A DICSŐSÉGES CSIHI-PUHI FOLYTATÁSA

ŠVEJK AZ OROSZ HADIFOGOLY-TRANSZPORTBAN

Švejk tehát, akit orosz köpenyében és tányérsapkájában összetévesztettek azzal az orosz hadifogollyal, aki egy Felstyn melletti faluból szökött meg, szénnel felírta kétségbeesett segélykiáltását a falra, de erről senki sem vett tudomást, s amikor a chyrówi körletben aprólékosan el akart magyarázni mindent egy tisztnek, aki éppen arra járt a sárszerű kukoricakenyeret vételező foglyok mellett, a transzport egyik magyar őre vállba ütötte a puskája tusával, és így szólt rá:

- Szamegazisten, mész vissza a sorba, te disznó!

Mindez nem ütött el az általános bánásmódtól, melyben a magyar ármádia katonái az orosz hadifoglyokat részesítették, akiknek a nyelvét nem értették.

Švejk tehát visszatért a sorba, és megszólította a legközelebb álló hadifoglyot:

- Ez az ember a kötelességét teljesíti, de közben saját magát dönti veszélybe. Mi történne, ha véletlenül meg volna töltve a puskája, és fel is lenne húzva? Könnyen megeshetne, hogy amikor vállba üti az embert, és a csövet saját maga felé tartja, elsül neki a puskája, és az összes töltények a szájába mennek, úgyhogy kötelességteljesítés közben meghalna. Egy šumavai kőbányában a munkások dinamitpatronokat loptak, hogy télen majd legyen mivel robbantani a rönköket. A felügyelő parancsot kapott, hogy amikor a munkások kimennek a bányából, mindegyiket motozza meg, és ezt ő olyan kedvteléssel csinálta, hogy mindjárt megfogta az első munkást, és olyan szenvedéllyel kezdte paskolni a zsebeit, hogy a dinamitpatronok felrobbantak ennek a munkásnak a zsebében, és mind a ketten, a felügyelő is, meg ő is a levegőbe repültek, és úgy nézett ki, mintha az utolsó pillanatban is átölelnék egymás nyakát.

Az orosz hadifogoly, akinek Švejk ezt elmesélte, nagyon értelmes pillantással közölte, hogy egy szót sem ért az egészből.

- Nye ponyimat, já krimszki tatárin. Allah akbar. - A tatár leült a földre, keresztbe tette a lábait, kezét a mellére szorította és imádkozni kezdett: - Allah akbar... Allah akbar... biszmillah... arrahmán... arrahím... málinkin musztafir.[255]

- Szóval te tatár vagy - mondta Švejk részvevőén -, te is jól megjártad. Hát akkor meg kell hogy értsél engem, és én is téged, hogyha tatár vagy. Hm... hallottál már Sternbergi Jaroslavról? Nem ismered ezt a nevet, te tatár? Ő porolta ki a seggeteket Hostýn alatt. Úgy pucoltatok tőlünk, Morvaországból, mint a pinty, ti tatár zsiványok. Nálatok biztos nem tanítják ezt az iskolakönyvekben, mint minálunk. Hát a hostýni Szűzanyáról hallottál-e? Persze hogy nem, pedig ő is ott volt, na megállj, tatár zsivány, majd itt a hadifogságban megkeresztelnek titeket.[256]

Švejk most egy másik hadifogolyhoz fordult:

- Te is tatár vagy?

A hadifogoly megértette a tatár szót, és megrázta a fejét:

- Tatárin nyet, cserkesz, rodneja cserkesz, golovi rezsu.[257]

Švejknek általában volt szerencséje a legkülönbözőbb keleti nemzetek képviselőivel találkozni. Voltak a transzportban tatárok, grúzok, osszétek, cserkeszek, mordvinok és kalmükök is. Ugyanakkor azonban balszerencséje is volt, mert egyikkel sem tudott beszélni; aztán valamennyiüket Dobromilba vitték, onnét kellett helyreállítani a vasútvonalat Nizankovicébe Przemyœlen keresztül.

Dobromilban a parancsnokság irodáján egymás után jegyzékbe vették őket, ami nagyon nehezen ment, mivel a Dobromilba terelt háromszáz hadifogoly közül egy sem értette az asztal mögött ülő őrmester orosz beszédét; ez az őrmester valamikor azzal jelentkezett, hogy tud oroszul, s most mint tolmács szerepelt Kelet-Galíciában. Jó három héttel ezelőtt megrendelt egy német-orosz szótárt és társalgókönyvet, de eddig még nem kapta meg, úgyhogy az orosz nyelv helyett a szlovákot törte, melyet akkor sajátított el nagy keservesen, amikor mint egy bécsi cég utazója Szent István képeket, szenteltvíztartókat és rózsafüzéreket árusított Szlovákiában.

E különös alakok, akikkel egyáltalán nem tudta megértetni magát, teljesen megszédítették. Így hát kiment, és ráordított a hadifoglyok csoportjára:

- Wer kann deutsch sprechen?[258]

Švejk kilépett a csoportból, s örömteli arccal az őrmesterhez futott, aki rászólt, hogy azonnal jöjjön utána az irodába.

Az őrmester leült a lajstromok s a halomnyi űrlap mögé, amelyre fel kellett jegyezni a foglyok nevét, származását és illetőségét, majd a következő szórakoztató párbeszéd indult meg közte és Švejk között:

- Te zsidó vagy, mi? - kérdezte az őrmester.

Švejk tagadóan rázta meg a fejét.

- Nem kell letagadnod - folytatta határozottan a tolmácsőrmester -, aki tiközületek, foglyok közül, tudott németül, az zsidó volt, és kész. Hogy hívnak? Svejch? Na látod, mit tagadsz, amikor ilyen zsidó neved van? Minálunk nem kell félned, hogy bevalljad. Minálunk Ausztriában nincsenek pogromok a zsidók ellen. Hová valósi vagy? Aha, Prága, tudom, ott van valahol Varsó mellett. Egy héttel ezelőtt már volt itt két zsidó a Varsó melletti Prágából; na és mi az ezreded száma? Kilencvenegy?

Az őrmester felvett egy füzetet, és lapozni kezdett benne:

- A kilencvenegyes ezred jereváni, a Kaukázusból, a kádere Tifliszben van, ugye, most nézel, hogy mi itt mindent tudunk?

Švejk valóban nagyot nézett erre az egész históriára, s az őrmester rendkívül komolyan tovább beszélt, miközben a félig elszívott cigarettáját odanyújtotta Švejknek:

- Ez bizony másféle dohány, mint a ti mahorkátok. Nahát, zsidócskám, itt én vagyok a legfőbb úr. Ha én kimondok valamit, akkor mindenkinek reszketni és lapulni kell. Minálunk másféle fegyelem van a hadseregben, mint nálatok. A ti cárotok egy kapcabetyár, de a mi cárunk egy nagy koponya. Mindjárt mutatok neked valamit, hogy lásd, milyen a fegyelem minálunk. - Kinyitotta a szomszéd helyiségbe nyíló ajtót, és átkiáltott: - Hans Löfler!

Válaszként felhangzott a "Hier!", s egy golyvás stájerországi katona lépett be; olyan volt az arca, mint egy kisírt kreténnek. Ő volt a parancsnokság mindenese.

- Hans Löfler - parancsolt rá az őrmester -, ott van a pipám, fogd meg, vedd a szádba, mint a kutya, amikor apportíroz, aztán négykézláb fogsz szaladgálni az asztal körül, amíg azt nem mondom, hogy halt! Közben pedig ugatsz, de úgy, hogy a pipa ki ne essen a szádból, mert különben kiköttetlek.

A golyvás stájer katona négykézlábra ereszkedett, és ugatni kezdett.

Az őrmester diadalmasan nézett Švejkre:

- Na, zsidócska, ugye megmondtam, hogy minálunk másféle a fegyelem? - S az őrmester kedvtelve nézte az alpesi kunyhók közül idekerült katonai állatot. - Halt! - mondta végül. - Most szolgálj szépen, és apportírozd a pipát. Jól van, most pedig jódlizz.

S a szobában szörnyű ordítás hangzott fel:

- Hollarió, hollarió...

Mikor vége volt a színielőadásnak, az őrmester kivett a fiókjából négy Sport-cigarettát, és nagylelkűen odaajándékozta Hanzinak, Švejk pedig tört németséggel elkezdte magyarázni, hogy az ő ezredében is volt egy tisztnek egy ilyen engedelmes szolgája, aki mindent megcsinált, amit a gazdája akart, és amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy a gazdája parancsára hajlandó lenne-e kanállal megenni azt is, amit a gazda kakál, így felelt: "Ha a lajtnant úr ezt parancsolná, én megenném az ő parancsára, csak hajszálat nem volna szabad hogy találjak benne, mert attól szörnyen undorodok, és mindjárt rosszul lennék."

Az őrmester elnevette magát:

- Nektek, zsidóknak, nagyon jó anekdotáitok vannak, de le merném fogadni, hogy a ti hadseregetekben nem olyan a fegyelem, mint nálunk. Na de térjünk a tárgyra: én téged a transzport fölé helyezlek! Estig összeírod nekem az összes többi fogoly nevét! Te fogsz menázsit faszolni nekik, tízes csoportonként szétosztod, és garantálod, hogy senki se szökik meg! Ha valaki megszökne, zsidócska, téged lövünk agyon!

- Szeretnék beszélni valamiről az őrmester úrral - mondta Švejk.

- Csak ne alkudj - felelte az őrmester. - Azt nem szeretem, és akkor lágerbe küldelek. Nagyon hamar akklimatizálódtál itt minálunk Ausztriában. Szeretne egy kis magánbeszélgetést folytatni velem... Minél jobb az ember hozzátok, foglyokhoz, annál rosszabb... Nahát, mozgás, itt a papír meg a ceruza, írd össze a jegyzéket!... Mit akarsz még?

- Ich melde gehorsamst, Herr Feldwebel...

- Tűnj el innét! Látod, mennyi dolgom van! - Az őrmester felvette a rendkívül elfoglalt emberek arckifejezését.

Švejk szalutált, és kiment a foglyokhoz, s közben arra gondolt, hogy tűrni kell a császár őfelségéért, mert a türelem rózsát terem.

A foglyokkal nehéz volt megértetnie, hogy a nevükre kíváncsi, de a névjegyzék összeállítása még nehezebbnek bizonyult. Švejk már sok mindent átélt, de ezek a tatár, grúz és mordvin nevek mégse akartak a fejébe menni. "Senki se fogja elhinni nekem - gondolta Švejk -, hogy valakit úgy is hívhatnak, mint ezeket a tatárokat itt: Muhlahalej Abrdrachmanov, Bejmurat Allahali, Dzseredzse Cserdedzse, Davletbej Nurdagalajev stb. Akkor nálunk mégiscsak jobb nevek vannak, mint például a židohouštei plébánosé, akit Vobejdának hívtak."

Továbbment a felsorakozott hadifoglyok előtt, akik egymás után elkiáltották a kereszt- és vezetéknevüket: - Dzsindralej Hanemalej, Babamulej Mirzahali - és így tovább.

- Hogy a nyelved ki nem ficamodik - mondta Švejk mindegyiknek jóindulatú mosollyal. - Hát nem jobb minálunk, ahol az embert Bohuslav Štĕpaneknek, Jaroslav Matoušeknek vagy Růžena Svobodának hívják?

Miután Švejk szörnyű kínlódás árán összeírta az összes Babula Hallejeket és Chudzsi Mudzsikat, úgy gondolta, hogy még egy kísérletet tesz, és megmagyarázza a tolmács-őrmesternek, hogy ő tévedés áldozata; útközben, mikor a hadifoglyokkal együtt terelték, már többször megpróbálkozott ezzel, de akárcsak eddig, most is hiába folyamodott az igazságossághoz.

A tolmács-őrmester, aki már az előbb sem volt teljesen józan, időközben teljesen elvesztette az ítélőképességét.

Valami német újság hirdetési oldala feküdt előtte, s az őrmester most a hirdetéseket dalolta a Radecký-induló dallamára:

- Gramofont cserélnék gyermekkocsiért! Fehér és zöld táblaüvegtörmeléket veszek! Bárki megtanulhat számlázni és könyvelni, aki levelezés útján elvégzi könyvelő-tanfolyamunkat - és így tovább.

Némelyik hirdetésre nem illett rá az induló, de az őrmester mindenáron rá akarta húzni, s ezért ököllel verte a taktust az asztalon, és nagyokat dobbantott. Bajszának két ága teljesen összeragadt a kontusovkától, és úgy meredezett jobbra és babra, mintha két kiszáradt gumiarábikumos ecsetet nyomtak volna az orra alá. Gyulladásos szemei észrevették ugyan Švejket, de észlelésükre nem következett semmilyen reakció, legfeljebb annyi, hogy az őrmester abbahagyta az asztal verését és a lábdobogást. Most a székén dobolta az "Ich weiss nicht was soll es bedeuten" kezdetű dal melódiájára a következő apróhirdetést: "Karolina Dreger, okleveles szülésznő, tisztelettel felajánlja szolgálatait a nagyérdemű hölgyközönségnek, minden vonatkozásban."

Az őrmester egyre halkabban dúdolta ezt, végül teljesen elhallgatott, mozdulatlanul rábámult a hatalmas hirdetési oldalra, s így alkalmat adott Švejknek arra, hogy elbeszélje szerencsétlenségét, habár a derék katona tört németségű mondatai csak hozzávetőlegesen tükrözhették a mondanivalóját.

Švejk azzal kezdte, hogy neki mégiscsak igaza volt, amikor a patak mentén akart Felstynbe jutni, de arról ő nem tehet, hogy egy ismeretlen orosz katona megszökik a hadifogságból, és odamegy fürödni abba a tóba, amelynek a partján neki, Švejknek, végig kellett mennie, mert az volt a kötelessége, hogy a lehető legrövidebb úton eljusson Felstynbe. Az orosz, mihelyt észrevette őt, futásnak eredt, és az egész egyenruháját otthagyta a bokrokon. Ő, Švejk, már többször hallotta, hogy kint a fronton néha kémszolgálatra használják az elesett ellenség uniformisait, és ezért próbaképpen felvette az otthagyott egyenruhát, mert tudni szerette volna, hogy ilyen esetben hogyan erezné magát az idegen egyenruhában.

Miután megmagyarázta ezt a tévedését, Švejk azonnal rájött, hogy teljesen fölöslegesen beszélt, mert az őrmester már rég elaludt, mikor Švejk még a tónál sem tartott az elbeszélésében. Švejk bizalmasan odalépett hozzá, és megveregette a vállát, ami tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy az őrmester leessen a székről a földre, s ott nyugodtan aludjék tovább.

- Bocsánat, őrmester úr - mondta Švejk, szalutált, és kiment az irodából.

Kora reggel a katonai építési parancsnokság megváltoztatta az utasításokat, és elrendelte, hogy azt a hadifogoly-csoportot, amelyben Švejk is volt, egyenesen Przemyœlbe szállítsák, a przemyœl-lubaczówi vasútvonal helyreállítása végett.

Így hát minden maradt a régiben, és Švejk folytatta odüsszeiáját az orosz hadifoglyok között. Az őrök mindannyiukat gyors tempóban kergették előre.

Egy faluban, ahol pihenő volt, a téren egy trénoszloppal találkoztak. A trénkocsik előtt egy tiszt állt, és a foglyokat nézte. Švejk kilépett a sorból, megállt a tiszt előtt, és elkiáltotta magát: - Herr Leutnant, ich melde gehorsamst - de többet nem mondhatott, mert azonnal ott termett két magyar katona, s a hátát öklözve visszakergették a foglyok közé.

A tiszt utána hajított egy cigarettavéget, amit egy másik fogoly gyorsan felkapott, és tovább szívott. Aztán a tiszt megmagyarázta a mellette álló káplárnak, hogy Oroszországban német telepesek is élnek, és azoknak is harcolniuk kell.

Azután már egész Przemyœlig nem adódott újabb alkalom Švejk számára, hogy panaszra járuljon, s közölje, hogy ő tulajdonképpen a 91. ezred 11. menetszázadának az ordonánca. Mikor estefelé megérkeztek, a belső övezet egyik szétlőtt erődítményébe terelték őket, mivel ott legalább az erőd tüzérségi lovainak istállói épen maradtak.

E helyiségben olyan tetves volt a szalma, hogy a rövidebb szálakat úgy mozgatták a tetvek, mintha nem is tetvek, hanem hangyák volnának, s a fészkük építéséhez hordanának anyagot.

A foglyoknak kiosztottak egy kis piszkos fekete löttyöt tiszta cikóriából, azonkívül egy-egy darab ragacsos kukoricakenyeret.

Aztán megjelent Wolf őrnagy, aki akkoriban a przemyœli és a környékbeli erődítmények újjáépítésén dolgozó összes foglyok főparancsnoka volt, és átvette őket. Wolf őrnagy nagyon alapos ember volt. A tolmácsoknak egész törzskara kísérte; ezek kiválogatták a foglyok közül az építési szakembereket, szaktudásuk és előképzettségük szerint.

Wolf őrnagynak az volt a rögeszméje, hogy az orosz hadifoglyok letagadják képességeiket, mert megtörtént, hogy amikor a tolmácsok lefordították a kérdését: "Tudsz vasutat építeni?" - a foglyok egybehangzóan így feleltek: "Semmiről nem tudok semmit, soha ilyesmiről nem hallottam, tisztességben és becsületben éltem."

Mikor tehát felsorakoztak Wolf őrnagy és egész stábja előtt, Wolf őrnagy előbb megkérdezte németül a foglyoktól, hogy ki tud közülük németül.

Švejk erélyesen kilépett, megállt az őrnagy előtt, tisztelgett, és jelentette, hogy tud németül.

Wolf őrnagy szemlátomást megörült, s azonnal megkérdezte Švejktől, hogy nem mérnök-e.

- Őrnagy úrnak alázatosan jelentem - felelte Švejk -, hogy mérnök nem vagyok, ellenben én vagyok a 91. ezred 11. menetszázadának az ordonánca. Saját hadifogságunkba estem. Ez úgy történt, őrnagy úr...

- Micsoda? - ordította Wolf őrnagy.

- Őrnagy úrnak jelentem alássan, a dolog úgy áll...

- Maga cseh - ordította tovább Wolf őrnagy. - Maga orosz egyenruhába öltözött.

- Őrnagy úrnak jelentem alássan, hogy amit mondani tetszett, az pontosan megfelel a valóságnak. Igazán örülök, hogy az őrnagy úr rögtön beleélte magát a helyzetembe. Lehet, hogy a mieink már harcolnak is, és én fölöslegesen ellógnám itt az egész háborút. Szóval, őrnagy úr, kérem, hogy még egyszer szép sorjában megmagyarázzam az egészet...

- Elég - mondta Wolf őrnagy; odahívott két katonát, megparancsolta, hogy azonnal kísérjék be ezt az embert a főőrségre, maga pedig egy másik tiszttel lassan Švejk után indult, s közben élénk taglejtésekkel magyarázott valamit a társának. Minden mondatában szó esett a cseh kutyákról, s a másik tiszt kiérezhette szavaiból az őrnagy rendkívüli örömét is afölött, hogy éleslátásával sikerült elcsípnie egyet ama jómadarak közül, akiknek a határon túli hazaáruló tevékenységére már hónapokkal azelőtt titkos átiratok hívták fel a katonai alakulatok parancsnokainak figyelmét; megállapítást nyert ugyanis, hogy a cseh ezredek néhány szökevény katonája, megfeledkezve esküjéről, beállt az orosz hadseregbe, és az ellenséget szolgálva különösen értékes kémtevékenységet fejt ki.

Az osztrák belügyminisztérium egyelőre még a sötétben tapogatózott, s nem sikerült megállapítania, hogy az orosz oldalra átszökött cseheknek van-e valamilyen harci szervezetük. Még semmi biztosat nem tudtak a külföldi forradalmi szervezetekről, s a zászlóaljparancsnokok csak szeptemberben, a Sokal-Milijatin-Bubnovo vonalon kaptak bizalmas leiratokat arról, hogy Masaryk volt osztrák professzor külföldre szökött, és Ausztria-ellenes propagandát folytat. A hadosztálytörzs valamelyik agyalágyult tagja a következő paranccsal egészítette ki ezt a leiratot: "Elfogatása esetén haladéktalanul a hadosztálytörzshöz szállítandó!"

Wolf őrnagynak ez idő tájt még halvány fogalma sem volt arról, hogy voltaképpen mi mindent készítenek Ausztria ellen a szökevények, akik később, ha Kijevben és másutt találkoztak egymással, a "Mit csinálsz itt?" kérdésre vígan így feleltek: "Elárultam a császár őfelségét."

Az őrnagy csak annyit tudott a leiratokból, hogy léteznek ilyen szökevény kémek, mint például ez is, akit most a főőrségre kísérnek, s aki olyan könnyen került a karmai közé. Wolf őrnagy egy kissé hiú ember volt, s máris arról ábrándozott, hogy a magasabb fórumok majd megdicsérik, és kitüntetik éberségéért, elővigyázatosságáért és tehetségéért.

Még mielőtt a főőrségre értek volna, már szentül hitte, hogy a "Ki tud németül?" kérdést szándékosan tette fel, mert az első pillanatban, ahogy a foglyot meglátta, nagyon gyanús volt neki ez az ember.

A mellette lépkedő tiszt bólintott, és azt mondta, jelenteni kell az esetet a helyőrség parancsnokságának további intézkedések végett, hogy a vádlottat magasabbfokú hadbíróság elé állíthassák; azt nem lehet csinálni, amit az őrnagy úr mond, hogy kihallgatják a főőrségen, s aztán ott mindjárt felakasztják. Fel fogják akasztani, de törvényes úton, a hadbíróság rendje szerint, hogy felakasztása előtt alapos kihallgatás révén feltárhassák kapcsolatait más hasonló gonosztevőkkel. Ki tudja, mi minden kiderülhet még ebből.

Wolf őrnagy hirtelen megmakacsolta magát, feltört belőle addig rejtett embertelensége, s kijelentette, hogy ezt a kém-szökevényt ő a saját rizikójára mindjárt a kihallgatás után fel fogja akasztani. Különben is megengedheti magának az ilyesmit, mert neki magasrangú összeköttetései vannak, és egyáltalán nem izgatja a dolog. Itt pontosan az a helyzet, mint a fronton. Ha a vádlottat a harctéren találták volna meg, és csípték volna el, éppúgy rögtön felakasztották volna a kihallgatása után, minden további fakszni nélkül. Egyébként a kapitány úr talán tudja, hogy a hadizónában kapitánytól felfelé minden parancsnoknak jogában áll felakasztatni minden gyanús személyt.

Wolf őrnagy azonban tévedett egy kissé a katonai rendfokozatok akasztási jogkörét illetően.

Kelet-Galíciában minél közelebb került az ember a fronthoz, annál alacsonyabb rangúakat is megilletett ez a jogkör; végül már olyan esetek is előfordultak, hogy például valami járőrvezető káplár felakasztatott egy tizenkét éves fiút, aki azért vált gyanússá a szemében, mert egy elhagyatott és kifosztott falu egyik szétlőtt kunyhójában krumplihéjat főzött.

Így hát a kapitány és az őrnagy vitája egyre hevesebbé vált.

- Nincs rá joga - kiáltotta izgatottan a kapitány. - Szabályos hadbírósági ítélet alapján fogják felakasztani.

- Ítélet nélkül fogják felakasztani - sziszegte Wolf őrnagy.

Švejk, akit előttük kísértek, s aki végighallgatta az érdekes párbeszédet, csak ennyit mondott a kísérőinek:

- Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Egyszer a libeňi "Itt a piros" kocsmában arról vitatkoztunk, hogy egy Vašák nevű kalapost, aki mindig kravált csapott mulatozás közben, rögtön kidobjunk-e, amikor megjelenik az ajtóban, vagy csak akkor dobjuk ki, amikor már rendelt egy sört, kifizette, és megitta, vagy csak akkor rúgjuk-e ki, amikor már táncolt egy kört.

A vendéglős azt javasolta, hogy csak a mulatság közepe táján dobjuk ki, amikor már fogyasztott valamit, akkor ki kell hogy fizesse, és máris röpül kifelé. És tudják, mit művelt velünk az a csirkefogó? Nem jött el. Mit szólnak ehhez?

A két katona, aki valahová Tirolba valósi volt, egyszerre felelte.

- Nix böhmisch.

- Verstehen sie deutsch? - kérdezte Švejk nyugodtan.

- Jawohl[259] - felelték mind a ketten, mire Švejk megjegyezte:

- Az jó, legalább nem vesznek el a földijeik között.

Ilyen baráti beszélgetések közepette mindannyian beértek a főőrségre, ahol Wolf őrnagy tovább vitázott a kapitánnyal Švejk sorsáról, miközben Švejk szerényen ült hátul egy lócán.

Wolf őrnagy végül mégis elfogadta a kapitány nézetét, hogy tudniillik a foglyot csak további, procedúra után szabad felakasztani; ezt a procedúrát nevezik oly bájosan "törvényes útnak".

Ha megkérdezték volna Švejket, hogy mi az ő véleménye erről, bizonyára így felelt volna:

- Én borzasztóan sajnálom, őrnagy úr, mert ugye az őrnagy úr magasabb rangú, mint a kapitány úr, de a kapitány úrnak van igaza. Semmit se szabad elsietni. Az egyik prágai járásbíróságon egyszer megőrült egy bíró. Sokáig nem lehetett rajta észrevenni semmit, de aztán egy becsületsértési ügy tárgyalásán kitört rajta. Egy Znamenáček nevű ember találkozott az utcán a Hortík káplánnal, aki hittanórán felpofozta neki a fiát, és azt mondta neki: "Maga ökör, te fekete dög, te vallási hülye, te fekete disznó, te papi kecske, te Krisztus tanításának meggyalázója, te csuhás képmutató és sarlatán!" Az a megőrült bíró nagyon vallásos ember volt. Három nővére volt, és mind a három plébániákon volt szakácsnő, és az összes gyerekeiknek ez a bíró volt a keresztapja, úgyhogy rettenetes méregbe gurult, azonnal meghibbant, és ráordított a vádlottra: "A császár és a király őfelsége nevében maga kötél általi halálra ítéltetik. Az ítélet jogerős. Horáček úr! kiáltott aztán a börtönőrre, fogja ezt az urat és akassza fel odalent, látja, ahol a szőnyegeket porolják, aztán jöjjön ide vissza és kap egy korsó sörrevalót!" Persze a Znamenáček úrnak meg a börtönőrnek is mintha földbe gyökerezett volna a lába, de a bíró nagyot dobbantott, és rájuk kiáltott: "Szót fogad, vagy nem fogad szót!" A börtönőr úgy megijedt, hogy már cipelte is lefelé a Znamenáček urat, és ha nincs ott a védője, aki beleavatkozott, és felhívta a mentőállomást, nem tudom, mi lett volna a Znamenáček úrral. És a bíró úr még akkor is, amikor bedugták a mentőkocsiba, azt kiabálta: "Ha nem talál kötelet, akassza fel egy lepedőre, majd elszámoljuk a félévi leltározásnál..."

Švejket tehát átkísérték a helyőrségi parancsnokságra, miután aláírta a Wolf őrnagy által megfogalmazott jegyzőkönyvet, hogy mint az osztrák hadsereg tagja, tudatosan és minden kényszer nélkül orosz egyenruhába öltözött, s az oroszok visszavonulása után a tábori csendőrség letartóztatta a front mögött.

Mindez színtiszta igazság volt, és Švejk mint becsületes ember, nem tiltakozhatott ellene. Mikor a jegyzőkönyvet aláírva megpróbálta kiegészíteni azt még valami kijelentéssel, amely talán közelebbről is megvilágíthatta volna a helyzetet, azonnal felcsattant Wolf őrnagy parancsa:

- Fogja be a pofáját, nem kérdeztem! Teljesen világos az eset.

Švejk ezek után mindig csak szalutált, és kijelentette:

- Alázatosan jelentem, hogy befogom a pofámat, és az eset teljesen világos.

Miután átkísérték a helyőrségi parancsnokságra, belökték valami lyukba, amely azelőtt rizsraktár s egyúttal egérpanzió volt. A padló még tele volt szórva rizzsel, s az egerek egyáltalán nem féltek Švejktől, vígan szaladgáltak körülötte, a magokat szedegetve. Švejknek egy szalmazsákot kellett hoznia, s amikor szétnézett a sötétben, megállapította, hogy a zsákjába azonnal beköltözött egy egész egércsalád. Nem férhetett kétség hozzá, hogy az egerek új fészket akarnak rakni a rothadt osztrák szalmazsák dicsőségének roncsaiban. Švejk dörömbölni kezdett a bezárt ajtón; erre megjelent egy káplár, aki egyébként lengyel volt, és Švejk megkérte, hogy tegyék át egy másik helyiségbe, mert itt még agyonnyomhatná az egereket a szalmazsákjában, és kárt okozna a kincstárnak, tudniillik mindaz, ami a katonai raktárakban van, kincstári tulajdon.

A lengyel részben megértette ezt, ököllel megfenyegette Švejket a zárt ajtó másik oldaláról, aztán dühödten eltávozott, valami "szaros gazemberről" és koleráról dörmögve, mintha Švejk isten tudja, milyen szörnyen megsértette volna.

Švejk nyugodtan töltötte az éjszakát, mert az egerek nem támasztottak vele szemben túlzott igényeket; nyilván megvolt a maguk éjszakai programja a katonaköpenyek és sapkák szomszédos raktárában; e tárgyakat rendkívüli nyugalommal és biztonsággal rághatták szét, mert az intendantúra csak egy év múlva tért észhez, s nyugdíjigény nélküli kincstári macskákat vett fel a katonai raktárakba; e macskákat az intendantúrákon egy "K. u. k. Militärmagazinkatze"[260] című rovatban tartották nyilván. Ezzel a Macska ranggal voltaképpen csak egy régi intézményt újítottak fel, amely a hatvanas években szűnt meg a porosz-osztrák háború után.

A katonai raktárak jóval régebben, a Mária Terézia korabeli háborúk idején is ugyanilyen macskákat alkalmaztak, mivel az intendáns urak a mundérokkal elkövetett összes disznóságaikat a szerencsétlen egerekre kenték.

A cs. és kir. macskák azonban sok esetben nem teljesítették a kötelességüket, s így történt, hogy Lipót császár alatt a pohořeleci katonai raktárban hadbírósági ítélet alapján egyszer felakasztottak hat macskát, amely a katonai raktárhoz volt beosztva. Biztos vagyok benne, hogy mindazok, akiknek valami közük volt ehhez a raktárhoz, jót nevettek a markukba...

A reggeli kávéval együtt belöktek Švejk odújába egy orosz tányérsapkás és orosz katonaköpenyes embert is.

Ez az ember csehül beszélt, lengyel kiejtéssel. Egyike volt ama nyomorultaknak, akik a hadtest kémelhárító osztályán szolgáltak, melynek a parancsnoksága Przemyœlben állomásozott. A katonai titkosrendőrségnek volt tagja, s nem nagyon törte magát, hogy valami rafinált átmenettel fogjon hozzá Švejk kifaggatásához. Rendkívül egyszerűen kezdte:

- Nahát, jól belekerültem a szószba az óvatlanságom miatt. A 28. ezredben szolgáltam, és mindjárt átálltam az oroszokhoz, aztán meg ilyen hülyén hagyom magamat elcsípni. Jelentkezek az oroszoknál, hogy küldjenek járőrbe... A 6. kijevi hadosztályban szolgáltam. Te melyik orosz ezredben szolgáltál, bajtárs? Úgy rémlik nekem, mintha már találkoztunk volna valahol Oroszországban. Kijevben sok csehet ismertem, akik velünk jöttek a frontra, amikor átmentünk az oroszokhoz, de most nem jut az eszembe, hogy hívták őket, és hová valósiak voltak, te talán emlékszel valakire, akivel ott kapcsolatban voltál, kíváncsi volnék rá, ki van ott a mi 28. ezredünkből?

Válasz helyett Švejk aggodalmasan megérintette a jövevény homlokát, aztán megvizsgálta a pulzusát, végül pedig a kis ablakhoz vezette, és megkérte, hogy nyújtsa ki a nyelvét. A nyomorult egyáltalán nem tiltakozott az egész procedúra ellen, nyilván azt hitte, hogy valami titkos jelzésről van szó, amit az összeesküvők alkalmaznak egymás között. Azután Švejk dörömbölni kezdett az ajtón, s amikor az őr odajött, és megkérdezte, hogy miért csap lármát, csehül és németül is felszólította, hogy azonnal hívjanak orvost, mert a jövevényre rájött a hoppáré.

De hiába volt minden, a jövevényt nem vitték el azonnal. Egész nyugodtan ott maradt, s tovább fecsegett valamit Kijevről, meg arról, hogy feltétlenül látta ott Švejket az orosz katonák soraiban masírozni.

- Maga egész biztosan posványos vizet ivott - mondta Švejk -, mint mitőlünk a fiatal Tynecký, aki egyébként nagyon értelmes ember volt, de egyszer útnak indult, és egészen Olaszországig eljutott. Nem is beszélt semmi másról, csak mindig Olaszországról, hogy ott csupa posványos vizek vannak, és nincs semmi érdekesség. Ettől a posványos víztől ő is lázat kapott. Négyszer jött rá minden évben; Mindenszentekkor, Szent József napján, Péter-Pálkor és Mária Mennybemenetelekor. Amikor ez rájött, éppen olyan volt, mint maga, mert felismert minden embert, akik teljesen idegenek és ismeretlenek voltak. Például megszólított valakit a villamoson, hogy ismeri, hogy már találkoztak a bécsi pályaudvaron. Minden embert, akibe az utcán beleütközött, ő már látott vagy a milánói állomáson, vagy együtt ült velük a gráci városháza borpincéjében. Ha ilyenkor, amikor rájött ez a posványláz, valami vendéglőben ült, akkor ráismert az összes vendégekre, mindegyiket látta azon a gőzhajón, amelyiken Velencébe utazott. Ezellen nem volt semmi más orvosság, mint amit a Kateřinky bolondokházában használt egy új ápoló. Erre rábíztak egy agybajost, aki egész áldott nap semmi mást nem csinált, csak a sarokban ült, és számolt: "Egy, kettő, három, négy, öt, hat... aztán megint elölről: Egy, kettő, három, négy, öt, hat." Ez valami professzor volt. Az ápoló majdnem kiugrott a bőréből mérgében, amikor látta, hogy ez az őrült nem tud a hatosnál tovább jutni. Előbb szépszóval próbálta rábeszélni, hogy mondja tovább: "Hét, nyolc, kilenc, tíz." De annak beszélhetett! Az a professzor rá se bagózott. Csak ült a sarokban és számolt: "Egy, kettő, három, négy, öt, hat", aztán megint: "Egy, kettő, három, négy, öt, hat!" A végén az ápoló dühbe gurult, ráugrott az ápoltjára, és amikor azt mondta, hogy "hat", lekent neki egy pofont. "Nesze a hét, azt mondja, és nesze a nyolc, kilenc, tíz." Ahány szám, annyi pofon. Erre a professzor a fejéhez kapott, és megkérdezte, hogy hol van. Mikor az ápoló megmondta neki, hogy a bolondokházában, akkor már mindenre emlékezett, hogy valami üstökös miatt került a bolondokházába, mert kiszámította, hogy az egy év múlva, július tizennyolcadikán reggel hat órakor fog megjelenni, és akkor bebizonyították neki, hogy az az üstökös már egynéhány millió évvel azelőtt elégett. Én ismertem ezt az ápolót. Amikor a professzor teljesen magához tért, és kiengedték, magához vette szolgának. Nem volt semmi más dolga, csak minden reggel le kellett hogy kenjen a professzor úrnak négy pofont, amit ő lelkiismeretesen és pontosan végre is hajtott.

- Én ismertem a maga összes kijevi ismerőseit - folytatta fáradhatatlanul a kémelhárító ügynök -, nem volt ott magával egy olyan kövér meg egy olyan sovány ember? Most nem tudom, hogy hívták őket, és melyik ezredből voltak...

- Azért nem kell úgy kétségbeesni - vigasztalta Švejk -, mindenkivel megtörténhet, hogy nem emlékszik az összes kövér és sovány emberek nevére. Persze a soványakat nehezebb megjegyezni, mert több van belőlük a világon, ők alkotják a többséget, mint ahogy mondani szokás.

- Kamerád - szólt közbe panaszosan a cs. kir. svihák -, te nem hiszel nekem. Hiszen ugyanaz a sors vár mind a kettőnkre.

- Azért vagyunk katonák - mondta Švejk gondtalanul -, azért szültek anyáink, hogy fasírttá legyünk aprítva, amikor mundérba öltöztetnek. És mi szívesen csináljuk ezt, mert tudjuk, hogy a csontjaink nem fognak hiába elporladni. Mi a császár őfelségéért és a családjáért esünk el, akiknek Hercegovinát is kiharcoltuk. A csontjainkból majd spódiumot gyártanak a cukorgyárak részére, erről már évekkel ezelőtt előadást tartott nekünk Zimmer hadnagy úr. "Disznó banda, azt mondja, ti műveletlen vadkanok, ti fölösleges, közömbös majmok, úgy rakjátok összevissza a patáitokat, mintha semmi értékük se volna. Ha egyszer elesnétek a háborúban, hát minden csülkötökből egy fél kiló spódiumot csinálnak, minden emberből több mint két kilót, csülköt-mancsot együttvéve, és a cukorgyárakban majd cukrot szűrnek rajtatok keresztül, ti idióták. Ti még azt se tudjátok, hogy még a halálotok után is hasznára lesztek az utódjaitoknak. A gyerekeitek kávéja olyan cukorral lesz édesítve, ami a ti patátokon ment keresztül, marhák." Én erre elgondolkoztam, és ő rám kiabált, hogy min gondolkozom. "Alázatosan jelentem, mondom, az jutott eszembe, hogy a tiszt urakból készült spódium sokkal drágább kell hogy legyen, mint amit az egyszerű katonákból csinálnak." Ezért háromnapi egyest kaptam.

Švejk társa verni kezdte az ajtót, majd tárgyalt valamiről az őrrel, mire ez beszólt az irodára.

Csakhamar megjelent egy törzsőrmester Švejk társáért, és Švejk ismét magára maradt.

Kifelé menet a spicli rámutatott Švejkre, és hangosan azt mondta a törzsőrmesternek:

- Régi bajtársam, még Kijevből.

Švejk teljes huszonnégy óráig egyedül maradt, kivéve azt a néhány pillanatot, amikor az ennivalóját hozták.

Az éjszaka folyamán az a meggyőződés alakult ki benne, hogy az orosz katonaköpeny melegebb és nagyobb az osztráknál, s hogy egyáltalán nem kellemetlen, ha éjszaka egy egér szaglássza az alvó ember fülét. Švejk afféle lágy suttogásnak érezte, de még virradat előtt érte jöttek, és felriasztották.

Švejk még ma sem tudja elképzelni, hogy voltaképp miféle bírói alakulat elé cipelték azon a szomorú reggelen. Afelől nem lehetett kétség, hogy hadbíróság volt. Tagjai között még egy tábornok is szerepelt, aztán egy ezredes, egy őrnagy, egy főhadnagy, egy őrmester és valami közlegény, aki semmi egyebet nem csinált, csak tüzet adott a többieknek.

Nem is kérdeztek sokat Švejktől.

A bíróság őrnagy tagja valamivel nagyobb érdeklődésről tett tanúságot, és csehül beszélt.

- Maga elárulta a császár őfelségét - förmedt rá Švejkre.

- Jesszus Mária, mikor? - kiáltotta Švejk. - Még hogy én elárultam a császár őfelségét, legkegyelmesebb uralkodónkat, akiért már annyit szenvedtem?

- Hagyja a hülyeségeket - mondta az őrnagy.

- Alázatosan jelentem, őrnagy úr, hogy a császár őfelségét elárulni egyáltalán nem hülyeség. A magunkfajta hadi nép hűséget esküdött a császár őfelségének, és én mint igaz ember álltam eskümet, ahogy a színházban énekelték.

- Itt van minden - mondta az őrnagy -, itt vannak az összes bizonyítékok a maga bűneiről. - Egy terjedelmes aktacsomóra mutatott.

Az anyag java részét az az ember szolgáltatta, akit beraktak Švejkhez a cellába.

- Szóval maga nem akar vallani? - kérdezte az őrnagy. - Pedig maga is elismerte, hogy osztrák katona létére önként vette fel az orosz egyenruhát. Utoljára kérdezem: kényszerítette magát erre valaki?

- Kényszer nélkül cselekedtem.

- Saját akaratából?

- Saját akaratomból.

- Nyomás nélkül?

- Nyomás nélkül.

- Tudja, hogy el van veszve?

- Tudom, a 91. ezredből már biztosan keresnek, de talán meg tetszik engedni, őrnagy úr, egy kis megjegyzést arról, hogy az emberek hogyan öltöznek át önként idegen ruhába. 1908-ban, úgy június táján a Božetĕch könyvkötő Prágából, a Příčná utcából, Zbraslavban fürdött a Berounka régi ágában. A ruháját egy fűzfára akasztotta, és borzasztóan megörült, amikor később bemászott hozzá a vízbe még egy úr. Szóba elegyedtek egymással, tréfálkoztak, spriccelődtek, és egészen estig nyomogatták egymást a víz alá. Aztán az az idegen úr előbb mászott ki a vízből, mert azt mondja, vacsorára kell hogy menjen. A Božetĕch úr egy ideig még ott ücsörgött a vízben, aztán kiment a ruhájáért a fűzfához, és ott a sajátja helyett valami rongyos csavargóruhát talált meg egy cédulát:

"Sokáig tépelődtem: vigyem, ne vigyem, miután olyan ragyogóan szórakoztunk együtt a vízben, úgyhogy letéptem egy margarétát, és az utolsó letépett sziromra ez jött ki: vigyem! Ezért cseréltem ki a ruháját a rongyaimmal. Ne féljen, nyugodtan felveheti. Egy héttel ezelőtt lettek tetvetlenítve a dobříši járási kapitányságon. Legközelebb jobban nézze meg, hogy kivel fürdik. A vízben minden ember úgy néz ki, mint egy képviselő, pedig lehet, hogy egy gyilkos, ön se tudja, hogy kivel fürdött. De ezért a fürdésért érdemes volt. Ilyenkor estefelé a legkellemesebb a víz. Másszon bele még egyszer, hogy magához térjen."

A Božetĕch úr nem tehetett egyebet, meg kellett várja, amíg beesteledik, aztán felvette azokat a csavargórongyokat, és megindult Prága felé. Az országutat elkerülte, és a mezei ösvényeken ment, és találkozott egy chuchlyi csendőrjárőrrel, amelyik letartóztatta őt mint csavargót, és másnap reggel bekísérte a zbraslavi járásbíróságra, mert azt mindenki mondhatja, hogy ő Josef Božetĕch, könyvkötő, Prága, Příčná utca 16.

Az írnok, aki nem tudott jól csehül, csak annyit értett az egészből, hogy a vádlott megadja egy bűntársa címét, s ezért még egyszer megkérdezte:

- Ist das genau, Prag, No. 16, Josef Božetĕch?[261]

- Nem tudom, hogy még mindig ott lakik-e - felelte Švejk -, de akkor 1908-ban ott lakott. Borzasztó szép könyvkötéseket csinált, csak sokáig tartott nála, mert előbb el kellett hogy olvassa a könyveket, és a tartalmuk szerint kötötte be őket. Ha ő egy könyvnek feketére csinálta a szélét, azt már el se kellett olvasnia senkinek. Arról mindjárt tudni lehetett, hogy az a regény nagyon rosszul végződik. Tetszik parancsolni még valami közelebbit? Hogy el ne felejtsem: mindennap ott ült az U Fleků sörözőben, és elmesélte az összes könyvek tartalmát, amiket hozzá adtak kötésre.

Az őrnagy odalépett az írnokhoz, suttogva tárgyalt vele, s erre az írnok áthúzta a legújabb vélt összeesküvő, Božetĕch címét.

Azután ez a sajátos bírói testület mint rögtönítélő bíróság folytatta működését, Fink von Finkenstein tábornok elnöklete alatt.

Mint ahogy egyesek a gyufásdoboz-gyűjtést választják vesszőparipául, ez az úr a rögtönítélő bíróságok szervezését választotta vesszőparipának, habár ezzel a legtöbb esetben megszegte a hadbírósági szabályzatot.

Ez a tábornok azt szokta mondogatni, hogy egyáltalán nincs szüksége hadbírókra, maga is nyélbe üti az ügyet, és három órán belül minden vádlottnak lógnia kell. Amíg a fronton tartózkodott, sohasem volt nála hiány rögtönítélő bíróságokban.

Mint ahogy van, akinek mindennap le kell játszania a maga sakk-, biliárd- vagy máriáspartiját, úgy rendezett ez a kitűnő tábornok naponta rögtönítélő bíróságokat, melyeknek ő volt az elnöke, s rendkívül komolyan és boldogan jelentette be a mattot a vádlottnak.

Ha érzelmeskedni akarnánk, azt írnók, hogy ennek a tábornoknak sok tucat ember nyomta a lelkiismeretét, különösen ott Keleten, ahol, mint mondotta, a galíciai ukránok között folyó nagyorosz agitáció ellen küzdött. Az ő szempontjából azonban szó sem lehet arról, mintha bármi is nyomta volna a lelkiismeretét.

Nála ilyesmi nem létezett. Ha rögtönítélő bíróságának ítélete alapján felakasztatott egy tanítót, tanítónőt, pópát vagy egy egész családot, utána nyugodtan visszatért a szállására, mint a szenvedélyes máriásjátékos, aki elégedetten távozik a kocsmából, s hazamenet arra gondol, hogy a partner "kontrát" mondott, mire ő "rekontrát", a partner "szubkontrát", ő "hirskont-rát", a partner "mordkontrát", s a végén ő nyert, és százhét poent szerzett. Az akasztást egyszerű és természetes dolognak, szinte mindennapi kenyerének tartotta, s ítélethirdetéskor elég gyakran megfeledkezett a császár őfelségéről, s már annyit se mondott, hogy "Őfelsége nevében kötél általi halálra ítélem", hanem csak annyit: "Elítélem."

Az akasztásban néha bizonyos komikumot is talált, erről írta egyszer Bécsbe a feleségének a következőket: "...vagy például el se tudod képzelni, drágám, mennyit nevettem a múltkor, amikor néhány nappal ezelőtt kémkedés miatt elítéltem egy tanítót. Van egy gyakorlott emberem, aki fel szokta akasztani őket, már nagy praxisa van benne, őrmester az illető, és sportból csinálja. A szállásomon voltam, amikor az ítélet után odajött hozzám ez az őrmester, és megkérdi, hol akassza fel azt a tanítót. Mondtam neki, hogy a legközelebbi fára, és most képzeld el a helyzet komikumát. Egy óriási sztyepp kellős közepén voltunk, ameddig a szem ellát, mindenütt csupa fű, és mérföldnyi körzetben sehol egy árva fa. De a parancs parancs, így hát az őrmester fogta a tanítót, s néhány őrrel elindultak fát keresni. Csak este jöttek vissza, és a tanító még mindig velük volt. Az őrmester odajön hozzám, és megint megkérdi: ťMire akasszam fel ezt a pasast?Ť Jól lehordtam, hogy hiszen hallotta a parancsomat: a legközelebbi fára. Azt felelte, hogy akkor reggel megpróbálja, és reggel holtsápadtan jön jelenteni, hogy az éjszaka folyamán megszökött a tanító. Olyan mulatságosnak éreztem az egészet, hogy az őröknek mind elengedtem a büntetésüket, sőt még vicceltem is, hogy a tanító valószínűleg maga ment el fát keresni. Láthatod, drágám, hogy egy csöppet sem unatkozunk itt, és mondd meg a kis Vilinek, hogy apuka csókoltatja, és nemsokára küld neki egy eleven oroszt, akin a Vilike majd úgy lovagolhat, mint egy igazi lovacskán. Elmesélek neked, drágám, még egy mulatságos esetet. Nemrég felakasztottunk egy zsidót kémkedés miatt. Utunkba akadt a zsivány, habár semmi keresnivalója nem volt arrafelé, és azzal védekezett, hogy cigarettát árul. Szóval lógott, de csak néhány pillanatig, mert a kötél elszakadt, a zsidó leesett, azonnal magához tért, és azt kiáltotta felém: ťTábornok úr, én hazamegyek, már fel tetszett akasztatni, és a törvény szerint nem lehetek egy dologért kétszer felakasztva.Ť Kitört belőlem a nevetés, és elengedtük a zsidót. Vidáman élünk itt, drágám..."

Amióta Fink tábornok a przemyœli erőd helyőrségének parancsnoka lett, nem volt már annyi alkalma, hogy ilyesféle cirkuszokat rendezzen, s ezért rendkívüli örömmel csapott le Švejk esetére.

Švejk tehát ott állt e tigris előtt, aki egy hosszú asztal mellett az előtérben ülve egymás után szívta a cigarettákat, lefordíttatta magának Švejk válaszait, s mindenre egyetértően bólintott.

Az őrnagy azt javasolta, kérdezzék meg táviratilag a dandártól, hogy hol tartózkodik jelenleg a 91. ezred 11. menetszázada, amelyhez vallomása szerint a vádlott tartozik.

A tábornok nem értett egyet vele, s kijelentette, hogy ezzel csak hátráltatják a rögtönítélő bíróságot, márpedig ennek az intézménynek a gyors eljárás a lényege. Elvégre itt fekszik a vádlott teljes beismerése, hogy orosz egyenruhába öltözött, azonkívül egy fontos tanú szerint azt is bevallotta, hogy Kijevben volt. Ezért azt javasolta, vonuljanak vissza tanácskozásra, hogy az ítéletet minél hamarabb meghozhassák és végrehajthassák.

Az őrnagy azonban ragaszkodott az álláspontjához, hogy meg kell állapítani a vádlott személyazonosságát, mivel az ügy rendkívül nagy politikai jelentőséggel bír. A vádlott személyazonosságának megállapítása révén fény derülhet egyéb kapcsolataira is, melyeket az alakulatába tartozó volt bajtársaival tartott fenn.

Az őrnagy romantikus álmodozó volt. Arról is beszélt még, hogy voltaképpen bizonyos szálakat keresnek, és nem elég elítélni valakit. Az elítélés csupán következménye egy meghatározott vizsgálatnak, amely különböző szálakat rejt magában, amely szálak... Nem tudott kikecmeregni ezekből a szálakból, de azért mindenki megértette, és helyeslően bólogatott, a végén még a tábornok úr is, akinek a szálak igen megtetszettek, s szinte látta már, hogy az őrnagy szálain újabb rögtönítélő bíróságok függnek. Ezért nem is ellenezte tovább, hogy érdeklődjenek a dandárnál, vajon Švejk valóban a 91. ezredhez tartozik-e, s mikor mehetett át az oroszokhoz, a 11. menetszázad melyik hadműveletének idején.

Švejket a vita egész tartama alatt két szurony őrizte a folyosón, aztán megint a bíróság elé vezették, és még egyszer megkérdezték tőle, hogy melyik ezredhez tartozik. Ezek után a helyőrségi börtönbe kísérték.

A sikerületlen rögtönítélő bíróság után Fink tábornok hazament, lefeküdt a díványra, és azon töprengett, hogy mivel is gyorsíthatná meg az egész eljárást.

Szentül meg volt győződve arról, hogy a válasz hamarosan megjön, de így mégsem sikerül elérnie azt a gyorsaságot, amellyel az ő rögtönítélő bíróságai mindig is kitűntek, mert még azután jön az elítéltnek nyújtandó lelki vigasz, ami két órával fölöslegesen kitolja az ítélet végrehajtását.

"Mindegy - gondolta magában Fink tábornok -, ítélethirdetés előtt is megadhatjuk neki a lelki vigaszt, ehhez a dandár válaszát se kell megvárni. Úgyis lógni fog."

Fink tábornok magához hívatta Martinec tábori lelkészt.

Ez a szerencsétlen hitoktató és káplán valahová Morvaországba valósi volt, s olyan komisz plébános alá tartozott, hogy inkább a katonaságot választotta. Valóban vallásos érzelmű ember volt, s fájdalmas szívvel gondolt vissza a plébánosára, aki lassan, de biztosan süllyed a kárhozatba. Emlékezett rá, hogyan vedelte a plébános a sligovicát, mint egy kefekötő, s hogy egyszer, erőnek erejével be akart dugni az ő, Martinec ágyába valami vándor cigánylányt, akit a falu végén szedett fel, mikor kitántorgott egy pálinkamérésből.

Martinec tábori lelkész úgy képzelte, hogy a harctéri sebesültek és haldoklók lelki vigaszát szolgálva jóváteheti istentől elrugaszkodott plébánosának a bűneit is, aki éjszaka, amikor hazajött, számtalanszor felköltötte, és ilyeneket mesélt neki:

- Jeníček, Jeníček! Egy molett kis nő... ez az én mindenem, az egész életem.

Martinec reményei nem teljesültek. Helyőrségről helyőrségre dobálták, s nem volt más dolga, mint kéthetenként egyszer a helyőrségi templomban mise előtt prédikációt tartani a garnizon katonáinak, továbbá ellenállni a kísértésnek, amely a tiszti kaszinóból áradt, ahol olyan beszédek folytak, hogy ezekhez képest a plébános molett kis női az őrangyalhoz intézett ártatlan imácskáknak tetszettek.

Martinecet mostanában rendszerint a nagy harctéri hadműveletek idején hívták Fink tábornokhoz, amikor meg kellett ünnepelni az osztrák hadseregnek valamilyen győzelmét; ilyenkor ugyanis Fink tábornok éppoly előszeretettel rendezett tábori miséket, mint máskor rögtönítélő bíróságokat.

Ez a gazember Fink olyan nagy osztrák hazafi volt, hogy a birodalmi német vagy török fegyverek győzelméért nem is imádkozott. Ha a birodalmi németek megverték valahol a franciákat vagy az angolokat, az oltár mellett erről nem történt említés.

Ha egy osztrák felderítő járőr valami jelentéktelen, de sikeres csetepatét vívott az orosz előőrsökkel, a stáb hatalmas szappanbuborékká fújta fel az esetet, s egy egész hadtest megsemmisítéséről beszélt, Fink tábornok pedig ünnepélyes istentiszteleteket rendezett, s így a szerencsétlen Martinec tábori lelkésznek az volt a benyomása, hogy Fink tábornok egyben a przemyœli katolikus egyháznak is legfőbb vezetője.

Ilyen alkalmakkor Fink tábornok döntött a miseszertartás rendjéről is, s a legszívesebben mindig afféle úrnapi ünnepségeket rendezett volna, oktávával.

Az is szokása volt, hogy amikor mise közben már megtörtént az úrfelmutatás, odalovagolt a gyakorlótéren felállított oltárhoz, és háromszor elkiáltotta magát:

- Hurrá, hurrá, hurrá!

Martinec tábori lelkész, ez a vallásos és igazságszerető lélek, egyike azon keveseknek, akik még hittek az istenben, nem szívesen járt el Fink tábornokhoz.

A helyőrség parancsnoka, miután közölte vele utasításait, mindig töltött neki valami rendkívül erős italt, s azután elmesélte a legújabb vicceket a leghülyébb füzetekből, amelyeket a "Lustige Blätter" adott ki a katonaság részére.

A tábornoknak egész könyvtára volt e füzetekből, amelyek ilyesféle agyalágyult címeket viseltek: "Humor a borjúban, szemnek és fülnek", "Hindenburg-anekdoták", "Hindenburg a humor tükrében", "Második borjú, humorral telve, megpakolta Felix Schlemper", "Gulyáságyúnkból", "Zaftos gránátszilánkok a lövészárokból", de voltak ilyen marhaságok is: "A kétfejű sas alatt", "Bécsiszelet egy cs. kir. tábori konyháról. Felmelegítette Arthur Lokesch". A tábornok néha énekelt is a "Wir müssen siegen!"[262] című vidám katonanóta-gyűjteményből, közben állandóan töltögette az erős italokat, és arra kényszerítette Martinec tábori lelkészt, hogy vele együtt igyék, és kurjongasson. Azután trágár dolgokat mesélt, s ilyenkor Martinec tábori lelkész elszorult szívvel gondolt vissza a plébánosára, aki a vaskos kifejezések tekintetében egyáltalán nem maradt el Fink tábornok mögött.

Martinec tábori lelkész döbbenettel tapasztalta, hogy minél többet jár Fink tábornokhoz, annál mélyebbre süllyed az erkölcsi fertőbe.

A szerencsétlennek kezdtek ízleni a likőrök, amelyeket a tábornoknál ivott, a tábornok beszédei is egyre jobban tetszettek neki, züllött képzetek születtek benne, s a kontusovka, a berkenyepálinka és a pókhálós óborospalackok hatására, melyeket Fink tábornok rakott elébe, megfeledkezett az úristenről, s a breviárium sorai között a tábornok elbeszéléseiben szereplő örömlányokat látta táncolni. Martinecben fokozatosan csökkent az ellenállás a tábornoknál teendő látogatásokkal szemben.

A tábornok megkedvelte Martinec tábori lelkészt, aki először afféle Loyolai Szent Ignácként lépett fel, s azután fokozatosan alkalmazkodott a tábornok környezetéhez.

A tábornok egyszer meghívott magához két ápolónőt a tábori kórházból, akik tulajdonképpen nem is szolgáltak ott, csak a fizetés miatt szerepeltek az alkalmazottak listáján, s jövedelmüket prostitúcióval gyarapították, mint ahogy általánosan szokás volt e nehéz időkben. A tábornok elhívatta Martinec tábori lelkészt is, akit ez idő tájt az ördög már annyira a markába kaparintott, hogy fél órai mulatság után mindkét hölgyet sorra vette, s tombolva összenyálazta az összes díványpárnákat. Azután sokáig lelkifurdalásai voltak e züllött viselkedése miatt, amit azzal sem tehetett jóvá, hogy akkor éjszaka hazafelé menet tévedésből letérdelt a parkban a város építőjének, polgármesterének és mecénásának, Grabowsky úrnak a szobra előtt, aki nagy érdemeket szerzett Przemyœl felvirágoztatása körül a nyolcvanas években.

A parkban csak a katonai őrszem lépteinek zaja hallatszott a tábori lelkész buzgó szavain kívül:

- Ne ítéld meg a te szolgádat, mert egyetlen ember sem nyerhet felmentést előtted, ha nem bocsátod meg összes bűneit, s ezért kérve kérlek, ne legyen súlyos a te ítéleted. Könyörgök, segíts rajtam, uram, s lelkemet a te kezeidbe ajánlom.

Ettől fogva, ha Fink tábornokhoz hívták, néhányszor megpróbált lemondani minden földi gyönyörről, s gyomorrontásra hivatkozott; ezt a hazugságot szükségesnek tartotta, hogy megmentse lelkét a pokol kínjaitól, mert ugyanakkor úgy vélte, ha egy tábornok azt mondja egy tábori lelkésznek: "Vedelj, pajtás", a katonai fegyelem szerint vedelni kell, már csak a feljebbvaló iránti tiszteletből is.

Néha persze nem sikerült kivonnia magát, különösen amikor az ünnepélyes tábori istentiszteletek után a tábornok még ünnepélyesebb lakomákat rendezett a helyőrségi pénztár számlájára; a pénztárosok azután úgy igazították el a számadást, hogy ők is keressenek valamit az ügyön; Martinec tábori lelkész ilyenkor mindig azt képzelte, hogy erkölcsileg megsemmisült az Úr színe előtt, s a bűnök remegő áldozatává lőn.

Azután mintegy szédülten járkált, s e káoszban sem veszítve el istenhitét, egész komolyan már azon kezdte törni a fejét, hogy nem kellene-e naponta rendszeresen megkorbácsolni magát.

Ilyen hangulatban állított be most is a tábornokhoz.

Fink tábornok az örömtől sugározva, boldogan fogadta.

- Hallott már a rögtönítélő bíróságomról? - kiáltott rá ujjongva. - Egy földijét fogjuk felakasztani.

A "földi" szót hallván, Martinec tábori lelkész szenvedő pillantást vetett a tábornokra. Már többször visszautasította azt a gyanúsítást, hogy ő cseh, s már számtalanszor megmagyarázta, hogy az ő morvaországi plébániájukhoz két község tartozik, egy cseh és egy német, sokszor úgy esik, hogy egyik héten a csehek előtt, a következő héten pedig a németek előtt kell prédikálnia, s mivel a cseh községben egyáltalán nincs cseh nyelvű iskola, neki mindkét községben németül kell tanítania, következésképp nem lehet őt csehnek tartani. Ez a logikus magyarázat a fehér asztal mellett egyszer arra a megjegyzésre késztetett egy őrnagyot, hogy a morvaországi tábori lelkész tulajdonképpen vegyeskereskedésnek tekintendő.

- Pardon - mondta a tábornok -, elfelejtettem, hogy nem is a földije. Cseh az illető, szökevény, áruló, az oroszoknál szolgált, lógni fog. Előbb azonban a forma kedvéért megállapítjuk a személyazonosságát, de nem számít, azonnal lógni fog, mihelyt megjön a távirati válasz. - Leültette maga mellé a díványra a tábori lelkészt, s vidáman így folytatta:

- Nálam, ha rögtönítélő bíróság van, mindennek úgy kell lezajlania, hogy a rögtönítélő bíróság valóban rögtönítélő bíróság legyen, ez az elvem. Mikor még a háború elején Lembergben voltam, elértem, hogy egy alakot három perccel az ítélet kihirdetése után már fel is akasztottunk. Persze, zsidó volt az illető, de egy ruszint is felakasztottunk öt perccel a tanácskozásunk után. - A tábornok jóízűen elnevette magát:

- Véletlenül egyiknek se volt szüksége lelki vigaszra. A zsidó rabbi volt, a ruszin meg pópa. Ez azonban másféle eset, most egy katolikus egyén felakasztásáról van szó. Az a nagyszerű ötletem támadt, hogy a fölösleges huzavonát elkerülendő, előre részesítjük lelki vigaszban, mint mondom, a huzavonát elkerülendő. - A tábornok csengetett, majd ráparancsolt a szolgájára:

- Hozz ide kettőt a tegnapi üvegekből.

Néhány pillanat múlva már meg is töltötte a tábori lelkész borospoharát, és barátságosan így szólt hozzá:

- Vigasztalódjon egy kicsit a lelki vigasz előtt...


A rácsos ablakon keresztül, amely mögött Švejk ült a priccsen, e szörnyű órákban kihallatszott a derék katona éneke:

Katonának mindent lehet,
minden kislány minket szeret,
pénzt eleget faszolunk,
nincsen gondunk és bajunk...
Cá rará... Ein, zwei...
 

A LELKI VIGASZ

Martinec tábori lelkész nem lépett be Švejkhez, hanem a szó szoros értelmében belebegett hozzá, mint egy balett-táncosnő a színpadra. A mennyei vágyakozás, valamint egy üveg ó-gumpoldskircheni hatására e jelentős pillanatban oly könnyűnek érezte magát, mint a pihe. Úgy rémlett neki, hogy e komoly és szent pillanatban istenhez közeledik, holott csak Švejkhez került közelebb.

Becsukták mögötte az ajtót, magukra hagyták őket, s Martinec lelkesen így szólt a priccsen üldögélő Švejkhez:

- Kedves fiam, én Martinec tábori lelkész vagyok.

Idejövet egész úton ezt a megszólítást érezte a legmegfelelőbbnek s mintegy atyailag leghatásosabbnak.

Švejk felállt a vackáról, melegen megrázta a tábori lelkész kezét, és azt mondta:

- Nagyon örvendek, Švejk vagyok, a 91. ezred 11. menetszázadának ordonánca. Nemrég áthelyezték a káderünket Bruck an der Leuthába, hát csak üljön le szépen ide mellém, feldkurát úr, és tessék elmesélni, hogy miért csukták le. Elvégre a feldkurát úr tiszti rangban van, önnek helyőrségi tiszti fogda járna, nem pedig ez a lyuk, hiszen ez a priccs csupa tetű. Néha persze előfordul, hogy az ember nem tudja, melyik fogdába tartozik tulajdonképpen, de hát összekavarják valahogy az irodán vagy véletlenségből. Én egyszer, feldkurát úr, a budějovicei ezredfogdában ültem, és behoztak hozzám egy kadettstellfertrétert. Az ilyen kadettstellfertréter valami olyasféle volt, mint a feldkurátok, se hal, se hús, úgy ordibált a katonákkal, mint egy tiszt, és ha történt valami, az egyszerű bakák közé csukták le. Amolyan korcsok voltak ezek, feldkurát úr, az altiszti konyháról nem kaphattak menázsit, legénységi menázsira nem volt joguk, annál ők magasabb rangúak voltak, tiszti menázsi meg szintén nem járt nekik. Voltak nálunk az elején vagy öten, és folyton sajtot zabáltak a kantinban, mert sehonnét se kaptak menázsit, míg aztán a Wurm óberlajtnant egyszer rájött erre, és megtiltotta nekik, mert azt mondja, nem fér össze a kadettstellfertréterek méltóságával, hogy a legénységi kantinba járjanak. De hát mit csináljanak, a tiszti kantinba nem eresztették be őket. Így hát a levegőben lógtak, és néhány nap alatt olyan gyötrelmes utat tettek meg, hogy az egyik beleugrott a Malšébe, egy másik pedig megszökött az ezredtől, és két hónap múlva azt írta a kaszárnyába, hogy hadügyminiszter lett Marokkóban. Négyen maradtak, mert azt, aki a Malšébe ugrott, élve kihalászták, mert izgalmában elfelejtette, amikor beugrott, hogy ő tud úszni, és kitüntetéssel tette le az úszóvizsgát. Betették a kórházba, és ott megint csak bajban voltak vele, mert nem tudták, hogy tiszti takarót adjanak neki vagy csak közönséges legénységi takarót. Így aztán a középutat választották, és egyáltalán nem adtak neki takarót, csak nedves lepedőkbe csomagolták, úgyhogy ő egy fél óra múlva kérte, hogy eresszék vissza a kaszárnyába, és éppen ez volt az, akit hozzám csuktak be még egészen vizesen. Négy napig ült ott, és nagyon jól érezte magát, mert ott kapott menázsit, igaz, hogy csak fogolymenázsit, de azért menázsit, abban legalább biztos volt, mint mondta. Az ötödik napon érte jöttek, aztán egy fél óra múlva visszajött a sapkájáért, és valósággal sírt örömében. Azt mondja nekem: "Végre határoztak rólunk. Mától fogva minket, kadettstellfertrétereket a főőrségen fognak lecsukni a tisztekkel együtt, menázsira a tiszti konyhán fizetünk be, és ha a tisztek jóllaktak, akkor kapunk majd enni mi is, aludni a legénységgel fogunk, kávét szintén a legénységi konyháról kapunk, és dohányt is a legénységgel fogunk faszolni."

Martinec tábori lelkész csak most tért annyira magához, hogy félbe tudta szakítani Švejket egy mondattal, amelynek tartalma semmiképpen sem kapcsolódott az eddigi beszélgetéshez:

- Igen, igen, kedves fiam! Vannak dolgok földön és égen, amelyeken buzgó szívvel kell gondolkoznunk, isten végtelen irgalmában bizakodva. Azért jöttem, kedves fiam, hogy lelki vigaszban részesítselek.

Elhallgatott, mert ez az egész valahogy nem stimmelt neki. Útközben már részletesen kidolgozta beszédének tervét, elképzelte, hogyan veszi majd rá a szerencsétlent, hogy elmélkedjék az élete felől, mert odafönt mindent megbocsátanak neki, ha megbánja bűneit, ha őszinte bűnbánatot mutat.

Most azon gondolkozott, hogyan fogjon hozzá, de Švejk megelőzte egy kérdéssel, hogy van-e cigarettája.

Martinec tábori lelkész még nem szokott rá a dohányzásra, ez volt az egyetlen, amit korábbi életelveiből még megtartott. Néha ugyan, amikor Fink tábornoknál egy kissé a fejébe szállt az ital, megpróbált elszívni egy Britannika-szivart, de rögtön kiadott tőle mindent, s közben az volt az érzése, mintha az őrangyala intően csiklandozná a torkát.

- Nem dohányzom, kedves fiam - felelte rendkívül méltóságteljesen.

- Csodálom - mondta Švejk. - Már sok feldkurátot ismertem, és úgy füstölt mindegyik, mint a zlíchovi spirituszgyár. Egyáltalán el se tudom képzelni, hogy egy feldkurát ne dohányozzon és ne igyon. Csak egyet ismertem, aki nem pöfékelt, ez viszont dohányzás helyett bagót rágott, és prédikáció közben teleköpködte az egész szószéket. Feldkurát úr hová valósi?

- Nový Jičín-i vagyok - felelte megtört hangon Martinec cs. kir. tisztelendő úr.

- Akkor talán tetszett ismerni, feldkurát úr, bizonyos Růžena Gaudrsovát, tavalyelőtt Prágában volt alkalmazva egy Platnéršká utcai kocsmában, és egyszerre tizennyolc ember ellen indított gyermektartási pert, mert ikrei születtek. Az egyik ikernek az egyik szeme kék volt és a másik barna, a másik ikernek az egyik szeme szürke volt és a másik fekete, ebből ez a nő arra következtetett, hogy négy úr is angazsálva van a dologban, akiknek ilyen szemeik voltak, és oda jártak abba a kocsmába, és volt valami közük ehhez a nőhöz. Aztán az egyik ikernek sánta volt a lábacskája, mint egy városi tanácsosnak, aki szintén oda járt, a másiknak meg hat ujj volt az egyik lábán, mint egy képviselőnek, aki mindennapos vendég volt abban a kocsmában. És most tessék elképzelni, feldkurát úr, hogy összesen tizennyolc ilyen vendég járt oda, és az ikreknek mind a tizennyolctól volt valami apajegyük, mert a nő ezekkel vagy privátlakásra, vagy szállodába járt. A végén a bíróság úgy határozott, hogy ilyen tömegben az apa ismeretlen, és akkor a nő mindent rákent a kocsmárosra, és beperelte a kocsmárost, akinél szolgált, de ez bebizonyította, hogy már több mint húsz éve impotens egy operáció óta, amit az alsó végtagjainak valami gyulladása miatt hajtottak végre rajta. Erre a nőt kitoloncolták a feldkurát úrékhoz Nový Jičínbe, ebből látni a legjobban, hogy ha sokat akar a szarka, rendszerint frászt se kap. Az a nő meg kellett volna hogy maradjon egy illetőnél, és nem lett volna szabad azt állítania a bíróság előtt, hogy az egyik iker a képviselő úrtól van, a másik a városi tanácsos úrtól vagy ettől meg ettől. A gyerekszületéseket mindig könnyen ki lehet számítani. Ennyiedikén meg ennyiedikén voltam vele a szállodában, és ennyiedikén meg ennyiedikén megszületett. Persze csak akkor, ha normális a szülés, feldkurát úr. Az ilyen garniszállókban mindig akad egy ötösért valami tanú, mint például a háziszolga vagy a szobaasszony, aki megesküszik rá, hogy azon az éjszakán az illető tényleg ott volt a nővel, és amikor lefelé mentek a lépcsőn, a nő még azt mondta neki: "És ha lesz belőle valami?", mire az illető azt felelte: "Ne félj, cuncimókus, majd én gondoskodom a gyerekről."

A tábori lelkész elgondolkozott, s most valahogy igen nehéznek érezte az egész lelki vigaszt, pedig az előbb részletesen kidolgozta, hogy milyen szavakat intéz majd kedves fiához. Az ítéletnapi nagy kegyelemről akart beszélni, amikor a katonai gonosztevők kötéllel a nyakukban mind felkelnek majd a sírjukból, s mivel megbánták bűneiket, kegyelemben részesül valamennyi, akárcsak az a lator az újtestamentumban.

Talán életének legszebb lelki vigaszát készítette elő, amely három részből állt volna. Először arról akart beszélni, milyen könnyű a kötél általi halál, ha az ember tökéletesen megbékélt istennel. A katonai törvény megbünteti az árulást, amit a császár őfelségével szemben követtünk el, mivel a császár őfelsége valódi atyja a harcosainak, tehát az ellene elkövetett legkisebb vétséget is méltán tekinthetjük apagyilkosságnak, apagyalázásnak. Aztán tovább akarta fejtegetni azt az elméletet, hogy a császár őfelsége isten kegyelméből való, hogy őt az isten állította a világi ügyek intézésének élére, amiként a pápát a lelki ügyek intézésével bízta meg. A császárt elárulva, magát az atyaúristent áruljuk el. A katonai bűnözőt tehát a kötélen kívül örökös büntetés várja s örökös kárhozat, mint az istenkáromlókat. De ha a világi igazságszolgáltatás a katonai fegyelemre való tekintettel nem másíthatja meg az ítéletet, és kénytelen felakasztani a bűnöst, azért a másik, örökös büntetést illetően még nincs minden veszve. Az ember parírozhatja azt egy nagyszerű húzással: a bűnbánattal.

A tábori lelkész így képzelte ezt a megható jelenetet, amely neki magának is hasznára válik majd odafönt; jutalmul bizonyára törülni fognak minden feljegyzést arról, hogy ő miképpen szerepelt és viselkedett Fink tábornok lakásán, Przemyœlben.

Úgy képzelte, hogy bevezetésképpen majd ráordít az elítéltre: "Bánd meg a bűneidet, fiam, térdeljünk le együtt! Mondd utánam, fiam!"

S a bűzös, tetves cellában majd felhangzik az ima: "Isten, kinek legfőbb tulajdonsága az irgalmasság és a megbocsátás, esengve fohászkodom hozzád, mentsd meg a lelkét e katonának, akinek parancsodra távoznia kell ebből a világból a przemyœli rögtönítélő hadbíróság ítélete alapján. Hallgasd meg e gyalogoskatona könyörgő és teljes bűnbánatát, hogy ne kelljen a pokol kínjait elszenvednie, hanem részesüljön az örök boldogságban."

- Engedelmével, feldkurát úr, már öt perce úgy tetszik itt ülni, mint akit letaglóztak, mintha még beszélni se volna kedve. Ebből rögtön látja az ember, hogy most először tetszik lecsukva lenni.

- A lelki vigasz miatt jöttem - mondta komolyan a tábori lelkész.

- Érdekes, feldkurát úr, mit akar folyton azzal a lelki vigasszal. Én, feldkurát úr, nem érzem magamat olyan erősnek, hogy valami vigaszt nyújthassak a feldkurát úrnak. A feldkurát úr nem az első és nem is az utolsó feldkurát, aki lakat alá került. Különben is, feldkurát úr, az igazat megvallva, énbennem nincs meg az a beszélőképesség, hogy akárkinek is vigaszt tudjak nyújtani ilyen nehéz helyzetben. Egyszer megpróbáltam, de nem nagyon sikerült, tessék szépen lecsücsülni ide mellém, mindjárt elmesélem. Amikor az Opatovická utcában laktam, volt egy Faustýn nevű barátom, aki szállodai portás volt. Nagyon rendes, igazságos és törekvő ember volt. Minden utcalányt ismert, a feldkurát úr bármikor elmehetett volna hozzá a szállodába, az éjszaka bármelyik órájában, és csak annyit kellett volna hogy mondjon: "Faustýn úr, szükségem lenne valami nőre", és ő rögtön lelkiismeretesen megkérdezte volna, hogy szőkére, barnára, alacsonyra, magasra, soványra, kövérre, németre, csehre vagy zsidóra, hajadonra, elváltra vagy férjezettre, intelligens vagy unintelligens nőre van-e szüksége a feldkurát úrnak.

Švejk bizalmasan hozzásimult a tábori lelkészhez, átölelte a derekát, s így folytatta:

- Mondjuk, hogy a feldkurát úr azt mondta volna: "Legyen szőke, hosszú lábú, özvegy, intelligencia nélkül", és tíz percen belül már ott is lett volna a feldkurát úr ágyában, keresztlevéllel együtt.

A tábori lelkésznek kezdett melege lenni, és Švejk tovább beszélt, anyaian magához szorítva a lelkészt:

- Nem is tetszik elképzelni, feldkurát úr, hogy ennek a Faustýn úrnak milyen érzéke volt az erkölcsösséghez és a becsületességhez. Azoktól a nőktől, akiket a szobákba közvetített és szállított, soha egy krajcár borravalót se fogadott el, és ha egy ilyen nő néha mégis megfeledkezett magáról, és a markába akart nyomni valamit, tetszett volna látni, milyen mérges lett, és kiabálni kezdett vele: "Te disznó, mikor eladod a tested, és halálos bűnt követsz el, ne képzeld, hogy az a vacak hatosod egy csöppet is segít rajtam. Én nem vagyok kerítő, te szégyentelen ringyó. Csak azért csinálom ezt, mert szánalmat érzek irántad, hogyha már idáig süllyedtél, ne kelljen nyilvánosan mutatnod a szégyenedet a járókelőknek, hogy aztán elkapjon valahol éjszaka az őrjárat, és három napot kelljen töltened a kapitányságon. Itt legalább meleg helyen vagy, és senki se látja, hogy milyen mélyre jutottál." Aztán a vendégeknél kárpótolta magát, amiért nem akart mint strici pénzt elfogadni. Megvolt a tarifája: a kék szemek egy hatosba kerültek, a feketék tizenöt krajcárba, és mindent pontosan kiszámított egy darab papíron, amit odaadott a vendégnek, mint egy számlát. Nagyon szerény közvetítői árai voltak. Az intelligencia nélküli nőkre egy hatost számított felárnak, mert abból indult ki, hogy az ilyen közönséges libák jobban elszórakoztatják az embert, mint egy művelt hölgy. Egyszer este eljött hozzám az Opatovická utcába ez a Faustýn úr, borzasztóan fel volt izgatva, és ki volt kelve magából, mintha egy perccel azelőtt húzták volna ki a villamos védőkeretje alól, és közben ellopták volna a zsebóráját. Először nem mondott semmit, csak kivett a zsebéből egy üveg rumot, ivott belőle, nekem is ideadta, és azt mondta: "Igyál." Így aztán nem szóltunk semmit, amíg ki nem ittuk azt az üveget, és akkor azt mondta: "Pajtás, légy szíves, tegyél nekem egy szívességet. Nyisd ki az utcai ablakot, én odaülök a párkányra, te pedig megfogod a lábamat, és ledobsz a harmadik emeletről. Nekem már semmire sincs szükségem az életben, megvan az az utolsó vigaszom, hogy van egy jó cimborám, aki kisegít ebből a világból. Én többet nem maradhatok élve, engem, aki becsületes ember vagyok, kerítéssel vádolnak, mint valami zsidóvárosi stricit. Pedig a mi szállodánk első osztályú, mind a három szobalánynak és a feleségemnek is megvan a bárcája, egy krajcárral se tartoznak a doktor úrnak a vizitekért. Ha csak egy kicsit is szeretsz, dobj le engem a harmadik emeletről, add meg nekem ezt az utolsó vigaszt." Erre én azt mondtam, hogy másszon fel csak az ablakra, és le is dobtam az utcára. Ne tessék megijedni, feldkurát úr!

Švejk felállt a priccsre, és magával húzta a tábori lelkészt:

- Tessék idenézni, feldkurát úr, így fogtam meg, és zsupsz, le vele.

Švejk felemelte a tábori lelkészt, ledobta a padlóra, s miközben a rémült tábori lelkész összeszedte magát a földön, Švejk tovább beszélt:

- Tetszik látni, a feldkurát úrnak se lett semmi baja, és őneki, a Faustýn úrnak se, mert ő is csak körülbelül háromszor ilyen magasról pottyant le. Tudniillik a Faustýn úr teljesen be volt rúgva, és elfelejtette, hogy én az Opatovická utcában lakok egy egészen alacsony földszinten, nem pedig a harmadik emeleten, mint egy évvel azelőtt, amikor a Křemenec utcában laktam, és ő oda járt hozzám látogatóba.

A földön ülő tábori lelkész rémülten, nézett Švejkre, aki fölötte állt a priccsen, s élénk taglejtésekkel kísérte szavait.

A tábori lelkésznek átvillant az agyán, hogy őrülttel van dolga, s azt dadogta:

- Igen, kedves fiam, nem is volt az háromszor ilyen magas - majd óvatosan az ajtóhoz hátrált, hirtelen dörömbölni kezdett rajta, s közben olyan szörnyen üvöltözött, hogy azonnal kinyitották.

Švejk a rácsos ablakból látta, hogy a tábori lelkész az őr kíséretében gyorsan áthalad az udvaron, s közben élénken gesztikulál.

"Most biztos a diliházba viszik" - gondolta Švejk, leugrott a priccsről, s díszlépésben járkálva fel és alá, énekelni kezdett:

A gyűrűt amit adtál, viselni nem fogom.
Az angyalát, miért ne?
Ha berukkolok az ezredemhez,
a puskacsőbe bedugom...

A tábori lelkészt néhány perc múlva bejelentették Fink tábornoknak.

A tábornoknál ismét nagy összejövetel volt, amelyben kiemelkedő szerepet játszott két kellemes hölgy, továbbá holmi borok és likőrök.

Jelen volt a reggeli rögtönítélő bíróság egész tisztikara, kivéve az egyszerű közlegényt, aki reggel tüzet adott a többieknek.

A tábori lelkész ismét oly mesebeli módon libegett be a társaságba, mint egy kísértet. Sápadt volt, feldúlt és méltóságteljes, mint az olyan ember, aki érzi, hogy ártatlanul pofozták fel.

Fink tábornok, aki az utóbbi időben igen bizalmasan viselkedett a tábori lelkésszel, most magához vonta a díványra, és borgőzös hangon megkérdezte:

- Mi van veled, lelki vigasz?

Közben az egyik vidám hölgy egy Memphis-cigarettát vágott a tábori lelkészhez.

- Igyál, lelki vigasz - mondta még Fink tábornok, bort töltve egy nagy zöld pohárba a tábori lelkésznek. Mivel a lelkész nem itta meg mindjárt, a tábornok saját kezűleg kezdte itatni, s ha a lelkész nem kortyol olyan derekasan, bizonyára a nyakába öntötte volna az egészet.

Csak ezután kezdték faggatni, hogy miképpen viselkedett az elítélt, amikor lelki vigaszban részesült. A tábori lelkész felállt, s mélységes tragikummal a hangjában azt mondta:

- Megőrült.

- Nagyszerű lelki vigasz lehetett - mondta nevetve a tábornok, mire valamennyien iszonyú röhögésben törtek ki, s a két hölgy újra Memphiseket hajigált a tábori lelkészre.

Az asztal végében egy karosszékben az őrnagy szunyókált, miután máris többet ivott a kelleténél, most felriadt apátiájából, gyorsan teletöltött két borospoharat valami likőrrel, a székeken át utat tört magának a tábori lelkészhez, s kényszerítette isten szédült szolgáját, hogy pertut igyon vele. Aztán visszadülöngélt a helyére, és tovább szundított.

Ezzel a pertuivással az ördög végképp csapdába ejtette a tábori lelkészt; az asztalon álló összes üvegekből s a vidám hölgyek szemeiből és nevetéséből nyújtogatta feléje a karmait; szemben a hölgyek feltették a lábukat az asztalra, úgyhogy Belzebub csipkék közül kukucskált a tábori lelkészre.

A tábori lelkész a legutolsó pillanatig sem vesztette el azt a meggyőződését, hogy a lelke forog kockán, s hogy ő most vértanúi szerepet játszik.

Ezt ki is fejtette elmélkedéseiben, melyeket a tábornok két puccerjéhez intézett, amikor átvitték a szomszéd szoba díványára:

- Szomorú, de magasztos színjáték zajlik le szemeitek előtt, ha elfogulatlanul és tiszta elmével visszagondoltok mindama dicső szenvedőkre, akik hitük áldozataivá lettek, s akiket mi vértanú néven ismerünk. Rajtam láthatjátok, hogy az ember minden szenvedés után is emelkedettnek érezheti magát, ha szívében igazság és erényesség lakozik, amely felvértezi őt, hogy fényes diadalt arasson a legszörnyűbb szenvedések fölött.

Aztán arccal a fal felé fordították, s a lelkész rögtön elaludt.

Nyugtalan álma volt.

Azt álmodta, hogy nappal mint tábori lelkész működik, este pedig szállodai portás ama Faustýn helyében, akit Švejk ledobott a harmadik emeletről.

Mindenfelől panaszok érkeztek róla a tábornokhoz, hogy szőkék helyett barnákat szállított a vendégeknek, intelligens elvált asszony helyett unintelligens özvegyasszonyt.

Reggel csuromvizesen ébredt, mint egy ázott ürge, a gyomra hintázott, s az volt az érzése, hogy az ő morvaországi plébánosa hozzá képest egy földre szállt angyal.

 

ŠVEJK ISMÉT A MENETSZÁZADÁNÁL

Az az őrnagy, aki tegnap délelőtt a hadbíró szerepét játszotta Švejk tárgyalásán, azonos volt azzal a személlyel, aki este a tábornoknál pertut ivott a tábori lelkésszel, s azután elszunnyadt. Annyi biztos, hogy senki se tudta, mikor és hogyan távozott el éjszaka az őrnagy a tábornoktól. Mindnyájan olyan állapotban voltak, hogy senki se vette észre a távollétét, sőt a tábornok teljesen összekeverte már, hogy ki beszél a társaságból. Az őrnagy már több mint két órája nem tartózkodott közöttük, de a tábornok a bajszát pödörgette, és hülyén vigyorogva így kiabált:

- Jól beszélt, őrnagy úr.

Reggel sehol sem találták az őrnagyot. Köpenye ott volt az előszobában, kardja ott lógott a fogason, csak a tiszti sapkája hiányzott. Azt hitték, talán elaludt a ház valamelyik klozettján, végignézték az összes klozettokat, de sehol sem találták. Helyette a második emeleten egy alvó főhadnagyot fedeztek fel, szintén a tábornok társaságából, aki térden állva aludt, arccal a vécényílásban; úgy tört rá az álom hányás közben.

Az őrnagyot mintha elnyelte volna a föld.

De ha valaki benéz a rácsos ablak mögé, ahol Švejket tartották fogva, azt látta volna, hogy Švejk orosz katonaköpenye alatt két személy alszik a priccsen, s a köpeny alól két pár csizma kandikál kifelé.

A sarkantyús csizma az őrnagyé volt, a sarkantyú nélküli Švejké.

Összesimulva feküdtek, mint két kismacska. Švejk az őrnagy feje alatt tartotta a pracliját, s az őrnagy átölelte Švejk derekát, hozzábújva, mint egy kutyakölyök az anyjához.

Nem volt ebben semmi rejtély. Mindez csupán azt mutatta, hogy az őrnagy úr nem feledkezett meg a kötelességéről.

Bizonyára önökkel is megtörtént már, hogy egész éjszaka együtt ültek és ittak valakivel, egészen másnap délelőttig, s a társuk egyszerre csak a fejéhez kap, felugrik, és elkiáltja magát: - Jézus Mária, nyolc órára a hivatalban kéne lennem. - Ez az úgynevezett kötelességtudási roham, amely mintegy a lelkifurdalás mellékterméke gyanánt jelentkezik. Az olyan embert, akire ez a nemes roham rátör, semmi sem téríti el attól a szent meggyőződéstől, hogy neki azonnal ki kell pótolnia a hivatalban, amit elmulasztott. Ők azok a kalap nélküli jelenségek, akiket a hivatali portás nyakoncsíp a folyosón, s aztán lefektet a portásfülke díványára, hogy aludjak ki magukat.

Hasonló roham tört ki az őrnagyon is.

Amikor felébredt a karosszékben, egyszerre csak az jutott az eszébe, hogy azonnal ki kell hallgatnia Švejket. A hivatali kötelességtudásnak ez a rohama oly hirtelen jelentkezett, s oly gyorsan és elszántan zajlott le, hogy az őrnagy úr eltűnését senki sem vette észre.

Annál érezhetőbb volt viszont az őrnagy jelenléte a katonai fogda őrszobáján. Az őrnagy úgy esett be oda, mint egy bomba.

Az ügyeletes őrmester az asztalra dőlve aludt, s körülötte a legkülönbözőbb helyzetekben szundikált az őrszemélyzet többi tagja is.

Az őrnagy, akinek a sapkája félrecsúszott, olyan cirkuszt rendezett, hogy ásítás közben mindenkinek elállt a lélegzete, és szörnyű fintorba rándult az arca, s így nem egy rakás katona bámult az őrnagyra kétségbeesetten és torzul, hanem egy rakás grimaszt vágó majom. Az őrnagy ököllel az asztalra csapott, és ráordított az őrmesterre:

- Maga hanyag fráter, ezerszer mondtam már magának, hogy az emberei szaros disznók. - A rémült legénységhez fordulva így kiabált: - Katonák! Nektek még alvás közben is csak a hülyeség bámul a szemetekből, és amikor felébredtek, úgy néztek ki, nyavalyások, mintha mindegyik felfalt volna egy vagon dinamitot.

Ezek után hosszú és bőséges prédikáció következett az őrszemélyzet minden tagjának kötelességeiről, végül pedig felszólította őket, hogy azonnal nyissák ki neki Švejk celláját, mert újabb kihallgatásnak akarja alávetni a delikvenst.

Szóval így került éjszaka az őrnagy Švejkhez.

Azt az állapotot, amelyben odakerült, néha úgy is szokták jellemezni, hogy minden tótágast áll az emberben. Az őrnagy utolsó kirobbanása egy parancs volt, hogy adják oda neki a fogda kulcsát.

Az őrmester végső kétségbeesésében a kötelességére gondolt, s nem engedelmeskedett, ami az őrnagyra váratlanul nagyszabású hatást gyakorolt.

- Szaros disznó banda - ordította az udvaron -, ha a kezembe adtátok volna a kulcsot, elbántam volna veletek.

- Alázatosan jelentem - felelte az őrmester -, kénytelen vagyok bezárni az őrnagy urat, és biztonsága végett őrt állítani a cella elé. Ha az őrnagy úr majd ki akar jönni, méltóztassék dörömbölni az ajtón.

- Te hülye - mondta az őrnagy -, te pávián, te teve, azt hiszed, én félek valami fogolytól, hogy őrt kell a cella elé állítani, amikor kihallgatom? Krucihimmel donnervetter, zárjatok be, és már tűnjetek is el!

Az ajtó fölötti mélyedésben egy lecsavart kanócú, rácsos petróleumlámpa árasztott némi gyenge fényt, ami alig volt elegendő ahhoz, hogy az őrnagy megtalálja az álmából felriadt Švejket, aki katonás tartásban állt a priccse mellett, és türelmesen várta, hogy mi is lesz ebből a látogatásból.

Švejknek eszébe jutott, hogy legjobb lesz, ha szabályszerűen jelentkezik az őrnagy úrnál, s ezért erélyesen elkiáltotta magát:

- Őrnagy úrnak jelentem alássan, létszám egy lecsukott ember, egyébként nem történt semmi.

Az őrnagynak most sehogy sem akart eszébe jutni, hogy voltaképpen miért is jött ide, s ezért így szólt:

- Ruht! Hol van az a lecsukott ember?

- Az én vagyok, őrnagy úr, jelentem alássan - mondta büszkén Švejk.

Az őrnagy azonban nem törődött ezzel a válasszal, mert a tábornok bora és likőrje már kiváltotta agyában a legutolsó alkoholikus reakciót. Akkorát ásított, hogy attól bármely civilnek kiugrott volna az állkapcsa. Az őrnagynál azonban ennek az ásításnak csupán az volt a hatása, hogy áthelyezte gondolatait abba az agytekervénybe, ahol az emberi éneklőképesség lakozik. Minden kényszer nélkül lerogyott hát Švejk priccsére, s olyan hangon, amilyet a leszúrt malac szokott hallatni a halála előtt, visítva elkezdte:

Oh! Tannenbaum! Oh! Tannenbaum,
wie schön sind deine Blätter![263]

Ezt aztán elismételte egynéhányszor, érthetetlen rikkantásokat keverve a dalba.

Azután a hátára dőlt, mint egy medvebocs, a sarokba kuporodott, és azonnal horkolni kezdett.

- Őrnagy úr - ébresztgette Švejk -, alázatosan jelentem, hogy tetűt tetszik kapni.

De hiába volt minden. Az őrnagy aludt, mint akit főbe vertek.

Švejk lágyan ránézett, s azt mondta:

- Jól van, csak alukálj, te snapszosveder - és betakarta a köpenyével. Később odamászott hozzá, s így találták őket reggel összesimulva.

Kilenc órakor, amikor már mindent tűvé tettek az őrnagyért, Švejk lemászott a priccsről, s úgy vélte, helyes lesz felkölteni az őrnagy urat. Néhányszor igen alaposan megrázta, levette róla az orosz köpenyt, végül az őrnagy felült a priccsen, s bárgyún rábámulva Švejkre, tőle várta a rejtély megfejtését, hogy mi is történt vele.

- Őrnagy úrnak jelentem alássan - mondta Švejk -, hogy már többször is voltak itt az őrszobáról megnézni, hogy az őrnagy úr még életben van-e. Ezért vettem magamnak a bátorságot, hogy most felköltsem az őrnagy urat, mert nem tudom, hogy rendszerint meddig tetszik aludni, és így esetleg többet tetszik aludni, mint kellene. Az uhřinĕvesi sörgyárban volt egy kádár. Ez mindig reggel hat óráig aludt, de ha ennél tovább aludt, akár csak egy negyedórával, negyed hétig, akkor már egészen délig aludt, és olyan sokáig csinálta ezt, hogy a végén kidobták az állásából, és erre ő mérgében súlyosan megsértette az egyházat és uralkodó családunk egyik tagját.

- Te lenni hülye, mi? - kérdezte az őrnagy, nem minden kétségbeesett felhangok nélkül, mert a tegnapi mulatság után olyan volt a feje, mint a kő, s még mindig nem talált választ arra, hogy voltaképpen miért ül itt, miért hozták ide az őrszobáról, s ez az alak, aki előtte áll, miért hord össze mindenféle hülyeségeket, aminek se füle, se farka. Borzasztó furcsának érezte az egészet. Homályosan emlékezett rá, hogy éjszaka már volt itt egyszer, de miért?

- Én már lenni itt éjszaka? - kérdezte bizonytalanul.

- Parancsára, őrnagy úr - felelte Švejk -, ahogy az őrnagy úr szavaiból kivettem, jelentem alássan, az én kihallgatásomra tetszett jönni.

Az őrnagynak derengeni kezdett a fejében, magára nézett, azután maga mögé, mintha keresne valamit.

- Ne tessék aggódni semmiért, őrnagy úr - mondta Švejk. - Pontosan úgy tetszett felébredni, ahogy be tetszett jönni. Köpeny nem volt az őrnagy úrnál, kard se volt, csak a sapkája. Itt a sapka, ki kellett hogy vegyem az őrnagy úr kezéből, mert az őrnagy úr a feje alá akarta rakni. A tiszti díszsapka, az olyan, mint egy cilinder. Arra, hogy cilinderen kialudja magát, csak egy Karderaz nevű úr volt képes Lodĕnicében. Ez végignyúlt a kocsmában egy lócán, a feje alá tette a cilinderét, tudniillik temetéseken szokott énekelni, és minden temetésre cilinderben járt, szépen a feje alá tette a cilindert, és beszuggerálta magának, hogy neki nem szabad összenyomnia, és egész éjszaka úgyszólván súlytalan testtel lebegett fölötte, úgyhogy ez egyáltalán nem ártott a cilindernek, inkább még használt, mert ahogy a Karderaz úr az egyik oldaláról a másikra fordult, lassanként kikefélte a hajával a cilindert, úgyhogy reggelre egészen ki volt vasalva.

Az őrnagy, aki most már tisztában volt a helyzettel, továbbra is bárgyún bámult Švejkre, s csak azt ismételgette:

- Te hülyéskedni mi? Szóval én lenni itt, most én menni el. - Felállt, az ajtóhoz ment, és dörömbölni kezdett.

Mielőtt kinyitották volna, még azt mondta Švejknek:

- Ha nem jönni távirat, hogy te lenni te, akkor te lógni!

- Hálásan köszönöm - mondta Švejk -, tudom, őrnagy úr, hogy a szívén tetszik viselni a sorsomat, de ha netalán fel tetszett szedni valamit ezen a priccsen, őrnagy úr, tessék meggyőződve lenni, hogy ha kicsike és vöröses az ülepe, akkor az egy hím, ha csak egy van belőle, és nincs vele egy másik, olyan hosszú, szürke, a hasán vörös csíkocskákkal, akkor rendben van, különben egy pár lenne, és ezek a dögök szörnyen szaporák, még a házinyulaknál is szaporábbak.

- Lassen sie das[264] - mondta az őrnagy letörten, amikor kinyitották az ajtót.

Az őrnagy most már nem csinált jeleneteket az őrszobán, igen mérsékelten megparancsolta, hogy hozzanak egy konflist, és míg a konflis Przemyœl szörnyű utcakövein zötyögött vele, folyton csak arra gondolt, hogy a delikvensnél nincs nagyobb hülye a világon, de azért valószínűleg mégiscsak valami ártatlan marha, ami pedig őt, az őrnagyot illeti, nincs más hátra, vagy rögtön főbe kell lőnie magát, amint hazaérkezik, vagy elhozatja a tábornoktól a köpenyét meg a kardját, elmegy a városi fürdőbe, fürdés után megáll a Vollgruber kocsmánál, rendbe hozza az étvágyát, s azután telefonon jegyet rendel a városi színház esti előadására.

Még oda sem értek a lakására, máris döntött, hogy a második megoldást választja.

A lakásán egy kis meglepetés várta. Éppen idejében érkezett...

A folyosón Fink tábornok állt, az őrnagy puccerjének gallérját szorongatta, iszonyatosan tombolt, és így ordított:

- Hol van az őrnagyod, te barom? Beszélj, te állat!

Az állat azonban nem tudott beszélni, mert már kék volt az arca a tábornok fojtogatásától.

Az őrnagy rögtön a megérkezésekor észrevette, hogy a szerencsétlen puccer erősen a hóna alá szorítja az őrnagy köpenyét és kardját, melyet nyilván elhozott a tábornok előszobájából.

Ez a jelenet nagymértékben szórakoztatta az őrnagyot, ezért megállt a nyitott ajtóban, és tovább nézte hű szolgájának szenvedéseit; a szolga ugyanis különböző gazemberségek miatt már régóta begyében volt az őrnagynak.

A tábornok egy pillanatra elengedte a megkékült puccert, de csak azért, hogy kihúzzon a zsebéből egy táviratot, csépelni kezdte vele a puccer száját és arcát, s közben ezt kiabálta:

- Hol van az őrnagyod, barom, hol van a hadbíró őrnagyod, barom, hogy átadhasd neki ezt a hivatalos táviratot?

- Itt vagyok - kiáltotta az ajtóban Derwota őrnagy, akinek a "hadbíró őrnagy" és a "távirat" szavak ismét eszébe juttatták bizonyos kötelességeit.

- Ah - kiáltotta Fink tábornok -, megjöttél? - Szavai olyan epésen hangzottak, hogy az őrnagy nem válaszolt, és határozatlanul állva maradt.

A tábornok rászólt, hogy menjen be vele a szobába, s amikor leültek az asztal mellé, odadobta neki a pucceren szétvert táviratot, és tragikus hangon azt mondta:

- Olvasd, ez a te műved.

Míg az őrnagy a táviratot olvasta, a tábornok felállt a székről, fel-alá futkározott a szobában, feldöntötte a székeket és zsámolyokat, s vadul kiabált:

- És mégis felakasztom!

A távirat így szólt:

"Josef Švejk közlegény, a 11. menetszázad ordonánca, folyó hó 16-án veszett el a chyrów-felstyni vonalon, szolgálati úton, mint szállásmester. Švejk közlegény haladéktalanul a wojalyczei dandárparancsnokságra szállítandó."

Az őrnagy kihúzta az asztalfiókot, kivett egy térképet, s azon gondolkozott, hogy Felstyn Przemyœltől negyven kilométerrel délkeletre fekszik, itt tehát egy szörnyű rejtély lappang: hogyan jutott Švejk közlegény orosz egyenruhához a fronttól több mint százötven kilométerre eső helyeken, hiszen a front a Sokal-Turze-Kozlów vonalon húzódik.

Mikor az őrnagy közölte ezt a tábornokkal, és megmutatta neki a térképen azt a helyet, ahol a távirat szerint Švejk néhány nappal azelőtt elveszett, a tábornok olyat ordított, mint egy bika, mert érezte, hogy minden rögtönítélő reménye füstbe ment. A telefonhoz lépett, felhívta az őrszobát, és megparancsolta, hogy a letartóztatott Švejket azonnal kísérjék hozzá, az őrnagy lakására.

Mielőtt a parancsot teljesíthették volna, a tábornok szörnyű káromkodások formájában számtalanszor kifejezésre juttatta mérgét, hogy miért is nem akasztatta fel rögtön a saját felelősségére, minden további vizsgálat nélkül.

Az őrnagy tiltakozott, s valami olyasféléket beszélt, hogy a jog és az igazság kéz a kézben haladnak; egyáltalán, ragyogó körmondatokat vágott ki az igazságos bíráskodásról, a justizmordokról, s általában minden elképzelhető dologról, ami a nyelvére jött, mert a tegnapi mulatság után iszonyatos kaccenjammerje volt, s ezért ki kellett beszélnie magát.

Mikor végre elővezették Švejket, az őrnagy felvilágosítást kért tőle, hogy mi volt ott Felstynnél, és mi a helyzet ezzel az orosz egyenruhával.

Švejk természetesen elmagyarázott mindent, s nemhiába volt olyan jártas az emberi bajok történelmében, mondanivalóját alá is támasztotta néhány példával. Aztán az őrnagy megkérdezte, hogy miért nem mondta el mindezt a bíróság előtt kihallgatása alkalmával, mire Švejk azt felelte, hogy voltaképpen senki se kérdezte tőle, hogyan került orosz egyenruhába, mindig csak azt kérdezték: "Beismeri, hogy önként, minden kényszer nélkül vette fel az ellenség uniformisát?" Mivel ez igaz volt, ő nem mondhatott mást, mint azt, hogy: "Persze, igenis, hogyne, úgy van, kétségtelenül." Ezért utasította vissza felháborodva azt az állítást, ami a bíróság előtt hangzott el, hogy tudniillik ő elárulta a császár őfelségét.

- Ez az ember tiszta hülye - mondta a tábornok az őrnagynak. - Felvenni egy tó partján valami orosz egyenruhát, amit isten tudja, ki hagyott ott, aztán tűrni, hogy bevágják az orosz hadifoglyok közé, ezt csak egy hülye teheti meg.

- Alázatosan jelentem - szólt közbe Švejk -, néha magam is úgy veszem észre, mintha gyengeelméjű volnék, különösen így estefelé...

- Kuss, ökör - förmedt rá az őrnagy, majd a tábornokhoz fordulva megkérdezte, hogy mi legyen Švejkkel.

- Akasszák fel a dandárjánál - mondta ki a döntést a tábornok.

Egy óra múlva Švejket már fegyveresen kísérték az állomásra, hogy onnét a wojalyczei dandártörzshöz szállítsák.

Švejk egy kis emléket hagyott maga után a fogdában; egy darabka fával három oszlopban rákaparta a falra mindazon levesek, szószok és körítések jegyzékét, amelyeket civilben evett. Ezzel mintegy tiltakozását fejezte ki az ellen, hogy huszonnégy óra leforgása alatt egy falat ennivalót sem adtak neki.

Švejkkel együtt a következő írás ment a dandárhoz:

A 469. sz. távirat alapján megküldetik a dandártörzsnek további intézkedés végett Josef Švejk közlegény, ki a 11. menetszázadból szökött meg.

Az őrkíséret négy emberből állt, és ugyanannyi nemzetiséget képviselt. Volt benne egy lengyel, egy magyar, egy német és egy cseh; ez utóbbi vezette a kíséretet, őrvezetői rangot viselt, s igen magas lóról beszélt letartóztatott földijével, éreztetve vele szörnyű fölényét. Amikor ugyanis Švejk az állomáson engedélyt kért arra, hogy vizelhessen, az őrvezető nagyon gorombán azt felelte, hogy majd a dandárnál kivizelheti magát.

- Jó - mondta Švejk -, ezt tessék nekem írásba adni, hogy ha megpattan a húgyhólyagom, tudni lehessen, hogy ki csinálta. Erre törvény van, őrvezető úr.

Az őrvezető, aki civilben ökrösbéres volt, megijedt ettől a húgyhólyagtól, s így az állomáson az egész kíséret ünnepélyesen elvonult Švejkkel a klozettra. Az őrvezető különben is rendkívül bősz embernek mutatkozott az egész úton, s olyan felfuvalkodottan viselkedett, mintha nem lenne vitás, hogy holnap legalább is hadtestparancsnokká fogják kinevezni.

Mikor már a przemyœl-chyrówi vonatban ültek, Švejk így szólt hozzá:

- Őrvezető úr, ahogy így elnézem magát, mindig egy Bozba nevű őrvezető jut eszembe, aki Trientben szolgált. Amikor ezt kinevezték őrvezetőnek, mindjárt az első napon nőni kezdett neki a terjedelme. Az arca megdagadt, és a hasa úgy felpuffadt, hogy másnap már semmilyen kincstári nadrág nem ment rá. De a legrosszabb az volt, hogy hosszában nőni kezdett a füle. Így aztán a betegszobára küldték, és az ezredorvos azt mondta, hogy minden őrvezetővel ez szokott történni. Eleinte felfúvódnak, van, amelyiknél hamar elmúlik, de ez egy olyan nehéz eset, hogy még ki is pukkadhat, mert a csillagjától a köldökére megy az egész. Le kellett vágni a csillagját, hogy megmentsék, és akkor ő szépen lelohadt.

Attól fogva Švejk hiába próbált diskurálni az őrvezetővel, s megmagyarázni neki, miért tartja a mondás, hogy az őrvezető a század szerencsétlensége.

Az őrvezető minderre csak sötét fenyegetésekkel válaszolt, hogy majd meglátjuk, ki fog nevetni, ha megérkeznek a dandárhoz. Egyszóval, a földi nem úgy viselkedett, mint ahogy egy földihez illik, s amikor Švejk megkérdezte, hogy hová valósi, azt felelte, hogy semmi köze hozzá.

Švejk mindent megpróbált vele. Elmesélte neki, hogy őt nem most kísérik először, de eddig mindig jól szórakozott azokkal, akik kísérték.

Az őrvezető azonban tovább hallgatott, és Švejk így folytatta:

- Nekem az az érzésem, őrvezető úr, hogy magát valami nagy szerencsétlenség érhette az életben, ha így megkukult. Én már sok szomorú őrvezetőt ismertem, de ilyen istencsapását, mint maga, őrvezető úr, bocsásson meg, és ne haragudjon, még sohase láttam. Öntse ki nekem a lelkét, mondja el, hogy mi bántja, és lehet, hogy tudok adni valami jó tanácsot, mert az a katona, akit kísérnek, mindig sokkal tapasztaltabb, mint azok, akik kísérik. Vagy tudja mit, őrvezető úr, hogy jobban teljen az idő, meséljen valamit, például arról, hogy maguk felé milyen a vidék, vannak-e halastavak, vagy ha például volna ott valami várrom, elmesélhetné nekünk, hogy milyen legendák fűződnek hozzá.

- Elegem van már - kiáltotta az őrvezető.

- Maga egy szerencsés ember - mondta Švejk -, van, akinek soha sincs elege.

Az őrvezető teljes hallgatásba burkolózott, miután kimondta utolsó szavát:

- Ne félj, majd kiokosítanak a dandárnál, de én nem állok le veled.

Ezzel a kísérettel különben sem igen lehetett szórakozni. A magyar sajátos módon társalgott a némettel, minthogy németül csak annyit tudott, hogy "jawohl" és "was?" Ha a német elmondott valamit, a magyar rábólintott, és azt mondta: "Jawohl", ha pedig a német elhallgatott, a magyar azt mondta: "Was?" és a német újra elkezdte. A kíséret lengyel tagja arisztokratikusan félrehúzódott, senkiről se vett tudomást s egymagában szórakozott azzal, hogy kifújta az orrát a földre, a jobb hüvelykujjának igen ügyes igénybevételével, aztán a puskája tusával szétkente, amit a földre csinált, majd illedelmesen a nadrágjához törülte a mocskos puskát, miközben szüntelenül ezt dörmögte maga elé:

- Szűzanyám.

- Na, te se tudsz valami sokat - mondta neki Švejk. - A Bojištĕn egy pincelakásban lakott egy Macháček nevű utcaseprő, ez az ablakra fújta ki az orrát, és olyan ügyesen szétkente, hogy egy kép lett belőle, amin Libuše[265] látszott, ahogy megjósolja Prága dicsőségét. Egy ilyen képért egyszer olyan állami ösztöndíjat kapott a feleségétől, hogy olyan lett a pofája, mint egy zsák, de azért nem hagyta abba, és folyton tökéletesítette magát. Ez volt neki az egyetlen szórakozása.

A lengyel nem válaszolt, s végül az egész kíséret mély hallgatásba merült, mintha temetésre mennének, s a megboldogultra gondolnának nagy kegyelettel.

Így közeledtek a wojalyczei dandártörzs felé.


Közben a dandártörzsnél rendkívül lényeges változások történtek.

A dandártörzs vezetésével Gerbich ezredest bízták meg. Ez az úr rendkívüli katonai képességekkel rendelkezett, melyek podagra formájában a lábába húzódtak. A minisztériumban azonban igen befolyásos ismerősei voltak, akik elintézték, hogy ne menjen nyugdíjba, s így most nagyobb katonai alakulatok stábjai között vándorolt, magasabb fizetést kapott a legkülönbözőbb háborús pótlékokkal együtt, s mindenütt addig maradt meg a helyén, amíg podagrás rohamában el nem követett valami hülyeséget. Aztán megint áthelyezték valahová, rendszerint magasabb pozícióba. Ebéd közben semmi másról nem beszélt a tisztekkel, mint lábának dagadt nagyujjáról, amely időnként iszonyatos méreteket öltött, úgyhogy az ezredesnek különlegesen nagy csizmát kellett viselnie.

Étkezés közben az volt a legkedvesebb szórakozása, hogy mindannyiuknak elmesélte, hogyan nedvezik a lábujja, hogyan izzad szüntelenül, úgyhogy vattában kell tartania, s ennek az izzadságnak olyan szaga van, mint a megsavanyodott húslevesnek.

Így hát az egész tisztikar mindig őszinte szívvel búcsúzott el tőle, amikor áthelyezték valahová. Különben igen joviális úr volt, nagyon barátságosan viselkedett az alacsonyabb rangú tisztekkel, s elmesélte nekik, mennyi finomságot evett és ivott régebben, amikor még nem volt ez a nyavalyája.

Amikor Švejk megérkezett a dandárhoz, s az ügyeletes tiszt parancsára a rá vonatkozó iratokkal együtt Gerbich ezredes elé vezették, az ezredes irodájában éppen Dub hadnagy ült.

A sanok-sambori menet óta eltelt néhány nap folyamán Dub hadnagy egy újabb kalandnak lett a hőse. Felstynen túl ugyanis a 11. menetszázad egy lószállítmánnyal találkozott, melyet a sadowa-wiszniai dragonyosezredhez kísértek.

Dub hadnagy tulajdonképpen maga sem tudta, hogy történt a dolog; tény, hogy be akarta mutatni Lukᚠfőhadnagynak a lovaglóművészetét, felpattant egy lóra, ez eltűnt vele a patak völgye felé, s Dub hadnagyot később ott találták meg egy kis mocsárban, oly szilárdan beültetve, ahogy a legügyesebb kertész se tudta volna beültetni. Amikor kötelek segítségével kihúzták, Dub hadnagy semmire se panaszkodott, csak halkan nyögdécselt, mintha a végét járná. Így aztán útközben bevitték a dandártörzsre, s otthagyták egy kis kórházban.

Néhány nap múlva magához tért; az orvos kijelentette, hogy még kétszer-háromszor bedörzsölik a hátát meg a hasát jód-tinktúrával, aztán bátran visszamehet az alakulatához.

Most tehát ott ült Gerbich ezredesnél, s a legkülönbözőbb betegségekről társalgott vele.

Amikor meglátta Švejket, nagy hangon felkiáltott, mert hiszen tudott Švejk rejtélyes eltűnéséről Felstyn előtt:

- Nahát, megint megvagy! Rossz pénz nem vész el. Te is ilyen rossz pénz vagy.

A teljesség kedvéért el kell még mondanunk, hogy lovaskalandja alkalmával Dub hadnagy könnyű agyrázkódást szenvedett, ezért nem is szabad csodálkoznunk, hogy szorosan Švejkhez lépve versben kezdett ordítani rá, istent híva segítségül a Švejk elleni harcban:

- Atyám, ó, tehozzád szólok, dörgő ágyúk füstje elborít engem, golyók sziszegése szól a fülemben, seregek ura, téged szólítlak, atyám, ó, add a kezembe ezt a gazembert... Hol voltál ilyen sokáig, nyomorult? Miféle egyenruha van rajtad?

Még azt is el kell mondanunk, hogy a köszvényes ezredes irodájában igen demokratikus hang uralkodott, amikor az ezredesnek éppen nem volt rohama. Egymás után mentek be hozzá a legkülönbözőbb sarzsik, hogy meghallgassák nézeteit a megsavanyodott húsleves szagú, dagadt lábujjról.

Olyankor, amikor Gerbich ezredest nem kínozták a rohamai, irodája mindig tele volt a legkülönbözőbb sarzsikkal, mert az ezredes e rendkívüli esetekben igen vidámnak és beszédesnek mutatkozott, s szerette, ha kellő hallgatóság van körülötte, amelynek disznó vicceket mesélhet; ez igen jót tett neki, s a többieknek megszerezte azt az örömöt, hogy kényszeredett nevetésben törhettek ki számos ódon adoma fölött, amely talán már Laudon tábornok idején is forgalomban volt.

Gerbich ezredesnél az ilyen időszakokban nagyon könnyű volt a szolgálat, mindenki azt csinált, amit akart, s ha Gerbich ezredes megjelent valamelyik stábnál, az ember biztos lehetett benne, hogy ott mindennemű lopások és egyéb disznóságok fognak történni.

Az elővezetett Švejkkel együtt most is a legkülönbözőbb sarzsik tódultak be az ezredes irodájába, s kíváncsian várták, mi fog történni, miközben az ezredes áttanulmányozta a dandártörzshöz intézett írást, melyet a przemyœli őrnagy fogalmazott meg.

Dub hadnagy azonban a tőle megszokott kedves modorban tovább folytatta beszélgetését Švejkkel:

- Te még nem ismersz engem, de majd ha megismersz, meg fogsz gebedni a félelemtől.

Az ezredes egy csöppet sem lett okosabb a kísérőlevéltől, mert a przemyœli őrnagy még enyhe alkoholmérgezésének hatása alatt diktálta ezt az írást.

Mindazonáltal Gerbich ezredes jó hangulatban volt, mert tegnap és ma se jelentkeztek kellemetlen fájdalmai, s nagyujja olyan szelíd volt, mint egy bárány.

- Hát mit is követett el maga tulajdonképpen? - kérdezte Švejktől olyan nyájas hangon, hogy Dub hadnagy úgy érezte, mintha tőrt forgatnának a szívében, s inkább maga válaszolt Švejk helyett:

- Ez az ember, ezredes úr - mutatta be Švejket -, hülyének tetteti magát, hogy idiotizmusával leplezze a gazemberségét. Nem ismerem ugyan a vele érkezett levél tartalmát, mindazonáltal feltételezem, hogy ez az alak ismét elkövetett valamit, csakhogy ezúttal nagyobb méretekben. Ha megengedné, ezredes úr, hogy betekintsek a szóban forgó iratba, kétségkívül szolgálhatnék ezredes úrnak némi útmutatással arra vonatkozóan, hogy mi a teendő ezzel az emberrel.

Švejkhez fordulva így szólt hozzá, csehül:

- A véremet szívod, mi?

- Szívom - felelte Švejk méltóságteljesen.

- No tessék, ezredes úr - folytatta németül Dub hadnagy. - Semmit se kérdezhet tőle az ember, egyáltalán nem lehet vele beszélni. De addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik, s most már példásan meg kell büntetni. Megengedi, ezredes úr...

Dub hadnagy belemerült a przemyœli őrnagy levelébe, s amikor elolvasta, diadalmasan felkiáltott:

- Most aztán véged van, hová tetted a kincstári egyenruhádat?

- Egy tónak a gátján hagytam, amikor felpróbáltam ezeket a rongyokat, hogy az orosz katonák hogy érezhetik magukat benne - felelte Švejk -, itt tulajdonképpen csak egy tévedésről van szó.

Švejk elmesélte Dub hadnagynak, hogy mi mindent szenvedett e tévedése miatt, s amikor befejezte, Dub hadnagy ráordított:

- Na most majd megismersz engem. Tudod, mi az, kincstári tulajdont elveszteni, tudod, mit jelent az, te lator, ha valaki háborúban elhagyja az egyenruháját?

- Lajtnant úrnak jelentem alássan - felelte Švejk -, ha egy katona elveszti az egyenruháját, akkor újat kell hogy faszoljon.

- Jézus Mária - kiáltotta Dub hadnagy -, te ökör, te állat, te addig játszol velem, amíg a háború után százévi pótszolgálat marad a nyakadban.

Gerbich ezredes, aki mostanáig nyugodtan és jóindulatúan üldögélt az asztal mögött, egyszerre csak iszonyatos grimaszt vágott, mert lábának eleddig nyugalmas nagyujját a köszvényroham békés és szelíd bárányból dühöngő tigrissé, hatszáz voltos villanyárammá, kalapáccsal lassacskán szétvert testrésszé változtatta. Gerbich ezredes csak intett a kezével, s olyan hangon ordított fel, mintha lassú tűzön pirítanák:

- Mars ki az egész! Ide a revolveremet!

Ezt már mindenki ismerte, s ezért ki is rohantak Švejkkel együtt, akit egy őr a folyosóra húzott. Csak Dub hadnagy maradt benn, s mivel ezt a pillanatot igen alkalmasnak találta, még most is megpróbálta Švejk ellen uszítani az ezredest, aki szörnyű fintorokat vágott:

- Szabadjon felhívnom a figyelmét, ezredes úr, hogy ez az ember...

Az ezredes elnyávogta magát, és a hadnagyhoz vágta a kalamárist, mire a rémült Dub hadnagy szalutált, és azt mondta:

- Természetesen, ezredes úr - majd eltűnt az ajtóban.

Aztán sokáig csak üvöltés és nyöszörgés hallatszott az ezredes irodájából, míg végül megszűnt a fájdalmas roham. Az ezredes nagyujja visszaváltozott szelíd báránnyá, a köszvényroham elmúlt, az ezredes csengetett, és megparancsolta, hogy megint vezessék be hozzá Švejket.

- Nahát, mi van veled? - kérdezte az ezredes, aki úgyszólván megfeledkezett minden kellemetlenségéről, s most olyan szabadnak és boldognak érezte magát, mintha a tengerpart homokjában sütkérezne.

Švejk barátságosan rámosolygott az ezredesre, elmesélte neki az egész Odüsszeiáját, elmondta, hogy ő a 91. ezred 11. menetszázadának az ordonánca, és nem tudja, mihez kezdenek ott nélküle.

Az ezredes visszamosolygott rá, majd kiadta a következő parancsokat:

- Állítsanak ki Švejknek katonai menetlevelet Lembergen keresztül Zóltanec állomásra, ahová holnap kell megérkeznie a menetszázadának, adjanak neki a raktárból új kincstári mundért, továbbá hat korona nyolcvankét fillér menázsimegváltást az útra.

Amikor Švejk új osztrák mundérjában elhagyta a dandártörzset, hogy az állomásra menjen, Dub hadnagy éppen a törzsnél lézengett, és nem kevéssé volt meglepve, amikor Švejk a legszigorúbb katonás tartásban jelentkezett nála, megmutatta neki az iratait, és készségesen megkérdezte tőle, hogy nem üzen-e valamit Lukᚠfőhadnagy úrnak.

Dub hadnagynak nem jött más a nyelvére, mint ez a szó: - Abtreten! - S csak a távolodó Švejk után pillantva mormolta maga elé: - Majd megismersz te engem, Jézus Mária, majd megismersz...


Zóltanecben összejött Ságner kapitány egész zászlóalja, kivéve a "nachhutot", a 14. századot, amely elveszett valahol, amikor kivonultak Lembergből.

A városkába érkezve Švejk teljesen új környezetben érezte magát; itt már minden arra mutatott, hogy nincs nagyon messze a front, ahol a csihi-puhi folyik. Mindenütt tüzérek és trénkocsik állomásoztak, minden házból a legkülönbözőbb ezredekbe tartozó katonák léptek ki, a birodalmi németek elitként sétáltak közöttük, és bőséges készleteikből arisztokratikusan cigarettát osztogattak az osztrákoknak. A főtéren felállított birodalmi német konyhák mellett még söröshordók is álltak, itt mérték a sört a katonáknak ebédhez és vacsorához, s a hordók körül mint torkos macskák gyülekeztek az elhanyagolt osztrák katonák, akiknek felfúvódott a hasuk a piszkos-édes cikóriafőzettől.

Hosszú kaftános, pajeszes zsidók csoportjai a nyugati égbolton gomolygó füstfelhőket mutogatták egymásnak, és hevesen gesztikuláltak. Mindenütt arról kiabáltak, hogy Uciszków, Busk és Derewiany községek égnek a Bug folyó mentén.

Világosan hallani lehetett az ágyúdörgést. Valahol azt kiabálták, hogy az oroszok Kamionka Strumilowát bombázzák Grabovából, s a Bug mentén folyik a harc, és a katonák feltartóztatják a menekülteket, akik már vissza akartak térni otthonukba a Bug mögé.

Mindenütt nagy volt a zűrzavar, senki se tudott semmi biztosat: nem lendültek-e az oroszok megint offenzívába, véget vetve szüntelen visszavonulásuknak az egész fronton.

A városka főparancsnokságára a tábori csendőrök járőrei minden pillanatban behoztak egy-egy rémült zsidó embert, valótlan és megtévesztő rémhírek terjesztésének vádjával. Aztán véresre verték a szerencsétlen zsidókat, és rongyos üleppel hazaengedték őket.

Szóval ebbe a zűrzavarba érkezett meg Švejk, s menetszázadát keresve végigjárta a városkát. Már az állomáson csaknem konfliktusba került az etapp-parancsnoksággal. Mikor ahhoz az asztalhoz ért, ahol az alakulatokat kereső katonáknak adtak felvilágosítást, egy káplár ráordított az asztal mellől, hogy tán csak nem akarja, hogy ő menjen, s keresse meg neki a menetszázadát. Švejk azt felelte, hogy ő csak azt szeretné tudni, hol állomásozik itt a városkában a 91. ezred ilyen és ilyen menetzászlóaljának 11. menetszázada.

- Azért olyan fontos nekem, hogy tudjam, hogy hol van a 11. menetszázad - hangsúlyozta Švejk -, mert én vagyok az ordonánca.

Szerencsétlenségére a szomszéd asztalnál valami törzsőrmester ült, most felugrott, mint egy tigris, és ráüvöltött Švejkre:

- Átkozott disznó, ordonánc vagy, és nem tudod, hogy hol a menetszázad?

Mielőtt Švejk válaszolhatott volna, az őrmester eltűnt az irodában, s csakhamar kihozott onnét egy kövér főhadnagyot, akinek olyan tekintélyes külseje volt, mint egy hentesáru-nagykereskedés tulajdonosának.

Az etapp-parancsnokságok egyúttal csapdák is voltak az elvadult katonák számára, akik talán a háború végéig keresgették volna az alakulataikat a különböző etappokon, s a legszívesebben a végtelenségig sorba álltak volna az etapp-parancsnokságok egyes asztalai előtt, amelyek ezt a feliratot viselték: Menagegeld.

Mikor a kövér főhadnagy belépett, az őrmester elkiáltotta magát:

- Habt acht! - s a főhadnagy megkérdezte Švejktől:

- Hol vannak az irataid?

Švejk odaadta, a főhadnagy meggyőződött róla, hogy menetiránya valóban a dandártörzstől Zóltanecbe, a századhoz szól, visszaadta az iratokat Švejknek, s kegyesen odaszólt az asztalnál ülő káplárnak:

- Adja meg neki az információkat - majd ismét bezárkózott a szomszédos irodahelyiségbe.

Mikor az ajtó becsukódott mögötte, a törzsőrmester vállon ragadta Švejket, s az ajtó felé taszítva megadta neki a következő információkat:

- Tűnj el, büdös, de gyorsan!

Így aztán Švejk ismét belekerült a zűrzavarba, s most valami ismerőst keresett a zászlóaljból. Sokáig rótta az utcákat, míg végül mindent egy lapra tett fel.

Megállított egy ezredest, és tört németségével megkérdezte tőle, nem tudja-e véletlenül, hol állomásozik az ő menetzászlóalja és menetszázada.

- Velem csehül is beszélhetsz - mondta az ezredes -, én is cseh vagyok. A te zászlóaljad itt állomásozik nem messze Klimontów községben a vasút mellett, és a legénységnek nem szabad bejönnie a városba, mert az egyik századotok, mihelyt megérkezett, mindjárt összeverekedett a téren a bajorokkal.

Švejk tehát megindult Klimontów felé.

Az ezredes utánakiáltott, a zsebébe nyúlt, és öt koronát adott Švejknek cigarettára, aztán barátságosan ismét elbúcsúzott tőle, s tovább menve az ellenkező irányban, azt gondolta: "Milyen szimpatikus katona."

Švejk tovább-bandukolt a falu felé, s az ezredesről gondolkozva, arra a megállapításra jutott, hogy tizenkét évvel ezelőtt Trientben volt egy Habermaier nevű ezredes, aki ugyanilyen barátságosan viselkedett a katonákkal, s a végén kiderült, hogy homoszexuális, mert az Adige folyó strandján meg akart erőszakolni egy kadétot, a szolgálati szabályzattal fenyegetőzve.

Ilyen sötét gondolatokba merülve Švejk lassacskán beért a közeli faluba, s a zászlóalj törzsét már nem volt nehéz megtalálnia, mert a falu ugyan messzire elnyúlt, de csak egyetlen tisztességes épület állt benne, a nagy községi iskola, melyet e tiszta ukrán vidéken a lakosság hathatós lengyelesítése céljából építtetett a galíciai kormányzat.

A háború folyamán az iskola több fázison ment át. Jó néhány orosz és osztrák stáb volt már itt beszállásolva, s a Lemberg sorsát eldöntő nagy csaták idején a tornatermet műtővé alakították át. Itt történt a lábak és kezek amputálása, a koponyák lékelése.

Az iskola mögötti kertben egy tölcsérforma nagy gödör ásított, valami nagy kaliberű gránát robbanásának nyomaként. A kert egyik sarkában egy erős körtefa állt, egyik ágán egy kötéldarab, melyen nemrég a helybeli görögkatolikus plébános lógott; a helybeli lengyel iskolaigazgató akasztatta fel azzal a váddal, hogy tagja volt egy ó-orosz csoportnak, s az orosz megszállás idején misét celebrált a templomban az orosz pravoszláv cár fegyvereinek győzelméért. Sajnos, ez nem volt igaz, mivel abban az időben a vádlott egyáltalán nem tartózkodott otthon: az epekövét kúrálta Bochnia Zamurowanában, ezen a kis fürdőhelyen, melyet megkímélt a háború.

A görögkatolikus plébános felakasztásában több tényező működött közre: nemzetisége, felekezete és egy csirke. A szerencsétlen plébános ugyanis közvetlenül a háború előtt kitekerte a nyakát a lengyel iskolaigazgató egyik csirkéjének, amely az elültetett dinnyemagokat kapirgálta a kertjében.

A megboldogult görögkatolikus plébános után üres maradt a plébániaépület, és elmondhatjuk, hogy mindenki hazavitt magának valami emléket a plébános úrról.

Egy lengyel parasztocska még az öreg zongorát is hazavitte, s a fedőlapját a disznóól ajtajának megjavítására használta fel. A bútorok egy részét szokás szerint a katonák aprították fel, de a konyhában szerencsés véletlen folytán megmaradt a nagy kályha, kitűnő tűzhelyével, mert a görögkatolikus plébános semmiben sem különbözött ultrakollégáitól, szerette a begyét, és szívesen látta, ha sok fazék és serpenyő áll a tűzhelyen vagy a sütőben.

Így aztán szinte hagyománnyá vált, hogy minden áthaladó katonai alakulat itt rendezte be a tiszti konyhát. A konyha fölötti nagy szobában afféle tiszti kaszinó működött. Asztalokat és székeket a falusi lakosságtól szereztek.

A zászlóalj tisztjei ma éppen ünnepi vacsorára készülődtek, pénzt adtak össze, és vettek egy disznót, s Jurajda szakács disznótort készített a tiszteknek; ezenközben körülvették a legkülönbözőbb élősdiek a tisztiszolgák soraiból, de valamennyiük közül kitűnt a számvivő őrmester, aki tanácsokat adott Jurajdának a disznófej feltrancsírozására vonatkozóan, hogy neki is jusson egy darab az orrából.

Leginkább a telhetetlen Baloun düllesztette a szemeit.

Ilyesféle érzéki vággyal és mohósággal nézhetik az emberevők, hogy a nyárson sülő misszionáriusból hogyan folyik a zsír, kellemes illatokat árasztva. Baloun körülbelül úgy érezte magát, mint egy tejestaligába fogott kutya, amikor egy hentessegéd megy előtte, kosarat visz a fején a füstölőkamrából frissen kikerült kolbászokkal, s egy kolbász-lánc kilóg a kosárból a hátára, úgyhogy csak ugrani kéne, és be lehetne kapni, ha nem volna az az utálatos hám, amibe a szerencsétlen kutyát befogták, ha nem volna az a nyomorult szájkosár.

S a májashurka tölteléke, magzat-életének első korszakában, egy óriási májashurka-embrió, halomban feküdt a deszkán, s bors, zsiradék és máj illatát árasztotta.

Jurajda pedig feltűrt ingujjával olyan komolyan tevékenykedett, hogy modellje lehetett volna egy képnek, amely az Úristent ábrázolja, amint a káoszból éppen megteremti a földgolyót.

Baloun nem bírta tovább, felzokogott. Zokogása szívet tépő bömböléssé nőtt.

- Mit bőgsz, mint a bika? - kérdezte Jurajda, a szakács.

- Hazagondoltam - felelte zokogva Baloun -, hogy én ilyenkor mindig otthon voltam, és még a legjobb szomszédomnak se akartam kóstolót küldeni, mindig csak egyedül akartam felfalni mindent, és fel is faltam. Egyszer úgy megtömtem magam májas hurkával, véres hurkával meg tormás hússal, hogy mindenki azt hitte, menten szétpukkadok, és ostorral kergettek körbe az udvaron, mint a tehenet, ha felfúvódott a lóherétől.

- Jurajda úr, engedje meg, hogy belemarkoljak abba a töltelékbe, aztán kiköthetnek, különben nem élem túl ezt a szenvedést.

Baloun felállt a lócáról, s tántorogva, mint a részeg, az asztalhoz lépett, és kinyújtotta pracliját a töltelékhalom felé.

Elkeseredett küzdelem indult. Az összes jelenlevők együtt is csak nehezen tudták visszatartani, hogy rá ne vesse magát a töltelékre. Abban már nem tudták megakadályozni, hogy amikor kidobták a konyháról, kétségbeesetten bele ne markoljon egy fazékba, amelyben a bél ázott a májas hurkához.

Jurajda szakács annyira méregbe jött, hogy egy egész csomó pálcikát utánahajított a menekülő Balounnak, s azt kiáltotta:

- Nesze, zabálj pecket, te dög!

Közben odafönt már összegyűltek a zászlóalj tisztjei, s mialatt ünnepi hangulatban várták, hogy a konyhán véget érjen a szülés, másféle alkohol híján, egyszerű rozspálinkát ittak, amit hagymafőzettel festettek sárgára, s amiről a zsidó kereskedő azt állította, hogy ez a legjobb és legeredetibb francia konyak, még az apjától örökölte, az pedig a nagyapjától.

- Te gazember - mondta neki ebből az alkalomból Ságner kapitány -, ha még azt mered mondani, hogy az ükapád a franciáktól vásárolta, amikor visszavonultak Moszkva alól, úgy lecsukatlak, hogy ott maradsz, amíg a családod legfiatalabb tagja a legöregebb nem lesz.

Miközben a tisztek minden korty után elátkozták a vállalkozó szellemű zsidót, Švejk már a zászlóaljirodán ült; csak Marek egyéves önkéntest találta ott, aki mint a zászlóalj történetírója arra használta fel a zászlóalj zóltaneci tartózkodását, hogy előre leírjon néhány győzelmes harcot, amely a jövőben minden bizonnyal le fog játszódni.

Egyelőre jegyzeteket készített, s amikor Švejk beállított, éppen ezt írta fel: "Ha lelki szemeink előtt megjelennek mindazon hősök, akik részt vettek az N. falu melletti harcokban, ahol zászlóaljunk oldalán az N. ezred egyik zászlóalja s az N. ezred másik zászlóalja is harcolt, azt látjuk, hogy a mi N-ik zászlóaljunk tett tanúságot a legragyogóbb stratégiai képességekről, s tagadhatatlanul hozzájárult az N-ik hadosztály győzelméhez, melynek az volt a célja, hogy végérvényesen megerősítse állásainkat az N. szakaszon."

- Na látod - mondta Švejk az egyéves önkéntesnek -, már megint itt vagyok.

- Engedd meg, hogy megszagoljalak - mondta barátian meghatódva Marek egyéves önkéntes -, hm, tényleg börtönszagod van.

- Mint rendesen - mondta Švejk -, csak egy kis félreértésről volt szó; és te mit csinálsz?

- Mint látod - felelte Marek -, papírra vetem Ausztria hős lelkű védőit, de valahogy semmi se akar kijönni belőle, szar az egész. Különösen aláhúzom benne az "N" betűt, minthogy ez rendkívüli tökélyre fejlődött mind a jelent, mind a jövőt illetően. Eddigi képességeimen kívül Ságner kapitány szokatlan matematikai tehetséget is felfedezett bennem. Ellenőriznem kell a zászlóalj számadását, s az eddigi zárlatom azt mutatja, hogy a zászlóalj teljesen passzív, s csak arra vár, hogy valamiképpen kiegyezzen orosz hitelezőivel, mert vereség és győzelem után egyforma jól megy a lopás. Egyébként teljesen mindegy. Még ha az utolsó emberig fel is morzsolnának bennünket, itt vannak a győzelmünkről szóló dokumentumok, mert bataillonsgeschichtsschreiberi szerepemben van szerencsém például ilyeneket írhatni: "Ismét szembeszállt az ellenséggel, amely már azt hitte, hogy a győzelem az övé. Katonáink kitörése és szurony-rohama egy pillanat műve volt. Az ellenség kétségbeesetten menekül, saját lövészárkaiba ugrik, irgalmatlanul átdöfjük szuronyainkkal, úgyhogy fejvesztve elhagyja lövészárkait, a sebesült és ép foglyok tömegét hagyva hátra kezünkben. Egyike ez a legdicsőbb pillanatoknak." Aki mindezt megéli, a következő levelet küldi majd haza a tábori postán keresztül: "Nagy volt a seggreverés, drága feleségem! Egészséges vagyok. Elválasztottad már a kicsikét? Csak arra ne tanítsd, hogy idegen embereket ťpapánakŤ szólítson, mert az nagyon fájna nekem." A cenzúra aztán kihúzza azt, hogy "nagy volt a seggreverés", mert nem lehet tudni, hogy ki kapta, s e szavak különböző kombinációkra adhatnak okot, mivel a levélíró nem fejezi ki magát elég világosan.

- A legfőbb, hogy világosan beszéljen az ember - jegyezte meg Švejk. - Amikor 1912-ben misszionáriusok jöttek a prágai Szent Ignác templomba, volt ott egy prédikátor, és ez azt prédikálta a szószékről, hogy ő valószínűleg senkit se fog viszontlátni a mennyekben. Ezen az esti lelkigyakorlaton részt vett egy Kulíšek nevű bádogos, és ez azt mondta az ájtatosság után a kocsmában, hogy az a misszionárius biztosan sok mindent elkövethetett, ha kijelenti a templomban, mintha nyilvános gyónást végezne, hogy ő senkivel se fog találkozni a mennyekben; nem is tudom, miért küldenek ilyen embereket prédikálni. Mindig világosan és érthetően kell beszélni, nem pedig olyan kacskaringósan. A Brejškában volt évekkel ezelőtt egy pincemester, és ennek az volt a szokása, hogy amikor dühös volt, és munka után elment hazulról, mindig megállt egy éjjeli kávéháznál, idegen emberekkel koccintgatott, és koccintás közben mindig azt mondat: "Mi tirátok, ti meg miránk..." Ezért aztán egy tisztességes jihlavai úrtól egyszer akkora pofont kapott, hogy reggel, amikor kiseperték a fogait, a kávéházas odahívta a kislányát, aki az ötödik elemibe járt, és megkérdezte tőle, hogy egy felnőtt embernek hány foga van a szájában. A kislány nem tudta, és ezért az apja kiverte neki két fogát, és harmadnap levelet kapott attól a pincemestertől, amiben bocsánatot kért mindazokért a kellemetlenségekért, amiket okozott, ő nem akart semmi gorombát mondani, de a közönség nem érti meg őt, mert az a mondás így szól: "Mi tirátok, ti meg miránk haragudnátok?" Aki valami kétértelmű dolgot mond, előbb nagyon jól meg kell hogy gondolja. Az egyenes ember, aki nem tesz lakatot a nyelvére, ritkán kap pofont. És ha néhányszor már megtörtént vele, akkor mindig vigyáz, és társaságban inkább befogja a pofáját. Igaz, hogy az ilyen emberről mindenki azt hiszi, hogy képmutató, meg isten tudja, milyen, és sokszor az ilyet is elpáholják, de ezt már az ő megfontoltsága hozza magával, az ő önuralma, mert mindenkinek számolni kell azzal, hogy ő egyedül van, és vele szemben sokan vannak, akik sértve érzik magukat, és ha verekedni kezdene velük, még egyszer annyit kapna. Az ilyen ember legyen szerény és türelmes. Nusléban van egy Hauber nevű úr, ezt egyszer vasárnap Kundraticében az országúton tévedésből megkéselték, amikor a Bartůňek-malomtól jött visszafelé valami kirándulásról. Sikerült neki hazaérnie azzal a késsel a hátában, és amikor a felesége levette neki a kabátját, szépen kihúzta a hátából, és másnap délelőtt már gulyáshúst aprított azzal a késsel, mert solingeni acélból volt, és szépen ki volt köszörülve, és nekik odahaza csupa csorba és tompa késük volt. Aztán az asszony egy egész készletet akart ilyen késekből a háztartásba, és minden vasárnap elküldte a férjét kirándulni Kundraticébe, de ő olyan szerény volt, hogy nem ment sehová, csak a nuslei Banzet kocsmába, mert tudta, hogy ha ott ül a konyhában, akkor a Banzet hamarább kidobja, mielőtt még hozzányúlhatna valaki.

- Te egyáltalán nem változtál meg - mondta az egyéves önkéntes.

- Nem - felelte Švejk -, nem értem rá. A végén még agyon is akartak lőni, de nem ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy tizenkettedike óta sehol se kaptam lénungot.

- Minálunk most már nem is kapod meg, mert mi Sokalba megyünk, és csak a csata után lesz lénungfizetés, mert spórolni kell. Ha úgy számítom, hogy két hét múlva érünk oda, akkor minden elesett katona után a pótlékokkal együtt huszonnégy korona hetvenkét fillér lesz a megtakarítás.

- És különben mi újság nálatok?

- Először is elvesztettük a nachhutunkat, aztán a tisztikar disznótorra készül a plébánián, a legénység pedig a faluban kószál, és a legkülönbözőbb erkölcstelenségeket követi el a helybeli nőnemű lakossággal. Délelőtt kikötöttek egy katonát a ti századotokból, mert felmászott a padlásra egy hetvenéves öregasszony után. Szerintem ez az ember ártatlan, mert a napiparancsban egy szó se volt arról, hogy hány éves korig van megengedve.

- Én is úgy gondolom - mondta Švejk -, hogy az az ember ártatlan, mert ha egy ilyen vénasszony felmászik a létrán, az ember nem látja az arcát. Pont egy ilyen eset volt egyszer Tábor mellett a hadgyakorlaton. Az egyik szakaszunkat a kocsmában szállásolták el, és ott valami nőszemély az előszobát sikálta, és egy Chramosta nevű katona odasettenkedett hozzá, és megpaskolta, hogy is mondjam csak, a szoknyáját. A nőnek nagyon fejlett szoknyája volt, és amikor a Chramosta így megpaskolta, nem szólt semmit, erre megpaskolja másodszor is, megpaskolja harmadszor, a nő megint nem szól semmit, mintha nem is őrá tartozna, erre a Chramosta elszánta magát a tettre, és a nő nyugodtan tovább sikálta a padlót, és aztán hátrafordította az egész arcát, és azt mondta neki: "Hát én jól beugrattam magát, kis katona." Ez a vénasszony több mint hetvenéves volt, és aztán elmesélte a dolgot az egész falunak. Most pedig szabadjon kérdezném öntől, hogy nem volt-e szintén lecsukva a távollétemben.

- Nem volt rá alkalom - mentegetőzött Marek -, viszont ami téged illet, közölnöm kell veled, hogy a zászlóalj elfogatóparancsot adott ki ellened.

- Nem baj - mondta Švejk -, nagyon helyesen tették, a zászlóaljnak ezt meg kellett tenni, hogy elfogatóparancsot adjon ki ellenem, ez a kötelessége volt, mert olyan sokáig semmit se lehetett tudni rólam. Szóval azt mondod, hogy az összes tisztek disznótort ülnek a plébánián? Akkor oda kell hogy menjek, és jelentkezzek, hogy megint itt vagyok, különben a Lukᚠfőhadnagy úr nagyon nyugtalan lenne miattam.

Švejk szilárd, katonás léptekkel megindult a plébánia felé, s közben azt énekelte:

Nézz meg engem, babám,
én gyönyörűségem,
nézz meg engem, babám,
micsoda nagyurat
csináltak belőlem...

Aztán Švejk felment a plébánia lépcsőjén, amerről a tisztek hangját hallotta.

A legkülönbözőbb dolgokról folyt a szó, s éppen a dandárt szapulták, hogy micsoda rendetlenség van ott a stábnál, s még a zászlóalj adjutánsa is pálcát tört a dandár fölött:

- Pedig táviratoztunk nekik Švejk miatt, Švejk...

- Hier! - kiáltotta a nyitott ajtó küszöbén Švejk, és a szobába lépve megismételte: - Hier! Melde gehorsam, Infanterist Švejk, Kumpanieordonanz 11. Marschkumpanie!

Látva Ságner kapitány és Lukᚠfőhadnagy elképedt arcát, amelyen valamiféle csendes kétségbeesés tükröződött, nem is várt a kérdésükre, és elkiáltotta magát:

- Alázatosan jelentem, hogy agyon akartak lőni, hogy elárultam a császár őfelségét.

- Az isten szerelméért, miket beszél maga, Švejk? - kiáltotta kétségbeesetten a sápadt Lukᚠfőhadnagy.

- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, a dolog úgy volt...

És Švejk részletesen elmagyarázta, hogy mi is történt vele.

A tisztek tágra meredt szemmel bámultak rá, Švejk a legapróbb részleteket is elmondta, még arról sem feledkezett meg, hogy a tó gátján, ahol a baleset történt vele, nefelejcsek nőttek. Aztán felsorolta a tatár neveket, amelyekkel zarándokútján megismerkedett, például a Hallimulabalibejt, s hozzátett még egy egész sor másik nevet, amit ő maga talált ki, például azt, hogy Valivolavalivej, Malimulamalimej - de ekkor Lukᚠfőhadnagy már nem bírta tovább, és kifakadt:

- Megrúgom, maga barom! Folytassa röviden, de összefüggően!

És Švejk tovább fűzte az események logikus láncolatát, s amikor a rögtönítélő bírósághoz, a tábornokhoz és az őrnagyhoz ért, megemlítette, hogy a tábornok bandzsított a bal szemére, és az őrnagynak a szeme kék volt.

- Akárcsak az égbolt - tette hozzá rímben.

Zimmermann, a 12. század parancsnoka, Švejkhez vágta a bögrét, amelyből a zsidó rabvallató pálinkáját itta.

Švejk nyugodtan tovább mesélt, hogy aztán sor került a lelki vigaszra, és az őrnagy reggelig az ő karjaiban aludt. Aztán fényesen megvédte a dandárt, ahová elküldték, miután a zászlóalj kikérte őt, mint elveszett katonáját. Letette iratait Ságner kapitány elé, látnivaló, mondta, hogy a dandárnak az a magas fóruma felmentette őt minden gyanú alól, majd megjegyezte:

- Szabadjon alázatosan jelentenem, hogy Dub lajtnant úr a dandárnál tartózkodik agyrázkódással, és az összes tiszt urakat üdvözölteti. Kérem a lénungomat és a dohánypénzemet.

Ságner kapitány és Lukᚠfőhadnagy kérdő pillantásokat váltottak, de ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s valamiféle csöbörben megjelent a gőzölgő májashurka-leves.

Ez volt a kezdete mindama gyönyöröknek, amelyekre vártak.

- Maga átkozott fickó - mondta Švejknek Ságner kapitány, akit a közelgő élvezetek kellemes hangulatba ringattak -, magát csak ez a disznótor mentette meg.

- Švejk - tette hozzá Lukᚠfőhadnagy -, ha még egyszer történik valami, hát csúnyán megjárja.

- Alázatosan jelentem, hogy nekem csúnyán meg is kell járnom - szalutált Švejk -, ha az ember a katonaságnál van, tudnia kell...

- Tűnjön el! - kiáltott rá Ságner kapitány.

Švejk eltűnt, és lement a konyhába. Oda visszatért közben a letört Baloun, s azt kérte, hogy a disznótornál ő szolgálhassa ki Lukᚠfőhadnagyot.

Švejk éppen Jurajda szakács és Baloun vitájának kellős közepén érkezett a konyhába.

Jurajda eléggé érthetetlen kifejezéseket használt a vitában.

- Te falnok, te bélpoklos - mondta Balounnak -, képes lennél izzadásig zabálni, és ha veled küldeném fel a májas hurkát, a lépcsőn megkamatyolnád az egészet.

A konyha most új külsőt öltött. A zászlóalj és a századok számvivő őrmesterei rangsorban és a Jurajda szakács által kidolgozott terv szerint falatoztak. A zászlóaljírnokok, a századok telefonistái és néhány sarzsi egy rozsdás lavórból hörbölték nagy mohón a májashurka-levest, amit forró vízzel hígítottak fel, hogy rájuk is jusson valami.

- Nazdar! - üdvözölte Vaněk számvivő Švejket, egy disznólábon rágódva. - Az előbb itt volt a mi Marek önkéntesünk, és jelentette, hogy maga megint közöttünk van, és új mundért visel. Maga most szép kis slamasztikát csinált nekem. Marek rám ijesztett, hogy ezt a mundért most nem tudjuk elszámolni a brigáddal. Tudniillik a maga mundérját megtaláltuk a tó gátján, és már jelentettük is a zászlóaljirodán keresztül a dandárnak. Maga énnálam úgy van beírva, hogy fürdés közben vízbe fulladt, magának egyáltalán nem kellett volna visszajönni, hogy kellemetlenségeket csináljon nekünk a dupla mundérjával. Maga nem is tudja, hogy mit követett el a zászlóalj ellen. A mundérjának minden egyes darabja leltárba van véve. Nálam, a század mundérjegyzékében úgy szerepel, mint szaporulat. A századnak többlete van egy teljes mundérral. Erről jelentést tettem a zászlóaljnak. Most értesítést kapunk a dandártól, hogy maga ott új mundért kapott. Mivel pedig a zászlóalj közben azt jelenti a ruhakimutatásokban, hogy egy teljes mundér, mint szaporulat... Ezt már ismerem, ebből ellenőrzés lehet. Ha valami ilyesféle apróságról van szó, az intendantúra mindjárt kiszáll hozzánk. Ha elvész kétezer pár bakancs, azzal senki se törődik...

- Csakhogy mi a maga mundérját vesztettük el - mondta Vaněk tragikusan, miközben egy kezébe került csontból a velőt szívta, s a maradékot egy gyufaszállal kotorta ki belőle, amit fogpiszkálónak használt -, az ilyen apróságok miatt egészen biztosan ellenőrzés lesz. Amikor a Kárpátokban voltam, egyszer ellenőrzés jött hozzánk kizárólag azért, mert nem tartottuk be azt az utasítást, hogy a megfagyott katonák lábáról épen kell lehúzni a csizmát. Lehúztuk, lehúztuk, de két csizma közben felhasadt, és egy másik katonának már szét volt menve a halála előtt. Erre kész volt a baj. Kijött egy ezredes az intendantúráról, és ha a megérkezése után nem kap mindjárt egyet a fejébe az oroszoktól, úgyhogy legurult a völgybe, nem tudom, mi lett volna belőle.

- Róla is lehúzták a csizmát? - kérdezte Švejk érdeklődve.

- Le - felelte Vaněk mélabúsan -, de senki se tudta, hogy ki, úgyhogy még az ezredes csizmáját se tudtuk bevenni a kimutatásba.

Jurajda szakács visszatért az emeletről, s első pillantása a megtört Balounra esett, aki szomorúan, megsemmisülten üldögélt a tűzhely mellett, és szörnyű kétségbeesetten bámulta a saját beesett hasát.

- Neked a hezichaszták szektájába kéne tartozni - mondta szánakozva a művelt Jurajda -, azok is egész nap a köldöküket nézték, míg a végén úgy látták, hogy dicsfény sugárzik a köldökük körül. Akkor azt hitték, hogy eljutottak a tökéletesség harmadik fokára.

Jurajda benyúlt a sütőbe, és kivett egy darab véres hurkát.

- Zabálj, Baloun - mondta barátságosan -, zabálj, amíg meg nem pukkadsz, fulladj meg, te nagybélű.

Balounnak könnyek szöktek a szemébe.

- Otthon, amikor disznót öltünk - magyarázta sírva Baloun, miközben felfalta a parányi véres hurkát -, először megettem egy jó darab tormás húst, aztán az egész orrát, a szívét, a fülét, egy darab májat, a vesét, a lépet, egy darab oldalast, a nyelvet, aztán...

S halkan hozzátette, mintha mesét mondana:

- Aztán jött a májas hurka, hat darab, tíz darab, aztán a kövér véres hurkák, a rizsesek meg a zsemlések, az ember azt se tudta, melyikbe harapjon először, a rizsesbe vagy a zsemlésbe. És minden szétomlik az ember nyelvén, mindennek olyan jó szaga van... és az ember csak zabál, és zabál.

- Azt hiszem - jajveszékelt tovább Baloun -, hogy a golyó meg fog kímélni engem, de az éhség végez velem, és soha életemben nem találkozok már egy olyan tepsi májas hurka-töltelékkel, mint otthon. A kocsonyát, azt nem szerettem úgy, mert az csak remeg, és semmi se jön ki belőle. Az asszony meg ölni tudott volna a kocsonyáért, és én még egy darab fület se hagytam neki a kocsonyájába, mert mindent én akartam felfalni, úgy, ahogy nekem a legjobban ízlett. Nem becsültem meg azokat a csemegéket, azt a bőséget, és az apósomnak letagadtam a járandóságából egy disznót, és levágtam, felfaltam, és a tetejébe még fájt a szívem, hogy legalább egy kis kóstolót küldjek a szegény öregnek... aztán ő megjósolta nekem, hogy egyszer éhen fogok dögleni, így járnak a zabálósak.

- Íme, be is vált a jóslat - mondta Švejk, akinek ma önkéntelenül is csupa rímek jöttek a nyelvére.

Jurajda szakács már leküzdötte a Baloun iránti részvét hirtelen rohamát, mert Baloun valahogy gyorsan odasettenkedett a tűzhelyhez, kihúzott a zsebéből egy darab kenyeret, s be akarta mártani a szószba, amely egy nagy tepsiben minden oldalról körülfolyt egy nagy darab disznósültet.

Jurajda ráütött a kezére, úgyhogy Baloun kenyere beleesett a szószba, mint egy úszó, aki a hídról fejest ugrik a folyóba.

Jurajda nem hagyta, hogy Baloun kivegye csemegéjét a tepsiből, nyakon csípte, és kilódította az ajtón.

A letört Baloun még láthatta az ablakból, hogy Jurajda egy villával kihalássza azt a kenyérszeletet, amely egészen barna lett a beleszívódott szósztól, odaadja Švejknek, s még rárak egy darab húst a pecsenye tetejéről, a következő szavakkal:

- Egyen csak, szegény barátom!

- Szűzanyám - jajdult fel Baloun az ablak mögött -, lőttek a kenyeremnek. - Hosszú karjait lóbálva bement a faluba, hogy valami harapnivalót keressen.

Švejk nekilátott Jurajda nemes ajándékának, s tele szájjal azt mondta:

- Igazán örülök, hogy megint az enyéim között vagyok. Nagyon fájt volna nekem, ha a századot nem részesíthettem volna tovább értékes szolgálataimban. - Letörülve álláról az odacsurgott szószt és zsírt, így fejezte be:

- Nem tudom, nem tudom, mihez fogtatok volna nélkülem, ha ott tartanak valahol, és a háború még elhúzódik egypár évig.

Vaněk számvivő őrmester érdeklődve megkérdezte:

- Mit gondol, Švejk, sokáig tart még ez a háború?

- Tizenöt évig - felelte Švejk. - Ez magától értetődik, mert egyszer már volt egy harmincéves háború, és most kétszer olyan okosak vagyunk, mint azelőtt, tehát harminc osztva kettővel, az tizenöt.

- A kapitányunk puccerje azt mesélte - szólt közbe Jurajda, -, hogy azt hallotta, ha elérjük Galícia határát, nem megyünk tovább. Aztán az oroszok elkezdenek tárgyalni a békéről.

- Azért nem is lenne érdemes háborúzni - mondta Švejk nyomatékosan. - Ha háború, akkor legyen háború. Én semmi esetre se fogok előbb beszélni a békéről, amíg Moszkvában és Pétervárott nem leszünk. Elvégre ha egyszer világháború van, nem érdemes csak a határokat körülszarakodni. Vegyük például a svédeket a harmincéves háborúban. Milyen messziről jöttek, és eljutottak egészen Nĕmecký Brodig meg Lipnicéig, ahol olyan rumlit csináltak, hogy az ottani kocsmákban éjfélkor még ma is svédül beszélnek, úgyhogy senki se érti meg egymást. Vagy a poroszok, azok se voltak éppen szomszédok, és Lipnicében mégis annyi a porosz, mint a szemét. Eljutottak egészen Jedouchovba meg Amerikába, és onnét megint vissza.

- Egyébként - mondta Jurajda, akit a mai disznótor teljesen kizökkentett a lelki egyensúlyából, és összezavart -, minden ember a pontyoktól származik. Vegyük például, barátaim, Darwin fejlődéselméletét...

Ekkor azonban berontott Marek egyéves önkéntes, és félbeszakította a fejtegetéseit:

- Meneküljön, ki merre lát - kiáltotta Marek -, Dub hadnagy az előbb autón megérkezett a zászlóaljtörzshöz, és magával hozta azt a beszari Biegler kadétot is.

- Szörnyű egy pasas - folytatta információit Marek -, ahogy kikecmergett vele az autóból, mindjárt berontott az irodára. Tudjátok, amikor elmentem innét, azt mondtam, hogy szundikálni fogok egy kicsit. Így hát végignyúltam a lócán az irodában, és szépen elkezdtem szunyókálni, amikor egyszerre csak nekem ugrik. Biegler kadét elordította magát: "Habacht!", Dub hadnagy meg talpra állított, és rákezdte: "Ugye most bámul, hogy megleptem az irodán, kötelességmulasztás közben? Aludni csak takarodó után lehet." Biegler meg hozzátette: "A kaszárnyai szabályzat 9. paragrafusának 16. szakasza alapján." Erre Dub hadnagy ököllel az asztalra csapott, és azt ordította: "Maguk talán meg akartak szabadulni tőlem itt a zászlóaljnál, de ne higgyék, hogy agyrázkódás volt, az én koponyám még kibír egy keveset." Biegler kadét közben belelapozott az asztalon fekvő iratokba, és az egyikből hangosan felolvasta magának: "280. sz. hadosztályparancs." Dub hadnagy azt hitte, ezzel őt akarja ugratni az utolsó mondata miatt, hogy a koponyája még kibír egy keveset, ráripakodott a kadétra, hogy tiszteletlenül és szemtelenül viselkedik az idősebb tisztekkel szemben, és most idehozza a kapitányhoz, hogy panaszt tegyen ellene.

Csakhamar meg is jelentek, mert a konyhán keresztül kellett felmenni az emeletre, ahol az egész tisztikar üldögélt, s ahol egy disznócomb elfogyasztása után a pufók Malý zászlós egy áriát énekelt a "Traviata" című operából, nagyokat böfögve közben a káposzta s a zsíros ebéd hatására.

Amikor Dub hadnagy belépett, Švejk elkiáltotta magát:

- Habacht, vigyázz az egész!

Dub hadnagy egészen odalépett Švejkhez, hogy egyenesen beleordíthassa az arcába:

- Most mulass, most véged van! Kitömetlek, hogy a 91. ezrednek legyen rólad valami emléke.

- Zum Befehl, lajtnant úr - szalutált Švejk -, egyszer azt olvastam, jelentem alássan, hogy volt egyszer egy nagy csata, amelyikben elesett egy svéd király az ő hűséges lovával együtt. Mind a két dögöt Svédországba szállították, és most mind a két tetem ott van kitömve a stockholmi múzeumban.

- Honnét szeded a tudományodat, te nyavalyás? - ordította Dub hadnagy.

- Alázatosan jelentem, lajtnant úr, hogy a bátyámtól, aki tanár.

Dub hadnagy sarkon fordult, kiköpött, s Biegler kadétot maga előtt tolva megindult felfelé az ebédlőbe. De nem bírta megállni, hogy az ajtóból még vissza ne forduljon Švejkhez, s olyan kérlelhetetlen szigorúsággal, mint egy római császár, aki egy sebesült gladiátor sorsáról dönt a cirkuszban, a jobb keze hüvelykujját lefelé fordítva rá ne kiáltson Švejkre:

- Le a hüvelyket!

- Alázatosan jelentem - kiáltotta utána Švejk -, az enyém máris lefelé áll.


Biegler kadét olyan volt, mint az őszi légy. Időközben végigjárt egypár koleraállomást, s miután annyi manipulációnak vetették alá mint koleragyanúst, teljes joggal rászokott arra, hogy egészen öntudatlanul állandóan beletegyen a nadrágjába. Végül egy ilyen megfigyelő állomáson valami szakembernek a kezébe került, aki nem talált kolerabacilusokat a székletében, tanninnal megedzette Biegler beleit, mint a suszter szurkos fonállal az ócska cipőket, s a legközelebbi etapp-parancsnokságra küldte a kadétot "frontdiensttauglich"
[266] minősítéssel, noha Bieglert az első tavaszi szellő is elvitte volna.

Nagyon jóságos ember volt ez az orvos.

Amikor Biegler kadét figyelmeztette, hogy nagyon gyengének érzi magát, mosolyogva azt válaszolta:

- Az arany vitézségi érmet még elbírja. Hiszen maga önként jelentkezett katonának.

Így hát Biegler kadét útnak indult az aranyérem felé.

Edzett belei már nem eresztettek híg folyadékot a nadrágjába, de azért még mindig gyakran rájött a szükség, úgyhogy az utolsó etapp-állomástól a dandártörzsig, ahol Dub hadnaggyal találkozott, Biegler útja voltaképpen tüntető felvonulás volt az összes elképzelhető latrinákon keresztül. Többször is lekésett a vonatjáról, mert olyan soká ült az állomás klozettján, hogy a vonat közben elindult. Többször is előfordult, hogy nem szállt át, mert a vonat klozettján ült.

De mindennek ellenére, az útjában álló összes latrinákon keresztül, Biegler kadét mégiscsak egyre közelebb jutott a dandárhoz.

Dub hadnagynak ez idő tájt még néhány napig a dandárnál kellett volna maradnia kezelés végett, de aznap, amikor Švejk elment a zászlóaljhoz, a törzsorvos meggondolta a dolgot Dub hadnaggyal kapcsolatban, mert tudomására jutott, hogy délután egy szanitécautó indul arrafelé, ahol a 91. ezred menetzászlóalja tartózkodott.

Nagyon örült, hogy sikerül megszabadulnia Dub hadnagytól, aki mint mindig, itt is ezekkel a szavakkal erősítette meg különböző állításait:

- Erről még a háború előtt beszéltem otthon a járási kapitány úrral.

"Mit deinem Bezirkshauptmann kannst du mir den Arsch lecken",[267] gondolta magában a törzsorvos, és hálát adott a véletlennek, hogy a szanitécautók felfelé mennek Kamionka Strumilowára, Zóltanecen keresztül.

Švejk nem látta a dandárnál Biegler kadétot, mivel ez már több mint két órája megint egy vízöblítéses klozetton ült, amelyet a dandár tisztjei számára állítottak fel. Bátran állíthatjuk, hogy Biegler kadét sohasem vesztegette az idejét az efféle helyeken, mert elismételte magában a dicső osztrák-magyar hadsereg összes dicső csatáit, az 1634. szeptember 6-i nördlingeni csatától kezdve egészen az 1878. augusztus 19-i szarajevói csatáig.

Miközben számtalanszor meghúzta a vízöblítéses klozett fogantyúját, s a víz dübörögve lezúdult a csészébe, Biegler kadét behunyta a szemét, s azt képzelte, hogy csatazajt, lódobogást és ágyúdörgést hall.

Dub hadnagy és Biegler kadét találkozása nem a legidillikusabb körülmények között zajlott le, s bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy későbbi viszonyuk a szolgálatban és a szolgálaton kívül is meglehetősen savanyú legyen.

Dub hadnagy ugyanis, amikor már negyedszer akart benyitni a klozettra, ingerülten bekiáltott:

- Ki van ott?

- Biegler kadét, 91. ezred, N. zászlóalj, 11. menetszázad - hangzott a büszke válasz.

- Itt Dub hadnagy, ugyanabból a századból - mutatkozott be a konkurrens az ajtó túlsó oldalán.

- Azonnal készen vagyok, hadnagy úr!

- Várok!

Dub hadnagy türelmetlenül nézte az óráját. Senki se hinné, mekkora energiára és állhatatosságra van szükség ahhoz, hogy az ember ilyen helyzetben kibírjon az ajtó előtt még tizenöt percet, aztán még ötöt, aztán megint ötöt, miközben kopogására, dörömbölésére és rugdalására mindig ugyanazt a választ kapja:

- Azonnal készen vagyok, hadnagy úr.

Dub hadnagy érezte, hogy belázasodik, különösen amikor holmi reménykeltő papírzizegés után újabb hét perc telt el, s az ajtó még mindig nem nyílt ki.

Mindennek tetejébe Biegler kadét olyan tapintatos volt, hogy még egyszer sem húzta meg a vizet.

Dub hadnagy enyhe lázban dideregve azt kezdte fontolgatni, hogy ne menjen-e panaszra a dandárparancsnokhoz, aki talán megparancsolná, hogy törjék be az ajtót, és húzzák már ki onnan Biegler kadétot. Az is eszébe jutott, hogy itt talán függelemsértés történt.

Dub hadnagy csak újabb öt perc múlva vette észre, hogy tulajdonképpen nincs már semmi keresnivalója az ajtó mögött, mivel az indítóok már régen elmúlt. De azért kitartott a klozett előtt, mintegy elvből, s tovább rugdosta az ajtót, amelynek túlsó oldaláról mindig ugyanaz a válasz hallatszott:

- In einer Minute fertig, Herr Leutnant.[268]

Végül hallatszott, hogy Biegler meghúzza a vizet, s egy pillanat múlva a két férfiú már szemtől szemben állt egymással.

- Biegler kadét - mennydörögte Dub hadnagy -, ne képzelje, hogy ugyanabból a célból vagyok itt, mint maga. Azért jöttem, mert maga nem jelentkezett nálam, amikor megérkeztem a dandártörzshöz. Nem ismeri a szolgálati szabályzatot?

Biegler kadét utánagondolt egy darabig, hogy nem követett-e el mégis valamit, ami nem fér össze a fegyelemmel s az alacsonyabb és magasabb tiszti sarzsik kapcsolatára vonatkozó szabályokkal.

Biegler tudatában e tekintetben roppant űr és szakadék tátongott.

Az iskolán senki sem tartott nekik előadást arról, hogy ilyen esetekben hogyan kell viselkednie az alacsonyabb rangú tisztnek a magasabb rangúval szemben; vajon azt kívánja-e a szabályzat, hogy ne fejezze be a kakálást, hanem röpüljön ki a klozett ajtaján, egyik kezével a nadrágját tartva, és a másikkal szalutálva?

- Nos, feleljen, Biegler kadét! - kiáltotta Dub hadnagy kihívóan.

S ekkor Biegler kadétnak eszébe jutott egy egészen egyszerű válasz, amely mindent megmagyarázott:

- Hadnagy úr, a dandártörzshöz való megérkezésem után nem volt tudomásom arról, hogy hadnagy úr itt tartózkodik, s miután elintéztem ügyeimet az irodán, azonnal a klozettra mentem, és megszakítás nélkül ott tartózkodtam egészen az ön megérkezéséig.

Majd ünnepélyes hangon hozzátette:

- Biegler kadét ezennel jelentkezik Dub hadnagy úrnál.

- Látja, ez nem kicsiség - mondta keserűen Dub hadnagy -, véleményem szerint, Biegler kadét, magának közvetlenül a dandártörzshöz való megérkezése után érdeklődnie kellett volna az irodán, hogy nincs-e itt jelen a maga zászlóaljának, a maga századának valamelyik tisztje. Viselkedéséről majd a zászlóaljnál fogunk dönteni. Autón utazom oda, és maga velem jön. Semmi "de"!

Biegler kadét ugyanis azt vetette ellen, hogy a dandártörzs irodájáról már részletes vasúti marsrutát kapott; az utazásnak ezt a módját Biegler sokkal célszerűbbnek tartotta, tekintettel remegő végbelére. Hiszen minden gyerek tudja, hogy az autók nincsenek berendezve az ilyesmire. Míg az ember megtesz száznyolcvan kilométert, rég a nadrágjában van minden.

Ördög tudja, hogyan történt, de eleinte, amikor elindultak, az autó rázása semmilyen hatást nem gyakorolt Bieglerre.

Dub hadnagy egészen kétségbeesett, hogy nem sikerült végrehajtania bosszútervét.

Induláskor ugyanis Dub hadnagy azt gondolta magában: "Várj csak, Biegler kadét, ha rád jön a szükség, azt hiszed, meg fogom állítani az autót?"

S ebben az irányban kellemes beszélgetést is kezdett arról, már amennyire a sebesség, amellyel a kilométereket falták, lehetővé tette, hogy a pontosan megszabott útvonalat követő katonai autóknak nem szabad tékozolniuk a benzint, és nem állhatnak meg sehol.

Biegler kadét igen ésszerűen azt hozta fel ez ellen, hogy ha az autó vár valahol valakire, egyáltalán nem fogyaszt benzint, mert a sofőr leállítja a motort.

- Ha a megszabott időben célhoz akar érni - folytatta rendíthetetlenül Dub hadnagy -, sehol sem szabad megállnia.

Biegler kadét részéről nem hangzott el több válasz.

Így hasították a levegőt több mint egy negyedórán át, amikor Dub hadnagy egyszerre csak úgy érezte, mintha valahogy fel volna fúvódva a hasa, és célszerű lenne megállítani az autót, kimászni, odamenni az árokba, letolni a nadrágot, és megkönnyebbülést keresni.

A százhuszonhatodik kilométerig hősiesen tartotta magát, de ekkor erélyesen megrántotta a sofőr köpenyét, és a fülébe kiáltotta:

- Halt!

- Biegler kadét - mondta Dub hadnagy kegyesen, gyorsan kiugorva az autóból, s az árok felé tartva -, most maga is felhasználhatja az alkalmat.

- Köszönöm - felelte Biegler kadét -, nem akarom fölöslegesen feltartani az autót.

S Biegler kadét, jóllehet ő is alig bírta már, szentül megfogadta, hogy inkább összecsinálja magát, de nem szalasztja el e remek alkalmat, hogy blamálja Dub hadnagyot.

Mielőtt Zóltanecbe értek volna, Dub hadnagy még kétszer állította meg az autót, s az utolsó megálló után dühösen így szólt Bieglerhez:

- Ma lengyel gulyást ebédeltem. A zászlóaljtól majd táviratilag panaszt teszek a dandárnál. Romlott savanyúkáposzta és fogyasztásra alkalmatlan sertéshús. A szakácsok pimaszsága túlmegy minden határon. Aki még nem ismer engem, most majd megismer.

- Nostitz-Rieneck tábornagy, a tartalékos lovasság büszkesége - felelte Biegler - kiadott egy tanulmányt "Was schadet dem Magen im Kriege"[269] címmel, amelyben azt ajánlja, hogy a háborús fáradalmak és szenvedések közepette egyáltalán nem kell sertéshúst fogyasztani. Hadmozdulatok közben minden mértéktelenség megárt.

Dub hadnagy egy szót sem válaszolt erre, csak azt gondolta magában: "Majd elbánok én a te műveltségeddel, te piszok." Aztán meggondolta magát, s egy teljesen hülye kérdéssel fordult Bieglerhez:

- Maga tehát úgy véli, Biegler kadét, hogy az a tiszt, akinek maga az alárendeltje, mert hiszen annak kell tekintenie magát a rangja szerint, mértéktelenül sokat eszik? Nem akarta véletlenül azt mondani, Biegler kadét, hogy telezabáltam magam? Köszönöm a gorombaságát. Legyen nyugodt, hogy ezért még számolok magával, maga még nem ismer engem, de ha majd megismer, soha életében nem felejti el Dub hadnagyot.

Az utolsó szónál csaknem kettéharapta a nyelvét, mert éppen egy gödrön robogtak át.

Biegler kadét megint csak nem válaszolt, Dub hadnagy ettől ismét felingerült, és durván megkérdezte:

- Ide hallgasson, Biegler kadét, azt hiszem, annyit mégiscsak megtanult, hogy válaszolnia kell a fölöttesének a kérdéseire, nem?

- Hogyne - mondta Biegler kadét -, van egy ilyen szabály. Mindenekelőtt azonban elemzés tárgyává kell tenni a mi kettőnk kölcsönös viszonyát. Tudomásom szerint én még sehová sem vagyok beosztva, így hát teljesen elejthetjük azt a feltevést, mintha közvetlen alárendeltje volnék önnek, hadnagy úr. A legfontosabb azonban mégiscsak az, hogy tiszti körökben a feljebbvalók kérdéseire csakis szolgálati ügyekben kell válaszolni. Mi ketten, ahogy itt ülünk az autóban, semmilyen meghatározott hadműveletnek nem alkotjuk valaminő harci egységét. Közöttünk egyáltalán nem áll fenn szolgálati viszony. Mindketten az alakulatunkhoz megyünk, s bizonyára nem lehetne semmi néven nevezendő szolgálati nyilatkozatnak tekinteni a szavaimat, ha válaszolnék arra a kérdésre, vajon azt akartam-e mondani, hogy ön telezabálta magát, hadnagy úr.

- Befejezte? - ordított rá Dub hadnagy. - Maga... maga...

- Be - jelentette ki szilárd hangon Biegler kadét -, ne feledje, hadnagy úr, hogy arról, ami közöttünk történt, valószínűleg tiszti becsületbíróság fog dönteni.

Dub hadnagy szinte magánkívül volt már a dühtől. S a hadnagy egyéniségéhez tartozott az is, hogy amikor dühbe gurult, még nagyobb ostobaságokat és hülyeségeket mondott, mint nyugodt állapotban.

Így hát azt dörmögte:

- Magáról a hadbíróság fog dönteni.

Biegler kadét felhasználta ezt az alkalmat, hogy megsemmisítő csapást mérjen ellenfelére, s a legbarátságosabb hangon azt mondta:

- Tréfálsz, pajtás.

Dub hadnagy rákiáltott a sofőrre, hogy álljon meg.

- Egyikünknek gyalog kell mennie - hörögte.

- Én a kocsiban maradok - mondta nyugodtan Biegler kadét -, te pedig csinálj, amit akarsz, pajtás.

- Menjünk tovább - üvöltött a sofőrre Dub hadnagy, mintegy delíriumban, majd méltóságteljes hallgatásba burkolózott, mint Julius Caesar, amikor az összeesküvők közeledtek hozzá, hogy ledöfjék gyilkaikkal.

Így érkeztek meg Zóltanecbe, s itt aztán rábukkantak a zászlóalj nyomára.


Miközben Dub hadnagy és Biegler kadét még a lépcsőn is arról vitatkozott, hogy egy kadétnak, aki még sehová sincs beosztva, joga van-e májas hurkára abból a mennyiségből, amelyet az egyes századok tisztikarának szántak, odalent a konyhában mindenki jóllakott már, végignyúltak a széles lócákon, eldiskuráltak minden elképzelhető dologról, s közben nagy élvezettel pipáztak.

Jurajda, a szakács kijelentette:

- Ma feltaláltam egy óriási dolgot. Azt hiszem, teljesen forradalmasítani fogja a szakácsművészetet. Tudod, Vaněk, hogy ebben az átkozott faluban sehol sem tudtam majorannát keríteni a májas hurkába.

- Herba majoranae - mondta Vaněk számvivő őrmester, akinek eszébe jutott, hogy ő drogista.

Jurajda tovább mesélt:

- Kifürkészhetetlen dolog, ahogy az emberi lélek szükség esetén megragadja a legkülönbözőbb eszközöket, ahogyan új láthatárok tárulnak fel előtte, ahogyan elkezdi feltalálni a leglehetetlenebb dolgokat, amelyekről az emberiség addig még csak nem is álmodott... Szóval sorra járom az összes házakat majorannáért, futkosok, kutatok, megmagyarázom nekik, hogy mihez van szükségem rá, hogy néz ki...

- Még az illatát is le kellett volna hogy írjad - szólalt meg a lócájáról Švejk -, meg kellett volna mondanod, hogy a majorannának olyan szaga van, mint amikor az ember egy virágzó akácfasorban beleszagol egy üveg tintába. Prága mellett a Bohdalec-hegyen...

- Ugyan, Švejk - szakította félbe kérő hangon Marek egyéves önkéntes -, hagyd már Jurajdát, hadd fejezze be.

Jurajda folytatta elbeszélését:

- Az egyik portán találtam egy öreg, katonaviselt embert, még Bosznia-Hercegovina megszállásának idejéből, aki a pardubicei ulánusoknál szolgálta le az idejét, és máig se felejtett el csehül. Ez elkezdett vitatkozni velem, hogy Csehországban nem majorannát tesznek a májas hurkába, hanem kamillát. Igazán nem tudtam, mihez is fogjak, mert hiszen minden értelmes és elfogulatlan embernek be kell látnia, hogy a májas hurkába való fűszerek között a majoranna a királynő. Gyorsan valami pótlékot kellett találni, ami erős, fűszeres ízt adjon a hurkának. No, és az egyik házban valami szentkép alatt egy esküvői mirtuszkoszorút találtam felakasztva. Fiatal házasok laktak ott, a mirtuszkoszorú ágai még elég frissek voltak. Így aztán mirtuszt tettem a májas hurkába, persze az egész esküvői koszorút háromszor jól le kellett forráznom, hogy a levelek megpuhuljanak, és elveszítsék túlságosan csípős szagukat és ízüket. Magától értetődik, hogy amikor elvettem tőlük azt az esküvői mirtuszkoszorút a májas hurkába, nagy volt a sírás-rívás. Azzal búcsúztak el tőlem, hogy ezért a szentségtörésért, mert a koszorú be volt szentelve, egész biztosan megöl a legelső golyó. Na ugye, ti is megettétek a májashurka-levesemet, és egyikőtök se vette észre, hogy majoranna helyett mirtuszszaga van.

- Jindřichúv Hradecben - mondta Švejk - évekkel ezelőtt volt egy Josef Linek nevű hentes, és ennek két doboza volt a polcán. Az egyikben mindenféle fűszereket tartott összekeverve, amiket a májas és véres hurkába rakott. A másik dobozban valami rovarirtó port tartott, mert ez a hentes már többször meggyőződött róla, hogy a kuncsaftjai poloskákat vagy svábbogarakat harapnak ketté a kolbászban. A poloskákról mindig azt mondta, hogy fűszeres ízük van, mint a keserű mandulának, amit a kuglófba szoktak tenni, de a svábbogarak úgy bűzlenek a hentesáruban, mint egy átpenészedett öreg biblia. Ezért nagyon sokat adott a tisztaságra a műhelyében, és mindent felhintett ezzel a rovarirtó porral. Egyszer éppen véres hurkát készít, és közben náthás volt. Fogja a rovarirtó poros dobozt, és beleszórja a véres hurka töltelékébe, és attól fogva Jindřichúv Hradecben mindenki csak a Linekhez járt véres hurkáért. Az emberek szinte tódultak a boltjába, ő meg olyan okos volt, hogy a végén mégiscsak rájött, hogy ez attól a rovarirtó portól van, és attól fogva ládaszámra rendelte ezt a port, utánvéttel, de előbb figyelmeztette a céget, amelyiktől beszerezte, hogy a ládákra azt írják: "Indiai fűszer." Így ez az ő titka volt, és vele szállt a sírba, és a legérdekesebb az volt, hogy azoktól a családoktól, akik az ő véres hurkáját vásárolták, az összes svábbogár és poloska elköltözött. Azóta Jindřichúv Hradec a legtisztább városok közé tartozik egész Csehországban.

- Befejezted? - kérdezte Marek egyéves önkéntes, aki, úgy látszik, szintén szeretett volna bekapcsolódni a beszélgetésbe.

- Ezt már befejeztem volna - felelte Švejk -, tudok ugyan még egy hasonló esetet a Beszkidekből, de azt majd csak akkor mondom el nektek, ha benne leszünk a gefechtben.

Most Marek egyéves önkéntes vette át a szót:

- A szakácsművészet leginkább háborúban mutatkozik meg, különösen a fronton. Legyen szabad egy kis összehasonlítást tennem. Békében olvastunk és hallottunk az úgynevezett jéglevesekről, vagyis az olyan levesekről, amelyekbe jeget tesznek, s amelyek igen népszerűek Észak-Németországban, Dániában és Svédországban. És látjátok, jött a háború, és az idén télen a katonáknak annyi fagyott levesük volt a Kárpátokban, hogy meg sem ették, pedig az egy specialitás.

- Fagyott gulyást is lehet enni - szólt közbe Vaněk számvivő őrmester -, de nem sokáig, legfeljebb egy hétig. Emiatt hagyta el a kilencedik századunk az állásait.

- Még békében - mondta Švejk rendkívül komolyan - az egész katonaság a konyha meg a legkülönbözőbb ételek körül forgott. Budějovicében volt nekünk egy Zákrejs nevű főhadnagyunk, ez folyton a tiszti konyha körül forgolódott, és ha egy katona elkövetett valamit, haptákba állította, és nekitámadt: "Te gazember, ha ez még egyszer előfordul, én egy rendesen kiklopfolt rostélyost csinálok a pofádból, krumplipürét verek belőled, és aztán megetetem veled. Rizses libaaprólék fog folyni belőled, úgy fogsz kinézni, mint egy megspékelt nyúl a tepsiben. Na látod, meg kell javulnod, ha nem akarod, hogy az emberek azt higgyék, hogy fasírthúst csináltam belőled káposztával."

A további fejtegetést s az étlapnak, mint háború előtti katonanevelő segédeszköznek szerepéről szóló érdekes beszélgetést hirtelen félbeszakította egy éles kiáltás, amely odafont hangzott el, miután véget ért az ünnepi ebéd.

A nagy hangzavarból világosan kivált Biegler kadét kiáltása:

- A katonának már békében tudnia kell, hogy mit kíván tőle a háború, háborúban pedig nem szabad elfelejtenie, hogy mit tanult a gyakorlótéren.

Azután Dub hadnagy lihegése hallatszott:

- Kérem annak konstatálását, hogy immár harmadszor vagyok megsértve!

Odafönt nagy dolgok zajlottak.

Dub hadnagyot, aki közismerten alattomos szándékokat táplált Biegler kadéttal szemben a zászlóaljparancsnok színe előtt, mindjárt belépésekor nagy ordítással fogadták a tisztek. A zsidó pálinka valamennyiüknél megtette a magáét.

Ezért most összevissza kiabáltak, Dub hadnagy lovaglóművészetére célozgatva:

- Lovászmester nélkül nem megy!

- Be van törve a musztáng!

- Mennyi ideig csavarogtál a vadnyugati cowboyok között, pajtás?

- Műlovar!

Ságner kapitány gyorsan teletöltött neki egy vizespoharat az átkozott pálinkából, és a sértődött Dub hadnagy asztalhoz ült. Odahúzott egy rozoga öreg széket Lukᚠfőhadnagy mellé, aki a következő barátságos szavakkal üdvözölte:

- Mindent megettünk már, kamerád.

Biegler kadét szomorú alakján mintegy keresztülnézett a társaság, annak ellenére, hogy Biegler kadét szigorúan előírásos tartásban körüljárta az asztalt, hivatalosan jelentkezve Ságner kapitánynál és a többi tisztnél, s noha mindannyian látták és ismerték, mindannyiszor elismételte:

- Biegler kadét bevonult a zászlóaljhoz.

Biegler fogott egy teli poharat, majd igen szerényen leült az ablak mellé, s várta az alkalmas pillanatot, hogy elsüthesse a tankönyvekből szerzett ismereteit.

Dub hadnagy, akinek a fejébe szállt a szörnyű kotyvalék, ujjával megkopogtatta az asztalt, és váratlanul Ságner kapitányhoz fordult:

- A járási kapitánnyal mindig azt mondogattuk: "Hazafiság, kötelességtudás, önmegtagadás: ezek az igazi fegyverek a háborúban." Különösen sokat gondolok erre mostanában, amikor hadseregünk belátható időn belül átlépi a határt.

...................................................................................................................................................

Idáig diktálta a "Švejk"-et Jaroslav Hašek, ekkor már súlyos betegen. 1923. január 3-án meghalt, s műve befejezetlen maradt.


Jegyzetek

255. Nem érteni, én krimi tatár, Allah nagy. - Allah nagy... Allah nagy... irgalmas... könyörülj rajtam... egyszerű katonán. [VISSZA]

256. A legenda szerint 1240-ben, a hostýni csatában, Szűz Mária csodálatos megjelenése vezette győzelemre Jaroslav hadait. [VISSZA]

257. Nem tatár, cserkesz, született cserkesz, fejeket levágok. [VISSZA]

258. Ki tud németül? [VISSZA]

259. Nem tudunk csehül. - Németül tudnak? - Igen. [VISSZA]

260. "Cs. és kir. katonaraktári macska." [VISSZA]

261. Pontosan úgy van, Prága 16-os szám, Josef Božetěch? [VISSZA]

262. "Győznünk kell!" [VISSZA]

263. Ó, fenyőfa, ó, fenyőfa, / milyen szépek a leveleid! [VISSZA]

264. Hagyja ezt. [VISSZA]

265. A cseh mondakör híres nőalakja. [VISSZA]

266. "Frontszolgálatra alkalmas." [VISSZA]

267. "Kinyalhatod a seggemet a járási kapitányoddal!" [VISSZA]

268. Egy percen belül kész vagyok, hadnagy úr. [VISSZA]

269. "Mi árt a gyomornak a háborúban." [VISSZA]


HátraKezdőlap