A DICSŐSÉGES CSIHI-PUHI

MAGYARORSZÁGON KERESZTÜL

Végül is elérkezett az a pillanat, amikor mindannyiukat vagonokba tömték - 42 ember : 8 ló arányban. A lovak persze kényelmesebben utaztak, mint a legénység, mivel állva is tudtak aludni, de hát oda se neki. A katonavonat egy újabb embercsoportot szállított a galíciai vágóhídra.

Mindent összevetve azonban a vonat utasai mégis fellélegeztek; a vonat indulása meghozta a bizonyosságot; addig kínzó bizonytalanságban, sőt pánikban éltek, hogy már ma elindulnak-e vagy csak holnap, vagy csak holnapután. Volt, aki úgy érezte magát, mint a halálraítélt, aki rettegve várja, hogy mikor jön érte a hóhér. Aztán egyszeriben megszállja a nyugalom, hogy most már nemsokára vége lesz mindennek.

Ezért üvöltözött az egyik vagonból egy katona, mint aki megőrült:

- Megyünk, megyünk!

Vaněk számvivő őrmesternek tökéletesen igaza volt, amikor azt mondta Švejknek, hogy egyáltalán nem kell sietni.

Jó néhány nap eltelt addig a pillanatig, amikor végre beszálltak a vagonokba, s közben állandóan nagy volt az izgalom a konzervek miatt, és a tapasztalt Vaněk kijelentette, hogy az csak fantázia. Ugyan kérem, konzervek! Talán inkább tábori mise, az előző menetszázadnál is úgy volt. Ha van konzerv, a tábori mise elmarad. Ellenkező esetben a tábori mise pótolja a konzerveket.

Így aztán a gulyáskonzervek helyett Ibl tábori főlelkész jelent meg a helyszínen, és három legyet ütött egy csapásra. Egyszerre három menetzászlóaljnak celebrált tábori misét: kettőt Szerbia felé, egyet pedig Oroszország felé látott el papi áldással.

Rendkívül lelkes beszédet intézett hozzájuk, melynek anyagát nyilvánvalóan a katonai naptárakból vette. Olyan megrázó volt ez a beszéd, hogy amikor elindultak Moson felé, Švejknek a rögtönzött iroda-vagonban, ahol együtt üldögélt Vaněkkel, eszébe jutott Ibl páter szózata, és így szólt a számvivő őrmesterhez:

- Nagyon gyönyörű lesz, ahogy az a feldkurát mesélte, amikor majd csöndesen leszáll az alkonyat, és a nap az ő arany sugaraival elbújik a hegyek mögött, és a harctéren majd hallani lehet, mint mondta, a haldoklók utolsó leheletét meg az összeesett lovak hörgését, meg a sebesült katonák nyögését, meg a lakosság jajveszékelését, amikor a kunyhók égni fognak a fejük fölött. Én borzasztóan szeretem, ha az emberek ilyen totál hülyeségeket beszélnek.

Vaněk egyetértően bólintott:

- Szörnyű megható duma volt.

- Nagyon szép és tanulságos volt - mondta Švejk -, nagyon jól emlékszek rá, és majd ha visszajövök a háborúból, el is fogom mesélni a "Kehely"-ben. És amikor ezeket előadta, a feldkurát úr olyan gyönyörű pozitúrába vágta magát, hogy féltem, hogy megcsúszik az egyik lába, és ráesik a tábori oltárra, és beleveri a fejét a monstranciába. Olyan gyönyörű példát mesélt nekünk a hadseregünk történetéből, amikor még Radecký szolgált, és az alkonyat pírja egybeolvadt a harctéren lángoló pajták tűzfényével, hogy direkt azt lehetett hinni, mintha ő a saját szemével látta volna.

És Ibl tábori főlelkész még aznap visszatért Bécsbe, és egy másik marsbataillonnak is előadta a megrázó históriát, amelyről Švejk megemlékezett, s amely annyira tetszett a derék katonának, hogy totál hülyeségnek nevezte.

- Kedves katonák - szónokolt Ibl tábori főlelkész -, képzeljétek el, hogy ezernyolcszáznegyvennyolcat írunk, s hogy éppen véget ért a győzedelmes csata Custozza mellett, ahol tíz órai kemény harc után Albert olasz király kénytelen volt átengedni a véres csatateret katonáink atyjának, Radecký tábornagynak, aki nyolcvannegyedik életévében aratott ily fényes diadalt.

S íme, kedves katonák! A bevett Custozza előtt, egy magaslaton megállt az agg hadvezér. Körülötte hű hadsegédei. A pillanat komolysága erőt vett mindannyiukon, katonák, mert a tábornagyhoz egészen közel egy harcos látszott, a halállal viaskodva. Hrtnek hívták ezt a sebesült zászlóst, aki a becsület mezején szétroncsolt tagjaival megérezte, hogy Radecký tábornagy feléje fordítja tekintetét. A derék sebesült hadfi görcsös lelkesedéssel szorongatott megmerevedő jobbjában egy aranyérmet. Megpillantva a fennkölt tábornagyot, még egyszer feléledt szívének verése, s összeszedve bénult testének utolsó megmaradt erejét, emberfeletti erőfeszítéssel megpróbált előbbre kúszni tábornagya felé.

"Maradj nyugodtan, derék katonám", kiáltott rá a tábornagy, leszállt a lováról, és kezet akart nyújtani neki.

"Nem tudok kezet adni, tábornagy úr, szólt a haldokló harcos, mindkét kezemet ellőtték, de volna egy kérésem. Tessék megmondani nekem az igazat, szépítés nélkül: teljesen megnyertük-e ezt a csatát?"

"Teljesen, édes fiam, felelte nyájasan a tábornagy, kár, hogy a te örömedet megzavarja a te sebesülésed."

"Nekem bizony végem van, nagy jó uram", monda komor hangon a harcos, barátságosan elmosolyodva. "Szomjas vagy?" kérdezte Radecký. "Forró napunk volt, tábornagy úr, több mint harminc fokra hágott a hőség." Radecký erre elvette a hadsegéd tábori kulacsát, és odaadta a haldoklónak. Ez a szájához emelte, és nagyot húzott belőle. "Fizesse meg az isten ezerszeresen", kiáltotta, igyekezvén megcsókolni parancsnoka kezét. "Mióta szolgálsz?" kérdezte ez. "Több mint negyven éve, tábornagy úr! Aspernnél aranyérmet kaptam, Lipcsénél is ott voltam, hadikeresztem is van, ötször sebesültem meg halálosan, most azonban tisztára vége az életemnek. De minő szerencse és boldogság, hogy megértem a mai napot. Mit törődöm én a halállal, amikor dicső győzelmet arattunk, és a császár visszanyerte földjét!"

Abban a pillanatban, kedves katonák, a táborból felhangzottak himnuszunk, a "Gotterhalte" magasztos hangjai, s erőteljesen és fennkölten szárnyaltak a csatatér fölött. Az élettől búcsúzó, elesett harcos még egyszer megpróbált felemelkedni.

"Dicsőség Ausztriának, kiáltotta lelkesen, dicsőség Ausztriának! Zengjen tovább ez a mennyei dal! Dicsőség hadvezérünknek! Éljen a hadsereg!"

A haldokló még egyszer ráhajolt a tábornagy kezére, csókot lehelt rá, majd visszahanyatlott, s az utolsó csöndes lehelet kiszállt nemes lelkéből. A hadvezér hajadonfőtt állt, a legjobb harcosok egyikének holtteste előtt. "E gyönyörű vég valóban irigylésre méltó", monda megindultan a tábornagy, tenyerébe hajtva az arcát.

Kedves katonák, én azt kívánom nektek, hogy ilyen gyönyörű véget érjetek ti is mindannyian.

Visszaemlékezve Ibl tábori főlelkésznek erre a beszédére, Švejk valóban nem követte el a legcsekélyebb sértést sem, amikor totál hülyeséget emlegetett az óberfeldkurát úrral kapcsolatban.

Aztán Švejk a mindnyájuk által ismert parancsokról kezdett beszélni, amelyeket bevagonírozás előtt olvastak fel nekik. Az egyik hadseregparancs volt, Ferenc József aláírásával, a másik parancsot József Ferdinánd főherceg adta ki, a keleti hadseregcsoport főparancsnoka, s mindkettő azokra az eseményekre vonatkozott, amelyek 1915. április 3-án játszódtak le a Dukla-szorosban: ekkor ugyanis a 28. ezred két zászlóalja tisztestül átvonult az oroszokhoz az ezredzenekar hangjai mellett.

Mindkét parancsot remegő hangon olvasták fel Švejkéknek, és szövegük cseh fordításban így hangzott:

HADSEREGPARANCS 1915. ÁPRILIS HÓ 17-RŐL
Fájdalmas szívvel elrendelem, hogy a 28. cs. kir. gyalogezred gyávaság és hazaárulás miatt törültessék hadseregemből. A becstelenné vált ezredet fosszák meg zászlójától, és azt adják át a katonai múzeumnak. A mai napon megszűnik létezni ez az ezred, amely már a hazából erkölcsileg megmételyezve vonult a harctérre, hogy ott hazaárulást kövessen el.
I. FERENC JÓZSEF

JÓZSEF FERDINÁND FŐHERCEG PARANCSA
Egyes cseh alakulatok nagy csalódást okoztak hadjáratunk folyamán, különösen a legutóbbi harcokban. Főként védelmi állásokban okoztak csalódást, amikor hosszabb ideig tartózkodtak a lövészárokban, s ezt az időt az ellenség gyakran arra használta fel, hogy kapcsolatot és összeköttetést teremtsen e csapatok aljas elemeivel.
Ezen árulók támogatásával az ellenség rendszerint azon frontszakaszok ellen intézett támadást, melyeket az ilyen csapatok tartottak.
Az ellenségnek gyakran sikerült meglepnie alakulatainkat, úgyszólván ellenállás nélkül behatolnia állásainkba, és rendkívül nagyszámú foglyot ejtenie.
Ezerszeres szégyen, gyalázat és megvetés szálljon e becstelen nyomorultakra, akik elárulták a császárt és a birodalmat, s nemcsak dicső és bátor hadseregünk dicsőséges zászlóinak becsületén ejtettek foltot, hanem ama nemzetiség becsületén is, amelyhez tartoznak.
Előbb-utóbb utoléri őket a golyó vagy a hóhér kötele.
Minden egyes cseh katonának, akiben van becsület, kötelessége jelenteni a parancsnokának az ilyen aljas bujtogatókat és árulókat.
Aki nem cselekszik így, maga is áruló és becstelen.
Jelen parancs felolvasandó valamennyi cseh ezred legénysége előtt.
Uralkodónk rendelete alapján a 28. cs. kir. ezred már törültetett a hadseregből, s az ezred fogságba kerülő szőkevényei valamennyien vérükkel fognak fizetni súlyos bűnükért.
JÓZSEF FERDINÁND FŐHERCEG

- Egy kicsit elkésve olvasták föl nekünk ezeket a parancsokat - mondta Švejk Vaněknek -, borzasztóan meg vagyok lepve, hogy csak most olvasták fel, pedig a császár őfelsége már április tizenhetedikén kiadta az ő parancsát. Még azt hihetné az ember, hogy valamilyen okból nem akarták mindjárt felolvasni nekünk. Ha én volnék a császár őfelségének a helyében, nem hagynám, hogy így fütyüljenek rám. Ha én április tizenhetedikén kiadok egy befélt, akkor azt tizenhetedikén fel is kell olvasni minden ezred előtt, még ha cigánygyerekek potyognak is az égből.

A vagon túlsó oldalán, Vaněkkel szemben, a tiszti konyha okkultista szakácsa ült és írt valamit. Mellette foglalt helyet Lukᚠfőhadnagy tisztiszolgája, Baloun, a szakállas óriás és egy Chodounský nevű telefonista, akit a 11. menetszázadhoz osztottak be. Baloun egy darab komiszkenyeret rágcsált, és kétségbeesetten magyarázta Chodounský telefonistának, hogy ő igazán nem tehet róla, a bevagonírozásnál borzasztó nagy volt a tolongás, és ezért nem sikerült csatlakoznia a főhadnagyához, aki a törzsvagonban utazik.

Chodounský váltig ijesztgette, hogy az ilyesminek most már fele sem tréfa, ezért golyó jár.

- Csak már vége lenne egyszer ennek a szenvedésnek - siránkozott Baloun -, amikor a voticei hadgyakorlaton voltam, nem sok hiányzott hozzá, hogy elpatkoljak. Éhesen, szomjasan meneteltünk, és amikor odajött a zászlóaljadjutáns, én elkiáltottam magamat: "Adjatok vizet és kenyeret!" Erre ő felém fordította a lovát, és azt mondta, hogy ha háború volna, akkor ki kellene hogy lépjek a sorból, és ő agyonlövetne engem, és most becsukat a helyőrségi fogházba, de nagy szerencsém volt, mert amikor elment a stábhoz jelenteni a dolgot, megbokrosodott a lova, és ő leesett, és hála istennek kitörte a nyakát.

Baloun nagyot sóhajtott, úgyhogy a torkán akadt egy falat kenyér, s amikor magához tért, sóváran szemügyre vette Lukᚠfőhadnagy két hátizsákját, amelyekre vigyáznia kellett.

- Bezzeg a tiszt urak eleget faszoltak - mondta bánatosan -, májkonzervet meg téliszalámit is. Jó lenne belőle egy kis darab...

Közben olyan mélységes vágyakozással nézte a főhadnagy két hátizsákját, mint egy kivert kutya, amely éhes, mint a farkas, egy hentesüzlet ajtajában ül, és beszívja a fövő húsok gőzeit.

- Nem ártana, ha valami jó ebéddel várnának bennünket - mondta Chodounský. - Amikor a háború elején Szerbiába mentünk, minden állomáson torkig telezabáltuk magunkat, mert mindenütt csak úgy hordták az ételt. A libacombokról levágtunk olyan kis darabokat a legfinomabb húsból, és azzal játszottunk malmot csokoládétáblákon. Horvátországban, Eszéken, két úr a veteránok szövetségéből behozott a vagonba egy nagy kondér nyúlpecsenyét, de azt már nem bírtuk ki, és a fejükre öntöttük az egészet. Az egész úton nem csináltunk semmi mást, csak okádtunk kifelé a vagonból. Matějka káplár a mi vagonunkban úgy teletömte magát, hogy egy deszkát kellett rakjunk a hasára és úgy ugráltunk rajta, ahogy a káposztát tapossák, mert csak így könnyebbült meg, és a végén kijött belőle minden, felül is meg alul is. Amikor átutaztunk Magyarországon, minden állomáson sült csirkéket dobáltak be nekünk a vagonba. Ezekből semmit se ettünk meg, csak a velőt. Kaposfalván a magyarok egész darab disznósülteket hajigáltak be a vagonba, és egy bajtársat úgy kupán vágtak egy disznófejjel, hogy ő aztán három vágányon is keresztülkergette az adományozót az übersvungjával. Boszniában viszont már vizet se kaptunk. De Boszniáig, hiába volt megtiltva, kaptunk mindenféle pálinkákat, amit csak a szemünk-szánk kívánt, meg bort is patakban. Emlékszem, hogy egy állomáson valami hölgyek meg kisasszonyok sörrel akartak traktálni bennünket, mi meg belevizeltünk nekik a söröskannájukba. De futottak is aztán a vagontól!

Az egész úton úgy be volt rúgva mindenki, hogy én például a makk ászt se láttam, aztán egyszer csak váratlanul parancs, nem is játszhattuk végig a partit, kifelé a vagonokból az egész. Egy káplár - már nem emlékszem rá, hogy hívták - ráordított az embereire, hogy énekeljék azt, hogy: "Und die Serben müssen sehen, dass wir Österreicher Sieger, Sieger sind."[183] De valaki hátulról belerúgott, és ő a sínek közé esett. Aztán megint kiabáltak, hogy rakjuk gúlába a fegyvereket, és a vonat mindjárt megfordult, és üresen visszament, csakhogy persze, ahogy az ilyen pánikban lenni szokott, magával vitte a kétnapi ferpflégungunkat is. És már kezdtek is robbanni a srapnelek, olyan közel, mint ott azok a fák. A csapat túlsó végéből odalovagolt a bataillonskommandant és mindenkit tanácskozásra hívott, aztán odajött hozzánk a főhadnagyunk, Maceknak hívták, és tisztára cseh volt, de csak németül beszélt, és azt mondja, olyan sápadtan, mint a kréta, hogy nem lehet tovább menni, mert a pályát a levegőbe röpítették, a szerbek éjszaka átkeltek a folyón, és most a balszárnyon vannak. De az még messze van tőlünk. Azt mondja, majd kapunk erősítést, és szétverjük őket. Nehogy valaki megadja magát, ha lesz valami, mert a szerbek levágják a foglyok fülét meg orrát, és kiszúrják a szemüket. Igaz, hogy a közelben robbannak a srapnelek, de azzal mi ne törődjünk. Az csak a mi tüzérségünk, most lövi be magát. Egy domb mögött egyszer csak felhangzott a tatatatata. Azt mondja, a mi géppuskáink lőnek. Aztán ágyúzás hallatszott bal felől, mi akkor hallottuk először, és hasra vágódtunk, néhány gránát elröpült felettünk, és felgyújtotta az állomást, jobbról meg golyók kezdtek fütyülni, és messziről odahallatszottak az ágyúk meg a puskák. Macek főhadnagy kiadta a parancsot, hogy szedjük szét a gúlákat, és töltsük meg a fegyvert. A dienstführender odament hozzá, és azt mondta, hogy azt sehogy se lehet, mert nincs velünk semmilyen muníció, a főhadnagy úr is jól tudja, hogy csak egy további állomáson kell muníciót faszoljunk, a front előtt. Azt mondja, a muníciós vonat előttünk ment el, és valószínűleg a szerbek kezébe került. Macek főhadnagynak egy darabig mintha földbe gyökerezett volna a lába, aztán kiadta a parancsot: "Bajonet auf!", maga se tudta, miért, csak úgy kétségbeesésében, hogy legyen valami. Aztán úgy álltunk készenlétben egy jó darabig, aztán megint lefeküdtünk a talpfákra, mert megjelent valami repülőgép, és a sarzsik azt ordítozták: "Alles decken, decken!" Aztán kiderült, hogy a repülő a mienk volt, és a tüzérségünk tévedésből le is lőtte. Így hát felálltunk, de csak nem jött a parancs, hogy "ruht". Az egyik oldalról odarobog hozzánk valami lovasküldönc. Már messziről ordítja: "Wo ist Bataillonskommando?" A zászlóaljparancsnok elébe lovagol, a lovas odaad neki valami papirost, és már vágtat is tovább jobb kéz felé. A zászlóaljparancsnok visszafelé jövet elolvassa, aztán egyszerre olyan lett, mint aki megőrült. Kirántja a kardját, úgy vágtat felénk. "Alles zurück, alles zurück", ordított a tisztekre. "Direktion Mulde, einzeln abfallen!"[184] Akkor aztán elkezdődött. Mintha csak erre vártak volna, minden oldalról lőni kezdtek ránk. Baloldalt volt egy kukoricaföld, olyan volt, mint a pokol. Mi négykézláb másztunk a völgy felé, a hátizsákokat otthagytuk azokon a rohadt talpfákon. Macek főhadnagy a fejébe kapott egyet oldalról, annyit se szólt, hogy mukk. Amíg a völgybe értünk, minden tele lett halottakkal meg sebesültekkel. Otthagytuk őket, és egész estig futottunk, és az egész vidék olyan volt, mintha a mieink direkt kiseperték volna előttünk. Csak egy kirabolt trént láttunk. Végül beértünk egy állomásra, ott új parancsokat kaptunk, hogy vagonírozzunk be, és menjünk vissza a stábhoz, de ezt nem tudtuk végrehajtani, mert előtte való nap az egész stáb fogságba esett, amiként reggel aztán megtudtuk. Úgyhogy olyanok lettünk, mint az árvák, senki se akart tudni rólunk, azt mondták, menjünk a 73. ezredhez, és azzal együtt vonuljunk vissza, ezt persze a legnagyobb örömmel meg is tettük, de előbb majdnem egy napig kellett masírozni, amíg elértük a 73. ezredet. Aztán...

Már senki se figyelt rá: Švejk és Vaněk kettesben máriásozott, a tiszti konyha okkultista szakácsa tovább írta kimerítő levelét a feleségének, aki férje távollétében egy újabb teozófiai folyóirat kiadására határozta el magát, Baloun a padon bóbiskolt, úgyhogy Chodounský, a telefonista, nem tehetett mást, csak megismételte:

- Bizony, ezt nem felejtem el...

Felállt, és odament kibicelni a máriásozókhoz.

- Legalább tüzet adhatnál a pipámba - mondta Švejk barátságosan Chodounskýnak -, ha már idejöttél kibicelni. A máriás, hogyha kettesben játsszák, komolyabb dolog, mint az egész háború vagy az a ti kalandotok a szerb határon. Milyen hülye vagyok, fel kéne pofozni magamat. Nem tudtam várni még egy kicsit azzal a királlyal, most aztán bejött a filkó. Én marha.

Az okkultista szakács közben befejezte a levelét, átolvasta, és szemmel láthatólag meg volt elégedve, hogy milyen szépen sikerült megfogalmaznia, tekintettel a katonai cenzúrára.

Drága feleségem!
Mire e sorokat megkapod, én már néhány napja vonaton leszek, tudniillik a frontra utazunk. Ennek nem nagyon örülök, mert a vonaton tétlenségre vagyok kárhoztatva, és nem hasznosíthatom magamat, mivel a tiszti konyhánk most nem működik, és az egyes állomásokon vételezünk élelmet. Magyarországi átutazásunk alatt boldogan főztem volna szegedi gulyást a mi tiszt urainknak, de ez a tervem füstbe ment. Talán majd ha megérkezünk Galíciába, alkalmam lesz sóletet főzni, igazi galíciait, grízes vagy rizses dinsztelt libát. Hidd el nekem, drága Helenka, hogy amennyire csak tőlem telik, igyekszem könnyebben elviselhetővé tenni a mi tiszt urainknak a sok gondjukat és fáradságukat. Az ezredtől áthelyeztek ehhez a menetszázadhoz, ami leghőbb óhajom volt, hogy ha szerény eszközökkel is, de a legnagyobb rendben vezethessem a tábori tiszti konyhát. Emlékszel, drága Helenka, amikor berukkoltam az ezredhez, azt kívántad nekem, hogy jó feljebbvalókat kapjak. Kívánságod teljesült, és nemcsak hogy a legkisebb panaszra sincs okom, hanem éppen ellenkezőleg, minden tiszt úr igaz barátunk gyanánt viselkedik, és különösen énhozzám olyanok, mint egy atya. Amilyen hamar csak lehet, közölni fogom veled a tábori postaszámunkat...

Ezt a levelet a körülmények kényszerítő ereje hozta létre; az okkultista szakács ugyanis teljesen elvesztette Schröder ezredes kegyét, melyet addig oly nagymértékben élvezett, mivel a menetzászlóalj tisztjeinek búcsúvacsoráján egy szerencsétlen véletlen folytán az ezredesnek ismét nem jutott a borjúvesepecsenyéből, s ennek következtében kiküldte a frontra az okkultista szakácsot, miután az ezred tiszti konyháját egy szerencsétlen tanítóra bízta, aki azelőtt a klárovi vakok intézetében működött.

Az okkultista szakács még egyszer átfutotta, amit írt, s amit rendkívül diplomatikusnak tartott abból a szempontból, hogy ezzel egy kicsit mégiscsak távolabb tarthatja magát a csatatértől, mert beszélhetnek az emberek, amit akarnak, azért a fronton is lehet lógni.

Igaz, hogy civilben, amikor még szerkesztője és tulajdonosa volt egy okkultista folyóiratnak, amely a sírontúli dolgok tudományával foglalkozott, hosszabb tanulmányt írt arról, hogy senkinek se szabad félnie a haláltól, és részletesen kitért a lélekvándorlásra is.

Most ő is odaállt kibicelni Švejk és Vaněk mellé. A játékosok között e pillanatban nem maradt semminemű katonai rangkülönbség. Most már nem kettesben máriásoztak, hanem hármasban, Chodounskýval.

Švejk, az ordonánc, goromba szavakkal illette Vaněk számvivő őrmestert:

- Megáll az eszem, hogy maga milyen hülyén tud játszani. Nem látja, hogy ő betlire megy? Nekem nincs tököm, és erre maga nem adja ki a nyolcast, hanem odateszi a makk alsót, mint egy marha állat, és ez a trotli mindent megnyer.

- Mit bőg úgy, amiért elvesztett egy vacak betlit? - felelte illedelmesen a számvivő őrmester. - Maga is úgy játszik, mint egy idióta. Az ujjamból szopjam ki azt a tök nyolcast, vagy honnét? Nem volt egy árva tököm se, csak erős zöldem és makkom, maga szarházi.

- Akkor durchra kellett volna hogy menjen, maga főokos - mondta Švejk mosolyogva -, ez pont olyan, mint egyszer a Valešnél, lent az étteremben, amikor egy ilyen baleknek szintén durchja volt, de nem játszotta meg, hanem mindig a legkisebb lapokat tette a talonba, és mindenkit hagyott betlizni. De micsoda lapjai voltak! Az összes színekből a legerősebbek. Ahogy most se kerestem volna rajta semmit, ha maga megjátssza a durchot, ugyanúgy volt akkor is, és a többiek se kerestek volna; de csak ment a játék, és mi folyton fizethettünk volna neki. A végén azt mondom: "Herold úr, legyen olyan szíves, játsszon durchot, és ne hülyéskedjen." De ő nekem jön, hogy azt játszik, amit akar, fogjuk be a szánkat, mert neki egyetemje van. De aztán ráfizetett a dologra. A vendéglős jó ismerősünk volt, a pincérnővel is nagyon bizalmas viszonyban voltunk, úgyhogy a rendőrpatrujnak meg tudtuk magyarázni, hogy minden rendben van. Először is, micsoda gorombaság az tőle, hogy éjjeli csendháborítást követ el, és rendőrt hív, csak azért, mert a vendéglő előtt megcsúszik a jégen, és addig csúszik az orrán, amíg be nem töri. Mi hozzá se nyúltunk, amikor hamisan máriásozott, és amikor lelepleztük, olyan gyorsan kiszaladt, hogy orra esett. A vendéglős meg a pincérnő is igazolta, hogy igazán nagyon gentleman módra viselkedtünk vele szemben. Különben sem érdemelt semmi mást. Ott ült este héttől éjfélig egy árva sör meg egy pohár szóda mellett, és adta az isten tudja, miféle nagyurat, mert egyetemi tanár volt, és a máriáshoz annyit értett, mint a tyúk az ábécéhez. Nahát, ki oszt?

- Játsszunk kaufcvikkot - ajánlotta az okkultista szakács -, húszfilléres alapon.

- Inkább meséljen a lélekvándorlásról - mondta Vaněk számvivő őrmester -, ahogy a kantinos kisasszonynak mesélt, amikor betörték az orrát.

- Erről a lélekvándorlásról már én is hallottam - közölte Švejk -, egyszer évekkel ezelőtt én is elhatároztam, tisztesség ne essék szólván, hogy képezni fogom magamat, hogy ne maradjak el, és eljártam a prágai Iparszövetség olvasótermébe, de mivelhogy rongyos voltam, és a fenekemen csak úgy világítottak a lyukak, nem képezhettem magamat, mert nem hagytak ott maradni, és kivezettek, mert azt hitték, hogy télikabátokat akarok lopni. Így aztán felvettem az ünneplő ruhámat, és egyszer elmentem a múzeumkönyvtárba, és a barátommal együtt kivettem egy ilyen könyvet a lélekvándorlásról, és abban olvastam, hogy egy indiai császár a halála után disznóvá változott, és amikor ezt a disznót leszúrták, akkor majommá változott, a majomból dakszli lett, és a dakszliból miniszter. Aztán a katonaságnál meggyőződtem róla, hogy valami igazságnak kell lenni benne, mert akinek volt valami csillagja, az már tengeri disznónak vagy valami más állatfajtának mondta a katonákat, és ebből azt hihette az ember, hogy az egyszerű katonák sok ezer évvel azelőtt híres hadvezérek voltak. De amikor háború van, akkor az ilyen lélekvándorlás borzasztó hülye dolog. Az ördög tudja, hány változáson megy keresztül az ember, amíg a végén, mondjuk, telefonista, szakács, vagy baka lesz belőle, és egyszerre csak széttépi a gránát, és a lelke belemegy valami tüzérségi lóba, és amikor az egész üteg felmegy valami magaslatra, közébük vág egy másik gránát, és megint megöli azt a lovat, amiben ez a szerencsétlen testet öltött, és a lelke rögtön átvándorol a trénhez egy tehénbe, abból meg gulyást csinálnak a mansaftnak, így aztán a tehénből rögtön átmegy valami telefonistába, a telefonistából...

- Nem tudom - mondta Chodounský, a telefonista, szemmel láthatólag sértődötten -, hogy miért éppen rajtam kell elsütni ezeket a hülye vicceket.

- Nem rokona magának az a Chodounský, akinek magándetektívirodája van, és a jelvénye egy olyan szem, mint a szentháromság? - kérdezte Švejk ártatlanul. - Én borzasztóan szeretem a magándetektíveket. Évekkel ezelőtt egyszer együtt is szolgáltam a katonaságnál egy magándetektívvel, akit Stendlernek hívtak. Ennek olyan dudoros feje volt, hogy az őrmesterünk mindig azt mondta, hogy ő már sok dudoros katonafejét látott a tizenkét évi szolgálata alatt, de ilyen dudort még álmában se tudott volna elképzelni. "Ide hallgasson, Stendler, mondta neki mindig, ha az idén nem volna hadgyakorlat, a maga dudoros feje nem is felelne meg a katonaságnak, de így legalább a maga dudorja után fogja belőni magát a tüzérség, majd ha kimegyünk a terepre, és nem lesz jobb iránypont." És nagyon kitolt ezzel a Stendlerrel. Néha masírozás közben előre küldte vagy ötszáz lépésre, aztán kiadta a parancsot: "Direktion dudoros fej." Ez a Stendler különben is borzasztó peches ember volt, már magándetektív korában is. Például olyan feladatokat kapott, hogy nyomozza ki, hogy egy kliensnek, aki egészen magánkívül állított be az irodába, nem-e cicázik a felesége valaki mással, és ha már cicázik, akkor kivel cicázik, hol és hogyan cicázik. Vagy fordítva. Egy ilyen féltékeny nő akarta kinyomoztatni, hogy kivel járkál a férje, hogy aztán odahaza még nagyobb rumlit csinálhasson. Ez a Stendler nagyon művelt ember volt, mindig csak válogatott szavakkal beszélt a házastársi hűség megszegéséről, és mindig majdnem sírva fakadt, amikor elmesélte nekünk, hogy mindenki azt akarta tőle, hogy csípje el a férfit vagy a nőt in flagrantiban. Más talán még örülne, ha sikerül neki in flagrantiban találni egy ilyen párocskát, és csak úgy düllesztené a szemét, de ez a Stendler úr, ahogyan mesélte, egészen odavolt tőle. Nagyon intelligensen elmagyarázta, hogy ő rá se bír nézni az ilyen erkölcstelen disznóságokra. Sokszor csak úgy csurgott a nyálunk, mint az éhes kutyának, ha főtt sonkát rakosgatnak körülötte, mikor elmesélte, hogy hányféle pozitúrában kapta ő rajta ezeket a párocskákat. Ha laktanyafogságunk volt, mindig le is rajzolta, amit mesélt. "Így láttam meg, azt mondja, Iksz-Ipszilonnét Iksz-Ipszilon úrral..." Még a címet is megadta. És milyen szomorú volt. "Hogy én mekkora pofonokat kaptam mind a két féltől, mesélte mindig. De még a pofonoknál is jobban fájt, hogy hagytam magamat megvesztegetni. Egy ilyen megvesztegetést nem felejtek el, amíg élek. A férfi pucér, a nő is pucér. Szállodában voltak, és nem riglizték be az ajtót, a hülyék! A díványon nem fértek el, mert mind a ketten kövérek voltak, úgyhogy a szőnyegen szeretkeztek, mint a macskák. A szőnyeg meg egészen össze volt taposva, csupa por volt, teleszórva cigaretta-csutkával. Amikor benyitottam, mind a ketten felugrottak, a férfi szembenézett velem, és úgy tartotta a kezét, mint egy fügefalevelet. A nő meg hátat fordított, és látni lehetett, hogy a bőrébe bele van nyomódva az egész szőnyegminta, olyan rácsos formában, és a gerincére odaragadt egy cigarettahülzni. ťEngedelmet, Zemek úr, mondom, Stendler magándetektív vagyok a Chodounský irodából, és hivatali kötelességem, hogy in flagrantiban találjam önt a kedves feleségének a feljelentése alapján. Ez a hölgy, akivel itt tiltott viszonyt tetszik folytatni, Grotné őnagysága.Ť Soha életemben nem láttam még olyan nyugodt embert. ťEngedje meg, azt mondja, mintha az egész magától értetődne, én most felöltözöm. Ha valaki bűnös, úgy kizárólag a feleségem az, minthogy alaptalan féltékenységével tiltott viszonyokba kerget engem, és a puszta gyanútól űzetve szemrehányásokkal és megalázó bizalmatlansággal súlyosan megsérti a férjét. Ezek után azonban kétségtelen, hogy a szégyent nem lehet tovább leplezni... Hol az alsó-nadrágom?Ť kérdezte közben nyugodtan. ťAz ágyon.Ť Mialatt magára húzta az alsónadrágot, tovább magyarázott: ťHa a szégyent nem lehet elpalástolni, nincs más hátra, mint a válás. De attól a szégyenfolt nem tűnik el. Különben is, a válás nagyon kényes dolog, folytatta, tovább öltözködve, legjobb, ha a feleség türelemmel vértezi fel magát, és nem ad tápot a nyilvános felháborodásnak. Egyébként csináljon, amit akar, én most itt hagyom önt kettesben a nagyságos asszonnyal.Ť Grotné közben bebújt az ágyba, Zemek úr kezet nyújtott nekem, és eltávozott." Most már nem emlékszem rá pontosan, hogy a Stendler úr hogyan mesélte tovább, mi mindent mondott még azután, mert nagyon intelligensen eldiskurált azzal a hölggyel az ágyban, hogy a házasság intézménye, azt mondja, nem arra való, hogy mindenkit egyenesen boldoggá tegyen, és a házasságban mindenkinek kötelessége, hogy elfojtsa a kéj vágyát, és megtisztítsa, és átszellemítse a testi részét. "Közben - mesélte tovább a Stendler úr - szép lassan kezdtem levetkőzni, és amikor már le voltam vetkőzve, és egészen el voltam vakulva, és olyan vad voltam, mint egy üzekedő szarvas, bejött a szobába egy jó ismerősöm, Stach nevezetű, aki szintén magándetektív volt a mi konkurrenciánknál, Stern úr irodájában, mert a Grot úr ehhez az irodához fordult segítségért a nejével kapcsolatban, hogy az asszonynak állítólag van valami ismeretsége, és ez a Stach csak annyit mondott: ťAha, Stendler úr in flagrantiban van a Grotné őnagyságával, gratulálok!Ť szép csendesen becsukta az ajtót és elment. ťMost már úgyis mindegy, mondta Grotné őnagysága, nem kell, hogy olyan gyorsan felöltözzön, van itt mellettem elég hely.Ť ťÉppen a helyről van szó, nagyságos asszony, mondtam, és már nem is tudtam, hogy mit beszélek, csak arra emlékszem, hogy mondtam valamit arról, hogy ha egyenetlenség van a házasfelek között, annak a gyermekek nevelése is kárát vallja.Ť" Aztán a Stendler úr még elmesélte nekünk, hogy gyorsan felöltözött, elszaladt, és arra gondolt, hogy most mindjárt elmondja az egészet a főnökének, Chodounský úrnak, de előbb bement valahová egy kis szíverősítőre, és mire visszaért, már mindennek fuccs volt. Közben ugyanis ezt a Stach urat elküldte a főnöke, Stern úr, hogy adjon egy döfést a Chodounský úrnak, hogy miféle alkalmazottjai vannak neki a nyomozóirodájában, és a Chodounský úr nem tudott jobbat kitalálni, mint hogy azonnal üzent a Stendler úr feleségének, hogy intézze el ő ezt az egészet a férjével, akit elküldenek valahová, hogy teljesítse a hivatali kötelességét, és akkor a konkurrens iroda in flagrantiban találja. "Azóta, mondta mindig a Stendler úr, amikor szóba jött a dolog, még sokkal dudorosabb a fejem."

- Hát akkor hogy játsszunk: öt fillérbe, tízbe? - Játszottak.

A vonat megállt Moson állomásán. Már este volt, és senkit sem engedtek ki a vagonokból. Amikor tovább indultak, az egyik vagonból felharsant egy erős hang, mintha el akarná fojtani a vonat zakatolását. Egy Kašperské Hory-i katona az áhítatos esteli hangulatban torka szakadtából belebömbölt a csendes éjszakába, amely lassan elborította a magyar síkságot:

Gute Nacht! Gute Nacht!
Allen Müden sei's gebracht.
Neigt der Tag sich still zu Ende,
ruhen alle fleiss'gen Hände,
bis der Morgen ist erwacht.
Gute Nacht! Gute Nacht![185]

- Halts Maul, du Elender[186] - szakította félbe valaki a szentimentális énekest, aki nyomban el is hallgatott.

Elráncigálták az ablaktól.

De a szorgalmas kezek nem nyugodtak reggelig. A vonat többi részében gyertyafény mellett, itt pedig egy kis petróleumlámpánál, ami a falon lógott, tovább folyt a kaufcvikk, és ha valaki belebukott a játékba, Švejk kijelentette, hogy ez a legigazságosabb játék, mert mindenki annyi lapot cserélhet, amennyit csak akar.

- A kaufcvikkban - jelentette ki Švejk - csak az ászt meg a hetest kell felvenni, de azután azt is leteheti az ember. A többi lapot nem muszáj felvenni. Csak ha vállaljuk a rizikót.

- Duplázzuk meg az alapot - ajánlotta Vaněk, és mindenki egyetértett vele.

- Piros hetes - közölte Švejk, felvéve a lapját. - Mindenki betesz egy ötöst, és négyszer vehet. Gyerünk, lássuk, miből élünk.

S mindannyiuk arcáról olyan elégedettség sugárzott, mintha nem is volna háború, s ők nem a vonatban ülnének, amely a front felé viszi őket, véres csaták és roppant mészárlások színterére, hanem egy prágai kávéházban a játékasztal mellett.

- Nem hittem volna - mondta Švejk az egyik parti után -, hogy amikor semmire indulok, és mind a négy lapomat kicserélem, disznót kapok. Mit jöttetek nekem a királlyal? Úgy ütöm azt a királyt, mint a pinty.

S miközben itt a királyt elütötték a disznóval, messze a fronton egymást ütötték a királyok, alattvalóikon keresztül.

A stábvagonban, ahol a menetzászlóalj tisztjei ültek, az utazás első pillanatától fogva különös csend honolt. A tisztek többsége belemerült egy vászonkötésű kis könyvbe, amely a következő feliratot viselte: "Die Sünden der Väter.[187] Novelle von Ludwig Ganghofer", s valamennyiüket egyidejűleg kötötte le a 161. oldal tanulmányozása. Ságner kapitány, a zászlóaljparancsnok, az ablaknál állt, ő is ugyanezt a könyvet tartotta a kezében, szintén a 161. oldalon felütve.

Kinézett a tájra, és azon törte a fejét, hogy miképpen magyarázhatná meg a legérthetőbben a tiszteknek, hogy mit kell csinálniuk ezzel a könyvvel. Egyébként szigorúan bizalmas ügyről volt szó.

A tiszteknek közben az járt a fejében, hogy Schröder ezredes teljesen megőrült. Igaz, már régóta ütődött volt, de azért mégsem várták, hogy ilyen váratlanul tör ki rajta a téboly. A vonat elindulása előtt még egy utolsó "besprechungra" hívta össze őket, és közölte velük, hogy mindenkinek jár egy példány Ludwig Ganghofer "Die Sünden der Väter" című könyvéből, amelyet az ezredes kellő példányszámban már el is juttatott a zászlóaljirodára.

- Uraim - mondta szörnyű titokzatos arccal -, sohase feledkezzenek meg a 161. oldalról! - Most valamennyien belemerültek ebbe az oldalba, de egy csöppet se lettek okosabbak tőle. Valami Márta ezen az oldalon odalépett az íróasztalához, kivett belőle valami szerepet, és fennhangon arról elmélkedett, hogy a közönségnek együtt kell éreznie a fenti szerep hősével. Aztán megjelent még ezen az oldalon valami Albert, aki folyton viccelni próbált, de így, az addigi cselekményből kiragadva, olyan marhaságnak tetszett az egész, hogy Lukᚠfőhadnagy kettéharapta dühében a cigarettaszipkáját.

"Megőrült az öreg - gondolták mindannyian -, teljesen ki van készülve. Most már átteszik a hadügyminisztériumba."

Ságner kapitány ellépett az ablaktól, miután fejben szépen megkomponálta a mondanivalóját. Nem volt benne túlságosan sok pedagógiai tehetség, ezért tartott olyan sokáig, amíg gondolatban összeállította a százhatvanegyes oldal jelentőségéről tartandó előadás tervét.

Mielőtt belekezdett volna szónoklatába, "Meine Herren"-nek titulálta őket, mint ahogy az öreg, az ezredes szokta, habár régebben, a bevagonírozás előtt, mindig csak "Kameraden" volt a megszólítás.

- Also, meine Herren... - És elkezdte magyarázni, hogy tegnap este utasításokat kapott az ezredestől, Ludwig Ganghofer: "Die Sünden der Väter" című könyvének százhatvanegyedik oldalára vonatkozóan.

- Also, meine Herren - folytatta ünnepélyesen -, ezek rendkívül bizalmas információk, a harctéri táviratok sifrírozásának legújabb módszerét illetően. - Biegler kadét elővette a noteszát meg a ceruzáját, és végtelenül buzgó hangon így szólt: - Készen vagyok, kapitány úr.

Valamennyien ránéztek erre a marhára, akinek a buzgósága már az egyéves önkéntesiskolán is a hülyeséggel volt határos. Önként jelentkezett katonának, és mindjárt az első alkalommal, tudniillik amikor az önkéntesek családi viszonyait írták össze, közölte az iskola parancsnokával, hogy az őseit eredetileg Bügler von Leutholdnak hívták, és a címerükben gólyaszárny volt halfarokkal.

Címere alapján elnevezték "Gólyaszárnyas halfarok"-nak, és kegyetlenül üldözték. Egyszeriben ellenszenvessé vált, minthogy ez a címerügy egy csöppet sem illett atyjának becsületes nyúlbőrkereskedői mivoltához: pedig Biegler romantikus lelkesedéssel bemagolt minden katonai tudományt, állandóan kitűnt szorgalmával, és nemcsak azt tanulta meg, amit előírtak, hanem ráadásul még magánszorgalomból is hülyítette a fejét minden kezébe kerülő hadművészeti és hadtörténelmi szakkönyv biflázásával, s folyton ezekkel hozakodott elő, amíg rá nem ripakodtak, és a torkára nem forrasztották a szót. Tiszti körökben egyenértékűnek tartotta magát a magasabbrangúakkal.

- Sie, Kadett - mondta Ságner kapitány -, amíg nem kapott rá engedélyt, hogy beszéljen, addig hallgasson, mert magát nem kérdezte senki. Különben is, maga aztán átkozottul okos katona. Éppen bizalmas információkat akarok közölni, és maga mindent beír a noteszába. Ha elveszti azt a noteszt, hadbíróság elé kerül.

Biegler kadétnak mindennek tetejébe megvolt még az a rossz szokása, hogy mindig ki akarta magyarázni magát, hogy ő csak jót akart.

- Jelentem alássan, kapitány úr - felelte -, még a noteszom esetleges elvesztése esetén sem fejtheti meg senki se, hogy mit írtam, mert én gyorsírással jegyzek mindent, és az én rövidítéseimet rajtam kívül senki sem tudja elolvasni. Az angol rendszerű gyorsírást használom.

Mindenki megvetően nézett rá, Ságner kapitány legyintett, és folytatta előadását.

- Már említettem a harctéri üzenetek sifrírozásának új módszerét, és ha eddig talán érthetetlen volt az önök szemében, hogy miért hívták fel a figyelmüket éppen Ludwig Ganghofer "Die Sünden der Väter" című könyvének százhatvanegyedik oldalára, most megmagyarázhatom, uraim: ez a kulcsa az új rejtjeles módszernek, amely hadseregtörzsünk legújabb utasítása alapján lépett érvénybe. A legújabb módszert, amelyet mi is használni fogunk, kiegészítő számmódszernek hívják. Ezzel érvényüket vesztik azok az utasítások, amelyeket a múlt héten kaptak az ezredtörzstől a sifrírozásra és a rejtjelek megfejtésére vonatkozóan.

- Erzherzog Albrecht-system - morogta maga elé a stréber kadét - 8922-R, a Gronfeld-rendszerből átvéve.

- Az új módszer rendkívül egyszerű - zengett a kapitány hangja a vagonban -, személyesen vettem át az ezredes úrtól a második kötetet és az információkat... Ha például a következő parancsot akarják hozzánk intézni: "Auf der Kote 228 Maschinengewehrfeuer links richten", akkor, uraim, a következő szöveget kapjuk: "Sache - mit - uns - das - wir - aufsehen - in - die - versprachen - die - Martha - dich - das - ängstlich - dann - wir - den - wir - Dank - wohl - Regiekollegium - Ende - wir - versprachen - wir - gebessert - versprachen - wirklich - denke - Idee - ganz - herrscht - Stimme - letzten." Vagyis végtelenül egyszerűen, minden fölösleges kombináció nélkül. A stábtól telefonon a zászlóaljhoz, a zászlóaljtól telefonon a századhoz. Miután a parancsnok felvette ezt a sifrírozott üzenetet, a következő módon fejti meg. Veszi a "Die Sünden der Väter" című könyvet, kinyitja a százhatvanegyedik oldalon, és a szemközti oldalon, vagyis a százhatvanadikon, elkezdi felülről keresni a "Sache" szót. Tessék, uraim. A százhatvanadik oldalon a "Sache" szó először mint az ötvenkettedik szó fordul elő, tehát a parancsnok a szemközti oldalon, a százhatvanegyediken, megkeresi felülről az ötvenkettedik betűt. Tessék megfigyelni, hogy az egy "A" betű. Az üzenet következő szava: "mit". A százhatvanadik oldalon ez a hetedik szó, ez megfelel a százhatvanegyedik oldal hetedik betűjének, vagyis az "u" betűnek. Azután következik az "uns", vagyis, jól figyeljék meg, kérem, a nyolcvannyolcadik szó, ami a szemközti, százhatvanegyedik oldal nyolcvannyolcadik betűjének, az "f" betűnek felel meg, és így már meg is fejtettünk annyit, hogy "Auf". Ily módon folytatjuk, amíg világosan előttünk áll a parancs: "A 228-as magaslaton gépfegyvertüzet balra irányíts." Rendkívül elmés, uraim, igen egyszerű, és lehetetlen megfejteni a kulcs nélkül, ami nem más, mint Ludwig Ganghofer: "Die Sünden der Väter" című könyvének százhatvanegyedik oldala.

Mindannyian némán bámulták a szerencsétlen oldalakat, s valahogy gondterhelten tűnődtek rajtuk. Egy ideig csend volt, aztán Biegler kadét egyszerre csak ijedten felkiáltott:

- Herr Hauptmann, ich melde gehorsam: Jesus Maria! Es stimmt nicht![188]

És valóban igen rejtélyes volt a dolog.

Hiába erőlködtek, ahogy csak bírtak, Ságner kapitányon kívül senki se találta meg a százhatvanadik oldalon az említett szavakat s a szemközti, százhatvanegyedik oldalon, amely a kulcsot jelentette volna, az említett szavaknak megfelelő betűket.

- Meine Herren - dadogta Ságner kapitány, miután meggyőződött róla, hogy Biegler kadét kétségbeesett kiáltása megfelel az igazságnak -, mi történt itt? Az én Ganghoferemben megvan és az önökében nincs meg?

- Bocsánat, kapitány úgy - szólalt meg ismét Biegler kadét. - Szíves engedelmével felhívom a figyelmét arra, hogy Ludwig Ganghofer regénye két kötetből áll. Méltóztassék megtekinteni a címoldalt: "Roman in 2 Bänden." Mi az első kötetet nézzük, a kapitány úr pedig a másodikat - folytatta az alapos kadét. - Éppen ezért napnál világosabb, hogy a mi százhatvanadik és százhatvanegyedik oldalunk nem felelhet meg a kapitány úr oldalainak. Nálunk itt egészen más található. A kapitány úrnál a megfejtés első szava "Auf" kell, hogy legyen, nálunk pedig "Heu" jött ki!

Most már mindenki világosan látta, hogy Biegler kadét talán mégsem olyan nagy marha.

- Én a dandártörzstől kaptam a második kötetet - mondta Ságner kapitány -, úgy látszik, hogy tévedés történt. Az ezredes úr önöknek az első kötetet rendelte meg. Minden valószínűség szerint - folytatta, mintha az egész dolog rendkívül világos és magától értetődő volna, s ő már akkor tisztában lett volna vele, mielőtt elkezdte előadását e végtelenül egyszerű sifrírozási módszerről - a dandártörzsnél összecserélték a könyveket. Nem közölték az ezreddel, hogy a második kötetre van szükség, és így történt a hiba.

Biegler kadét közben diadalmas pillantásokat vetett mindannyiukra, és Dub hadnagy odasúgta Lukᚠfőhadnagynak, hogy a "Gólyaszárnyas halfarok" jól elintézte Ságnert.

- Különös eset, uraim - szólalt meg ismét Ságner kapitány, mintha beszélgetést akarna kezdeni, mert a csend már nagyon kínossá vált. - A dandárirodában tökfejek ülnek.

- Szabadjon megjegyeznem - szólt közbe megint a fáradhatatlan Biegler kadét, aki ismét kérkedni akart a tudományával -, hogy az ilyen bizalmas, szigorúan bizalmas jellegű ügyeket a hadosztálynak nem volna szabad a dandárirodán keresztül közvetítenie. A hadtest legbizalmasabb ügyeire vonatkozó közléseket kizárólag a hadosztálycsoportok, dandárok és ezredek parancsnokaihoz intézett szigorúan bizalmas körlevélben volna szabad továbbítani. Ismerem azokat a rejtjel-rendszereket, amelyeket a szardíniai és szavojai háborúban, a szevasztopoli angol-francia alakulatoknál, a kínai boxer-lázadásban és a legutóbbi orosz-japán háborúban alkalmaztak. E rejtjeleket úgy továbbították...

- Fütyülünk a rejtjeleire, Biegler kadét - szakította félbe Ságner kapitány, megvető és utálkozó hangon. - Kétségtelen, hogy az a módszer, amelyet az imént ismertettem önök előtt, nem csupán egyike a legjobbaknak, hanem bátran mondhatjuk, hogy utolérhetetlen. Az ellenséges vezérkarok összes kémelhárító osztagai a sóhivatalba mehetnek vele. Ha belebolondulnak, akkor se fejtik meg a mi rejtjeleinket. Ilyen még nem volt. Ennek a rendszernek nincs elődje.

A stréber kadét sokatmondóan köhintett.

- Kapitány úr - mondta -, szabadjon felhívnom a figyelmét Kerickhoffnak a katonai rejtjelekről írott könyvére. E művet bárki megrendelheti a "Katonai lexikon" kiadójánál. Részletesen le van írva benne, kapitány úr, az a módszer, amelyet az imént ismertetni tetszett. A módszert Kircher ezredes találta fel, aki I. Napóleon idején a szász hadseregben szolgált. Kircher-féle rejtjelezés szavak segítségével, kapitány úr, kérem. Az üzenet minden egyes szavát a szemközti oldalon található kulcs fejti meg. Ezt a módszert tökéletesítette Fleissner főhadnagy, "Handbuch der militärischen Kryptographie"[189] című könyvében, amelyet bárki megvásárolhat a Wiener-Neustadt-i katonai akadémia kiadásában. Tessék, kapitány úr. - Biegler kadét belenyúlt a kézitáskájába, kivette a könyvet, amelyről beszélt, majd így folytatta: - Fleissner ugyanezt a példát hozza fel, tessék, kérem, mindenki meggyőződhet róla. Ugyanazt a példát, amit az előbb hallottunk.

Szöveg: Auf der Kote 228 Maschinengewehrfeuer links richten.

Kulcs: Ludwig Ganghofer: "Die Sünden der Väter." Zweiter Band.

És méltóztassék tovább nézni. Rejtjel: "Sache mit uns das wir aufsehn in die versprachen die Martha..." és így tovább. Pontosan úgy, ahogy az előbb hallottuk.

Ezellen semmit se lehetett felhozni. Ennek a taknyosnak, ennek a "Gólyaszárnyas halfaroknak" igaza volt.

A vezérkarban valamelyik tábornok úr könnyíteni akart a munkáján. Felfedezte Fleissner könyvét a katonai rejtjelekről, és már meg is volt minden.

Lukᚠfőhadnagy az egész idő alatt szemmel láthatólag azon igyekezett, hogy elfojtson magában valami különös lelki felindulást. Ajkát harapdálta, mondani akart valamit, de végül is egészen mást mondott, mint amit akart.

- Nem kell olyan tragikusan felfogni a dolgot - mondta zavartan -, amíg a Bruck an der Leutha-i táborban tartózkodtunk, már jó néhányszor megváltozott a sifrírozási rendszer. Mire kiérünk a frontra, megint újabb rendszereket fognak bevezetni, de különben is azt hiszem, hogy a harctéren nemigen érünk rá az ilyen kriptogramok megfejtésére. Amíg megfejtenénk egy ilyen sifrírozott üzenetet, már régen vége lenne a századnak, a zászlóaljnak és a dandárnak is. Ennek nincs gyakorlati jelentősége!

Ságner kapitány igen kelletlenül bólintott.

- A gyakorlatban - mondta -, legalábbis a szerbiai harctéren szerzett tapasztalataimat illetően, senki sem ért rá rejtjeleket fejtegetni. Nem mondom, hogy a rejtjeleknek nincs jelentőségük, amikor a csapat hosszabb ideig tartózkodik a lövészárokban, amikor beássuk magunkat és várunk. Az is igaz, hogy a sifrírozás változni szokott.

Ságner kapitány az egész vonalon visszavonult:

- Ma már a törzs és az arcvonal között egyre kevésbé használnak rejtjeleket, s ennek nagyrészt az az oka, hogy tábori telefonjaink nem működnek pontosan, és főleg tüzérségi tűzben nem adják vissza elég világosan az egyes szótagokat. Az ember egyszerűen nem hall semmit, és csak fölösleges káosz támad. - A kapitány elhallgatott.

- A zűrzavar a legrosszabb, uraim, ami a harctéren bekövetkezhet - tette még hozzá prófétai hangon, majd ismét elhallgatott.

- Nemsokára - szólalt meg aztán - Győrben leszünk. Meine Herren! A legénység itt fejenként tizenöt deka téliszalámit kap. Fél óra pihenő.

Megnézte a marsrutát:

- Négy tizenkettőkor indulunk tovább. Három ötvennyolckor mindenki a vagonokban. Kiszállás századonként. Először a tizenegyes, és így tovább. Zugsweise, Direktion Verpflegungsmagazin No. 6.[190] A kiosztást ellenőrzi: Biegler kadét.

Valamennyien Biegler kadétra néztek, mintha azt akarnák mondani: "Na, te jól megkaptad, te nyálas."

De a buzgó Biegler kadét már elő is vett a táskájából egy ív papirost, egy vonalzót, bevonalazta a papírt, minden menetszázadnak csinált egy rovatot, és megkérdezte a századparancsnokoktól, hogy mennyi a századuk létszáma, ezt azonban senki sem tudta fejből, s csak a noteszukban található bizonytalan feljegyzések alapján tájékoztathatták Bieglert.

Ságner kapitány pedig kétségbeesetten elkezdte olvasni az "Atyák bűnei" című szerencsétlen művet, s amikor a vonat megállt a győri állomáson, összecsapta a könyvet, és kijelentette:

- Ez a Ludwig Ganghofer nem is ír rosszul.

Lukᚠfőhadnagy elsőnek rontott ki a tiszti vagonból, és ahhoz a kocsihoz sietett, amelyben Švejk utazott.

Švejk és a többiek már régen abbahagyták a kártyázást, és Baloun, Lukᚠfőhadnagy tisztiszolgája, már olyan éhes volt, hogy lázadozni kezdett a katonai felsőbbség ellen, és kijelentette, hogy nagyon is jól tudja, hogy a tiszt urak bezzeg bőven tömik a pofájukat. Rosszabb ez, mint ahogy a jobbágyság idején volt. Akkoriban nem fordulhatott elő ilyesmi a katonaságnál. Az ő nagyapja, aki már a gyerekeire íratta a földjét, mindig azt meséli, hogy a hatvanhatos háborúban a tisztek megosztották a katonákkal a sült csirkéjüket meg a kenyerüket. Baloun siránkozásának nem akart vége szakadni, míg aztán Švejk jónak látta, hogy néhány dicsérő szót ejtsen a jelenlegi katonai állapotokról.

- Neked aztán nagyon fiatal nagyapád lehet - mondta barátságosan, amikor befutottak Győrbe -, ha csak erre a hatvanhatos háborúra tud visszaemlékezni. Én ismerek egy Ronovský nevű embert, ennek volt egy nagyapja, aki még a jobbágyság idején Olaszországban volt, és ott szolgálta le a tizenkét esztendejét, és káplári rangban jött haza. És mivel nem kapott semmilyen munkát, hát az apja magához vette szolgálni ezt a nagyapát. Egyszer elmentek rönköket hordani robotba, és ez a nagyapa, aki az apjánál szolgált, elmesélte nekünk, hogy egy ilyen rönk olyan nagy volt, mint egy ház, úgyhogy meg se tudták mozdítani. Erre ő azt mondta: "Hagyjuk itt ezt a dögöt, ki a fene fog kínlódni vele." És az erdész, aki meghallotta, elkezdett kiabálni, és felemelte a botját, hogy azt a rönköt is fel kell rakni. Erre a mi Ronovský barátunk nagypapája csak annyit mondott: "Te piszok, te, én egy öreg obsitos vagyok." De egy hét múlva idézést kapott, és megint berukkoltatták Olaszországba, és megint ott volt tíz évig, és azt írta haza, hogy majd ha visszajön, fejszével főbe kólintja ezt az erdészt. Még szerencse, hogy az erdész közben meghalt.

E pillanatban Lukᚠfőhadnagy bukkant fel a vagon ajtajában.

- Jöjjön ide, Švejk - mondta -, hagyja abba a hülye előadásait, és inkább válaszoljon egy-két kérdésemre.

- Már megyek is, óberlajtnant úr, jelentem alássan.

Lukᚠfőhadnagy elvezette Švejket, s közben szerfölött gyanakvó pillantásokat vetett rá.

Ságner kapitány előadása alatt, amely oly csúfos kudarccal végződött, Lukᚠfőhadnagyban valamiféle detektív-érzék kezdett működni, s nem is volt szüksége túl sok ravasz kombinációra, hiszen az indulás előtti napon Švejk a következőket jelentette neki:

- Óberlajtnant úr kérem, a zászlóaljnál valami könyvek vannak a lajtnant urak részére. Az ezredirodáról hoztam őket.

Éppen ezért, miután átmentek két vágányon, és egy kihűlt mozdony mögé értek, amely immár egy hete várakozott valami muníciósvonatra, Lukᚠfőhadnagy egyenesen megkérdezte:

- Švejk, mi is volt azokkal a könyvekkel?

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy ez egy nagyon hosszú história, és az óberlajtnant úrnak mindig fel tetszik izgatni magát, amikor én részletesen beszámolok a dolgokról. Például, amikor fel tetszett akarni pofozni, mert el tetszett tépni azt az írást a hadikölcsönről, és én elmeséltem az óberlajtnant úrnak, hogy egyszer azt olvastam egy könyvben, hogy a régi háborúkban az embereknek még az ablakok után is adót kellett fizetni, minden ablak után egy húszast, a libákért is ugyanannyit...

- Így sohasem érünk a végére, Švejk - mondta Lukᚠfőhadnagy, folytatva a kihallgatást, s közben arra gondolt, hogy ami ebben az ügyben szigorúan bizalmas, annak természetesen a legnagyobb titokban kell maradnia, különben ez a barom Švejk megint valami kalamajkát csinálna. - Ismeri maga Ganghofert?

- Mi a foglalkozása? - kérdezte Švejk érdeklődve.

- Az egy német író, maga hülye - felelte Lukᚠfőhadnagy.

- Bizonyisten, óberlajtnant úr - mondta Švejk, vértanúi arccal -, én nem ismerek személyesen egy árva német írót sem. Én csak egy cseh írót ismertem személyesen, bizonyos Ladislav Hájeket, Domažlicéből. Ő volt az "Állatok világának" a szerkesztője, és egyszer eladtam neki egy korcs dögöt, mint fajtiszta spiccet. Nagyon vidám és derék úr volt. El szokott járni egy kocsmába, és ott mindig felolvasta az elbeszéléseit, amik olyan szomorúak voltak, hogy mindenki röhögött, és ő sírva fakadt, és mindenkinek fizetett a kocsmában egy pohárral, és mi el kellett énekeljük neki hogy "Domažlice kapuja, szépen ki van mázolva, aki aztat festette, a lányokat szerette... Hej, de most már hol van? Fekszik lent a sírban..."

- Švejk, nem vagyunk a színházban, mit ordít, mint egy operaénekes? - mondta kábultan Lukᚠfőhadnagy, miután Švejk eldalolta az utolsó sort is: "Hej de most már hol van? Fekszik lent a sírban." - Nem ezt kérdeztem magától. Csak azt akartam tudni, észrevette-e, hogy azokat a könyveket, amelyekről éppen maga tett nekem jelentést, Ganghofer írta. Nahát, mi volt azokkal a könyvekkel? - fakadt ki végül dühösen!

- Azokat tetszik gondolni, amiket az ezredirodáról hoztam ki a zászlóaljhoz? - kérdezte Švejk. - Azokat tényleg az az ember írta, akiről az óberlajtnant úr az előbb megkérdezte, hogy nem-e ismerem. Én egyenesen az ezredirodáról kaptam telefonogramot. Ők ugyanis a zászlóaljirodára akarták küldeni ezeket a könyveket, de ott nem találtak senkit, még a dienstführendert se, mert mindenkinek a kantinban kellett lenni, amikor a frontra megyünk, mert senki se tudja, hogy ülhet-e még egyszer kantinban az életben. Szóval, ők ott voltak, óberlajtnant úr kérem, ott voltak és ittak, a telefonnál senki, a többi menetszázadtól se tudtak senkit megtalálni, de mert az óberlajtnant úr azt parancsolta nekem, hogy én mint ordonánc legyek a telefonnál, amíg beosztják hozzánk ezt a Chodounský telefonistát, hát én ültem, és vártam, hogy rám is sor kerüljön. Az ezrediroda káromkodott, hogy senkit se tudnak felhívni, és telefonogram van, hogy a zászlóaljiroda vegyen fel az ezredirodáról valami könyveket az összes tiszt urak részére, akik a menetzászlóaljban vannak. És mert én tudom, óberlajtnant úr kérem, hogy háborúban gyorsan kell cselekedni, hát telefonáltam az ezredirodára, hogy én magam mindjárt elmegyek a könyvekért, és elhozom őket a zászlóaljirodára. Ott aztán kaptam egy akkora zsákot, hogy csak nagyon nehezen tudtam becipelni mihozzánk a századirodára, és akkor átnéztem azokat a könyveket. Na, és mindjárt megvolt a véleményem a dologról. A regimentsrechnungsfeldvébl tudniillik azt mondta nekem az ezredirodán, hogy az ezred telefonogramja szerint a zászlóaljnál már tudják, hogy mit kell kiválogatni azokból a könyvekből, melyik kötetet. Tudniillik ezek a könyvek két kötetből álltak. Külön volt az első kötet és külön a második. Én ezen olyan jót nevettem, mint még soha, mert már sok könyvet elolvastam életemben, de még sohase kezdtem az olvasást a második kötetnél. Ő pedig még egyszer azt mondja: "Itt vannak az első kötetek, és itt vannak a második kötetek. A tiszt urak már tudják, hogy melyik kötetet kell nekik olvasni." Erre én azt gondoltam, hogy mindnyájan be vannak rúgva, mert ha egy könyvet elölről el kell olvasni, egy ilyen regényt, amiben le vannak írva a "Sünden der Väter", mert én németül is tudok, hát akkor az első kötettel kell kezdeni, mert nem vagyunk zsidók, és nem szoktunk hátulról visszafelé olvasni. Ezért meg is kérdeztem az óberlajtnant úrtól telefonon, amikor vissza tetszett jönni a kaszinóból, és én jelentettem ezeket a könyveket, hogy most a háborúban nincsen-e talán megfordítva, és nem-e fordított sorrendben olvassák a könyveket, előbb a második kötetet és csak azután az elsőt. És az óberlajtnant úr azt mondta, hogy részeg disznó vagyok, ha még azt se tudom, hogy a Miatyánkban előbb van a "Miatyánk" és azután az "ámen".

- Rosszul tetszik lenni, óberlajtnant úr, kérem? - kérdezte Švejk részvéttel, amikor a sápadt Lukᚠfőhadnagy belekapaszkodott a kihűlt mozdony víztartályának létrájába.

Sápadt arcán egyáltalán nem látszott harag. Csak végtelen kétségbeesés. - Folytassa, Švejk, csak folytassa, most már mindegy, elmúlt...

- Szóval, mint mondom - szállt a puszta vágány fölött Švejk lágy hangja -, én is ugyanezen a véleményen voltam. Egyszer vettem egy ponyvaregényt a bakonyi Rózsa Sándorról, és ennek hiányzott az első kötete, úgyhogy az elejét ki kellett találjam, és még egy ilyen rablóhistóriával se megy semmire az ember az első kötet nélkül. Ezért nekem teljesen világos volt, hogy milyen fölösleges dolog, ha a tiszt urak előbb a második kötetet kezdenék olvasni, és csak azután az elsőt, és milyen bután nézne ki az egész, ha én a zászlóaljnál úgy intézném, ahogy az ezredirodán mondták, tudniillik, hogy a tiszt urak már tudják, hogy melyik kötetet kell nekik olvasni. Egyáltalában, óberlajtnant úr kérem, énnekem ez az egész dolog ezekkel a könyvekkel borzasztó feltűnő és rejtélyes volt. Tudtam, hogy a tiszt urak különben is keveset olvasnak, és amikor tombol a háború...

- Tartsa meg a hülyeségeit, Švejk - nyögte Lukᚠfőhadnagy.

- Óberlajtnant úr, kérem, én mindjárt megkérdeztem az óberlajtnant úrtól telefonon, hogy nem-e tetszik egyszerre akarni mind a két kötetet, és az óberlajtnant úr azt mondta nekem, éppen úgy, mint most, hogy tartsam meg a hülyeségeimet magamnak, ki fog itt cipekedni mindenféle könyvekkel. Erre én azt gondoltam, hogy ha az óberlajtnant úrnak ez a véleménye, akkor a többi úr is így kell hogy nézze ezt a dolgot. Még megkérdeztem a mi Vaněkünket is, mert neki mégiscsak vannak tapasztalatai a frontról, ő azt mondta, hogy azelőtt minden tiszt úr azt képzelte, hogy az egész háború csak egy kis muri, és egész könyvtárat vitt magával a harctérre, mintha csak nyaralni menne. Sőt a főhercegnők kiküldték nekik a frontra ajándékba mindenféle költők összes műveit, úgyhogy a puccerek görnyedtek alatta, és elátkozták a születésük napját. Azt is mondta Vaněk, hogy ezeket a könyveket egyáltalában nem lehetett felhasználni a dohányzás tekintetében, mert nagyon szép és vastag papírra voltak nyomtatva, a latrinán pedig, óberlajtnant úr, tisztesség ne essék szólván, az ilyen versekkel az ember lenyúzza az egész fenekét. Olvasásra nem volt idő, mert folyton menekülni kellett, úgyhogy eldobálták a könyveket, és aztán már szinte szokás lett, hogy mihelyst meghallották az első ágyúlövést, a puccer mindjárt elhajigálta az összes szórakoztató könyvecskéket. Miután ezeket végighallgattam, óberlajtnant úr kérem, még egyszer szerettem volna hallani az óberlajtnant úr véleményét, és amikor megkérdeztem az óberlajtnant úrtól telefonon, hogy mi legyen ezekkel a könyvekkel, azt tetszett mondani, hogy ha valami belefészkelte magát abba a hülye fejembe, akkor az nem jön ki onnan, amíg jól szájon nem vágnak. Így aztán, óberlajtnant úr kérem, én csak az első köteteket vittem el a zászlóaljirodába abból a regényből, és a második köteteket közben a mi századirodánkban hagytam. Én nagyon jóhiszemű voltam, és azt gondoltam, hogy ha a tiszt urak majd elolvassák az első kötetet, akkor majd kiadják nekik a másodikat is, mint egy kölcsönkönyvtárból, de aztán egyszerre csak úgy lett, hogy indulunk, és az egész zászlóalj telefonogramot kapott, hogy minden fölösleges dolgot be kell adni az ezredraktárba. Én erre még megkérdeztem a Vaněk urat, hogy nem-e tartja fölöslegesnek ennek a regénynek a második kötetét, és ő azt mondta nekem, hogy amióta azok a szomorú tapasztalatok voltak Szerbiában, Galíciában és Magyarországon, azóta semmilyen szórakoztató könyveket nem visznek a frontra, és hogy csak azok a ládák érnek valamit, amikbe a kiolvasott újságokat gyűjtik a városokban a katonák számára, mert az újságokba nagyon jól lehet dohányt vagy szénát sodorni, amit a katonák a dekkungokban szívnak. A zászlóaljnál már szétosztották ennek a regénynek az első köteteit, és erre mi a második köteteket a raktárba vittük.

Švejk elhallgatott, majd rögtön hozzátette:

- Hogy mi minden van abban a raktárban, óberlajtnant úr kérem, ott van még a budějovicei énekkar dirigensének a cilinderje is, amivel berukkolt az ezredhez...

- Ide hallgasson, Švejk - mondta nagyot sóhajtva Lukᚠfőhadnagy -, magának fogalma sincs a cselekedete horderejéről. Én már belefáradtam abba, hogy lehülyézzem magát. A maga hülyeségére egyszerűen nincs kifejezés. Ha azt mondom magának, hogy hülye, az olyan, mintha becézném. Maga most egy olyan borzalmas dolgot követett el, hogy az összes szörnyű gazemberségei, amiket véghezvitt, amióta én ismerem magát, ehhez képest olyanok, mint az angyalok zenéje. Ha maga tudná, Švejk, hogy mit művelt... De sohasem fogja megtudni... És ha egyszer szóba jönnének ezek a könyvek, hát ne merjen olyasmiket fecsegni, hogy én mondtam magának telefonon, hogy a második kötetet... Ha szóba kerülne ez az egész dolog az első meg a második kötettel, maga ne is figyeljen oda. Maga nem tud semmiről, nem hallott, és nem emlékszik semmire. Nehogy megpróbáljon belekeverni engem valamibe, maga, maga...

Lukᚠfőhadnagy olyan hangon beszélt, mintha magas láz gyötörné, és pillanatnyi hallgatását Švejk felhasználta a következő ártatlan kérdésre:

- Óberlajtnant úrnak alássan jelentem, bocsánatot kérek: miért nem fogom sohase megtudni, hogy milyen szörnyűséget követtem el? Én ezt csak azért bátorkodtam megkérdezni, óberlajtnant úr, kérem, hogy legközelebb elkerülhessem az ilyen dolgokat, mert ugye általában azt mondják, hogy saját kárán tanul az ember, mint például egy Adamec nevű öntő a Danĕk-gyárból, aki egyszer tévedésből sósavat ivott...

Nem fejezhette be, mert Lukᚠfőhadnagy félbeszakította ezt az életből vett példát a következő szavakkal:

- Maga barom! Semmit se magyarázok meg magának. Bújjon vissza a vagonjába, és mondja meg Balounnak, hogy ha Budapestre érünk, hozzon nekem a stábvagonba valami zsemlét meg azt a májpástétomot, ami a kofferom alján van ezüstpapírba csomagolva. Aztán mondja meg Vaněknek, hogy vadszamár. Már háromszor kértem tőle a legénység pontos létszámát. És amikor ma szükségem lett volna rá, csak a múltheti jelentés volt a kezemben.

- Zum Befehl, Herr Oberleutnant - vakkantotta Švejk, és lassanként eltávolodott a vagonja felé.

Lukᚠfőhadnagy még járkált egy darabig a vágányok között, s közben ezt gondolta: "Mégiscsak adnom kellett volna neki egypár pofont, ahelyett meg úgy diskurálok vele, mint valami komámmal."

Švejk komoly arccal felkapaszkodott a vagonjába. Nagy tiszteletet érzett önmaga iránt. Nem mindennap mondhatja el az ember, hogy valami olyan szörnyűséget vitt véghez, aminek a mibenlétéről sohasem szabad tudomást szereznie.


- Rechnungsfeldvébl úr - mondta Švejk, amikor már a helyén ült -, az én meglátásom szerint Lukᚠfőhadnagy úr ma nagyon jó hangulatban van. Azt üzenteti magának, hogy vadszamár, mert már háromszor kérte magától a legénység pontos létszámát.

- Az istenit neki - fortyant fel Vaněk -, én megnyúzom ezeket a cugszfürereket. Mit tehetek én arról, hogy minden csavargó cugszfürer azt csinál, amit akar, és nem küldi be hozzám a szakasz létszámát? Az ujjamból szopjam ki azt a létszámot? Mondhatom, gyönyörű állapotok vannak a mi századunkban.

Ez is csak a tizenegyes menetszázadnál fordulhat elő. De én éreztem, előre tudtam. Egy pillanatig se volt kétségem afelől, hogy nálunk rendetlenség van. Egyik nap négy porcióval kevesebb van a konyhán, másik nap hárommal több. Ha legalább ezek a latrok jelentenék nekem, hogy nincs-e valaki kórházban. Még a múlt hónapban is fel volt írva nálam egy Nikodém nevű alak, és csak a lénungfizetéskor jöttem rá, hogy még a budĕjovicei kórházban elvitte a heveny tüdővész. De azért egyre csak faszoltak az ő nevében. Még mundért is faszoltak neki, de az isten tudja, hogy hová került. És az óberlajtnant úr még azt mondja, hogy vadszamár vagyok, amikor ő maga se tud rendet tartani a századában.

Vaněk számvivő őrmester ingerülten járkált fel s alá a vagonban:

- Lennék csak én a századparancsnok! Mindennek úgy kéne menni, mint a parancsolat. Nem lenne olyan baka, akiről én ne tudjak. A sarzsiknak naponta kétszer kellene jelenteniük a létszámot. De ezek a sarzsik bagót se érnek. A legrosszabb minálunk ez a Zyka nevű cugszfürer. Folyton viccel, folyton anekdotázik, de ha közlöm vele, hogy Kolaříkot átvezényelték az ő szakaszából a trénhez, azért másnap ugyanazt a létszámot adja meg, mintha Kolařík még mindig ott dögölne a században és az ő szakaszában. És ez így megy minden áldott nap, és aztán még azt mondja rólam, hogy vadszamár vagyok... Így nem fog barátokat szerezni az óberlajtnant úr. A rechnungsfeldvébl, az nem valami frejter, akivel mindenki kitörülheti a...

Baloun eddig tátott szájjal hallgatott, s most Vanĕk helyett ő mondta ki a hiányzó utolsó szót, talán azért, hogy ezzel ő is belekapcsolódjon a beszélgetésbe.

- Maga kussoljon - mondta dühösen a számvivő őrmester.

- Ide hallgass, Baloun - szólt közbe Švejk -, neked azt üzeni az óberlajtnant úr, hogy ha megérkezünk Pestre, vigyél neki a vagonjába valami zsemlét meg azt a májpástétomot, ami az óberlajtnant úr kofferjének az alján van ezüstpapírba csomagolva.

Az óriás Baloun kétségbeesetten lelógatta hosszú csimpánzkarjait, begörbítette a gerincét, és jó darabig megmaradt ebben a helyzetben.

- Nincs - mondta aztán halk, reménytelen hangon, a vagon piszkos padlójára meredve.

- Nincs - dadogta megint -, én azt hittem... Indulás előtt kicsomagoltam... Megszagoltam... Hogy nem-e romlott... Megkóstoltam - kiáltotta olyan őszinte kétségbeeséssel, hogy mindannyiuk előtt teljesen világos lett az eset.

- Felfalta az ezüstpapírral együtt - mondta Vaněk számvivő őrmester, megállva Baloun előtt; jólesett neki, hogy nem kell tovább bizonyítania azt a nézetét, hogy nemcsak ő a vadszamár, mint ahogy a főhadnagy üzente, hanem az ismeretlen századlétszám ingadozásai mélyebben gyökereznek, más vadszamarakban; jólesett neki, hogy másra terelődött a szó, a telhetetlen Balounra és erre az újabb tragikus eseményre. Vaněk borzasztóan szeretett volna valami kellemetlenül erkölcsös dolgot mondani Balounnak, de ebben megelőzte Jurajda, az okkultista szakács, letéve kedvenc könyvét, az óindiai Pragnâ-Paramitâ szutráinak fordítását, s a következő szavakkal fordult a letört Balounhoz, aki még jobban meggörnyedt a sors roppant súlya alatt: - Magának, Baloun, őrködnie kell önmaga fölött, hogy ne veszítse el bizalmát önmagában és a sorsban. Nem szabad a saját számlájára írnia azt, ami másoknak az érdeme. A jövőben is, valahányszor egy ilyen probléma előtt áll, amit felfalt, mindig kérdezze meg önmagától: "Hogy viszonyul hozzám a májpástétom?"

Švejk úgy vélte, célszerű lesz, ha e fejtegetést kiegészíti egy gyakorlati példával:

- Te magad mesélted nekem a múltkor, Baloun, hogy nálatok disznóölés meg füstölés lesz, és amint megtudod a tábori postánk számát, majd ha helyben leszünk, rögtön küldenek neked egy darab sonkát. Most képzeld el, hogy azt a sonkát a tábori postáról ideküldenék nekünk a századhoz, és mi a rechnungsfeldvébl úrral egymás után levágnánk belőle egy-egy darabot, és nagyon ízlene, úgyhogy azután még egy kis darabot, úgyhogy a végén az a sonka úgy járna, mint nekem egy régi ismerősöm, egy Kozel nevű levélhordó. Ennek csontszuvasodása volt, úgyhogy előbb levágták neki a lábát bokában, aztán térdben, aztán combtól, és ha idejében meg nem hal, egészen szétfaragták volna, mint egy rossz ceruzát. Most képzeld el, Baloun, hogy mi úgy befaltuk volna a te sonkádat, mint ahogy te megzabáltad az óberlajtnant úr májpástétomát.

Az óriás Baloun szomorúan bámult mindannyiukra.

- Maga csakis az én közbelépésemnek köszönheti - mondta a számvivő őrmester Balounnak -, hogy puccer lett az óberlajtnant úrnál. Különben áttették volna a szanitécekhez, hogy sebesülteket cipeljen kifelé a gefechtből. A Dukla alatt mitőlünk egymás után háromszor mentek ki a szanitécek egy sebesült fénrikért, aki bauchschusst kapott a drahthindernissek előtt, és mind ott maradt kopfschusszal.[191] Csak a negyedik párnak sikerült behozni, de amíg odaértek a hilfsplatzra, a fénrik megboldogult.

Baloun nem bírta tovább, és hangosan felzokogott.

- Nem szégyelled magad - mondta Švejk megvetően -, micsoda katona vagy te...

- Mit csináljak, ha nem születtem katonának - sírta Baloun -, igaz, hogy falánk vagyok, telhetetlen vagyok, mert ki vagyok szakítva a rendes életből. Nálunk ez családi betegség. Megboldogult tatám egyszer fogadott a protivíni kocsmában, hogy együltében megeszik ötven virslit és két vekni kenyeret, és nyert. Én egyszer fogadásból megettem négy libát meg két tál gombócot káposztával. Otthon, emlékszem, hogy ebéd után még enni kívántam valamicskét. Megyek a kamrába, levágok egy darab húst, hozatok egy kancsó sört, és bevágok két kiló füstölt oldalast. Volt nekem otthon egy öreg cselédem, Vomelának hívták, és ez mindig figyelmeztetett, hogy ne legyek olyan gőgös, ne tömjem magamat, mert ő emlékszik, mit mesélt neki annak idején a nagyapja egy ilyen nagybélű emberről. Jött valami háború, nyolc egész évig nem termett semmi se, úgyhogy szalmából sütöttek kenyeret, meg abból, ami a lenmag után maradt; és az már ünnep volt, ha egy kis túrót mártogathattak a tejbe, mert kenyér nem volt. És ahogy ez a nyomorúság elkezdődött, ez a paraszt egy hétre rá meghalt, mert a gyomra nem volt hozzászokva az ilyen paraszti nyomorúsághoz...

Baloun felemelte gondterhelt arcát:

- De én azt hiszem, hogy a jóisten csak megbünteti az embereket, és nem hagyja el őket.

- A jóisten hozta a világra a nagybélűeket, és a jóisten majd gondoskodik is róluk - jegyezte meg Švejk -, egyszer már ki voltál kötve, és most megérdemelnéd, hogy az első vonalba küldjenek; amikor én voltam az óberlajtnant úr puccerje, hát mindenben rám bízhatta magát, és eszébe se jutott, hogy én esetleg felfaltam valamijét. Ha valami különlegeset faszoltunk, mindig azt mondta: "Csak tartsa meg magának, Švejk" vagy "Ugyan, nekem nincs olyan nagy gusztusom rá, adjon ide egy darabkát, és a többivel csináljon, amit akar." És amikor Prágában voltunk, és néha elküldött a vendéglőbe ebédért, nem akartam, hogy azt higgye, hogy azért hozok neki kis porciót, mert a felét megzabáltam az úton, és azért ha úgy láttam, hogy kicsi az adag, az utolsó pénzemből még egy adagot vásároltam, hogy az óberlajtnant úr jóllakjon, és ne gondoljon rólam semmi rosszat. Egészen addig, amíg egyszer rájött a dologra. Mindig el kellett hozzam neki az étlapot a vendéglőből, és ő kiválasztotta, amit akart. Így aztán egy napon töltött galambot választott. A vendéglőben egy fél galambot adtak, és erre én azt gondoltam, hogy az óberlajtnant úr talán azt hihetné, hogy a másik felét én zabáltam meg, úgyhogy vettem még egy adagot, és egy olyan gyönyörű adagot vittem neki, hogy a Šeba óberlajtnant úr, akinek aznap nem volt miből ebédeljen, és pont délben jött látogatóba az én óberlajtnantomhoz, szintén jóllakott belőle. De amikor jóllakott, azt mondja: "Ne mondd azt nekem, hogy ez csak egy porció. Sehol a világon nem kapsz menübe egy egész töltött galambot. Ha felhajtok ma valahonnét egy kis pénzt, én is hozatok egy ebédet a te vendéglődből. Valld be őszintén, hogy dupla adag volt." Az óberlajtnant úr őelőtte kérdezett meg engem, hogy tanúsítsam, hogy csak egy adagra adott pénzt, mert nem tudta, hogy vendége lesz. Én azt feleltem, hogy közönséges ebédre kaptam pénzt. "Na látod, mondta az én óberlajtnantom, és ez még semmi. Švejk a múltkor két libacombot hozott nekem ebédre. Képzeld el: nudlileves, marhahús szardellaszósszal, két libacomb, egy rakács gombóc káposztával és hozzá még palacsinta!"

- C-c, ty-tya, az istenit - csettintett Baloun.

Švejk tovább mesélt:

- Ettől aztán kitört a botrány. Šeba óberlajtnant úr másnap tényleg elküldte ebédért a puccerjét ebbe a mi vendéglőnkbe, és ez körítésnek egy olyan kis csomócska tyúkpiláfot hozott neki, amilyet egy hathetes csecsemő kakál a pólyába, legfeljebb két kávéskanálnyit. Erre a Šeba óberlajtnant úr rátámadt, hogy felfalta a felét. Ő mondta, hogy nem, ő ártatlan. És a Šeba óberlajtnant úr szájon vágta, és engem állított elébe példának. Azt mondja, én tisztességes porciókat viszek a Lukᚠóberlajtnant úrnak. Erre ez az ártatlan felpofozott katona, amikor másnap ebédért ment a vendéglőbe, mindent megkérdezett, és elmondta a gazdájának, az meg az én óberlajtnantomnak. Én csak ülök este az újsággal a kezemben, és olvasom az ellenséges stábok harctéri jelentéseit, amikor bejön a Lukᚠóberlajtnant úr egészen sápadtan, és egyenesen nekem ront, hogy mondjam meg azonnal, hány ilyen dupla porciót fizettem a vendéglőben, mert ő mindent tud, hiába tagadok, az nem segít rajtam semmit és ő már régóta tudja, hogy hülye vagyok, de az, hogy őrült is vagyok, eddig még nem jutott az eszébe. Azt mondja, olyan szégyent hoztam a fejére, hogy a legszívesebben agyonlőne előbb engem és azután saját magát. "Óberlajtnant úr, mondtam én, amikor fel tetszett venni, mindjárt az első nap meg tetszett említeni, hogy minden puccer tolvaj és aljas csirkefogó. És amikor ebben a vendéglőben tényleg olyan kis adag körítést adtak, az óberlajtnant úr azt gondolhatta volna, hogy én szintén egy ilyen aljas csirkefogó vagyok, és felfaltam az óberlajtnant úr ebédjének a felét..."

- Atyám, istenem - suttogta Baloun, lehajolt Lukᚠfőhadnagy kofferjáért, és hátravonult vele.

- Azután - folytatta Švejk - Lukᚠfőhadnagy úr elkezdett keresgélni az összes zsebeiben, és amikor látta, hogy hiába, akkor belenyúlt a mellényzsebébe, és ideadta az ezüstóráját. Egészen meg volt hatva. "Majd ha megkapom a fizetésemet, Švejk, mondta, írja össze, hogy mennyivel tartozom magának... Ezt az órát pedig tartsa meg azon felül. És máskor ne csináljon őrültségeket." Aztán egyszer olyan nagy nyomorba kerültünk, hogy azt az órát el kellett vigyem a zálogházba...

- Mit csinál maga ott hátul, Baloun? - szólt közbe Vaněk számvivő őrmester.

Válasz helyett a szerencsétlen Baloun köhögni kezdett. Tudniillik kinyitotta Lukᚠfőhadnagy kofferját, s most éppen az utolsó zsömlét tömte magába.

A pályaudvaron megállás nélkül átfutott egy másik katonavonat, tömve deutschmeisterekkel, akiket a szerb frontra küldtek. Még nem tértek magukhoz a bécsi búcsúzás lelkes hangulatából, s azóta szünet nélkül üvöltöztek:

Prinz Eugenius, der edle Ritter,
wollt' dem Kaiser wiedrum kriegen
Stadt und Festung Belgerad.
Er liess schlagen einen Brucken,
dass man kunnt' hinüberrucken
mit der Armee wohl vor die Stadt.[192]

Az egyik vagon ajtajában a lábát lógató legénységnek támaszkodva egy harciasan kipödrött bajszú káplár állt, és előrehajolva a levegőbe verte a taktust, miközben torkaszakadtából ordított:

Als der Brucken war geschlagen,
dass man kunnt' mit Stuck und Wagen
frei passier'n den Donaufluss,
bei Semlin schlug man das Lager
alle Serben zu verjagen...[193]

Aztán a káplár hirtelen elvesztette egyensúlyát, kiröpült a vagonból, hasával teljes erőből nekiütődött egy váltókarnak, felnyársalódott rajta, és ott maradt lógva, a vonat pedig tovább robogott, miközben a hátulsó vagonok utasai egy másik nótát fújtak:

Graf Radetzky, edler Degen,
schwur's des Kaisers Feind zu fegen
aus der falschen Lombardei.
In Verona langes Hoffen,
als mehr Truppen eingetroffen,
fühlt und rührt der Held sich frei...[194]

Az ostoba váltóra felnyársalt káplár már halott volt, s nem telt bele sok idő, már ott is állt mellette őrségen egy tejfelesszájú fiatal katona, az állomásparancsnokság legénységéből, és rendkívül komolyan teljesítette kötelességét. Feszes tartásban állt a váltó mellett, és olyan diadalmas képet vágott, mintha a káplár felnyársalása az ő műve lett volna.

Magyar volt, s amikor a 91. ezred menetzászlóaljából néhány katona odament nézelődni, így ordított rájuk, megrezegtetve hangját az összes vágányok fölött:

- Nem szabad! Nem szabad! Komiszion militér nem szabad.

- Ez már túl van rajta - mondta Švejk, a derék katona, aki szintén a kíváncsiak között volt -, és megvan neki az az előnye, hogyha már egy darab vas van a hasában, legalább mindenki tudja, hogy hol lett eltemetve. Itt van mindjárt a vasút mellette, és nem kell mindenfelé keresgélni a sírját az összes csatatereken.

- Fel van nyársalva, mint a pinty - tette még hozzá Švejk szakértői arccal, és átment a káplár másik oldalára -, a nadrágjában vannak a belei.

- Nem szabad, nem szabad! - kiáltotta a magyar katonácska. - Komiszion militér bánhóf,[195] nem szabad!

Švejk háta mögött felharsant egy szigorú hang:

- Mit csinál maga itt?

Biegler kadét állt ott. Švejk szalutált.

- Alázatosan jelentem, kadét úr, megtekintjük a megboldogultat.

- És mit agitál itt maga? Mi keresnivalója van itt?

- Kadét úrnak alázatosan jelentem - felelte Švejk méltóságteljes nyugalommal -, hogy én semmiféle agit nem állok.

A kadét mögött néhány katona elnevette magát, azután egyszerre csak előkerült Vaněk számvivő őrmester.

- Kadét úr, kérem - mondta -, az óberlajtnant úr küldte ide Švejk ordonáncot, hogy nézze meg, mi történt. Most jövök a stábvagontól, és Matušič zászlóaljordonánc éppen keresi a kadét urat a zászlóaljparancsnok úr parancsára. A kadét úr menjen azonnal Ságner kapitány úrhoz.

Csakhamar felharsant a jelzés, hogy be kell szállni, és az emberek szétszéledtek, ki-ki a vagonja felé.

Vaněk Švejk mellett haladt, és azt mondta:

- Ha sokan vannak együtt, Švejk, akkor maga csak ne magyarázgasson. Még pórul járhat. Megtörténhetik, mivelhogy az a káplár a deutschmeisterektől volt, hogy úgy magyarázzák a dolgot, mintha maga örülne neki. Ez a Biegler szörnyű nagy csehfaló.

- De hiszen én semmit se mondtam - felelte Švejk olyan hangon, amely minden kétséget kizárt -, csak annyit, hogy az a káplár fel van nyársalva, mint a pinty, és hogy a nadrágjába ment a bele... Az is megtörténhetett volna vele, hogy...

- Ne beszéljünk többet erről, Švejk. - És Vaněk számvivő őrmester kiköpött.

- Egészen mindegy - tette még hozzá Švejk -, hogy a császár őfelségéért itt kellett hogy kijöjjön a bele a hasából vagy máshol. Ő így is, úgy is teljesítette a kötelességét... Az is megtörténhetett volna vele, hogy...

- Odanézzen, Švejk - szakította félbe Vaněk -, Matušič zászlóaljordonánc már megint hogy pöffeszkedik ott a stábvagonnál. Csodálom, hogy eddig még nem bukott orra a síneken.

Nem sokkal ezelőtt Ságner kapitány és a buzgó Biegler kadét között igen éles párbeszéd zajlott le.

- Nagyon csodálom, Biegler kadét - mondta Ságner kapitány -, miért nem jelentette nekem azonnal, hogy a legénység nem kapja meg azt a tizenöt deka téliszalámit. Nekem személyesen kell kimennem, hogy meggyőződjek róla, miért jön vissza a legénység a raktártól. És a tiszt urak is, mintha a parancs nem volna parancs. Világosan megmondtam: "A raktárba, szakaszonként, egyik század a másik után." Ez azt jelenti, hogyha a raktárban nem kaptunk semmit, akkor is szakaszonként, egyik század a másik után, visszamegyünk a vagonokba. Magának azt a parancsot adtam, Biegler kadét, hogy tartsa fenn a rendet, de maga fütyült az egészre. Örült, hogy nem kell a szalámiadagok számolásával vesződnie, és nyugodtan kiment bámészkodni, mint ahogy az ablakból láttam, ahhoz a felnyársalt deutschmeister-káplárhoz. És mikor azután idehívatom, nincs más dolga, mint arról fecsegni azzal a kadét fantáziájával, hogy maga csak azért ment oda, hogy meggyőződjön róla, nem folyik-e valami agitáció annál a felnyársalt káplárnál...

- Alázatosan jelentem, hogy Švejk a 11. század ordonánca...

- Hagyjon békén azzal a Švejkkel - kiáltotta Ságner kapitány -, ne képzelje, Biegler kadét, hogy itt most intrikálhat nekem a Lukᚠfőhadnagy úr ellen. Švejket mi küldtük oda... Maga most úgy bámul rám, mintha azt gondolná, hogy pikkelek magára... Igenis pikkelek magára, Biegler kadét... Ha maga nem tudja tisztelni a feljebbvalóit, és mindenáron be akarja feketíteni, akkor én úgy kitanítom magát a katonai mesterségre, Biegler kadét, hogy megemlegeti ezt a győri állomást... Az elméleti tudásával kérkedik... Várjon, majd a fronton... Majd ha megparancsolom, hogy menjen tiszti őrjáratra a drótakadályokon keresztül... Hol a jelentése? Még a jelentését sem adta át, amikor megjött... Még elméletileg se, Biegler kadét...

- Kapitány úrnak jelentem alássan,[196] hogy tizenöt deka téliszalámi helyett a legénység fejenként két képes levelezőlapot kapott. Tessék, kapitány úr...

Biegler kadét átnyújtott a zászlóaljparancsnoknak két ilyen levelezőlapot, melyeket a Wojnowich gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt álló bécsi hadiarchívum igazgatósága bocsátott ki. Az egyik lapon egy orosz katona karikatúrája volt látható, egy hosszú szakállú muzsiké, akit egy csontváz ölel át. A karikatúra alatt ez a szöveg állt:

"Der Tag, an dem das perfide Russland krepieren wird, wird ein Tag der Erlösung für unsere ganze Monarchie sein."[197]

A másik levelezőlap a német birodalomból származott. A németek ajándéka volt ez az osztrák-magyar katonáknak.

Fölül ez állt: Viribus unitis, alatta egy kép, amely Sir Edward Greyt ábrázolta akasztófán lógva, legalul pedig egy osztrák és egy német katona szalutált vidáman.

A képhez mellékelt versikét Greinznek "Vasököl" című könyvéből vették. Greinznek az ellenséget gúnyoló verseiről a birodalmi lapok azt írták, hogy valóságos ostorcsapások, melyeket ugyanakkor fékezhetetlen humor és felülmúlhatatlan szellemesség jellemez.

Íme az akasztóra alatti szöveg, fordításban:

                      Grey
Fenn a bitón, magasan,
Edward Grey lóg, urasan.
Azaz jobban mondva lógna,
hogyha álmunk igaz volna.
Sajnos eddig nem akadt
egy fa se a nap alatt,
amely kölcsönadná törzsét,
hogy e Júdást rá felkössék.

Ságner kapitány még végig sem olvasta ezt a "fékezhetetlenül humoros és felülmúlhatatlanul szellemes" verset, amikor Matušič zászlóaljordonánc rontott be a stábvagonba.

Matušič, akit Ságner a katonai állomásparancsnokság távírdájába küldött az előbb, hogy nem érkezett-e valami újabb rendelkezés, most egy távirattal tért vissza, melyet a dandár intézett hozzájuk. Ehhez azonban nem volt szükség semminemű rejtjelkulcsra. A távirat egész egyszerűen, minden sifrírozás nélnül így hangzott: "Rasch abkochen, dann Vormarsch nach Sokal." Ságner kapitány elgondolkozva megcsóválta a fejét.

- Alázatosan jelentem - mondta Matušič -, az állomásparancsnok kéreti a kapitány urat, hogy tessék hozzá fáradni megbeszélésre. Van ott még egy távirat.

Azután az állomásparancsnok és Ságner kapitány között igen bizalmas jellegű párbeszéd zajlott le.

Az első táviratot át kellett adni, bármilyen meglepő volt is a tartalma, kivált ha tekintetbe vesszük, hogy a zászlóalj éppen Győr állomásán tartózkodott:

"Sürgősen befejezni a főzést, aztán előnyomulás Sokal felé."

A táviratot rejtjelezés nélkül a 91. ezred menetzászlóaljának címezték, s kapott belőle egy másolatot a 75. ezred menetzászlóalja is, amely még ide sem érkezett. Az aláírás hiteles volt: Ritter von Herbert, dandárparancsnok.

- Szigorúan bizalmas, kapitány úr - mondta rejtélyes hangon a katonai állomásparancsnok. - Titkos távirat az önök hadosztályától. Az önök dandárparancsnoka megőrült. Elszállították Bécsbe, miután több tucat hasonló táviratot küldött szét mindenfelé. Budapesten minden bizonnyal önre is vár egy újabb távirat. A dandárparancsnok összes táviratait természetesen érvénytelennek kell tekinteni, de mi erre vonatkozólag még semmilyen utasítást nem kaptunk. A hadosztály, mint mondom, csak arra utasított, hogy a sifrírozatlan táviratokat nem szabad figyelembe venni. Kikézbesíteni ki kell hogy kézbesítsem őket, mert erre vonatkozólag még nem kaptam választ a saját felettes hatóságaimtól. A saját feletteseimen keresztül érdeklődtem a hadtestparancsnokságon, és ezért vizsgálat indult ellenem...

- Aktív tiszt vagyok, a régi utászoktól - tette hozzá -, ott voltam Galíciában a stratégiai vasutunk építésénél...

- Kapitány úr - mondta azután -, ki a frontra az ilyen öreg fiúkkal, mint mi, akik végigszolgáltunk minden rangfokozatot. Ezek a civil vasúti mérnökök, egyéves önkéntesi vizsgával, ma annyian vannak a hadügyminisztériumban, hogy egymásba ér a kardbojtjuk... Egyébként önök egy negyedóra múlva tovább indulnak... Csak arra emlékszem, hogy egyszer a prágai kadétiskolában felsegítettem önt a nyújtóra, én felsőbb évfolyamba jártam. Akkor mind a kettőnktől megvonták a kimenőt. Ön sokat verekedett az osztályban a németekkel.[198] Önnel járt együtt Lukᚠis. Önök ketten voltak a legjobb pajtások. Amikor táviratilag megkaptam az állomáson átvonuló menetzászlóalj tisztjeinek jegyzékét, világosan eszembe jutott minden... Bizony, annak már jó néhány éve... Lukᚠkadét akkoriban nagyon rokonszenves volt nekem...

Ságner kapitányra ez az egész párbeszéd igen kínos benyomást tett. Nagyon is jól ráismert arra, akivel beszélt, s aki a kadétiskolában az osztrákellenes ellenzéket vezette, bár a karriervágy később mindkettőjükből kiűzte az ellenzékieskedést. De a legkellemetlenebb az volt, hogy az állomásparancsnok szóba hozta Lukᚠfőhadnagyot, aki mindenütt a háttérbe szorult Ságner kapitánnyal szemben - ne firtassuk, hogy milyen okból.

- Lukᚠfőhadnagy - mondta Ságner nyomatékkal -, igen kiváló katonatiszt. Mikor indul a vonat?

Az állomásparancsnok az órájára nézett: - Hat perc múlva.

- Megyek - mondta Ságner.

- Azt hittem, lesz valami mondanivalója a számomra, Ságner.

- Hát akkor: nazdar![199] - felelte Ságner, és kiment az állomásparancsnokság épületéből.

Amikor Ságner kapitány a vonat indulása előtt visszatért a stábvagonba, minden tisztet a helyén talált. Csoportokra oszolva frischevierét játszottak, csak Biegler kadét nem kártyázott.

Biegler egy nagy csomó megkezdett kéziratban lapozgatott; ezek háborús jelenetekről szóltak, mert Biegler nem csupán a harctéren akart kitűnni, hanem úgy is, mint irodalmi fenomén, aki a hadi eseményeket választja témául. A "Gólyaszárnyas halfaroknak" többek között hő vágya volt az is, hogy kiváló háborús író legyen belőle. Irodalmi kísérletei sokat ígérő címekkel kezdődtek, melyekben remekül tükröződött ugyan a kor militarizmusa, de amelyeknek még nem volt folytatásuk, úgyhogy a papírlapokon egyelőre csak a megírandó művek címei díszelegtek.

"A nagy háború harcosainak jelleme. - Ki kezdte a háborút? - Ausztria-Magyarország politikája és a világháború keletkezése. - Háborús jegyzetek. - Ausztria-Magyarország és a világháború. - A háború tanulságai. - Népszerű előadás a háború kitöréséről. - Hadpolitikai elmélkedések. - Ausztria-Magyarország dicső napja. - A szláv imperializmus és a világháború. - Háborús dokumentumok. - Dokumentumok a világháború történetéhez. - Világháborús napló. - A világháború napról napra. - Az első világháború. - Dinasztiák a világháborúban. - Az Osztrák-magyar Monarchia nemzetei fegyverben. - Világharc a hatalomért. - Tapasztalataim a világháborúban. - Hadi szolgálatom krónikája. - Hogyan harcolnak Ausztria-Magyarország ellenségei? - Kié a győzelem? - Tisztjeink és katonáink. - Katonáim emlékezetes tettei. - A nagy háború idejéből. - A csata forgatagában. - Osztrák-magyar hősök könyve. - A vasbrigád. - A frontról írott leveleim gyűjteménye. - Menetzászlóaljunk hősei. - Kézikönyv a harctéren szolgáló katonák részére. - Harcok és győzelmek napjai. - Mit láttam és tapasztaltam a harctéren? - A lövészárokban. - Egy tiszt elmondja... - Ausztria-Magyarország fiaival előre! - Az ellenséges repülőgépek és gyalogságunk. - Csata után. - Tüzéreink, a haza hű fiai. - S ha ördögökkel kéne szembeszállnunk... - Védelmi és támadó háború. - Vér és vas. - Győzelem vagy halál. - Hőseink fogságban."

Ságner kapitány, miután odalépett Biegler kadéthoz, és átfutotta az egészet, megkérdezte, hogy miért csinálta ezt, és mit akar vele.

Biegler kadét őszinte lelkesedéssel azt felelte, hogy minden egyes cím egy könyvet jelent, amit ő meg fog írni. Ahány cím, annyi könyv.

- Azt szeretném, hogy ha elesek a harctéren, maradjon utánam valami emlék, kapitány úr. Példaképem Udo Kraft német professzor. Ő 1870-ben született, most a világháborúban önként jelentkezett szolgálatra, és 1914. augusztus 22-én Anloynál elesett. Halála előtt kiadott egy könyvet "Önnevelés a halálra a császárért" címmel.[200]

Ságner kapitány az ablakhoz vezette Biegler kadétot.

- Mutassa csak, Biegler kadét, mi van még ott magánál; engem borzasztóan érdekel a maga tevékenysége - mondta Ságner kapitány gúnyosan -, miféle füzetet dugott a zubbonyába?

- Semmi, kapitány úr - felelte Biegler kadét gyerekesen elpirulva -, tessék meggyőződni róla, kérem.

A füzetnek ez volt a címe:

Az osztrák-magyar hadsereg
kiemelkedő és dicsőséges csatáinak áttekintése,
melyet történelmi tanulmányok alapján összeállított
Adolf Biegler cs. kir. katonatiszt.
Kommentárral és magyarázó jegyzetekkel ellátta
Adolf Biegler cs. kir. katonatiszt.

Ez az áttekintés végtelenül egyszerű volt.

Szerepelt itt minden, az 1634. szeptember 6-i nördlingeni csatától fogva, az 1697. szeptember 11-i zentai csata, az 1805. október 31-i caldierói csata, az 1809. május 22-i asperni csata, az 1813-as lipcsei, nemzetek csatája, az 1848 májusi Santa Lucia-i csata, az 1866. június 27-i trutnovi csata és végül Szarajevó bevétele 1878. augusztus 19-én. E csaták vázlata és tereprajza semmiben sem különbözött egymástól. Biegler kadét minden csatához egyforma kis derékszögeket rajzolt, az egyik oldalon üreseket, míg az ellenséget bevonalkázott derékszögek jelképezték. Mindkét oldalon volt balszárny, centrum és jobbszárny. Aztán hátul a tartalék, továbbá ide-oda mutató nyilak. A nördlingeni csata és a szarajevói csata egyaránt olyan volt, mint a játékosok felállítása bármelyik futballmeccs kezdetén, a nyilak pedig mintha azt jelezték volna, hogy hová kell rúgni a labdát.

Ságner kapitány is rögtön erre gondolt, és megkérdezte:

- Maga futballozni is szokott, Biegler kadét?

Biegler még jobban elpirult, és idegesen hunyorgott; látszott rajta, hogy csak erővel tudja visszatartani a könnyeit.

Ságner kapitány mosolyogva tovább lapozott a füzetben, majd megállt a porosz-osztrák háború idején vívott trutnovi csatánál, melyhez Biegler a következő megjegyzést fűzte:

"A trutnovi csatát nem kellett volna megvívni, mivel a dombos terep lehetetlenné tette Mazzucheli tábornok hadosztályának kibontakozását, amely hadosztályt a balszárnyunkat körülvevő magaslatokról erős porosz hadoszlopok fenyegették."

- Maga szerint tehát - mondta Ságner kapitány mosolyogva, és visszaadta a füzetet Biegler kadétnak - a trutnovi csatát csak abban az esetben lehetett volna megvívni, ha Trutnov sík terepen feküdt volna, maga kis budějovicei Benedek.[201] Biegler kadét, nagyon szép magától, hogy bár olyan rövid ideje tartózkodik a hadsereg soraiban, máris igyekezett behatolni a stratégia tudományába, csakhogy magánál úgy néz ki ez a dolog, mint amikor a gyerekek katonásdit játszanak, és tábornoki címeket adnak maguknak. Maga olyan hamar előléptette magát, hogy öröm nézni. Adolf Biegler, cs. kir. katonatiszt! Mire Pestre érünk, maga már tábornagy lesz. Tegnapelőtt még otthon volt valahol a papájánál, és tehénbőröket mázsált. K. u. k. Leutnant Adolf Biegler!... Ember, maga még egyáltalában nem katonatiszt. Maga csak kadét. Maga a levegőben lóg a fénrik meg az altisztek között. Maga olyan messze van attól, hogy tisztnek nevezhesse magát, mint az az őrvezető, aki a kocsmában megkívánja, hogy "törzsőrmester úrnak" szólítsák.

- Ide hallgass, Lukᚠ- fordult Ságner a főhadnagyhoz -, Biegler kadét a te századodban van, hát csak dresszírozd be a fiút. Azt írja magáról, hogy katonatiszt, hadd szolgáljon rá majd a gefechtben. Majd ha trommelfeuer lesz, és mi attakírozunk, menjen a szakaszával drahthindernisseket átvagdosni, der gute Junge.[202] Apropó, Zykán üdvözöltet, ő a győri állomás parancsnoka.

Biegler kadét látta, hogy véget ért a vele folytatott beszélgetés, szalutált, vérvörös arccal végigment a vagonon, és csak a folyosó végében tért magához.

Mint a holdkóros, kinyitotta a klozett ajtaját, s rábámulva a német-magyar feliratra: "Amíg a vonat az állomáson tartózkodik, a klozettot használni tilos", nyöszörögve és csukladozva halkan sírva fakadt. Aztán letolta a nadrágját... Aztán nyomizott, a könnyeit törülgetve. Aztán felhasználta a füzetét, a címével együtt: "Az osztrák-magyar hadsereg kiemelkedő és dicsőséges csatáinak áttekintése, összeállította Adolf Biegler cs. kir. katonatiszt", s a lapok megbecstelenítve eltűntek a lyukban, leestek a vágányra, és a sínek között még röpdöstek egy kicsit a továbbrobogó katonavonat alatt.

Biegler kadét az illemhely mosdójánál megmosta kisírt szemét, majd kilépett a folyosóra, azzal a szent elhatározással, hogy erős lesz, átkozottul erős. Már reggel óta fájt a feje és a hasa.

Elment a legutolsó fülkéig, ahol Matušič zászlóaljordonánc bécsi snapszlit (hatvanhatosat) játszott Batzerrel, a zászlóaljparancsnok puccerjével.

Biegler benézett a fülke nyitott ajtaján, és köhintett. A két katona odanézett, majd tovább játszott.

- Nem tudják, mi a szabály? - kérdezte Biegler kadét.

- Tudom, de mit csináljak - felelte Ságner kapitány puccerje, Batzer, szörnyű Kašperské Hory-i táj szólásában -, mi' is' d' Trump' ausganga.[203]

- Szabály szerint tököt kellett volna játsszak, kadét úr - folytatta -, figurás tököt, aztán pedig mindjárt a zöld királyt... Úgy kellett volna...

Biegler kadét egy szót se szólt többet, és leült a maga zugába. Később odament hozzá Pleschner zászlós, hogy megkínálja egy üveg konyakból, amit kártyán nyert, és csodálkozva látta, hogy Biegler kadét szorgalmasan olvassa Udo Kraft professzor könyvét, az "Önnevelés a halálra a császárért".

Még mielőtt Pestre értek volna, Biegler kadét úgy berúgott, hogy a vagon ablakán kihajolva szüntelenül ezt ordította a puszta táj felé: - Frisch drauf! Im Gottes Namen frisch drauf![204]

Aztán Ságner kapitány parancsára Matušič zászlóaljordonánc berángatta a fülkébe; Batzerrel, a kapitány szolgájával együtt kettesben sikerült lefektetniük a padra, s akkor Biegler kadét a következőket álmodta:


BIEGLER KADÉT ÁLMA BUDAPEST ELŐTT

Volt signum laudisa, vaskeresztje, őrnagy volt, és éppen a parancsnoksága alatt álló dandár egyik csapatához utazott, hogy szemlét tartson. Igaz, nem tudta megmagyarázni magának, hogy miért csak őrnagy még mindig, mikor egy egész dandár tartozik alája. Az volt a gyanúja, hogy vezérőrnaggyá nevezték ki, és a "vezér" elveszett valahol a tábori posta zűrzavarában.

Magában nevetnie kellett azon, hogy amikor vonaton utaztak ki a frontra, Ságner kapitány azzal fenyegette, hogy majd drótakadályokat kell átvágnia. Egyébként Ságner kapitányt Lukᚠfőhadnaggyal együtt Biegler javaslatára a hadosztály már rég áthelyezte egy másik ezredhez. Egy másik hadosztályba, egy másik hadtestbe.

Azt is hallotta valakitől, hogy mindketten nyomorultul elpusztultak menekülés közben egy mocsárban.

Most autón utazott a frontra, hogy megtekintse dandárjának egy csapatát, s mindez világos volt előtte. Tulajdonképpen a fővezérkar küldte ki szemlére.

Körös-körül katonák vonultak, s egy dalt énekeltek, amelyet Biegler az osztrák katonanóták "Es gilt" című gyűjteményében olvasott:

Halt euch brav, ihr tapf'ren Brüder,
werft den Feind nur herzhaft nieder,
lasst des Kaisers Fahne weh'n...[205]

A táj pontosan olyan volt, mint a "Wiener Illustrierte Zeitung" képein.

Jobboldalt egy pajta mellett tüzérek látszottak, s tüzet zúdítottak az ellenséges lövészárkokra, az országút mellé, amelyen Biegler autója haladt. Baloldalt egy ház állt, lőttek belőle, miközben az ellenség puskatussal igyekezett bezúzni a kaput. Az országút mellett egy ellenséges repülőgép lángolt. A láthatáron huszárok és égő falvak látszottak. Látni lehetett még a menetzászlóalj lövészárkait és egy kis magaslatot, ahonnét géppuskák lőtték az ellenséget. Valamivel távolabb az ellenség lövészárkai húzódtak az országút mentén. És a sofőr csak viszi őt előre az országúton az ellenség felé.

Szócsövén keresztül ráordít a sofőrre:

- Nem látod, hova megyünk? Ott van az ellenség.

De a sofőr nyugodtan azt feleli:

- Tábornok úr, ez az egyetlen rendes út. Az országút kitűnő állapotban van. Azokon a mellékutakon tönkremennének a gumik. - Minél közelebb érnek az ellenség állásaihoz, annál erősebb lesz a tűz. Körös-körül gránátok robbannak fel az árokban, a szilvafasor mindkét oldalán.

De a sofőr nyugodtan azt feleli a szócsőbe:

- Ez egy kitűnő országút, tábornok úr, ezen úgy megyünk, mintha meg volna vajazva. Ha letérünk a mezőre, kipukkadnak a gumik.

- Tetszik látni, tábornok úr - kiáltja a sofőr a szócsőbe -, ez az országút olyan jól meg van építve, hogy még a harmincésfélcentis mozsaraktól se lesz semmi bajunk. Olyan sima ez az országút, mint a tenyerem, de ott azokon a mezei köves utakon kipukkadnának a gumijaink. Visszafordulni pedig úgyse lehet, tábornok úr!

- Bzzz... dzum! - hallja Biegler, és az autó egy hatalmasat ugrik.

- Nem megmondtam, tábornok úr - ordítja a szócsőbe a sofőr -, hogy ez egy fene jól megépített országút? Most éppen előttünk robbant fel egy harmincnyolcas. De semmi gödör, olyan sima az út, mint a tenyerem. Hanem a mezőn keresztet vethetnénk a gumijainkra. Most négy kilométeres távolságból lőnek ránk.

- De hát hová megyünk?

- Majd elválik - felelte a sofőr -, amíg ilyen jó az országút, mindenért felelek.

Repülés, szédítő repülés, aztán az autó megáll.

- Tábornok úr - kiáltja a sofőr -, nincs egy vezérkari térképe?

Biegler tábornok felkattintja villamos zseblámpáját. Látja, hogy egy vezérkari térkép fekszik a térdén. De ez a helgolandi partvidék tengerészeti térképe 1864-ből, amikor Ausztria és Poroszország Dániával hadakozott Schleswigért.

- Útkereszteződésnél vagyunk - mondja a sofőr -, mindkét út az ellenséges állásokhoz vezet. Nekem csak az a fontos, hogy tisztességes országút legyen, nehogy kipukkadjanak a gumik, tábornok úr... Én vagyok felelős a vezérkar autójáért...

Azután dörrenés, fülsiketítő dörrenés, és akkora csillagokat látni, mint egy malomkerék. A tejút sűrű, mint a tejfel.

Biegler most a világegyetemen lebeg keresztül, a sofőr melletti ülésen. Az autó többi része hiányzik, mintha késsel vágták volna le, közvetlenül az ülés mögött. Csak az autó harcias, támadó orra maradt meg.

- Még szerencse - mondta a sofőr -, hogy éppen előre tetszett nyújtani nekem a térképet. A tábornok úr átrepült hozzám, és az autó hátulja felrobbant. Negyvenkettes volt... Én rögtön sejtettem, hogy mihelyt keresztezéshez érünk, bagót sem ér tovább az egész országút. A harmincnyolcas után csak negyvenkettes jöhetett. Annál nagyobbat még nem gyártanak, tábornok úr.

- Most merre megyünk?

- Az égbe röpülünk, tábornok úr, és ki kell hogy kerüljük az üstökösöket. Azok rosszabbak, mint a negyvenkettes.

- Most a Mars van alattunk - mondta a sofőr hosszas hallgatás után.

Biegler ismét nyugodtnak érezte magát.

- Ismeri a lipcsei csatának, a nemzetek csatájának a történetét? - kérdezte. - Amikor Schwarzenberg herceg tábornagy 1813. október 14-én Liebertwolkwitzba vonult, és október 16-án Lindenauért harcoltak; ismeri Merweldt tábornok csatáit, tudja, hogy az osztrák hadsereg Wachauban volt, és október 19-én elesett Lipcse?

- Tábornok úr - szólt közbe a sofőr komoly hangon -, éppen a mennyek kapujánál vagyunk, tessék kimászni, tábornok úr! Nem hajthatunk be a mennyek kapuján, nagyon nagy itt a tolongás. Csupa katona.

- Csak gázold el valamelyiket - ordított rá a sofőrre -, majd félreugranak.

S az autóból kihajolva odakiált:

- Achtung, sie Schweinbande![206] Micsoda barmok, látják, hogy egy tábornok jön, és nem tudnak reksz-sautot csinálni.

A sofőr csendesen békélteti:

- Nehéz dolog, tábornok úr, a legtöbbnek le van tépve a feje.

Biegler tábornok csak most veszi észre, hogy azok, akik a mennyei kapu előtt tolonganak, a legkülönbözőbb rokkantak; a háborúban mindegyik elvesztette valamelyik testrészét, de azért magával hozta a hátizsákjában. Fejeket, kezeket, lábakat. Egy derék tüzér, aki rongyos köpenyben tolongott a mennyei kapu előtt, az egész hasát hozta a borjújában, összerakva az alsó végtagjaival együtt. Egy derék landveres batyujából pedig egy fél ülep bámult Biegler tábornokra - Lembergnél vesztette el a gazdája.

- Ez azért van, mert rendnek muszáj lenni - mondta megint a sofőr, áthaladva a sűrű tömegen -, biztosan a mennyei szupravizit miatt.

A mennyek kapujánál csak jelszóra engedték át őket. Szerencse, hogy Biegler tábornoknak azonnal eszébe jutott: "Für Gott und Kaiser."[207] Az autó berobogott a mennyországba.

- Tábornok úr - mondta egy szárnyas angyaltiszt, amikor az angyal-regruták kaszárnyájához értek -, jelentkeznie kell a főparancsnokságon.

Továbbmentek egy gyakorlótér mellett, ahol csak úgy hemzsegtek az angyal-regruták, éppen arra tanították őket, hogy "Halleluját" kiáltsanak.

Elhaladtak az egyik csoport mellett. Egy vörös hajú angyalkáplár javában egzecíroztatott egy ügyetlen angyal-regrutát, éppen hasba bokszolta, és ráordított:

- Jobban nyisd ki a bagólesődet, te betlehemi disznó. Így kell "Halleluját" kiáltani? Mintha gombóc volna a pofádban. Azt szeretném tudni, melyik ökör eresztett be a mennyországba, te barom. Még egyszer... Hlahlehluhja? Mi az, te bestia, még itt a mennyországban is az orrodon keresztül beszélsz?... Na még egyszer, te libanoni cédrus.

Tovább mentek, s mögöttük még sokáig hallatszott az orrhangú angyal-regruta rémült ordítása: - Hla-hle-hlu-hja - és az angyal-káplár üvöltése: - Hal-le-lu-ja, hal-le-lu-ja, te jordáni tehén!

Aztán vakító fényesség egy nagy épület körül, amely olyan volt, mint a České Budějovice-i Mária-kaszárnya, fölötte két repülőgép lebegett, az egyik jobbról, a másik balról, s közöttük egy óriási vászon volt kifeszítve, hatalmas betűkkel:

K. u. k. GOTTES HAUPTQUARTIER[208]

Két angyal, aki a tábori csendőrök egyenruháját viselte, kihúzta Biegler tábornokot az autóból, galléron ragadták, és bevitték a házba, fel az első emeletre.

- Viselje magát tisztességesen az Úristen előtt - mondták még neki odafent, egy ajtó előtt, majd betaszították.

A szoba közepén, melynek falait Ferenc József és Vilmos, Károly Ferenc József trónörökös, Viktor Dankl tábornok, Frigyes főherceg és Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök arcképei díszítették, ott állt az Úristen.

- Biegler kadét - mondta az Úristen nyomatékosan -, nem ismer meg engem? Én vagyok a maga egykori parancsnoka, Ságner kapitány, 11. menetszázadból.

Biegler kővé meredt.

- Biegler kadét - folytatta az Úristen -, milyen jogon vette fel maga a vezérőrnagyi címet? Milyen jogon vette igénybe a vezérkar autóját, Biegler kadét, hogy az ellenség állásai között robogjon vele az országúton?

- Alázatosan jelentem...

- Fogja be a száját, Biegler kadét, ha az Úristen beszél magával.

- Alázatosan jelentem... - dadogta megint Biegler.

- Hát nem fogja be a pofáját? - förmedt rá az Úristen, majd kinyitotta az ajtót, és kikiáltott: - Két angyal, hozzám!

Belépett két angyal, bal szárnyra vetett puskával. Biegler felismerte bennük Matušičot és Batzert.

S az Úristen hangja ismét megszólalt:

- Dobjátok a latrinába!

Biegler kadét valami iszonyú bűzbe zuhant.


Az alvó Biegler kadéttal szemben Matušič és Batzer, Ságner kapitány puccerje ült. Még mindig snapszliztak.

- Stink awer d'Kerl wie a Stockfisch - jegyezte meg Batzer, aki érdeklődve szemlélte az alvó Biegler kadét gyanús vonaglásait -, muss d'Hosen voll ha'n.[209]

- Az mindenkivel megtörténhetik- mondta filozofikusan Matušič -, hadd békén, csak nem akarod átöltöztetni? Inkább osszál.

Már feltűntek Budapest lámpái, s a Duna fölött egy reflektor fénye táncolt.

Biegler kadét most valami másról álmodhatott, mert azt mondta álmában:

- Sagen Sie meiner tapferen Armee, dass sie sich in meinem Herzen ein unvergängliches Denkmal der Liebe und Dankbarkeit errichtet hat.[210]

Mivel e szavak közben ismét forgolódni kezdett, Batzernek intenzívebben ütötte meg orrát a szag, s a tisztiszolga nagyot köpve megjegyezte:

- Stinkt wie a Haizlputza, wie a bescheissena Haizlputza.[211]

Biegler kadét pedig egyre nyugtalanabbul forgolódott, és új álma igen fantasztikus volt. Ő védelmezte Linzet az osztrák örökösödési háborúban.

Látta a város körüli erődítményeket, sáncokat és paliszádokat. A főhadiszállása egy óriási kórházzá alakult át. Körös-körül betegek hevertek, és a hasukat fogták. Linz város paliszádjai alatt I. Napóleon francia dragonyosai vágtattak.

Ő pedig, a város parancsnoka, a tömeg fölött állt, szintén a hasát fogta, és éppen odakiáltott egy francia parlamenternek:

- Közölje a császárjával, hogy nem adom meg magam...

Aztán mintha egyszerre csak elszállna a hasfájása, s ő egy zászlóaljjal kiront a paliszádokon keresztül a városból a dicsőség és győzelem útjára, s látja, hogy Lukᚠfőhadnagy a mellével fogja fel egy francia dragonyos palloscsapását, mely neki szólt, Bieglernek, az ostromlott Linz védelmezőjének.

Lukᚠfőhadnagy ott hal meg a lába előtt, ezzel a felkiáltással:

- Ein Mann wie sie, Herr Oberst, ist nötiger als ein nichtsnutzige Oberleutnant![212]

Linz védője meghatottan elfordul a haldoklótól, de abban a pillanatban bevág egy kartács, és eltalálja Biegler ülőizmait.

Biegler gépiesen hátranyúl a nadrágjához, s valami nedves, ragadós dolgot érez, ami a kezére kenődik. Elkiáltja magát:

- Sanität! Sanität! - És leesik a lováról...

Batzer és Matušič felemelte Biegler kadétot a padlóról, ahová lehengeredett, és visszarakta a helyére.

Aztán Matušič elment Ságner kapitányhoz, és jelentette, hogy Biegler kadéttal különös dolgok történnek.

- Nem úgy néz ki, mintha a konyaktól volna - mondta -, inkább kolerának látszik. Biegler kadét mindenütt vizet ivott az állomásokon. Mosonban láttam, hogy...

- Nem jön olyan gyorsan az a kolera, Matušič, szóljon a doktor úrnak a szomszéd fülkében, hogy menjen, és nézze meg.

A zászlóaljhoz Welfer "hadidoktort" osztották be orvosnak. Welfer ősmedikus és burschenschaftler volt, tudott inni és verekedni, s amellett a kisujjában volt az orvostudomány. Végigjárta Ausztria-Magyarország legkülönbözőbb egyetemi városainak orvosi fakultásait s praktizált a legkülönbözőbb kórházakban, de a doktorátust nem tette le, egyszerűen azért, mert a bácsikája végrendeletileg meghagyta örököseinek, hogy fizessenek évi stipendiumot Friedrich Welfer orvostanhallgatónak mindaddig, amíg Friedrich Welfer meg nem szerzi az orvosi diplomát.

Ez a stipendium körülbelül négyszer akkora volt, mint egy kórházi segédorvos fizetése, és Friedrich Welfer orvostanhallgató becsületesen igyekezett minél távolabbi időpontig kitolni az összes gyógytudományok doktorává való kinevezését.

Az örökösök hasztalanul dühöngtek. Hülyének nyilvánították Welfert, megpróbáltak gazdag menyasszonyokat kényszeríteni rá, hogy megszabaduljanak tőle. S hogy még jobban felbosszantsa őket, Friedrich Welfer orvostanhallgató, vagy húsz diákegyesület tagja, kiadott néhány igen erkölcsös versgyűjteményt Bécsben, Lipcsében és Berlinben. Írt a "Simplicissimusba" is, és tovább tanult, mintha mi sem történt volna.

De aztán kitört a háború, és aljasul hátba támadta Friedrich Welfer orvostanhallgatót.

A "Lachende Lieder", a "Krug und Wissenschaft", a "Märchen und Parabeln"[213] költőjét egész egyszerűen behívták katonának, s egy örökös, aki a hadügyminisztériumban teljesített szolgálatot, elintézte, hogy a jóravaló Friedrich Welfer "hadidoktorátust" tehessen. Írásban doktorált. Számos kérdésre kellett válaszolnia egy űrlapon, s ő mindenhová ezt a sztereotip választ írta: "Lecken Sie mich am Arsch!"[214] Három nap múlva az ezredes közölte vele, hogy megkapta az összes gyógytudományok doktorának oklevelét, hogy már rég megérett a doktorátusra, hogy a főtörzsorvos most a kiegészítő kórházba osztja be, s ha jól viseli magát, gyors előmenetel vár rá; igaz, hogy különböző egyetemi városokban párbajai voltak katonatisztekkel, minden tudva vagyon, de most a háborúban mindenre fátylat borítanak.

A "Korsó és tudomány" című verseskötet szerzője az ajkába harapott, és megkezdte katonaorvosi szolgálatát.

Miután több esetben megállapítást nyert, hogy szokatlanul elnézően viselkedik a katonapáciensekkel, és ameddig csak lehet, meghosszabbítja kórházi tartózkodásuk idejét, holott akkoriban ez volt a jelszó: "Ahelyett, hogy a kórházban hentereg, inkább dögöljön meg a lövészárokban - ahelyett, hogy a kórházban döglik meg, dögöljön meg inkább a rajvonalban" - Welfer doktort a 11. menetzászlóaljjal kiküldték a frontra.

A zászlóalj tényleges tisztjei valami alacsonyabb rendű lénynek tekintették. A tartalékos tisztek sem vettek róla tudomást, és nem kötöttek vele barátságot, nehogy ezáltal még jobban kimélyüljön a szakadék köztük s a tényleges tisztek között.

Ságner kapitány természetesen mérhetetlenül fölötte érezte magát az egykori orvostanhallgatónak, aki hosszú évekig tartó tanulmányai alatt annyi katonatisztet kaszabolt össze. Ha dr. Welfer, a "hadidoktor", arra ment, Ságner rá se nézett, és tovább diskurált Lukᚠfőhadnaggyal valami teljesen jelentéktelen dologról, mondjuk arról, hogy Budapest vidékén tököt termesztenek, mire Lukᚠfőhadnagy azt felelte, hogy harmadéves korában néhány bajtársával együtt "civilben" elutaztak Szlovákiába és egyszer meglátogattak egy szlovák evangélikus lelkészt. Ez disznósülttel meg tökkáposztával traktálta őket, bort töltött hozzá és azt mondta:

Szomjas a disznó meg a tök,
egy kis bort hát betöltök,

- amitől ő, Lukáš, borzasztóan megsértődött.[215]

- Nem sokat fogunk látni Budapestből - mondta Ságner kapitány -, épp csak átutazunk. A marsruta szerint két órát áll itt a vonat.

- Azt hiszem, hogy tolatni fogják - felelte Lukᚠfőhadnagy -, valószínűleg átmegyünk a rendezőpályaudvarra. Transport-Militär-Bahnhof.

Ekkor lépett oda Welfer "hadidoktor".

- Semmi az egész - mondta mosolyogva -, az olyan urakat, akik idővel katonatisztekké óhajtanak válni, s akik még a brucki kaszinóban is annyit kérkedtek stratégiai-történelmi tudásukkal, figyelmeztetni kellene, hogy veszélyes dolog egyszerre megenni egy egész csomag édességet, amit anyuka utánuk küldött a frontra. Biegler kadétról, aki brucki elindulásunk óta harminc habrolót evett meg, mint bevallotta nekem, s az állomásokon mindenütt csak forralt vizet ivott, Schiller verse jut eszembe, kapitány úr: "Wer sagt von..."

- Ide hallgasson, doktor - szakította félbe Ságner kapitány -, nem Schillerről van itt szó. Tulajdonképpen mi baja van Biegler kadétnak?

Welfer "hadidoktor" elmosolyodott.

- Az ön Biegler kadétja, ez a tisztjelölt, összeszarta magát... Nincs kolerája, nincs tífusza, csak egész simán és egyszerűen összeszarta magát. Egy kicsit több konyakot ivott a kelleténél az ön kadétja, az ön tisztjelöltje, és összecsinálta magát... Valószínűleg összecsinálta volna magát az ön konyakja nélkül is. Annyi habrolót bezabált, ahányat csak kapott hazulról... Gyerek... A kaszinóban, úgy tudom, mindig csak egy negyedliter bort ivott. Antialkoholista. - Welfer doktor kiköpött. - Linzereket is vásárolt.

- Szóval nem komoly? - kérdezte Ságner kapitány. - De mégis, egy ilyen dolog... ha elterjedne...

Lukᚠfőhadnagy felállt, és azt mondta Ságnernek:

- Köszönöm szépen az ilyen szakaszparancsnokot.

- Egy kicsit lábra segítettem - mondta Welfer, akit egy pillanatig sem hagyott el a mosolya -, a többiről majd a zászlóaljparancsnok úr intézkedik... Tudniillik átadom itt Biegler kadétot a kórháznak... Megírom, hogy vérhasban szenved. Igen súlyos eset. El kell szigetelni... Biegler kadét a fertőtlenítő barakkba kerül...

- Határozottan jobb így - folytatta Welfer ugyanazzal az ellenszenves mosollyal -, beszart kadét vagy vérhasban szenvedő kadét...

Ságner kapitány Lukášhoz fordult, szigorúan hivatalos hangon:

- Főhadnagy úr, az ön századába tartozó Biegler kadét vérhasban megbetegedett, és kivizsgálásra Budapesten marad...

Ságner kapitánynak úgy rémlett, hogy Welfer kihívóan elmosolyodik, de amikor ránézett a "hadidoktorra", csak a legnagyobb közönyt látta az arcán.

- Szóval minden rendben van, kapitány úr - felelte nyugodtan Welfer -, a tisztjelölt... - Legyintett: - Vérhastól mindenki belecsinál a nadrágjába.

Így történt, hogy a bátor Biegler kadétot elvitték a budai katonai járványkórházba.

Összecsinált nadrágja elveszett a világháború forgatagában.

Biegler kadét álmai a nagy győzelmekről most rabbá lettek a járványkórház egyik betegszobájának négy fala között.

Mikor megtudta, hogy vérhasa van, Biegler kadét őszintén fellelkesült.

Nem mindegy, hogy kötelességét teljesítve megsebesül-e vagy pedig megbetegszik a császár őfelségéért?

Aztán egy kis baleset történt vele. Mivel a vérhas-betegek összes helyei el voltak foglalva, Biegler kadétot átvitték a kolerás barakkba.

Megfürdették, hőmérőt dugtak a hóna alá, s amikor kivették, a magyar törzsorvos megcsóválta a fejét:

- Haminchét fok!

Kolerásoknál a hőmérséklet hirtelen csökkenése a legrosszabb tünet. A beteg ilyenkor apátiába esik.

Biegler kadéton valóban nem látszott az izgalomnak semmilyen jele. Rendkívül nyugodt volt, s azt ismételgette magában, hogy így is a császár őfelségéért szenved:

A törzsorvos megparancsolta, hogy dugják a hőmérőt Biegler kadét végbelébe.

"A kolera utolsó stádiuma - gondolta a törzsorvos -, a vég szimptómája, szélsőséges gyengeség, már nem vesz tudomást környezetéről, öntudata elhomályosul. Mosolyog a haláltusa görcseiben."

Biegler kadét e művelet közben tényleg vértanúi módon mosolygott, és hősnek érezte magát, amikor a végbelébe dugták a hőmérőt. De meg se moccant.

"Ezek a szimptómák - gondolta a törzsorvos - kolera esetében fokozatosan a halálhoz vezetnek, passzív magatartás..."

Még megkérdezte a magyar egészségügyi altiszttől, hogy Biegler kadét nem hányt-e, és nem volt-e hasmenése a kádban.

Miután tagadó választ kapott, ránézett Bieglerre. Ha egy kolerásnál hirtelen elmarad a hasmenés meg a hányás, ez is annak a jele, akárcsak az eddig észlelt szimptómák, hogy a beteg az utolsó óráit éli.

Biegler kadét, akit csak az imént húztak ki a melegvizes kádból, s most anyaszült meztelenül feküdt az ágyon, fázni kezdett, fogai összekoccantak. Azonkívül libabőrös lett az egész teste.

- Látja - mondta magyarul a törzsorvos -, rendkívüli hidegrázás, a végtagok kihűltek. Ez a vég.

Aztán Biegler kadét fölé hajolt, és németül megkérdezte:

- Also, wie geht's?

- S-s-se-hr-hr gu-gu-tt - dadogta Biegler kadét - ...ei-ne De-deck-ke.[216]

- Öntudat részben eltompult, részben megmaradt - mondta magyarul a törzsorvos -, test igen sovány, ajak és köröm fekete kéne hogy legyen... Ez a harmadik eset, hogy fekete köröm és ajak nélkül halnak meg nálam kolerában...

Ismét Biegler kadét fölé hajolt, s magyarul így folytatta:

- A második szívhang már kihagyott...

- Ei-ei-ne-ne De-de-de-deck-ke-ke - vacogta Biegler kadét.

- Ezek az utolsó szavai - mondta a törzsorvos magyarul az egészségügyi altisztnek -, holnap eltemetjük Koch őrnaggyal együtt. Most mindjárt teljes öntudatlanságba zuhan. Megvannak az iratai az irodában?

- Ott lesznek - felelte nyugodtan az egészségügyi altiszt.

- Ei-ei-ne-ne De-de-de-deck-ke - vacogta a távolodók után Biegler kadét.

A szobában tizenhat ágy volt, de csak öt ember. Az egyik már megboldogult. Két órával azelőtt halt meg, lepedővel volt letakarva, és úgy hívták, mint a kolerabacilus felfedezőjét. Ez volt az a Koch őrnagy, akiről a törzsorvos az előbb említette, hogy együtt lesz a temetése Biegler kadéttal...

Biegler kadét felült az ágyán, és életében először látta, hogy az ember hogyan hal meg kolerában a császár őfelségéért: a többi négy beteg közül ugyanis kettő haldoklott, fuldokoltak, megkékültek, s közben hörögtek valamit, de nem lehetett felismerni, hogy mit mondanak és milyen nyelven, csak fojtott hörgés volt az, semmi más.

A másik kettő feltűnően hevesen reagált a gyógyulásra, s olyanok voltak, mint akinek tífuszos delíriuma van. Érthetetlenül ordítoztak és a takaró alól ki-kirúgták sovány lábukat. Egy szakállas szanitéc állt mellettük, stájerországi tájszólásban beszélt (Biegler felismerte), s így csitította őket:

- Nekem is volt kolerám, aranyos uraim, de azért nem rugdostam a takarómat. Most már nincsen semmi bajuk. Szabadságra mennek, majd ha...

- Ne dobáld úgy magad - ordított rá az egyikre, aki addig rugdosta a takaróját, míg a fejére csavarodott -, minálunk nem lehet így viselkedni, örülj, hogy lázad van, legalább nem zenekísérettel visznek el innét. Most már mind a ketten kint vagytok az egészből.

Körülnézett.

- Na, ott megint meghalt kettő. Ezt vártuk - mondta jóindulatúan -, ti meg örüljetek, hogy kint vagytok az egészből. Most el kell menjek lepedőért.

Nemsokára visszatért. Lepedőt terített a teljesen megfeketült ajkú halottakra, kihúzta alóla fekete körmű kezüket, mellyel a haláltusa utolsó görcsében fuldokolva szorongatták megmerevedett nemiszervüket, megpróbálta visszagyömöszölni nyelvüket a szájukba, aztán letérdelt az ágy mellé, és rákezdte:

- Heilige Maria, Mutter Gottes... - S közben az öreg stájerországi szanitéc a gyógyuló betegeket figyelte, akik delíriumukkal már egy új életre reagáltak.

- Heilige Maria, Mutter Gottes - mondta megint, amikor egy meztelen férfi megérintette a vállát.

Biegler kadét volt az.

- Ide hallgasson - mondta -, én... megfürödtem... Illetve megfürdettek... Egy takaró kellene... Fázom.

- Egészen különleges eset - mondta egy fél óra múlva ugyanaz a törzsorvos Biegler kadétnak, aki most már a takaró alatt pihent -, maga a gyógyulás útjára lépett, kadét úr; holnap átküldjük a tarnovi tartalékkórházba. Maga kolerabacilus-hordozó... Ma már ott tartunk, hogy az ilyesmit nagyon jól fel tudjuk ismerni. Maga a 91. ezredből való...

- Tizenhármas menetzászlóalj - felelte Biegler kadét helyett az egészségügyi altiszt -, tizenegyes század.

- Írja - mondta a törzsorvos -, Biegler kadét, 91. ezred, 13. menetzászlóalj, 11. menetszázad, megfigyelésre a tarnovi kolerásbarakkba. Kolerabacilus-hordozó...

Így lett Biegler kadétból, a lelkes harcosból, kolerabacilus-hordozó.

 

BUDAPESTEN

Matušič a budapesti katonai pályaudvaron is hozott Ságner kapitánynak a parancsnokságról egy táviratot, melyet a szanatóriumba került szerencsétlen dandárparancsnok küldött. Nem volt sifrírozva, és ugyanaz állt benne, mint az előző állomáson: "Gyorsan befejezni a menázsifőzést, és előnyomulni Sokal felé." Ezenkívül még a következőket tartalmazta: "Trént lajstromba venni a keleti csoportnál. Felderítőszolgálat beszüntetendő. A 13. menetzászlóalj hidat ver a Bug folyón. Közelebbit az újságokban."

Ságner kapitány az állomásparancsnokságra ment. Egy alacsony, kövér tiszt fogadta, barátságos mosollyal.

- Az önök dandártábornoka jól megcsinálta - mondta, s közben a két füléig szaladt a szája -, mégis át kellett adnunk ezt a hülyeséget, mert még nem érkezett utasítás a hadosztálytól, hogy a táviratait nem kell továbbítani a címzettekhez. Tegnap utazott át a 75. ezred 14. menetzászlóalja, és a zászlóalj parancsnokot egy távirat várta itt, hogy minden katonának osszanak ki hat-hat koronát külön jutalomképpen Przemyœlért, ugyanakkor pedig abból a hat koronából minden ember fizessen le az irodán két koronát hadikölcsönre... Megbízható hírek szerint az önök dandártábornokának paralízise van.

- Őrnagy úr - mondta Ságner kapitány a katonai pályaudvar parancsnokának -, az ezredparancs, illetve a marsruta szerint Gödöllőre megyünk. A legénységnek itt tizenöt deka ementáli sajtot kell kapnia. A legutóbbi állomáson tizenöt deka téliszalámit kellett volna kapnia, de nem kapott semmit.

- Valószínűleg itt is ugyanez lesz a helyzet - felelte az őrnagy, még mindig barátságosan mosolyogva -, nem hallottam semmiféle hasonló parancsról a csehországi ezredekre vonatkozóan. Egyébként, ez nem az én dolgom, forduljon az élelmezési parancsnoksághoz.

- Mikor indulunk tovább, őrnagy úr?

- Önök előtt áll egy nehéztüzérséggel megrakott vonat, amely Galíciába megy. Egy óra múlva útnak indítjuk, kapitány úr. A harmadik vágányon egy kórházvonat áll. Húsz perccel a tüzérség után indul. A tizenkettes vágányon egy muníciós vonatunk áll. Ezt tíz perccel a kórházvonat után indítjuk, s húsz perccel azután elindul az önök vonatja is.

- Persze ha közbe nem jön valami - tette hozzá mosolyogva, s ezzel végképp ellenszenvessé vált Ságner kapitány szemében.

- Bocsánat, őrnagy úr - kérdezte Ságner -, nem világosíthatna fel, hogy miért nincs hasonló parancs, amely szerint a csehországi ezredeknek is járna tizenöt deka ementáli sajt?

- Az titok - felelte a budapesti katonai pályaudvar parancsnoka, még mindig mosolyogva.

"Na, én jól megcsináltam - gondolta Ságner kapitány, amikor kilépett a parancsnokság épületéből -, mi az ördögnek kellett utasítanom Lukᚠfőhadnagyot, hogy szedje össze az összes parancsnokokat, és menjen velük meg a legénységgel az élelmiszerraktárba, fejenként tizenöt deka ementáli sajtért."

Mielőtt Lukᚠfőhadnagy, a 11. század parancsnoka, Ságner kapitány utasítása szerint kiadhatta volna a parancsot, hogy a zászlóalj legénysége vonuljon a raktárhoz fejenként tizenöt deka ementáli sajtért, megjelent előtte Švejk a szerencsétlen Balounnal.

Baloun minden ízében remegett.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - mondta Švejk az ő megszokott szíves hangján -, az a dolog, amiről most szó van, végtelenül fontos. Én arra kérném az óberlajtnant urat, hogy nem-e lehetne ezt az egész ügyet valami félreeső helyen elintézni, ahogy az én zhoři Špatina pajtásom mondta, amikor esküvői tanú volt, és a templomban egyszerre csak rájött a...

- Hát miről van szó, Švejk? - szakította félbe Lukᚠfőhadnagy, aki már éppúgy vágyódott Švejk után, mint Švejk Lukᚠfőhadnagy után. - Nem bánom, gyerünk egy kicsit odább.

Baloun hátulról követte őket, állandóan remegve. Ez az óriás teljesen kizökkent a lelki egyensúlyából, s most szörnyű, reménytelen kétségbeesésben lógatta a karjait.

- Hát mi az, Švejk? - kérdezte Lukᚠfőhadnagy, miután félrevonultak.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - mondta Švejk -, hogy mindig jobb, ha az ember hamarább bevall valamit, és nem várja meg, amíg kitör a botrány. Az óberlajtnant úr kiadott egy bizonyos parancsot, hogy ha Budapestre érünk, Baloun vigye oda az óberlajtnant úrnak a májpástétomját meg valami zsemlét.

- Megkaptad ezt a parancsot vagy nem? - fordult Švejk Balounhoz.

Baloun erre még jobban lóbázta a karjait, mintha védekezni akarna egy támadó ellenség ellen.

- Ezt a parancsot, óberlajtnant úr - mondta Švejk -, sajnos nem lehetett végrehajtani. Én tudniillik felfaltam az óberlajtnant úrnak ezt a májpástétomját...

- Igenis felfaltam - mondta Švejk, megbökve a szerencsétlen Balount -, mert azt gondoltam, hogy a májpástétom megromolhat. Már sokszor olvastam az újságban, hogy egy egész család megmérgezte magát májpástétommal. Egyszer a Na Zdraze utcában, egyszer Berounban, egyszer Táborban, egyszer Mladá Boleslavban, egyszer Příbramban. És mind belepusztultak ebbe a mérgezésbe. A májpástétom, az a legborzasztóbb szemét...

Baloun minden ízében remegve, félreállt, ledugta az ujját a torkán, és rövid szüneteket tartva hányni kezdett.

- Mi van magával, Baloun?

- R-ró-rókázok, öö, óber... öö... óberlajtnant úr öö - kiáltotta a szerencsétlen Baloun, kihasználva a szüneteket -, é-én fa-faltam öö fel, é-én öö magam, öö, nem ő, öö.

A szerencsétlen Baloun száján kijöttek a májpástétom ezüst burkolatának darabjai is.

- Amint látni tetszik, óberlajtnant úr - mondta Švejk, egy csöppet sem zökkenve ki lelki egyensúlyából -, az ilyen felfalt májpástétom úgy feljön, mint olaj a vízre. Én magamra akartam vállalni az egészet, és ez a hülye így elárulja magát. Különben nagyon rendes ember, csak mindent felfal, amit rábíznak. Én már ismertem egy ilyen embert. Altiszt volt egy bankban. Ezreseket lehetett rábízni; egyszer egy másik bankban vett fel valami pénzt, és ezer koronával többet adtak neki, és ő ott helyben visszaadta, de ha leküldték, hogy hozzon tizenöt krajcárért karajt, akkor útközben megzabálta a felét. Olyan falánk és mohó volt, hogy amikor a tisztviselők májas hurkáért küldték, ő útközben a zsebkésével felnyisszantotta a májashurkát, és a lyukakat angoltapasszal ragasztotta be, ami öt májas hurkánál már többe került neki, mint egy egész májas hurka.

Lukᚠfőhadnagy felsóhajtott és elindult.

- Nem tetszik valami parancsot adni, óberlajtnant úr? - kiáltotta utána Švejk, miközben a szerencsétlen Baloun még mindig a torkába dugdosta az ujját.

Lukᚠfőhadnagy csak legyintett, és továbbment az élelmezési raktár felé, miközben az a furcsa gondolata támadt, hogy ha a katonák felfalják a tisztjeik májpástétomát, akkor Ausztria nem nyerheti meg ezt a háborút.

Közben Švejk átvezette Balount a katonai pályaudvar másik oldalára. Azzal vigasztalta, hogy majd bemennek együtt a városba körülnézni, és debrecenit hoznak a főhadnagy úrnak, mivel ez a hentesáru Švejk fejében a legtermészetesebb módon kapcsolódott a magyar királyság fővárosának fogalmához.

- Közben még elmegy a vonatunk - siránkozott Baloun, akiben a falánkság roppant fukarsággal is párosult.

- Amikor a frontra megyünk - jelentette ki Švejk -, soha semmiről nem lehet lekésni, mert minden vonat, amelyik a frontra megy, nagyon jól meggondolja, hogy félig üres vagonokkal érkezzen meg a végállomásra. Különben nagyon jól értelek én téged, Baloun. Be van varrva a zsebed.

De nem mentek sehová, mert felhangzott a beszállásra szólító jelzés. Az egyes századok legénysége ismét üres kézzel tért vissza vagonjába az élelmezési raktártól. Tizenöt deka ementáli sajt helyett, aminek a kiosztásáról szó volt, mindenki egy skatulya gyufát és egy képeslevelezőlapot kapott, amelyet az ausztriai katonasír-bizottság adott ki (Bécs XIX/4, Canisiusgasse). Tizenöt deka ementáli sajt helyett mindenki megcsodálhatta a nyugat-galíciai Sedlisk katonatemetőjét, a szerencsétlen landveresek emlékművével, melyet egy lógós-szobrász készített, Scholz egyéves önkéntes őrmester.

A törzsvagonban is szokatlan izgalom uralkodott. A menetzászlóalj tisztjei összegyűltek Ságner kapitány körül, aki feldúltan magyarázott nekik valamit. Éppen most jött vissza az állomásparancsnokságról, s a dandártörzs szigorúan bizalmas, ezúttal valódi táviratát tartotta a kezében; a rőfnyi hosszú távirat pedig utasításokat és útmutatásokat tartalmazott arra vonatkozóan, hogy mi a teendő ebben az új helyzetben, amelybe 1915. május 23-án került Ausztria.

A dandár azt táviratozta, hogy Olaszország hadat üzent Ausztria-Magyarországnak.

Már a Bruck an der Leutha-i tiszti kaszinóban is sok szó esett ebéd meg vacsora közben, teli szájjal, Olaszország különös viselkedéséről és magatartásáról, de egészben véve senki sem várta, hogy beteljesednek Biegler kadét váteszi szavai; ez az idióta ugyanis egyszer vacsoránál eltolta magától a makarónis tányért, és kijelentette: "Ebből majd csak Verona kapui előtt fogok jóllakni."

Ságner kapitány, miután áttanulmányozta az utasításokat, melyeket éppen megkapott a dandártól, riadót fúvatott.

A menetzászlóalj teljes legénysége összegyűlt, négyszögbe állt, és Ságner kapitány szokatlanul emelt hangon felolvasta a katonáknak a dandártól táviratilag érkezett parancsot.

- Példátlan árulástól és mohóságtól indíttatva, az olasz király megfeledkezett ama testvéri kötelékekről, amelyek őt mint szövetségest monarchiánkhoz fűzték. Amióta kitört a háború, melyben bátor seregeink oldalára kellett volna állnia, az olasz király egy álarcos orgyilkos szerepét játszotta, kétszínűen viselkedett, titkos tárgyalásokat folytatott ellenségeinkkel, s ezt az árulását a május 22-ről 23-ra virradó éjszakán, azzal tetőzte be, hogy hadat üzent monarchiánknak. Legfőbb hadurunk meg van győződve arról, hogy mindig bátor és dicső seregünk a hűtlen ellenség aljas árulására olyan csapással válaszol, amely meg fogja értetni az árulóval, hogy amidőn gyalázatos árulással háborút kezdett, önmagát semmisítette meg. Szilárdan bízunk abban, hogy isten segítségével nemsokára eljön az a nap, amikor az olaszországi síkság viszontlátja Santa Lucia, Vicenza, Novara és Custozza győzőit. Győzni akarunk, győznünk kell, és biztosan győzni fogunk!

Aztán a szokásos "dreimal hoch!"[217] és a katonák egy kissé meghökkenve visszaültek a vonatba. Tizenöt deka ementáli sajt helyett itt van a nyakukon az olasz háború.

Abban a vagonban, amelyben Švejk, Vaněk számvivő őrmester, Chodounský telefonista, Baloun és Jurajda szakács foglalt helyet, érdekes beszélgetés szövődött Olaszország hadba lépéséről.

- Prágában a Tábori utcában szintén volt egy hasonló eset - kezdte Švejk -, volt ott egy Hořejší nevű kereskedő, szemben vele egy kicsit arrébb volt a Pošmourný kereskedő boltja, és a kettő között volt a Havlasa szatócs. Ennek a Hořejšínek egyszer az az ötlete támadt, hogy jó lenne társulni a Havlasa szatóccsal a Pošmourný ellen, és elkezdett tárgyalni vele, hogy összetársíthatják a két boltot és a cégtáblára kiírják, hogy "Hořejší és Havlasa". De ez a Havlasa szatócs elment a Pošmournýhoz, és azt mondja neki, hogy Hořejší ezerkétszázat kínál neki a szatócsboltjáért, és azt akarja, hogy társuljon vele. De ha ő, Pošmourný, ezernyolcszázat fizet, akkor ő inkább vele társul a Hořejší ellen. Így aztán meg is állapodtak, és ez a Havlasa egy ideig folyton csak ugrált a Hořejší körül, akit elárult, és úgy tett, mintha a legjobb barátja volna, és amikor szóba jött, hogy mikor és hogyan lesz a társulás, mindig azt mondta: "Persze, persze, nemsokára. Én csak azt várom, hogy a lakóim megjöjjenek a nyaralásból." És amikor ezek a lakók megjöttek, hát tényleg már kész volt minden, ahogy ő mindig ígérte ennek a Hořejšínek, hogy meglesz a társulás. Egy reggel, amikor a Hořejší kiment boltot nyitni, egy óriási cégtáblát látott a konkurrencia fölött: "Pošmourný és Havlasa."

- Minálunk - jegyezte meg a bamba Baloun - szintén volt egy ilyen eset: vásárolni akartam a szomszéd faluban egy üszőt, már meg is volt ígérve, és a voticei mészáros elvitte az orrom elől.

- Most, hogy megint egy új háborút kaptunk - folytatta Švejk -, és eggyel több az ellenségünk, és megint van egy új frontunk, persze majd spórolni kell a munícióval. "Minél több gyerek van a családban, annál jobban fogy a nádpálca", mondogatta mindig a motoli Chovanec bácsi, akit a szomszéd szülők pausáléban fizettek, hogy porolja ki a gyerekeiket.

- Én csak attól félek - mondta Baloun, minden ízében remegve -, hogy e miatt az Olaszország miatt kisebbek lesznek a porciók.

Vaněk számvivő őrmester elgondolkozott, majd komoly arccal így szólt:

- Az bizony meglehet, mert most ez a mi győzelmünk el fog húzódni egy kicsit.

- Most egy új Radecký kellene nekünk - jelentette ki Švejk -, az már jól kiismerte magát az ottani vidéken, az már tudta, hogy hol van a taljánok gyenge oldala, és mit kell megsturmolni és melyik oldalról. Nem olyan egyszerű dolog, hogy bemászunk valahová. Azt mindenki meg tudja csinálni, de kijönni onnét, az az igazi katonai művészet. Ha az ember már bemászik valahová, akkor tudnia kell mindenről, ami körülötte történik, nehogy egyszerre csak egy olyan slamasztikában találja magát, amit katasztrófának hívnak. Minálunk egyszer a házban, még ahol régebben laktam, elfogtak a padláson egy tolvajt, és ez a pasas megfigyelte, amikor oda bemászott, hogy éppen kőművesek javítják a lichthófot, és így kitépte magát, feldöntötte a házmesternét, és az állványokon lemászott a lichthófba, és onnan egyáltalában nem tudott kijönni. De a mi Radecký apánk minden utat ismert, őt sehol se tudták megfogni. Egy könyvben, amit őróla írtak, szó szerint el van mondva, hogy ő hogy futott el Santa Luciából és a taljánok szintén elfutottak, és ő csak másnap jött rá, hogy tulajdonképpen ő győzött, mert nem talált ott taljánokat, és még távcsővel se látott egyet se, úgyhogy visszament, és megszállta az elhagyott Santa Luciát. Ettől fogva nevezték ki tábornagynak.

- Na hiszen, Olaszország, szép kis ország az - jegyezte meg Jurajda, a szakács -, én voltam egyszer Velencében, és tudom, hogy a talján az mindenkit disznónak hív. Ha dühbe gurul, akkor neki mindenki porco maladetto. Neki a pápa is porco meg a Szűzmária is: "madonna mia č porco", "papa č porco".

Ezzel szemben Vaněk számvivő őrmester nagy rokonszenvvel nyilatkozott Olaszországról. Ő Kralupyban a drogériájában citromszörpöt is gyártott, amit rothadt citromból készítenek, és a legolcsóbb és legrothadtabb citromokat mindig Olaszországból vásárolta. Most aztán vége, nem lesz több citromszállítás Olaszországból Kralupyba. Nem kétséges, hogy az olasz háború különböző meglepetéseket hoz majd, mivel Ausztria bosszút akar állni.

- Könnyű azt mondani, hogy bosszú - mosolyodott el Švejk. - Az ember azt hiszi, hogy bosszút áll, és a végén az issza meg a levét, akit az ilyen ember a bosszú eszközének választott. Amikor évekkel ezelőtt a Vinohradyn laktam, ott lakott a földszinten egy házmester, és őnála albérletben volt valami kistisztviselő egy bankból, aki a Kramerius utcába járt egy söntésbe, és egyszer ott összeveszett egy úrral, akinek a Vinohradyn egy olyan vizeletvizsgáló intézete volt. Ez az úr soha semmi másra nem gondolt, és nem is beszélt másról, és csupa vizeletes flaskákat hordozgatott magával, és mindenkinek az orra alá dugta, hogy vizeljen bele, és vizsgáltassa meg a vizeletét, mert az ilyen vizsgálaton múlik az ember és a család boldogsága, és nagyon olcsó is, mert csak hat koronába kerül. Mindenki, aki abba a söntésbe járt, még a kocsmáros meg a kocsmárosné is, kielemeztette már a vizeletét, csak ez a kistisztviselő tartotta még magát, pedig ez az úr folyton utána somfordált a piszoárba, amikor kiment, és mindig azt mondta neki aggódó hangon: "Én nem tudom, Skorkovský úr, de nekem valahogy nem nagyon tetszik a maga vizelete, tessék belevizelni ebbe az üvegecskébe, amíg nem késő!" Végül is sikerült rábeszélnie. A kistisztviselőnek ez hat koronájába került, és ez az úr olyan alaposan megcsinálta neki azt az elemzést, mint az összes többinek a söntésben, a kocsmárost is beleértve, akinek elrontotta a boltját, mert az ilyen elemzés után mindig azt mondta, hogy nagyon súlyos eset, hogy a paciensnek nem szabad mást inni, csak vizet, hogy nem szabad dohányoznia, nem szabad megnősülnie, és kizárólag csak főzeléket szabad ennie. Úgyhogy ez a kistisztviselő borzasztó dühös lett rá, mint mindenki, és a házmestert választotta a bosszú eszközének, mert tudta, hogy ez a házmester egy goromba ember. Ezért azt mondta egyszer ennek az úrnak, aki a vizeletvizsgálást művelte, hogy az a házmester már nem érzi magát egészségesnek egy idő óta, és kéreti őt, hogy holnap reggel hét órakor menjen el hozzá vizeletért, mert meg akarja vizsgáltatni. És ő el is ment. A házmester még aludt, amikor ez az úr felköltötte, és barátságosan azt mondta neki: "Van szerencsém, Málek úr, jó reggelt kívánok. Itt van, kérem, az üvegecske, tessék belepisilni, és kapok hat koronát." De akkor aztán kitört a botrány, mert ez a házmester gatyában kiugrott az ágyból, nyakon ragadta ezt az urat, és úgy odavágta a szekrénybe, hogy beleragadt! Aztán kihúzta a szekrényből, fogott egy bikacsököt, és gatyában lekergette a Čelakovský utcára, és ez az úr visított, mint egy kutya, mikor a farkára lépnek, és a Havlíček úton felugrott a villamosra, és a házmestert megfogta egy rendőr, összeverekedett vele, és mivel a házmester gatyában volt, és mindene kilógott, e miatt a közbotrány miatt bedobták a zsupkocsiba, és bevitték a rendőrségre, és ő még a zsupkocsiból is úgy ordított, mint egy bölény: "Gazemberek, majd én megmutatom nektek, az én vizeletemet vizsgálni!" Hat hónapot ült nyilvános erőszakoskodásért és hatóság elleni sértésért, és aztán ítélethirdetéskor elkezdte sértegetni az uralkodóházat, úgyhogy talán még ma is ül, és ezért mondom, hogy ha bosszút akarunk állni valakin, akkor egy ártatlan ember issza meg a levét.

Baloun közben intenzíven gondolkozott valamin, s végül ijedten megkérdezte Vaněktől:

- Kérem, rechnungsfeldvébl úr, szóval azt tetszik hinni, hogy e miatt az olasz háború miatt most már kisebb menázsit faszolunk?

- Világos, mint a nap - felelte Vaněk.

- Jézus Mária - kiáltotta Baloun, tenyerébe hajtotta a fejét, és csendesen ült tovább a sarokban.

Ezzel ebben a vagonban egyszer s mindenkorra véget ért az Olaszországról folyó vita.

Mivel Biegler kadét, a haditudományok híres szakértője immár nem tartózkodott a tisztek között, a törzsvagonban bizonyára igen fád lett volna az Olaszország hadba lépésével előállott új helyzetről folyó beszélgetés, ha Biegler kadétot bizonyos mértékig nem pótolja Dub hadnagy, a harmadik századból.

Dub hadnagy civilben a cseh nyelv tanára volt, s már civil korában igen erős hajlam élt benne aziránt, hogy ahol csak lehetett, kifejezésre juttassa lojalitását. Diákjainak a Habsburg-dinasztia történetéből vett témákról kellett írásbeli dolgozatokat írniuk. Az alsóbb osztályokban Miksa császár ijesztgette a diákokat, az, aki felmászott egy sziklára és nem tudott lemászni, továbbá II. József mint földműves, és Jó Ferdinánd. A magasabb osztályokban persze bonyolultabb témák szerepeltek, a hetedikesek egyik dolgozatának például ez volt a címe: "I. Ferenc József császár, a tudományok és művészetek pártfogója", aminek egy hetedikes az osztrák-magyar birodalom összes középiskoláiból való kizárását köszönhette, mert azt írta, hogy a fent említett uralkodó legszebb cselekedete a prágai I. Ferenc József-híd megalapítása volt.

Dub nagy súlyt vetett arra, hogy diákjai a császári születésnapokon és más hasonló császári ünnepségeken nagy lelkesedéssel énekeljék az osztrák himnuszt. Társaságban nem kedvelték, mert köztudomású volt róla, hogy fel szokta jelenteni a kollégáit. A városban, ahol tanított, tagja volt a legnagyobb hülyék és szamarak triumvirátusának, amely belőle, a járási kapitányból és a gimnázium igazgatójából állt. E szűk körben tanult meg politizálni az Osztrák-Magyar Monarchia keretei között. Most is elkezdte fejtegetni a nézeteit, a megcsontosodott tanárok tipikus hangján és hangsúlyával:

- Egészben véve, engem egyáltalán nem lepett meg Olaszország viselkedése. Már több mint három hónapja vártam ezt az eseményt. Kétségtelen, hogy az utóbbi időben Olaszország igen gőgössé vált a Törökországgal vívott győzelmes tripoliszi háború következtében. Azonkívül túlságosan bízik a flottájában, valamint a mi partvidéki és dél-tiroli lakosságunk hangulatában. Még a háború előtt beszéltem erről a mi járási kapitányunkkal, hogy kormányunknak nem szabad alábecsülnie a déli irredenta mozgalmat, ő teljesen igazat adott nekem, hiszen minden éles szemű embernek, aki a szívén viseli birodalmunk fenntartását, már régóta látnia kellett, hogy hová jutnánk, ha túlságosan engedékenyek lennénk az ilyen elemekkel szemben. Jól emlékszem, hogy körülbelül két évvel ezelőtt egy beszélgetés folyamán azt mondtam a járási kapitány úrnak (akkor volt éppen a balkáni háború a mi Procházka konzulunk afférja miatt), hogy Olaszország a legelső adandó alkalommal orvul ránk fog támadni.

- És most tessék! - kiáltotta olyan hangon, mintha valamennyien veszekednének vele, holott a jelenlevő aktív tisztek kivétel nélkül arra gondoltak a szónoklata közben, hogy ez a fecsegő civil kinyalhatja a feneküket.

- Tagadhatatlan - folytatta Dub egy kissé csendesebben -, hogy a legtöbbször még az iskolai dolgozatokban is megfeledkeztünk a régebbi olasz-osztrák viszonyról, dicső és győztes seregeink ezernyolcszáznegyvennyolcas és ezernyolcszázhatvanhatos nagy napjairól, melyeket a mai dandárparancsok említenek. Én azonban mindig teljesítettem kötelességemet, s még az iskolaév befejezése előtt, szinte a háború legelején, ilyen címen írattam stiláris dolgozatot a diákjaimmal: "Unsere Helden in Italien von Vicenza bis Custozza, oder..."

S a tökkelütött Dub hadnagy ünnepélyesen hozzátette: "...Blut und Leben für Habsburg! Für ein Österreich, ganz, einig, gross."[218]

...................................................................................................................................................

Elhallgatott, s nyilván azt várta, hogy a törzsvagon többi utasa is szól valamit az új helyzetről, mire ő még egyszer kifejtheti, hogy már évekkel ezelőtt tudta, miképpen fog viselkedni Olaszország a szövetségesével szemben. De a legnagyobb mértékben csalódnia kellett, mert Ságner kapitány, akinek Matušič zászlóaljordonánc meghozta az állomásról a "Pester Lloyd" esti kiadását, az újságba pillantva így szólt:

- Nahát, az a Weiner nevű színésznő, akit Bruckban láttunk vendégszerepelni, tegnap az itteni Kis Színházban játszott.

Ezzel a törzsvagonban is véget ért az Olaszországról folyó vita...


A hátsó vagon utasain kívül Matušič zászlóaljordonánc és Batzer, Ságner kapitány tisztiszolgája is tisztán gyakorlati szemszögből tekintett az olasz háborúra, mert évekkel azelőtt, még tényleges szolgálatuk idején, mindketten részt vettek valami dél-tiroli hadgyakorlatokon.

- Kutya rossz lesz azokra a hegyekre mászni - mondta Batzer -, Ságner kapitánynak annyi kofferja van, mint a fene. Én ugyan hegyvidéki vagyok, de az egészen más, amikor az ember fogja a puskáját, a kabátja alá dugja, és kimegy valami nyulat nézni a Svarcenberg herceg birtokára.

- Hát igen, ha átdobnak Olaszországba. Én se volnék oda érte, hogy a hegyeken meg gleccsereken futkossak a parancsokkal. Aztán meg az a koszt odalent, tiszta polenta meg olaj - mondta szomorúan Matušič.

- És miért éppen minket ne vágnának oda a hegyek közé -, fortyant fel Batzer -, a mi regimentünk már volt Szerbiában, a Kárpátokban, én már cipekedtem a kapitány úr kofferjaival hegyek között, kétszer már el is vesztettem őket, egyszer Szerbiában, másodszor a Kárpátokban, olyan nagy volt a kavarodás, most aztán lehet, hogy harmadszor is ez lesz a sorsom az olasz határon, na és az a koszt odalent... - köpött egyet. Közelebb húzódott Matušičhoz, és bizalmasan így folytatta: - Tudod, minálunk Kašperské Horyban olyan apró kis gombócokat csinálnak nyers krumpliból, aztán megfőzik, aztán meghempergetik tojásban, aztán szépen beszórják zsemlemorzsával és aztán szalonnán kisütik. - Az utolsó szavakat titokzatos, ünnepélyes hangon ejtette ki.

- És akkor a legjobb, ha savanyúkáposzta van hozzá - mondta mélabúsan -, tőlem a klozettba önthetik a makarónijukat.

Ezzel itt is véget ért a beszélgetés Olaszországról.

...................................................................................................................................................

Mivel a vonat már több mint két órája állt az állomáson, a többi vagonban mindenütt csak azt beszélték, hogy a vonat biztosan visszafordul, és Olaszországba küldik.

Emellett szólt az is, hogy közben furcsa dolgok történtek a transzporttal. A legénységet megint kikergették a vagonokból, jött egy egészségügyi ellenőr meg egy fertőtlenítő osztag, és szépen belocsolták az összes vagonokat lysollal, amit a katonák igen kelletlenül fogadtak, különösen abban a vagonban, ahol a komiszkenyér volt felraktározva.

De a parancs parancs, az egészségügyi bizottság kiadta a parancsot, hogy a 728-as számú transzport valamennyi vagonja fertőtlenítendő, s ezért szép nyugodtan belocsolták lysollal a cvibak-halmokat és a rizses zsákokat. Ebből látszott, hogy valami rendkívüli dolog van folyamatban.

Aztán ismét betereltek mindenkit a vagonokba, és egy fél óra múlva megint kikergették őket, mert odajött a transzporthoz szemlét tartani egy öreg kis tábornok, akinek Švejk egész természetesen mindjárt gúnynevet is adott. A felsorakozott katonák mögött állva ugyanis odaszólt Vaněk számvivő őrmesternek:

- Kész hullajelölt a kisöreg.

S az öreg tábornok elsétált a katonák arcvonala előtt, Ságner kapitánytól kísérve, majd megállt egy fiatal katonánál, s valószínűleg azért, hogy fellelkesítse az egész legénységet, megkérdezte tőle, hogy hovávalósi, milyen idős, és van-e zsebórája. A katonának ugyan volt órája, de mivel azt hitte, hogy még egyet kap az öregúrtól, azt felelte, hogy nincs, mire az öreg hullajelölt-tábornok így szólt, éppoly bárgyú mosollyal, mint ahogy Ferenc József császár szokta megszólítani körútjain a polgármestereket:

- Nagyon helyes, nagyon helyes - azután pedig a katona mellett álló káplárt tisztelte meg azzal a kérdéssel, hogy egészséges-e a felesége.

- Alázatosan jelentem - ordította a tizedes -, nőtlen vagyok - mire a tábornok kegyes mosollyal megint csak azt mondta:

- Nagyon helyes, nagyon helyes.

Aztán a második gyermekkorát élő tábornok megkérte Ságner kapitányt, hogy mutassa be neki, hogyan számolnak a katonák, amikor kettős rendekbe fejlődnek, s egy pillanat múlva már zengtek is a kiáltások:

- Egy... kettő, egy... kettő, egy... kettő.

Ezt nagyon szerette a hullajelölt tábornok. Volt neki otthon is két puccerje, fel szokta állítani őket maga előtt, s ezeknek is számolniuk kellett: "Egy... kettő, egy... kettő."

Ausztriának rengeteg ilyen tábornoka volt.

Mikor szerencsésen véget ért a szemle, melynek folyamán a tábornok nem fukarkodott dicséreteivel Ságner kapitány előtt, a legénységnek megengedték, hogy szabadon mozogjon a pályaudvar térségében, mert olyan hírek érkeztek, hogy még három órát kell várni. A legénység tehát ide-oda kószált, és bámészkodott, mert hisz a pályaudvarokon mindig van elég közönség, s a szerencsésebb katonáknak sikerült egy-egy cigarettát koldulniuk.

Látnivaló volt, hogy a kezdeti lelkesedés, amely a pályaudvarokra érkező transzportok ünnepélyes fogadtatásában nyilvánult meg, azóta jelentősen megcsappant, s egészen a koldulásig süllyedt.

Ságner kapitánynál megjelent a "Hősök fogadtatását szervező egylet" deputációja, amely két rendkívül lenyúzott hölgyből állt, és ajándékokat hozott a transzportnak, nevezetesen húsz doboz illatos szájpasztillát, egy pesti cukorgyár reklám-készítményét. Az illatos szájpasztillák szép kidolgozású pléhdobozának fedelén egy magyar honvéd volt látható, amint kezet szorít egy osztrák népfölkelővel, és fölöttük a szentistváni korona sugárzik. Körülöttük német és magyar felirat: "Für Kaiser, Gott und Vaterland - Császárért, Istenért és Hazáért."

A cukorgyár olyan lojális volt, hogy az úristennél is előbbre helyezte a császárt.

Minden doboz nyolcvan pasztillát tartalmazott, úgyhogy körülbelül öt pasztilla jutott három emberre. Ezenkívül a lestrapált, lenyúzott hölgyek egy nagy csomag nyomtatott papírlapot is hoztak; minden lapon két ima állt, melyet Szatmárbudafalusy Géza, budapesti érsek írt. A kétnyelvű, német-magyar imák szörnyű átkokat szórtak minden elképzelhető ellenségre. Olyan szenvedélyesen voltak megírva, hogy csak az ízes magyar "megazisten" hiányzott a végükről.

A tiszteletre méltó érsek szerint az irgalmas úristennek legfőbb kötelessége volt nudlivá és paprikás gulyássá aprítani az oroszokat, angolokat, szerbeket, franciákat és japánokat. Az irgalmas úristennek az ellenség vérében kell fürödnie, és halomra kell gyilkolnia őket, mint ahogy az a goromba Heródes tette a kisgyerekekkel.

A főtisztelendő budapesti érsek például ilyen szép mondatokkal is élt imácskáiban: "Isten áldja meg szuronyaitokat, hogy mélyen belefúródjanak ellenségeitek gyomrába. Vajha a mindenek fölött igazságos Úr tüzérségi tüzet zúdítana az ellenséges vezérkarok fejére. Bárcsak megadná az irgalmas Atyaúristen, hogy minden ellenség fulladjon bele önvérébe, amely az általatok ütött sebekből eredend"!

Ezért kell még egyszer elismételnünk, hogy ezekhez az imácskákhoz semmi se hiányzott, csak a "megazisten".

Miután a két hölgy mindent átadott, azzal a kétségbeesett kéréssel fordultak Ságner kapitányhoz, hogy szeretnének jelen lenni az ajándékok szétosztásánál. Sőt, az egyik bátorkodott kifejezni azt az óhaját is, hogy ebből az alkalomból beszédet intézne a harcosokhoz, akiket egyébként csak "unsere braven Feldgrauen"-nek[219] nevezett.

Mindketten rendkívül sértődött képet vágtak, amikor Ságner kapitány visszautasította kérésüket. Közben a szeretetcsomagok a raktárvagonba vándoroltak. A tiszteletre méltó hölgyek elvonultak a katonák között, s egyikük nem mulasztotta el, hogy ebből az alkalomból megpaskolja egy szakállas hadfi arcát. Az illető, akit Šimeknek hívtak, és budějovicei volt, mit sem tudva a hölgyek magasztos küldetéséről, távozásuk után így szólt bajtársaihoz:

- Nahát, hogy az itteni kurvák milyen pimaszok! Még ha legalább kinézne valahogy ez a majom, de olyan csülkei vannak, mint egy gólyának, úgy néz ki, mint a sötét éjszaka, és egy ilyen vén tyúknak még katonákra fáj a foga.

A pályaudvaron nagy volt a sürgés-forgás. Az olaszországi esemény meglehetős pánikot keltett, minthogy két tüzér-transzportot már feltartóztattak itt, és Stájerországba küldtek. Volt itt egy bosnyák transzport is, amely ismeretlen okokból már két napja tartózkodott az állomáson, mindenkitől elfeledve és elhagyatva. A bosnyákok már két napja nem faszoltak, menázsit, és Újpestre jártak kenyeret koldulni. Nem is hallatszott más az állomáson, mint a hevesen gesztikuláló, elveszett bosnyákok izgatott beszéde, a szüntelen "jeben ti boga, jeben ti dusu, jeben ti majku."[220]

Aztán a 91. ezred menetzászlóalját ismét összegyűjtötték, és mindenki elfoglalta helyét a vagonokban. Nemsokára azonban Matušič zászlóaljordonánc azzal a hírrel tért vissza az állomásparancsnokságról, hogy csak három óra múlva indulnak. Ezért az összeterelt legénységet ismét kiengedték a vagonokból. Közvetlenül a vonat indulása előtt Dub hadnagy lépett a törzsvagonba rendkívül izgatottan, és felkérte Ságner kapitányt, hogy haladéktalanul csukassa le Švejket. Dub hadnagy, aki már régi működési területén, a gimnáziumban is közismert denunciáns volt, fölöttébb szeretett beszélgetésbe elegyedni a katonákkal, hogy kifürkéssze meggyőződésüket, s éppígy szerette minden lehetséges alkalommal kioktatni őket afelől, hogy milyen okokból és milyen célokért harcolnak.

Most is ilyen természetű körúton volt, s a pályaudvar épülete mögött egy lámpásnál meglátta Švejket, aki érdeklődve nézegette egy jótékonycélú katonai sorsjáték plakátját. A plakát egy osztrák katonát ábrázolt, amint szuronnyal a falhoz szegez egy szakállas kozákot.

Dub hadnagy a vállára ütött Švejknek, és megkérdezte tőle, hogy tetszik neki a plakát.

- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem - felelte Švejk -, hogy ez egy hülyeség. Már láttam egypár hülye plakátot, de ilyen marhaságot még nem láttam.

- Mi nem tetszik magának rajta? - kérdezte Dub hadnagy.

- Nekem, lajtnant úr kérem, az nem tetszik ezen a plakáton, ahogy ez a katona a rábízott fegyverrel bánik, mert ugye a szuronya könnyen beletörhetik a falba, és különben is fölösleges az egész, sőt meg is büntetnék érte, mert az az orosz feltartja a kezét, és megadja magát. Ez egy fogoly, és a foglyokkal rendesen kell bánni, mert hiába, ők is emberek.

Dub hadnagy ezek után tovább fürkészte Švejk felfogását, és megkérdezte tőle:

- Szóval maga sajnálja azt az oroszt, mi?

- Én kérem, lajtnant úr, sajnálom mind a kettőt, az oroszt is, mert át van szúrva, és a katonát is, mert be fogják csukni érte. Muszáj, hogy összetörje vele a szuronyát, lajtnant úr, hiába, úgy néz ki, hogy az a fal, amibe beledöf, kőből van, és az acél törékeny. Egyszer, amikor még a tényleges időmet szolgáltam, lajtnant úr, volt nálunk a században egy lajtnant. Még egy öreg zupás őrmester se tudta magát úgy kifejezni, mint ez a lajtnant úr. A gyakorlótéren mindig azt mondta nekünk: "Mikor hapták van, dülleszd ki a szemed, mint a kandúr, ha a szecskába szarik." De különben nagyon derék ember volt. Egyszer karácsonyra megbolondult, vásárolt a századnak egy egész kocsi kókuszdiót, és azóta tudom, hogy milyen törékenyek a szuronyok. A fél századnak beletört a szuronya ezekbe a diókba, és az alezredes úr becsukatta az egész századot, három hónapig nem mehettünk ki a kaszárnyából, a lajtnant úr is háziőrizetet kapott...

Dub hadnagy felindultan nézett a derék katona gondtalan arcába, és dühösen megkérdezte:

- Ismer maga engem?

- Alázatosan jelentem, hogy ismerem a lajtnant urat.

Dub hadnagy szemei forogtak egyet, a lába nagyot dobbantott:

- Én pedig azt mondom, hogy maga még nem ismer engem.

Švejk megint ugyanazzal a gondtalan nyugalommal válaszolt, mintha raporton volna:

- Alázatosan jelentem, hogy ismerem a lajtnant urat, a mi menetzászlóaljunknál tetszik lenni.

- Maga még nem ismer engem - kiáltotta megint Dub hadnagy -, lehet, hogy a jó oldalamról ismer, de majd meg fog ismerni a rossz oldalamról is! Én veszedelmes ember vagyok, mit képzel maga, én megríkatok mindenkit. Nahát, ismer vagy nem ismer?

- Ismerem, lajtnant úr.

- Utoljára mondom magának, hogy nem ismer, maga szamár. Van magának testvére?

- Lajtnant úrnak jelentem alássan, hogy van.

Dub hadnagy végképp dühbe gurult Švejk nyugodt, gondtalan tekintetétől, és magánkívül ráordított:

- Biztosan az is olyan nagy marha, mint maga. Mi volt civilben?

- Tanár, jelentem alássan. Aztán őt is behívták, és letette a tiszti vizsgát.

Dub hadnagy úgy nézett Švejkre, mintha át akarná fúrni. Švejk méltóságteljes nyugalommal állta Dub hadnagy gonosz pillantását, úgyhogy a beszélgetésük egyelőre véget is ért, ezzel a szóval:

- Abtreten!

Mindegyik ment a maga dolga után, és mindegyik azt gondolt magában, amit akart.

Dub hadnagy azt gondolta, hogy szól a kapitány úrnak, hogy csukassa le Švejket. Švejk pedig azt gondolta, hogy ő már sok hülye tisztet látott, de az ilyen, mint Dub hadnagy, mégiscsak ritkaság az ezrednél.

Dub hadnagy, akire ma különösen rájött a katonanevelő szenvedély, a pályaudvar mögött csakhamar újabb áldozatokra talált. Két katona volt az áldozat, a 91. ezredből, de egy másik századból; most éppen tört német nyelven társalogtak két utcalánnyal, minthogy az ilyenek tucatszám kószáltak a pályaudvar körül.

A távolodó Švejk még egészen világosan hallotta Dub hadnagy éles hangját:

- Ismernek engem?!...

Én meg azt mondom, hogy nem ismernek!...

De majd megismernek!...

Lehet, hogy a jó oldalamról ismernek!...

Én mondom, hogy majd megismernek a rossz oldalamról is!...

Majd én megríkatom magukat, szamarak!...

Van testvérük?...

Biztos azok is olyan nagy marhák, mint maguk!... Hol szolgált a testvérük?... A trénnél?... Na jó... Ne feledjék, hogy katonák... Maguk csehek?... Tudják, mit mondott Palacký? Hogyha nem volna Ausztria, ki kellene találni... Abtreten!...

Dub hadnagy körsétája azonban végül is nem járt pozitív eredményekkel. Megállított még vagy három, katonacsoportot, de "megríkató" nevelői igyekezete teljesen kudarcot vallott. Ez a frontra menő anyag olyan fajta emberekből állt, akiknek a szeméből Dub hadnagy kiolvasta, hogy valami nagyon kellemetlen dolgot gondolnak róla.

Dub hadnagy sértve érezte magát büszkeségében, s éppen emiatt kérte meg a törzsvagonban a vonat indulása előtt Ságner kapitányt, hogy csukassa le Švejket. A derék katona elkülönítését megokolandó, beszámolt Švejk különös, pimasz magatartásáról, s az utolsó kérdésére kapott választ epés megjegyzésnek minősítette. Ha ez így megy tovább, a tisztikar elveszti minden tekintélyét a legénység előtt, ebben a tiszt urak bizonyára valamennyien egyetértenek vele. A háború előtt ő már beszélt erről a járási kapitány úrral, és kifejtette abbeli véleményét, hogy minden feljebbvalónak határozott respektust kell tartania az alantasaival szemben.

A járási kapitány úr ugyanezt a nézetet vallotta. Különösen most a háborúban, minél közelebb kerülnek az ellenséghez, valósággal rettegésben kell tartani a katonákat. Ezért kéri, hogy Švejket részesítsék fegyelmi büntetésben.

Ságner kapitány, aki tényleges tiszt lévén gyűlölt minden tartalékos tisztet, a különböző civil foglalkozásukkal együtt, figyelmeztette Dub hadnagyot, hogy az ilyen bejelentés csakis raport formájában történhetik, nem pedig így, szatócs módra, mintha a krumpli áráról diskurálnának. Ami a nevezett Švejket illeti, az első hatóság, amely alá ez a Švejk tartozik, Lukᚠfőhadnagy úr. Az ilyen ügyek csakis raporton intézhetők el. A század felterjeszti az ilyen ügyeket a zászlóaljhoz, a hadnagy úr bizonyára hallott már erről. Ha Švejk elkövetett valamit, akkor századraport elé kerül, és ha fellebbez, akkor zászlóaljraport elé. De ha Lukᚠfőhadnagy úrnak úgy tetszik, és Dub hadnagy úr elbeszélését hivatalos feljelentésnek tekinti, semmi kifogása nincs az ellen, hogy Švejket vezessék elő, és hallgassák ki.

Lukᚠfőhadnagynak sem volt ezellen semmi kifogása, csupán annyit jegyzett meg, hogy Švejk elbeszéléséből maga is jól tudja, hogy Švejk fivére valóban tanár volt és tartalékos tiszt.

Dub hadnagy megingott, és azt mondta, hogy ő csupán tágabb értelemben kérte a büntetést, és lehet, hogy a nevezett Švejk nem tudta jól kifejezni magát, és válaszai ezért keltik a szemtelenség, epésség és a feljebbvalókkal szembeni tiszteletlenség benyomását. Különben is a nevezett Švejk egész magatartásából látható, hogy nevezett Švejk gyengeelméjű.

Ezzel Švejk feje fölött elvonult a vihar, egy árva villámlás nélkül.

A zászlóalj iroda- és raktárvagonjában Bautanzel, a menetzászlóalj számvivő őrmestere, rendkívül nagylelkűen marokszámra osztogatta a zászlóalj két írnokának ama szájpasztillákat, amelyeket a legénység között kellett volna kiosztani. Megszokott jelenség volt, hogy mindaz, ami a legénységnek járt volna, ugyanazon a szükségszerű műveleten ment keresztül a zászlóaljirodán, mint ezek a szerencsétlen pasztillák.

Ez annyira általános volt a háborúban, hogy ha valahol a szemle történetesen nem állapított meg lopást, azért az összes elképzelhető irodákban minden számvivő őrmester erős gyanú alatt állt, hogy túllépi a költségvetést, s azután újabb svindlikkel hozza egyensúlyba.

Így hát mindannyian teletömték magukat e pasztillákkal, hogy legalább felhasználják valamire ezt a nyavalyát, ha már semmi mást se lehet a legénységtől lopni, s aztán Bautanzel a következőképpen nyilatkozott mostani utazásuk szomorú körülményeiről:

- Én már végigcsináltam két marsbataillont, de ilyen nyomorúságos utam, mint most, még nem volt soha. Barátom, akkor még meg se érkeztünk Eperjesre, de már rakásban volt mindenünk, amit csak el tud képzelni az ember. Volt nekem elspórolva tízezer memfiszem, két korong ementáli sajtom, háromszáz konzervem, és aztán, amikor Bártfára mentünk a lövészárokba, az oroszok Musinából elvágták az összeköttetést Eperjes felé, akkor aztán lehetett üzleteket csinálni. A látszat kedvéért egy tizedrészt leadtam a marsbataillonnak, mintha megspóroltam volna, a többit meg eladtam a trénnél. Volt egy Sojka nevű őrnagyunk, nagy disznó volt. Nem akaródzott neki hősnek lenni, és a legszívesebben nálunk csellengett a trénnél, mert odafent fütyültek a golyók, és robbantak a srapnelek. Ez mindig odajött hozzám, azzal az ürüggyel, hogy megnézi, rendesen főznek-e a bataillon legénységének. Olyankor szokott lejönni hozzánk, ha azt a hírt kapták, hogy az oroszok megint készülnek valamire; remegett, mint a kocsonya, rumot kellett igyon a konyhán, és csak azután ment szemlére az összes tábori konyhákhoz, amik a trén körül álltak, mert az állásokba nem lehetett feljutni, és a menázsit éjszaka küldtük oda. Olyan helyzetben voltunk akkor, hogy valamiféle tiszti menázsiról szó se lehetett. Csak egy út volt még szabad hátrafelé, azt a birodalmi németek szállták meg, és mindent visszatartottak, ami jót a hadtáptól mihozzánk küldtek és ők zabálták meg, úgyhogy minekünk már semmi se maradt; nálunk a trénnél senki se kaphatott tiszti menázsit. Az egész idő alatt semmit se tudtam szerezni magunknak az irodára, csak egy malacot, amit aztán megfüstöltünk, és hogy a Sojka őrnagy meg ne találja, elküldtük egy órányira a tüzérséghez, ahol volt egy ismerősöm, egy feuerwerker.[221] Szóval ez az őrnagy, amikor lejött hozzánk, mindig azzal kezdte, hogy megkóstolta a levest a konyhán. Igaz, sok húst nem lehetett főzni, csak ami disznót vagy sovány tehenet összeszedtünk a környéken. Ráadásul még a poroszok nagy konkurrenciát csináltak nekünk, és kétszer annyit fizettek a rekvirált jószágért. Az egész idő alatt, amíg Bártfa alatt álltunk, nem sokkal többet spóroltam meg a marhavásárlásnál, mint ezerkétszáz koronát, azt is csak úgy, hogy pénz helyett a legtöbbször elismervényeket adtunk a zászlóalj bélyegzőjével, különösen a végén, amikor már tudtuk, hogy tőlünk keletre az oroszok már Radványban vannak, nyugatra meg Podolinban. A legrosszabbul megy a dolog az olyan néppel, amilyen ott van, és nem tud írni-olvasni és három kereszttel írja alá magát, amit a mi intendantúránk nagyon is jól tudott, úgyhogy amikor pénzért küldtünk az intendantúrára, nem küldhettem mellékletbe hamisított nyugtákat, hogy én arra kifizettem a pénzt, ezt csak ott lehet csinálni, ahol a nép műveltebb, és alá tudja írni a nevét. Meg aztán, mint mondtam, a poroszok túlfizettek minket, és készpénzzel fizettek, és ha mi bementünk valahová, úgy néztek ránk, mint a rablóra, és ráadásul még az intendantúra parancsba adta, hogy a kereszttel aláírt nyugtákat a tábori számvivőségnek kell ellenőrizni. Tábori számvivő meg annyi volt, mint a szemét. Ki-kijött hozzánk egy ilyen pasas, telezabálta, teleitta magát nálunk, másnap aztán feljelentett minket. Ez a Sojka őrnagy meg folyton a konyhák után járt, bizonyisten, nem hazudok, egyszer kiszedte a kondérból a negyedik század összes húsát. A disznófejjel kezdte, azt mondta, nincs elég jól megfőve, úgyhogy még főzette magának egy kicsit; igaz, akkor nem sok húst főztünk, az egész századra csak tizenkét becsületes régi porció jutott, de ő mind befalta, aztán megkóstolta a levest, és nagy murit csinált, hogy az víz, miféle rend ez, húsleves hús nélkül, be kellett rántani, és még beledobta az utolsó makarónimat, amit az egész idő alatt megőriztem. De ez még nem fájt nekem olyan nagyon, mint az, hogy a rántásra ráment két kiló teavaj is, amit még akkor spóroltam meg, amikor tiszti menázsink volt. Egy polcon állt a priccsem fölött, ő meg rám ordít, hogy kié. Mondom neki, hogy a legújabb hadosztályparancs szerint, amit a katonák élelmezéséről adtak, minden katonának tizenöt gramm vajjal vagy huszonegy gramm zsírral kell feljavítani a kosztját, és mert nem volt elég, készletben tartjuk a vajat, amíg nem lehet a teljes javítást kiadni a legénységnek. Sojka őrnagy szörnyen dühbe gurult, ordítozni kezdett, hogy talán meg akarom várni, amíg az oroszok odaérnek, és elveszik az utolsó két kiló vajunkat is, azonnal bele kell tenni a levesbe, ha már hús nincsen benne. Így aztán odalett az egész készletem, és higgyétek el, hogy ez az őrnagy, ahányszor megjelent, mindig csak pechet hozott rám. Lassanként már úgy kifinomult a szaglása, hogy rögtön megszimatolta az összes készleteimet. Egyszer megspóroltam a legénységen egy kis marhamájat, és meg akartuk dinsztelni, erre ő bemászik a priccsem alá, és kihúzza. Azt mondtam az ordítására, hogy azt a májat el kell ásni, mert délelőtt megnézte egy kovács a tüzérségtől, akinek állatorvosi tanfolyama van. De az őrnagy fogott egy pasast a tréntől, és ővele főzte magának a májat fent a sziklák alatt, de ez lett a veszte, mert az oroszok meglátták a tüzet, és egy tizennyolcassal odapörköltek az őrnagynak meg a kondérnak. Aztán odamentünk megnézni, és az ember nem tudta, mi az ott a sziklákon, marhamáj vagy az őrnagy úr mája.


Aztán újabb hír érkezett, hogy csak további négy óra múlva indulnak. Hatvan felé sebesültvonatok állják el a pályát. Az a hír is elterjedt a pályaudvaron, hogy Eger mellett egy betegekkel és sebesültekkel megrakott kórházvonat összeütközött egy tüzérséget szállító vonattal. Már mennek is oda segélyvonatok Pestről.

Csakhamar működésbe lépett az egész zászlóalj fantáziája. Kétszáz halottat és sebesültet emlegettek, azt beszélték, hogy az összeütközés szándékosan történt, így akarták eltussolni a betegek élelmezésével kapcsolatos csalásokat.

Ezzel összefüggésben éles kritikának vetették alá a zászlóalj nem kielégítő ellátását s az irodában és a raktárban működő tolvajokat.

A legtöbben úgy vélték, hogy Bautanzel, a zászlóalj számvivőőrmestere, mindent megfelez a tisztekkel.

A törzsvagonban Ságner kapitány bejelentette, hogy a marsruta szerint most már tulajdonképpen a galíciai határon kellene lenniük. Egerben három napi kenyeret és konzervet kellett, volna vételezniük a legénység részére. Most pedig még tíz órányi utazás választja el őket Egertől. Egerbe állítólag valóban annyi sebesültvonat érkezett a lembergi offenzívából, hogy a távirat szerint nincs ott egy árva cipó komiszkenyér és egy doboz konzerv se. Viszont parancsot kapott, hogy kenyér és konzerv helyett utaljon ki a legénységnek fejenként hat korona hetvenkét fillért, ezt kilenc nap múlva kell kifizetni a zsolddal együtt, persze ha addig megkapja a pénzt a dandártól. A pénztárban jelenleg alig van több tizenkétezer koronánál.

- Ez azért disznóság az ezred részéről - mondta Lukᚠfőhadnagy -, úgy ereszt világgá bennünket, mint a koldusokat.

Wolf zászlós és Kolář főhadnagy arról kezdett sugdolózni, hogy Schröder ezredes az elmúlt három hét alatt tizenhatezer koronát küldött Bécsbe a bankszámlájára.

Kolář főhadnagy aztán elmesélte, hogy mi a módja a spórolásnak. Ellopnak az ezredtől hatezer koronát, zsebre vágják, majd következetes logikával parancsba adják minden konyhának, hogy naponta vonjanak le minden ember kosztjából három gramm borsót.

Egy hónap múlva ez már fejenként kilencven grammot tesz ki, és így minden századkonyhán legalább tizenhat kiló spórolt borsónak kell lennie; ezt persze számon kérik a szakácsoktól.

Kolář főhadnagy csak úgy általában említett meg Wolfnak néhány esetet, amelyre felfigyelt.

De nem volt kétes, hogy az ilyen esetek száma végtelen az egész hadigazgatásban. Valamely szerencsétlen század számvivő őrmesterénél kezdődik a dolog, és egy tábornoki vállpántos hörcsögnél ér véget, aki buzgón gyűjti készleteit a háború utáni télre.

A háború a lopásban is bátorságot követelt.

A hadbiztosok gyöngéd szeretettel néztek egymásra, mintha azt akarnák mondani: "Egy test és egy lélek vagyunk, lopunk, pajtás, csalunk, testvér, de hiába, nehéz az ár ellen úszni. Ha te nem vágod zsebre, zsebre vágja egy másik, s még azt mondja rólad, hogy azért nem lopsz, mert már eleget harácsoltál."

A vagonba belépett egy piros és arany lampaszos úr. Ismét egy tábornok azok közül, akik ellenőrző körúton jártak az összes vonalakon.

- Üljenek le, uraim - intett barátságosan a tisztek felé; látszott rajta, mennyire örül, hogy megint sikerült meglepnie egy transzportot, amelyről maga sem tudta, hogy itt fog állni.

Amikor Ságner kapitány jelentést akart tenni, csak legyintett:

- Az ön transzportja nincs rendben. Az ön transzportja nem alszik. Az ön transzportjának már aludnia kéne. Mikor a transzport valamely pályaudvaron áll, kilenc órakor mindenkinek aludnia kell, éppúgy, mint a kaszárnyában. - Szaggatottan beszélt. - Kilenc óra előtt latrinára vezetjük a legénységet az állomás mögé, aztán alvás. Különben a legénység az éj folyamán bepiszkítja a pályát. Érti, kapitány úr? Ismételje el. Vagy nem, ne ismételje, hanem csinálja azt, amit mondok. Riadót fúvatni, mindenki a latrinára, takarodót fúvatni, aztán aludni, ellenőrizni, hogy ki nem alszik. Megbüntetni! Igen! Ez minden? Vacsoraosztás hat órakor.

Most valami múltbeli dologról beszélt, valamiről, ami nem történt meg, aminek semmi köze se volt a valósághoz. Úgy állt itt a tábornok úr, mint egy kísértet a negyedik dimenzió birodalmából.

- Vacsoraosztás hatkor - folytatta, az órájára nézve, amely esti tizenegy óra tíz percet mutatott. - Um halb neun Alarm, Latrinenscheissen, dann schlafen gehen.[222] Vacsorára itt krumplis gulyás, tizenöt deka ementáli sajt helyett, hat órakor.

Aztán készültséget parancsolt. Ságner kapitány tehát ismét riadót fúvatott, s az ellenőrző tábornok, miközben a zászlóalj felsorakozását nézte, ide-oda sétált a tisztekkel, szüntelenül beszélt hozzájuk, mint holmi idiótákhoz, akik nem tudják azonnal felfogni a szavai értelmét, és folyton az óráját mutatta:

- Also, sehen Sie. Um halb neun scheissen, und nach einer halben Stunde schlafen. Das genügt vollkommen.[223] Ebben az átmeneti időben a legénységnek különben is híg a széklete. Különös súlyt helyezek az alvásra. Ez ad erőt a további menetekhez. Amíg a legénység a vonatban tartózkodik, ki kell pihennie magát. Ha a vagonokban nincs elég hely, a legénység partienweise[224] alszik. A legénység egyharmada kényelmesen lefekszik a vagonokban és kilenctől éjfélig alszik, a többiek pedig állnak és nézik őket. Azután az első kialudt csoport átadja helyét a második harmadnak, amely éjféltől hajnali háromig alszik. A harmadik csoport háromtól hatig alszik, aztán ébresztő, és a legénység megmosdik. Menet közben a vagonokból nem ki-ug-rál-ni! A transzport elé járőröket állítani, hogy menet közben a legénység ne-ug-rál-jon-ki! Ha egy katonának az ellenség töri el a lábát... - a tábornok a lábára ütött - az dicséretes dolog, de menet közben fölösleges ugrálgatás folytán megnyomorodni, az büntetendő.

- Ez volna hát az ön zászlóalja? - kérdezte Ságner kapitánytól, az álmos katonákra pillantva, akik közül sokan nem bírták fegyelmezni magukat, és álmukból felriasztva nagyokat ásítottak a friss éjjeli levegőn. - Ez egy ásító zászlóalj, kapitány úr. A legénységnek kilenc órakor le kell feküdnie.

A tábornok közben a 11. század elé ért; itt Švejk állt a bal szélen, óriásikat ásított, és illedelmesen a szája elé tartotta a kezét, de a keze mögül olyan bőgés hallatszott, hogy Lukᚠfőhadnagy remegni kezdett: csak a tábornok jobban oda ne figyeljen. Az volt az érzése, hogy Švejk szándékosan ásít.

És a tábornok, mintha mindennel tisztában volna, Švejk felé fordult, és odalépett hozzá:

- Böhm oder Deutscher?

- Böhm, melde gehorsam, Herr Generálmajor.[225]

- Dobzse - mondta a tábornok, aki lengyel volt, és tudott egy kicsit csehül -, te ordítod, mint szénára tehén. Sztul piszk, drzs gubu, nyebucs![226] Voltál már latrinán?

- Generálmajor úrnak alázatosan jelentem, hogy nem voltam.

- Miert nem mentel szarni a többiek emberrel együtt?

- Generálmajor úrnak jelentem alássan, a píseki hadgyakorlaton a Wachtl ezredes úr mindig azt mondta nekünk, amikor a legénység pihenőkor szétment a rozsba, hogy a katonának nem szabad folyton a sajszerájra gondolni, a katonának a harcra kell gondolni. Különben is, jelentem alássan, mit csináltunk volna azon a latrinán? Nincs miből nyomni. A marsruta szerint már egynéhány állomáson kellett volna vacsorát kapjunk, és nem kaptunk semmit. Üres gyomorral ne eridj latrinára!

Miután egyszerű szavaival megvilágította a tábornok úr előtt az egész helyzetet, Švejk olyan bizalmasan nézett rá, hogy a tábornok kiérezte szeméből a segélykérést. Ha az a parancs, hogy a legénység vonuljon szervezetten a latrinára, akkor ezt a parancsot belsőleg elő is kell készíteni valamivel.

- Küldje vissza a kocsiba az egészet - mondta a tábornok Ságner kapitánynak -, hogy lehet az, hogy nem kaptak vacsorát? Minden transzportnak, ami ezen az állomáson keresztülmegy, vacsorát kell kapnia. Van itt élelmezési állomás. Másképpen nem lehet. Erre határozott terv van.

A tábornok hangjából kicsendülő bizonyosság azt jelentette, hogy mivel most már esti tizenegy óra van, s a vacsorát hatkor kell kiosztani, mint már említette, nincs más hátra: tartsák itt a vonatot egész éjszaka és másnap is egészen hat óráig, hogy végül is megkapják azt a krumplis gulyást.

- Nincs rosszabb annál - mondta mérhetetlenül komolyan -, mint ha a háborús csapatszállítások közben megfeledkeznek a katonák ellátásáról. Nekem az a kötelességem, hogy megállapítsam az igazat, mi a való helyzet az állomásparancsnokság irodáján. Mert, uraim, néha maguk a transzportparancsnokok a bűnösek. Amikor a subotistei állomást ellenőriztem a dél-boszniai vasútvonalon, megállapítottam, hogy hat transzport azért nem kapott vacsorát, mert a parancsnokok elfelejtették kérni. Az állomáson hatszor főztek krumplis gulyást, és senki se kérte. Rakásszámra öntötték ki, egy egész veremre való hevert ott, uraim, és három állomással odébb már egy falat kenyérért koldultak a katonák, akik Subotistében egész gulyáshegyek mellett robogtak el. Itt, mint látják, nem a hadigazgatás volt a hibás. - Dühösen legyintett: - A transzportok parancsnokai nem teljesítették kötelességüket. Gyerünk az irodába.

Utánamentek, azon töprengve, hogy miért bolondul meg minden tábornok.

A parancsnokságon kiderült, hogy valóban semmit se tudnak a gulyásról. Igaz, úgy volt, hogy ma főzniük kell az összes átmenő transzportok számára, de aztán parancs érkezett, hogy a csapatélelmezési számláról írjanak le fejenként hetvenkét fillért, így tehát minden átutazó egységnek a javára van írva katonánként hetvenkét fillér, amely összeget minden csapat a maga intendantúrájától fogja megkapni a legközelebbi zsoldkifizetés alkalmával. Ami pedig a kenyeret illeti, abból majd Hatvanban kap a legénység fejenként egy fél veknit.

Az élelmezési kirendeltség parancsnoka nem volt gyáva ember. Szemébe mondta a tábornoknak, hogy a parancsokat óránként változtatják, ő néha elkészítteti a menázsit a transzportoknak. De befut egy kórházvonat, magasabb parancsokra hivatkozik, és vége, a transzport üres kondérok problémájával találja szemben magát.

A tábornok egyetértően bólintott, és megjegyezte, hogy a viszonyok határozottan javulnak, a háború elején sokkal rosszabb volt. Nem megy minden egyszerre, mindenhez feltétlenül tapasztalatokra, gyakorlatra van szükség. Az elmélet tulajdonképp mindig fékezi a gyakorlatot. Minél tovább tart a háború, annál inkább rendbe jön minden.

- Felhozhatok önöknek egy gyakorlati példát - mondta boldogan, mint akinek valami nagyszerű dolog jutott az eszébe -, két nappal ezelőtt a hatvani állomáson áthaladó transzportok nem kaptak kenyeret, és önök holnap ott faszolni fognak. Most gyerünk a restibe.

A restiben a tábornok úr ismét a latrináról kezdett beszélni, s hogy milyen csúnya az, amikor a pályán véges-végig kaktuszok vannak. Közben bifszteket evett, s mindannyiuknak az volt az érzése, mintha a tábornok úr egy kaktuszt forgatna a szájában.

Akkora súlyt vetett a latrinákra, mintha ettől függne a monarchia győzelme.

Az olasz hadüzenet folytán előállott új helyzettel kapcsolatban kijelentette, hogy éppen a seregünk latrinái jelentenek számunkra tagadhatatlan előnyt az olasz hadjáratban.

Ausztria győzelme latrinákból mászott elő.

A tábornok úr rendkívül egyszerűnek látott mindent. A háborús dicsőséghez vezető útnak ez volt a receptje: este hatkor a katonák krumplis gulyást kapnak, fél kilenckor a legénység kikakálja magát a latrinán, és kilenckor aludni tér. Ilyen hadsereg elől rémülten menekül az ellenség.

A generálmajor elgondolkozott, rágyújtott egy Operas-szivarra, és sokáig, sokáig nézte a mennyezetet. Azon törte a fejét, mit mondjon még, ha már itt van, mire oktassa a transzport tisztjeit.

- Az önök zászlóaljának a magva egészséges - mondta hirtelen, holott mindenki arra számított, hogy most már örökké ilyen hallgatagon fogja bámulni a plafont -, az önök állománya tökéletesen rendben van. Az a katona, akivel beszéltem, őszinteségével és katonás tartásával a legszebb reményekre jogosít az egész zászlóalját illetően, mely kétségkívül az utolsó csepp véréig fog harcolni.

Elhallgatott, és hátradőlve a székén, ismét felnézett a plafonra, majd ebben a tartásban, melyet csak a szolgalelkű Dub hadnagy utánozott, így folytatta:

- Az önök zászlóaljának azonban szüksége van arra, hogy tettei ne merüljenek feledésbe. Az önök dandárjába tartozó zászlóaljaknak már megvan a maguk története, melyet az önök zászlóaljának folytatnia kell. Önöknek egy olyan emberre van szükségük, aki pontos feljegyzéseket vezetne és megírná a zászlóalj történetét. Hozzá kell összefutnia minden szálnak, minden adatnak az egyes századok tetteiről. Intelligens ember legyen, nem egy marha, nem egy tehén. Kapitány úr, önnek ki kell neveznie a zászlóaljnál egy bataillonsgeschichtsschreibert.[227]

Közben a faliórát bámulta, melynek mutatói az egész álmos társaságot arra figyelmeztették, hogy ideje volna elbúcsúzni.

A tábornok, akinek ellenőrző vonatja ott állt a pályaudvaron, megkérte az urakat, hogy kísérjék el a hálókocsijáig.

Az állomásparancsnok nagyot sóhajtott. A tábornok megfeledkezett arról, hogy kifizesse a bifsztekét meg az üveg borát. Most megint őneki kell fizetnie. És ilyen látogatásokból minden napra esik egynéhány. A vendégfogadásra már ráment két vagon széna, amit az állomásparancsnok holtvágányra tolatott, és eladott a hadiszállító Löwenstein cégnek, mint ahogy a lábon álló rozst szokták. A kincstár aztán visszavásárolta a két vagont, de az állomásparancsnok a biztonság kedvéért ott hagyta állni a holtvágányon. Ki tudja, egyszer talán megint el kell adnia az egészet a Löwenstein cégnek.

Viszont minden katonai ellenőrző szerv, amely áthaladt a pesti főpályaudvaron, kijelentette, hogy az ottani állomásparancsnoknál nagyon jól lehet enni és inni.


Reggel a transzport még a pályaudvaron állt, ébresztőt fújtak, a katonák csajkából megmosdottak a nyomókútnál, a tábornok még nem utazott el a vonatjával, s most személyesen ellenőrizte a latrinákat, ahová Ságner kapitány napiparancsa szerint a legénység szép rendben felvonult: "Schwarmweise unter Kommando der Schwarmkommandanten",
[228] hogy a generálmajor úrnak meglegyen az öröme. S hogy Dub hadnagy is örüljön, Ságner kapitány közölte vele, hogy ma ő az ügyeletes.

Dub hadnagy tehát felügyelt a latrinákra.

A hosszú keskeny latrina egyszerre két rajt fogadott magába egy századból.

S a katonák most szép sorban ott guggoltak a gödrök fölött, mint a fecskék a távíródrótokon, amikor ősszel az afrikai útjukra készülnek.

Mindegyiknek kikandikált a térde a leeresztett nadrágjából, mindegyiknek a nyakában volt a derékszíja, mintha bármely pillanatban fel akarná akasztani magát s csak a vezényszót várná.

Ebből is látható volt a katonai vasfegyelem, a szervezettség.

A balszárnyon Švejk ült; véletlenül keveredett ide, s érdeklődve olvasott egy papírdarabkát, amelyet Růžena Jesenskának isten tudja, melyik regényéből téphettek ki:

...ni intézetben sajnos a hölgyek
vel bizonytalanul, valóban talán több
szt inkább magába zárkózva elv
ik az ebédet a szobájukba, vagy
sajátos szórakozásnak. És ha meg is
az ember csak a panaszával, h
megjavult, vagy nem akart sikeres
hatna, mint ahogy ők maguk kívánták,
a fiatal Krička nem tehett mást

Amikor felpillantott e papírról, önkéntelenül is a latrina bejárata felé nézett, és elbámult. Ott állt teljes díszben a tegnap esti tábornok a hadsegédével, s mellette Dub hadnagy buzgón magyarázott valamit.

Švejk körülnézett. Mindenki nyugodtan ült tovább a latrinán, csak a sarzsik dermedtek meg ijedtükben.

Švejk átérezte a helyzet komolyságát.

Felugrott, úgy ahogy volt, leeresztett nadrággal, derékszíjával a nyaka körül, s az utolsó pillanatban még felhasználva a papírdarabot, elordította magát:

- Einstellen! Auf! Habacht! Rechts schaut![229] - És szalutált. Két raj, leeresztett nadrággal és szíjjal a nyaka körül, kiegyenesedett a latrina fölött.

A tábornok barátságosan elmosolyodott, s azt mondta:

- Ruht, weiter machen![230] - Málek tizedes volt az első, aki példát mutatott rajának, hogy térjenek vissza eredeti helyzetükbe. Csak Švejk állt, és szalutált tovább, mert az egyik oldalról Dub hadnagy közeledett feléje fenyegető arccal, a másikról pedig a tábornok, mosolyogva.

- Magát én látta az éjszaka - mondta a tábornok a különös pózban álló Švejknek, mire az izgatott Dub hadnagy a tábornokhoz fordult: - Ich melde gehorsam, Herr Generalmajor, der Mann ist blödsinnig und als Idiot bekannt, ein notorischer Dummkopf.[231]

- Was sagen Sie, Herr Leutnant?[232] - ordított hirtelen Dub hadnagyra a tábornok, és alaposan megmagyarázta neki, hogy éppen ellenkezőleg. Ez az ember tudja, hogy mit kell tenni, amikor meglátja a feljebbvalóját, és amikor a sarzsik nem veszik észre, és nem vesznek róla tudomást! Olyan ez, mint a harctéren. A veszély pillanatában az egyszerű katona átveszi a parancsnokságot. És éppen Dub hadnagy úrnak kellett volna úgy vezényelnie, mint ennek a katonának: "Einstellen! - Auf! - Habacht! Rechts schaut!"

- Kitörülted az arsch? - kérdezte a tábornok Švejktől.

- Generálmajor úrnak alázatosan jelentem, hogy minden rendben van.

- Vjencej szracs nye bendzes?[233]

- Generálmajor úrnak jelentem alássan, hogy fertig vagyok.

- Akkor húzd fel a hózni, és állj megint haptákba!

Mivel a tábornok ezt a "haptákot" egy kissé hangosabban mondta, a közelebb guggolok kezdtek felegyenesedni a gödör szélén.

De a tábornok barátságosan intett feléjük, s lágy, atyai hangon mondta:

- Aber nein, ruht, ruht, nur weiter machen.

Švejk immár teljes díszben állt a generálmajor előtt, s a generálmajor a következő rövid szónoklatot intézte hozzá német nyelven:

- A feljebbvalók iránti tisztelet, a szolgálati szabályzat ismerete és a lélekjelenlét mindennél fontosabb a katonaságnál. S ha ezek az erények még bátorsággal is párosulnak, nincs az az ellenség, akitől félnünk kellene. - Dub hadnagyhoz fordult, s ujjával megbökve Švejk hasát, így szólt: - Jegyezze fel: ezt az embert a frontra érkezés után haladéktalanul előléptetni, és a legelső alkalommal felterjeszteni a bronzéremre, jutalomképpen, amiért pontosan végzi a szolgálatot és ismeri a... Wissen Sie doch, was ich schon meine...[234] Abtreten!

A tábornok eltávolodott a latrinától, miközben Dub hadnagy hangosan vezényelt a jelenlevőknek, hogy a tábornok is meghallja:

- Erster Schwarmauf! Doppelreihen... Zweiter Schwarm...[235]

Švejk közben kiment, s amikor Dub hadnagyhoz ért, szabályszerűen tisztelgett neki, Dub hadnagy azonban rászólt, hogy "Herstellt", és Švejknek újra szalutálnia kellett, mialatt ismét végighallgatta a jól ismert szavakat:

- Ismersz? Nem ismersz! Csak a jó oldalamról ismersz, de meg fogsz ismerni a rossz oldalamról is, majd én megríkatlak!

Švejk végül elindulhatott a vagonja felé, s közben azt gondolta magában: "Egyszer, amikor még a karíni kaszárnyában voltunk, volt egy Chudavý nevű hadnagyunk, és az egészen másképpen beszélt, amikor dühbe gurult: ťFiúk, jusson eszetekbe, ha megláttok, hogy én disznó vagyok hozzátok, és disznó is maradok, amíg itt vagytok ennél a századnál.Ť"

Mikor Švejk a törzsvagonhoz ért, Lukᚠfőhadnagy rákiáltott, hogy szóljon Balounnak, siessen már azzal a kávéval, a tejkonzervet pedig csukja vissza, hogy meg ne romoljon. Baloun ugyanis a vagonban Vaněk számvivő őrmester mellett egy gyors-forralón kávét főzött Lukᚠfőhadnagynak. A belépő Švejk azt tapasztalta, hogy távollétében az egész vagon nekiült kávét inni.

Lukᚠfőhadnagy kávé- és tejkonzervei már félig üresek voltak, és Baloun, aki csajkájából szürcsölte a kávét, közben egy kiskanállal bele-belenyúlt a tejkonzervbe is, hogy amennyire csak lehet, javítson a kávén.

Jurajda, az okkultista szakács, és Vaněk számvivő őrmester kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy amint megjönnek a kávé- és tejkonzervek, kártalanítani fogják Lukᚠfőhadnagy urat.

Švejket is megkínálták kávéval, de Švejk visszautasította, és így szólt Balounhoz:

- Éppen most jött egy parancs a hadseregtörzstől, hogy minden puccert, aki eltulajdonítja a gazdája kávé- és tejkonzervjét, huszonnégy órán belül haladéktalanul fel kell akasztani. Ezt üzeni neked az óberlajtnant úr, és azt mondja, hogy azonnal ott legyél a kávéval.

A megrémült Baloun kikapta Chodounský távírász kezéből a kávét, amit az előbb töltött be neki, visszatette a gyorsforralóra, még egy kis konzervet öntött hozzá, majd elrobogott vele a törzsvagon felé.

Szemét kidüllesztve átadta a kávét Lukᚠfőhadnagynak, s közben az villant át a fején, hogy Lukᚠfőhadnagy biztosan látja a szeméről, hogy miként gazdálkodott a konzervjeivel.

- Azért késtem - dadogta -, mert nem tudtam kinyitni.

- A tejkonzervet meg kiöntötted, mi? - kérdezte Lukᚠfőhadnagy, belekortyolva a kávéba. - Vagy kizabáltad kanállal, mint a levest. Tudod, hogy mi vár rád?

Baloun felsóhajtott, és sopánkodni kezdett:

- Három gyerekem van, óberlajtnant úr, jelentem alássan.

- Jól vigyázz, Baloun, utoljára figyelmeztetlek, hogy ne legyél olyan falánk. Švejk nem mondott semmit?

- De, hogy huszonnégy órán belül felakasztanak - felelte Baloun szomorúan, minden ízében reszketve.

- Ne remegj itt énnekem, te tökfejű - mondta Lukᚠfőhadnagy mosolyogva -, inkább javulj meg. Verd már ki a fejedből azt a falánkságot, és mondd meg Švejknek, hogy nézzen körül a pályaudvaron vagy a környékén valami rendes ennivaló után. Add oda neki ezt a tízest. Téged nem küldelek. Te majd csak akkor mész, ha pukkadásig telezabáltad magad. Nem faltad fel azt a doboz szardíniámat? Azt mondod, hogy nem. Hát akkor hozd ide, és mutasd meg.

Baloun közölte Švejkkel, hogy ezt a tízest az óberlajtnant úr küldi, hogy keressen neki valami rendes ennivalót a pályaudvar körül, azután sóhajtva kihúzta a főhadnagy kofferjából a szardíniásdobozt, és elszorult szívvel megindult vele szemlére a főhadnagyhoz.

Szegény Baloun, már azt remélte, hogy Lukᚠfőhadnagy talán megfeledkezik arról a szardíniáról, és most mindennek vége. A főhadnagy valószínűleg ott tartja magánál a dobozt, s őt végképp megfosztja tőle. Baloun úgy érezte magát, mint akit megloptak.

- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, itt van a szardínia - mondta keserűen, átnyújtva a dobozt tulajdonosának. - Nyissam ki?

- Jól van, Baloun, ne nyiss ki semmit, és vidd vissza a helyére. Csak látni akartam, hogy nem néztél-e bele. Úgy rémlett, amikor a kávét hoztad, mintha zsíros volna a képed valami olajtól. Švejk már elment?

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy el - jelentette felvidulva Baloun. - Azt mondta, hogy az óberlajtnant úr meg lesz elégedve, és hogy mindenki irigyelni fogja az óberlajtnant urat. Kiment valahová a pályaudvarról, és azt mondta, hogy ő itt egészen Rákospalotáig nagyon jól ismeri a vidéket. Ha a vonat véletlenül elmenne nélküle, akkor az autós-oszlophoz fog csatlakozni, és a legközelebbi állomásig autón biztosan beér minket. Azt mondta, ne aggódjunk miatta, ő tudja, mi a kötelessége, még ha a saját költségén fiákért is kellene hogy vegyen, és azzal kellene hogy jöjjön a transzport után egészen Galíciáig. Később aztán le lehet vonni a lénungjából. Azt mondta, egyáltalában ne tessék aggódni őmiatta, óberlajtnant úr, kérem.

- Eredj - mondta szomorúan Lukᚠfőhadnagy.

Az állomásparancsnokságról azt üzenték, hogy csak délután kettőkor indulnak tovább Gödöllő-Aszód felé, s hogy a pályaudvaron fejenként két liter vörösbor és egy üveg konyak áll a tiszt urak rendelkezésére. Mindezt állítólag a Vöröskeresztnek kellett volna megkapnia, de a küldemény valahogy elveszett, és itt ragadt. Mindegy, az égből pottyant, és a törzsvagonban nagy lett a vidámság. A konyak háromcsillagos volt, a bor pedig gumpoldskircheni márkájú.

Csak Lukᚠfőhadnagy nem akart sehogy se felderülni. Már több mint egy óra eltelt, és Švejk még nem jött vissza. Aztán újabb fél óra telt el, s az állomásparancsnokság irodájából kilépve egy fölöttébb érdekes menet indult meg a törzsvagon felé.

Az élén Švejk lépdelt, komolyan és méltóságteljesen, mint az őskeresztény mártírok, amikor az arénába kísérik őket.

Jobb és bal oldalán egy-egy magyar honvéd, feltűzött szuronnyal. A balszárnyon egy szakaszvezető az állomásparancsnokságról, mögöttük pedig egy asszony, ráncos piros szoknyában, s egy kerek kalapos, csizmás férfi, akinek be volt dagadva a fél szeme, s aki egy eleven, kotkodácsoló, rémült tyúkot hozott.

Mindannyian felkapaszkodtak a törzsvagonba, de a szakaszvezető magyarul ráordított a tyúkos férfira meg az asszonyra, hogy maradjanak lent.

Amidőn megpillantotta Lukᚠfőhadnagyot, Švejk sokatmondóan rákacsintott.

A szakaszvezető a 11. menetszázad parancsnokával kívánt beszélni. Lukᚠfőhadnagy átvett tőle holmi állomásparancsnoksági iratokat, s elsápadva olvasta a következőket:

A 91. gyalogezred N. menetzászlóalja 11. menetszázada parancsnokának, további intézkedés végett.
Előállíttatik Švejk Josef közlegény, a 91. gyalogezred N. menetzászlóalja fent említett menetszázadának állítólagos ordonánca, rablás bűncselekménye miatt, melyet az állomásparancsnokság körzetében Kistarcsán az István házaspár ellen elkövetett.
Indoklás: Švejk Josef közlegény, miután hatalmába kerített egy, a katonai állomásparancsnokság körzetében Kistarcsán az István házaspár háza mögött futkározó és az István házaspár (az eredetiben egy újonnan alkotott gyönyörű német szó állt: "Istvángatten") tulajdonát képező tyúkot, és a tulajdonos által feltartóztatva, aki a tyúkot tőle elvenni szándékozott, ezt megakadályozandó a tulajdonos jobb szemére súlyos csapást mért a tyúkkal, a helyszínre hívott őrjárattól katonai alakulatához visszakísértetett, amivel egyidejűleg a tyúk a tulajdonosnak visszaadatott.
Az ügyeletes tiszt aláírása

Miközben aláírta a nyugtát Švejk átvételéről, Lukᚠfőhadnagynak ijesztően remegett a térde.

Švejk nagyon közel állt hozzá, s így jól látta, hogy Lukᚠfőhadnagy elfelejtette odaírni a dátumot.

- Óberlajtnant úrnak alássan jelentem - szólalt meg Švejk -, hogy ma huszonnegyedike van. Tegnap volt május huszonharmadika, amikor Olaszország, hadat üzent nekünk. Most, hogy kint voltam, mindenki csak erről beszél.

A honvédek meg a szakaszvezető eltávoztak, és odalent csak az István házaspár maradt, amely továbbra is mindenáron be akart menni a vagonba.

- Ha volna az óberlajtnant úrnál még egy ötös, akkor megvásárolhatnánk azt a tyúkot. Ez a csirkefogó tizenöt forintot kér érte, de ebbe már bele van számítva tíz forint a dagadt szeme miatt - mondta Švejk, kedélyes elbeszélő modorban -, azonban énnekem az a véleményem, óberlajtnant úr, hogy tíz forint igazán sok egy ilyen hülye szemért. Az "Öregasszony" kocsmában egyszer a Matĕjů esztergályosnak az egész állkapcsát kiverték húsz forintért, hat fogával együtt, pedig akkor még nagyobb értéke volt a pénznek, mint ma. Még a Wohlschläger[236] is négy forintért akaszt.

- Gyere ide - intett Švejk a dagad szemű, tyúkos embernek -, te meg, mama, ott maradj!

Az ember felszállt a vagonba.

- Tud egy kicsit németül - közölte Švejk -, minden káromkodást megért, és ő is egész tűrhetően tud németül káromkodni.

- Also zehn Gulden - fordult az emberhez -, fünf Gulden Henne, fünf Auge. Öt forint kukuriku, öt forint kukucs, igen? Ez itt a törzsvagon, te tolvaj. Add ide a tyúkot!

Kezébe nyomta a tízest a meglepett embernek, elvette tőle a tyúkot, kitekerte a nyakát, majd a tulajdonost kitaszította a vagonból, miután barátságosan a keze után nyúlt, és erősen megrázta:

- Jó napot, barátom, agyő, eredj a párodhoz. Különben lerúglak innét.

- Tetszik látni, óberlajtnant úr kérem, mindent el lehet intézni - mondta Švejk Lukᚠfőhadnagynak -, a legjobb, ha nincs semmi botrány, semmi különleges ceremónia. Most Balounnal olyan tyúklevest főzünk az óberlajtnant úrnak, hogy Erdélyig fog érződni a szaga.

Lukᚠfőhadnagy nem bírta tovább türtőztetni magát, kiütötte Švejk kezéből a szerencsétlen tyúkot, majd ráordított:

- Švejk, tudja maga, mi jár annak a katonának, aki háború idején a békés lakosságot fosztogatja?

- Katonai halál, ólommal és puskaporral - felelte Švejk ünnepélyesen.

- Persze maga kötelet érdemel, Švejk, mert maga volt az első, aki fosztogatni kezdett. Maga, maga... nem is tudom már, minek nevezzem, maga megfeledkezett az esküjéről. Szétrobban a fejem.

Švejk kérdő pillantást vetett Lukᚠfőhadnagyra, majd gyorsan így szólt:

- Alázatosan jelentem, hogy nem felejtettem el az esküt, amelyet hadi népünknek le kell tennie. Alázatosan jelentem, hogy felesküdtem legfelsőbb fejedelmemnek és uramnak, I. Ferenc Józsefnek, hűségesen és engedelmesen fogom szolgálni Őfelsége tábornokait is, és minden egyéb elöljáróimnak és feljebbvalóimnak engedelmeskedem, azokat tiszteletben tartom és védelmezem, rendeleteiket és parancsaikat minden szolgálatban teljesítem; minden ellenség ellen, bárki legyen is az, és bárhol kívánná is Ő császári és királyi felségének akarata, vízen, víz alatt, szárazon és a légben, éjjel és nappal, csatákban, rohamokban, ütközetekben és mindennemű vállalatokban, szóval mindenütt...

Švejk felvette a földről a tyúkot, s egyenesen állva és a szemébe nézve Lukᚠfőhadnagynak, így folytatta: - ... mindenkor és minden alkalommal vitézül és férfiasan harcolok; csapataimat, zászlóimat és lövegeimet semmi esetben el nem hagyom; az ellenséggel soha a legkisebb egyetértésbe nem bocsátkozom; magamat mindig a hadi törvények szerint és derék harcoshoz illő módon viselem, és így becsülettel élek és halok. Isten engem úgy segéljen. Ámen! Ezt a tyúkot pedig, jelentem alássan, nem loptam, nem raboltam, és rendesen viselkedtem, szem előtt tartva az eskümet.

- Teszed le azt a tyúkot, barom - üvöltötte Lukᚠfőhadnagy, és az iratokkal rávágott Švejknek arra a kezére, amely a megboldogult baromfit szorongatta -, ide nézz, ezekre az aktákra. Itt van, látod, írásban, világosan: "Előállíttatik Švejk Josef közlegény, a fent említett menetszázad állítólagos ordonánca... rablás bűntette miatt..." És most mondd el, te martalóc, te hiéna... nem, egyszer mégiscsak megöllek, érted, megöllek... mondd el nekem, te rabló csirkefogó, hogyan aljasodtál le ennyire.

- Alázatosan jelentem - mondta Švejk barátságosan -, hogy itt nem is lehet másról szó, mint egy tévedésről. Amikor megkaptam az óberlajtnant úr parancsát, hogy valahol szerezzek és vásároljak az óberlajtnant úrnak valami rendes ennivalót, akkor elkezdtem gondolkozni, hogy mi is lenne a legjobb. Az állomás mögött nem volt semmi a világon, csak lókolbász meg valami szárított szamárhús. Én mindent jól meghánytam-vetettem magamban, óberlajtnant úr, kérem. A harctéren valami nagyon tápláló dologra van szükség, hogy jobban ki lehessen bírni a háborús strapákat. És ezért én egy horizontális örömet akartam okozni az óberlajtnant úrnak. Én az óberlajtnant úrnak tyúklevest akartam főzni.

- Tyúklevest - mondta utána a főhadnagy, és a fejéhez kapott.

- Igenis, jelentem alássan, óberlajtnant úr, tyúklevest, vettem is hagymát meg öt deka nudlit. Itt van kérem minden. Itt ebben a zsebemben a hagyma, ebben meg a nudli. Sónk az van az irodán és borsunk is. Nem volt más hátra, mint hogy egy tyúkot vegyek hozzá. Bementem hát az állomáson túl Kistarcsára. Az tulajdonképpen egy falu, mintha nem is volna város, pedig az első utcára ki van írva, hogy Kistarcsa város. Végigmentem az első utcán, kertes utca volt, aztán a másodikon, a harmadikon, a negyediken, az ötödiken, a hatodikon, a hetediken, a nyolcadikon, a kilencediken, a tizediken, a tizenegyediken, végül a tizenharmadik utcának a legvégén, ahol egy házacska után már a mező kezdődött, egy egész csorda baromfi legelt és sétált. Odamentem hozzájuk, és kiválasztottam a legnagyobbat, a legsúlyosabbat, tessék csak megtekinteni, óberlajtnant úr, kérem, ez tiszta zsír, meg se kell tapogatni, rögtön látszik az első pillantásra, hogy ennek bőven szórták a magot. Így hát megfogtam egészen nyilvánosan a lakosság jelenlétében, amely elkezdett velem magyarul ordítozni, a lábánál fogva tartottam, és megkérdeztem néhány embertől csehül és németül is, hogy kié ez a tyúk, hogy megvásárolhassam, amikor abból a szélső házacskából egyszerre csak kirohant egy ember egy asszonnyal, és elkezdett szidni engem előbb magyarul és aztán németül, hogy én fényes nappal elloptam neki a tyúkját. Én megmondtam neki, hogy ne kiabáljon velem, én azért vagyok ideküldve, hogy azt a tyúkot megvegyem az óberlajtnant úrnak, és elmeséltem neki, hogy mi a helyzet. És ez a tyúk, ahogy a lábánál fogtam, egyszerre csak elkezdett csapkodni a szárnyával, és el akart repülni, és ahogy olyan könnyedén tartottam, felemelte a kezemet, és az orrára akart ülni a gazdájának, ő meg mindjárt elkezdett kiabálni, hogy én őt szájon vágtam azzal a tyúkkal. Az asszony is visított valamit, és folyton azt kiabálta a tyúknak: "Puta, puta, puta, puta." Erre valami hülyék, akik nem értették a dolgot, rám hoztak egy honvéd őrjáratot, és én magam kértem őket, hogy jöjjenek velem az állomásparancsnokságra, hogy kiderüljön az ártatlanságom, mint eső után a mennybolt. De azzal a lajtnant úrral, aki ügyeletes volt, nem lehetett beszélni, még akkor se, amikor megkértem, hogy kérdezze meg az óberlajtnant úrtól, igaz-e, hogy oda tetszett küldeni, hogy vegyek valami rendes ennivalót. Még rám kiáltott, hogy fogjam be a pofámat, mert azt mondja, anélkül is egy erős ág meg egy kötél néz ki a szememből. Biztosan nagyon rossz hangulatban volt, mert azt mondta, hogy ilyen dagadt csak az a katona lehet, amelyik lop és rabol. Azt mondja, van már az állomáson több ilyen panasz, tegnapelőtt állítólag elveszett valahol a szomszédságban egy pulykakakas, és amikor erre én azt mondtam, hogy akkor mi még Győrben voltunk, ő azt mondta, hogy nála semmire se megyek az ilyen kifogásokkal. Úgyhogy az óberlajtnant úrhoz küldtek, és még rám kiabált egy őrvezető, mert nem vettem őt észre, hogy mi az, nem tudom, kivel állok szemben? Én azt mondtam neki, hogy tudom, ő egy gefreiter, ha a vadászoknál volna, akkor patrollführer volna, a tüzéreknél pedig óberkanonier.

- Švejk - mondta egy kis hallgatás után Lukᚠfőhadnagy -, magának már annyi esete és balesete volt, vagy ahogy maga mondja, annyi "tévedése" és "félreértése", hogy egyszer talán mégiscsak kisegíti magát a malőrjeiből egy erős kötél, amit teljes katonai díszpompával, a négyszög közepén tesznek majd a nyakára. Érti?

- Igenis, óberlajtnant úr, jelentem alássan, a négyszög, vagyis az úgynevezett geschlossene bataillon négy századból áll, de kivételes esetekben három vagy öt századból is állhat. Nem tetszik parancsolni, óberlajtnant úr, egy kicsit több nudlit a tyúklevesbe, hogy sűrűbb legyen?

- Švejk, én azt parancsoltam, hogy tűnjön el innen a tyúkjával együtt, különben a fejéhez vágom, maga hülye, maga...

- Parancsára, óberlajtnant úr, de zellert, jelentem alássan, nem találtam, és sárgarépát se! Beleteszek egy kis krum...

Švejk nem tudta hozzátenni, hogy "plit", mert a tyúkkal együtt kiröpült a törzsvagon elé. Lukᚠfőhadnagy egy hajtásra megivott egy borospohár konyakot.

Švejk szalutált a vagon ablaka előtt, és eltávozott.

Baloun egy szerencsésen megvívott lelki tusa után éppen arra készülődött, hogy mégiscsak kinyitja a főhadnagynak azt a szardíniáját, amikor Švejk megjelent a tyúkkal, amely természetesen felkeltette az összes jelenlevők érdeklődését, s mindannyian úgy néztek rá, mintha egyenesen azt akarnák kérdezni: "Hol loptad?"

- Az óberlajtnant úrnak vásároltam - felelte Švejk, kihúzva zsebéből a hagymát meg a nudlit. - Levest akartam főzni neki, de most már nem kér belőle, és így nekem ajándékozta.

- Nem volt döglött? - kérdezte gyanakodva Vaněk számvivő őrmester.

- Én magam tekertem ki a nyakát - felelte Švejk, elővéve zsebéből a bicskáját.

Baloun hálásan s ugyanakkor a tisztelet érzésével nézett fel Švejkre, majd némán hozzálátott a főhadnagy gyorsforralójának előkészítéséhez. Aztán fogott egypár csajkát, és elfutott velük vízért.

Chodounský, a távírász, odalépett Švejkhez, és felajánlotta, hogy segít a pucolásban, majd a következő intim kérdést súgta a fülébe:

- Messzire van innét? Be kell mászni az udvarra vagy kint van a szabadban?

- Pénzért vásároltam.

- Eredj már, micsoda bajtárs vagy, láttuk, hogy bekísértek.

De azért buzgón csatlakozott a tyúk pucolásához. A nagy, ünnepélyes előkészületben részt vett Jurajda is, az okkultista szakács, aki krumplit és hagymát aprított a levesbe.

A vagonból kidobott tollak felkeltették a vonat körül sétáló Dub hadnagy figyelmét.

Bekiáltott, hogy jöjjön elő az, aki tyúkot pucol, s az ajtóban megjelent Švejk elégedett arca.

- Mi ez? - kiáltotta Dub hadnagy, felemelve a földről a tyúk levágott fejét.

- Ez, jelentem alássan - felelte Švejk -, tyúkfej, a fekete olasz baromfiak fajtájából. Ezek igen jó tojók, lajtnant úr kérem. Olyan is akad közöttük, amelyik kétszázhatvan tojást tojik egy évben. Tessék megszemlélni, kérem, milyen gazdag petefészke volt. - Švejk ezzel Dub hadnagy orra alá tartotta a tyúk beleit és egyéb belsőségeit.

Dub köpött egyet, elment, majd kisvártatva visszajött.

- Kinek készül az a tyúk?

- Nekünk, lajtnant úr, kérem. Tessék megnézni, micsoda zsírja van.

Dub hadnagy megint elment, s közben azt morogta:

- Filippinél találkozunk.

- Mit mondott? - kérdezte Švejktől Jurajda.

- Semmi, csak randevút adtunk egymásnak valahol Filippinél. Ezek az előkelő urak rendszerint buzeránsok szoktak lenni.

Az okkultista szakács kijelentette, hogy csupán az esztéták homoszexuálisok, ami közvetlenül az esztétika lényegéből fakad.

Vaněk számvivő őrmester aztán arról mesélt, hogy a spanyol kolostorokban a pedagógusok meg szokták erőszakolni a gyerekeket.

S mialatt a víz forrni kezdett a gyorsforralón, Švejk említést tett arról, hogy egyszer egy nevelőre rábízták valami elhagyott bécsi gyerekek telepét, és ez a nevelő megerőszakolta az egész telepet.

- Ez bizony nagy szenvedély, de a legrosszabb, ha nőkre jön rá. Prágában, a kétkerületben, évekkel ezelőtt volt két elhagyott nő, el voltak válva, mert ringyók voltak, valami Mourková meg Šousková, és ezek egyszer, amikor Roztoky felé a fasorban virágoztak a cseresznyefák, megfogtak ott este egy százéves öreg impotens verklist, és bevonszolták a roztokyi ligetbe és megerőszakolták. Hogy mi mindent műveltek ott vele! Axamit professzor úr, aki Žižkovban lakik, éppen ott végzett ásatásokat, olyan sírokat keresett, amiben zsugorított csontvázak vannak, és egypárat ki is vett, ezek a nők pedig egy ilyen kiásott sírba cipelték azt a verklist, és ottfogták, és erőszakolgatták. Axamit professzor másnap odament és látja, hogy valami fekszik a sírban. Nagyon megörült, de csak az az elgyötört, megkínzott verklis volt, akit ezek az elvált nők otthagytak. Csupa fadarabok voltak körülötte. Aztán ez a verklis öt napra rá meghalt, és ezek a dögök még olyan szemtelenek voltak, hogy elmentek a temetésére. Ez már perverzitás.

- Megsóztad? - fordult most Švejk Balounhoz, aki felhasználva az alkalmat, míg a többiek egyöntetű érdeklődéssel figyeltek Švejk elbeszélésére, a hátizsákjába dugott valamit. - Mutasd, mit csinálsz te ott?

- Baloun - mondta Švejk komolyan -, mit akarsz azzal a tyúkcombbal? Nézze meg az ember. Ellopott tőlünk egy tyúkcombot, hogy aztán titokban megfőzze magának. Tudod-e, Baloun, hogy mit követtél el? Tudod, hogy háborúban mi jár annak, aki a harctéren meglopja a bajtársát? Rákötözik az ágyú csövére, és kartáccsal kilövik a pasast. Most már hiába sóhajtozol. Mihelyst találkozunk a fronton valami tüzérséggel, mész és jelentkezel az első feuerwerkernél. Addig pedig büntetésből gyakorlatozni fogsz. Szállj ki a vagonból.

A szerencsétlen Baloun leszállt, és Švejk a vagon ajtajában ülve kommandírozni kezdett:

- Habt acht! Ruht! Habt acht! Rechts schaut! Habt acht! Egyenesen előre nézz! Ruht!

- Na, most csuklógyakorlatok következnek, egy helyben. Rechts um! Ember! Maga egy tehén. Arrafelé bökjön a szarvával, ahol az előbb a jobb válla volt. Herstellt! Rechts um! Links um! Halbrechts! Nem úgy, ökör! Herstellt! Halbrechts! Na látod, te szamár, megy az! Halblinks! Links um! Links! Front! Front, hülye! Nem tudod, mi az a front? Gradaus! Kehrt euch! Kniet! Nieder! Setzen! Auf! Setzen! Nieder! Auf! Nieder! Auf! Setzen! Auf! Ruht!

- Na látod, Baloun, egészséges dolog ez, legalább jobb lesz az emésztésed.

Egyre többen gyűltek köréjük, és harsányan derültek a jeleneten.

- Szabad lesz kérnem egy kis helyet - kiáltotta Švejk -, most masírozni fog. Nahát, Baloun, jól vigyázz, hogy ne legyen mindig herstellt. Nem szeretem fölöslegesen gyötörni a legénységet. Nahát: Direktion Bahnhof! Oda bámulj, ahová mutatok. Marschiren marsch! Glied - halt! Állj, a mindenit, vagy lecsukatlak. Glied - halt! Na végre, hogy megálltál, te hülye. Kurzer Schritt! Nem tudod, mi az a kurzer Schritt? Majd én megmutatom neked, úgy, hogy belekékülsz! Voller Schritt! Wechselt Schritt! Ohne Schritt! Te bivaly! Ha azt mondom, hogy "ohne Schritt", akkor helyben mozgatod a csülkeidet.

Már legalább két század gyűlt köréjük.

Baloun izzadt, azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány, és Švejk tovább vezényelt:

- Gleicher Schritt! Glied rückwärts marsch!

- Glied halt!

- Laufschritt!

- Glied marsch!

- Schritt!

- Glied halt!

- Ruht!

- Habt acht! Direktion Bahnhof! Laufschritt marsch! Halt! Kehrt euch! Direktion Wagon! Laufschritt marsch! Kurzer Schritt! Glied halt! Ruht![237] Most pihenhetsz egy csöppet. Aztán kezdjük elölről. Mindent lehet, csak akarni kell.

- Mi történik itt? - szólalt meg egy hang, a Dub hadnagyé, aki nyugtalanul odaszaladt.

- Alázatosan jelentem, lajtnant úr - mondta Švejk -, csak úgy gyakorlatozunk egy kicsit, hogy ne felejtsük el a sok egzecírozást, és ne vesztegessük hiába a drága időnket.

- Szálljon le a vagonból - parancsolta Dub hadnagy -, most aztán elegem van. Azonnal velem jön a zászlóaljparancsnok úrhoz.

Amikor Švejk megjelent a törzsvagonban, Lukᚠfőhadnagy a vagon másik ajtaján kiszállt, és elment a peronra.

Dub hadnagy jelentést tett, mint mondta, a derék katona "különös garázdálkodásáról", amit Ságner kapitány igen jó hangulatban hallgatott végig, mert a gumpoldskircheni valóban elsőrangú volt.

- Szóval maga nem akarja fölöslegesen vesztegetni a drága időt - mosolyodott el sokatmondóan. - Matušič, hozzám!

A zászlóaljordonánc parancsot kapott, hogy hívja oda a 12. század őrmesterét, Nasáklót, akiről köztudomású volt, hogy a legnagyobb zsarnok, és azonnal szerezzen Švejknek egy puskát.

- Ez az ember itt - mondta Ságner kapitány Nasáklo őrmesternek - nem akarja fölöslegesen vesztegetni a drága időt. Vigye a vagon mögé, és egy óra hosszat gyakoroltassa vele a fegyverfogásokat. De irgalom nélkül, egy perc szünet nélkül. Szépen egymás után, setzt ab, an, setzt ab!

- Majd meglátja, Švejk, hogy nem fog unatkozni - szólt rá, amikor elindultak. S néhány pillanat múlva a vagon mögött már fel is hangzott egy éles vezényszó, és ünnepélyesen zengett tovább a vágányok fölött. Nasáklo őrmester, aki mostanáig éppen huszonegyezett, és a bankot adta, beleordított a nagyvilágba:

- Beim Fuss! Schultert! Beim Fuss! Schultert!

Aztán egy ideig a vezénylés elnémult, és Švejk hangja hallatszott, elégedetten és megfontoltan:

- Én ezt már mind megtanultam, amikor a tényleges időmet szolgáltam, még évekkel ezelőtt. Amikor "beim Fuss" van, akkor a puska a jobb csípőnek támasztva áll. A puskatus hegye egy vonalban van az ember lábujjhegyével. A jobb kéz természetesen ki van nyújtva, és úgy tartja a puskát, hogy a hüvelykujj átfogja a csövet, a többi ujj pedig elölről simul a puskaagyra, és amikor "schultert" van, akkor a puska egészen könnyedén lóg a jobb vállon, a torkolatával felfelé és a csővel hátra...

- Elég a fecsegésből - hallatszott ismét Nasáklo őrmester vezényszava -, habt acht! Rechts schaut! Herrgott, mit csinál maga...

- Én most "schultert" vagyok, és "rechts schaut"-nál a jobb kezem lecsúszik a szíjon, megfogom a puskaagy nyakát, és jobbra vetem a fejemet, a "habt acht"-ra megint megfogom a jobb kezemmel a szíjat, és a fejem egyenesen előrenéz, pont magára, őrmester úr.

S megint az őrmester hangja hallatszott:

- In die Balanz! Beim Fuss! In die Balanz! Schultert! Bajonett auf! Bajonett ab! Fällt das Bajonett! Zum Gebet! Vom Gebet! Kniet nieder zum Gebet! Laden! Schiessen! Schiessen halbrechts! Ziel Stabwagon! Distanz 200 Schritt... Fertig! An! Feuer! Setzt ab! An! Feuer! An! Feuer! Setzt ab! Aufsatz normal! Patronen versorgen! Ruht! - Az őrmester cigarettát sodort.

Švejk közben szemügyre vette a puska számát, és így szólt:

- 4268! Ugyanez a száma volt Pečkyben egy mozdonynak is, amelyik a tizenhatodik vágányon állt. Úgy volt, hogy el kell tolatni javításra a Lysa nad Labem-i depóba, de az nem ment olyan könnyen, őrmester úr, mert annak a mozdonyvezetőnek, aki oda kellett volna hogy tolassa, nagyon rossz számmemóriája volt. Így aztán a pályamester behívta az irodájába, és azt mondta neki: "A tizenhatos vágányon áll a 4268-as számú mozdony. Én tudom, hogy magának nagyon rossz a számmemóriája, és ha papírra írnak fel magának valami számot, akkor maga azt a papírt elveszti. De most jól ide figyeljen, ha már olyan gyenge a számolásban, és én megmutatom magának, hogy milyen könnyű megjegyezni bármelyik számot. Nézze: a mozdonynak, amit el kell hogy vigyen a Lysa nad Labem-i depóba, 4268 a száma. Nahát, ide figyeljen. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes. Most már megjegyzett annyit, hogy 42, vagyis kétszer kettő, az sorrendben az első szám, tehát négyes, osztva kettővel, az kettő, és megint csak ott van a négyes meg a kettes. Csak ne ijedjen meg. Mennyi kétszer négy? Nyolc, nem igaz? Tehát vésse az agyába, hogy a 4268-as számból a nyolcas a legutolsó számjegy. Na most hátra van még, ha már megjegyezte, hogy az első 4, a második 2, a negyedik 8, hogy valahogy ügyesen megjegyezze azt a hatost is, ami a nyolcas előtt áll. Hát ez borzasztó egyszerű. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes, négy meg kettő az hat. Most tehát már biztos a dolgában, hátulról a második egy hatos, így tehát ez a sorrend most már soha többé nem megy ki a fejünkből. A maga agyába bele van vésve a 4268-as szám. Vagy ha még egyszerűbben akar eljutni ugyanehhez az eredményhez..."

Az őrmester abbahagyta a dohányzást, kidüllesztette a szemét Švejkre, s csak annyit dadogott:

- Kappe ab![238]

Švejk komoly képpel folytatta:

- Így hát elkezdte magyarázni neki azt az egyszerűbb módszert, amivel megjegyezheti a 4268-as mozdony számát. Nyolcból kivonunk kettőt, az hat. Most már tud annyit, hogy hatvannyolc. Hatból kivonunk kettőt, az négy, így már tudja, hogy 4-68, aztán beleteszi azt a kettest, és megvan a 4-2-6-8. Az se túl fárasztó, ha másképpen csináljuk, szorzással és osztással. Akkor is ugyanaz az eredmény jön ki. "Jegyezze meg, mondta a pályamester, hogy kétszer negyvenkettő az nyolcvannégy. Az évnek tizenkét hónapja van. Így hát levonunk nyolcvannégyből tizenkettőt, marad hetvenkettő, ebből még tizenkét hónapot, az hatvan, így tehát van már egy biztos hatosunk, és a nullát áthúzzuk. Tehát tudjuk, hogy 42,68, 4. Ha már azt a nullát áthúzzuk, áthúzzuk azt a négyest is hátul, és megint egészen nyugodtan megvan a 4268, annak a mozdonynak a száma, amit a Lysa nad Labem-i depóba kell vinni. De nagyon könnyű, mint mondom, osztással is. A vámtarifa szerint kiszámíthatjuk az együtthatót." Csak nincs talán rosszul, feldvébl úr? Ha tetszik akarni, én megint elkezdem, például a "General de charge"-zsal. "Fertig! Hoch an! Feuer!" Hű, a kutyafáját! Rosszul tette a kapitány úr, hogy ide küldte a napra. Most mehetek hordágyért.

Előkerült az orvos, és megállapította, hogy vagy napszúrás, vagy akut agyhártyagyulladás esete forog fenn.

Mikor az őrmester magához tért, Švejk még mindig ott állt mellette, és azt mondta:

- Szóval, hogy befejezzem. Azt hiszi, őrmester úr, hogy az a mozdonyvezető megjegyezte a számot? Mindent összekevert, és beszorozta hárommal, mert csak a szentháromságra emlékezett, a mozdonyt meg otthagyta, az még most is ott áll a tizenhatos vágányon.

Az őrmester ismét lehunyta a szemét.

S amikor Švejk visszatért a vagonjába, arra a kérdésre, hogy hol volt ilyen sokáig, azt felelte:

- Aki másnak laufschrittot ás, száz schulterbe esik bele. - A vagon egyik sarkában Baloun reszketett. Tudniillik Švejk távollétében, miután a tyúk megfőtt, felfalta Švejk adagjának a felét.

A transzportot még elindulása előtt utolérte egy vegyes katonavonat, különböző alakulatokhoz tartozó katonákkal. Ezek vagy lemaradtak az alakulatuktól, vagy kórházból kikerülve mentek utána, s voltak köztük más gyanús egyének is, akiket kivezényeltek valahová vagy fogdában ültek mostanáig.

Ebből a vonatból lépett ki többek között Marek egyéves önkéntes is, akit annak idején lázadásért lecsuktak, mert nem akart latrinát pucolni: a hadosztálybíróság azonban felmentette, beszüntették ellene a vizsgálatot, s így Marek egyéves önkéntes most megjelent a törzsvagonban, hogy jelentkezzék a zászlóaljparancsnoknál. Marek ugyanis eddig sehová se tartozott, minthogy fogdából fogdába vitték.

Ságner kapitány nem örült túlságosan, amikor meglátta az egyéves önkéntest, és átvette a megérkezésével kapcsolatos iratokat, amelyeken a következő, szigorúan titkos megjegyzés állt: "Politisch verdächtig! Vorsicht!" - de szerencsére eszébe jutott a latrinatábornok, aki olyan érdekes tanácsot adott neki, nevezetesen, hogy egészítse ki a zászlóaljat egy "bataillonsgeschichtsschreiberrel".

- Maga nagyon hanyag ember, önkéntes - mondta Ságner -, az önkéntesiskolán maga valóságos istencsapása volt; ahelyett, hogy igyekezne kitűnni és megszerezni azt a rangot, amely intelligenciája alapján megilletné magát, maga fogdáról fogdára vándorolt. Az ezrednek szégyenkeznie kell maga miatt, önkéntes. De jóváteheti a hibáját, ha szabályszerű kötelességteljesítéssel ismét elfoglalja a helyét a derék harcosok sorában. Szentelje minden erejét a zászlóaljnak, odaadó szeretettel. Még egy próbát teszek magával. Maga intelligens fiatalember, és bizonyára van fogalmazási, stilizálási készsége is. Mondok magának valamit. A harctéren minden zászlóaljnak szüksége van egy olyan emberre, aki kronologikus feljegyzéseket készít mindazon eseményekről, amelyek közvetlenül összefüggnek a zászlóalj harctéri szereplésével. Le kell írni mindazon győzelmes hadmozdulatokat, mindazon jelentős és dicső pillanatokat, amelyekben a zászlóalj részt vesz, s ezáltal fokozatosan adalékokat szolgáltatni a hadsereg történetéhez. Megértett?

- Igenis, jelentem alássan, kapitány úr, az összes alakulatok életének epizódjairól van tehát szó. Az ezred a keretébe tartozó zászlóaljak története alapján összeállítja az ezred történetét. Az ezredek történetéből tevődik össze a dandár története, a dandárokéból a hadosztályé, és így tovább. Minden erőmmel igyekezni fogok, kapitány úr.

Marek egyéves önkéntes a szívére tette a kezét.

- Igaz szeretettel fogom feljegyezni zászlóaljunk dicső napjait, különösen ma, amikor teljes gőzzel folyik az offenzíva, és a helyzet komollyá válik, amikor zászlóaljunk elborítja a csatateret hős fiaival. Lelkiismeretesen fel fogom jegyezni mindazon eseményeket, amelyeknek be kell következniük, hogy zászlóaljunk történetének lapjait babérkoszorúk töltsék meg.

- Maga a zászlóaljtörzsnél fog tartózkodni, önkéntes, ügyelni fog arra, kit terjesztettek fel kitüntetésre, fel fogja jegyezni, természetesen a mi adataink alapján, azokat a meneteket, amelyek különösen kidomborították a zászlóalj rendkívüli harci kedvét és acélos fegyelmét. Nem könnyű dolog ez, önkéntes, de én bízom benne, hogy magában van annyi megfigyelő tehetség, hogy az én határozott direktíváim alapján fölébe emelje a mi zászlóaljunkat a többi alakulatnak. Az ezrednek megtáviratozom, hogy magát bataillonsgeschichtsschreiberré neveztem ki. Jelentkezzék Vaněknél, a 11. század számvivő őrmesterénél, hogy helyezze el magát a vagonjában. Ott van még a legtöbb hely, és mondja meg neki, hogy jöjjön ide hozzám. Beosztása természetesen a zászlóaljtörzshöz fog szólni. Erről majd zászlóaljparancsban intézkedem.


Az okkultista szakács aludt. Baloun még mindig reszketett, mert közben kinyitotta a főhadnagy szardíniáját is, Vaněk számvivő őrmester elment Ságner kapitányhoz, és Chodounský, a távírász, aki szerzett valahol suttyomban az állomáson egy üveg borovicskát, és megitta, most igen érzelmes hangulatban volt s így énekelt:

Édes ifjú napjaimban
őszinte hit fűtött engem,
hűnek láttam a világot,
szeretet volt a szívemben.
De amikor ráeszméltem,
hogy sakálok között élek,
elfogott az első sírás
és a hitem semmivé lett.

Aztán felállt, odament Vanĕk számvivő őrmester asztalához, s egy darab papírra óriási betűkkel felírta:

Ezúton van szerencsém tisztelettel kérelmezni előléptetésemet és zászlóaljkürtössé való kinevezésemet.
Chodounský, távírász

Ságner kapitány nem folytatott túlságosan hosszú beszélgetést Vaněk számvivő őrmesterrel. Csupán arra hívta fel a figyelmét, hogy Marek egyéves önkéntes, bataillonsgeschichtsschreiber, egyelőre ott marad nála a vagonban Švejkkel együtt.

- Csak annyit mondhatok magának, hogy ez a Marek, hogy úgy mondjam, gyanús. Politisch verdächtig. Uram istenem! Manapság egyáltalán nincs ebben semmi különös. Kiről nem mondanak ilyesmit! Az emberek mindenfélét gondolnak. Ért engem, ugyebár. Tehát csupán arra figyelmeztetem magát, hogy ha ez a Marek mondani találna valamit, ami, no, hiszen érti, szóval akkor azonnal lépjen közbe, nehogy még nekem is valami kellemetlenségem legyen belőle. Egyszerűen mondja meg neki, hogy szüntessen be minden fecsegést, és azzal el van intézve. Ne értsen félre, nem akarom, hogy minden alkalommal rögtön ide fusson hozzám. Intézze el vele a dolgot baráti alapon, az ilyen beszélgetések mindig többet érnek, mint valami ostoba feljelentés. Egyszóval, semmit se akarok hallani, mert... Érti maga. Az ilyesmi az egész zászlóaljra is mindig rossz fényt vet.

Vaněk tehát, amikor visszatért, félrevonta Marek egyéves önkéntest, és azt mondta neki:

- Barátom, maga gyanús, de az nem számít. Csak ne sokat beszéljen itt fölöslegesen a Chodounský távírász előtt.

Alig mondta ki e szót, Chodounský odatántorgott hozzá, a számvivő őrmester karjaiba vetette magát, és részeg hangon zokogva ezeket nyögte - nyilván valami nóta akart lenni.

Mikor elhagyott mindenki,
fejem kebledre hajtottam,
tiszta, hűséges szívedre
folyt a könnyem patakokban.
S a szemedben olyan fény gyúlt,
mint ha fénylő csillag ragyog,
koráll-ajkad azt suttogta:
"Én örökre tiéd vagyok."

- Mi örökre az egymáséi vagyunk - üvöltötte Chodounský -, amit a telefonban hallok, mindjárt elmondom magának. Szarok az esküre.

A sarokban Baloun rémülten keresztet vetett, és fennhangon imádkozni kezdett:

- Istennek szent anyja, ne utasítsd el alázatos könyörgésemet, de hallgass meg irgalmasan, vigasztalj meg kegyesen, segíts rajtam, nyomorulton, aki eleven hittel, szilárd reménnyel és forró szeretettel kiáltok hozzád ebből a siralomvölgyből. Ó, mennyei királyné, könyörögj érettem, hogy az úristen kegyelmében és a te oltalmadban is életem végéig megmaradhassak.

A boldogságos Szűzmária valóban könyöröghetett érette, mert az egyéves önkéntes nemsokára kivett sovány batyujából néhány doboz szardíniát, és mindenkinek adott egyet.

Baloun rettenthetetlenül kinyitotta Lukᚠfőhadnagy kofferját, és visszatérítette az égből pottyant szardíniát.

Mikor azonban a többiek felbontották a dobozokat, és élvezettel falatozni kezdtek, Baloun kísértésbe esett, kinyitotta a koffert meg a szardíniát, és mohón behabzsolta az egészet.

S ezért a legkegyelmesebb és legédesebb Boldogasszony elfordult tőle, mert éppen amikor kiitta az olajat a dobozból, a vagon előtt megjelent Matušič zászlóaljordonánc, és felkiáltott:

- Baloun, vidd oda a főhadnagyodnak azt a szardíniát.

- Hű, micsoda pofonok lesznek - mondta Vaněk őrmester.

- Üres kézzel inkább oda se eredj - tanácsolta Švejk -, vigyél magaddal legalább üres konzervdobozokat, vagy ötöt.

- Kíváncsi vagyok, mit követhetett el maga, hogy az Úristen így bünteti - szólt közbe az egyéves önkéntes -, a maga múltjában valami nagy bűnnek kell lappangania. Nem vetemedett talán templomrablásra, és nem ette ki a plébánosának a sonkáját a kéményből? Nem itta meg a miseborát a pincében? Nem lopott talán körtét gyerekkorában a plébániakertből?

Baloun elfordult, kétségbeesett arckifejezéssel, szörnyű reménytelenséget sugározva. Elgyötört arca szívet tépően szólt mindannyiukhoz:

- Mikor lesz már vége ennek a szenvedésnek?

- Ez attól van - mondta az egyéves önkéntes, aki meghallotta a szerencsétlen Baloun szavait -, hogy elvesztette, barátom, a kapcsolatát az Úristennel. Maga nem tud rendesen imádkozni, hogy az Úristen a lehető leghamarabb emelje ki magát ebből a világból.

Švejk még hozzátette:

- Ez a Baloun még mindig nem tudja rászánni magát, hogy a katonai életét, katonai érzéseit, szavait, tetteit és a katonai halálát is a legmagasabb Atyaúristen anyai szívének jóságába ajánlja, mint ahogy az én Katz feldkurátom szokta mondani, amikor már félig részeg volt, és az utcán tévedésből beleütközött valami katonába.

Baloun felnyögött, hogy ő már elvesztette a bizalmát az Úristenben, mert hányszor is imádkozott már hozzá, hogy adjon neki egy kis erőt, és zsugorítsa össze valahogy a gyomrát.

- Nem most kezdődött, ebben a háborúban - jajongta -, ez már régi betegség, ez az én falánkságom. Az asszony el is zarándokolt emiatt a gyerekekkel Klokotyba.

- Azt a helyet ismerem - jegyezte meg Švejk -, ott van Tábor mellett, és van ott egy gazdag Szűzmária hamis briliánsokkal, amit egyszer el akart lopni egy szlovákiai sekrestyés. Nagyon vallásos ember volt. Ezért mikor odament, arra gondolt, hogy talán jobban fog sikerülni, ha előbb megtisztul az összes régi bűneitől, és azt is meggyónta, hogy holnap el akarja lopni a Szűzmáriát. Aztán annyit se mondhatott, hogy mukk, és mire leimádkozta azt a háromszáz Miatyánkot, amit a tisztelendő úr kimért neki, hogy közben meg ne lógjon, a sekrestyések már be is vitték egyenesen a csendőrszobára.

Az okkultista szakács vitatkozni kezdett Chodounský távírásszal, hogy ez az eset a gyónási titok égbekiáltó elárulását jelenti-e, vagy pedig szóra sem érdemes az egész, mivel csak hamis briliánsok forogtak kockán. Végül sikerült bebizonyítania Chodounskýnak, hogy itt a karma érvényesült, vagyis a végzet, amely egy távoli, ismeretlen múltban határoztatott el, amikor az a szerencsétlen szlovákiai sekrestyés talán még a lábasfejűek rendjébe tartozott valami idegen bolygón, s ugyanígy a sors azt is elvégezte már régen, amikor az a klokotyi tisztelendő talán még tasakos patkány volt vagy valami azóta kihalt erszényes emlős, hogy egyszer majd meg kell szegnie a gyónási titkot, habár jogi szempontból a kánonjog szerint még akkor is adható feloldozás, ha kolostori javakról van szó.

Mindehhez Švejk a következő egyszerű megjegyzést fűzte:

- Na ja, senki se tudja, hogy mit fog elkövetni egypár millió év múlva, és semmit se szabad előre lekopogni. Amikor még a karlíni kiegészítőparancsnokságon szolgáltunk, a Kvasnička főhadnagy mindig azt mondta, amikor iskolát tartott: "Ne higgyétek, ti ganajtúrók, ti lusta tehenek és ártányok, hogy ezen a világon már véget ér nektek a katonaság. Majd még találkozunk a halál után, és akkor olyan purgatóriumot kaptok tőlem, hogy be fogtok dilizni, disznó banda!"

Közben Baloun, aki végső kétségbeesésében folyton azt hitte, hogy csakis őróla van szó, hogy mindez őrá vonatkozik, így folytatta gyónását:

- De még Klokoty se segített az én falánkságomon. Megjön az asszony a gyerekekkel a zarándoklatról, és már el is kezdi számolni a csirkéket. Hiányzik egy vagy kettő. De hiába volt minden, nem tehettem róla, hiába tudtam, hogy szükség van rájuk a háztartásban a tojások miatt, kimegyek az udvarra, rájuk nézek, egyszerre csak egy szakadékot érzek a gyomromban, és egy óra múlva már jól vagyok, amikor a csontok már le vannak rágva. Egyszer, amikor Klokotyban voltak, hogy imádkozzanak értem, hogy édesapa közben ne faljon fel otthon semmit, és ne csináljon újabb kárt, kint járkálok az udvaron, és egyszerre csak a szemem elé kerül egy pulykakakas. Akkor majdnem az életemmel fizettem ezért. A torkomon akadt egy combcsont, és ha nincs ott a molnárinasom, egy fiatal fiú, aki azt a csontot kiszedte a torkomból, hát most nem ülnék itt veletek, és ezt a világháborút se értem volna meg. Hja, ja. Az a molnárinas, az ügyes, fürge fiú volt. Olyan zömök, pufók, testes, zsíros...

Švejk odalépett Balounhoz: - Mutasd a nyelved! - Baloun kiöltötte a nyelvét Švejkre, mire Švejk a következő szavakkal fordult a vagon közönségéhez: - Tudtam, felfalta a molnárinasát is. Valld be, hogy felfaltad! Amikor a család megint Klokotyban volt, igaz?

Baloun kétségbeesetten összetette a kezét, és felkiáltott:

- Hagyjatok, bajtársak! Ráadásul még a saját bajtársaim is!

- Mi nem ítéljük el magát ezért - mondta az egyéves önkéntes -, ellenkezőleg, látnivaló, hogy magából jó katona lesz. Amikor a napóleoni háborúk idején a franciák Madridot ostromolták, a madridi vár spanyol parancsnoka, aki nem akarta az éhség miatt feladni a várat, megette az adjutánsát só nélkül.

- Ez aztán az igazi áldozat, mert egy sózott adjutáns biztosan sokkal ízletesebb lett volna... Hogy is hívják, rechnungsfeldvébl úr, a mi zászlóalj-adjutánsunkat? Zieglernek? Az egy nagy lógós, abból még egy árva menetszázad se lakna jól.

- Oda nézzetek - mondta Vaněk számvivő őrmester -, Balounnak rózsafüzér van a kezében.

S csakugyan, végső keservében Baloun az apró hólyagfagolyókhoz fordult megváltásért, melyeket a bécsi Moritz Löwenstein cég gyártott.

- Ez is Klokotyból való - mondta szomorúan Baloun. - Mire meghozták nekem, odalett két kisliba, de az nem is hús, az kulimász.

Nemsokára az egész vonaton végigment a parancs, hogy egy negyedóra múlva indulnak. Mivel ezt senki sem akarta elhinni, úgy esett, hogy néhányan a legnagyobb elővigyázatosság ellenére is elkószáltak valahová. Mikor a vonat mozgásba jött, tizennyolc ember hiányzott, köztük Nasáklo őrmester a 12. századból; a vonat már rég eltűnt Kistarcsán túl, s Nasáklo a pályaudvar mögötti kis akácligetnek egy nem túlságosan mély gödrében még mindig hevesen vitatkozott egy utcalánnyal, aki öt koronát kért tőle, mire az őrmester az addig teljesített szolgálatok fejében egy koronát vagy egypár pofont ajánlott fel, s végül is erre az utóbbi egyezségre került sor, de olyan vehemenciával, hogy a nő ordítására többen odafutottak az állomásról.

 

HATVANTÓL A GALÍCIAI HATÁR FELÉ

Az egész idő alatt, amíg a zászlóaljat vonaton szállították a Laborc-folyó felé, hogy onnét gyalogszerrel induljon tovább a kelet-galíciai frontra hadi babérokat aratni, Švejk és az egyéves önkéntes vagonjában különös beszédek folytak, többé-kevésbé hazaáruló tartalommal; kisebb mértékben, de elmondhatjuk, hogy általánosan, ugyanez volt a helyzet a többi vagonban is, sőt még a törzsvagonban is némi elégedetlenség honolt, mert Füzesabonyban hadseregparancs érkezett az ezredtől, mely szerint a tisztek boradagját egynyolcad literrel csökkentik. Csak természetes, hogy ugyanakkor nem feledkeztek meg a legénységről sem, amelynek szágó-adagját fejenként egy dekagrammal csökkentették, ami annál is rejtélyesebb volt, mivel a hadseregben még soha senki se látott szágót.

Mindazonáltal az utasítást közölni kellett Bautanzel számvivő őrmesterrel, aki úgy érezte, hogy borzasztóan megsértették, és meglopták; rosszallása abban a közlésben is kifejezésre jutott, hogy a szágó manapság igen ritka dolog, s ő egy kilóért legalább nyolc koronát kapott volna.

Füzesabonyban derült ki az is, hogy az egyik század elvesztette a tábori konyháját; ezen az állomáson tudniillik végül mégiscsak sor került a gulyásfőzésre, amit a latrinatábornok oly nyomatékosan a lelkükre kötött. A vizsgálat kiderítette, hogy a szerencsétlen tábori konyhát egyáltalán el se hozták Bruckból, tehát valószínűleg mindmáig ott áll a 186-os számú barakk mögött, elhagyatva és kihűlve.

A szóban forgó tábori konyha szakács-személyzetét ugyanis egy nappal az indulás előtt lecsukták a főőrségen a városbeli féktelen viselkedés miatt, s a lecsukottaknak sikerült úgy intézniük, hogy ott üljenek még akkor is, amikor menetszázaduk már Magyarországon utazott keresztül.

A konyhátlan századot tehát beosztották egy másik tábori konyhához, ami persze nem zajlott le minden összetűzés nélkül, mivel a két század krumplipucolásra kirendelt legénysége között nézeteltérések merültek fel, és mindegyik azt állította, hogy nem olyan marha, hogy megszakadjon a másikért. De mint végül is kiderült, az egész gulyás-ügy csupán manőver volt, hogy a katonák megszokják, milyen az, amikor a harctéren az ellenség közvetlen közelében gulyást főznek, és egyszerre csak parancs érkezik: "Alles zurück!" - minek következtében a gulyást kiöntik a kondérból, és még csak oda se nyalhat senki.

Ez tehát afféle előkészület volt, nem olyan tragikus végű, de azért mégiscsak tanulságos. Amikor ugyanis már kiosztásra került volna a gulyás, parancs jött, hogy "Beszállni!", és már mentek is Miskolc felé. Ott sem osztottak gulyást, mert a pályán egy orosz vagonokból álló vonat állt, amiért a legénységet nem engedték kiszállni, s így a katonák szabadon fantáziálhattak arról, hogy a gulyást majd csak a galíciai végállomáson kapják meg, amikorra már savanyú és élvezhetetlen lesz, tehát ki kell önteni.

Aztán tovább vitték a gulyást Tiszaluc és Mezőzombor felé, s amikor már senki se várta, hogy kiosztják, a vonat megállt Sátoraljaújhelyen, ismét tüzet raktak a kondérok alatt, felmelegítették, és végül kiosztották a menázsit.

Az állomás zsúfolva volt, előbb két muníciós vonatnak, aztán két tüzérségi transzportnak, majd egy hidász-csapatnak kellett elindulnia. Egyszóval, a vonatok összehozták itt a hadsereg legkülönbözőbb fegyvernemeit és alakulatait.

A pályaudvar mögött néhány huszár szórakozott két lengyel zsidóval, akiknek kifosztották a pálinkásbatyuit, amire nyilván engedélyük volt, mivel egészen közel állt a századosuk, és mosolyogva nézte végig a jelenetet, miközben a raktár mögött más huszárok a pórul járt zsidók fekete szemű lánykáinak szoknyája alatt kutakodtak.

Itt állt egy repülőosztag vonatja is. A mellette levő vágányon ugyanolyan tárgyak vesztegeltek, vagonokba rakva, nevezetesen repülőgépek és ágyúk, csakhogy szétroncsolt állapotban. Lelőtt repülőgépek és darabokra szakadt tarackok hevertek itt. Míg a legkülönbözőbb ragyogó és vadonatúj holmik felfelé utaztak, a dicsőségnek ezek a maradványai visszafelé áramlottak a hátországba, javítás vagy újjáépítés céljából.

Dub hadnagy persze azt magyarázgatta a repülőgép- és ágyúroncsok köré sereglett katonáknak, hogy mindez hadizsákmány, majd észrevette, hogy kissé távolabb Švejk áll egy másik csoport közepén, és ott tart előadást valamiről. Dub tehát közelebb ment hozzájuk, s meg is hallotta Švejk becsületes hangját:

- Akárhogyan is vesszük, ez mégiscsak hadizsákmány. Igaz, az első pillanatban nagyon furcsa dolognak látszik, ha itt valaki azt olvassa a lafettán, hogy k. u. k. Artilleriedivison. De ez valószínűleg úgy van, hogy ez az ágyú az oroszok kezébe került, és nekünk vissza kellett szerezni, és az ilyen zsákmány sokkal értékesebb, mert...

- Mert - mondta ünnepélyesen, amikor észrevette Dub hadnagyot - az ellenségnek semmit se szabad a kezében hagyni. Ez pont olyan, mint ahogy Przemyœllel volt vagy azzal a katonával, akinek a kulacsát a gefechtben az ellenség kitépte a kenyérzsákjából. Ez még a napóleoni háborúkban történt, és az a katona éjszaka belopózott az ellenséges táborba, és visszahozta a kulacsát, és még keresett is a dolgon, mert az ellenség közben rumot faszolt az éjszaka.

Dub hadnagy csak ennyit mondott:

- Švejk, tűnjön el innen egykettőre, hogy meg ne lássam még egyszer!

- Parancsára, lajtnant úr. - És Švejk elsétált egy másik szerelvényhez, s ha Dub hadnagy véletlenül meghallja, hogy mivel egészíti ki az előbbieket, biztosan kiugrott volna az egyenruhájából, holott Švejk csak egy teljesen ártatlan bibliai mondást idézett: - Eltelik egy kis idő, és látni fogtok engem, s megint eltelik egy kis idő, és nem láttok többé engem.

Švejk távozása után Dub hadnagy mindennek tetejébe még olyan ostoba volt, hogy felhívta a katonák figyelmét egy lelőtt osztrák repülőgépre, amelynek fémvázán világosan látszott a gyári jelzés: "Wiener-Neustadt."

- Ezt az orosz gépet Lembergnél lőttük le - mondta Dub hadnagy. Szavait meghallotta Lukᚠfőhadnagy, odament, és hangosan hozzátette:

- Miközben mind a két orosz pilóta elégett.

Aztán szó nélkül továbbment, azt gondolva magában, hogy Dub hadnagy egy marha.

Egy másik szerelvény mögött Švejkkel találkozott, és igyekezett kitérni előle, mert Švejk arca, ahogy Lukᚠfőhadnagyra nézett, világosan elárulta, hogy ennek az embernek sok minden nyomja a szívét, és nagyon szeretne beszámolni róla.

Švejk azonban egyenest odament hozzá:

- Ich melde gehorsam, kompanieordonanc Švejk további parancsokért jelentkezik. Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, hogy már kerestem az óberlajtnant urat a törzsvagonban.

- Ide hallgasson, Švejk - mondta Lukᚠfőhadnagy, a legnagyobb mértékben elutasító és barátságtalan hangon. - Tudja, hogy hívják magát? Már elfelejtette, hogy minek neveztem?

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én az ilyesmit nem felejtem el, mert én nem vagyok egy bizonyos Vasas nevű egyéves önkéntes. Ezzel együtt szolgáltam még régen a háború előtt a karlíni kaszárnyában, és volt ott egy ezredes, akit úgy hívtak, hogy Fliedler von Bumerang vagy Guberáng.

Lukᚠfőhadnagy önkéntelenül is elmosolyodott ezen a "guberángon", és Švejk tovább mesélt:

- Óberlajtnant úrnak alássan jelentem, hogy ez a mi ezredesünk fele olyan magas volt, mint az óberlajtnant úr, olyan körszakállt viselt, mint a Lobkovic herceg, úgyhogy pont úgy nézett ki, mint egy majom, és amikor dühbe gurult, kétszer olyan magasra ugrott, mint amilyen magas volt, úgyhogy mi elneveztük gumipapának. Akkoriban valami május elseje volt, és minekünk készültségben kellett lenni, és előtte való este az ezredes úr nagy beszédet tartott nekünk az udvaron, hogy ezért holnap mindnyájunknak a kaszárnyában kell maradni, és nem mehetünk ki, hogy szükség esetén legfelsőbb parancsra halomra lőhessük azt az egész szocialista bandát. Ezért minden katona, akinek ma kimenője van, és nem jön vissza a kaszárnyába, hanem egészen holnapig kint marad, az hazaárulást követ el, mert az ilyen részeg pasas senkit se találna el, mikor sortűz lesz, és még képes lenne a levegőbe lőni. Hát a Vasas egyéves önkéntes visszajött a szobába, és azt mondja, hogy a gumipapának mégiscsak volt egy jó ötlete. Nagyon igazat beszélt, mert holnap senkit se fognak beereszteni a kaszárnyába, úgyhogy a legjobb, ha vissza se jön az ember, és ezt ő, óberlajtnant úr, jelentem alássan, meg is valósította, mint a pinty. De ez a Fliedler ezredes, kérem, ez egy olyan rohadt dög volt, isten nyugosztalja, hogy másnap összevissza járkált Prágában, és keresett valakit, aki a mi ezredünkből ki mert lógni a kaszárnyából, és valahol a Lőportorony mellett szerencsésen össze is találkozott a Vasassal, és mindjárt nekiment: "Májt én adja neket, májt én megtanítja, májt én elbánja!" Még sok ilyesfélét beszélt, és fülön fogta, és cipelte befelé a kaszárnyába, és útközben még sok csúnyaságot meg fenyegetést mondott neki, és folyton azt kérdezte tőle, hogy hogy hívják. "Waschasch, Waschasch, majd te fogsz összeszarni, én csupa örülök, hogy megfogtalak, majd én megmutatok neked den ersten Mai. Waschasch, Waschasch, most megvagy az enyim, pecsukni, szépen pecsukni!" A Vasasnak már minden mindegy volt. Ezért amikor a Rozvařil vendéglőhöz értek a Pořičon, beugrott a kapu alá, és eltűnt az átjáróházban, és elrontotta a gumipapának ezt a nagy örömöt, hogy a fogdába dughatja őt. Az ezredes olyan dühös lett a szökése miatt, hogy dühében elfelejtette, hogy hogy hívják a delikvenst, és amikor bejött a kaszárnyába, elkezdett ugrálni a plafonig, mert alacsony plafon volt, és az ügyeletes nagyon csodálkozott, hogy az öreg mért kezd el hirtelen tört cseh nyelven beszélni, és kiabálni: "Rezescht pecsukni, Rezescht nem pecsukni, Ólmoscht pecsukni, Cinkescht pecsukni!" És így kínlódott az öreg nap nap után, és ki is rukkoltatta az egész ezredet, de a Vasast, akiről mindenki tudott mindent, közben bedugták a betegszobára, mert fogtechnikus volt. De aztán a mi ezredünkből egy katonának sikerült egyszer leszúrni egy dragonyost a Buck-kocsmában, mert ez az ő szeretője után járt, és akkor minket négyszögbe állítottak, mindenkinek ki kelletett jönni, a maródiaknak is, aki nagyon maródi volt, azt ketten tartották. Úgyhogy hiába volt minden, a Vasasnak is ki kellett rukkolni az udvarra, és ott felolvasták nekünk az ezredparancsot, körülbelül olyan értelemben, hogy a dragonyosok is katonák, és tilos őket leszúrni, mert ők a mi kriegskamerádjaink. Egy önkéntes fordította, és az ezredes közben meresztette a szemét, mint egy tigris. Előbb végigment az arcvonal előtt, aztán hátulról ment, megkerülte az egész négyszöget, és egyszerre csak felfedezte a Vasast, aki akkora volt, mint egy hegy, úgyhogy, óberlajtnant úr, kérem, borzasztóan komikus volt, amikor becipelte őt a négyszög közepébe. Az önkéntes abbahagyta a fordítást, a mi ezredesünk meg elkezdett ugrálni a Vasas előtt, mint egy kutya a lóra, és közben azt ordította: "Ugye megvagy, mégse nem szöktél meg nekem, most megint mondani fogsz, hogy vagy Waschasch, én meg mindig mondok Rezesch, Cinkesch, Ólmosch, ez itten Waschasch, ez a sivány Waschasch, majd én adja neked Ólmosch, Cinkesch, Rezesch, te Mistvieh, du Schwein, du Waschasch!" Aztán rásózott egy hónapot, de két hét múlva valahogy megfájdult neki a foga, és eszébe jutott, hogy a Vasas fogtechnikus, úgyhogy kihozatta a fogdából a maródiszobába, és ki akarta húzatni vele a fogát, és a Vasas húzta neki vagy fél óra hosszat, úgyhogy az öreget vagy háromszor felmosták, de az öreg valahogy megszelídült, és elengedte a Vasasnak a másik két hetet. Így van ez, óberlajtnant úr, kérem, amikor egy feljebbvaló elfelejti az alantasának a nevét, de egy alantasnak sohase szabad elfelejteni a feljebbvalója nevét, mint ahogy éppen ez az ezredes úr is mondta, hogy évek múlva se fogjuk elfelejteni, hogy volt egyszer egy Fliedler nevű ezredesünk. Nem voltam talán túl hosszú, óberlajtnant úr, kérem?

- Tudja, Švejk - felelte Lukᚠfőhadnagy -, minél tovább hallgatom magát, annál erősebb lesz bennem az a meggyőződés, hogy maga egyáltalán nem tiszteli a feljebbvalóit. A katonának még évek múlva is csak jót szabad mondania egykori feljebbvalóiról.

Látszott, hogy Lukᚠfőhadnagy kezd szórakozni.

- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan - vette át a szót Švejk, mentegetőző hangon -, hisz ez a Fliedler ezredes úr most már régen meg van halva, de ha az óberlajtnant úr úgy kívánja, én csupa jókat fogok mondani róla. Olyan volt ő a katonákhoz, óberlajtnant úr, kérem, mint egy földre szállt angyal. Olyan jóságos volt, mint Szent Márton, aki Márton-napi libákat osztogatott a szegényeknek és éhezőknek. Megfelezte a tiszti menázsiját, amit ebédre kapott, a legelső katonával, akivel az udvaron találkozott, és amikor már mind teleettük magunkat gombóccal, akkor grenadírmarsot főzetett nekünk menázsiba disznóhússal, és a hadgyakorlatokon, ott mutatkozott csak meg igazán a jósága. Amikor bevonultunk Dolní Královicébe, parancsba adta, hogy az ő számlájára igyuk ki az egész královicei sörgyárat, és amikor névnapja vagy születésnapja volt, tejfeles nyulat főzetett az egész regimentnek zsemlegombóccal. Olyan jóságos volt a legénységhez, óberlajtnant úr, kérem, hogy egyszer...

Lukᚠfőhadnagy könnyedén megcsapta Švejk fülét, s barátságos hangon így szólt:

- Most már eredj, gazember, elég volt belőle.

- Zum Befehl, Herr Oberleutnant! - Švejk megindult a vagonja felé, miközben a zászlóalj transzportja előtt, annál a vagonnál, amelyben a telefonfelszerelést meg a drótokat tartották, a következő jelenet játszódott le: a vagon előtt őrszem állt, mert Ságner kapitány utasítására mindennek "feldmässig" kellett lennie. A transzport értékének megfelelően tehát őrszemek álltak mindkét oldalon, s "feldruf"-ot és "losung"-ot[239] kaptak a zászlóaljirodáról.

Aznap a feldruf ez volt: "Kappe" (sapka), a losung pedig: "Hatvan". A telefonfelszerelésnél álló őr, akinek ezt meg kellett, jegyeznie, valami kolomeai lengyel volt; isten tudja, milyen véletlen folytán került a 91. ezredbe.

Persze nem is sejtette, hogy mi lehet az a "kappe", de mivel volt benne némi mnemotechnikai tehetség, annyit megjegyzett, hogy "k"-val kezdődik, s ezért büszkén így válaszolt Dub hadnagynak, aki aznap zászlóaljügyeletes volt, s a jelszót kérdezve közeledett hozzá:

- Kaffee.

Mi sem lehetett ennél természetesebb, minthogy a kolomeai lengyelnek még mindig az a reggeli és esti kávé járt az eszében, amit a brucki táborban kaptak.

S amikor még egyszer elordította, hogy "kaffee", és Dub hadnagy még mindig közeledett hozzá, eszébe jutott az esküje, valamint az a körülmény, hogy ő most őrségen van, tehát fenyegetően "halt"-ot kiáltott, s amikor Dub hadnagy további két lépést tett feléje, és még mindig a feldrufot követelte, a lengyel ráfogta a puskáját, s nem bírván tökéletesen a német nyelvet, valami különleges lengyel-német keveréknyelven elordította magát:

- Benzse sajszen, benzse sajszen![240]

Dub hadnagy megértette ezt, és hátrálni kezdett, így kiáltozva:

- Wachkomandant, Wachkomandant!

Erre megjelent Jelínek szakaszvezető, bekísérte a lengyelt az őrségre, s ott Dub hadnaggyal együtt ő is megkérdezte tőle a jelszót; a szerencsétlen kolomeai lengyel válaszkiáltása pedig felverte az egész pályaudvart: - Kaffee, kaffee. - Ahány transzport csak ott vesztegelt az állomáson, mindegyikből kezdtek kiugrálni a katonák, csajkával a kezükben, borzasztó pánik támadt, s csak akkor ért véget, amikor a becsületes, de lefegyverzett őrszemet elvezették a fogdavagonba.

Dub hadnagy azonban határozott gyanút táplált Švejk ellen, akit elsőnek látott kimászni a csajkájával a vagonból, s le merte volna tenni a fejét, hogy a kiáltását is hallotta: - Csajkával kifelé, csajkával kifelé.

Éjfél után a vonat megindult Ladovec és Tőketerebes felé; ez utóbbi állomáson másnap reggel a veteránok egyesülete fogadta őket, mivel összetévesztette ezt a menetzászlóaljat a 14. magyar honvédezred menetzászlóaljával, amely még az éjszaka haladt át az állomáson. A veteránok mindenesetre be voltak rúgva, és "Isten áldd meg a királyt" ordításukkal felriasztották álmából az egész transzportot. Néhány öntudatosabb katona kihajolt a vagonokból, és így felelt nekik:

- Csókoljátok meg a seggünket. Éljen!

Erre a veteránok akkorát ordítottak, hogy az állomásépület ablakai is beleremegtek: - Éljen! Éljen a tizennegyedik regiment!

Öt perc múlva a vonat tovább indult Homonnára. Itt már világosan és félreérthetetlenül látszottak a harcok nyomai, abból az időből, amikor az oroszok benyomultak a Tisza völgyébe. Kétoldalt kezdetleges lövészárkok húzódtak, itt-ott egy-egy kiégett tanya látszott; mellette valami sebtiben felépített bódé jelezte, hogy a tulajdonosok már visszatértek.

Azután, amikor délfelé befutottak Homonnára, melynek állomásán szintén meglátszott a harcok nyoma, ebédfőzéshez kezdtek készülődni, s közben a legénység betekintést nyert abba a nyilvános titokba, hogy a hatóságok az oroszok kivonulása után hogyan bánnak a helybeli lakossággal, amely nyelvi és vallási szempontból rokona volt az orosz seregeknek.

A peronon, csendőröktől körülvéve, egy csoport állott: letartóztatott magyarországi ruszinok. Volt köztük néhány pópa, tanító és paraszt az egész környékről. A kezük hátrakötve, páronként fűzték őket egymáshoz. A legtöbbnek be volt verve az orra, s a feje csupa daganat attól a veréstől, amiben a csendőrök közvetlenül az elfogásuk után részesítették őket.

Valamivel odább egy csendőr egy pópával szórakozott. A kötél egyik végét a bal lábára kötötte, a másikat kézben tartotta, s puskája tusával arra kényszerítette a pópát, hogy csárdást táncoljon, közben pedig megrántotta a kötelet, úgyhogy a pópa orra bukott, s mivel a keze hátra volt kötve, nem tudott felkelni, és kétségbeesetten igyekezett a hátára fordulni, hogy úgy talán mégis sikerül felemelkednie. A csendőr ezen olyan jót nevetett, hogy a könnye is kicsordult, s amikor a pópa feltápászkodott, megrántotta a kötelet, és a pópa megint orra bukott.

A jelenetnek végül is egy csendőrtiszt vetett véget, megparancsolva, hogy amíg a vonatjuk beérkezik, kísérjék a foglyokat egy üres pajtába az állomás mögé, ott verjék, csépeljék őket, hogy senki se lássa.

Erről az epizódról a törzsvagonban is szó esett, és kétségtelen, hogy a többség elítélően nyilatkozott róla.

Kraus zászlós úgy vélte, hogy ha már hazaárulókról van szó, akasszák fel őket mindjárt a helyszínen, minden kínzás nélkül, Dub hadnagy viszont teljesen egyetértett az egész jelenettel, nyomban a szarajevói merényletre vezette vissza, és azzal magyarázta, hogy ezek a csendőrök itt a homonnai állomáson most bosszút állnak Ferenc Ferdinánd főherceg és neje haláláért. Hogy még nagyobb súlyt adjon szavainak, elmondta, hogy ő előfizet egy folyóiratra (a Šimáčkův Čtyřlístekre), s annak még a háború előtti júliusi száma azt írta erről a merényletről, hogy a példátlan szarajevói gaztett után minden emberi szívben hosszú ideig gyógyíthatatlan seb marad, mely annál fájdalmasabb, mivel a gaztett nemcsak az állam végrehajtó hatalmának képviselőjét, hanem hűséges és szeretett nejét is megfosztotta életétől, s e két élet kioltása következtében felborult egy boldog, példás családi élet és közszeretetnek örvendő gyermekek váltak árvává.

Lukᚠfőhadnagy csak annyit dörmögött maga elé, hogy úgy látszik, a homonnai csendőrök előfizetnek a Šimáčkův Čtyřlístekre, amely ezt a megható cikket közölte. Egyáltalában, hirtelen megundorodott mindentől, s csak arra vágyott, hogy leigya magát, és így űzze el a világfájdalmát. Kiszállt tehát a vagonból, és megkereste Švejket.

- Ide hallgasson, Švejk - mondta -, nem tudna valahol egy üveg konyakot szerezni? Nem érzem egészen jól magam.

- Az kérem, óberlajtnant úrnak jelentem alássan, a levegőváltozástól van. Lehet, hogy mire megérkezünk a harctérre, még rosszabbul tetszik majd lenni. Minél messzebbre kerül az ember az eredeti katonai támaszpontjától, annál bágyadtabb lesz. Egy strašnicei kertész, bizonyos Josef Kalenda, egyszer szintén eltávolodott a hazájától, elment Strašnicéről Vinohradyra,[241] útközben megállt a "Megálló"-hoz címzett kocsmában, de még semmi baja se volt, hanem amikor a Korona útra ért a víztoronyhoz, végig a Korona úton egészen a Szent Ludmilla templomig minden kocsmába betért, és akkor már érzett valami kókadást. De nem hagyta magát elrettenteni, mert előtte való este fogadott a strašnicei "Remiz" kocsmában egy villamoskalauzzal, hogy három hét alatt gyalog körbejárja a világot. Így aztán egyre inkább és inkább távolodott tovább a hazájától, amíg a Károly téri "Fekete sörfőzdé"-be került, és onnét tovább ment a Malá Strana-i "Szent Tamás" sörözőbe, onnét meg a "Montág" vendéglőn keresztül még feljebb a "Brabanti király"-hoz, aztán a "Szép kilátás"-hoz, onnét a strahovi kolostor sörfőzdéjébe. De ott már nem tett jót neki az éghajlatváltozás. Még eljutott egészen a Loreto térre, és ott egyszerre csak úgy rájött a honvágy, hogy levetette magát a földre, elkezdett henteregni a járdán, és azt kiabálta: "Jó emberek, én nem megyek tovább. Az az egész világ körüli út, tisztesség ne essék szólván, óberlajtnant úr, le van sajnálva." De ha úgy tetszik kívánni, óberlajtnant úr, akkor szerzek valami konyakot, csak attól félek, hogy mire visszajövök, esetleg el tetszik menni a vonattal.

Lukᚠfőhadnagy megnyugtatta, hogy két órán belül nem mennek sehová, konyakot pedig közvetlenül az állomás mögött lehet kapni, üvegszámra árusítják feketén, Ságner kapitány már elküldte oda Matušičot, és Matušič tizenöt koronáért egy üveg egészen tűrhető konyakot hozott. Itt van tizenöt korona, de már menjen is, és senkinek se szóljon, hogy Lukᚠfőhadnagy részére lesz, vagy hogy ő küldte, mert ez tulajdonképpen meg van tiltva.

- Tessék egészen nyugodt lenni, óberlajtnant úr - mondta Švejk -, minden a legnagyobb rendben lesz, mert én nagyon szeretem a tilos dolgokat, mert én mindig tilosba szoktam kerülni, anélkül, hogy tudnék róla. Egyszer a karlíni kaszárnyában megtiltották nekünk...

- Kehrt euch! Marschieren marsch! - szakította félbe Lukᚠfőhadnagy.

Švejk tehát kiment az állomás mögé, útközben ismét számba véve küldetésének összes feltételeit: a konyak jó kell hogy legyen, tehát előbb meg kell kóstolnia; tiltott dologról van szó, tehát óvatosnak kell lennie.

Éppen befordult a peron mögé, amikor ismét Dub hadnaggyal találkozott.

- Mit csavarogsz itt? - kérdezte Švejktől. - Ismersz?

- Alázatosan jelentem - felelte Švejk szalutálva -, hogy én nem szeretném megismerni a lajtnant urat a rossz oldaláról. - Dub hadnagy megdermedt az elképedéstől, de Švejk nyugodtan állt előtte, kezét még mindig a sapkaellenzőhöz tartva, és így folytatta: - Alázatosan jelentem, lajtnant úr, hogy én a lajtnant urat csak a jó oldaláról akarom megismerni, hogy ne tessék engem megríkatni, ahogy a múltkor mondani tetszett.

Dub hadnagy szédülni kezdett e pimaszságtól, s csak ennyit bírt kiáltani ingerültségében:

- Pusztulj, nyomorult, majd még beszélgetünk egymással!

Švejk elment a peronról, és Dub hadnagy, miután magához tért, utánaeredt. Az állomás mögött, mindjárt az országút mellett, egy sor kosár állott, fenekével felfelé fordítva, a kosarakon szakajtók és a szakajtókban teljesen ártatlannak látszó nyalánkságok, mintha e sok finom falat valamely iskola kiránduló ifjúságát várná. Voltak itt csokoládébonbonok, ostyatekercsek, egy rakás savanyúcukorka s némelyik szakajtóban fekete kenyérszeletek is szalámival, amely nemrég kétségkívül még nyerített. A kosarak belseje azonban különböző szeszes flaskákat tartalmazott, konyakot, rumot, vörösberkenye-pálinkát, valamint egyéb likőröket és pálinkákat.

Közvetlenül az országúti árok mellett egy bódé állt, s tulajdonképpen ott zajlott le minden ügylet e tiltott italokkal.

A katonák előbb megalkudtak a kosárnál, aztán a pajeszes zsidó kihúzott az ártatlan külsejű kosár alól valami pálinkát, a kaftánja alá dugva odavitte a fabódéba, ott aztán a katona feltűnés nélkül elrejtette a nadrágjába vagy a zubbonyába.

Szóval ide igyekezett Švejk, miközben Dub hadnagy az állomás felől figyelte, kiélve nagyszerű detektív-képességeit.

Švejk egyenesen az első kosárhoz lépett. Előbb kiválasztott valami cukorkát, kifizette, és a zsebébe dugta, miközben a pajeszes úriember a füléhez hajolt:

- Schnaps hab ich auch, gnädiger Herr Soldat.[242]

Az alku nem tartott sokáig, Švejk odament a bódéhoz, s mielőtt fizetett volna, kinyittatta a pajeszes úrral az üveget, és belekóstolt.

Meg volt elégedve a konyakkal, a zubbonyába dugta az üveget, és megindult vissza az állomás felé.

- Hol voltál, nyavalyás? - állta el az útját a peronon Dub hadnagy.

- Lajtnant úrnak jelentem alássan, hogy cukorkát voltam vásárolni. - Švejk belenyúlt a zsebébe, és kihúzott egy maréknyi piszkos, poros cukorkát. - Ha a lajtnant úr nem utálná... Én már megkóstoltam, nem rossz. Van valami kellemes, különleges íze, mint a szilvalekvárnak, lajtnant úr, kérem.

Zubbonya alatt kirajzolódtak az üveg gömbölyű vonalai.

Dub hadnagy megkopogtatta Švejk zubbonyát:

- Hát itt mit viszel, te nyomorult. Húzd ki!

Švejk kihúzta a sárgás tartalmú üveget, amelynek címkéjén teljesen világosan és olvashatóan ez állt: Cognac.

- Lajtnant úrnak jelentem alássan - felelte Švejk a legcsekélyebb ijedtség nélkül -, én ebbe az üres konyakos üvegbe egy kis ivóvizet pumpáltam. Tudniillik még mindig szörnyen szomjas vagyok a gulyástól, amit tegnap este kaptunk. Csakhogy annak a kútnak, lajtnant úr kérem, egy kicsit sárgás a vize, mint ahogy látni tetszik, biztosan azért, mert vastartalmú. Az ilyen vizek nagyon egészségesek és jótékony hatásúak.

- Hát ha olyan nagyon szomjas vagy, Švejk - mondta Dub hadnagy ördögi mosollyal, igyekezve minél tovább nyújtani ezt a jelenetet, amely bizonyára Švejk teljes vereségével fog végződni -, akkor csak igyál egyet, de egy alaposat. Idd ki az egészet egyszerre!

Dub hadnagy már előre kiszámította magában, hogy Švejk iszik majd egy-két kortyot, de aztán nem bírja tovább, s erre ő, Dub hadnagy, fényes győzelmet arat fölötte, és így szól: "Add csak ide nekem is azt az üveget, hadd igyam egy kicsit, én is szomjas vagyok." S milyen pofát vág majd ez a gazember Švejk abban a szörnyű pillanatban, s azután jön a kihallgatás, és így tovább.

Švejk kidugaszolta az üveget, a szájához emelte, és a sárgás folyadék kortyonként eltűnt a torkában. Dub hadnagy kővé meredt. Švejk a szeme láttára kiitta az egész üveg konyakot, egy szemrebbenés nélkül, majd az üres üveget az országúton keresztül beledobta a tóba, köpött egyet, s megszólalt, mintha csak egy pohárka ásványvizet ivott volna:

- Jelentem alássan, lajtnant úr, ennek a víznek tényleg vasíze volt. A Moldva menti Kamykban egy vendéglős úgy készített vasas vizet a nyaraló vendégeinek, hogy ócska patkókat dobált a kútba.

- Adok én neked ócska patkókat! Gyerünk, mutasd meg azt a kutat, ahonnét azt a vizet vetted!

- Nincs messzire innét, lajtnant úr, kérem, mindjárt ott a fabódé mögött.

- Eredj előre, nyavalyás, hadd látom, hogy tudsz lépést tartani!

"Hát ez valóban különös - gondolta magában Dub hadnagy. - Ezen a nyavalyás fickón semmi se látszik!"

Švejk tehát előreindult, belenyugodva isten akaratába, de közben valami egyre azt súgta neki, hogy a kútnak ott kell lennie, s így egyáltalán nem lepődött meg, hogy valóban ott van. Sőt nyomókút volt, s amikor odaértek, és Švejk pumpált egy keveset, sárgás víz folyt belőle, úgyhogy a derék katona ünnepélyesen jelenthette:

- Itt volna hát az a vasas víz, lajtnant úr, kérem.

A pajeszes úriember rémülten közeledett hozzájuk, és Švejk németül rászólt, hogy hozzon valami poharat, mert a lajtnant úr inni akar.

Dub hadnagy annyira belehülyült a történtekbe, hogy egy egész pohárral megivott a vízből, ami erős lóhúgy- és trágyaízt hagyott a szájában, majd élményeinek kótyagosító hatása alatt öt koronát fizetett a pajeszes zsidónak a pohárért, azután pedig Švejkhez fordulva így szólt:

- Mit tekeregsz itt, mars haza.

Öt perc múlva Švejk megjelent a törzsvagonban Lukᚠfőhadnagynál, egy titokzatos fintorral kicsalta a vagonból, s odakint a következőket közölte vele:

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy öt, legfeljebb tíz perc múlva tökéletesen részeg leszek, de a vagonomban fogok feküdni, és nagyon szépen kérem az óberlajtnant urat, hogy legalább három óráig ne tessék engem hívatni, és semmilyen parancsot ne tessék adni nekem, amíg ezt ki nem alszom. Minden rendben van, de a Dub hadnagy úr elcsípett, én azt mondtam neki, hogy víz, és ezért ki kellett igyam előtte az egész üveg konyakot, hogy megmutassam neki, hogy tényleg víz. Minden rendben van, semmit se árultam el, ahogy kérni tetszett, és óvatos is voltam, de most már, óberlajtnant úr, jelentem alássan, érzem, hogy kezdenek zsibbadni a lábaim. Persze, óberlajtnant úr, jelentem alássan, én hozzá vagyok szokva a piáláshoz, mert a Katz feldkurát úrral...

- Mars innét, bestia! - förmedt rá Lukᚠfőhadnagy, de minden harag nélkül, viszont Dub hadnagy ötven százalékkal ellenszenvesebbé vált a szemében, mint addig.

Švejk óvatosan felmászott a vagonjába, elhelyezkedett a köpenyén meg a hátizsákján, s így szólt a számvivő őrmesterhez meg a többiekhez:

- Egyszer egy ember berúgott, és azt kérte, hogy ne költsék fel...

E szavakkal az oldalára fordult, és horkolni kezdett.

A gőzök, amiket felböfögött, csakhamar betöltötték az egész helyiséget, úgyhogy Jurajda, az okkultista szakács, szimatolni kezdett a levegőbe, és kijelentette:

- Az anyját, itt konyakszag van.

Az összecsukható asztalnál Marek egyéves önkéntes ült, akinek annyi meghurcoltatás után végül mégis sikerült felvinnie a bataillonsgeschichtsschreiberségig.

Most éppen a zászlóalj hősi tetteit írta jó előre, hogy megfelelő készlete legyen belőlük, s látszott rajta, hogy igen nagy élvezetet nyújt neki ez a pillantás a jövőbe.

Vaněk számvivő őrmester érdeklődve nézte a szorgalmasan körmölő, s közben szélesen vigyorgó egyéves önkéntest. Fel is állt, és a válla fölé hajolt, mire az egyéves önkéntes felvilágosította jókedvének okáról:

- Tudja, szörnyű nagy hecc, ha egy zászlóalj-történetíró raktárra dolgozik. A legfőbb, hogy rendszeresen haladjon. Mindenben rendszernek kell lenni.

- Rendszeres rendszernek - jegyezte meg Vaněk számvivő őrmester, többé-kevésbé megvető mosollyal.

- Úgy van - mondta fesztelenül az egyéves önkéntes -, a zászlóalj történetének megírásánál rendszeresített, rendszeres rendszert kell alkalmazni. Nem rukkolhatunk ki mindjárt az elején nagy győzelmekkel. Fokozatosan, előre meghatározott terv szerint kell haladnia a dolognak. Zászlóaljunk nem nyerheti meg egyszerre ezt a világháborút. Nihil nisi bene.[243] Egy alapos történetíró számára, mint amilyen én vagyok, az a legfontosabb, hogy először is tervet készítsen győzelmeinkről. Például itt azt ecsetelem, hogy zászlóaljunk, körülbelül két hónap múlva, csaknem átlépi az orosz határt, melyet, mondjuk, az ellenség doni ezredei erősen megszállva tartanak, miközben néhány ellenséges hadosztály bekeríteni készül állásainkat. Első pillantásra úgy látszik, hogy zászlóaljunk el van veszve, hogy nudlivá aprítanak bennünket, mire Ságner kapitány kiadja a következő zászlóaljparancsot: "Isten nem akarja, hogy itt pusztuljunk, tehát: futás!" Zászlóaljunk ily módon futásnak ered, de az az ellenséges hadosztály, amely már a hátunkba került, azt hiszi, hogy mi tulajdonképpen őket kergetjük, rémülten menekülni kezd, és egyetlen puskalövés nélkül tartalékseregünk fogságába esik. Voltaképpen ezzel kezdődik zászlóaljunk egész története. Egy jelentéktelen eseményből, hogy látnoki szavakat használjak, Vaněk úr, nagy horderejű dolgok bontakoznak ki. Zászlóaljunk győzelemről győzelemre halad. Érdekes lesz, ahogyan zászlóaljunk majd rajtaüt az alvó ellenségen, amihez persze fel kell használnom az "Illusztrált haditudósítások" stílusát, melyek az orosz-japán háború idején jelentek meg Vilímek kiadásában. Zászlóaljunk rajtaüt az alvó ellenség táborán. Minden katonánk kiválaszt egy ellenséget és nagy erővel a mellébe döfi a szuronyát. A kitűnően kiélesített szurony úgy fúródik a húsba, mintha vajba menne, csak itt-ott hallatszik a bordák ropogása, az alvó ellenség görcsösen vonaglik, egy pillanatra kidülleszti rémült, de már semmit se látó szemeit, hörög, és megdöglik. Az alvó ellenségnek véres nyál önti el a száját, ezzel a dolog el van intézve, és a győzelem a mi zászlóaljunké. Vagy még jobb lesz úgy három hónap múlva, amikor zászlóaljunk foglyul ejti az orosz cárt. De erről majd későbben beszélünk, Vaněk úr, előbb apró epizódokat kell gyűjtenem, amelyek példátlan hősiességünkről tanúskodnak. Valószínűleg egészen új háborús kifejezéseket kell majd kitalálnom. Egyet már ki is találtam, gránátszilánkokkal megspékelt legénységünk áldozatos elszántságáról fogok írni. Egy ellenséges akna robbanása leviszi egy szakaszvezetőnknek, mondjuk a tizenkettes századból, a fejét.

- Apropó - mondta az egyéves önkéntes a fejére csapva -, majdnem elfelejtettem, rechnungsfeldvébl úr, vagy csak úgy polgári módon, Vaněk úr, szükségem van az összes sarzsik jegyzékére. Mondjon egy őrmestert a tizenkettes századból. Houska? Jó, szóval Houskának leviszi a fejét az az akna, a feje elröpül, de a teste még néhány lépést tesz előre, céloz, és még lelő egy ellenséges repülőgépet. Magától értetődik, hogy e győzelmek visszhangját a schönbrunniak majdan szűk családi körben meg fogják ünnepelni. Ausztriának igen sok zászlóalja van, de csak egyetlenegy, a mienk tűnik ki azzal, hogy a császári ház intim családi ünnepségeket rendez miatta. Úgy képzelem a dolgot, amint a jegyzeteimből is láthatja, hogy Mária Valéria főhercegnő családja evégett átköltözik Wallseeből Schönbrunnba. Az ünnepség szigorúan intim jellegű, és egy megfelelő teremben zajlik le az uralkodó hálószobája mellett, amely fehér gyertyáktól kapja a világítást, hiszen, mint ismeretes, az udvarnál nem szeretik a villanykörtéket, a rövidzárlat miatt, amelytől agg uralkodónk annyira idegenkedik. A zászlóaljunk tiszteletére és dicséretére rendezett ünnepség este hat órakor kezdődik. Ez időpontban bevezetik őfelsége unokáit a terembe, amely tulajdonképpen a megboldogult császárnénak volt egyik szobája. Most az a kérdés, hogy ki legyen jelen a császári családon kívül. Az uralkodó főhadsegédjének, Paar grófnak ott kell lennie, és ott is lesz. Mivel az ilyen családi és intim lakomákon gyakran rosszul lesz valaki, amivel természetesen nem arra gondolok, hogy Paar gróf esetleg elokádja magát, feltétlenül szükség van a háziorvos, dr. Kerzl udvari tanácsos jelenlétére is. A rend miatt, hogy az udvari lakájok valami bizalmaskodásra ne vetemedjenek a lakomán részt vevő udvarhölgyekkel szemben, megjelenik Lederer báró legfőbb udvarmester, Bellegarde kamaragróf és Bombelles grófné, főudvarhölgy, aki ugyanazt a szerepet játssza az udvarhölgyek között, mint a madám a Šuha bordélyházban. Miután a magas vendégek összegyűltek, értesítették a császárt, ő csakhamar meg is jelent unokái kíséretében, asztalhoz ült, és tósztot mondott zászlóaljunk tiszteletére. Azután Mária Valéria főhercegnő emelkedett szólásra, aki különösen dicsérően emlékezik meg magáról, rechnungsfeldvébl úr. Persze, feljegyzéseim szerint zászlóaljunk súlyos és érzékeny veszteségeket szenved, mert egy zászlóalj halottak nélkül egyáltalában nem is zászlóalj. Azt hiszem, még egy feljegyzést kell készítenem a halottainkról. A zászlóalj története nem állhat pusztán száraz tényekből, különböző győzelmekkel kapcsolatban, amilyeneket már össze is gyűjtöttem vagy negyvenkettőt. Maga például, Vaněk úr, egy patakocskánál esik el, erre a Balounra pedig, aki oly bárgyún néz ránk, egészen másféle halál vár, mint a golyó, a srapnel vagy a gránát. Őt lasszóval fogja megfojtani egy ellenséges repülőgép, abban a pillanatban, amikor éppen felfalja Lukᚠfőhadnagy ebédjét.

Baloun elhúzódott tőlük, kétségbeesetten legyintett, s letörten csak annyit mondott:

- Mit csináljak, ilyen a természetem. Még amikor a tényleges időmet szolgáltam, mindig háromszor mentem menázsiért a konyhára, amíg le nem csuktak. Egyszer három adag bordát ettem meg ebédre, ezért egy hónapig ültem. Legyen meg az Úr akarata.

- Ne féljen, Baloun - vigasztalta az egyéves önkéntes -, a zászlóalj történetében nem lesz említés arról, hogy magát zabálás közben érte a hősi halál a tisztikonyha és a lövészárok között. Magát együtt fogják említeni zászlóaljunk összes többi katonájával, akik elestek birodalmunk dicsőségéért, mint például Vaněk számvivő őrmester.

- Nekem milyen halált szánt, Marek?

- Ne siessen úgy, rechnungsfeldvébl úr, nem megy az olyan gyorsan.

Az egyéves önkéntes elgondolkozott:

- Maga Kralupyba való, nem igaz? Tehát írja meg haza Kralupyba, hogy nyomtalanul el fog tűnni, csak óvatosan írja. Vagy esetleg akarja, hogy súlyosan megsebesülve feküdjön a drahthindernissek mögött? Szépen ott hever egy egész napot a szétroncsolt lábával. Éjszaka az ellenség reflektorral odavilágít, és észreveszi magát; azt hiszi, hogy felderítő szolgálatot teljesít, és ezért gránát- meg srapnelesőt zúdít magára. Maga ezzel óriási szolgálatot tett a hadseregnek, mivel az ellenséges hadsereg annyi muníciót használt el magára, amennyi egy egész zászlóaljra elég lett volna, s a maga testrészei, ahogy a sok robbanástól szanaszét repülnek a levegőben, pörögve hasítják a levegőt, és nagyszerű diadalunkról zengenek győzelmi éneket. Egyszóval, mindenkire sor kerül, zászlóaljunk minden katonája kitünteti magát, úgyhogy történetünk dicső lapjai tele lesznek győzelmekkel... én ugyan nem szívesen írom tele őket, de nem tehetek róla, mindent alaposan kell csinálni, hogy maradjon utánunk valami emlék, amikor, mondjuk, szeptember havában már semmi sem lesz a zászlóaljunkból, csak történetünknek ezek a dicső lapjai, amelyek majd a szívébe vésik minden egyes osztráknak, hogy mindazok, akik többé már nem láthatják viszont hazájukat, egyforma bátran és hősiesen verekedtek. A végét már meg is írtam, látja, Vaněk úr, ezt a nekrológot. Dicsőség az elesettek emlékének! Az ő szeretetük a monarchia iránt a legszentebb szeretet, mivel a halálban érte el tetőpontját. Tisztelettel ejtsük ki nevüket, mint például a Vaněk nevet. Azok pedig, akiket családfenntartójuk elvesztése a legérzékenyebben érintett, büszkén törüljék le könnyeiket, mert az elesettek - zászlóaljunk hősei voltak.

Chodounský, a telefonista és Jurajda, a szakács nagy érdeklődéssel hallgatta az egyéves önkéntes előadását a zászlóalj előkészített történelméről.

- Jöjjenek közelebb, uraim - mondta az egyéves önkéntes a jegyzeteiben lapozgatva -, tizenötödik oldal: "Szeptember harmadikán elesett Chodounský telefonista Jurajda zászlóalj-szakáccsal együtt." Hallgassák csak tovább a feljegyzéseimet: "Példátlan hősiesség. Előbbi a fedezékében védi a telefondrótot élete feláldozásával, miután három napig nem váltották le a telefon mellől. Utóbbi, látva, hogy az ellenség részéről a bekerítés veszélye fenyeget, egy kondér rotyogó levessel az ellenségre veti magát, rémületet és égési sebeket okozva az ellenség soraiban. Mindkettőjük gyönyörű halála. Előbbit egy akna tépi szét, utóbbit mérges gázokkal fojtják meg, amelyeket az orra alá tartanak, amikor már nincs mivel védekeznie. Mindketten a következő kiáltással adják ki lelküket: Es lebe unser Batallionskommandant!"[244] A fővezérkar nem tehet mást, mint hogy parancs formájában naponta köszönetet mond nekünk, hogy hadseregünk többi alakulata is megismerje zászlóaljunk bátorságát, és példát vegyen rólunk. Felolvashatom önöknek egy hadseregparancs részletét, amelyet a hadsereg minden alakulata előtt fel fognák olvasni, s amely rendkívüli módon hasonlít Károly főhercegnek egy napiparancsához, amikor 1805-ben Pádua előtt állt a seregével, és a parancs kiadása utáni napon alaposan kiporolták a nadrágját. Hallgassák meg tehát, mit fognak felolvasni zászlóaljunkról, mint az egész hadsereg számára példaadó hősi egységről. "... Remélem, hogy az egész hadsereg példát vesz a fent említett zászlóaljról, főként azáltal, hogy kifejleszti magában mindazon erényeket, az önbizalom és a bátorság szellemét, a veszélyben való rendíthetetlen helytállást, a példás hősiességet, a feljebbvalók iránti szeretetet és bizalmat, amelyekkel ez a zászlóalj kitűnik, s amelyek csodálatos tettekre teszik képessé, birodalmunk boldogsága és győzelme érdekében. Előre mindannyian, az ő példájuk nyomán!"

Arról a helyről, ahol Švejk feküdt, ásítás hallatszott, s azt is hallották, hogy Švejk megszólal álmában:

- Igaza van, Müllerné, hogy vannak emberek, akik hasonlítanak egymáshoz. Kralupyban egy Jaroš nevű úr pumpákat csinált, és ez úgy hasonlított a pardubicei Lejhanz órásra, mintha kiköpte volna, ez meg szintén feltűnően hasonlított a jičíni Piskorára, és mind a négyen együtt hasonlítottak, egy ismeretlen öngyilkosra, akit felakasztva és teljesen megrothadva találtak egy tóban Jindřichův Hradec mellett, mindjárt a vasúti töltés alatt, ahol valószínűleg a vonat alá vetette magát. - Újabb ásítás hallatszott, s még ez a kiegészítés: - Aztán az összes többieket nagy pénzbírságra ítélték, és holnap csináljon nekem, Müllerné, főtt nudlit... - Švejk átfordult a másik oldalára, és tovább horkolt, miközben Jurajda, az okkultista szakács és az egyéves önkéntes között vita indult a jövőbeli dolgokkal kapcsolatban.

Az okkultista Jurajda úgy vélte, hogy első pillantásra talán ostobaságnak látszik, ha az ember tréfából olyasmiről ír, ami a jövőben fog bekövetkezni, de kétségtelen, hogy igen gyakran még az ilyen viccek is komoly jóslatokat tartalmaznak, amikor az ember lelki szeme bizonyos titkos erők hatása alatt fellebbenti az ismeretlen jövendő fátylát. Ettől a pillanattól fogva Jurajdának minden második szava az volt, hogy fátyol. Állandóan a jövő fátylával jött elő, míg végül áttért az emberi test regenerációjára, vagyis megújulására, közölte, hogy az ázalékok képesek megújítani a testüket, majd azzal a kijelentéssel fejezte be, hogy bárki letépheti egy gyík farkát, mégis ki fog nőni újra.

Chodounský telefonista erre megjegyezte, hogy az emberek odalennének örömükben, ha náluk is úgy lenne, mint ezzel a farokkal a gyíkoknál. Vegyük például a háborút, amikor az embernek letépik a fejét vagy más testrészeit, és a hadvezetőség borzasztóan örülne az ilyesminek, mert egyáltalában nem lennének rokkantak. Egy olyan osztrák katona, akinek folyton új lába, keze, feje nőne, okvetlenül értékesebb volna, mint egy egész dandár.

Az egyéves önkéntes kijelentette, hogy ma már, hála a fejlett haditechnikának, akár három transzverzális részre is sikeresen fel lehet darabolni az ellenséget. Van egy törvény az ázalékok családjába tartozó ostoros véglények testének megújhodásáról; minden kettévágott rész megújhodik, új szerveket kap, és önálló ostoros véglénnyé fejlődik. Analogikus esetben minden csata után a csatában részt vevő osztrák katonaság megháromszorozódna, megtízszereződne, minden lábszárhoz egy új, friss baka nőne.

- Ha Švejk most hallaná magát - szólt közbe Vaněk számvivő őrmester -, legalább felhozna nekünk erre valami példát.

Švejk még álmában is reagált a nevére, "Hier", dünnyögte, majd tovább horkolt, miután a katonai fegyelem ily módon megnyilatkozott belőle.

A vagon nyitott ajtajában megjelent Dub hadnagy feje.

- Itt van Švejk? - kérdezte.

- Alszik, lajtnant úr, jelentem alássan - felelte az egyéves önkéntes.

- Ha azt kérdem, hogy hol van, önkéntes, maga azonnal pattan, és idehívja.

- Nem lehet, lajtnant úr, alszik.

- Akkor költse fel! Csodálom, önkéntes, hogy ez nem jutott mindjárt az eszébe! Mégiscsak több készséget kellene tanúsítania a feljebbvalói iránt! Maga még nem ismer engem? De majd ha megismer...

Az egyéves Önkéntes költögetni kezdte Švejket.

- Švejk, ég a ház, ébredj!

- Mikor az Odkolek-féle malmok égtek - dörmögte Švejk visszafordulva a másik oldalára -, Vysočanyból jöttek a tűzoltók...

- Tetszik látni - mondta barátságosan az egyéves önkéntes Dub hadnagynak -, én költögetem, de hiába.

Dub hadnagy dühbe gurult.

- Hogy hívják magát, önkéntes? Marek? Aha, maga az a Marek önkéntes, aki folyton a fogdában ült, mi?

- Igenis, lajtnant úr. Az önkéntesi tanfolyamot, hogy úgy mondjam, a börtönben végeztem el, azután pedig ledegradáltak, vagyis miután elbocsátottak a hadosztálybíróságról, ahol kiderült az ártatlanságom, bataillonsgeschichtsschreiberré neveztek ki, önkéntesi címem meghagyásával.

- Nem lesz maga sokáig bataillonsgeschichtsschreiber - ordította Dub hadnagy vérvörösen, s a színváltozástól olyan lett az arca, mintha éppen feldagadna egy-két pofon után -, majd én teszek róla!

- Lajtnant úr, kérem a kihallgatásra vezetésemet - mondta komolyan az egyéves önkéntes.

- Ne játsszon velem - kiáltotta Dub hadnagy. - Adok én magának kihallgatást. Majd még találkozunk mi, de azt maga fenemód meg fogja bánni, mert majd megismer, ha még nem ismer!

Dub hadnagy dühödten eltávozott a vagonból, izgalmában megfeledkezve Švejkről, noha az imént az a kitűnő ötlete támadt, hogy maga elé szólítja Švejket, és így szól hozzá: "Lehelj rám!", vagyis az utolsó eszközt is igénybe veszi Švejk törvénytelen alkoholizmusának megállapítása végett. Most azonban már késő volt, mert mire egy fél óra múlva visszatért a vagonhoz, a legénység feketekávét kapott rummal. Švejk is ébren volt már, és Dub hadnagy hívására úgy ugrott ki a vagonból, mint a szöcske.

- Lehelj rám! - ordította Dub hadnagy.

Švejk rálehelte tüdejének egész tartalmát, s ezzel olyasféle hatást keltett, mint a forró szél, ha egy szeszgyár illatát viszi a mezőre.

- Mi érződik terajtad, gazember?

- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy énrajtam rum érződik.

- Na látod, fiacskám - kiáltotta diadalmasan Dub hadnagy -, végre megfogtalak!

- Igenis, lajtnant úr - mondta Švejk, a nyugtalanság legcsekélyebb jele nélkül -, éppen rumot faszoltunk a kávéba, és én előbb a rumot ittam meg. De ha van valami új rendelkezés, lajtnant úr, hogy előbb kell meginni a kávét, és csak azután a rumot, akkor bocsánatot kérek, legközelebb nem fog előfordulni.

- És miért horkoltál, amikor egy fél órával ezelőtt a vagonban voltam? Fel se tudtak költeni.

- Jelentem alássan, lajtnant úr, én egész éjszaka nem aludtam, mert arra az időre gondoltam, amikor még Veszprémben voltunk hadgyakorlaton. Akkor a kijelölt első és második hadtest átvonult Stájerországon és Nyugat-Magyarországon, és bekerítették a mi negyedik hadtestünket, amelyik Bécsben és a környékén táborozott, ahol mindenfelé erődítéseink voltak, de ők túlmentek rajtunk, és egészen a hídig értek, amit a Duna jobb partjáról csináltak a hidászok. Úgy volt, hogy mi megyünk offenzívába, és a segítségünkre jönnek valami csapatok északról, aztán meg délről is, Eszék felől. Fel is olvasták nekünk napiparancsban, hogy a harmadik hadtest a segítségünkre fog jönni, hogy szét ne verjenek bennünket a Balaton meg Pozsony között, majd ha előnyomulunk a második hadtest ellen. De semmit se ért az egész, mert amikor már úgy volt, hogy győzünk, akkor lefújták, az egészet, és a fehérszalagosok győztek.

Dub hadnagy egy szót se szólt, és feldúltan elment onnét, de mindjárt vissza is jött a törzsvagontól, és azt mondta Švejknek:

- Jusson eszetekbe, hogy eljön az az idő, amikor vinnyogni fogtok előttem! - Többet nem bírt mondani, és megint elment a törzsvagonhoz, ahol Ságner kapitány éppen kihallgatta a 12. század egy szerencsétlen katonáját. Ezt az illetőt Strnad őrmester vezette elő, mert a katona már most gondoskodni kezdett a lövészárokbeli biztonságáról, és valahonnét az állomás mellől elemelte egy disznóól bádoggal megerősített ajtaját. Most rémülten, dülledt szemmel állt a kapitány előtt, s azt hozta fel a mentségére, hogy az ajtót magával akarta vinni a dekkungba a srapnelek ellen, így akarta ferzicherolni[245] magát.

Dub hadnagy élt az alkalommal, és nagy prédikációba kezdett arról, hogy a katonának hogyan kell viselkednie, mik a kötelességei a hazával és az uralkodóval szemben, aki egyben főparancsnok és legfőbb hadúr is. De ha a zászlóaljban ilyen elemek vannak, ezeket ki kell irtani, meg kell büntetni, le kell csukni. Fecsegése annyira undorító volt, hogy Ságner kapitány megveregette a vádlott vállát, s azt mondta neki:

- Na, fő, hogy jót akart, máskor ne csináljon ilyet, ez hülyeség, vigye vissza azt az ajtót, ahonnét hozta, és aztán menjen a fenébe!

Dub hadnagy az ajkába harapott, és azt gondolta, hogy egyedül rajta áll a zászlóalj felbomló fegyelmének megóvása. Ezért még egyszer visszament az állomás térségébe, s egy raktár mellett, amelyen óriási magyar-német felirat közölte, hogy tilos a dohányzás, egy üldögélő katonát talált. Az illető újságot olvasott, és úgy eltakarta magát vele, hogy nem látszott a parolija. Dub rákiáltott, hogy "Habtacht!" - a katona egy Homonnán állomásozó magyar tartalék ezredhez tartozott.

Dub hadnagy megrázta, a magyar katona felállt, még csak szalutálásra sem méltatta Dubot, zsebre vágta az újságját, és megindult az országút felé. Dub hadnagy utánament, mintegy félig öntudatlanul, de a katona megszaporázta a lépteit, aztán hátrafordult, és gúnyosan könyökbe hajtotta a jobb karját, egynéhányszor meglóbálta, aztán ügetve eltűnt az országút menti alacsony kunyhók között.

Dub hadnagy, mintegy jelezni akarván, hogy neki semmi köze ehhez a jelenethez, méltóságteljesen bement egy út menti kis boltba, szédülten rámutatott egy nagy spulni fekete cérnára, aztán zsebre vágta, kifizette, visszament a törzsvagonba, a zászlóaljordonánccal odahívatta a puccerjét, Kunertet, s így szólt hozzá, átadva a spulnit:

- Mindenről nekem kell gondoskodni, tudom, hogy megfeledkezett a cérnáról.

- Lajtnant úrnak alássan jelentem, hogy egész tucat spulnink van.

- Hát akkor azonnal mutassa meg, és rögtön hozza ide. Azt hiszi, hogy elhiszem?

Amikor Kunert visszatért egy egész doboz fehér és fekete spulnival, Dub hadnagy így szólt:

- Látod, te gézengúz, jól nézd meg azt a cérnát, amit te hoztál, és most nézd meg az én nagy spulnimat! Látod, milyen gyönge a te cérnád, milyen könnyen szakad, most meg ide nézz az enyémre, milyen nehezen lehet eltépni. A harctéren nincs szükségünk semmiféle rongyokra, a harctéren mindent alaposan kell csinálni. Nahát, vidd vissza ezeket a cérnákat, és várj a parancsaimra, és jól jegyezd meg magadnak, hogy máskor semmit se csinálj a magad feje után, és gyere ide hozzám megkérdezni, ha vásárolni akarsz valamit. Ne akarj megismerni, te még nem ismersz a rossz oldalamról!

Miután Kunert elment, Dub hadnagy Lukᚠfőhadnagyhoz fordult:

- Az én puccerem nagyon intelligens ember. Hébe-hóba elkövet valami hibát, de különben nagyon jól beválik. A legfőbb erénye, hogy abszolúte becsületes. Bruckban kaptam egy csomagot vidékről, a sógoromtól, egy pár fiatal sült libát, és higgye el, hogy hozzá se nyúlt, és mivel én nem tudtam olyan gyorsan megenni mindent, inkább hagyta megromlani. Ez persze a fegyelem eredménye. A tisztnek nevelnie kell a katonáit.

Lukᚠfőhadnagy értésére akarta adni ennek a hülyének, hogy nem figyel a fecsegésére, tehát az ablakhoz fordult, és azt mondta:

- Igen, ma szerda van.

Dub hadnagy azonban szükségét érezte, hogy mondjon valamit, tehát most Ságner kapitányhoz fordult, és egészen bizalmas, bajtársi hangon így szólt hozzá:

- Kérem, Ságner kapitány, mi a véleménye...

- Pardon, egy pillanat - mondta Ságner kapitány, és kiment a vagonból.


Közben Švejk Kunerttal beszélgetett ennek gazdájáról.

- Hol voltál az egész idő alatt, hogy sose láttalak? - kérdezte Švejk.

- Hiszen tudod - mondta Kunert. - Az én hülye öregemmel folyton van valami munka. Minden pillanatban hívatja az embert, és olyanokat kérdez tőle, amihez semmi köze. Azt is kérdezte, hogy a barátod vagyok-e, és én azt feleltem, hogy nagyon ritkán találkozunk.

- Igazán szép tőle, hogy érdeklődik utánam. Én is nagyon szeretem a gazdádat, a lajtnant urat. Csuda rendes, jószívű ember, és a katonákhoz olyan, mint egy igazi apa - mondta komolyan Švejk.

- Azt csak képzeled - tiltakozott Kunert -, disznó pasas, és olyan hülye, mint a szar. Én már torkig vagyok vele, folyton csak szekíroz.

- Ugyan, eredj már - bámult rá Švejk -, én mindig azt hittem, hogy nagyon rendes ember, igazán furcsán beszélsz a gazdádról, de hát minden puccer ilyennek születik. Mint például a Wenzl őrnagy puccerje, az semmi másnak nem hívja a gazdáját, mint nyavalyás, idióta hülyének, és a Schröder ezredes puccerje, amikor a gazdájáról beszélt, sohase emlegette másnak, csak húgyos dögnek és büdös bűzgombócnak. Ez azért van, mert minden puccer a gazdájától tanul. Ha a gazda nem káromkodna, akkor a puccer se utánozná. Budějovicében még amikor a tényleges időmet szolgáltam, volt egy Procházka nevű hadnagy, az nem sokat káromkodott, csak mindig azt mondta a puccerjének: "Te szende tehén!" Másféle káromkodást sose hallott tőle ez a puccer, akit Hibmannak hívtak. És ez a Hibman úgy megszokta ezt, hogy amikor leszerelt, azt mondta a papájának, a mamájának meg a nővéreinek: "Te szende tehén", és a menyasszonyának is ezt mondta, úgyhogy a nő otthagyta, és beperelte becsületsértésért, mert a Hibman egészen nyilvánosan mondta ezt, valami táncmulatságon, neki meg a papájának meg a mamájának. És a nő nem akart neki megbocsátani, és a bíróság előtt azt is kijelentette, hogy ha valami félreeső helyen hívta volna tehénnek, akkor talán, kiegyezne vele, de így ez egy európai botrány. Köztünk legyen mondva, Kunert, én ezt sohase hittem volna a te gazdádról. Énrám már akkor is olyan szimpatikus benyomást tett, amikor először beszéltem vele, mint egy frissen füstölt hurka, és amikor másodszor beszéltem vele, úgy jött nekem elő, mint aki nagyon olvasott ember, és valahogy át van szellemülve. Te hová valósi vagy? Egyenesen Budějovicébe? Látod, ez derék, ha valaki egyenesen való valahová. És hol laksz ott? Az árkádok alatt? Az jó, legalább nyáron hűvös van nálatok. Családod van? Asszony és három gyerek? Akkor te szerencsés vagy, pajtás, legalább lesz, aki megsirasson, mint ahogy az én Katz feldkurátom mondta mindig a prédikációjában, és úgy is van, mert én hallottam egyszer egy beszédet, amit egy ezredes mondott Bruckban a tartalékosoknak, akik onnét Szerbiába mentek, hogy amelyik katona családot hagy otthon, és elesik a csatatéren, az ugyan széttépi az összes családi kötelékeket... tudniillik azt mondta: "Mikor megfan hulla, egy hulla a családnak, családi köteléket elszakadta, és mégis megfan sokkal több, megfan egy held, mert áldozta az élet a natyobb családra, a Vaterlandra."[246] Te a negyedik emeleten lakol? A földszinten? Igazad van, most jut eszembe, hogy a budějovicei főtéren nincs is négyemeletes ház. Már mész? Aha, a gazdád ott áll a törzsvagon előtt, és ide kukucskál. Ha netalán megkérdezné tőled, hogy nem-e beszéltünk itt őróla, ne felejtsd el megmondani neki, hogy milyen szépen beszéltem róla, hogy ritkán találkoztam ilyen tiszttel, aki ilyen baráti és apai módon viselkedne, mint ő. Ne felejtsd el megmondani neki, hogy az én meglátásom szerint ő egy nagyon olvasott ember, és azt is mondd meg neki, hogy nagyon intelligens. Mondd meg azt is, hogy én figyelmeztettelek, hogy legyél rendes, és csinálj meg neki mindent, amit csak kiolvasol a szeméből. Nem fogod elfelejteni?

Švejk beszállt a vagonjába, és Kunert elment a cérnával a maga vackába.

Negyedóra múlva tovább indultak Újcsabina felé, leégett falvakon át, amilyen például Brestov és Radvány volt. Látszott, hogy itt már nem babra ment a játék.

A Kárpátok oldalait, lejtőit lövészárkok barázdálták, völgyről völgyre húzódtak az új talpfákra épített pálya mentén, mindkét oldalon nagy gránáttölcsérek tátongtak. A vasút a Laborc felső folyását követte, s a Laborcba ömlő patakokon keresztül néhol új hidak látszottak a régi átjárók üszkös gerendái mellett.

Mezőlaborc körül az egész völgy fel volt dúlva és túrva, mintha óriásvakondok seregei dolgoztak volna itt. A patakocskán túl az országút felszaggatva, szétlőve, s mellette letaposott foltok látszottak, ahol katonák táboroztak.

Az esők, felhőszakadások osztrák egyenruhafoszlányokat tártak fel a gránáttölcsérek szélén.

Újcsabinán túl egy leégett fenyő állt, ágai között egy osztrák gyalogos bakancsa lógott egy darab sípcsonttal.

Lomb és tűlevél nélküli erdők látszottak, ahogy a tüzérségi tűz hagyta őket, koronátlan fák és szétlőtt tanyák.

A vonat lassan haladt a frissen épített töltésen, úgyhogy az egész zászlóalj alaposan szemügyre vehette és megkóstolhatta a háborús örömöket, s a fehér keresztes katonai temetők láttán, amelyek a kis fennsíkokon és a kipusztított lejtőkön derengtek, lassan, de biztosan felkészülhetett a becsület mezejére, melynek végét egy fehér kereszten himbálódzó sáros osztrák katonasapka jelzi.

A Kašperské Hory-i németek, akik a hátsó vagonokban ültek, és még a milovicei állomáson is azt bömbölték, hogy "Wann ich kumm, wann ich wieda kumm..." - Homonnától kezdve elcsöndesültek, mert belátták, hogy azok közül, akiknek a sapkája most a sírokon lóg, sokan ugyanígy énekeltek arról, hogy milyen jó lesz hazamenni, és örökre otthon maradni a kedvesükkel.

Mezőlaborcon a szétlőtt, leégett állomásépület mögött álltak meg, amelynek üszkös falaiból görbült vasgerendák bámultak a világba.

A leégett állomás helyett egy hosszú fabarakkot építettek sebtében; ennek falait a legkülönbözőbb nyelvű plakátok díszítették: "Jegyezzetek osztrák hadikölcsönt!"

Egy másik hosszú barakkban volt a Vöröskereszt kirendeltsége, éppen kilépett belőle egy kövér katonaorvos két ápolónővel; az ápolónők torkuk szakadtából nevettek a katonaorvoson, aki állathangokat utánozott a szórakoztatásukra, és sikertelenül megpróbált röfögni.

A vasúti töltés alatt, a patak völgyében, egy szétlőtt tábori konyha állt. Švejk odamutatott, és így szólt Balounhoz:

- Oda nézz, Baloun, mi vár ránk a legközelebbi jövőben. Éppen menázsit kellett volna osztani, abban a pillanatban becsapott egy gránát, és így elintézte az egészet.

- Ez szörnyű - sóhajtott Baloun -, sohase képzeltem volna, hogy ilyesmi vár rám, de hát az én nagy gőgösségem miatt van ez, mert én, utolsó gazember, aki vagyok, tavaly télen bőrkesztyűt vettem magamnak Budějovicében. Nekem már nem volt jó erre a parasztmancsomra a régi kötött kesztyű, amilyet megboldogult tatám is viselt, mindig csak arra a bőrbelire, városira vágytam. A tatám még borsót evett, de én azt látni se akartam, csak mindig baromfit. Még a közönséges disznóhúsra is felhúztam az orromat; muszáj volt, hogy az asszony, meg ne verjen érte az úristen, sörös lére eressze. - A teljesen kétségbeesett Baloun általános gyónásba kezdett: - Káromoltam az Isten szentjeit, a Malše mellett egy kocsmában meg Dolní Zahájiban elpáholtam egy káplánt. Istenben még hittem, azt nem tagadtam, de a Szent Józsefben már kételkedtem. Minden szentet megtűrtem a házban, csak a Szent Józsefnek kellett repülni, és most megbüntetett az Úristen a sok bűnömért és erkölcstelenségemért. Mennyi ilyen erkölcstelenséget műveltem a malomban, hogy káromkodtam az apámra, megkeserítettem az öregségét, szekíroztam az asszonyt...

Švejk elgondolkodott:

- Maga molnár, ugye? Akkor tudhatta volna, hogy Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan, na látja, most maga miatt kitört ez a világháború.

Az egyéves önkéntes is bekapcsolódott a beszélgetésbe:

- Bizony, Baloun, maga nagyon elvágta maga alatt a fát azzal a káromlással, meg hogy nem ismerte el az összes szenteket, hiszen tudnia kell, hogy a mi osztrák hadseregünk már évek óta tisztán katolikus hadsereg, melynek a mi legfelsőbb hadurunk nyújtja a legragyogóbb példát. Hogy mer maga egyáltalán kijönni a harctérre, szívében a gyűlölet mérgével istennek bizonyos szentjei iránt, amikor a hadügyminisztérium a helyőrségparancsnokságon keresztül jezsuita exhortációkat rendezett a tiszt urak részére, s amikor mi is részt vettünk a katonai feltámadás ünnepségén? Jól megértette, amit mondtam, Baloun? Érti, hogy maga tulajdonképpen a mi dicső hadseregünk dicső szelleme ellen vét? Mint például azzal a szent Józseffel, akiről megemlítette, hogy a képének nem volt szabad ott lógnia a maga szobájában. Baloun, Baloun, hiszen ő éppen azoknak a patrónusa, akik meg akarnak lógni a katonaságtól. Szent József ács volt, s maga talán ismeri azt a cseh mondást a lógásról, hogy: "Lássuk csak, hol hagyott egy lyukat az ács." Hányan mentek már hadifogságba ezzel a jelszóval, látván, hogy nincs más hátra, amikor minden oldalról bekerítették őket, s ők menteni akarták a bőrüket, de korántsem egoista szempontból, hanem menteni akarták magukat, mint a hadsereg tagjai, hogy később, ha majd megjönnek a hadifogságból, odaállhassanak a császár elé, és azt mondhassák: itt vagyunk, és várjuk a további parancsokat! Érti már, Baloun?

- Nem értem - sóhajtott Baloun -, különben is nagyon nehéz a fejem. Nekem mindent tízszer kell elismételni.

- Alább nem adod? - kérdezte Švejk. - Na jó, megmagyarázom neked még egyszer. Itt most azt hallottad, hogy ahhoz kell tartsad magadat, hogy milyen szellem uralkodik a hadseregben, hogy hinni fogsz, a Szent Józsefben, és amikor be leszel kerítve az ellenségtől, keresni fogod, hogy hol hagyott egy lyukat az ács, hogy megőrizd magadat a császár őfelségének, egy új háborúnak. Most már talán érted, és jól teszed, ha egy kicsit részletesebben meggyónod nekünk, hogy miféle erkölcstelenségeket műveltél abban a malomban, de nehogy aztán valami olyasmit mesélj, mint abban az anekdotában az a lány, aki elment gyónni a plébános úrhoz, és amikor már meggyónta mindenféle bűnét, egyszerre csak szégyenkezni kezdett, és azt mondta, hogy minden éjszaka erkölcstelenséget művelt. Na persze, ahogy a plébános úr ezt meghallotta, mindjárt csurogni kezdett a nyál a papulájából, és azt mondta: "No, ne szégyelld magad, kedves lányom, hiszen én az Úristen helyett vagyok itt, meséld csak el nekem szép részletesen a te erkölcstelenségedet." De az a lány sírva fakadt, hogy ő szégyelli magát, hogy az valami borzasztó erkölcstelenség, és a pap megint figyelmeztette, hogy ő a lelki atyja. A végén hosszas vonakodás után a lány elkezdte, hogy ő mindig levetkőzik, és lefekszik az ágyba. Aztán megint nem lehetett kihúzni belőle egy szót se, csak még jobban bőgött. A plébános megint noszogatta, hogy ne szégyellje magát, hogy az ember a bűnök edénye születésétől fogva, de az Úr irgalma végtelen. Így hát a lány elszánta magát, és sírva azt felelte: "Mikor aztán levetkőzve feküdtem az ágyban, elkezdtem kipiszkálni a piszkot a lábujjaim közül, és megszagoltam." Szóval ez volt az ő egész erkölcstelensége. De remélem, Baloun, hogy te nem ilyet csináltál a malomban, és most valami rendesebb dolgot fogsz mesélni nekünk, valami igazi erkölcstelenséget.

Kiderült, hogy Baloun, mint mondotta, parasztasszonyokkal művelt erkölcstelenséget a malomban, amely erkölcstelenség abból állt, hogy elkeverte a lisztjüket, s ezt nevezte ő szellemi együgyűségében erkölcstelenségnek. A legjobban Chodounský, a távírász csalódott, és megkérdezte Balountól, hogy tényleg nem történt-e semmi a parasztasszonyokkal ott a malomban, holmi liszteszsákokon, mire Baloun legyintve így felelt:

- Ahhoz én buta voltam.

A legénységgel közölték, hogy Palotán túl lesz ebédosztás, a Lupka-szorosban, s a zászlóalj számvivő őrmestere be is ment Mezőlaborc községbe a századkonyhák szakácsaival és Cajthaml hadnaggyal, aki a zászlóalj gazdasági ügyeit intézte. Beosztottak melléjük még négy katonát is, mint őrjáratot.

Nem egészen egy fél óra múlva három disznóval jöttek vissza, melyeket a hátsó lábukon megkötöztek, továbbá egy síró ruszin családdal, amelytől a disznókat elrekvirálták, végül a Vöröskereszt barakkjabeli kövér katonaorvossal, aki hevesen magyarázott valamit a vállát vonogató Cajthaml hadnagynak.

Veszekedésük a törzsvagon előtt érte el tetőpontját, amikor a katonaorvos a szemébe mondta Ságner kapitánynak, hogy a disznók a Vöröskereszt kórházának járandóságát képezik, amiről viszont a rutén paraszt semmit se akart tudni, és kérte, hogy adják vissza a disznóit, ez az utolsó vagyona, semmi esetre se adhatja oda annyiért, amennyit kifizettek neki.

Közben a disznókért kapott pénzt, amit a markában szorongatott, Ságner kapitány kezébe nyomta, miközben az asszony a kapitány másik kezét fogta, és csókolgatta azzal az alázatossággal, amely mindig is jellemezte ezt a vidéket.

Ságner kapitányt mindez teljesen főbe kólintotta, és eltartott egy darabig, amíg sikerült ellöknie magától az öreg parasztasszonyt. De semmit sem ért vele, az asszony helyett fiatal erők léptek sorompóba, és tovább nyaldosták a kapitány kezét.

Cajthaml hadnagy mindazonáltal a lehető leghivatalosabb hangon tett jelentést:

- Ennek a fickónak még tizenkét disznója van, az árat pedig szabályszerűen megkapta a gazdasági ügyekre vonatkozó legutóbbi, 12420. számú hadosztályparancs szerint. E parancs 16. paragrafusa értelmében a háborútól nem sújtott helyeken a felvásárolt sertés jószág maximális ára élősúlyban kilónként 2 korona 16 fillér; háború sújtotta helyeken ehhez hozzáadandó élősúlyban kilónként 36 fillér, vagyis egy kiló maximális ára 2 korona 52 fillér. Megjegyzés: azon esetekben, amikor megállapítást nyer, hogy a háború sújtotta terület gazdaságainak sertésjószágállománya hiánytalanul megmaradt, és élelmezési célokból az átvonuló alakulatokhoz továbbítható, az elrekvirált sertéshús ára ugyanannyi, mint a háború által nem sújtott területeken, élősúlyban kilónként 12 fillér pótlással. Amennyiben a helyzet ebből a szempontból nem teljesen világos, a helyszínen bizottság, komisszió állítandó össze az érdekelt félből, az átvonuló katonai alakulat parancsnokából és abból a tisztből vagy (kisebb alakulat esetén) számvivő őrmesterből, aki a gazdasági hivatalt veszeti.

Cajthaml hadnagy mindezt a hadosztályparancs másolatából olvasta fel, melyet állandóan magával hordott, s amelyből szinte betéve tudta már, hogy a front mögötti területeken a murokrépa kilójáért fizetendő összeg 15-30 fillérrel emelendő, az "Offiziersmenageküchenabteilung" pedig a front mögötti területeken 1 korona 75 fillért fizethet egy kiló karfiolért.

Akik ezt az árszabást Bécsben kidolgozták, úgy képzelték el a front mögötti területet, mint valami murokrépában és karfiolban dúskáló Kánaánt.

Cajthaml hadnagy persze mindezt németül olvasta fel az izgatott parasztnak, s ugyancsak németül kérdezte meg tőle, hogy érti-e; mikor a paraszt megrázta a fejét, ráordított:

- Szóval komissziót akarsz?

A paraszt megértette a komisszió szót, ezért bólintott, s miközben disznóit már el is cipelték vesztőhelyükre a tábori konyhák felé, a rekvirálásra kijelölt szuronyos katonák körülvették a tulajdonost, és a bizottság megindult a tanyája felé, hogy megállapítsa, vajon 2 korona 52 fillért vagy pedig csak 2 korona 28 fillért kell-e kapnia egy kilóért.

De még rá se léptek a községbe vezető útra, amikor a tábori konyhák felől felhangzott a disznók hármas halálsivítása.

A paraszt megértette, hogy mindennek vége, és kétségbeesetten felkiáltott:

- Davajtye mnye za kazsdiu szvinyu dva rinszkija![247]

Erre a négy katona még szorosabban vette körül, s az egész család elállta Ságner kapitány és Cajthaml hadnagy útját, letérdelve előttük az út porában.

Az anya és két leánya átölelte a két tiszt térdét, jótevőknek nevezte őket, míg végül a paraszt a ruszinok ukrán tájszólásában rájuk kiáltott, hogy álljanak fel, hadd zabálják meg a katonák a disznókat, és forduljanak fel tőle.

Ezzel a bizottság be is fejezte működését, s mivel a paraszt egyszerre csak feldühödött, és ököllel fenyegetőzni kezdett, az egyik katona puskatussal olyat húzott a bekecsére, hogy csak úgy szólt, mire az egész család keresztet vetett, és az apával együtt futásnak eredt.

Tíz perccel ezután a zászlóalj számvivő őrmestere és Matušič zászlóaljordonánc már disznóvelőt kóstolgatott a vagonjában; az őrmester derekasan tömte magát, s időnként epésen odaszólt az írnokoknak:

- Zabálnátok ti is, mi? Hja, fiúk, ez csak a sarzsiknak jár. A szakácsoknak vese és máj, a rechnungsfeldvébl uraknak velő és fejhús, az írnokoknak pedig csak kétszer akkora húsadag, mint amennyit a legénység kap.

Már Ságner kapitány is kiadott egy parancsot a tisztikonyhára vonatkozóan:

- Köménymagos disznósült, kiválasztani a legjobb húst, hogy ne legyen túl kövér!

Így történt, hogy amikor a Lupka-szorosban a legénység megkapta a menázsit, minden katona csak két apró kis darab húst talált a csajka levesében, s aki még rosszabb csillagzat alatt született, csak egy darab szőrt talált.

A konyhán a szokásos katonai nepotizmus uralkodott, melynek kegyeit kiélvezték mindazok, akik közel álltak az irányító klikkhez. A puccerek zsíros pofával járkáltak a Lupka-szorosban. Minden ordonáncnak olyan volt a hasa, mint a dob. Égbekiáltó dolgok történtek.

Marek egyéves önkéntes botrányt rendezett a konyhánál, mert igazságos akart lenni, s amikor a szakács "Ez a mi geschichtsschreiberünké" megjegyzéssel egy tisztességes szelet főtt combot rakott a csajkájába, kijelentette, hogy háborúban mindenki egyenlő, ami általános helyesléssel találkozott, és kiindulópontul szolgált a szakácsok szidalmazására.

Az egyéves önkéntes visszadobta a kapott húst, hangsúlyozva, hogy nem kíván semmilyen protekciót. A konyhások azonban félreértették, azt hitték, hogy a bataillonsgeschichtsschreiber nincs megelégedve, s a szakács odasúgta neki, hogy jöjjön vissza menázsiosztás után, akkor kap egy darab disznólábat.

Az írnokoknak is fénylett a képe, a szanitécek majd kipukkadtak a jóllakottságtól, s e földre szállt isteni áldás körül még ott hevertek mindenütt a legutóbbi harcok eltakarítatlan emlékei: töltényhüvelyek, üres konzervdobozok, orosz, osztrák és német egyenruhafoszlányok, szétlőtt kocsik alkatrészei, hosszú, véres gézkötések és vatták.

Az egykori állomásépület mellett, melyből csak egy halom roncs maradt, egy öreg fenyőfába becsapott egy gránát, és nem robbant fel. Mindenütt gránátszilánkok látszottak, és valahol a közvetlen közelben minden bizonnyal katonákat temethettek, mert szörnyű rothadás-szag terjengett.

S a seregek nyomában, amelyek erre jártak, és az állomás körül táboroztak, mindenütt nemzetközi eredetű emberi ürülék halmocskái emelkedtek, Ausztria, Németország és Oroszország valamennyi nemzetiségének terméke gyanánt. A legkülönbözőbb nemzetiségű és felekezetű katonák piszka hevert egymás mellett vagy egymás fölött, a legteljesebb egyetértésben.

A puskagolyók szitává lyukasztottak egy félig szétrobbant víztartályt, egy fából épült bakterházat és általában mindent, aminek fala volt.

Hogy a háborús örömök benyomása még teljesebb legyen, egy közeli magaslatról füstfelhők szálltak az égre, mintha egy egész falu égne ott, nagyszabású hadműveletek középpontjában. De csak kolerás és tífuszos barakkokat égettek, igen nagy örömére azoknak az uraknak, akik Mária főhercegnő protektorátusa alatt e kórház igazgatásába belefolytak, s akik telelopták a zsebüket holmi nem létező kolerás és tífuszos barakkokra vonatkozó számlák segítségével.

Most a barakkoknak egy szerény csoportja mindent magára vehetett az összes többiek helyett, s az égő szalmazsákok bűzében a főhercegi protektorátus egész tolvajkodása is felszállt az ég felé.

Az állomás mögött egy sziklán a sietős birodalmi németek már emlékművet is állítottak az elesett brandenburgiaknak, ezzel a felirattal: Den Helden von Lupkapass,[248] továbbá egy hatalmas, bronzból öntött birodalmi német sassal; a talapzaton pedig kifejezetten feltüntették, hogy ez a dísz orosz ágyúkból készült, melyeket birodalmi német ezredek zsákmányoltak a Kárpátok felszabadításakor.

E különös és még szokatlan légkörben pihent ebéd után a zászlóalj a vagonokban; ugyanakkor Ságner kapitány és a zászlóaljadjutáns még mindig nem tudott megegyezni a dandárparancsnokság rejtjeles távirataival kapcsolatban, melyek a zászlóalj további útirányáról szóltak. A dandár homályos közlései alapján úgy nézett ki a dolog, mintha nem is kellett volna idejönniük a Lupka-szorosba, s mintha már Sátoraljaújhelytől fogva elvétették volna az irányt, a táviratok ugyanis a következő helységeket emlegették:

Csap - Ungvár, Kisberezna - Uzsok.

Tíz perc múlva kiderül, hogy a dandárparancsnokságon ülő törzstiszt valami nagy mamlasz, mert rejtjeles távirat érkezik, és azt kérdezi, hogy a 75. ezred 8. menetzászlóalja beszél-e (melynek katonai rejtjele G 3.). A dandárparancsnokságon ülő mamlaszt rendkívül meglepi a válasz, hogy jelen esetben a 91. ezred 7. menetzászlóaljáról van szó, és megkérdi, kitől kaptak parancsot arra, hogy a stryji katonai vonalon Munkácsra menjenek, amikor a marsruta a galíciai Sanokot tűzte ki célul a Lupka-szoroson keresztül. A mamlasz még jobban meg van lepve, hogy a válasz a Lupka-szorosból érkezik, s a következő rejtjeles távirattal felel: Menetirány változatlan, Lupka-szoros-Sanok, további parancsok a célnál.

Ságner kapitány visszatérése után a törzsvagonban vita indul holmi fejetlenségről, és határozott célzások hangzanak el arra vonatkozóan, hogy a birodalmi németek nélkül a keleti hadtest teljesen fejetlen volna.

Dub hadnagy megpróbálja védelmébe venni az osztrák vezérkar fejetlenségét, és arról locsog valamit, hogy az itteni vidéket meglehetősen elpusztították a nemrégi harcok, s a pályát még nem lehetett kellőképpen rendbe hozni.

A tisztek valamennyien részvéttel néznek rá, mintha azt akarnák mondani: ez az úr igazán nem tehet arról, hogy hülye. Mivel nem talál ellenállásra, Dub hadnagy tovább fecseg ama felséges benyomásról, melyet ez a szétdúlt vidék tesz rá, szemléltetően ábrázolva, hogy milyen csapásokra képes hadseregünk vasökle. Megint nem felel neki senki, mire megismétli:

- Igen, nem vitás, kétségtelen, az oroszok fejvesztve menekültek innét.

Ságner kapitány arra gondol, hogy a legelső alkalommal, majd ha a legveszélyesebb lesz a helyzet a lövészárokban, Dub hadnagyot tiszti járőrrel kiküldi a drótakadályok mögé az ellenséges állások felderítésére, s odasúgja Lukᚠfőhadnagynak, akivel együtt könyököl a vagon ablakában:

- Ezeket a civileket az ördög sózta a nyakunkba. Minél nagyobb intellektuel, annál nagyobb marha.

Úgy látszik, Dub hadnagy soha nem fogja abbahagyni a fecsegést. Tovább magyarázza a tisztikarnak, hogy mit olvasott a lapokban a kárpáti harcokról és a kárpáti szorosokért vívott küzdelmekről a San menti osztrák-német offenzíva idején.

Úgy beszél minderről, mintha nemcsak részt vett volna e harcokban, hanem személyesen irányította volna az összes hadműveleteket.

Különösen undorítóak az ilyen mondatai:

- Aztán Bukovsko felé vonultunk, hogy biztosítsuk a Bukovsko-Dynov vonalat, Nagypolánynál összeköttetést teremtettünk a bártfai hadtesttel, és szétvertük az ellenség szamarai hadosztályát.

Lukᚠfőhadnagy nem bírta tovább, és odaszólt Dub hadnagynak:

- Amiről nyilván már a háború előtt beszélgettél a járási kapitányoddal.

Dub hadnagy ellenségesen nézett vissza Lukᚠfőhadnagyra, és kiment a vagonból.

A katonavonat fent állt a töltésen, s néhány méterrel lejjebb, a töltés aljában, különböző tárgyak hevertek; az orosz katonák dobálták el, akik nyilván ezen az árkon keresztül vonultak vissza. Volt itt rozsdás teáskanna, fazék, tölténytáska. A legkülönbözőbb tárgyak mellett szögesdrót-tekercsek is feküdtek s megint csak azok a véres gézkötések és vatták. Az árok partján néhány katona állt csoportba verődve, és Dub hadnagy azonnal megállapította, hogy Švejk is ott van köztük, és előadást tart valamiről.

Persze rögtön odament.

- Mi történik itt? - csattant fel szigorúan Dub hadnagy, és egyenesen megállt Švejk előtt.

- Lajtnant úrnak jelentem alássan - felelte Švejk mindannyiuk nevében -, hogy nézelődünk.

- És mit néztek? - kiáltotta Dub hadnagy.

- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy lenézünk az árokba.

- És ki adott erre engedélyt?

- Lajtnant úrnak jelentem alássan, hogy ez még a Schláger ezredes urunk kívánsága volt Bruckban. Mikor elbúcsúzott tőlünk, hogy most kimegyünk a harctérre, azt mondta a beszédében, hogy ha majd elhagyatott csatatereken megyünk keresztül, mindnyájan nézzünk meg jól mindent, hogy hogyan folyt a harc, és minek láthatnánk a hasznát. És mi most itt azt látjuk, lajtnant úr, ebben a gödörben, hogy mennyi mindent kell egy katonának elhajigálni futás közben. Azt látjuk itt, lajtnant úr, jelentem alássan, hogy ostoba dolog, ha egy katona mindenféle fölösleges holmit cipel magával. Az csak fölöslegesen megterheli őt. Fölöslegesen kifárad tőle, és ha ilyen terheket hurcol magával, nem tud könnyen harcolni.

Dub hadnagyban mindjárt felcsillant a remény, hogy végül mégiscsak sikerül hadbíróság elé állítani Švejket antimilitarista és hazaáruló propaganda címén, s ezért gyorsan megkérdezte:

- Maga tehát azt hiszi, hogy a katonának el kell dobálnia a töltényeit, mint ahogy ebben a gödörben látjuk, vagy a szuronyát, amit szintén ott látok?

- Ó, dehogyis, lajtnant úr, jelentem alássan, isten őrizz - felelte Švejk barátságosan elmosolyodva -, tessék csak oda lenézni arra az eldobott bádogbilire.

És valóban, a töltés aljában ott hevert nagy hetykén egy málladozó zománcú, rozsdaette éjjeliedény, különböző fazekak roncsai között; e háztartási szolgálatra alkalmatlanná vált tárgyakat az állomásfőnök dobatta ide, nyilván azért, hogy anyagot nyújtson az eljövendő korok archeológusainak vitáihoz; bizonyára bediliznek majd e lelettől, s az iskolákban a zománcbilik korát tanítják a gyerekeknek.

Dub hadnagy merően bámulta e tárgyat, de hiába, kénytelen volt megállapítani, hogy csakugyan azon rokkantak családjába tartozik, akik zsenge ifjúságukat az ágy alatt töltötték.

A bili óriási hatást tett mindannyiukra, s mivel Dub hadnagy hallgatott, Švejk szólalt meg:

- Lajtnant úrnak jelentem alássan, Podĕbradyban egyszer szép kis hecc volt egy ilyen bilivel. A mi vinohradyi kocsmánkban sokat meséltek róla. Tudniillik akkortájt kezdték kiadni Podĕbradyban a "Függetlenség" című lapocskát, és a podĕbradyi patikus volt benne a fejes, szerkesztőnek meg a domažlicei Ladislav Hájeket tették meg. Ez a patikus úr egy olyan csudabogár volt, hogy régi fazekakat gyűjtött meg más ilyen értékeket, úgyhogy kész múzeum volt az az ember. Egyszer ez a domažlicei Hájek meghívta vendégségbe a podĕbradyi fürdőkbe egy barátját, aki szintén újságokba írt, és ott aztán együtt berúgtak, mert már egy hete nem látták egymást, és ez a barát megígérte, hogy hálából a vendéglátásért ír neki egy tárcát abba a "Függetlenség"-be, abba a független lapba, amitől a Hájek függött. És meg is írt egy tárcát egy ilyen gyűjtőről, aki a Labe partján talált a homokban egy ócska bilit, és azt hitte, hogy az a Szent Vencel sisakja, és olyan nagy felhajtást csinált vele, hogy a Brynych püspök is odament megnézni a serblit egy egész processzióval meg zászlókkal. A podĕbradyi patikus meg azt hitte, hogy őrá céloznak, és attól fogva hadilábon állt a Hájek úrral.

Dub hadnagy a legszívesebben lelökte volna Švejket az árokba, de erőt vett magán, és rákiáltott a katonákra:

- Azt mondom, ne sokat ácsorogjatok itt! Ti még nem ismertek engem, de majd megismertek!

- Maga itt marad, Švejk - mondta rettenetes hangon, amikor Švejk a többiekkel együtt megindult a vagonok felé.

Ketten maradtak, szemben egymással, és Dub hadnagy azon törte a fejét, hogy mit mondjon, amivel megrettentheti Švejket.

De Švejk megelőzte:

- Jelentem alássan, lajtnant úr, csak az időjárás maradjon ilyen, mint most. Nappal nem túl nagy a hőség, az éjszakák is elég kellemesek, úgyhogy ez a legmegfelelőbb idő a háborúzáshoz.

Dub hadnagy elővette a revolverét, és megkérdezte:

- Tudod, mi ez?

- Lajtnant úrnak jelentem alássan, tudom. Tudniillik a Lukᚠfőhadnagy úré is ilyen.

- Nahát akkor jegyezd meg magadnak, gazember! - mondta komolyan és méltóságteljesen Dub hadnagy, eltéve a revolverét. - Legalább tudni fogod, hogy valami nagy kellemetlenség történhetik veled, ha folytatod a propagandádat.

Dub hadnagy elment, s közben ezt ismételgette magában: "Most jól megmondtam neki, ez a helyes kifejezés: propaganda, igen, propaganda!..."

Mielőtt visszamenne a vagonjába, Švejk még sétál egy kicsit, és ezt dörmögi maga elé:

- Hová is soroljam ezt az alakot? - És minél többet gondolkozik rajta, annál világosabb lesz előtte, hogy a "félseggfej" elnevezés illik a legjobban a Dub-féle emberek fajtájára.

A katonai szótár már ősidőktől fogva igen nagy szeretettel alkalmazta a "seggfej" szót; e tisztes megjelölés főként ezredesekre vagy idősebb kapitányokra és őrnagyokra vonatkozott, s mintegy fokozása volt a "rohadt trotli" kifejezésnek. Melléknév nélkül a trotli szó voltaképp gyengéd érzéseket fejezett ki egy-egy öreg ezredessel vagy őrnaggyal kapcsolatban, aki ugyan sokat ordított, de azért szerette a katonáit, és megvédte őket más ezredekkel szemben, különösen, ha idegen őrjáratokról volt szó, amelyek kocsmákból szedték össze a trotli katonáit, amikor nem volt kimenőjük. A trotli gondoskodott a katonáiról, megkövetelte, hogy rendes legyen a menázsi, de mindig volt valami vesszőparipája, valami bogara - ezért volt "trotli".

De amikor a trotli fölöslegesen szekírozta a legénységet és a sarzsikat, éjjeli gyakorlatokat és hasonló jókat eszelt ki, akkor "rohadt trotli" lett belőle.

A "rohadt trotli" azután a gonoszságnak, szekatúrának és hülyeségnek egy felsőbb fejlődési fokán "seggfejjé" vált. Ez a szó mindent magában foglalt, és igen nagy a különbség a civil seggfej és a katonai seggfej között.

Az előbbi, a civil, szintén feljebbvaló, s a hivatalszolgák és az alacsonyabb beosztású tisztviselők részéről szintén ennek az elnevezésnek örvend. Filiszter ő és bürokrata, aki például szemére veti az embernek, hogy egy fogalmazvány nincs jól leitatva stb. Egyáltalán, baromi és hülye jelenség az emberi társadalomban, mert az ilyen szamár közben a derék embert játssza, mindenhez érteni akar, mindent meg tud magyarázni, és mindentől megsértődik.

De aki volt már katona, azonnal be fogja látni, hogy mi a különbség a fent említett egyén és az egyenruhás seggfej között. Itt ez a szó az olyan trotlit jelentette, aki "rohadt" is volt, csakugyan rohadt, fejjel ment neki mindennek, és mégis megállt minden akadály előtt; aki nem szerette a katonákat és hasztalanul küzdött ellenük; aki nem tudta kivívni magának a "trotli" és a "rohadt trotli" tekintélyét.

Egyes helyőrségekben, például Trientben, seggfej helyett "vén szarost" mondtak. De mindenütt idősebb személyekről volt szó, s ha Švejk gondolatban félseggfejnek nevezte Dub hadnagyot, ezzel teljesen logikusan azt juttatta kifejezésre, hogy akár a korát, akár a rangját, akár bármilyen másik tulajdonságát vesszük, Dub hadnagy egyelőre csak ötvenszázalékos seggfejnek tekinthető.

Ezekkel a gondolatokkal ment vissza a vagonja felé, és útközben találkozott Kunerttal, Dub puccerjével, akinek fel volt dagadva az arca, és érthetetlenül dadogott valamit, hogy az előbb beleütközött a gazdájába, és Dub hadnagy minden ok nélkül felpofozta, mert azt mondja, kétségtelen adatai vannak arról, hogy sűrűn érintkezik Švejkkel.

- Ebben az esetben - mondta Švejk nyugodtan - raportra megyünk. Az osztrák katonának csak bizonyos meghatározott esetekben szabad felpofoztatnia magát. De a te gazdád túlment minden határon, mint ahogy az öreg Savoyai Jenő mondta: "Eddig és ne tovább." Neked most raportra kell menni, és ha nem mész, én foglak felpofozni, hogy megtanuld, mi az a fegyelem a hadseregben. A karlíni kaszárnyában volt egy Hausner nevű hadnagy, és ennek is volt egy puccerje, és szintén pofozta és rugdosta. Egyszer ez a puccer úgy fel lett pofozva, hogy egészen belehülyült, és raportra jelentkezett, és a raporton kijelentette, hogy meg lett rugdosva, mert mindent összekevert, és a gazdája tényleg bebizonyította, hogy hazudik, mert aznap nem rugdosta meg, hanem csak felpofozta, úgyhogy ezt a kedves puccert hamis rágalmazásért három hétre lecsukták.

- De ez semmit se változtat a leányzó fekvésén - folytatta Švejk -, ez pont olyan, mint ahogy a Houbička medikus mesélte mindig, hogy egészen mindegy, hogy a patológiai intézetben olyan embert boncolnak-e, aki felakasztotta magát, vagy aki megmérgezte magát. Én is veled megyek. Háborúban egypár pofon is sokat számít.

Kunert teljesen megkótyagosodott, és tűrte, hogy Švejk a törzsvagonhoz vezesse.

Dub hadnagy kihajolt az ablakon, és rájuk ordított:

- Mit kerestek itt, nyomorultak?

- Viselkedj méltóságteljesen - buzdította Švejk Kunertot, és betaszította maga előtt a vagonba.

A folyosón megjelent Lukᚠfőhadnagy, és mögötte Ságner kapitány.

Lukᚠfőhadnagy, akinek annyi élménye volt már Švejkkel, iszonyúan elcsodálkozott, hogy Švejk arcáról most nem az a jó szándékú komolyság sugárzik; erről az arcról most hiányzott a jól ismert jámborság, s inkább kellemetlen események bekövetkezését jósolta.

- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan - mondta Švejk -, raportra visszük a dolgot.

- Ne hülyéskedj már megint, Švejk, elegem van ebből.

- Engedelmet - mondta Švejk -, én az óberlajtnant úr századának az ordonánca vagyok, az óberlajtnant úr pedig, szíves engedelmével, a tizenegyedik menetszázad parancsnoka. Én tudom, hogy ez így borzasztó furcsán néz ki, de azt is tudom, hogy Dub lajtnant úr az óberlajtnant úr alatt van.

- Maga teljesen megőrült, Švejk - vágott a szavába Lukᚠfőhadnagy -, maga be van rúgva, a legjobban teszi, ha elmegy innét! Érted, te hülye, te marha.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - mondta Švejk, maga elé tolva Kunertot -, ez most pont olyan, mint amikor Prágában egyszer egy védőkerettel kísérleteztek a villamosgázolások ellen. Az a feltaláló úr saját magát áldozta fel a kísérletre, és aztán a város kártérítést kellett hogy fizessen az özvegyének.

Ságner kapitány, aki nem tudta, mit szóljon erre, egyetértően bólintott, Lukᚠfőhadnagynak pedig elkeseredett kifejezés ült ki az arcára.

- Mindent raportra kell vinni, óberlajtnant úr, jelentem alássan - folytatta Švejk kérlelhetetlenül -, még Bruckban azt tetszett mondani nekem, óberlajtnant úr, hogy ha századordonánc vagyok, akkor más kötelességeim is vannak, nemcsak mindenféle parancsok. Hogy énnekem informálva kell lenni mindenről, ami a századnál történik. Ennek az utasításnak az alapján szabadjon jelentsem, óberlajtnant úr, hogy a Dub hadnagy úr mirniksz-dirniksz felpofozta a puccerjét. Én talán nem is szólnék emiatt, óberlajtnant úr, jelentem alássan. De amikor látom, hogy a Dub lajtnant úr az óberlajtnant úr parancsnoksága alá van beosztva, akkor úgy gondolom, hogy a dolgot raportra kell vinni.

- Furcsa egy ügy, mondhatom - szólt közbe Ságner kapitány -, miért taszigálja előre ezt a Kunertot, Švejk?

- Bataillonskommandant úrnak jelentem alássan, hogy mindent raportra kell vinni. Ez itt egy hülye, ez fel lett pofozva a Dub lajtnant úrtól, és nem engedheti meg magának, hogy egyedül menjen raportra. Alázatosan jelentem, kapitány úr, tessék csak ránézni, hogy remeg a térde, egészen meg van halva attól, hogy raportra kell menjen. Ha én nem vagyok, talán egyáltalában el se jutott volna eddig a raportig, mint a bytouchovi Kudela, aki mikor tényleges szolgálatban volt, olyan sokáig járt raportra, amíg át nem helyezték a haditengerészethez, ahol kornétás lett, és aztán valahol a Csendes-óceánon egy szigeten hadiszökevénynek lett nyilvánítva. Később aztán megnősült ott, és beszélt is a Havlasa utazóval, aki nem is jött rá, hogy a Kudela nem bennszülött. Mindig nagyon szomorú dolog, hogyha valakinek egypár hülye pofon miatt raportra kell menni. De ő egyáltalán nem akart idejönni, mert azt mondta, hogy nem jön. Ez különben is egy olyan agyonpofozott puccer, hogy azt se tudja, melyik pofonról van most itt szó. Ő egyáltalában nem jött volna ide, egyáltalában nem akart raportra jönni, inkább hagyja magát akárhányszor megruházni. Kapitány úrnak jelentem alássan, tessék csak ránézni, máris egészen be van szarva. Másrészről meg őneki mindjárt panaszt kellett volna tenni, hogy megkapta azt a pár pofont, de nem merte, mert tudta, hogy a legjobb, ha az ember egy szerény ibolya, mint ahogy a költő írta. Ő tudniillik a Dub lajtnant úrnál szolgál.

Švejk maga elé tolta Kunertot, és így szólt hozzá:

- Ne reszkess folyton, mint tölgyfa a szélben!

Ságner kapitány megkérdezte Kunerttól, hogy mi is történt tulajdonképpen.

Kunert azonban minden ízében remegve kijelentette, hogy a Dub lajtnant úr egyáltalában nem is pofozta fel, tessék megkérdezni a lajtnant úrtól.

A Júdássá vált Kunert, aki egy pillanatra sem hagyta abba a reszketést, még azt sem átallotta kijelenteni, hogy Švejk csak kitalálta az egészet.

A kínos jelenetnek Dub hadnagy vetett véget, aki váratlanul felbukkant a vagonban, és ráförmedt Kunertra:

- Mi az, akarsz még egypár pofont?

Így aztán tökéletesen világossá vált az eset, és Ságner kapitány egyszerűen így szólt Dub hadnagyhoz:

- Kunert mától fogva a zászlóalj konyhájára van beosztva, ami pedig az új pucceredet illeti, fordulj Vaněk számvivő őrmesterhez.

Dub hadnagy szalutált, és kifelé menet csak annyit mondott Švejknek:

- Lefogadom, hogy maga egyszer még lógni fog.

Miután elment, Švejk lágy, baráti hangon Lukᚠfőhadnagyhoz fordult:

- Mnichovo Hradištĕben is volt egy ilyen úr, és az is így beszélt egy másikkal, mire az így felelt: "Találkozunk a vérpadon."

- Švejk - mondta Lukᚠfőhadnagy -, maga tiszta hülye, de ne merje visszamondani nekem, mint ahogy szokta, hogy "alázatosan jelentem, hogy hülye vagyok."

- Hát ez frappáns - szólalt meg az ablakban könyöklő Ságner kapitány, és már szívesen el is lépett volna az ablaktól, de elkésett, mert az ablak alatt megjelent ez az istencsapása: Dub hadnagy.

Dub hadnagy azzal kezdte, hogy végtelenül sajnálja, hogy Ságner kapitány az előbb elment, és nem hallgatta meg fejtegetéseit a keleti offenzíváról.

- Ha meg akarjuk érteni ezt az óriási offenzívát - kiáltott fel Dub hadnagy az ablakba -, előbb tisztában kell lennünk az április végi offenzíva lezajlásával. Át kellett törnünk az orosz frontot, s e frontáttörés számára a legelőnyösebb helyet a Kárpátok és a Visztula között találtuk meg.

- Én nem vitatkozom veled erről - felelte szárazon Ságner kapitány, és elment az ablaktól.

Mikor egy fél óra múlva tovább indultak Sanok felé, Ságner kapitány végignyúlt a padon, és úgy tett, mintha aludna, hogy Dub hadnagy feledkezzék már meg végre az offenzíváról szóló elcsépelt fejtegetéseiről.

Švejkék most Baloun nélkül utaztak a vagonjukban. Baloun ugyanis engedélyt kért és kapott arra, hogy kenyérrel kitörülhesse a gulyásos kondért. Most a tábori konyhák kocsijában volt található, méghozzá igen kellemetlen helyzetben, mert ahogy a vonat megindult, fejjel beleröpült a kondérba, és csak a lába lógott ki belőle. Baloun azonban hamar megszokta ezt a helyzetet; a kondérból olyan csámcsogás hallatszott, mint amikor a sündisznó svábbogarakat kerget, később pedig Baloun kérő hangon ezt mondta:

- Az istenért, bajtársak, dobjatok már ide egy kis darab kenyeret, még nagyon sok itt a zaft. - Ez az idill egészen a következő állomásig tartott, ahová a 11. század már olyan tiszta kondérral érkezett meg, hogy csak úgy ragyogott a cinezése.

- Isten fizesse meg, bajtársak - hálálkodott Baloun. - Azóta, hogy a katonaságnál vagyok, most először mosolygott rám a szerencse.

És valóban megvolt az oka az elégedettségre. A Lupka-szorosban sikerült két porció gulyást szereznie, Lukᚠfőhadnagy is kimutatta a jóindulatát, amiért Baloun érintetlenül hozta el neki a menázsit a tiszti konyháról, s jutalmul meghagyta Balounnak a nagyobbik felét. Baloun tehát tökéletesen boldog volt, vígan lóbálta a lábát kifelé a vagonból, s a háború egyszerre csak meleg, családias színekben tűnt fel előtte.

A század szakácsa ugratni kezdte, hogy majd ha megérkeznek Sanokba, vacsorát főznek és még egy ebédet, ez a vacsora meg ebéd ugyanis jár nekik, mert útközben nem kapták meg. Baloun egyetértően bólintott, és azt suttogta:

- Meglátjátok, bajtársak, nem hagy el minket a jóisten.

Mindannyian szívből felnevettek, és a tábori konyhán üldögélő szakács rágyújtott egy nótára:

Bumsztirári rutyutyu,
a jóisten jó fiú.
Akit belök a koszba,
onnét mindjárt kihozza.
Ha belök a gödörbe,
mindjárt kihúz belőle.
Bumsztirári rutyutyu,
a jóisten jó fiú...

Scsavne állomáson megint új katonai temetők tűntek fel a völgyben. Scsavne előtt a katonák egy kőkeresztet láttak, fejetlen Krisztussal, aki a vasúti pályára irányított tüzérségi tűzben vesztette el a fejét.

A vonat most gyorsabban haladt, le a völgybe Sanok felé, a láthatár kitágult, s a szétlőtt falvak egész csoportjai is egyre gyakrabban tűntek fel mind a két oldalon, ameddig a szem ellátott.

Kulasnánál egy szétlőtt vöröskeresztes vonat látszott a töltés aljában, egy patakocska mellett.

Baloun meredt szemmel bámulta; kivált a mozdony szétrepült alkatrészein csodálkozott el. A mozdony kéménye belefúródott a töltésbe, és úgy állt ki belőle, mint egy huszonnyolcas mozsár torka.

Ez a látvány Švejkék vagonjában is felkeltette a társaság figyelmét. Leginkább Jurajda, a szakács gurult méregbe:

- Mi az, hát a vöröskeresztes vagonokra is szabad lőni?

- Nem szabad, de lehet - mondta Švejk -, telitalálat volt, és aztán mindenki ki tudja magyarázni magát, hogy éjszaka történt, és a vöröskeresztet nem lehetett látni. Különben is sokféle dolog van a világon, amit nem szabad megcsinálni, de azért el lehet követni. Az a fő, hogy mindenki kipróbálja, hogy sikerül-e neki, ami nem szabad, és így mégis lehessen. A píseki császári hadgyakorlaton olyan parancsot kaptunk, hogy masírozás közben nem szabad a katonákat gúzsba kötni. De a mi kapitányunk rájött, hogy mégis lehet, mert az ilyen parancs nagyon nevetséges, mindenki könnyen megérthette, hogy egy gúzsba kötött katona nem tud masírozni. Így aztán ő ezt a parancsot megkerülte, egyszerűen és logikusan feldobáltatta a gúzsba kötött katonákat a trénkocsikra, és vígan masíroztunk velük tovább. Vagy mondok egy másik esetet, ami a mi utcánkban történt hat évvel ezelőtt. Ott lakott egy Karlík nevezetű úr az első emeleten. Fölötte egy emelettel valami Mikeš nevű konzervatóriumi hallgató, nagyon derék ember. Borzasztóan szerette a nőket, és többek között elkezdett járkálni ennek a Karlík úrnak a lánya után is, egyébként a Karlík úrnak speditőr cége és cukrászdája volt, azonkívül egy könyvkötészete Morvaországban valami egészen más firma alatt. Mikor a Karlík úr megtudta, hogy ez a konzervatóriumi hallgató az ő lánya után járkál, elment hozzá látogatóba, és azt mondta neki: "Maga nem veheti el a lányomat, maga csirkefogó. Nem adom magához!" - "Jó, felelte ez a Mikeš úr, mit csináljak, ha nem vehetem el, akasszam fel magam?" Két hónap múlva megint elment hozzá a Karlík úr, és magával vitte a feleségét is, és mind a ketten azt mondták neki egyhangúan: "Maga kapcabetyár, maga elvette a mi lányunk becsületét." - "Nagyon is igaz, felelte ő nekik erre, voltam olyan bátor, és kurvát csináltam belőle, nagyságos asszonyom." Erre a Karlík úr elkezdett fölöslegesen ordítani vele, hogy ő megmondta neki, hogy nem veheti el, hogy nem adja hozzá, de a Mikeš úr nagyon helyesen azt felelte, hogy nem is veszi el, és a múltkor nem is volt szó arról, hogy viszont mit csinálhat a lánnyal. Erről, azt mondja, nem is tárgyaltak, és ő betartja a szavát, de legyenek nyugodtak, neki nem kell az a lány, ő egy jellem, ő nem egy szélkakas, ő szótartó ember, ha ő mond valamit, akkor arra mérget lehet venni. És ha emiatt be lesz perelve, nem érdekes, mert neki tiszta a lelkiismerete, és a megboldogult mamája még a halálos ágyán megeskette, hogy soha életében nem fog hazudni, és ő a kezét adta erre, és az ilyen eskü, az szent. Az ő családjában, azt mondja, soha nem hazudott senki, és az iskolában ő is mindig a legjobb jegyet kapta magaviseletből. Szóval láthatjátok, hogy sok mindent nem szabad, de lehet, és hogy az utak különbözhetnek, csak az akaratunk legyen egyforma.

- Kedves barátaim - mondta az egyéves önkéntes, aki addig buzgón jegyezgetett -, minden rossznak megvan a jó oldala is. Ez a levegőbe röpített, kiégett és a töltésről legurított vöröskeresztes vonat egy újabb eljövendő hősi tettel gazdagítja zászlóaljunk dicsőséges történetét. Úgy képzelem a dolgot, hogy mondjuk szeptember tizenhatodika körül, mint ahogy már fel is jegyeztem, zászlóaljunk minden századából önként jelentkezik néhány egyszerű katona egy káplár vezetésével, hogy a levegőbe röpítenek egy ellenséges páncélvonatot, amely vadul tüzel ránk, és megakadályozza, hogy átkeljünk a folyón. E katonák paraszti álruhába öltözve becsületesen teljesítették feladatukat.

- Mit látok itt - kiáltott az egyéves önkéntes a jegyzeteibe pillantva -, hogy került ide nekem a Vaněk úr?

- Ide hallgasson, rechnungsfeldvébl úr - fordult Vaněkhez -, milyen gyönyörű kis fejezetben emlékezik meg magáról a zászlóalj története. Azt hiszem, egyszer már felhasználtam magát valahol, de ez okvetlenül jobb és kiadósabb lesz. - Az egyéves önkéntes emelt hangon olvasni kezdett: - "Vaněk számvivő őrmester hősi halála. A vakmerő vállalkozásra, az ellenséges páncélvonat felrobbantására Vaněk számvivő őrmester is jelentkezett, paraszti álöltözetben, akárcsak a többiek. A robbanás következtében elvesztette eszméletét, és amikor magához tért, az ellenség karjaiban találta magát, majd azonnal az ellenséges hadosztálytörzsre vitték, ahol Vaněk farkasszemet nézve a halállal, mindennemű felvilágosítást megtagadott seregeink helyzetére és erejére vonatkozóan. Mivel álöltözetben fogták el, kötél általi halálra ítélték, mint kémet, ezt a büntetést azonban magas rangjára való tekintettel golyó általi halálra változtatták. A kivégzést nyomban végre is hajtották a temető falánál, s a hős Vaněk számvivő őrmester csak azt kérte, hogy ne kössék be a szemét. Arra a kérdésre, hogy van-e valami kívánsága, így felelt: ťParlamenter útján adják át zászlóaljamnak utolsó üdvözletemet, s mondják meg, hogy abban a meggyőződésben halok meg, hogy zászlóaljunk ezután is tovább halad a győzelmek útján. Közöljék továbbá Ságner kapitánnyal, hogy a legutóbbi dandárparancs fejenként két és fél konzervre emelte a legénység adagját.Ť Így halt meg a mi Vaněk számvivő őrmesterünk, utolsó mondatával páni félelmet keltve az ellenség soraiban, amely azt hitte, hogy megakadályozva átkelésünket a folyón, elvág bennünket élelmezési támpontjainktól, s ezáltal eléri gyors kiéheztetésünket, és demoralizálja sorainkat. A halállal szembenéző Vaněk nyugalmát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy kivégzése előtt kaufcvikkot játszott az ellenséges törzstisztekkel. ťNyereségemet adják át az orosz VöröskeresztnekŤ, mondta a rámeredő puskacsövek előtt. Ez a nemes nagylelkűség könnyekig meghatotta a jelenlevő katonai személyiségeket."

- Bocsásson meg, Vaněk úr - folytatta az egyéves önkéntes -, hogy voltam bátor diszponálni az ön nyereségével. Előbb arra gondoltam, hogy talán inkább az osztrák Vöröskeresztnek kellene adnia, de végül is abban maradtam, hogy az emberiesség szempontjából teljesen mindegy, fő, hogy valami emberbaráti intézmény kapja a pénzt.

- Szegény megboldogult őrmesterünk - mondta Švejk - odaadhatta volna a prágai népkonyhának is, de így talán mégis jobb, mert az elnök úr esetleg májas hurkát vett volna magának früstökre azon a pénzen.

- Bizony, mindenütt lopnak - mondta Chodounský, a telefonista.

- Kivált a Vöröskeresztnél - jelentette ki Jurajda szakács igen haragosan. - Bruckban volt egy szakács ismerősöm, az főzött az ápolónőknek a barakkban, tőle tudom, hogy az ápolónők vezetője meg az összes főnővér ládaszámra küldik haza a malagát meg a csokoládét. Hiába, alkalom szüli a tolvajt, ezt nevezem én előre elrendelt emberi sorsnak. Végtelen élete folyamán minden ember számtalan átváltozáson megy keresztül, és tevékenységének bizonyos korszakaiban tolvaj gyanánt is meg kell jelennie ezen a világon. Magam is átéltem már egy ilyen korszakot.

Ezzel Jurajda, az okkultista szakács kihúzott a hátizsákjából egy üveg konyakot.

- Íme - mondta, kidugaszolva az üveget -, itt áll előttetek állításom kétségbevonhatatlan bizonyítéka. Ezt az üveget még indulásunk előtt szereztem a tiszti konyháról. A legjobb márkájú konyak van benne, és linzertésztához kellett volna felhasználni, a cukormázba. De úgy volt megírva a sors könyvében, hogy el kell lopnom, mint ahogy rólam is meg volt írva, hogy tolvajjá kell válnom.

- És az se volna rossz - jegyezte meg Švejk -, ha mirólunk is meg lenne írva, hogy a maga bűntársai legyünk, én legalább ilyesféle vágyat érzek magamban.

S be is bizonyosodott, hogy mindennek úgy kell lennie, amiként a sors könyvében meg van írva. Az üveg kézről kézre járt, bármennyire tiltakozott is Vaněk számvivő őrmester, azt állítva, hogy a konyakot csajkából kell meginni, miután igazságosan szétosztották, mert összesen öten vannak egy üvegre, s az ilyen páratlan számoknál könnyen megtörténhetik, hogy valaki egy slukkal többet iszik, mint a társai, mire Švejk azt mondta:

- Ez igaz, ha Vaněk úr ragaszkodik a páros számhoz, hát szálljon ki a körből, hogy ne legyen semmilyen kellemetlenség és veszekedés.

Vaněk erre visszavonta a javaslatát, s egy másik, nagylelkű ajánlattal állt elő: Jurajda mint adományozó, úgy helyezkedjék el a többiek között, hogy kétszer ihasson - de most is viharos ellenállásra talált, mert Vaněk már ivott egyszer, amikor az üveget kinyitották, és ő belekóstolt.

Végül is az egyéves önkéntes javaslatát fogadták el, hogy igyanak ábécé-sorrendben, mert hiszen, úgymond, az is a sors kétségtelen rendelése, hogy ki milyen nevet kapott.

Ábécé-sorrendben Chodounský volt közülük az első, mindjárt meg is ragadta az üveget, fenyegető pillantást vetve Vaněkre, aki magában kiszámította, hogy mivel ő lesz az utolsó, neki egy korttyal több jut; ez azonban durva matematikai hiba volt, lévén az üvegben összesen huszonegy slukk.

Azután háromlapos kaufcvikkot játszottak, s az egyéves önkéntes minden "rablásnál" vallásos mondatokat idézett a szentírásból. Mikor elrabolta az alsót, így kiáltott fel:

- Uram, hagyd meg nekem ezt az alsót ezen a nyáron is, hogy megkapáljam és megtrágyázzam, és ő gyümölcsözzön nékem.

Mikor a szemére vetették, hogy volt képe a nyolcast is elrabolni, emelt hangon így szólt:

- Avagy az az asszony, akinek tíz garasa van, és egy garast elveszített belőle, nem gyújt-é gyertyát, és nem keresgél-e szorgalmasan, amíg meg nem találja? És amikor megtalálja, odaszólítja szomszédnőit és barátnőit, mondván: "Örvendezzetek vélem együtt, mert elraboltam a nyolcast, és megkaptam az én lapjaim között az adu királyt meg az ászt!" Nahát, gyerünk a lappal, mind belebuktatok.

Marek egyéves önkéntesnek valóban nagy szerencséje volt a játékban. Míg a többiek kölcsönösen elütötték egymás aduit, ő mindig elvitte ezeket az adukat a legmagasabb aduval, úgyhogy a partnerek egymás után elbuktak, Marek sorra beseperte a téteket, és így kiáltott a vesztesekre:

- És lészen nagy földindulás azokon a helyeken, éhínség és pestis dúl majd köztetek, és hatalmas jelek tűnnek fel az égnek boltozatján.

Végül a partnereknek elegük lett ebből, és abbahagyták a játékot, miután Chodounský telefonista fél évre előre elvesztette a zsoldját. Ettől teljesen letört, és az egyéves önkéntes írást kért tőle, hogy zsoldfizetéskor Vaněk számvivő őrmester neki fizesse ki Chodounský zsoldját.

- Ne félj, Chodounský - vigasztalta Švejk. - Ha szerencséd van, mindjárt az első gefechtben fűbe harapsz, és Mareknek csuroghat a nyála a zsoldod után, írd csak alá neki.

A fűbe harapásra vonatkozó megjegyzés igen kellemetlenül érintette Chodounskýt, úgyhogy határozottan ki is jelentette:

- Én nem eshetek el, mert telefonista vagyok, és a telefonisták mindig a fedezékben ülnek, drótlerakás meg hibajavítás pedig mindig csak a gefecht után szokott lenni.

Az egyéves önkéntes úgy vélte, hogy éppen ellenkezőleg, a telefonisták rendkívüli veszélynek vannak kitéve, és éppen a telefonistákra irányul mindig az ellenséges tüzérség tüze. Egyetlen telefonista élete sem biztos a fedezékében. Hiába bújik tíz méterre a föld alá, az ellenséges tüzérség ott is megtalálja. A telefonisták, úgymond, úgy hullanak, mint az őszi legyek, ezt bizonyítja az is, hogy amikor ő eljött Bruckból, éppen a huszonnyolcadik tanfolyamot nyitották meg telefonisták részére.

Chodounský búbánatosan nézett maga elé, ami Švejket a következő baráti vigaszszavakra indította:

- Egyszóval, veled ki van tolva.

Chodounský nyájasan így felelt:

- Kuss, nénikém.

- Hadd keresem meg a "Ch" betűt a zászlóalj történetéről készített feljegyzéseimben... Chodounský... Chodounský, hm, aha, itt van: Chodounský telefonistát aknarobbanás temeti be. Kriptájából a következő telefonüzenetet küldi a stábnak: "Meghalok, és gratulálok zászlóaljamnak a győzelemhez!"

- Ezzel meg lehetsz elégedve - mondta Švejk -, vagy akarsz hozzá még valamit? Emlékszel a Titanic telefonistájára, aki a süllyedő hajón még folyton telefonált az elsüllyedt konyhába, hogy mikor lesz már készen az ebéd?

- Rajtam ne múljon - mondta az egyéves önkéntes -, a haldokló Chodounský felkiáltását esetleg ki lehetne egészíteni azzal, hogy az utolsó pillanatban még beleordít a telefonba: "Üdvözöljétek nevemben a vasdandárt!"

 

MARSCHIEREN! MARSCH!

Amikor megérkeztek Sanokba, kiderült, hogy a 11. század konyhavagonjában, ahol a jóllakott Baloun nagyokat szellentett a boldogságtól, mégiscsak igazat mondtak a szakácsok: igenis lesz vacsora, sőt a vacsorán kívül még valami komiszkenyeret is vételeznek, kárpótlásul mindazon napokért, amelyeken a zászlóalj nem kapott semmit. Mikor kikecmeregtek a vagonokból, az is kiderült, hogy Sanokban tartózkodik a "vasdandár" törzse, melyhez keresztlevele szerint a 91. ezred zászlóalja is tartozott. Habár innét Lemberg irányában és észak felé is épen maradt a vasúti összeköttetés, rejtély volt, miért utasította a keleti szakasz vezérkara a "vasdandárt" olyan értelemben, hogy törzsével együtt a front mögött százötven kilométerre összpontosítsa a menetzászlóaljakat, holott az arcvonal akkoriban Brodytól a Bug felé s a folyó mentén északra, Sokal irányában húzódott.

Ez a rendkívül érdekes stratégiai kérdés roppant egyszerű választ nyert, amikor Ságner kapitány Sanokban bement a dandártörzshöz, hogy jelentse a menetzászlóalj megérkezését.

Tayrle kapitány dandáradjutáns volt a parancsőrtiszt.

- Végtelenül csodálom - mondta Tayrle kapitány -, hogy önök nem kaptak határozott felvilágosításokat. A marsruta pontosan meg van állapítva. Önöknek természetesen előre értesíteniük kellett volna bennünket a menetirányukról. A fővezérkar utasításaihoz képest önök két nappal korábban érkeztek meg.

Ságner kapitány elvörösödött egy kissé, de nem jutott eszébe, hogy felsorolja mindazokat a rejtjeles táviratokat, amelyeket útközben kapott.

- Csodálom, hogy ön... - mondta Tayrle adjutáns.

- Úgy tudom - vágott közbe Ságner kapitány -, hogy mi tisztek általában tegeződünk.

- Bánom is én - mondta Tayrle kapitány -, ide hallgass, milyen tiszt vagy te, aktív vagy civil? Aktív? Az egészen más... Már ki se ismeri magát az ember. Öregem, itt már annyi hülye vonult keresztül... tartalékos hadnagyok... Amikor visszavonultunk Limanovától és Krasniktól, ezek a "pótlajtnantok" mind elvesztették a fejüket, amint megláttak egy kozák járőrt. Mi itt a stábnál nem szeretjük az ilyen élősdieket. Akármelyik hülye pasas, akinek érettségije van, a végén aktiváltatja magát vagy civilben leteszi a tiszti vizsgát, és tovább hülyül civilben, aztán jön a háború, és mindjárt kiderül, hogy az illető nem hadnagy, hanem egy beszari anyámasszony katonája!

Tayrle kapitány köpött egyet, és bizalmasan megveregette Ságner kapitány vállát:

- Vagy két napig maradtok itt. Majd én gondoskodom rólatok, kitáncoljuk magunkat. Nagyon jóképű kurvácskáink vannak, "Engelhuren".[249] Az egyik valami tábornoknak a lánya, azelőtt a leszboszi szerelmet kultiválta. Majd felöltözünk mindannyian női ruhába, és te is meglátod, hogy mit tud az! Olyan sovány a macska, hogy talán el se tudnál képzelni róla valamit. De érti a módját, kamerád. Csoda egy dög... de majd megismered.

- Pardon! - mondta összerázkódva. - Megint ki kell mennem hányni, ma már harmadszor.

Amikor visszatért, az itt zajló vidám élet igazolására közölte Ságner kapitánnyal, hogy rosszullétének oka a tegnap esti mulatság, amelyen részt vettek az utásztisztek is.

Az utászok parancsnokával, aki szintén kapitányi rangot viselt, Ságner kapitánynak volt szerencséje igen hamar megismerkedni. Éppen beszédült ugyanis az irodába egy uniformisba bújt égimeszelő, három arany csillaggal, és tudomást sem véve Ságner kapitány jelenlétéről, bizalmasan rákiáltott Tayrléra:

- Mit csinálsz, disznó? Jól elintézted tegnap a grófnénkat. - Leült egy székre, és vékony lovaglópálcájával a lábikráját paskolva torkaszakadtából felnevetett: - Ha eszembe jut, ahogy az ölébe hánytál...

- Igen - mondta Tayrle -, nagyon jól mulattunk tegnap. - Csak most mutatta be Ságner kapitányt a lovaglópálcás tisztnek, aztán mindhárman kimentek a dandártörzs irodájából a kávéházba, amely söröző volt azelőtt, és egyik napról a másikra alakult át tiszti szórakozóhellyé.

Ahogy áthaladtak az irodán, Tayrle kapitány elkérte az utászparancsnok nádpálcáját, és rácsapott vele a hosszú asztalra, mire az asztal mellett azonnal felsorakozott tizenkét katonai írnok. A nyugalmas, veszélytelen front mögötti munka szakértői voltak ezek, elégedett hasakkal, extrauniformisban.

Tayrle kapitány, aki meg akarta mutatni Ságnernek és a másik tisztnek, hogy ő kicsoda, ekként förmedt rá a lógás tizenkét kövér apostolára:

- Ne képzeljétek, hogy itt valami hizlaldában vagytok! Disznók! Kevesebbet zabálni és vedelni, többet futkározni.

- Most mutatok nektek még egy produkciót - fordult Tayrle a tiszttársaihoz.

Ismét az asztalra csapott a pálcával, és megkérdezte a tizenkét kövértől:

- Mikor pukkadtok már ki, malacok?

S a tizenkét kövér uniszónóban felelte:

- Parancsára, kapitány úr.

Tayrle kapitány jót nevetett a saját hülyeségén és ostobaságán, s kilépett az irodából.

Csakhamar ott ültek mindhárman a kávéházban, Tayrle egy üveg berkenyepálinkát rendelt, és megparancsolta, hogy küldjenek oda egypár kisasszonyt, aki éppen nincs elfoglalva. Kiderült, hogy a kávéház tulajdonképpen nem más, mint nyilvánosház, s mivel egy kisasszony se volt szabad, Tayrle kapitány a végsőkig felingerült, az előszobában gorombán káromkodni kezdett a madámra, és ráordított, hogy ki van Ella kisasszonynál. Mikor a madám közölte vele, hogy valami hadnagy, még dühösebb lett.

Ella kisasszonynál éppen Dub hadnagy tartózkodott, aki rögtön a menetzászlóalj megérkezése után, a gimnáziumban kijelölt körletben, összehívta egész szakaszát, és hosszú beszédben figyelmeztette katonáit, hogy az oroszok mielőtt visszavonultak volna, mindenütt nemi beteg személyzettel felszerelt bordélyokat hagytak hátra, hogy ezzel az aljas trükkel nagy veszteségeket okozzanak az osztrák hadseregnek. Óva inti tehát katonáit az ilyen intézmények látogatásától. Személyesen fog meggyőződni róla az említett házakban, hogy nem szegték-e meg a parancsát, mert ez már hadizóna; akit pedig rajtakap, az tábori bíróság elé kerül.

Dub hadnagy tehát elindult, hogy személyesen győződjön meg róla, vajon a katonák teljesítették-e a parancsot; nyilván azért választotta az ellenőrző körút kiindulási pontjául Ella kisasszony díványát az úgynevezett "városi kávéház" egyik első emeleti szobájában, s igen jól szórakozott ezen a díványon.

Közben Ságner kapitány visszament a zászlóaljhoz, Tayrle társasága ugyanis feloszlott. Tayrle kapitányt a dandártörzs kereste, ahol a parancsnok már több mint egy órája üvöltözött az adjutánsa után.

A hadosztálytól újabb parancsok érkeztek, s végérvényesen meg kellett határozni az újonnan jött 91. ezred marsrutáját, mert az új utasítások úgy szóltak, hogy a 91. ezred eredeti útirányát a 102. ezred menetzászlóalja veszi át.

Mindenütt nagy volt a zűrzavar, Galícia északkeleti csücskében az oroszok igen gyorsan vonultak vissza, úgyhogy néhány osztrák alakulat ott összekeveredett, helyenként német csapatok ékelődtek be közéjük, s hogy a káosz teljes legyen, újabb menetzászlóaljak és más seregegységek érkeztek a frontra. Ugyanez volt a helyzet a hadizóna többi részén is, mélyen a front mögött, mint például itt Sanokban, ahová egyszerre csak befutottak a hannoveri német hadosztály tartalék csapatai; vezetőjük, egy ezredes, olyan csúnyán nézett, hogy a dandárparancsnok teljesen megkavarodott tőle. A hannoveri ezredes ugyanis felmutatta a saját törzsétől kapott utasításokat, melyek szerint legénységét a gimnáziumban kell elhelyezni, márpedig oda éppen most rakták be a kilencvenegyeseket. Az ezredes követelte továbbá, hogy tisztjei számára ürítsék ki a Krakkói Bank épületét, melyben éppen a dandártörzs ütött tanyát.

A dandárparancsnok közvetlenül felhívta a hadosztályt, pontosan előadta a helyzetet, azután a vadtekintetű hannoveri is beszélt a hadosztállyal, minek eredményeképpen a dandár a következő parancsot kapta: "Este hat órakor a dandár kivonul a városból Turowa-Wolska-Liskowiec-Starasol-Sambor felé, további parancsok a célnál. Vele megy a 91. ezred menetzászlóalja mint fedezet." Ezt az utasítást a dandár a következőképpen bontotta fel: "Az előőrs fél hatkor indul Turowa felé, a déli és északi szárnycsapatok három és fél kilométer távolságot tartanak. A hátvéd negyed hétkor indul."

Így aztán a gimnázium olyan lett, mint a megbolygatott méhkas, és a zászlóalj tisztjeinek tanácskozásáról csak Dub hadnagy hiányzott; Švejk kapott parancsot, hogy keresse meg.

- Remélem - mondta Švejknek Lukᚠfőhadnagy -, minden nehézség nélkül megtalálja, hiszen maguk között úgyis mindig van valami.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy írásbeli parancsot kérek a századtól. Éppen azért kérem, mert mindig közöttünk van az a valami.

Miközben Lukᚠfőhadnagy a noteszának egy kitéphető lapján megírta a parancsot, hogy Dub hadnagy azonnal jöjjön tanácskozásra a gimnáziumba, Švejk tovább beszélt:

- Igenis, az óberlajtnant úr most is egészen nyugodt lehet, mint mindig. Meg fogom találni a lajtnant urat, mert a katonáknak meg van tiltva, hogy a bordélyházba menjenek, és ő biztosan ott lesz az egyikben, hogy meggyőződjön róla, hogy a szakaszából nem-e akar valaki tábori bíróság elé kerülni, amivel mindig fenyegetőzni szokott. Ő maga jelentette ki a szakasz legénysége előtt, hogy végig fogja járni az összes bordélyházakat, és aztán lesz nemulass, és ők meg fogják ismerni a rossz oldaláról is. Különben én tudom, hogy hol van. Itt van mindjárt szemben a kávéházban, mert az egész legénység utánaleskelődött, hogy hová megy legelőször.

Az "Egyesült szórakoztató intézmények és városi kávéház" című vállalat, amelyről Švejk említést tett, két részből állt. Aki nem akart keresztülmenni a kávéházon, a hátsó bejárathoz ment, ahol egy öreg hölgy sütkérezett a napon, s német, lengyel és magyar nyelven körülbelül így üdvözölte a jövevényeket:

- Jöjjön, katonácska, itt széplányok vannak.

Ha a katona belépett, az öreg hölgy végigvezette a folyosón valamiféle fogadószobába, majd odakiáltotta az egyik széplányt; a széplány rögtön oda is futott, ingben, előre kérte a pénzt, amit a madám mindjárt a helyszínen beinkasszált, miközben a katonácska lecsatolta a szuronyát.

A tisztikar a kávéházon keresztül közlekedett. A tiszt uraknak fáradságosabb útjuk volt, mert egészen a hátsó szobákig kellett menniük, ahol válogathattak a tisztek számára fenntartott második garnitúrából; itt csipkés ingek szerepeltek, s bort vagy likőrt szolgáltak fel. A madám itt nem tűrt semmit, minden az emeleti szobácskákban zajlott le, s Dub hadnagy is egy ilyen elpoloskásodott mennyország díványján hentergett alsónadrágban, mialatt Ella kisasszony, általános szokás szerint, elmesélte neki élete kiagyalt tragédiáját, hogy tudniillik az apja gyáros volt, ő maga tanárnő egy pesti líceumban, s a boldogtalan szerelem juttatta idáig.

Dub hadnagy mögött, karnyújtásnyira, egy üveg berkenyepálinka és két pohár állt egy asztalkán. Mivel az üveg félig üres volt, s mind Ella kisasszony, mind Dub hadnagy félrebeszélt már, a hadnagy úr teherbíróképessége igen alacsony lehetett. Mindent összekavart, Ellát Kunertnak tartotta, s a vélt Kunertot szokása szerint ilyen szavakkal fenyegette:

- Kunert, Kunert, te bestia, majd megismersz te engem a rossz oldalamról is...

Švejket ugyanannak a procedúrának akarták alávetni, mint az összes többi katonácskát, aki a hátulsó bejáratnál jelentkezett, de ő barátságosan kitépte magát egy inges örömlány karjaiból, mire a kisasszony felvisított, a lengyel madám odaszaladt, és szemrebbenés nélkül megesküdött rá, hogy a házban nem tartózkodik semmiféle hadnagy úr.

- Ne sokat ordítson velem, nagysád - mondta Švejk barátságosan, édes mosollyal -, mert szájon vágom. Minálunk a Platnéřská utcában egyszer úgy helybenhagytak egy madámot, hogy teljesen elájult. Tudniillik egy fiú az apját kereste ott, akit Vondráčeknek hívtak, és autógumi kereskedése volt. Azt a madámot Křovánnénak hívták, és amikor fellocsolták, és a mentőállomáson megkérdezték tőle, hogy hogy hívják, azt mondta, hogy "Ch"-val kezdődik. És mi a kegyed becses neve?

A tiszteletre méltó matróna iszonyú üvöltésben tört ki, amikor Švejk e szavak után félretolta, s a falépcsőkön komoly képpel megindult az első emeletre.

A lépcső aljában megjelent maga a bordélyház tulajdonosa, egy elszegényedett lengyel nemes, utánafutott Švejknek, rángatni kezdte a Zubbonyát, s közben németül ordítozott vele, hogy katonáknak nem szabad oda felmenni, az a tiszt urak számára van fenntartva, a legénységet a földszinten szolgálják ki.

Švejk figyelmeztette, hogy ő az egész hadsereg érdekében jött ide, s egy hadnagy urat keres, aki nélkül a hadsereg nem vonulhat tovább a harctérre, de a tulajdonos egyre harciasabb lett, úgyhogy Švejk ledobta a lépcsőről, és folytatta szemleútját a felsőbb régiókba. Meggyőződött róla, hogy minden szoba üres, kivéve a legutolsót a folyosó végén, itt ugyanis, miután kopogtatott s lenyomta a kilincset, és kinyitotta az ajtót, felharsant Ella kisasszony rikácsoló hangja: - Besetzt![250] - majd Dub hadnagy kiáltott mély hangon, valószínűleg azt képzelve, hogy a táborbeli szobájában van:

- Herein!

Švejk belépett, odament a díványhoz, átadta a noteszból kitépett lapot Dub hadnagynak, majd fél szemmel az ágy sarkába dobált egyenruhadarabokra pillantva így szólt:

- Lajtnant úrnak jelentem alássan, hogy tessék felöltözni, és a parancs szerint, amit odaadtam, azonnal tessék bejönni a kaszárnyánkba a gimnáziumba, mert nagy katonai tanácskozás van!

Dub hadnagy kidüllesztette összeszűkült pupillájú szemeit, de aztán úgy érezte, mégsem olyan részeg, hogy ne ismerje fel Švejket. Mindjárt arra gondolt, hogy Švejket raportra küldik hozzá, s ezért így szólt:

- Rögtön elintézlek én téged, Švejk. Majd meglátod... hogy... mit... kapsz...

- Kunert - kiáltott Ellára -, töltsél... nekem... még egyet! Ivott, kettétépte az írott parancsot, és elnevette magát:

- Ez... valami kifogás? Minálunk... nincs... semmi... kifogás... A katonaságnál... vagyunk... nem pedig... az iskolában. Szóval... téged... rajtacsíptek... a bordélyházban? Gyere csak... közelebb... Švejk... kapsz tőlem... egypár... pofont. Melyik... évben... verte meg... Makedóniai Fülöp... a rómaiakat, ugye... nem tudod... te... csődör!

- Lajtnant úrnak jelentem alássan - folytatta Švejk kérlelhetetlenül -, a dandártól jött legfelsőbb parancs, hogy a tiszt urak öltözzenek fel, és menjenek bataillonsbesprechungra, tudniillik kirukkolunk innét, és csak most fogják elhatározni, hogy melyik század lesz fórhut, zaitnhut és nachhut.[251] Éppen most határoznak erről, és én azt hiszem, hogy a lajtnant úrnak is lenne hozzá egy-két szava.

Ez a diplomatikus beszéd egy kicsit magához térítette Dub hadnagyot, aki most már kezdte elhinni, hogy mégsem a kaszárnyában van, de azért óvatosságból megkérdezte:

- Hol vagyok?

- Egy kuplerájban tetszik lenni, lajtnant úr, kérem. Isten útjai kiszámíthatatlanok.

Dub hadnagy nagyot sóhajtott, felült a díványon, elkezdte keresgélni az egyenruhája darabjait; Švejk segített neki, s amikor végre felöltözött, mindketten kimentek, de Švejk egy pillanat múlva kacsintva visszajött, és mit sem törődve Ella kisasszonnyal, aki egészen másként értelmezte a visszatérését, és boldogtalan szerelmétől indíttatva azonnal bebújt az ágyba, gyorsan kiitta a pálinka maradékát, majd ismét a hadnagy után eredt.

Az utcán Dub hadnagynak megint a fejébe szállt minden, mert nagyon fülledt volt a levegő. A legkülönbözőbb képtelenségeket magyarázta Švejknek minden összefüggés nélkül. Arról beszélt, hogy van otthon egy helgolandi bélyege, és az érettségi után mindjárt biliárdozni mentek, és nem köszöntek az osztályfőnöknek. Minden mondatához hozzátette:

- Remélem, érti, amit mondok?

- Hát hogyne, én tökéletesen értem a lajtnant urat - felelte Švejk. - A lajtnant úr pontosan úgy beszél, mint a Pokorný bádogos Budějovicében. Ettől, ha az emberek megkérdezték, hogy "Fürdött már az idén a Malšében?" azt felelte: "Nem fürödtem, de viszont az idén sok lesz a szilva." Vagy ha azt kérdezték: "Evett már az idén vargányát?" ő azt felelte: "Nem ettem, de ez az új marokkói szultán állítólag nagyon rendes ember."

Dub hadnagy megállt, és azt dünnyögte:

- A marokkói szultán? Az egy letűnt nagyság - majd letörülte homlokáról az izzadságot, és fátyolos szemével Švejkre bámulva felnyögött: - Így még a télen se izzadtam. Egyetért velem? Érti, amit mondok?

- Értem, lajtnant úr kérem. Mihozzánk a "Kehely"-be mindig eljárt egy idősebb úr, valami nyugdíjas tartományi bizottsági tanácsos, és ő pont ugyanezt állította. Mindig azt mondta, csodálkozik, hogy milyen nagy a különbség a téli és a nyári hőmérséklet között. Nagyon furcsa, azt mondja, hogy az emberek még nem jöttek rá erre.

A gimnázium kapujában Švejk elvált Dub hadnagytól, s ez felbotorkált a lépcsőn a tanári szobába, ahol a katonai tanácskozás folyt, és azonnal jelentette Ságner kapitánynak, hogy ő teljesen részeg. Az egész tanácskozás alatt lehorgasztott fővel ült, de a vita közben néha felemelkedett, és elkiáltotta magát:

- Uraim, az önök álláspontja tökéletesen helyes, viszont én tökrészeg vagyok.

Miután végeztek az összes elintéznivalókkal, és Lukᚠfőhadnagy századát kijelölték elővédnek, Dub hadnagy egyszerre csak összeszedte magát, felállt, és azt mondta:

- Uraim, emlékezem az osztályfőnökünkre, az első osztályból. Üdv, üdv, üdv neki!

Lukᚠfőhadnagynak az az ötlete támadt, hogy legjobb lesz, ha Dub hadnagyot egyelőre beviteti Kunerttal a szomszédos fizikai szertárba, melynek ajtajában őrség állt, hogy senki se lophassa el az ásványgyűjtemény maradványait. A dandár is felhívta erre minden áthaladó alakulat figyelmét.

Azóta voltak ilyen elővigyázatosak, amióta egy menetzászlóaljat a gimnáziumban szállásoltak el, s a katonáknak különösen az ásványgyűjtemény tetszett, a tarka kristályok és kavicsok, melyeket el is raktak a hátizsákjukba.

A katonai temető egyik fehér fakeresztjén a következő felirat van: "Gargányi László. Itt alussza örök álmát egy honvéd, aki a szertárban minden denaturált szeszt kiivott egy edényből, amelyben különböző csúszómászókat őriztek."

A világháború még a kígyókra öntött spiritusszal is pusztította az emberi fajt.

Miután a tisztek szétszéledtek, Lukᚠfőhadnagy odahívatta, Kunertot, hogy vigye át Dubot a szertárba, és fektesse le a díványra.

Dub hadnagy egyszerre olyan lett, mint a kisgyerek; megfogta Kunert kezét, vizsgálni kezdte a tenyerét, és azt mondta, hogy megjósolja neki a tenyeréből majdani hitvesének a nevét.

- Magát hogy hívják? Vegye ki a zubbonyom felső zsebéből a noteszemet meg a ceruzámat. Szóval magát Kunertnak hívják; nahát, jöjjön vissza egy negyedóra múlva, és én itt hagyok magának egy cédulát a felesége őnagysága nevével.

Alig mondta ki e szavakat, horkolni kezdett, de csakhamar felriadt, belefirkált valamit a noteszába, kitépte azt a lapot, ledobta a földre, s titokzatosan a szájához tartva az ujját, így szólt, mintha álmában beszélne:

- Most még ne, csak egy negyedóra múlva. Legjobb lesz, ha bekötött szemmel keresi a cédulát.

Kunert olyan jó marha volt, hogy egy negyedóra múlva valóban visszajött, s amikor széthajtogatta a cédulát, Dub hadnagynak a következő ákombákomjait olvasta rajta: "Az ön majdani hitvesének a neve: Nagyságos Kunertné."

Kunert azután megmutatta a cédulát Švejknek, és Švejk azt mondta, hogy jól őrizze meg, mert az ilyen tiszti dokumentumokat mindenkinek meg kell becsülnie, és régebben, amikor ő a tényleges idejét szolgálta, az nem fordulhatott elő, hogy egy tiszt a puccerjével levelezzen, s méghozzá nagyságosnak titulálja.


Miután megtörténtek az előkészületek, hogy a kapott parancsoknak megfelelően elvonulhassanak, a dandárparancsnok, akit a hannoveri ezredes oly szépen kiebrudalt, felsorakoztatta az egész zászlóaljat a szokásos négyszögbe, és nagy beszédet mondott. A tábornok ugyanis rendkívül szeretett szónokolni, hetet-havat összehordott, s amikor már nem volt több mondanivalója, eszébe jutott a tábori posta.

- Katonák - mennydörögte a négyszög közepén -, közeledünk az ellenség arcvonalához, amelytől csak néhány napi menetelés választ el bennünket. Eddigi utatok folyamán, katonák, még nem közölhettétek otthon hagyott szeretteitekkel a címeteket, hogy távoli rokonaitok tudják, hová írjanak nektek, és hátrahagyott családotok megörvendeztethessen benneteket a leveleivel. - A tábornok valahogy nem tudott kikecmeregni ebből, és számtalanszor elismételte: - Távoli kedveseitek... drága rokonaitok... hátrahagyott szeretteitek... - és így tovább, míg végül egy iszonyú ordítással kitört a bűvös körből: - Erre való a fronton a tábori posta!

További beszédéből az derült ki, hogy mind a jelenlevő szürkeegyenruhás embereknek a legnagyobb örömmel kell agyonlövetniük magukat pusztán azért, mert a fronton tábori posták működnek, s ha valakinek egy gránát letépi mindkét lábát, gyönyörű halála lesz, ha közben arra gondol, hogy a tábori postaszáma hetvenkettő, s talán már ott is fekszik egy hazai levél a távoli kedvesektől, nem is beszélve a csomagról, amely egy darab füstölt húst, szalonnát és otthoni kétszersültet tartalmaz.

E beszéd után a dandár zenekara eljátszotta a császári himnuszt, megéljenezték a császárt, majd a Bug menti vágóhídra szánt emberi barmok egyes csoportjai a kapott parancsok szerint szép sorban útnak indultak.

A 11. század fél hatkor indult el Turowa-Wolska felé. Švejk hátul menetelt a századtörzzsel és a szanitécekkel, Lukᚠfőhadnagy ide-oda lovagolt az oszlop oldalán, és minden pillanatban hátraügetett a szanitécekhez, hogy megnézze Dub hadnagyot, akit ponyvával letakarva, kocsin vittek az ismeretlen jövendő újabb hőstettei felé; továbbá azért is, hogy az utat megrövidítendő, eldiskuráljon Švejkkel, aki türelmesen cipelte borjúját és fegyverét, s éppen arról mesélt Vaněk számvivő őrmesternek, hogy évekkel azelőtt milyen szépen masíroztak a Velké Meziřiči-i hadgyakorlaton.

- Pont ilyen vidék volt, mint ez itten, csakhogy akkor nem voltunk ilyen feldmészigek,[252] mert akkor még azt se tudtuk, hogy mi az a tartalék konzerv, és ha valami konzervet faszoltunk, akkor a mi szakaszunk az első éjjeli szálláson megzabálta, és helyette téglát raktunk a borjúba. Az egyik faluban ellenőrzés volt, az összes téglákat kidobálták a borjúkból, és olyan sok tégla volt, hogy egy odavalósi ember aztán családi házat épített belőle.

Nem sokkal ezután Švejk már Lukᚠfőhadnagy lova mellett masírozott szabályszerűen, és a tábori postákról mesélt a parancsnokának:

- Nagyon szép volt az a beszéd, és biztosan nagyon jólesik minden katonának, ha valami szép levelet kap hazulról. De én, amikor évekkel ezelőtt Budějovicében szolgáltam, összesen csak egy levelet kaptam a kaszárnyába, és azt egész mostanig megőriztem.

Švejk elővett mocskos bőrtárcájából egy elmázolódott levelet, s mindjárt fel is olvasta, lépést tartva Lukᚠfőhadnagy lovával, amelyet a parancsnok lassúbb ügetésre fogott:

- "Te aljas csirkefogó, te gyilkos és gazember! Kříž káplár úr bejött szabadságra Prágába, és én táncoltam vele a Kocanban, és ő elmondta nekem, hogy te a budějovicei Zöld Békában táncolsz valami hülye cafkával. Tudd meg, ezt a levelet a budin írom, a deszkán a lyuk mellett, közöttünk mindennek vége. A te volt Boženád. Hogy el ne felejtsem, az a káplár érti a módját, és agyon fog szekírozni téged, én kértem meg rá. És még valamit el ne felejtsek, ha majd szabadságra jössz, engem már nem találsz az élők között."

- Ne is mondjam - folytatta Švejk lassú ügetésben -, hogy amikor szabadságra mentem, igenis az élők között volt, de még milyen élők között. Most is a Kocanban találtam meg, két katona ölelgette egy idegen ezredből, és az egyik olyan nagyon élő volt, hogy egész nyilvánosan benyúlt a blúzába, mintha ki akarná venni onnét, óberlajtnant úrnak jelentem alássan, az ártatlansága hímporát, ahogy a Věnceslava Luzická írja, de ilyesfélét mondott egyszer egy olyan tizenhat év körüli kislány is a tánciskolában egy gimnazistának, aki megcsípte a vállát, és ez a kislány elsírta magát, és hangosan azt mondta: "Uram, ön letörülte a szüzességem hímporát." Persze mindenki nevetett, és a kislány mamája, aki ott volt, és vigyázott rá, kivitte ott a Besedában a folyosóra, és megrugdosta ezt a buta libát. Én arra a véleményre jutottam, óberlajtnant úr, kérem, hogy a vidéki lányok mégiscsak őszintébbek, mint az ilyen nyúzott városi kisasszonykák, akik mindenféle tánciskolába járnak. Amikor évekkel ezelőtt Mníšekben voltunk táborban, bementem táncolni Starý Knínba és ismeretséget kötöttem egy bizonyos Karla Veklovával, de nem nagyon tetszettem neki. Egyszer vasárnap este kivittem a halastóhoz, ott leültünk a gátra, és amikor lement a nap, megkérdeztem tőle, hogy én is kellek-e neki. Jelentem alássan, óberlajtnant úr, a levegő olyan langyos volt, minden madárka dalolt, és ő borzasztóan nevetve azt felelte: "Úgy kellesz nekem, mint kóc a seggembe, hiszen te hülye vagy." És én tényleg hülye voltam, olyan szörnyű hülye, óberlajtnant úrnak jelentem alássan, hogy amikor azelőtt a vetések között mentünk a magas gabonában, egészen lakatlan helyeken, még csak egyszer se ültünk le, és én csak mutattam neki azt az istenáldását, és a hülye fejemmel azt magyarázgattam ennek a parasztlánynak, hogy ez itten rozs, ez itten búza, ez meg zab.

S mintha ezt a "zabot" akarnák megerősíteni, az elöl masírozó katonák rázendítettek annak a nótának a folytatására, amellyel már Solferino alatt is véreztek a cseh ezredek Ausztriáért:

Mikor éjfélt harangoztak,
kiugrott a zsákból a zab,
bumsztarára, bumsztarám,
nem szabódik a leány!

S a többiek azonnal átvették a dalt:

Nem ám, nem ám, nem ám,
nem olyan a leány,
kettőt cuppant az arcodra,
egyet balra, egyet jobbra,
bumsztarára, bumsztarám,
nem szabódik a leány,
nem ám, nem ám, nem ám,
nem olyan a leány...

Aztán a németek kezdték fújni ugyanezt a nótát, németül.

Nagyon régi katonanóta ez, talán már a napóleoni csaták idején is fújták minden nyelven. Most vígan zengett a galíciai síkságon, a turowa-wolska-i poros országút fölött, amelynek mindkét oldalán, egészen a dél felől zöldellő dombokig, lovak patája és sok ezer nehéz katonabakancs talpa tiporta le és pusztította el a földeket.

- Körülbelül így intéztük el a vidéket a píseki hadgyakorlatokon is - mondta Švejk körülnézve. - Volt velünk egy főherceg is, ez olyan igazságos úr volt, hogy amikor stratégiai okokból az egész stábjával belement a vetésbe, az adjutánsának utána mindjárt fel kellett becsülni az egész kárt. Egy Pícha nevű paraszt egyáltalán nem örült az ilyen látogatásoknak, és nem fogadta el a kincstártól azt a tizennyolc korona kártérítést, amit az öt hold letaposott földjéért kínáltak neki, mindenáron pereskedni akart, óberlajtnant úr, kérem, és ezért másfél évet kapott.

- Én azt hiszem, óberlajtnant úr, inkább örülnie kellett volna, hogy valaki a császári családból meglátogatja a mezején. Egy másik paraszt, aki öntudatosabb lett volna, az fehér ruhába öltöztette volna az összes lányait, mint a koszorúslányokat, bokrétákat adott volna a kezükbe, és felállította volna őket a portáján, és mindegyiknek úgy kellett volna üdvözölni a magas rangú urat, mint ahogy Indiáról olvastam egyszer, hogy egy fejedelemnek az alattvalói odaálltak, és tűrték, hogy eltiporja őket az az elefánt.

- Miket beszél maga, Švejk? - kiáltott rá a lóról Lukᚠfőhadnagy.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, én azt az elefántot gondolom, amelyik a hátán vitte azt a fejedelmet, akiről olvastam.

- Az a fő, hogy maga mindent nagyon helyesen meg tud magyarázni, Švejk - mondta Lukᚠfőhadnagy, és előrelovagolt. Ott már felbomlott a menetoszlop, a vonatbeli pihenő után ez a szokatlan masírozás, teljes menetfelszereléssel, mindenkinek megfájdította a vállát, és mindenki úgy segített magán, ahogy tudott. A puskát át-átvetették egyik vállukról a másikra, a többség már nem is szíjon vitte, hanem hátradűtve, mint a gereblyét vagy vasvillát. Volt, aki azt hitte, hogy az árokban vagy a mezsgyén kellemesebb lesz a járás, ott talán mégiscsak puhább a föld a lábuk alatt, mint a poros országúton.

A legtöbben lógó fejjel bandukoltak, és mindenkit nagy szomjúság gyötört, mert hiába bukott már le a nap, éppoly fülledt, meleg volt a levegő, mint délben, és egyetlen csepp víz sem volt a kulacsában senkinek. A masírozás első napja, a szokatlan helyzet, amely egyre nagyobb kínok bevezetőjének ígérkezett, valamennyiüket mindinkább elbágyasztotta és kimerítette. A nótázást is abbahagyták, és arról tárgyaltak, vajon milyen messzire lehet Turowa-Wolska, ahol, úgy hitték, megszállnak éjszakára. Néhányan leültek az árokszélre, s hogy ne legyen feltűnő a dolog, kifűzték a bakancsukat, és első pillantásra olyan embereknek látszottak, akik rosszul csavarták be a kapcát, és most meg akarják igazítani, hogy a további masírozás közben ne nyomja a lábukat. Mások a puskaszíjat vették rövidebbre vagy hosszabbra, vagy kinyitották a hátizsákot, és átrendezték a tartalmát, önmaguknak is bebeszélve, hogy a helyes súlyelosztás érdekében cselekszenek így, hogy a hátizsák hevedere ne húzza jobban az egyik vagy a másik vállukat. Amikor Lukᚠfőhadnagy odaért hozzájuk, sorra felálltak, és jelentették, hogy szorít a bakancs, vagy valami hasonlót; persze csak akkor, ha a kadétok vagy szakaszvezetők Lukᚠfőhadnagy kancáját megpillantva már korábban előre nem kergették őket.

De az odalovagló Lukᚠfőhadnagy egész barátságosan szólt rájuk, hogy csak keljenek fel, Turowa-Wolskáig már csak három kilométer az út, ott majd megpihenhetnek.

Közben a kétkerekű szanitéckocsi szüntelen zötyögése magához térítette Dub hadnagyot. Az öntudatát még nem nyerte ugyan teljesen vissza, de már fel tudott ülni, kihajolt a kétkerekűből, és rákiáltott a századtörzs tagjaira, akik könnyedén sétáltak mellette, mert kezdve Balounnal és végezve Chodounskýval, valamennyien felrakták borjújukat a kétkerekűre. Csak Švejk haladt előre rettenthetetlenül, teljes menetfelszereléssel, puskáját dragonyos mód keresztbe szíjazva a mellén; pipázott, és ezt fújta masírozás közben:

Mikor mentünk Jaromĕřbe,
elhiszed-e, nem hiszed-e,
odaértünk estefele...

Több mint ötszáz lépéssel Dub hadnagy előtt porfelhő szállt fel az országútról, és katonák alakjai váltak ki belőle; Dub hadnagy, akibe visszatért a lelkesedés, kihajolt a kétkerekűből, és beleordított az országút porába:

- Katonák, magasztos, de nehéz feladat áll előttetek, fárasztó menetek várnak rátok, különböző lemondások és mindennemű gyötrelmek. De én bizalommal eltelve számítok a ti kitartásotokra és erős akaratotokra, amelyért kijár nektek minden elismerés és csodálat.

"Te állat", rímelt rá Švejk gondolatban. Dub hadnagy tovább szónokolt:

- Számotokra, katonák, nem létezik olyan akadály, bármilyen hatalmas legyen is, amit le ne tudnátok küzdeni! Még egyszer mondom nektek, katonák, hogy nem könnyű győzelmekre vezetlek benneteket. Kemény lesz a dió, de ti majd megbirkóztok vele! A történelem dicsőíteni fog benneteket évszázadokon át.

"Jobban teszi, hogyha okád", rímelt rá megint Švejk.

És Dub hadnagy mintha meghallotta volna, fejét kilógatva hányni kezdett az út porába, és amikor kihányta magát, így kiáltott:

- Katonák, előre - majd visszahengeredett Chodounský távírász borjújára, és aludt, mint a bunda egészen Turowa-Wolskáig; itt végül Lukᚠfőhadnagy parancsára leszedték a kocsiról, és talpra állították, s a főhadnagy igen hosszas és fáradságos beszélgetést folytatott vele, míg végül Dub hadnagy magához tért annyira, hogy kijelenthesse:

- Logikusan nézve, hülyeséget követtem el, amit azonban az ellenséggel szemtől szembe fogok jóvátenni.

De azért még mindig nem volt egészen magánál, mert mielőtt elindult volna a szakaszához, még azt mondta Lukᚠfőhadnagynak:

- Maga még nem ismer, de majd megismer!

- Švejknél majd informálódhat arról, hogy miket művelt.

Dub hadnagy tehát a szakasza helyett előbb Švejkhez ment, akit Baloun és Vaněk számvivő őrmester társaságában talált meg.

Baloun éppen arról mesélt, hogy náluk a malomban mindig be volt hűtve egy üveg sör a kútba. Olyan hideg volt az a sör, hogy az embernek elvásott tőle a foga. A többi malomban esténként túróra szokták inni az ilyen sört, de ő, a nagy falánkságában, amiért most megbüntette az Úristen, a túró után mindig bevágott még egy jó darab húst is. Most aztán az isteni igazságosság megbüntette a turowa-wolskai kutak büdös vizével, amibe a kolera miatt mindenkinek citromsavat kell szórnia; ezt épp az előbb osztották ki, amikor rajonként vizet faszoltak a kútról. Baloun úgy vélte, hogy ezt a citromsavat valószínűleg az emberek kiéheztetése miatt adták. Igaz, hogy Sanokban sikerült egy kicsit jóllaknia, sőt Lukᚠfőhadnagy megint odaadta a fele borjúsültjét, amit a dandártól hozott neki, de ez azért bosszantó, ő mégiscsak azt hitte, hogy majd ha megérkeznek ide, és éjjeli pihenő lesz, megint főzni fognak valamit. Már biztos is volt ebben, amikor a szakácsok vizet hordtak a kondérokba. Mindjárt odament a konyhákhoz, hogy megkérdezze, mi a helyzet, és a szakácsok azt felelték, hogy csak vízhordásra kaptak parancsot, bármikor jöhet egy másik parancs, hogy öntsék ki a vizet.

Ekkor lépett hozzájuk Dub hadnagy, s mivel még egyáltalán nem volt biztos önmagában, megkérdezte:

- Diskurálnak?

- Diskurálunk, lajtnant úr kérem - felelte Švejk mindannyiuk nevében -, nálunk most a tetőpontján áll a vigalom. Legjobb, ha az ember mindig jól eldiskurálgat. Most éppen citromsavról diskurálunk. Mulatság nélkül egy katona se tud meglenni, így legalább könnyebben elfelejti a sok strapát.

Dub hadnagy azt mondta, hogy jöjjön odább, mert kérdezni akar tőle valamit. Miután félrementek, rendkívül bizonytalan hangon megkérdezte:

- Nem énrólam diskuráltak?

- Á, szó se róla, isten őrizz, lajtnant úr, csak arról a citromsavról meg füstölt húsról.

- Lukᚠfőhadnagy azt mondta, hogy állítólag elkövettem valamit, és maga mindent tud erről, Švejk.

Švejk igen komolyan és nyomatékosan így szólt:

- Semmit se tetszett elkövetni, lajtnant úr, csupán látogatóban tetszett lenni egy rossz hírű házban. De biztos valami tévedés történt. A Kecske téri Pimper bádogost is mindig keresni kellett, amikor bement a városba bádogért, és őt is mindig ilyen helyeken találták meg, a Šuhában vagy a Dvořákban, mint én a lajtnant urat. Lent volt a kávéház, és a mi esetünkben fent voltak a lányok. A lajtnant úr biztosan tévedésben volt, hogy tulajdonképpen hol is tetszik lenni, mert nagyon meleg volt, és aki nem szokta meg az italt, az az ilyen hőségben még a közönséges rumtól is berúg, nemhogy a berkenyepálinkától, mint a lajtnant úr. Úgyhogy én parancsot kaptam, hogy adjak át a lajtnant úrnak egy meghívást a besprechungra, mielőtt kirukkolunk, és az emeleten meg is találtam a lajtnant urat annál a nőnél; a nagy hőségtől meg a pálinkától meg se tetszett ismerni engem, és úgy tetszett ott feküdni a kanapén levetkőzve. Egyáltalán nem tetszett tombolni, még azt se tetszett mondani, hogy "maga még nem ismer engem", de az ilyesmi bárkivel előfordulhat, amikor nagy a hőség. Van, aki szörnyen szenved tőle, a másik meg úgy kerül bele, mint Pilátus a krédóba. Ha ismerni tetszett volna az öreg Vejvodát, aki pallér volt Vršovicében, az kijelentette, lajtnant úr kérem, hogy nem iszik többé olyan italt, amitől be lehet rúgni. Még egy stamperlit felhajtott az útra, aztán világgá ment, hogy ilyen alkoholmentes italokat keressen. Először a "Megállóhoz" címzett kocsmába ment be, rendelt egy negyedliter vermutot, és feltűnés nélkül elkezdett kérdezősködni a kocsmárosnál, hogy mit is isznak azok az absztinens antialkoholisták. Nagyon helyesen az volt a véleménye, hogy a tiszta víz még az absztinensek számára is nagyon kegyetlen ital. Így aztán a kocsmáros megmagyarázta neki, hogy az absztinensek szódavizet isznak, tejet, meg aztán alkoholmentes borokat, hideg fokhagymalevest és más, szesz nélküli italokat. Ebből az öreg Vejvodának mégiscsak az az alkoholmentes bor felelt meg a legjobban. Még megkérdezte, hogy vannak-e alkoholmentes pálinkák is, megivott még egy negyedliter vermutot, és elbeszélgetett a kocsmárossal arról, hogy az már tényleg bűn, ha valaki gyakran berúg, mire a kocsmáros azt mondta, hogy ő mindent el tud viselni, kivéve az olyan részeg embert, aki másutt rúg be, és aztán hozzá jön kijózanodni egy üveg szódával, és még randalírozik is. "Rúgjál be nálam, mondta a kocsmáros, akkor az én emberem vagy, különben nem ismerlek." Az öreg Vejvoda így felhajtotta a poharát, és tovább ment, amíg el nem ért, lajtnant úr, egy Károly téri borkereskedésbe, ahová néha szintén eljárt, és megkérdezte, hogy nincs-e alkoholmentes boruk. "Alkoholmentes borunk nincsen, Vejvoda úr, mondták neki, de van vermutunk vagy sherrynk." Az öreg Vejvoda valahogy szégyellte magát, úgyhogy megivott egy negyedliter vermutot meg egy negyedliter sherryt, és ahogy ott ült, lajtnant úr, összeismerkedett egy másik ilyen absztinenssel. Picsi-pácsi, elbeszélgettek, hozattak még egy-egy negyedliter sherryt, és a végén megbeszélték, hogy az az úr ismer egy helyet, ahol alkoholmentes bort mérnek. "A Bolzano utcában van, lépcsőn kell lemenni, és gramofonjuk is van." Erre a jó hírre az öreg Vejvoda egy egész üveg vermutot hozatott, és aztán mind a ketten elmentek a Bolzano utcába, ahol lépcsőn kell lemenni, és gramofonjuk is van. És ott tényleg csupa gyümölcsbort mértek, nemcsak hogy szeszmenteset, hanem egyáltalán nem is volt benne alkohol. Előbb hozattak fejenként egy fél liter egresbort, aztán egy fél liter ribizlibort, és amikor megittak még egy fél liter alkoholmentes egresbort, elkezdett zsibbadni a lábuk a sok vermuttól meg sherrytől, amit azelőtt ittak, és elkezdtek kiabálni, hogy hozzanak nekik hivatalos igazolványt, hogy amit ők itt isznak, az alkoholmentes bor. Mert ők absztinensek, és ha nem hozzák nekik rögtön azt az igazolványt, akkor ők mindent szétvernek itt a gramofonnal együtt. Aztán a rendőröknek mind a kettőt fel kellett cipelniük azokon a lépcsőkön a Bolzano utcába, be kellett hogy rakják őket a rabomobilba és aztán a különcellába, a végén pedig mind a kettőt el kellett ítélni, mint absztinenst, részegség miatt.

- Miért meséli ezt nekem? - kiáltotta Dub hadnagy, aki ettől a beszédtől teljesen kijózanodott.

- Jelentem alássan, lajtnant úr, ez tulajdonképpen nem is tartozik ide, de ha már így beszélgetünk egymással...

Dub hadnagy most már teljesen magához tért, rádöbbent, hogy Švejk megint megsértette, s ezért így kiáltott fel:

- Majd megismersz egyszer! Hogy állsz?

- Alázatosan jelentem, hogy rosszul állok, mert elfelejtettem összeverni a patámat, jelentem alássan. De máris megcsinálom. - S ezzel Švejk a legszabályszerűbb haptákba vágta magát.

Dub hadnagy erősen törte a fejét, hogy mit mondjon még, de végül is csak annyit mondott:

- Jól vigyázz, hogy ne kelljen utoljára mondanom - s e kijelentést régi mondásának egy új változatával egészítette ki: - Te még nem ismersz engem, de én ismerlek téged.

Miután otthagyta Švejket, a kaccenjammeres Dub hadnagy azt gondolta magában: "Talán jobb hatással lett volna rá, ha azt mondom neki: ťÉn már régóta ismerlek, zsivány, a rossz oldaladról is.Ť"

Azután Dub hadnagy Kunertot hívatta, és ráparancsolt, hogy szerezzen valahonnét egy korsó vizet.

Kunert becsületére legyen mondva, hogy a korsót is, a vizet is jó sokáig kereste egész Turowa-Wolskában.

Korsót végül is a plébános úrtól sikerült lopnia egyet, vizet pedig egy teljesen bedeszkázott kútból mert a korsóba. E célból természetesen ki kellett törnie néhány deszkát, minthogy a kutat azért szerelték így fel, mert tífuszgyanús volt a vize.

Dub hadnagy azonban minden további következmény nélkül felhajtotta a korsó egész tartalmát, ezzel is igazolva a régi mondást: "Jó disznónak nem árt semmi."

Mindnyájan nagyot tévedtek, amikor azt hitték, hogy Turowa-Wolskában fogják tölteni az éjszakát.

Lukᚠfőhadnagy magához hívatta Chodounský telefonistát, Vaněk számvivő őrmestert, Švejk századfutárt és Balount. A parancs igen egyszerűen hangzott. Mindannyian a szanitéceknél hagyják a felszerelésüket, a mezei úton át azonnal elindulnak Maly Polanec felé, onnét pedig a patak mentén délkeleti irányban mennek tovább Liskowiecig.

Švejk, Vaněk és Chodounský lesznek a szállásmesterek. Gondoskodniuk kell éjjeli szállásról a század részére, amely egy órával, legfeljebb másfél órával utánuk érkezik meg a célhoz. Baloun közben azon a szálláson, amely az övé, Lukᚠfőhadnagyé lesz, süttessen meg egy libát, a három szállásmester pedig vigyázzon Balounra, hogy fel ne falja a felét. Ezenkívül Vaněk és Švejk vásároljon egy disznót a századnak, a század hússzükségletéhez szabott súlyban. Éjszaka gulyásfőzés lesz. A legénység éjjeli szállása rendes legyen; kerüljék el a tetves kunyhókat, hogy a legénység alaposan kipihenhesse magát, mert a század már reggel fél hétkor tovább indul Liskowiecből Kroscienkán át Starasol felé.

A zászlóalj tudniillik már nem volt szegény. Sanokban a dandárintendantúra némi előleget folyósított a vágóhidak jövendő anyagára. A századpénztárban több mint százezer korona volt, és Vaněk számvivő őrmester már parancsot kapott, hogy majd ha helyben lesznek (vagyis a lövészárokban, az egész századra váró halál előtt), számolja el és fizesse ki a legénységnek az elmaradt komiszkenyérért és menázsiért vitathatatlanul járó összegeket.

Miközben a három szállásmester és Baloun felkészült az útra, a századnál megjelent a helybeli plébános úr, s egy különböző nyelveken nyomtatott szöveget osztogatott a katonáknak, nemzetiségük szerint. "Lourdes-i dal" volt a szöveg címe, és a plébános úr egy egész csomagot hozott ebből a dalból; valami magas rangú katonai egyházférfiú hagyta itt, aki autón utazta be néhány örömlánnyal az elpusztított Galíciát, hogy a plébános úr majd ossza szét az áthaladó katonai alakulatok között.

Amott, hol a völgyre lehajlik a hegy,
harang szava kondul, és árad a kegy.
Ave, ave, ave Maria; - Ave, ave, ave Maria!
Haj, Bernadette, leányka, nyújtsd a kezed,
mert téged az Úristen lelke vezet. - Ave!
S meglátott a sziklán egy csillagi fényt
és abban egy magasztos, mennyei lényt. - Ave!
Az alakját patyolat köntös fedi
és derekát égszínkék öv övezi. - Ave!
Egy rózsafüzért fog és mutatja azt,
a zöldellő völgyre lehull a malaszt. - Ave!
Haj, Bernadette lányarca most csupa tűz,
földöntúli sugárban izzik a szűz. - Ave!
Már térdel és ajkáról száll az ima,
megszólítja őt a magasztos Anya. - Ave!
"Lásd, gyermek, én fogantam szeplőtelen,
s az emberiséget én védelmezem! - Ave!
Jövel, ti sok ájtatos zarándokok,
hozzátok el nékem imádatotok. - Ave!
És márványból templomot rakjatok itt,
mert itten az Istennek anyja lakik. - Ave!
E kis forrás mostantól csodákat tesz
és jóságom örökös záloga lesz." - Ave!
Ó, dicsőség néked, te virágos völgy,
hol földünkre szállott a mennyei Hölgy! - Ave!
Ó, királynőnk, fenséges asszonyanyánk,
fényes csodabarlangod üdvöt hint ránk. - Ave!
Úgy lőn, ahogy kívántad, tódul a nép,
és ujjongva imádja királynőjét. - Ave!
Ó, Szűzanya, te ki a jótevőnk vagy,
sok égető bajunkra balzsamot adj. - Ave!
Ó, üdvösség csillaga, légy oly kegyes,
az Úristen trónja elébe vezess. - Ave!
Ó, gyámolíts bennünket, anyai Szív,
és hallgasd meg azt, aki epedve hív.

Turowa-Wolskában sok latrina volt, és a latrinákban mindenütt a "Lourdes-i dal" példányai hevertek.

A Kašperské Hory-i Nachtigal káplár szerzett egy üveg pálinkát egy halálra ijesztett zsidótól, összegyűjtötte néhány bajtársát, s most együttesen fújni kezdték németül a "Lourdes-i dalt", a "Prinz Eugen" című katonanóta dallamára, csak az "Ave!" refrént hagyták el.

A 11. század éjjeli szállásának előkészítésével megbízott négy katonára átkozottul csúnya út várt, amikor besötétedett, s ők egy kis erdőbe érkeztek a patakon túl, amely állítólag Liskowiec felé vezetett.

Balount, aki először került ilyen helyzetbe, szembe a nagy ismeretlennel, s aki rendkívül titokzatosnak érzett mindent, a sötétséget és szálláskereső megbízatásukat is, egyszerre csak szörnyű gyanú fogta el, hogy nem is olyan ártatlan dolog ez az egész.

- Bajtársak - mondta halkan, a patak menti úton bukdácsolva -, bennünket feláldoztak.

- Hogyhogy? - förmedt rá csendesen Švejk.

- Bajtársak, ne kiabáljunk úgy - kérlelte őket Baloun halkan -, máris érzem a derekamban, meghallanak bennünket, és mindjárt lőni kezdenek ránk. Tudom én. Minket azért küldtek előre, hogy kiderítsük, nincs-e ott az ellenség, és ha meghallják a lövéseket, mindjárt tudni fogják, hogy nem szabad tovább menni. Mi vagyunk az előőrs, bajtársak, ahogy a Terna káplártól tanultam.

- Hát akkor csak eredj előre - mondta Švejk. - Mi majd szépen utánad megyünk, hogy megvédjél bennünket a testeddel, ha már ilyen marha nagy ember vagy. És ha meglőnek, rögtön szólj nekünk, hogy még idejében hasra vágódhassunk. Micsoda katona vagy te, halljátok, attól fél, hogy rálőnek. Éppen ettől kell hogy boldog legyen minden katona, mert minden katonának tudnia kell, hogy minél többet lövöldöz rá az ellenség, annál jobban fogy az ellenség muníciókészlete. Minden lövés, amit egy ellenséges katona lead terád, csökkenti az ő harcképességét. Amellett ő is örül, hogy rád lőhet, mert legalább nem kell hogy cipelje a patronjait, és könnyebben futhat.

Baloun nagyot sóhajtott:

- De énnekem gazdaságom van odahaza.

- Hát fütyülj arra a gazdaságra - tanácsolta Švejk -, inkább essél el a császár őfelségéért. Tán nem tanítottak meg erre a katonaságnál?

- Csak úgy említették - mondta a bamba Baloun. - Csak a gyakorlótérre vittek ki, aztán meg semmi ilyesfélét nem hallottam, mert puccer lettem... Ha legalább jobban etetne minket a császár őfelsége...

- Nahát, csuda egy telhetetlen disznó vagy, hallod-e. Csata előtt egyáltalán nem is szabad etetni a katonát, ezt már évekkel ezelőtt megmagyarázta nekünk az iskolán az Untergriez kapitány úr. Mindig azt mondta nekünk: "Átkozott csibészek, ha valamikor háború lenne, ha csatára kerülne a sor, nehogy telezabáljátok magatokat a csata előtt. Aki teletömi magát, és haslövést kap, az mindjárt kész lesz, mert az ilyen sebnél az összes menázsi meg cvibak kijön a beleiből, és az ilyen katona mindjárt gyulladást kap, és kész van. De ha nincs a gyomrában semmi, akkor egy ilyen haslövésre oda se fütyül, annyi az egész, mint egy darázscsípés, direkt jólesik."

- Én gyorsan emésztek - mondta Baloun -, az én gyomromban sose marad sok ennivaló. Én, pajtás, bevágok például egy egész tál gombócot disznósülttel meg káposztával és egy fél óra múlva három leveseskanálnyit se szarok neked belőle, a többi elveszett bennem. Például van, aki azt mondja, hogyha rókagombát eszik, úgy jön ki belőle, ahogy volt, csak meg kell mosni, és megint besavanyítani, nálam pedig fordítva. Bezabálok annyi rókagombát, hogy más ember szétpukkadna tőle, és amikor aztán kimegyek az árnyékszékre, csak egy kis sárga kását tudok kifingani, mint egy gyerek, a többi szintén elveszett bennem.

- Énbennem, pajtás - közölte Baloun bizalmasan Švejkkel - még a halcsont meg a szilvamag is feloldódik. Egyszer direkt megszámoltam. Megettem hetven szilvás gombócot magostul, és amikor éreztem, hogy itt az ideje, kimentem a pajta mögé, megkotortam azt a kis csomót egy fadarabbal, félrelöktem a magokat és számoltam. A hetven magnak több mint a fele feloldódott bennem.

Halk, elnyújtott sóhaj szállt fel Baloun szájáról:

- Az asszony odahaza krumplis tésztából csinálta a szilvás gombócot, és még beletett egy kis túrót is, hogy kiadósabb legyen. Mindig jobb szerette mákkal beszórva, mint sajttal, én meg fordítva, úgyhogy emiatt egyszer fel is pofoztam... Nem tudtam megbecsülni a családi boldogságomat.

Baloun megállt, csettintett, végighúzta nyelvét a szájpadlásán, majd szomorúan és lágyan így folytatta:

- Tudod, pajtás, most, hogy nem jutok hozzá, úgy érzem, mintha az asszonynak mégiscsak igaza lett volna, talán mégis jobb azzal a mákkal. Akkor mindig úgy gondoltam, hogy az a mák bemegy a fogam közé, most meg arra gondolok, bárcsak menne... Bizony, sokszor nagyon meg kellett hogy szenvedjen velem az asszony. Hányszor elsírta magát, amikor azt akartam, hogy több majorannát tegyen a májas hurkába, és ilyenkor mindig rásóztam egy jót. Egyszer úgy eldöngettem szegénykémet, hogy két napig feküdt, mert nem akart nekem vacsorára levágni egy pulykát, azt mondta, elég lesz egy kiskakas is.

- Hej, pajtás - és Baloun sírva fakadt -, bezzeg jó lenne most a májas hurka majoránna nélkül is, a kakas is jó lenne. Szereted a kaporszószt? Látod, amiatt is nagy volt a csetepaté, most meg úgy innám, mint a kávét.

Baloun lassanként megfeledkezett a vélt veszedelemről, és meghatottan mesélte tovább Švejknek a csendes éjszakában, még akkor is, amikor Liskowiec felé ereszkedtek alá, hogy mi mindent nem becsült ő azelőtt, most pedig zabálná, mint a bolond.

Mögöttük ment Chodounský telefonista Vaněk számvivő őrmesterrel.

Chodounský azt magyarázta Vaněknek, hogy véleménye szerint a világháború egy hülyeség. Az a legrosszabb benne, hogyha valahol megszakad a telefonösszeköttetés, éjszaka ki kell menni megjavítani, és még rosszabb, hogy régebben, amikor háború volt, még nem találták fel a reflektort. De most éppen, amikor azokat az átkozott drótokat javítja az ember, az ellenség mindjárt megtalálja a reflektorával, és rögtön ráereszti az egész tüzérséget.

Lent a faluban, ahol éjjeli szállást kellett keresniük a századnak, koromsötét volt, s az összes kutyák felugattak, ami arra késztette az expedíciót, hogy megálljon, és fontolóra vegye, miként lehetne elbánni ezekkel a fenevadakkal.

- Mi lenne, ha visszafordulnánk - suttogta Baloun.

- Baloun, Baloun, ha jelentenénk, amit mondtál, téged agyonlőnének gyávaság miatt - mondta Švejk.

A kutyák egyre jobban ugattak, a végén már a Ropa folyótól délre, Krosienkából s még egynéhány faluból is hallatszott az ugatás, mert Švejk beleordított az éjszakai csendbe:

- Kuss! Kuss! Kuss! - mint ahogy a saját kutyáira kiabált annak idején, amikor még kereskedett velük.

A kutyák ettől még hangosabban ugattak, úgyhogy Vaněk számvivő őrmester rászólt Švejkre:

- Ne ordítson rájuk, Švejk, mert mindjárt ugatni kezd itt nekünk az egész Galícia.

- Amikor Tábor vidékén voltunk hadgyakorlaton - felelte Švejk -, valami hasonló dolog történt velünk. Éjszaka beérkeztünk egy faluba, és a kutyák borzasztó nagy ricsajt csaptak. Ott az egész vidék szépen be van népesedve, úgyhogy a kutyaugatás faluról falura ment, egyre tovább és tovább, és amikor abban a faluban, ahol mi táboroztunk, már elhallgattak a kutyák, messziről megint meghallották az ugatást, mondjuk Pelhřimov felől, és újra ugatni kezdtek, és nemsokára ugatott már, barátom, az egész vidék Tábor, Pelhřimov, Budějovice, Humpolec, Třeboň és Jihlava körül. A kapitányunk szörnyű ideges öregúr volt, nem bírta a kutyaugatást, egész éjszaka nem aludt, folyton járkált, és azt kérdezte az őröktől: "Ki ugat, ki ugat?" A katonák alássan jelentették, hogy a kutyák ugatnak, és a kapitány ettől úgy dühbe jött, hogy azok, akik éppen őrségen voltak, ezért laktanyafogságot kaptak, amikor visszamentünk a hadgyakorlatról. Aztán a kapitány mindig kijelölt egy "kutyakommandót", és előreküldte. Ennek a kommandónak az volt a feladata, hogy figyelmeztesse a lakosságot abban a faluban, ahol meg akartunk hálni, hogy éjszaka egy kutyának se szabad ugatni, különben ki lesz irtva. Egyszer én is benne voltam egy ilyen kommandóban, és amikor megérkeztünk egy faluba Milevsko körül, összekevertem a dolgot, és azt mondtam a községi bírónak, hogy amelyik kutya ugatni fog az éjszaka, annak a tulajdonosa stratégiai okokból ki lesz végezve. A bíró megrémült, mindjárt befogatott, és elment a stábra, hogy kegyelmet kérjen az egész falunak. De oda se engedték, az őrök majdnem belelőttek, úgyhogy hazament, és mire mi beértünk a faluba, az ő tanácsára mindenki bekötözte rongyokkal a kutyák pofáját, úgyhogy három meg is veszett közülük.

Leereszkedtek a faluba, miután a társaság tudomásul vette Švejk oktató szavait, hogy éjszaka a kutyák nagyon félnek az égő cigaretták parazsától. Sajnos, egyikük sem cigarettázott, úgyhogy Švejk tanácsának nem lehettek pozitív eredményei. Viszont kiderült, hogy a kutyák örömükben ugatnak, mert szeretettel emlékeztek vissza az addig áthaladt katonaságra, amely mindig hagyott nekik valami ennivalót.

Már messziről megérezték, hogy olyan lények közelednek, akik csontokat és lótetemeket szoktak hátrahagyni. Egyszerre csak, hipp-hopp, négy csahos eb termett Švejk körül, s égnek emelt farokkal barátságosan ugrándozni kezdtek a derék katonára.

Švejk megsimogatta, megpaskolta őket, és úgy beszélt velük a sötétben, ahogy kisgyerekekkel szokás:

- Nahát, itt vagyunk, megjöttünk hozzátok hajcsizni, papikálni, adunk nektek csontocskát, kenyérhéjacskát, reggel aztán megint tovább megyünk az ellenségre.

A falusi kunyhókban fények gyulladtak, s amikor a négy szállásmester dörömbölni kezdett az első kunyhó ajtaján, hogy megkérdezze, hol lakik a községi bíró, egy sivító, rikácsoló női hang azt felelte, nem lengyelül, de nem is ukránul, hogy a férje katona, a gyerekei himlősek, a muszkák mindent elvittek, és a férje, mielőtt bevonult volna, meghagyta neki, hogy éjszaka senkinek se nyisson ajtót. Csak mikor erélyesebben folytatták a dörömbölést, megnyugtatva a lakókat, hogy ők "kvártélymesterek", akkor nyitotta ki az ajtót egy láthatatlan kéz, s amikor bementek, kiderült, hogy éppen ott lakik a községi bíró, aki hiába próbálta megmagyarázni Švejknek, hogy nem ő utánozta azt a rikácsoló női hangot. Azzal védekezett, hogy a szénában aludt, és a felesége, ha hirtelen felriasztják álmából, nem tudja, hogy miket beszél. Ami pedig azt illeti, hogy szállás kéne egy egész századnak, hát olyan kicsi a falu, hogy egy szál katona se fér bele. Egyáltalán nincs hol aludni. Vásárolni se lehet semmit, a muszkák mindent elvittek.

Ha meg nem sértené a jóságos urakat, elkísérné őket Krosienkába, ott nagybirtokok vannak, innét csak háromnegyed órai járás, ott aztán van elég hely, minden katona báránybőrrel takarózhatik, annyi ott a tehén, hogy minden katonára jut egy csajka tej, ott az ivóvíz is kitűnő, a tiszt urak a kastélyban hálhatnak, de itt, Liskowiecben? Nyomor, rüh, tetvek. Valamikor neki is volt öt tehene, de a muszkák mind elvitték, úgyhogy ő maga is kénytelen Krosienkába járni tejért, ha nem akarja, hogy a beteg gyermekei szenvedjenek.

Mintha igazolni akarná, valahol a szomszédos istállóban felbőgött néhány tehén, és hallatszott a rikácsoló női hang, amint a szerencsétlen teheneket csitítja, s azt kívánja, bárcsak ütne beléjük a kolera.

A községi bíró azonban nem jött zavarba, és belebújva magas szárú csizmájába, így folytatta:

- Egyetlenegy tehén van itten, jóságos uraim, a Vojciek szomszédé, azt tetszett hallani, hogy éppen elbőgte magát. Beteg, szomorú tehén az. A muszkák elvitték a borját. Azóta nem ad tejet, de a gazdájának fáj érte a szíve, nem akarja levágatni, azt mondja, talán a czenstochowai Szűzanya megint jóra fordít mindent.

Ezek után felvette a bekecsét:

- Menjünk át Krosienkába, jóságos uraim, háromnegyed óra se lesz, de mit is beszélek, én bűnös, egy fél óra se. Jól ismerem az utat, átmegyünk a patakon, aztán egy nyírfaerdőcskén, ott a tölgyfánál... Nagy falu az, és bardzo duzso mocna vodka v propinaciach.[253] Menjünk, jóságos uraim! Minek tétováznánk? A jóságos urak dicsőséges ezredébe való katona uraknak rendben, kényelemben kell pihenniük. Egy császári és királyi katona úrnak, aki a muszkákkal verekszik, okvetlenül tiszta szállásra, kényelmés szállásra van szüksége... És minálunk? Tetű, rüh, himlő és kolera. Minálunk, a mi átkozott falunkban, három legény megfeketült a kolerától... A legirgalmasabb úristen elátkozta Liskowiecet...

Švejk most egy méltóságteljes kézmozdulattal elhallgattatta.

- Jóságos uraim - mondta, a községi bíró hangját utánozva -, egyszer azt olvastam egy könyvben, hogy a svéd háborúk idején, amikor az volt a parancs, hogy a katonákat be kellett kvártélyozni egy ilyen faluba, és a községi bíró mindenféle kifogásokkal jött nekik, és nem akart készséges lenni, ezt a bírót felakasztották a legelső fára. Aztán tegnap Sanokban egy lengyel káplár azt mesélte nekem, hogy ha megjönnek a kvártélymesterek, a bíró össze kell hogy hívja a falu véneit, és velük együtt sorra járja a kunyhókat, és egyszerűen csak azt mondja: ide befér három, ide négy, a tiszt urak a plébániára mennek, és egy fél óra múlva minden legyen előkészítve.

- Jóságos uram - fordult Švejk komolyan a községi bíróhoz -, hol van itt a legközelebbi fa?

A bíró nem értette, hogy mit jelent az a fa, s ezért Švejk megmagyarázta neki, hogy nyárfa, tölgyfa, körtefa, almafa, egyszóval minden, aminek erős ágai vannak. A bíró ezt sem értette, s a különböző gyümölcsfák nevét hallva nagyon megijedt, mert már érett a cseresznye, s ezért azt mondta, hogy semmi ilyesmiről nem tud, csak egy tölgyfa áll a kunyhója előtt.

- Jó - mondta Švejk, egy nemzetközi kézmozdulattal jelezve az akasztást -, akkor föl fogunk itt akasztani a kunyhód előtt, mert tudomásul kell hogy vegyed, hogy háború van, és mi parancsot kaptunk, hogy itt aludjunk, nem pedig valami Krosienkában. Temiattad, komám, nem fogjuk megváltoztatni a stratégiai terveinket, hanem lógni fogsz, mint ahogy abban a könyvben van a svéd háborúkról... Volt egyszer egy ilyen eset, uraim, a Velké Meziřičí-i hadgyakorlaton...

Vaněk számvivő őrmester azonban a szavába vágott:

- Ezt később is elmesélheti, Švejk - majd a bíróhoz fordult: - Nahát, riadó, kvártély, egy-kettő!

A bíró remegni kezdett, dadogott valamit, hogy ő a legjobbat akarta a jóságos uraknak, de ha másképp nem megy, talán mégiscsak talál valamit a faluban, hogy az összes urak meg legyenek elégedve, mindjárt hozza a lámpást.

Kiment a szobából, melyet egy kis petróleumlámpa világított meg igen gyéren; a lámpa fölött valami szentkép lógott, a szent úgy kuporgott rajta, mint egy nyomorék óriásgyerek. Chodounský most váratlanul felkiáltott:

- Hová lett Baloun?

De még mielőtt jobban körülnézhettek volna, halkan kinyílt a kemence melletti ajtócska, amely valahová kifelé szolgált, s Baloun osont be rajta, körülnézett, hogy nincs-e ott a bíró, majd szuszogva megszólalt, mintha roppant nátha kínozná:

- Khint vholtham a khamrhában, bhelenyúltham vhalamhibe, a szhájhambha thömtem, és mhosth mhindhen rhárhagadth a szhájpadhlásomhra. Nhem shós, nhem is édhes, hanem khenyhérthésztha.

Vaněk számvivő őrmester rávilágított a villamos zseblámpájával, és valamennyien megállapították, hogy soha életükben nem láttak még ilyen összekent osztrák katonát. Aztán megijedtek, mert észrevették, hogy Baloun zubbonya kidudorodik, mintha a terhesség utolsó hónapjában volna.

- Mi történt veled Baloun? - kérdezte Švejk részvevően, megbökve Baloun felpüffedt hasát.

- Uborka - hörögte Baloun, fuldokolva a tésztától, ami nem akart se feljönni, se lemenni -, vigyázat, savanyú uborka. Hármat megettem a kamrában, a többit elhoztam nektek.

Baloun sorra kihúzta kebeléből az uborkákat, és szétosztotta társainak.

A küszöbön már ott állt a bíró a lámpással, s látva ezt a jelenetet, keresztet vetett, és felnyögött:

- Moszkali zabrali i nasi zabirajom.[254]

Mindnyájan bementek a faluba, egy egész falka kutyától követve; a kutyák Balounhoz ragaszkodtak a legmakacsabbul, s állandóan a nadrágzsebéhez kapkodtak, ahol Baloun egy darab szalonnát szorongatott; ezt is a kamrában szerezte, de mohóságában hitszegő módon eltitkolta bajtársai elől.

- Mit akarnak tőled ezek a kutyák? - kérdezte Švejk Balountól. Hosszas megfontolás után Baloun így felelt:

- Érzik bennem a jó embert.

Arról azonban hallgatott, hogy szalonnát szorongat a zsebében, s hogy az egyik kutya folyton csattogtatja a fogát arra a kezére...

A szálláskereső körút során megállapítást nyert, hogy Liskowiec nagyközség ugyan, de a háború forgataga valóban csaknem mindent kipréselt már belőle. Tűzkárokat nem szenvedett, csodálatosképpen egyik hadviselő fél sem vonta be a hadműveletek szférájába, viszont ide hurcolkodott át néhány közeli megsemmisített falu, Chyrów, Grabów és Holubla lakossága.

Egyes kunyhókban nyolc család is lakott; a legnagyobb nyomorban éltek, annyi mindentől megfosztotta őket ez a rablóháború, amelynek egy-egy szakasza úgy söpört át fölöttük, mint az árvíz vad hullámai.

A századot egy elhagyott kis szeszgyárban kellett elhelyezni a falu túlsó végén; a század fele befért az erjesztőkamrába. A többi katonát tízesével szállásolták be néhány birtokra, ahová a jómódú nemesek nem fogadták be a koldusbotra jutott, hajléktalan szegények söpredékét.

A századtörzs a tisztikarral, Vaněk számvivő őrmesterrel, a tisztiszolgákkal, a telefonistával, a szanitécekkel, a szakácsokkal és Švejkkel a plébános úrnál helyezkedett el, aki szintén nem fogadta be a környék egyetlen nyomorba jutott családját sem, úgyhogy bőven volt nála hely.

A plébános magas, sovány öregúr volt, kifakult és mocskos reverendát viselt, s fukarságból úgyszólván semmit se evett. Apja nagy gyűlöletre nevelte az oroszok ellen, ez a gyűlölet azonban hirtelen elszállt belőle, amikor az oroszok kivonultak, s a bevonuló osztrák katonaság felfalta összes libáit és csirkéit, melyeket az oroszok békén hagytak, pedig néhány bozontos, Bajkálon-túli kozák lakott nála.

Aztán még jobban megharagudott az osztrák hadseregre, amikor magyarok szálltak meg a faluban, és az összes méhkasaiból kiszedték a mézet. Most is nagy gyűlölettel fogadta hívatlan vendégeit, s nagyon jólesett neki, ha találkozott valamelyikkel, és vállát vonva azt mondhatta:

- Nincsen semmim. Koldus vagyok, nálam egy szelet kenyeret se találnak, uraim.

Valamennyiük közül persze Baloun volt a legszomorúbb; csoda, hogy el nem sírta magát e nyomor láttán. Valami bizonytalan elképzelés kísértett a fejében, egy szopós malacról, amelynek rezesre sült bőre ropog a szájban, és pompás illatokat áraszt. Baloun most a plébános úr konyhájában szundikált; időnként benézett hozzá egy hórihorgas kamasz, a plébános úr cselédje, aki egyben a szakácsnő szerepét is betöltötte, s most szigorú parancsot kapott, hogy jól nézzen a vendégek körmére.

Baloun nem is talált semmit a konyhában, csak egy kis köménymagot, papírba csomagolva, a sótartó bögrén; mindenesetre teletömte vele a száját, s a köménymag aromája ízes hallucinációkat ébresztett benne a szopós malacról.

A plébánia mögötti kis szeszgyár udvarán tüzek lobogtak a tábori konyhák kondérjai alatt, a kondérokban már főtt a víz, és a vízben nem főtt semmi.

A számvivő őrmester meg a szakácsok bejárták az egész falut, de egy árva disznót sem találtak. Mindenütt ugyanazt a választ kapták: a muszkák mindent megettek és elvittek.

Felköltötték a zsidó kocsmárost is, aki cibálni kezdte a pajeszát, és roppantul fájlalta, hogy semmivel sem szolgálhat a katona uraknak; végül kényszerítette őket, hogy vegyenek meg tőle egy százéves öreg tehenet, egy dögrováson levő sovány jószágot, amely csupa csont és bőr volt. Horribilis összeget kért érte, a haját tépdeste, és megesküdött rá, hogy ilyen tehenet nem találnak egész Galíciában, egész Ausztriában és Németországban, egész Európában és az egész világon, közben üvöltött, sírt és égre-földre esküdözött, hogy ez a legkövérebb tehén mindazok közül, amelyek Jehova akaratából valaha is a világra jöttek. Tanúnak hívta minden ősapját, hogy a tehénnek csodájára járnak még Wolocziskából is, hogy az egész környéken úgy emlegetik azt a tehenet, mint valami mesebeli lényt, hogy az nem is tehén, hanem a legzamatosabb bivaly. Végül letérdelt előttük, sorra átölelte mindenkinek a térdét, és így kiáltott fel hozzájuk:

- Üssétek agyon inkább a szerencsétlen, öreg zsidót, de a tehén nélkül ne menjetek el.

Sivalkodásával annyira megszédített mindenkit, hogy végül is elcipelték a tábori konyhához azt a dögöt, amelytől minden sintér undorodott volna. Mikor a zsidónak már a zsebében volt a pénz, elkezdett zokogni és jajveszékelni előttük, hogy teljesen tönkretették, megsemmisítették, hogy ő önmagát juttatta koldusbotra, amikor olyan olcsón adta el azt a nagyszerű tehenet. Könyörgött nekik, akasszák fel, amiért vén fejjel olyan hülyeséget követett el, hogy atyáinak forgolódniuk kell miatta a sírjukban.

Egy ideig még ott hentergett előttük a porban, aztán hirtelen lerázott magáról minden bánatot, hazament, s a szobában így szólt a feleségéhez:

- Elzalébn, a katonák hülyék, és a te Nátánod nagyon okos.

A tehén alaposan megdolgoztatta őket. Voltak pillanatok, amikor úgy tetszett, hogy a tehenet egyáltalán nem lehet megnyúzni. Nyúzás közben többször is beszakították a bőrét, s a bőr alól előbukkanó izmok olyan göcsösek voltak, mint egy kiszáradt hajókötél.

Közben szereztek valahonnét egy zsák krumplit, és reménytelenül főzni kezdték a szerencsétlen inakat és csontokat, míg valamivel odább egy kisebb konyha szakácsa teljesen kétségbeesve tiszti menázsit készített a szóban forgó csontváz egy darabjából.

Ez a szerencsétlen tehén, ha ugyan tehénnek lehet nevezni ezt a természeti tüneményt, élénken megmaradt minden részvevő emlékezetében, s csaknem bizonyos, hogy ha később, a sokali csata előtt, a parancsnokok a liskowieci tehénre emlékeztették volna a legénységet, a 11. század iszonyúan ordítva és a dühtől tombolva vetette volna magát szuronyával az ellenségre.

A tehén olyan pimasz volt, hogy egyáltalán nem lehetett húslevest főzni belőle. Minél tovább főzték a húst, annál jobban rátapadt a csontokra, egy egészet alkotva velük, megcsontosodott, mint egy bürokrata, aki az élete felét hivatali betűrágásban tölti, és csakis aktákat eszik.

Švejk, aki mint futár állandóan fenntartotta az összeköttetést a stáb és a konyha között, hogy megállapíthassa, mikor lesz készen a menázsi, végül is a következőket jelentette Lukᚠfőhadnagynak:

- Óberlajtnant úr, most már tiszta porcelán az egész. Annak a tehénnek olyan kemény a húsa, hogy üveget lehetne vágni vele. Pavlíček szakács, amikor Balounnal együtt belekóstolt, kitörte a szemfogát, Baloun pedig egy zápfogát.

Baloun komoly képpel odalépett Lukᚠfőhadnagy elé, és dadogva átnyújtotta neki a "Lourdes-i dal"-ba csomagolt zápfogát:

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, én mindent megtettem, ami tőlem tellett. Ez a fogam a tiszti konyhán tört ki, amikor megpróbáltuk, hogy nem-e lehetne mégis bifszteket csinálni abból a húsból.

Az ablak melletti karosszékből egy szomorú alak emelkedett fel ez utóbbi szavakra. Dub hadnagy volt az, akit a kétkerekű szanitéckocsi mint teljesen megsemmisült egyént szállított idáig:

- Csendet kérnék - mondta kétségbeesett hangon -, rosszul érzem magam!

Visszaült az öreg karosszékbe, amelynek minden hasadékában sok ezer poloskatojás rejtőzött.

- Fáradt vagyok - mondta tragikus hangon -, gyengélkedem, és beteg vagyok, kérem, ne beszéljenek előttem kitört fogakról. Címem: Smíchov, Královská 18. Ha nem érném meg a reggelt, kérem, értesítsék kíméletesen a családomat mindenről, és a síromra ne felejtsék el feljegyezni, hogy már a háború előtt is cs. kir. gimnáziumi tanár voltam.

Lágyan horkolni kezdett, s így nem hallotta, hogy Švejk egy siratóének sorait idézi:

Máriádat feloldoztad,
célt mutattál a gonosznak,
kegyelmedet rám is osszad.

Vaněk számvivő őrmester viszont megállapította, hogy a tiszti konyhán még két óra hosszat kell főzni a csodatehenet, hogy bifsztekről szó sem lehet, s hogy bifsztek helyett gulyást kell főzni.

Megállapodtak abban, hogy amíg sorakozót fújnak menázsiosztásra, a legénység lefekhet, hiszen a vacsora úgyis csak reggelre lesz készen.

Vaněk számvivő őrmester becipelt valahonnét egy nyaláb szénát, leterítette maga alá a plébános ebédlőjében, idegesen megpödörte a bajszát, és így szólt Lukᚠfőhadnagyhoz, aki fölötte pihent egy ócska díványon:

- Tessék elhinni, óberlajtnant úr, hogy ilyen tehenet az egész háború alatt egyszer sem ettem...

A konyhában egy templomi gyertya égő csonkja mellett Chodounský telefonista ült, és hazaküldendő leveleinek készletét gyarapította, hogy majd ha egyszer mégis megkapják a tábori postájuk számát, ne kelljen ezzel fáradoznia. A következőket írta:

Kedves, drága feleségem, legdrágább Boženkám!
Éjszaka van, és én állandóan Rád gondolok, aranyom, és látlak Téged, ahogy Te is rám gondolsz, amikor az üres ágyat nézed magad mellett. Bocsásd meg nekem, hogy ettől mindenféle gondolataim támadnak. Jól tudod, hogy a háború kezdetétől fogva kint vagyok a harctéren, és már sok mindent hallottam a bajtársaimtól, akik megsebesültek, szabadságot kaptak, és amikor hazamentek, inkább azt kívánták, bárcsak a föld alatt lennének, mint hogy azt lássák, hogy valami gazember a feleségük után járkál. Nagyon fáj nekem, drága Boženka, hogy erről kell írnom Neked. Nem is írnék róla, de Te magad is tudod, hogy megvallottad nekem, hogy nem én vagyok az első, akivel komoly ismeretséget kötöttél, és hogy énelőttem már a Kraus úré is voltál, aki a Mikulᚠutcában lakik. Most ha arra gondolok az éjszaka csendjében, hogy az a nyavalyás esetleg igényt tart Rád a távollétemben, úgy érzem, drága Boženkám, hogy ott helyben meg tudnám fojtani. Sokáig visszafojtottam ezt az érzést, de amikor arra gondolok, hogy most esetleg megint utánad mászkál, elszorul a szívem, és csak arra figyelmeztetlek Téged, hogy nem tűrök magam mellett valami kancát, aki képes lenne minden jöttmenttel kurválkodni, és szégyent hozni a nevemre. Bocsásd meg, drága Boženkám, ezeket az éles szavaimat, de jól vigyázz, hogy semmi rosszat ne halljak Rólad. Különben kénytelen lennék mind a kettőtöket kibelezni, mert én már mindenre el vagyok szánva, még ha az életembe kerülne is. Milliószor csókol, papát és mamát üdvözölteti
Tonouš
Ui. Ne feledd, hogy neked adtam a nevemet!


Aztán hozzáfogott a levélkészlet következő darabjához:


Forrón szeretett Boženkám!
Mire ezeket a sorokat megkapod, már túl leszünk egy nagy csatán, melyben a hadiszerencse mihozzánk szegődött. Többek között lelőttünk vagy tíz ellenséges repülőgépet és egy tábornokot egy nagy szemölccsel az orrán. A legnagyobb harc közepette, amikor srapnelek robbantak fölöttünk, Terád gondoltam, drága Boženka, hogy mit csinálsz, hogy vagy, és mi újság odahaza? Mindig eszembe jut, amikor együtt voltunk a "Tomáš" sörözőben, és Te hazavittél és másnap hogy fájt a kezed a megerőltetéstől. Most megint tovább indulunk előre, úgyhogy nem érek rá folytatni ezt a levelet. Remélem, hogy hű maradtál hozzám, mert jól tudod, hogy ebben a tekintetben vadállat vagyok. De már indulni is kell! Milliószor csókollak, drága Boženkám, és reméld, hogy mindennek jó lesz a vége.
Nagy szeretettel
Tonouš


Chodounský telefonista ezek után rádőlt az asztalra, és elaludt.

A plébános, aki nem aludt, és ide-oda járkált a plébánián, benyitott a konyhába, és takarékosságból elfújta a Chodounský mellett égő templomi gyertyacsonkot.

Az ebédlőben Dub hadnagyon kívül senki sem aludt. Vaněk számvivő őrmester, aki Sanokban a dandárirodán újabb költségvetést kapott a hadsereg élelmiszerellátására vonatkozóan, most ezt tanulmányozta figyelmesen, és megállapította, hogy minél közelebb kerül a hadsereg a fronthoz, annál kisebbek lesznek a fejadagok. Végül mosolyognia kellett az utasítás egyik paragrafusán, amely megtiltotta, hogy a legénység levesének elkészítéséhez sáfrányt és gyömbért használjanak. A parancsnak egy másik pontja arról intézkedett, hogy a tábori konyhák gyűjtsék össze a csontot, és küldjék hátra a hadosztály raktárába. Ez a pont azonban nem volt elég világos, mert nem derült ki belőle, hogy miféle csontokról van szó, emberek vagy egyéb vágómarhák csontjairól.

- Ide hallgasson, Švejk - mondta Lukᚠfőhadnagy, ásítva unalmában -, amíg enni kapunk, elmesélhetne valami érdekes történetet.

- Ojjé - felelte Švejk -, amíg enni kapunk, el kéne hogy meséljem az óberlajtnant úrnak a cseh nemzet egész történetét. Egyelőre csak egy nagyon rövid történetet tudok egy sedlčani postamesternéről, aki a férje halála után kapta meg azt a postát. Mindjárt eszembe jutott, amikor a tábori postákról hallottam, habár semmi köze a tábori postákhoz.

- Švejk - mondta a díványról Lukᚠfőhadnagy -, maga már megint kezdi azt a szörnyű hülyéskedést.

- Úgy is van, óberlajtnant úr, jelentem alássan, ez tényleg egy szörnyű hülye história. Én magam se tudom, hogy hogy juthatott az eszembe egy ilyen nagy hülyeség, hogy ilyesmiről beszéljek. Csakis velem született hülyeség lehet az oka, vagy pedig ifjúkori emlékek. Ezen a földgolyón, óberlajtnant úr, kérem, különféle jellemek vannak, és a Jurajda szakácsnak mégiscsak igaza volt, amikor Bruckban berúgott, beleesett a pöcegödörbe, nem tudott kimászni, és azt kiabálta onnét: "Az ember arra van rendelve és hivatva, hogy megismerje az igazságot, hogy a szellemével uralkodjon az egész világegyetemnek valami harmóniájában, hogy folyton fejlődjön és művelődjön, egyre intelligensebb és szeretettel teljesebb világok magasabb szféráiba emelkedjen." Amikor ki akartuk húzni onnét, kapálózott és harapott. Azt hitte, hogy otthon van, és csak amikor újra visszadobtuk, akkor kezdett könyörögni, hogy húzzuk ki belőle.

- De mi van azzal a postamesternővel? - kiáltotta kétségbeesetten Lukᚠfőhadnagy.

- Az egy nagyon rendes nő volt, óberlajtnant úr, kérem, de mégiscsak egy szipirtyó volt, a postán minden kötelességét teljesítette, csak egy hibája volt, azt képzelte, hogy mindenki üldözi őt, hogy mindenki utazik rá, és ezért a napi munkája után mindenkit feljelentett a hatóságoknál, aszerint, ahogy éppen a körülmények hozták. Egyszer kora reggel az erdőbe ment gombászni, és amikor elment az iskola előtt, nagyon jól látta, hogy a tanító úr már fenn van, és köszön neki, és meg is kérdezte, hogy hová megy olyan korán. Mikor azt mondta, hogy gombászni megy, a tanító úr azt mondta, hogy ő is utánamegy. Ebből azt gondolta, hogy vénasszony létére a tanítónak valami tisztességtelen szándéka van vele, és amikor meglátta, hogy tényleg arra jön a bokrok között, megijedt, elszaladt, és mindjárt feljelentést írt a helybeli tantestületnek, hogy a tanító meg akarta erőszakolni. A tanító ellen fegyelmi vizsgálatot indítottak, és hogy ne legyen belőle valami nyilvános botrány, a tanfelügyelő személyesen ment oda kivizsgálni a dolgot, és a csendőrőrmesterhez fordult, hogy szerinte képes-e ilyesmire az a tanító. A csendőrőrmester megnézte az aktákat, és azt mondta, hogy az nem létezik, mert a tanítót egyszer már feljelentette a plébános, hogy az unokahúga után jár, akivel maga a plébános szokott hálni, de a tanító hozott egy igazolást a kerületi orvostól, hogy már hat éve impotens, mert terpeszállásban leesett a padlásról egy társzekér rúdjára. Akkor ez a szipirtyó feljelentette a csendőrőrmestert, a kerületi orvost és a tanfelügyelőt is, hogy a tanító mindnyájukat megvesztegette. Ezek pedig mind panaszt emeltek a nő ellen, és a nőt el is ítélték, mire arra hivatkozott, hogy ő beszámíthatatlan. Így aztán megvizsgálták a törvényszéki orvosok, és adtak neki egy igazolványt, hogy hülye ugyan, de azért bármilyen állami szolgálatra megfelel.

Lukᚠfőhadnagy felkiáltott:

- Jézus Mária! - s még hozzátette: - Švejk, én mondanék magának valamit, de nem akarom elrontani az étvágyamat - mire Švejk kijelentette:

- Előre mondtam, óberlajtnant úr, hogy amit el fogok mesélni, az egy szörnyű hülyeség.

Lukᚠfőhadnagy csak legyintett, s azt mondta:

- Már megszoktam magától ezeket az okosságokat.

- Nem lehet mindenki okos, óberlajtnant úr - mondta Švejk meggyőzően -, kell, hogy a hülyék kivétel legyenek, mert ha mindenki okos volna, akkor annyi ész volna a világon, hogy attól minden második ember teljesen meghülyülne. Például, óberlajtnant úrnak jelentem alássan, ha mindenki ismerné a természeti törvényeket, és ki tudná számítani az égi távolságokat, azzal csak teher volna a környezetének, mint egy Čapek nevű úr, aki a "Kehely" kocsmába járt, és éjszaka mindig kiment a söntésből az utcára, jól megnézte magának a csillagos égboltot, és amikor visszajött, sorra odament mindenkihez és azt mondta: "Máma gyönyörűen ragyog a Jupiter, te azt se tudod, te szamár, hogy mi van a fejed fölött. Ezek olyan távolságok, hogy ha téged, te gazember, kilőnének egy ágyúból, akkor még az ágyúgolyó sebességével is millió és millió évig röpülhetnél." Amellett olyan goromba volt, hogy rendszerint ő repült ki a kocsmából egy közönséges villamos sebességével, mondjuk, óberlajtnant úr, óránként tíz kilométerrel. Vagy vegyük például, óberlajtnant úr, kérem, a hangyákat...

Lukᚠfőhadnagy felült a díványon, és összetette a kezét:

- Csodálkoznom kell saját magamon, Švejk, hogy mindig szóba állok magával, pedig olyan régen ismerem magát, Švejk...

Švejk egyetértően bólintott:

- Ez a szokás hatalma, óberlajtnant úr, éppen attól van, hogy olyan régen ismerjük egymást, és már végigcsináltunk együtt néhány dolgot. Mi már sok mindent végigszenvedtünk együtt és mindig úgy kerültünk bele, mint Pilátus a krédóba. Alázatosan jelentem, óberlajtnant úr, hogy ez a sors. Amit a császár őfelsége elintéz, az jól el van intézve, ő hozott össze bennünket, és én nem is kívánok semmi mást, csak hogy egyszer igazán nagy hasznára lehessek az óberlajtnant úrnak. Nem éhes, óberlajtnant úr?

Lukᚠfőhadnagy, aki közben ismét végignyúlt a díványon, azt felelte, hogy Švejk legutóbbi kérdése igen alkalmas arra, hogy véget vessenek e gyötrelmes diskurzusnak; menjen csak, és kérdezze meg, hogy mi van a menázsival. Határozottan jobb lesz, ha Švejk inkább körülnéz egy kicsit odakint, és békén hagyja őt, mert ezek a hülyeségek, amiket tőle hall, jobban kifárasztják, mint az egész út Sanoktól idáig. Szeretne aludni egy kicsit, de nem tud.

- Az a poloskák miatt van, óberlajtnant úr. Régi babona, hogy a plébánosok poloskákat szülnek. Sehol nincsen annyi poloska, mint a plébániákon. A Horní Stodulky-i plébános, Zamastil nevezetű, egész könyvet írt a poloskákról, és azok még prédikáció közben is mászkáltak rajta.

- Mit mondtam, Švejk, megy már a konyhára, vagy nem megy?

Švejk eltávozott, s a nyomában, mint egy árnyék, lábujjhegyen kiosont Baloun is...

Amikor reggel elindultak Liskowiecből Starasol-Sambor felé, magukkal vitték a tábori konyhában a szerencsétlen tehenet, amely még mindig nem főtt meg. Úgy határoztak, hogy útközben tovább főzik, Liskowiec és Starasol között feleúton pihenőt tartanak, és ott eszik meg.

A legénység feketekávét kapott útravalónak.

Dub hadnagyot megint csak a kétkerekű szanitéckocsin vitték, mert állapota tegnap óta csak rosszabbodott. Legtöbbet a puccerja szenvedett tőle, akinek állandóan a kocsi mellett kellett futnia, és Dub hadnagy szüntelenül kiabált vele, hogy tegnap egyáltalán nem gondoskodott róla, majd ha beérnek a városba, lesz nagy leszámolás. Minden pillanatban vizet kért, megitta, és rögtön ki is adta.

- Kicsodán... micsodán nevettek? - kiáltotta a kocsiból. - Majd én megtanítalak titeket, ne játsszatok velem, majd megismertek engem!

Lukᚠfőhadnagy lóháton volt, s mellette haladt Švejk is, aki olyan szaporán lépkedett előre, mintha nem tudná kivárni azt a pillanatot, amikor nekimehet az ellenségnek. Közben csak úgy áradt belőle a szó:

- Észre tetszett venni, óberlajtnant úr, hogy néhány emberünk tényleg olyan, mint a légy? Összesen harminc kiló sincs a hátukon, és már azt se bírják ki. Előadásokat kellene tartani nekik, mint ahogy nekünk tartott a megboldogult Buchánek óberlajtnant úr, aki agyonlőtte magát a kaució miatt, amit már az esküvő előtt elkért a jövendőbeli apósától, és amit aztán más ringyókra költött. Aztán megint kauciót kért egy másik jövendőbeli apóstól, és ezzel a pénzzel már jobban gazdálkodott, apránként elkártyázta, és a nőkkel nem is törődött. De ez se tartott sokáig, úgyhogy egy harmadik jövendőbeli apóshoz kellett forduljon kaució miatt. Ebből a harmadik kaucióból egy lovat vett magának, egy arab csődört, igaz, hogy nem volt telivér...

Lukᚠfőhadnagy leugrott a lováról.

- Švejk - mondta fenyegető hangon -, ha még egy negyedik kauciót is előhoz nekem, én bedobom magát az árokba.

Visszaült a lóra, és Švejk komoly arccal folytatta:

- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, hogy negyedik kaucióról szó sem lehet, mert a harmadik kaució után agyonlőtte magát.

- Végre - mondta Lukᚠfőhadnagy.

- Szóval, hogy el ne beszéljük a dolgot - folytatta Švejk -, szerény véleményem szerint minden csapat előtt olyan előadásokat kellene tartani, mint amilyeneket minekünk mondott mindig a Buchánek óberlajtnant úr, amikor a katonák már hullani kezdtek masírozás közben. Ilyenkor pihenőt csinált, maga köré gyűjtött mindnyájunkat, mint a kotlós a csibéit, és elkezdte magyarázni nekünk: "Ti barmok, ti nem is tudjátok megbecsülni azt, hogy a földgolyón masíroztok, mert olyan műveletlen banda vagytok, hogy hányni kell, ha rátok néz az ember, masíroznátok csak a nap felszínén, ahol egy olyan ember, akinek a mi nyomorúságos planétánkon hatvan kiló a súlya, több mint ezerhétszáz kilót nyom, akkor megdögölnétek, olyan masírozás kéne nektek, mert a borjútokban több mint kétszáznyolcvan kiló volna, majdnem három métermázsa és a puska másfél métermázsát nyomna. Akkor aztán nyögnétek, és lógna a nyelvetek, mint a meghajszolt kutyának." Volt ott köztünk egy szerencsétlen tanító, és ez szintén vette magának a bátorságot, hogy szót kérjen: "Engedelmével, óberlajtnant úr, a holdban egy hatvankilós ember csak tizenhárom kilót nyom. A holdban sokkal jobban esne a masírozás, mert ott csak négy kilót nyomna a borjúnk. A holdban nem is masíroznánk, hanem lebegnénk." - "Hát ez borzasztó, mondta erre a megboldogult Buchánek óberlajtnant úr, úgy látom, mindenáron pofont akarsz, te nyavalyás, hát örülj, hogy csak egy közönséges földi pofont adok, mert ha egy olyan holdbélit adnék, akkor a könnyűséged miatt egészen az Alpesekig röpülnél, és szétmázolódnál rajtuk. Ha meg egy nehéz napbeli pofont adnék, akkor kása lenne a mundérodból, és a fejed egészen Afrikába röpülne." Így hát egy közönséges földi pofont adott neki, az a kotnyeles ember sírva fakadt, és továbbmasíroztunk. És ez az ember az egész masírozás közben bőgött, óberlajtnant úr, és valami emberi méltóságról beszélt, hogy itt úgy bánnak vele, mint egy állattal. Aztán az óberlajtnant úr raportra küldte, lecsukták két hétre, és még tovább szolgált hat hetet, de nem szolgálta le, mert sérve volt, és a kaszárnyában valahogy arra kényszerítették, hogy valami nyújtón forogjon, úgyhogy ezt nem bírta ki, és mint szimuláns meghalt a kórházban.

- Igazán érdekes - mondta Lukᚠfőhadnagy -, hogy maga, Švejk, mint ahogy már annyiszor mondtam magának, a maga különös módján állandóan becsmérelni szokta a tisztikart.

- Én azt nem szoktam - felelte őszintén Švejk. - Én csak arról akartam mesélni az óberlajtnant úrnak, hogy régebben a katonaságnál egyes emberek saját magukat döntötték szerencsétlenségbe. Az az ember azt képzelte, hogy ő műveltebb az óberlajtnant úrnál, és azzal a holddal le akarta őt kicsinyíteni a legénység szemében, de amikor megkapta a pofájára azt a földi pofont, akkor mindenki föllélegzett, senki se sajnálta, hanem éppen ellenkezőleg, mindenki örült, hogy az óberlajtnant úr olyan jó viccet csinált azzal a földi pofonnal; erre szokták mondani, hogy a helyzet meg van mentve. Az embernek rögtön az eszébe kell hogy jusson valami, akkor minden rendben van. Prágában a karmelitákkal szemben, óberlajtnant úr, évekkel ezelőtt egy Jenom nevű úrnak volt egy boltja, amiben nyulakkal és madarakkal kereskedett. Ez a Jenom ismeretséget kötött a Bílek könyvkötő lányával. A Bílek úr nem tűrte ezt az ismeretséget, és nyilvánosan ki is jelentette a kocsmában, hogy ha a Jenom úr elmenne hozzá megkérni a lánya kezét, ő úgy ledobja a lépcsőn, hogy olyat még nem látott a világ. A Jenom úr erre ivott egyet, és mégis elment a Bílek úrhoz, aki az előszobában fogadta egy nagy késsel, amivel a könyveket szokták körülvagdosni, és ami úgy néz ki, mint egy békanyúzó. Ráordított, hogy mit keres itt, mire a kedves Jenom úr olyan erősen elfingotta magát, hogy a falon megállt az ingaóra. A Bílek úr nevetni kezdett, mindjárt kezet nyújtott neki, és csupa nyájasság volt: "Fáradjon beljebb, Jenom úr, méltóztassék helyet foglalni, csak nem kakálta össze magát, nem vagyok én olyan rossz ember, igaz, hogy ki akartam dobni magát, de most látom, hogy maga egy kellemes úr, egy eredeti ember. Én könyvkötő vagyok, sok regényt és elbeszélést olvastam, de olyat még egyik könyvben sem olvastam, hogy egy vőlegény így mutatkozott be." Közben a hasát fogta nevettében, és borzasztó örömmel azt mondta neki, hogy ő úgy érzi, mintha születéstől fogva ismernék egymást, mintha édestestvérek volnának, mindjárt megkínálta szivarral, sörért meg szafaládéért küldött, odahívta a feleségét, és bemutatta a vendégnek, miközben a legnagyobb részletességgel elmesélte azt a fingást. Az asszony pedig kiköpött, és elment. Akkor a lányát hívta, és azt mondta neki: "Ez az úr azért jött, hogy megkérje a kezedet, és ilyen meg ilyen körülmények között mutatkozott be." A lány erre mindjárt sírva fakadt, és kijelentette, hogy nem ismeri őt, látni se akarja, úgyhogy nem volt más hátra, mint hogy a Jenom úr meg az apa kettesben megigyák a sört, megegyék a szafaládét, és elbúcsúzzanak egymástól. Aztán a Jenom úr nagy szégyenbe került még abban a kocsmában is, ahová a Bílek úr járt, és a végén már az egész kerület csak "Szaros Jenomnak" hívta, és mindenütt arról beszéltek, hogy a Jenom hogy akarta megmenteni a helyzetet. Az emberi élet, óberlajtnant úr, jelentem alássan, olyan komplikált, hogy ahhoz képest egy ember élete csak egy rongy. Mihozzánk a "Kehely" kocsmába a Bojištĕre még a háború előtt szokott járni egy rendőrőrmester, bizonyos Hubička nevezetű, és egy szerkesztő úr is, aki törött lábakat, elgázolt embereket, öngyilkosokat gyűjtött, és betette őket az újságba. Olyan vidám úr volt, hogy többet volt a rendőrőrszobán, mint a szerkesztőségben. Ez egyszer leitatta ezt a Hubička rendőrőrmestert, és a konyhában ruhát cseréltek, úgyhogy a rendőrőrmester civilben volt, és a szerkesztő úrból rendőrőrmester lett, csak még eltakarta a revolvere számát, és aztán elindult Prágába őrjáratra. A Ressel utcában a volt Szent Vencel börtön mögött találkozott az éjszakai csendben egy idősebb cilinderes és bundás úrral, aki úgy jött összekarolódva egy szőrmekabátos idősebb hölggyel. Mind a ketten hazafelé siettek, és nem szóltak egy szót se. A szerkesztő nekik esett, és a fülébe ordította ennek az úrnak: "Ne ordítson annyit, mert bekísérem!" Tessék elképzelni, óberlajtnant úr, hogy megijedtek. Hiába magyarázták neki, hogy biztos valami tévedés lesz, mert ők a helytartó úr bankettjáról jönnek. A hintójuk a Nemzeti Színházig hozta őket, és most ki akarják szellőztetni a fejüket, és nem messzire laknak, a Moránon, ő helytartósági főtanácsos a nejével. "Maga nem fog engem átejteni, ordítozott tovább vele az átöltözött szerkesztő, szégyellheti magát, ha tényleg valami helytartósági főtanácsos, mint ahogy mondja, és közben úgy viselkedik, mint egy kamasz. Én már nagyon régen figyelem magát, hogy a botjával megdöngette útközben az összes üzletek rolóját, és közben segített magának ez a, mint mondja, neje." - "De hiszen, mint látja, nekem nincs is botom. Biztosan valaki másról van szó, aki előttünk ment." - "Hogy is lenne meg a botja, mondta erre az átöltözött szerkesztő, amikor ott a sarkon túl, mint láttam, kettétörte egy öregasszony hátán, aki sült krumplival meg gesztenyével járja a kocsmákat." Az a hölgy már sírni se bírt, és a helytartósági főtanácsos úr annyira megmérgesedett, hogy a gorombaságról kezdett beszélni valamit, mire le lett tartóztatva, és át lett adva a legelső őrjáratnak a Salm utcai rendőrség körzetében, és az átöltözött szerkesztő azt mondta, hogy vigyék be ezt a párt a kapitányságra, ő a Jindřich utcai kapitányságról van, és szolgálati úton volt a Vinohradyn, ezt a két egyént éjjeli csendháborításon és éjjeli dulakodáson érte, azonkívül a hatóság elleni sértés bűnét is elkövették. Most elintézi a dolgát a Jindřich utcában, aztán egy óra múlva ott lesz a Salm utcában. Így az őrjárat mind a kettőt bekísérte, és ott ültek reggelig, és várták ezt a rendőrőrmestert, aki mindenféle kerülő utakon visszament a "Kehely"-be a Bojištĕre, felköltötte a Hubička rendőrőrmestert, és a legnagyobb kímélettel közölte vele, hogy mi történt, és micsoda vizsgálat lesz ebből, ha nem fogja be a száját...

Lukᚠfőhadnagyot, úgy látszik, már kifárasztotta ez a beszélgetés, mert mielőtt megsarkantyúzta volna a lovát, hogy beérje az előőrsöt, még odaszólt Švejknek:

- Ha maga estig beszélne, egyre nagyobb hülyeségeket mondana.

- Óberlajtnant úr - kiáltott Švejk a távolodó főhadnagy után -, nem tetszik kíváncsinak lenni, hogy mi lett a vége?

Lukᚠfőhadnagy megsarkantyúzta a lovát.

Dub hadnagy állapota közben annyira megjavult, hogy lekecmergett a szanitéckocsiról, maga köré gyűjtötte az egész századtörzset, s mintegy szédületben nagy oktatásba kezdett. Iszonyú hosszú beszédet mondott, amely mindenkit jobban kifárasztott, mint a muníció meg a fegyver.

A beszéd különböző hasonlatok egyvelegéből állott, és így kezdődött:

- A katonák szeretete a tiszt urak iránt elképzelhetetlen áldozatokat tesz lehetővé minden megerőltetés nélkül, viszont ha ez a szeretet nem született a katonával együtt, akkor ki kell kényszeríteni belőle. A civil életben az egymás közti kikényszerített szeretet, például a pedellusé a tanári kar iránt, addig tart, ameddig a külső hatalom, amelyik kikényszeríti, a katonaságnál azonban ennek éppen az ellenkezőjét látjuk, mert a tisztnek egy csöppet sem szabad engednie, hogy a katonában meglazuljon az a szeretet, amely őt feljebbvalójához fűzi. Ez a szeretet nem csupán közönséges szeretet, hanem egyúttal tisztelet, félelem és fegyelem is.

Švejk közben az egész idő alatt a bal oldalon masírozott, s míg Dub hadnagy beszélt, szüntelenül "rechts schaut"-ot csinált feléje.

Dub hadnagy eleinte nem vette észre, s folytatta beszédét:

- Ez a fegyelem és az engedelmeskedés kötelessége, a katona köteles szeretete a tiszt iránt, rendkívüli tömörséget mutat, mert a katona és a tiszt közötti viszony igen egyszerű: az egyik engedelmeskedik, a másik parancsol. Már régen olvashattuk a hadművészeti könyvekben, hogy éppen a katonás lakonizmus, a katonás egyszerűség az az erény, amelyet minden katonának el kell sajátítania, s akár akarja, akár nem, szeretnie kell feljebbvalóját, akiben a szilárd és tökéletes akarat legnagyobb, legteljesebb, legkikristályosultabb tárgyát kell látnia.

Csak most vette észre, hogy Švejk állandóan "rechts schaut"-tal követi, s ez szörnyen kellemetlen volt, mert egyszerre csak maga is megérezte, hogy valahogyan belekavarodott a szónoklatába, és sehogy se tud kikászolódni a feljebbvalók iránti köteles szeretet labirintusából; így hát rákiáltott Švejkre:

- Mit bámulsz rám, mint borjú az új kapura?

- Parancsára, jelentem alássan, lajtnant úr, egyszer személyesen tetszett figyelmeztetni engem, hogy amikor beszélni tetszik, nekem a pillantásommal követni kell a lajtnant úr száját. Mivelhogy minden katonának teljesítenie kell a feljebbvalója parancsait és minden jövendő időben is megjegyezni azokat magának, kénytelen voltam bámulni.

- Bámulj a másik oldalra - kiáltotta Dub hadnagy -, csak ne énrám, te hülye, tudod, hogy azt nem szeretem, nem bírom, ha látlak, de elbánok én veled...

Švejk balra vetette a fejét, és tovább lépkedett Dub hadnagy mellett, de olyan mereven, hogy Dub hadnagy felkiáltott:

- Hová bámulsz, amikor veled beszélek?

- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy parancsára "links schaut"-ban vagyok.

- Ah - sóhajtott fel Dub hadnagy -, veled aztán megvert az isten. Bámulj egyenesen magad elé, és közben azt gondold magadról: Én olyan hülye vagyok, hogy értem egyáltalán nem lesz kár. Megjegyezted magadnak?

Švejk egyenesen előre nézett, és azt mondta:

- Lajtnant úrnak jelentem alássan, válaszoljak erre a kérdésre?

- Mi ez, mit merészelsz? - ordította Dub hadnagy. - Hogy beszélsz te velem, hogy gondolod ezt?

- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, én ezzel csak a lajtnant úr parancsára gondolok, amit egy állomáson tetszett adni, amikor meg tetszett dorgálni, hogy ha a lajtnant úr befejezte a beszédét, én egyáltalán ne is válaszoljak.

- Vagyis félsz tőlem - mondta felvidulva Dub hadnagy -, de még nem ismersz engem. Nálad nagyobb emberek is reszkettek már előttem, ezt jól jegyezd meg magadnak. Megtörtem én már keményebb legényeket is, azért hát fogd be a pofád, és maradj szépen hátul, hogy ne lássalak!

Švejk tehát hátul maradt a szanitéceknél, és kényelmesen utazott egy kétkerekűn egészen a pihenőre kijelölt helyig, ahol végre mindannyian megkapták a szerencsétlen tehénből készült levest és húst.

- Ezt a tehenet legalább két hétre ecetbe kellett volna rakni, és ha nem a tehenet, hát azt az embert, aki megvásárolta - jelentette ki Švejk.

Ekkor érkezett oda egy lovasfutár a dandártól; újabb parancsokat hozott a 11. századnak, hogy tudniillik a menetirány Felstyn-Woraliczére változik, Sambort kerüljék el, ott nem lehet beszállásolni a századot, mert ott már két poseni ezred tanyázik.

Lukᚠfőhadnagy azonnal intézkedett. Vaněk számvivő őrmester és Švejk előremegy Felstynbe, és éjjeli szállást keres a századnak.

- Hallja, Švejk, nehogy aztán elkövessen valamit az úton - figyelmeztette Lukᚠfőhadnagy. - Főként pedig viselkedjék rendesen a lakossággal szemben!

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy mindent el fogok követni. Igaz, hogy nagyon csúnya álmom volt, amikor reggelfelé elszundítottam egy kicsit. Egy mosóteknőről álmodtam, amelyikből egész éjszaka folyt a víz annak a háznak a folyosóján, ahol laktam, úgyhogy a végén minden kifolyt belőle, és átáztatta a háziúr plafonját, mire ő reggel mindjárt felmondta nekem a lakást. Egyszer már a valóságban is volt egy ilyen eset, óberlajtnant úr; Karlínban, a vasúti hídon túl...

- Švejk, hagyjon minket békén a hülye beszédeivel, inkább jöjjön ide, és maga is, Vaněk, nézzék meg a térképen, hogy hová kell menniük. Nahát, látják itt ezeket a falvakat? Ennél a falunál jobbra kanyarodnak a patak félé, és a patak partján mennek a következő faluig, onnét pedig, ahol beleömlik az első mellékpatak, amely maguknak jobb kéz felé fog esni, fölfelé mennek tovább a mezőn át, egyenesen északra, akkor semerre se tévedhetnek el, hanem pontosan odaérnek Felstynbe. Jól megjegyezték?

Švejk tehát Vaněk számvivő őrmesterrel útnak indult a kapott marsruta szerint.

Dél már elmúlt; a táj nehezen lélegzett a fülledt forróságban, s az elesett katonák rosszul bekapart sírjai dögletes bűzt árasztottak. Švejkék arra a vidékre értek, ahol a Przemyœl felé előretörő seregek vívták csatáikat, s ahol a géppuskák egész zászlóaljakat kaszáltak le. A patak menti kis erdőkön jól látszott a tüzérség tombolása. Nagydarab sík területeken s a lejtőkön fák helyett csak afféle tönkök álltak ki a földből, és ezt a pusztát lövészárkok barázdálták.

- Ez itt egészen másképpen néz ki, mint Prága körül - mondta Švejk, hogy megtörje a csendet.

- Minálunk már vége az aratásnak - mondta Vaněk számvivő őrmester. - Mindig Kralupy körül kezdődik először.

- Itt nagyon jó termés lesz a háború után - mondta egy idő múlva Švejk. - A parasztoknak majd nem kell csontlisztet vásárolniuk, és nagyon előnyös a számukra, ha egy egész ezred rothad a földjükön; egyszóval, megvan a trágya. Engem csak egy dolog izgat, nehogy ezek a parasztok hagyják magukat becsapni valakitől, és fölöslegesen el ne adják a katonacsontokat, hogy a cukorgyár spódiumot csináljon belőle. A karlíni kaszárnyában volt egy Holub nevű főhadnagy, ez olyan művelt ember volt, hogy a században mindenki hülyének tartotta, mert a műveltsége miatt nem tanult meg káromkodni a katonákra, és mindent csak tudományos szempontból nézett. Egyszer a katonák jelentették neki, hogy a kifaszolt komiszkenyér ehetetlen. Más tiszt megdühödött volna az ilyen pimaszságtól, de ő nem, ő nyugodt maradt, senkinek se mondta, hogy disznó vagy ártány, és nem is vágott szájon senkit. Csak összehívta minden emberét, és azt mondta nekik azon a kellemes hangján: "Mindenek előtt, katonák, tudomásul kell vennetek, hogy a kaszárnya nem delikatessenhandlung, ahol válogathattok a marinírozott angolnák, olajos szardíniák és mindenféle szendvicsek között. Minden katona legyen olyan intelligens, hogy zúgolódás nélkül egyen meg mindent, amit kifaszol, és legyen benne annyi fegyelem, hogy ne akadjon fenn annak a minőségén, amit megeszik. Képzeljétek el, katonák, hogy most háború volna. Annak a földnek, amelyikbe titeket a csata után eltemetnek, teljesen közömbös, hogy ti miféle komiszkenyérrel tömtétek tele magatokat a halálotok előtt. Az édes anyaföld úgyis szétbont és megesz titeket a bakancsotokkal együtt. A világon semmi se mehet veszendőbe, belőletek, katonák, megint csak új gabona fog nőni, amiből komiszkenyeret sütnek majd az új katonáknak, és talán ők se lesznek megelégedve, akárcsak ti, és panaszra mennek, és talán olyan emberbe ütköznek, aki lecsukatja őket, amíg bele nem kékülnek, mert joga van rá. Most tehát mindent szépen megmagyaráztam nektek, katonák, és talán senkit se kell többször figyelmeztetnem arra, hogy aki legközelebb panaszra jön, az nagyon sokat gondolkozhatik majd, mielőtt újra meglátná a napvilágot." - "Ha legalább káromkodna ránk", mondták a katonák egymás között, és borzasztóan fájt nekik ez a sok gyöngédség az óberlajtnant úr előadásaiban. Úgyhogy a század egyszer megválasztott engem, hogy mondjam meg neki, hogy mindenki szereti őt, de az nem is katonaság, ha nem káromkodik. Így hát elmentem a lakására, és megkértem, hogy hagyja abba ezt a szendeséget, a katonaság legyen olyan, mint az ostor, a katonák megszokták, hogy mindennap figyelmeztessék őket, hogy kutyák és disznók, különben elvesztik a tiszteletet a feljebbvalóik iránt. A főhadnagy előbb mentegetőzött, beszélt valamit az intelligenciáról, meg arról, hogy ma már nem szabad nádpálca alatt szolgálni, de a végén mégiscsak jobb belátásra tért, felpofozott, és kirúgott az ajtón, hogy emelkedjen a tekintélye. Mikor jelentettem a tárgyalásaim eredményét, mindenki nagyon örült, de másnap aztán a főhadnagy úr megint elrontotta az örömüket. Odajött hozzám, és mindenki előtt azt mondta: "Švejk, tegnap elgaloppíroztam magam, fogja, itt egy forint, igya meg az egészségemre. A legénységgel bánni kell tudni."

Švejk körülnézett a tájon.

- Azt hiszem - mondta -, hogy rossz irányban megyünk. Pedig az óberlajtnant úr nagyon világosan megmagyarázta. Előbb felfele kell menjünk, aztán lefele, aztán balra és jobbra, aztán megint jobbra, aztán balra, és mi folyton egyenesen előre megyünk. Vagy beszélgetés közben észrevétlenül már meg is csináltuk volna azt a sok kavargást? Én itt határozottan két utat látok magam előtt a felé a Felstyn felé. Azt javasolnám, hogy menjünk most a bal oldali úton.

Ha két ember keresztúthoz érkezik, abból mindig vita támad - Vaněk számvivő őrmester is kijelentette, hogy jobbra kell menni.

- Az én utam kényelmesebb, mint a magáé - mondta Švejk. - Én a patak mentén megyek tovább, ahol nefelejcsek nőnek, maga meg csavaroghat valahol a tűző nap alatt. Én ahhoz tartom magam, amit az óberlajtnant úr mondott, hogy egyáltalában nem tévedhetünk el, ha pedig nem tévedhetünk el, akkor minek másszak meg valami dombot; én csak megyek szépen a réten, és virágot tűzök a sapkám mellé, és szedek egy egész csokrot az óberlajtnant úrnak. Egyébként meggyőződhetünk arról, hogy melyikünknek van igaza, és remélem, hogy mint jó bajtársak válunk el egymástól. Ez a vidék olyan, hogy minden útnak Felstynbe kell vezetnie.

- Ne hülyéskedjen, Švejk - mondta Vaněk -, a térkép szerint itt jobbra kell mennünk, ahogy mondom.

- A térkép is tévedhet - felelte Švejk, leereszkedve a patak völgyébe. - Egyszer a vinohradyi Křenek mészáros Prága város térképe szerint ment haza éjszaka a Malá-Strana-i "Montág" kocsmából a Vinohradyra, és reggel felé a Kladno melleti Rozdĕlovnál lyukadt ki, és teljesen megdermedve bukkantak rá a rozsban, ahová beesett a fáradtságtól. Szóval, hogyha magával nem lehet beszélni, rechnungsfeldvébel úr, és amit a fejébe vett, abból nem enged, akkor mégiscsak el kell hogy váljunk, és majd a célnál találkozunk, Felstynben. Csak nézze meg az óráját, hogy lássuk, ki lesz ott hamarább. És ha útközben netalán valami veszély fenyegetné, csak lőjön a levegőbe, hogy tudjam, hol van.

Délután Švejk egy kis tóhoz ért, s ott meglátott egy szökött orosz hadifoglyot, aki a tóban fürdött, s ahogy észrevette Švejket, kiugrott a vízből, és azon meztelenül futásnak eredt.

Švejk kíváncsi volt rá, hogyan állna neki az orosz egyenruha, amely ott hevert a szomorúfüzek alatt, így hát levetkőzött, és felvette a szerencsétlen meztelen hadifogoly orosz egyenruháját, melynek tulajdonosa az erdőn túli faluban elszállásolt hadifogoly-transzportból szökött meg. Švejk szerette volna alaposan szemügyre venni magát a víz tükrében, s ezért addig sétált a tó gátján, amíg rá nem talált a tábori csendőrök őrjárata, amely az orosz szökevényt kereste. A csendőrök magyarok voltak, és Švejket minden tiltakozása ellenére elhurcolták Chyrówba, a transzport állomáshelyére, s ott beosztották az orosz hadifoglyok közé, akiknek a Przemyœlbe vezető vasútvonal helyreállításán kellett dolgozniuk.

Az egész dolog olyan gyorsan játszódott le, hogy Švejk csak másnap ébredt tudatára helyzetének, s egy üszkös fadarabbal felírta az iskolaterem fehér falára, ahol a foglyok egy részét elszállásolták: Itt aludt Josef Švejk, Prága, a 91. ezred 11. menetszázadának ordonánca, aki mint szállásmester Felstyn alatt tévedésből osztrák hadifogságba esett.


Jegyzetek

183. "És a szerbeknek meg kell látniuk, hogy mi, osztrákok győzők, győzők vagyunk." [VISSZA]

184. "Vissza az egész, vissza az egész. Irány a völgy, egyes sorokban!" [VISSZA]

185. Jójszakát! Jójszakát! / Fáradt ember dőlj le hát! / Lassan vége már a napnak, / a serény kezek nyughatnak / míg kigyúl a napvilág. / Jójszakát! Jójszakát! [VISSZA]

186. Fogd be a pofád, te nyomorult. [VISSZA]

187. "Az apák bűnei." [VISSZA]

188. Kapitány úr, jelentem alássan: Jézus Mária! Nem stimmel! [VISSZA]

189. "A katonai titkosírások kézikönyve." [VISSZA]

190. Szakaszonként, irány a 6. számú élelmiszerraktár. [VISSZA]

191. Bauchschuss: haslövés; kopfschuss: fejlövés. [VISSZA]

192. Prinz Eugén lovag kereste, / császárának hogy szerezze / vissza Belgrád városát. / Hidat veretett sebessen, / hogy a várnál átmehessen / hadával a hídon át. [VISSZA]

193. S hogy a híd már készen állott / s mind a kocsik, mind az ágyúk / átgörögtek a Dunán, / Zimony alatt tábort vertek, / hogy megugrassák a szerbet... [VISSZA]

194. Gróf Radetzky, nemes szablya, / esküt tett, hogy megszalasztja / császárának ellenét, / Veronában várja egyre, / hogy csapatját rendbe szedje, / s akkor aztán síkra lép... [VISSZA]

195. Komiszion: bizottság; militér: katonai; bánhóf: pályaudvar. [VISSZA]

196. A tisztek egymás közti beszélgetései természetesen mindig német nyelven folynak. - Hašek jegyzete. [VISSZA]

197. "Az a nap, melyen az álnok Oroszország felfordul, a megváltás napja lesz egész monarchiánk számára." [VISSZA]

198. A két tiszt német nyelvű párbeszédében ez a mondat így hangzott: "Sie haben sich damals auch mit den deutschen Mitschülem gerauft." - Hašek jegyzete. [VISSZA]

199. A két tiszt párbeszédében: "Also: Nazdar!" - Hašek jegyzete. - A "nazdar" cseh nemzeti köszöntés. [VISSZA]

200. Udo Kraft: "Selbsterziehung zum Tod für Kaiser." C. F. Amelang's Verlag, Leipzig. - Hašek jegyzete. [VISSZA]

201. Ludwig Benedek osztrák tábornok, a porosz-osztrák háborúban fővezér. [VISSZA]

202. Trommelfeuer: pergőtűz; der gute Junge: a derék fiú. [VISSZA]

203. Elfogyott az adum. [VISSZA]

204. Rajta, fürgén! Isten nevében rajta, fürgén! [VISSZA]

205. Tarts ki végig, hősi társam, /zúzd az ellent össze bátran, / vidd a császár zászlaját... [VISSZA]

206. Vigyázat, disznó banda! [VISSZA]

207. "Istenért és császárért." [VISSZA]

208. Isten cs. és kir. főhadiszállása. [VISSZA]

209. Olyan büdös a fickó, mint egy tőkehal, biztos tele van a nadrágja. [VISSZA]

210. Mondja meg bátor hadseregemnek, hogy a szeretet és a hála múlhatatlan emlékművét állította fel szívemben. [VISSZA]

211. Bűzlik, mint egy klozettpucoló, mint egy beszart klozettpucoló. [VISSZA]

212. Egy olyan ember, mint ön, ezredes úr, fontosabb, mint egy semmire se jó főhadnagy! [VISSZA]

213. "Nevető dalok", "Korsó és tudomány", "Mesék és példabeszédek". [VISSZA]

214. "Nyalják ki a seggemet!" [VISSZA]

215. Ságner kapitány és Lukᚠfőhadnagy párbeszéde cseh nyelven folyt. - Hašek jegyzete. [VISSZA]

216. No, hogy van? - N-na-na-na-gyon j-j-jó-ól, e-e-egy t-ta-ka-a-ró-ót. [VISSZA]

217. "Háromszoros éljen!" [VISSZA]

218. "Hőseink Olaszországban Vicenzától Custozzáig, avagy... életünket és vérünket a Habsburgokért! A csonkítatlan, egységes, hatalmas Ausztriáért." [VISSZA]

219. "A mi derék táboriszürkéink." [VISSZA]

220. Trágár káromkodások. [VISSZA]

221. Tűzmester. [VISSZA]

222. Fél kilenckor riadó, szarás a latrinán, aztán aludni. [VISSZA]

223. No hát, látják, kérem. Fél kilenckor szarni, és egy fél óra múlva aludni. Ez tökéletesen elegendő. [VISSZA]

224. Csoportonként. [VISSZA]

225. Cseh vagy német? - Cseh, jelentem alássan, vezérőrnagy úr. [VISSZA]

226. Szájat csukj, pofa be, ne bőgj! [VISSZA]

227. Zászlóalj-történetíró. [VISSZA]

228. "Rajonként, a rajparancsnok vezetésével." [VISSZA]

229. Visszakozz! Fel! Vigyázz! Jobbra nézz! [VISSZA]

230. Pihenj, tovább! [VISSZA]

231. Alázatosan jelentem, vezérőrnagy úr, ez az ember hülye és közismert idióta, notórius marha. [VISSZA]

232. Mit beszél maga, hadnagy úr? [VISSZA]

233. Nem fogsz többet szarni? [VISSZA]

234. Hiszen tudja, hogy mire gondolok... [VISSZA]

235. Első raj, fel! Kettős rendekbe... Második raj... [VISSZA]

236. Prága akkori hóhérja. [VISSZA]

237. Vezényszavak. [VISSZA]

238. Sapkát le! [VISSZA]

239. A "feldruf" a jelszó első felszólító része, a "losung" a válasz rá. [VISSZA]

240. Benzse: lengyelül a. m. fogok; sajszen (scheissen) németül a. m. szarni, "schiessen", lőni, helyett. [VISSZA]

241. Strašnice és Vinohrady szomszédos prágai városrészek. [VISSZA]

242. Pálinkám is van, nagyságos katona úr. [VISSZA]

243. Vagy jót, vagy semmit. [VISSZA]

244. "Éljen zászlóaljparancsnokunk!" [VISSZA]

245. Biztosítani. [VISSZA]

246. Held: hős; Vaterlandra: hazára. [VISSZA]

247. Adjatok minden disznómért két aranyat! [VISSZA]

248. A Lupka-szoros hőseinek. [VISSZA]

249. "Angyalkurvák." [VISSZA]

250. Foglalt! [VISSZA]

251. Elővéd, szárnyvéd és utóvéd. [VISSZA]

252. Harcszerűek. [VISSZA]

253. Nagyon erős vodka van a kocsmákban. [VISSZA]

254. A muszkák elvitték, a mieink is elviszik. [VISSZA]


HátraKezdőlapElőre