A FRONTON

ŠVEJK BALSZERENCSÉS KALANDJAI A VONATON

A Prága-České Budějovice-i gyorsvonat egy másodosztályú fülkéjében hárman utaztak: Lukᚠfőhadnagy, vele szemben egy teljesen kopasz, idősebb úr, és Švejk, aki szerényen állt a fülke ajtajában s éppen a főhadnagy mennydörgéseinek újabb zuhatagát várta - Lukᚠfőhadnagy ugyanis, mit sem törődve a kopasz civil jelenlétével, az egész addigi úton szüntelenül mennydörgött Švejkre, szarvasmarhának és hasonlóknak nevezve a derék katonát.

Csak egy kis apróságról volt szó, nevezetesen a Švejk gondjaira bízott csomagok számáról.

- Ellopták egy kofferunkat - förmedt rá a főhadnagy Švejkre -, és ezt csak így mondja, maga bitang!

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - felelte csöndesen Švejk -, tényleg ellopták. Az állomáson mindig sok ilyen svindler szokott lézengeni, és én úgy képzelem, hogy az egyiknek feltétlenül megtetszett az óberlajtnant úr kofferja, és ez az ember feltétlenül kihasználta azt, hogy én elmentem a csomagoktól jelenteni az óberlajtnant úrnak, hogy a mi csomagjainkkal minden a legnagyobb rendben van. Biztos, hogy csak egy ilyen alkalmas pillanatban lophatta el nekünk azt a koffert. Ezek direkt lesik az ilyen pillanatot. Két évvel ezelőtt az Északnyugati pályaudvaron elloptak egy fiatalasszonytól egy gyerekkocsit, egy pólyás kislánnyal együtt, és olyan nemeslelkűek voltak, hogy a kislányt leadták minálunk az utcában a rendőrségen azzal, hogy egy kapu alatt találták kitéve. Aztán az újság megírta erről a szegény asszonyról, hogy egy szívtelen anya.

És Švejk nyomatékosan kijelentette: - Az állomáson mindig loptak, és mindig is lopni fognak. Másképpen nem lehet.

- Švejk, én meg vagyok róla győződve - jutott végre szóhoz a főhadnagy -, hogy maga egyszer nagyon csúnya véget fog érni. Még mindig nem tudom, hogy csak tetteti-e magát ilyen ökörnek, vagy pedig csakugyan ökörnek született. Mi volt abban a kofferban?

- Egészben véve semmi, óberlajtnant úr, kérem - felelte Švejk, s közben egy pillanatra se vette le szemét a tar koponyájú civil úrról, aki a főhadnaggyal szemben ült, s mintha egy csöppet sem érdekelné az egész ügy, a "Neue Freie Pressé"-t olvasta. - Nem volt abban a kofferban semmi egyéb, csak a tükör a szobából meg az előszobái vasfogas, úgyhogy mi tulajdonképpen semmilyen veszteséget nem szenvedtünk, mert a tükör is meg a fogas is a háziúré volt.

A főhadnagy félelmetes arcjátékát látva, Švejk szeretetre méltó hangon így folytatta: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én semmit se tudtam arról előre, hogy ezt a koffert el fogják lopni, és ami a tükröt meg a fogast illeti, én bejelentettem a háziúrnak, hogy vissza fogjuk neki adni, majd ha megjövünk a háborúból. Az ellenséges országokban nagyon sok tükör és fogas van, úgyhogy még ebben az esetben se lehet semmilyen bajunk a háziúrral. Mihelyst elfoglalunk valami várost...

- Kuss - kiáltott közbe a főhadnagy ijesztő hangon -, egyszer még átadom magát a hadbíróságnak. Gondolkozzon csak rajta, hogy nem maga-e a legesleghülyébb fickó a világon. A legtöbb ember, ha ezer évig élne, akkor se tudna annyi hülyeséget összehordani, mint maga az elmúlt néhány hét folyamán. Remélem, hogy ezt már maga is megfigyelte?

- Jelentem alássan, óberlajtnant úr, hogy megfigyeltem. Énnekem, ahogy mondani szokás, nagyon fejlett megfigyelőképességem van, amikor már késő, és valami baj történik. Énnekem olyan pechem van, mint egy Nechleba nevű illetőnek a Nekázanka utcából, aki oda szokott járni a "Kutyakaparó" kocsmába. Ez mindig elhatározta, hogy megjavul, és szombattól fogva új életet kezd, és másnap mindig azt mondta: "Reggelfelé aztán észrevettem, cimborák, hogy egy priccsen fekszek." És mindig így járt, amikor elhatározta, hogy rendesen hazamegy, és a végén kiderült, hogy valahol betört valami kerítést, vagy kifogta a konflisból a lovat, vagy valami rendőrpatruj kakastollaival akarta kipucolni a pipáját. Ettől borzasztóan kétségbe volt esve, és a legjobban fájt neki, hogy ez a pech egész nemzedékeket üldöz. Az ő nagypapája egyszer vándorútra indult...

- Švejk, hagyjon már békén az előadásaival.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy amit én itt mondok, az mind színtiszta igazság. A nagypapája egyszer vándorútra indult...

- Švejk - kiáltotta a főhadnagy dühbe gurulva -, még egyszer megparancsolom magának, hogy ne meséljen nekem semmit, nem vagyok rá kíváncsi. Majd ha megérkeztünk Budĕjovicébe, számolok magával. Tudja, hogy le fogom csukatni, Švejk?

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy ezt nem tudtam - mondta lágyan Švejk -, ezt még nem tetszett említeni.

A főhadnagynak akaratlanul is összekoccant a foga, felsóhajtott, kihúzta a köpenyéből a "Bohemiá"-t, és olvasni kezdett a nagy győzelmekről, a német "E"-tengeralattjáró földközitengeri tevékenységéről, s amikor egy új német találmányhoz ért, amely városok levegőbe röpítésére szolgált, különleges, repülőgépről ledobott, egymás után háromszor robbanó bombák segítségével, arra riadt fel, hogy Švejk megszólítja a tar koponyájú urat:

- Bocsánat, tisztelt uram, nem a Purkrábek úrnak tetszik lenni a Slavia bankból?

Mivel a tar koponyájú úr nem válaszolt, Švejk a főhadnagyhoz fordult:

- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, én egyszer azt olvastam az újságban, hogy egy normális embernek átlag hatvan-hetvenezer hajszál kell hogy a fején legyen, és hogy a fekete haj ritkább szokott lenni, aminthogy azt sok példából láthatjuk.

S kérlelhetetlenül tovább folytatta: - Aztán egy medikus azt mondta a "Špirek" kávéházban, hogy a hajhullás valami lelki megrázkódtatástól van, ami még a gyermekágyban érte az embert.

És most valami borzasztó dolog történt. A tar koponyájú úr felugrott, és ráordított Švejkre: - Marsch hinaus, Sie Schweinkerl[82] - kilökte Švejket a folyosóra, s visszatérve a fülkébe egy kis meglepetést szerzett a főhadnagynak azáltal, hogy bemutatkozott neki.

Egy kis tévedés történt. A tar koponyájú egyén nem Purkrábek úr volt, a Slavia bankból, hanem csupáncsak von Schwarzburg vezérőrnagy. A generálmajor ellenőrző körúton járt a helyőrségek között, civilben, s most éppen Budějovicét akarta meglepni.

Nála félelmetesebb ellenőrző generális még nem született ezen a világon, s ha valamit nem talált rendben, a következő párbeszédet folytatta a helyőrség parancsnokával:

- Van önnek revolvere? - Van. - Jó. Az ön helyében tudnám, hogy mit csináljak vele, mert amit én itt látok, az nem helyőrség, hanem disznócsürhe.

És ellenőrző körútjai után itt-ott csakugyan agyonlőtte magát valaki, amit von Schwarzburg mélységes elégtétellel vett tudomásul: - Így kell ennek lenni! Ez katona!

Úgy tűnt fel, mintha nem szeretné, hogy az inspekció után egyáltalán életben maradjon valaki. Az volt a mániája, hogy mindig a legkellemetlenebb posztokra helyezte át az illető tisztet. Elég volt a legkisebb hiba, és a tiszt már el is búcsúzott a helyőrségtől, s utazhatott a montenegrói határra, vagy valami részeg, reménytelen garnizon felé, Galícia legmocskosabb csücskébe.

- Főhadnagy úr - mondta von Schwarzburg -, hol járt ön kadétiskolába?

- Prágában.

- Ön tehát kadétiskolába járt, s még azt sem tudja, hogy minden tiszt felelős az alantasáért. Szép. Másodszor, ön úgy szórakozik a szolgájával, mint valami intim barátjával. Megengedi neki, hogy kérdezetlenül is beszéljen. Ez még szebb. Harmadszor, megengedi neki, hogy megsértse az ön feljebbvalóit. Ez a legszebb; mindebből le is vonom a megfelelő következtetéseket. Mi a neve, főhadnagy úr?

- Lukáš.

- És melyik ezredben szolgál?

- Eddig...

- Köszönöm, nem arra vagyok kíváncsi, hogy eddig hol szolgált, hanem arra, hogy most hol van.

- A 91-es gyalogezredben, generálmajor úr. Áthelyeztek...

- Áthelyezték? Ezt nagyon helyesen tették. Nem fog ártani önnek, ha minél hamarabb felkeresi a 91. gyalogezreddel a harcmezőt.

- Ez már el van határozva, generálmajor úr.

A generálmajor most egy kis előadásba kezdett: ő már megfigyelte az utóbbi években, hogy a tisztek bizalmas hangon beszélnek az alantasaikkal, s ebben ő bizonyos demokratikus elvek terjedésének a veszélyét látja. A katonát rettegésben kell tartani, a katona reszkessen a feljebbvalója előtt, féljen tőle. A tiszteknek tíz lépésnyi távolságot kell tartaniuk a legénységtől, s nem szabad megengedniük, hogy a legénység önállóan gondolkozzék, sőt, hogy egyáltalán gondolkozzék, ebben rejlik az utóbbi évek tragikus tévedése. Régebben a legénység úgy félt a tisztektől, mint a tűztől, de ma...

A generálmajor reménytelenül legyintett: - Ma a tisztek többsége agyondédelgeti a katonákat. Ezt akartam mondani.

A generálmajor ismét fogta az újságját, és elmerült az olvasásba. Lukᚠfőhadnagy sápadtan kiment a folyosóra, hogy leszámoljon Švejkkel.

Ott találta egy ablak mellett állva, oly átszellemült és elégedett arccal, amilyen csak egy egyhónapos csecsemőnek lehet, ha teleszopta magát, és szundikál.

A főhadnagy megállt, s intett Švejknek, egy üres fülkére mutatva. Ő is bement Švejk után, és bezárta az ajtót.

- Švejk - mondta ünnepélyesen -, végre elérkezett az a pillanat, amikor kap egypár pofont, amilyet még nem látott a világ. Mi az ördögnek kezdett ki azzal a kopasz úrral? Tudja, hogy az nem más, mint generálmajor Schwarzburg?

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - felelte Švejk, vértanúi arcot vágva -, hogy énnekem soha életemben a legkisebb szándékom se volt, hogy megsértsek valakit, és egyáltalában nem sejtettem, és nem is álmodtam semmilyen generálmajor úrról. Tessék elhinni, hogy hajszálra olyan, mint a Purkrábek úr a Slavia bankból. Ez odajárt mihozzánk a vendéglőbe, és egyszer, amikor az asztalra dőlve elaludt, egy jóakaró ember tintaceruzával ráírta neki a koponyájára: "Van szerencsénk a mellékelt III. c) tarifa alapján egy pénzmegtakarítási módszert felajánlani Önnek, amellyel biztosíthatja kedves gyermekei hozományát és kiházasítási költségeit egy igen előnyös életbiztosítás révén!" Magától értetődik, hogy mind elmentek, és én egyedül maradtam vele, mert mindig pechem van, és ő aztán, amikor felébredt, megnézte magát a tükörben, dühbe gurult, és azt hitte, hogy én csináltam, és ő is akart adni nekem egypár pofont.

Az "is" szócska oly megható gyöngédséggel, oly szemrehányóan hagyta el Švejk ajkát, hogy a főhadnagynak lehanyatlott a keze.

De Švejk tovább mesélt: - Egy ilyen kis tévedés miatt annak az úrnak nem kellett volna megharagudnia, mert tényleg hatvan-hetvenezer hajszál kéne hogy a fején legyen, mint minden normális embernek. Én soha életemben nem is álmodtam, hogy létezik egy ilyen kopasz generálmajor úr. Ahogy mondani szokás, ez egy tragikus tévedés, ami bárkivel megtörténhet, ha az ember egy megjegyzést tesz, és a másik mindjárt belekapaszkodik. Évekkel ezelőtt mesélte nekünk a Hývl szabó, hogy ő Stájerországból, ahol szabóskodott, Leobenen keresztül Prágába utazott, és volt vele egy sonka, amit Marburgban vett magának. No, ahogy így utazik a vonaton, arra gondolt, hogy ő az egyetlen cseh az utasok között, és amikor Sankt Moritznál kezdett szeletelgetni a sonkacsülökből, akkor a vele szemben ülő úr egészen szerelmes szemeket csinált arra a sonkára, és a nyál folyni kezdett neki a pofájából. Mikor a Hývl szabó meglátta ezt, hangosan azt mondta maga elé: "Zabálnál ugye, nyavalyás." Ez az úr csehül válaszolt neki: "Persze hogy zabálnék, ha adnál belőle." Így aztán együtt zabálták meg azt a sonkát, amíg meg nem érkeztek Budějovicébe. Ezt az urat Vojtĕch Rousnak hívták.

Lukᚠfőhadnagy ránézett Švejkre, és kiment a fülkéből. Mikor már a helyén ült, nemsokára megjelent az ajtóban Švejk őszinte arca:

- Jelentem alássan, óberlajtnant úr, öt perc múlva Táborban vagyunk. A vonat öt percet áll ott. Nem tetszik valami ennivalót rendelni? Évekkel ezelőtt itt nagyon finom...

A főhadnagy dühöngve felugrott, s a folyosón azt mondta Švejknek: - Még egyszer figyelmeztetem, hogy minél kevesebbet mutatkozik, annál boldogabb vagyok. A legjobban örülnék, ha egyáltalán nem látnám többé magát, és legyen nyugodt, hogy erről gondoskodni fogok. Ne kerüljön a szemem elé. Tűnjön el innét, hogy véletlenül se lássam, maga barom, maga hülye.

- Parancsára, óberlajtnant úr.

Švejk szalutált, katonásan megfordult, elment a folyosó végébe, leült a kalauz ülésére, és megpróbált szóba elegyedni egy vasutassal: - Kérem szépen, szabadna kérdeznem valamit?

A vasutas, akinek láthatólag semmi kedve nem volt a beszélgetéshez, fáradtan és apatikusan bólintott.

- Énhozzám - kezdte Švejk - régebben el szokott járni egy nagyon derék ember, Hoffman nevezetű, és ez mindig azt állította, hogy ezek a vészfékek soha nem érnek semmit, szóval egy szó mint száz, hogy nem működnek, amikor meghúzzák ezt a fogantyút. Engem, az igazat megvallva, az ilyen dolgok sohase érdekeltek, de ha már a szemem elé került itten ez a vészfék, hát szeretném tudni, hogy mi is a helyzet, ha egyszer szükségem lenne rá.

Švejk felállt, és a vasutassal együtt odalépett a "Csak veszély esetén" feliratú vészfékhez.

A vasutas kötelességének érezte, hogy felvilágosítsa Švejket a vészfék egész mechanizmusáról: - Azt helyesen mondta magának, hogy meg kell húzni ezt a fogantyút, de abban már hazudott, hogy nem működik. A vonat mindig megáll, mert ez az összes vagonokon keresztül össze van kötve a mozdonnyal. A vészféknek muszáj működni.

Közben mindketten a fogantyún tartották a kezüket, és rejtély, hogy hogyan történt, de meghúzták, és a vonat megállt.

Ők maguk sem tudták eldönteni, hogy melyikük csinálta, s hogy ki adta le a vészjelet.

Švejk azt állította, hogy ő nem lehetett az, ő nem tette, ő nem egy kapcabetyár.

- Én magam is csodálkozok - mondta kedélyesen a kalauznak -, hogy miért állt meg olyan hirtelen a vonat. Megy, megy, és egyszerre csak megáll. Engem ez jobban bosszant, mint magát.

Egy komoly úriember védelmére kelt a vasutasnak, mert ő hallotta, hogy a katona kezdett mesélni valamit a vészfékről.

Ezzel szemben Švejk szüntelenül bizonygatta a becsületességét, azzal érvelve, hogy neki nem érdeke, hogy késsen a vonat, mert ő a frontra megy.

- Majd az állomásfőnök úr elintézi - döntött végül is a kalauz -, ez húsz koronájába fog kerülni magának.

Közben látni lehetett, hogy az utasok kikászolódnak a vagonokból, a főkalauz sípolt, egy rémült hölgy leszaladt útikofferjával a mezőre.

- Húsz koronát igazán megér - mondta jámboran Švejk, aki mindvégig megőrizte rendíthetetlen nyugalmát -, sőt, még nagyon is olcsó. Egyszer, amikor a császár őfelsége meglátogatta Žižkovot, egy Franta Šnor nevű ember megállította neki a kocsiját, mert térdre borult a császár őfelsége előtt az úttesten. Aztán annak a körzetnek a rendőrkomisszárja sírva mondta a Šnor úrnak, hogy ezt nem lett volna szabad az ő körzetében csinálni, mért nem ment egy utcával odább, ami már a Kraus rendőrtanácsoshoz tartozik, ott kellett volna, hogy bemutassa a hódolatát. Aztán ezt a Šnor urat lecsukták.

Švejk körülnézett, éppen amikor a főkalauz csatlakozott a hallgatók köréhez.

- Na most már mehetünk tovább - mondta Švejk -, az nem szép dolog, amikor egy vonat késik. Még ha béke volna, csak hagyján, de háborúban mindenkinek tudni kell, hogy minden vonaton katonai személyek utaznak, generálmajorok, óberlajtnantok, tisztiszolgák. Minden ilyen késés egy alattomos dolog. Napóleon öt percet késett Waterloonál, és fuccs volt az egész dicsőségének...

E pillanatban Lukᚠfőhadnagy áttörte magát a hallgatók tömegén. Kísértetiesen sápadt volt, és semmilyen más hangot nem tudott kipréselni magából ezen kívül: - Švejk!

Švejk szalutált, és azt mondta: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy rám fogták, hogy én állítottam meg a vonatot. A vasúti kincstárnak borzasztó furcsa plombái vannak a vészfékeken. Az ember inkább ne is közeledjen hozzá, mert könnyen baja lehet belőle, és húsz koronát követelhetnek rajta, mint ahogy éntőlem követelnek.

A főkalauz már kint volt, megadta a jelet, és a vonat újra elindult.

A hallgatók visszamentek a kupéikba, Lukᚠfőhadnagy nem szólt többet egy szót sem, és ő is leült a helyére.

Švejkkel csak a főkalauz és a vasutas maradt. A főkalauz elővette jegyzőkönyvét, és jelentést készített az egész esetről. A vasutas gyűlölködő pillantásokat vetett Švejkre, aki nyugodtan megkérdezte tőle: - Régóta van már a vasútnál?

Mivel a vasutas nem válaszolt, Švejk közölte, hogy ismert egy Mlíček František nevű embert a Prága melletti Uhřinĕvesből, aki egyszer szintén meghúzott egy ilyen vészféket, és úgy megijedt, hogy két hétre elvesztette a beszélőképességét, és csak akkor kapta vissza, amikor elment a hostivaři Vanĕk kertészhez látogatóba, és ott verekedni kezdett, és azok eltörtek rajta egy bikacsököt. - Ez, kérem - tette hozzá Švejk - 1912 májusában történt.

A vasutas bement a klozettra, és magára zárta az ajtót.

A főkalauz egyedül maradt Švejkkel, és húsz korona bírságot követelt tőle, hangsúlyozva, hogy ellenkező esetben kénytelen lesz átadni Táborban az állomásfőnöknek.

- Jó - mondta Švejk -, én szeretek művelt emberekkel beszélgetni, és nagyon fogok örvendeni, ha megismerkedhetek ezzel a tábori állomásfőnökkel.

Švejk kihúzta pipáját a zubbonyából, rágyújtott, és orrfacsaró füstfelhőket eregetve a katonai dohányból, tovább mesélt: - Évekkel ezelőtt Svitavában egy Wagner nevű úr volt az állomásfőnök. Ez úgy bánt az alantasaival, mint egy sintér, és szekírozta őket, ahogy csak tudta, és a legjobban egy Jungwirt nevű váltóőrt nyúzott, amíg ez, szegény, kétségbeesésében beleölte magát a folyóba. De mielőtt ezt megtette volna, levelet írt az állomásfőnöknek, hogy éjszaka kísérteni fogja. Bizonyisten nem hazudok. Meg is tette. A kedves állomásfőnök úr ott ül éjszaka a távírógép mellett, egyszerre csak megszólal a csengő, és az állomásfőnök felveszi a táviratot: "Hogy vagy, te bitang? Jungwirt." Ez így ment egy egész héten át, és az állomásfőnök minden vonalra szolgálati táviratokat kezdett küldözgetni, válaszul annak a kísértetnek: "Bocsáss meg nekem, Jungwirt." Erre éjszaka ezt a választ kopogja ki neki a gép: "Akaszd fel magad a szemaforra, a híd mellett. Jungwirt." És az állomásfőnök úr szót fogadott. Aztán emiatt lecsukták a Svitava melletti állomás távírászát. Látja, kérem, van egypár dolog az ég meg a föld között, amiről nekünk fogalmunk sincsen.

A vonat befutott a tábori állomásra, és Švejk, mielőtt a kalauztól kísérve elhagyta volna a vonatot, szabályszerűen jelentkezett Lukᚠfőhadnagynál: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy engemet az állomásfőnök úrhoz visznek.

Lukᚠfőhadnagy nem válaszolt. Teljes apátiába zuhant minden iránt. Legjobb lesz, villant át az agyán, ha fütyül az egészre. Ha nyugodtan ülve marad, Budějovicében leszáll a vonatról, jelentkezik a kaszárnyában, és egy menetszázaddal kimegy a frontra. A fronton alkalomadtán agyonlöveti magát, és megszabadul ettől a nyomorult világtól, amelyben ilyen gazemberek sétálnak, mint Švejk.

Mikor a vonat elindult, Lukᚠfőhadnagy kinézett az ablakon, és meglátta Švejket, aki a peronon komoly beszélgetésbe merült az állomásfőnökkel. Švejket nagy tömeg vette körül, s a tömegben néhány vasutas-egyenruha is látszott.

Lukᚠfőhadnagy felsóhajtott. Nem a szánalom sóhaja volt ez. Lukᚠfőhadnagynak nagy kő esett le a szívéről, hogy Švejk a peronon maradt. Most már a kopasz generálmajort se látta olyan visszataszító szörnyetegnek.


A vonat már messze pöfögött České Budějovice felé, de a peronon Švejk körül nem csökkent a tömeg.

Švejk előadást tartott az ártatlanságáról, és sikerült annyira meggyőznie a körülötte állókat, hogy egy asszony ezt a megjegyzést tette: - Már megint agyonszekíroznak itt egy katonát.

A tömeg csatlakozott ehhez a nézethez, s egy úr az állomásfőnökhöz fordult azzal a bejelentéssel, hogy megfizeti Švejkért a húsz korona bírságot, ő biztos benne, hogy ez a katona nem követett el semmit.

- Tessék csak ránézni - vonta le a következtetést Švejknek mindennél ártatlanabb arckifejezéséből, miközben Švejk a tömeg felé fordulva így szólt: - Jó emberek, én ártatlan vagyok.

Aztán megjelent a csendőrőrmester, kiemelt a tömegből egy polgárt, letartóztatta, és elvezette, a következő szavakkal: - Ezért felelni fog; majd adok én magának, lázítani az embereket; azt mondja, ha így bánnak a katonákkal, akkor senki se kívánhatja tőlük, hogy Ausztria győzzön.

A szerencsétlen polgár semmit se tudott felhozni mentségére azon az őszinte kijelentésén kívül, hogy ő hentesmester a Régikapu utcából, és hogy ő nem úgy gondolta.

Közben a jóindulatú férfiú, aki olyannyira hitt Švejk ártatlanságában, lefizette érte az irodában a bírságot, s elvezette Švejket a harmadosztályú étterembe, sört rendelt neki, s miután értesült róla, hogy a derék katona minden igazolványa és a katonai menetlevele is Lukᚠfőhadnagynál maradt, nagylelkűen átnyújtott neki még egy ötöst a vasúti jegyre és további fogyasztásra.

Mielőtt elbúcsúzott volna, bizalmasan azt mondta Švejknek: - Nahát, kedves katona barátom, ahogy mondtam: ha orosz hadifogságba kerül, adja át üdvözletemet Zeman sörfőzőnek Zdolbunovban. Vigyázzon a cédulára, amire a nevét felírtam. Aztán ügyes legyen, hogy ne sokáig maradjon a fronton.

- Emiatt egy csöppet se tessék félni - mondta Švejk -, mindig érdekes, ha az ember ingyen megismerhet egy idegen vidéket.

Švejk magára maradt az asztal mellett, s miközben csendesen eliszogatta nemes lelkű jóakarója ötkoronását, a peronon azt mesélték egymásnak az emberek, akik nem voltak jelen Švejk és az állomásfőnök beszélgetésénél, csak messziről látták a csődületet, hogy valami kémet fogtak, aki a pályaudvart fényképezte, ezt azonban megcáfolta egy hölgy azzal az állítással, hogy szó sincsen semmilyen kémről, viszont ő hallotta, hogy egy dragonyos összekaszabolt egy tisztet a női klozettban, mert ez a tiszt bemászott oda a dragonyos babája után, aki ezt a dragonyost kikísérte az állomásra.

E kalandos kombinációknak, amelyek annyira jellemezték a háborús korszak idegességét, a csendőrség vetett véget, megtisztítva a peront. Švejk pedig csöndesen ivott tovább, gyengéden gondolva vissza a főhadnagyára. Mit fog az csinálni, ha megérkezik České Budějovicébe, és az egész vonaton hiába keresi a tisztiszolgáját.

Egy személyvonat beérkezése előtt a harmadosztályú étterem megtelt katonákkal és civilekkel. Többségben voltak a legkülönbözőbb ezredekből, alakulatokból való s a legkülönbözőbb nemzetiségű katonák, akiket a háborús szélvész idefújt a Táborvárosi hadikórházakba, vagy akik most indultak ki ismét a harctérre újabb sebekért, megcsonkulásokért és fájdalmakért, hogy megszolgáljanak a sírjuk fölé egy közönséges fakeresztet, amelyen még évek múlva is lengetni fog a szél és verni fog az eső Kelet-Galícia szomorú síkságain egy kifakult osztrák katonasapkát, rozsdás "ferencjóska-gombbal", s amelyre időnként majd rátelepszik egy szomorú öreg holló, visszagondolva arra, hogy milyen zsíros lakomák folytak itt néhány évvel korábban, amikor egy végtelen terített asztal volt az ő számára ez az egész térség, tele ízes emberi hullákkal és lótetemekkel, s amikor éppen az ilyen sapkák, amilyenen most is ül, a legízletesebb falatokat rejtették - emberi szemeket.

A szenvedésnek egyik ilyen jelöltje, akit operáció után kiengedtek a hadikórházból, s most vértől és sártól mocskos egyenruhát viselt, odaült Švejkhez. Elcsigázott, lesoványodott, szomorú ember volt. Letett az asztalra egy kis csomagot, elővette rongyos erszényét, és megszámolta a pénzét.

Aztán Švejkre nézett, és megkérdezte: - Magyarul?

- Én cseh vagyok, kamerád - felelte Švejk -, nem akarsz inni egyet?

- "Nem tudom, barátom."

- Annyi baj legyen, kamerád - mondta Švejk, odatéve teli korsóját a szomorú katona elé -, csak húzzál egy jót.

Ezt megértette, ivott - köszönöm szépen - mondta, majd tovább szemlélte az erszénye tartalmát, s végül felsóhajtott. Švejk megértette, hogy ez a magyar még inna egy sört, de nincs elég pénze. Így hát rendelt neki még egy korsóval, a magyar újra megköszönte, és különböző grimaszok segítségével magyarázni kezdett valamit Švejknek, közben az átlőtt karjára mutatott, és nemzetközi nyelven azt mondta: - Pif, paf, puf!

Švejk együttérzően bólintott, s az elgyötört lábadozó még közölte vele, bal kezét fél méterre tartva a földtől, s aztán három ujját felemelve, hogy három kisgyereke van.

- Nincs ham, nincs ham - magyarázta tovább; azt akarta mondani, hogy odahaza nincs mit enniük, s megtörülte könnyező szemét katonaköpenye mocskos ujjával: a köpeny még lyukas volt a golyótól, melyet a magyar királyért kapott a testébe.

Nem csoda, hogy e mulatozás következtében Švejknek lassanként semmije sem maradt az ötösből, s hogy lassan, de biztosan, elvágta magát České Budějovicétől, mivel minden egyes korsó sör, amelyet önmagának és a magyar lábadozónak rendelt, csökkentette a vasúti jegy megvásárlásának lehetőségét.

Az állomáson megint áthaladt egy Budějovicébe menő vonat, és Švejk még mindig ott ült az asztalnál s hallgatta a magyar állandóan visszatérő mondókáját: - Pif, paf, puf! Három gyerek, nincs ham, éljen!

Az utóbbi szót Švejkre mondta, koccintás közben.

- Csak igyál, te magyar - felelte Švejk -, húzd meg jól! Ti bezzeg nem így vendégelnétek meg minket...

A szomszéd asztaltól egy katona azt mondta, hogy amikor a 28-as ezreddel megérkeztek Szegedre, a magyarok felemelték a karjukat, a megadást utánozva, így csúfolták őket.

Ami a felemelt karokat illeti, a magyaroknak tökéletesen igazuk volt, de a közbeszóló katona szemmel láthatólag sértve érezte magát, holott ez a művelet nem sokkal utóbb egészen általánossá vált minden cseh katonánál, sőt végül maguknál a magyaroknál is, amikor már nem tetszett nekik verekedni a magyar király érdekében.

Aztán ez a katona is hozzájuk ült, és elmesélte, hogy ők hogy elbántak Szegeden a magyarokkal, s kiverték őket néhány kocsmából. Közben elismerően kijelentette, hogy a magyarok is tudnak verekedni, ő is kapott egy bicskát a hátába, úgyhogy kórházba kellett mennie.

Most azonban, ha visszatér, a zászlóalj kapitánya valószínűleg lecsukatja, mert már nem tudta visszaadni a döfést annak a magyarnak, hogy meg legyen mentve az egész ezred becsülete.

- Ihre Dokumenten, hol a tókument? - ilyen szépen szólította meg Švejket a katonai őrjárat vezetője, egy őrmester, akit négy szuronyos katona kísért. - Én látni, maga ülni, nicht fahren, ülni, inni, furt inni, burs![83]

- Nincsen, apuskám - felelte Švejk -, Herr óberlajtnant Lukáš, regiment numero 91, magával vitte, és én ittmaradtam az állomáson.

- Was ist das Wort: apuschkám?[84] - fordult az őrmester az egyik kísérőjéhez, egy öreg landwehr-katonához, aki úgy látszik, nem volt nagyon jóban az őrmesterrel, mert nyugodtan így felelt:

- Apuskám, das ist wie: Herr Feldwebl.[85]

Az őrmester folytatta a beszélgetést Švejkkel: - Tókument minden katonának, tókument nélkül becsukni auf Bahnhofs-Militärkommando, den lausigen Bursch, wie einen tollen Hund.[86]

Švejket bevitték az állomásparancsnokságra; az őrszobán ott ült a legénység többi tagja, valamennyien úgy néztek ki, mint az öreg landwehres, aki oly szépen le tudta fordítani németre az "apuskám" szót született ellenségének, az őrmesteri hatalomnak.

Az őrszoba litografált képekkel volt feldíszítve, melyeket akkoriban a hadügyminisztérium szétküldetett minden katonai irodába, de minden iskolába és kaszárnyába is.

Švejket, a derék katonát, először is az a kép üdvözölte, amely a felirat szerint Franz Hammel szakaszvezetőt, továbbá Paulhart és Bachmayer tizedest ábrázolta a 21. cs. és kir. lövészezredből, amint kitartásra buzdítják a legénységet. A másik oldalon függő kép ezt a feliratot viselte: "Dankó János szakaszvezető az 5. honvéd huszárezredből felderíti egy ellenséges üteg állását."

Jobboldalt egy plakát lógott: A bátorság rendkívüli példái.

Ilyen plakátokkal, melyeknek szövegét a kiagyalt rendkívüli példákkal a hadügyminisztérium irodáiban fogalmazták a katonai szolgálatra behívott német újságírók, ilyen plakátokkal akarta ez a vén hülye Ausztria fellelkesíteni a katonákat, akik mindezt sohasem olvasták el, s mikor a bátorságnak ilyen rendkívüli példáit fűzve, könyv alakban küldték utánuk a frontra, hát belecsavarták cigarettának a pipadohányt, vagy még célszerűbben használták fel a küldeményt, a vakmerőségről kitalált rendkívüli példák értékének és szellemének megfelelően.

Míg az őrmester elment valami tisztet keresni, Švejk ezt olvasta a plakáton:

JOSEF BONG TRÉNKATONA

Az egészségügyi oszlop katonái súlyos sebesülteket raktak fel a kocsikra, amelyek egy fedett szakadékban várakoztak. Amint megteltek a kocsik, hátravitték őket a kötözőhelyre. Az oroszok észrevették e kocsikat, és gránáttüzet irányítottak rájuk, Josef Bong trénkatonának, a 3. cs. és kir. trénsvadronból, megölte a lovát egy gránátrepesz. Bong feljajdult: "Szegény kis deresem, véged van!" Abban a pillanatban őt is eltalálta egy gránátszilánk. Mindazonáltal kifogta lovát, és a hármasfogatot biztos fedezékbe húzta. Aztán visszament az elesett ló hámjáért. Az oroszok szüntelenül lőttek. "Csak lőjetek, átkozott dühöngők, én a hámot nem hagyom itt!", és tovább szerelte a lóról a hámot ezekkel a szavakkal. Végül elkészült, és visszavonszolta magát a hámmal a kocsihoz. Hosszú távolléte miatt az egészségügyi katonák mennydörgő szemrehányásokkal fogadták. "Nem akartam ott hagyni a hámot, még majdnem új. Azt gondoltam, kár lett volna érte. Az ilyen dolgokból nincs fölöslegünk", védekezett a bátor katona, továbbmenve a kötözőhely felé, ahol csak most jelentkezett mint sebesült. Kapitánya később ezüst vitézségi éremmel díszítette fel a mellét e bátor tettéért.

Švejk elolvasta a plakátot, s mivel az őrmester még nem jött vissza, így szólt az őrszobában üldögélő landwehresekhez: - Ez itten nagyon szép példája a bátorságnak. Így minálunk a hadseregben mindig vadonatúj lószerszámok, lesznek; de amikor Prágában voltam, olvastam a "Prágai hivatalos újság"-ban egy még szebb példát egy dr. Josef Vojen nevű egyéves önkéntesről. Ez Galíciában volt a hetes tábori vadászzászlóaljnál, és amikor szuronyharcra került a sor, kapott egy golyót a fejébe, és amikor a kötözőhelyre vitték, azt ordította, hogy egy ilyen karcolás miatt ő nem hagyja magát bekötözni. És mindjárt tovább akart előnyomulni a szakaszával, de egy gránát elütötte neki a bokáját. Megint el akarták vinni, de ő fogott egy botot, és azzal bicegett a harcvonal felé, és bottal ment neki az ellenségnek, és odarepült egy másik gránát, és letépte a kezét, amiben a botot tartotta. Erre átvette azt a botot a másik kezébe, azt ordította, hogy ezt nem bocsátja meg nekik, és a jó isten tudja, mi lett volna a vége, ha egy srapnel nemsokára véglegesen ki nem készíti. Lehet, hogy ha a végén mégiscsak fűbe nem harap, hát ő is ezüst vitézségi érmet kapott volna a bátorságáért. Mikor a srapnel levitte a fejét, ez még gurulás közben is azt kiáltotta: "Bár rád a bősz halál lehel, tedd híven, amit tenni kell!"

- Firkálni, azt tudnak ezek az újságok - mondta az egyik közlegény -, de odakint egy ilyen szerkesztő egy óra alatt tisztára meg lenne hülyülve.

A landwehres kiköpött: - Minálunk Časlavban volt egy szerkesztő Bécsből, egy német. Fénrik[87] volt. Mivelünk a világért se akart csehül beszélni, de amikor berakták egy menetszázadba, ahol csupa csehek voltak, mindjárt tudott csehül.

Az ajtóban megjelent az őrmester, és dühödt arccal azt mondta:

- Wenn man lenni drei Minuten weg, da hört man nichts anderes, als: cseszki, csesi.[88]

Aztán megint kifelé indult, bizonyára az étterembe, de még odaszólt a landwehr-káplárnak, Švejkre mutatva, hogy mihelyt a hadnagy megjön, vezesse elébe ezt a tetves gazembert.

- A hadnagy úr megint a távírászlánnyal szórakozik az állomáson - mondta az őrmester távozása után a tizedes -, már több mint két hete koslat utána, és mindig borzasztóan fel van dühödve, amikor megjön a távírdából, és azt mondja róla: "Das ist aber eine Hure, sie will nicht mit mir schlafen."[89]

Ezúttal is igen feldúlt állapotban lehetett, mert amikor nemsokára megjött, hallották, hogy valami könyveket csapkod az asztalra.

- Hiába, komám, be kell menjél hozzá - mondta részvéttel Švejknek a tizedes -, sokan átmentek már az ő kezén, öreg katonák és fiatalok is.

És már be is vezette Švejket az irodába, ahol a papírokkal teleszórt asztal mögött egy fiatal hadnagy ült, végtelenül dühös ábrázattal.

Mikor meglátta Švejket és a tizedest, sokat sejtetően így szólt:

- Aha! - Aztán elhangzott a tizedes jelentése: - Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy ezt az embert dokument nélkül találtuk az állomáson.

A hadnagy bólintott, mintha azt akarná kifejezni, hogy ő már évek óta előre tudta, hogy éppen ezen a napon és ebben az órában ott fogják találni Švejket iratok nélkül a pályaudvaron, hiszen csak rá kellett nézni Švejkre ebben a pillanatban, s feltétlenül az a benyomása támadt mindenkinek, hogy egy ilyen ábrázatú és külsejű egyénnél egyáltalában nem is lehet semmiféle dokumentum. Švejk e pillanatban úgy nézett ki, mintha a derült égből pottyant volna alá, valamelyik idegen bolygóról, s most naiv ámulattal nézi ezt az új világot, melyben egy számára eleddig teljesen ismeretlen butaságot kérnek tőle - valami dokumentumot.

A hadnagy Švejket méregetve gondolkozott egy ideig, hogy mit is mondjon, s hogy mit kell kérdeznie tőle.

Végül megkérdezte:

- Mit csinált itt a pályaudvaron?

- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy vártam a České Budějovicébe menő vonatot, hogy eljuthassak az ezredemhez, a kilencvenegyesekhez, ahol én vagyok a legénye a Lukᚠóberlajtnant úrnak, akit kénytelen voltam elhagyni, mivel az állomásfőnökhöz kísértek bírság miatt, mert meggyanúsítottak, hogy én állítottam meg a gyorsvonatot, amin jöttünk, a biztonsági vészfék segítségével.

- Megőrülök - kiáltotta a hadnagy -, mondja el összefüggőbben, röviden, és ne fecsegjen mindenféle marhaságokat.

- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy már attól a pillanattól fogva, amikor mi a Lukᚠóberlajtnant úrral beszálltunk abba a gyorsvonatba, amelyikkel a lehető leggyorsabban el akartunk jutni és utazni a mi 91. cs. kir. gyalogezredünkhöz, nekünk mindjárt pechünk volt. Először is elveszett egy kofferunk, aztán, hogy össze ne keverjem, egy generálmajor úr, aki teljesen kopasz volt...

- Himmel Herrgott - fújt egyet a hadnagy.

- Lajtnant úrnak jelentem alássan, hogy ez mind kikívánkozik belőlem, mintha harapófogóval húznák, hogy át lehessen tekinteni az egész helyzetet, mint ahogy a megboldogult Petrlík suszter szokta mondani, amikor ráparancsolt a fiára, hogy vegye le a nadrágját, mielőtt a szíjjal porolni kezdte.

S míg a hadnagy levegőért kapkodott, Švejk így folytatta:

- Én valahogy nem tetszettem annak a kopasz generálmajor úrnak, és ki lettem küldve a folyosóra a Lukᚠóberlajtnant úrtól, akinek a puccerje vagyok. A folyosón aztán azzal lettem vádolva, hogy én csináltam, mint ahogy az előbb mondtam. Mielőtt a dolog még elintéződött volna, én egyedül maradtam a peronon. A vonat elment, az óberlajtnant úr a kofferokkal és az összes irataival meg az én irataimmal szintén elment, és én ott maradtam tátott szájjal, mint egy árva, dokument nélkül.

Švejk olyan megindítón és lágyan nézett a hadnagyra, hogy az teljesen meggyőződött arról, hogy amit ez a hülyének született egyén elmondott, az mind az utolsó szóig színigazság.

A hadnagy most felsorolta Švejknek mindazon vonatokat, amelyek a gyors után elindultak Budějovice felé, és feltette a kérdést, hogy miért szalasztotta el ezeket a vonatokat.

- Jelentem alássan, lajtnant úr - felelte Švejk kedélyesen mosolyogva -, miközben én a következő vonatot vártam, az a baleset történt velem, hogy egymás után ittam a söröket.

"Ilyen ökröt még nem láttam - gondolta a hadnagy -, ez mindent bevall. Hányan voltak már előttem, és mindegyik tagadott, ez meg nyugodtan azt mondja: ťAzért késtem le minden vonatról, mert egymás után ittam a söröket.Ť"

Gondolatainak lényegét a következő mondatba foglalva közölte Švejkkel: - Ide hallgasson, maga egy degenerált. Tudja mi az, ha valakiről azt mondják, hogy degenerált?

- Minálunk a Bojištĕ meg a Kateřina utca sarkán, lajtnant úrnak jelentem alássan, szintén volt egy degenerált ember. Az apja egy lengyel gróf volt és az anyja egy bábaasszony. Ez az ember utcát söpört, és a kocsmákban nem hagyta magát másképpen szólítani, csak gróf úrnak.

A hadnagy úgy vélte, hogy helyes lesz valami módon véget vetni ennek az egésznek, s ezért nyomatékosan így szólt: - Nahát, maga marha, maga vadszamár, azonnal menjen a pénztárhoz, vegyen magának jegyet, és utazzon el Budějovicébe. Ha még egyszer meglátom itt, úgy elbánok magával, mint egy dezertőrrel. Abtreten!

Mivel Švejk nem mozdult, és kezét még mindig a sapkaellenzőhöz érintve tartotta, a hadnagy ráordított: - Marsch hinaus, nem hallotta, abtreten? Palánek káplár, vigye ezt a hülye pofát a kasszához, és vegyen neki egy jegyet České Budějovicébe!

Palánek tizedes csakhamar ismét megjelent az irodában. A félig nyitott ajtón át Palánek mögül bekukkantott Švejk jámbor arca is.

- Mi az már megint?

- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem - súgta titokzatosan Palánek tizedes -, nincs neki pénze az útra, és nekem sincs. Ingyen nem akarják elvinni, mert nincsenek katonai iratai, hogy az ezredéhez megy.

A hadnagy nem váratta őket sokáig e fogas kérdés salamoni megoldásával.

- Akkor menjen gyalog - mondta ki a határozatot -, hadd csukják le az ezredénél, amiért elkésett; ki a fene fog itt bajlódni vele.

- Hiába minden, pajtás - mondta Palánek tizedes Švejknek, amikor kijött az irodából -, gyalog kell, hogy menjél, fiam, Budějovicébe. Van az őrszobán egy vekni komiszkenyerünk, azt veled adjuk az útra.

S egy fél óra múlva, miután Švejket még feketekávéval is megitatták, és adtak neki a komiszkenyéren felül még egy csomag katonai dohányt is útravalónak az ezredéhez, Švejk a sötét éjszakában elhagyta Tábort, amely csak úgy visszhangzott úti nótájától.

Egy régi katonadalt énekelt:

Mikor mentünk Jaromĕřbe,
elhiszed-e, nem hiszed-e...

S az ördög tudja, hogyan történt, de Švejk, a derék katona, ahelyett, hogy déli irányban haladt volna Budějovice felé, mindig csak egyenesen nyugatnak tartott.

Ment a havas úton, a fagyban, katonaköpenyébe burkolózva, mint a napóleoni gárda utolsó tagja visszafelé jövet a moszkvai hadjáratból, pusztán azzal a különbséggel, hogy Švejk vidáman énekelt:

Sétálni mentem egymagam
a zöld ligetbe ki.

S a behavazott erdők olyan visszhanggal válaszoltak az éjszaka csendjében, hogy a falvakban felugattak a kutyák.

Amikor megunta a dalolást, Švejk leült egy kavicshalomra, pipára gyújtott, s miután kipihente magát, tovább ment budĕjovicei anabázisának új kalandjai felé.

 

ŠVEJK BUDĚJOVICEI ANABÁZISA

Xenophón, az ókori harcos, keresztülment egész Kisázsián, és isten tudja, hová el nem jutott térkép nélkül. A régi gótok szintén minden topográfiai tudás nélkül hajtották végre expedícióikat. Mindig csak előre masírozni: ezt hívják anabázisnak. Utat törni ismeretlen tájakon. Ellenségek közé kerülni, akik lesik az alkalmas pillanatot, hogy kitekerjék a nyakad. Ha valakinek jó feje van, mint Xenophónnak vagy a sok rabló törzsnek, amely isten tudja, honnét, a Kaspi- vagy az Azovi-tengertől jött Európába, akkor bizony csodákat művelhet útközben.

Caesar légiói is térkép nélkül jutottak el valahová északra, a Galliai-tengerhez, s egyszer csak elhatározták, hogy visszamennek Rómába, egészen más úton masírozva, hogy még érdekesebb legyen a kirándulás. És szépen haza is érkeztek. Valószínűleg azóta mondják, hogy minden út Rómába vezet.

Hasonlóképpen, minden út České Budějovicébe is vezet: Švejk, a derék katona legalábbis szentül meg volt győződve erről, amikor a budějovicei táj helyett milevskói falvak tűntek fel a szeme előtt.

Mindazonáltal rendületlenül haladt tovább, mert hiszen semmiféle Milevsko nem akadályozhat meg abban egy derék katonát, hogy egyszer mégiscsak el ne jusson České Budějovicébe.

S így Švejk Milevskótól nyugatra, Kvĕtovban bukkant fel, miután már végigénekelte a masírozással kapcsolatos katonadalok egész repertoárját, úgyhogy Kvĕtov előtt kénytelen volt újra kezdeni a sort a következő dallal:

Elmasíroztunk, komám,
sírt utánunk minden lány...

Egy öregasszony, aki a templomból tipegett hazafelé a Kvĕtov-Vráž-i úton, amely változatlanul nyugat felé vezet, keresztényi köszöntéssel megszólította Švejket: - Adjon isten jó napot, katonácska, hová-merre igyekszik?

- Hát csak Budějovicébe, nénikém, a regimenthez - felelte Švejk -, megyek a háborúba.

- Jaj, hát akkor nem jól megy, katonácska - mondta ijedten az öregasszony -, erre Vrហfelé sohase jut oda, mert ha mindig csak előre megy, akkor ez az út Klatovyba viszi.

- Én azt hiszem - mondta Švejk megadóan -, hogy Klatovyból is eljut az ember Budějovicébe. Nem mondom, szép kis séta, ha az ember siet a regimentjéhez, hogy ne legyen valami kellemetlensége, mikor úgy igyekszik, és minden jóakarat megvan benne, hogy időre ott legyen.

- Minálunk is volt egy ilyen csibész. Ő Plzeňbe kellett hogy menjen a landverhez, Toníček Maškůnak hitták - mondta sóhajtva az öregasszony -, rokonságban van az unokahúgommal, és el is indult. Aztán egy hét múlva már keresték a csendőrök, hogy nem jött meg a regimentjéhez. Aztán még egy hét múlva beállított hozzánk civilben, hogy hazaeresztették úrlábra.[90] A községi bíró mindjárt szólt a csendőröknek, és azzal vége is volt az úrlábnak. Már írt a frontról, hogy meg van sebesülve, odalett a fél lába.

Az öregasszony részvéttel végignézett Švejken: - Várjon meg engem abban a kiserdőben, katonácska, hozok én magának egy kis krumplilevest hazulról, hogy felmelegedjen. Innét már látni is a mi viskónkat, éppen az erdő mellett, egy kicsit jobbra. A mi falunkon, Vrážon nem mehet keresztül, ott olyanok a csendőrök, mint a sólymok. Aztán csak menjen az erdőből Malčínba. Azután Čížovát kerülje el, mert ott is sintérkednek a csendőrök, és fogdossák a szökevényeket. Maga csak menjen, katonácska, egyenesen keresztül az erdőn Sedlecbe, az ott van Horaždovice mellett. Ott egy nagyon jó csendőr van, az mindenkit átenged a falun. Van magánál valami írás?

- Nincsen, nénikém.

- Akkor oda se menjen, hanem inkább Radomyšlba, de csak este menjen be, amikor minden csendőr a kocsmában van. Ott az Alsó utcán a Floriáneken túl van egy kis házikó, kékre van festve az alja, ottan keresse Melichárek gazdát. Az az én bátyám. Mondja meg neki, hogy üdvözöltetem, ő majd megmutatja az utat Budějovice felé.

Švejk több mint egy félórát várt az erdőben az öregasszonyra, jól felmelegedett a krumplilevestől, amit a szegény anyóka egy fazékban hozott ki neki, párnába csomagolva, hogy ki ne hűljön, aztán az öregasszony még elővett a kendőjéből egy szelet kenyeret meg egy darab szalonnát, mindent beledugott Švejk zsebébe, keresztet vetett Švejkre, és azt mondta, hogy neki is van ott két unokája.

Aztán még egyszer alaposan elmesélte neki, hogy milyen falvakon menjen keresztül, és melyiket kerülje el. Végül elővett a ködmöne zsebéből egy koronát, vegyen rajta Švejk Malčínban egy kis pálinkát, mert Radomyšlig jó néhány mérföld az út.

Megfogadva az öregasszony tanácsát, Švejk Čížovától kelet felé indult Radomyšlba, mert úgy gondolta, hogy akármelyik égtáj felől befuthat Budějovicébe.

Malčínban csatlakozott hozzá egy öreg harmonikás, Švejk a kocsmában találkozott vele, amikor az öregasszony tanácsára pálinkát vett magának a jó néhány mérföldes radomyšli útra.

A harmonikás katonaszökevénynek vélte Švejket, és azt tanácsolta neki, hogy menjen vele Horaždovicébe, ott van férjnél a lánya, és ez a férj maga is katonaszökevény. A harmonikás Malčínban nyilván többet ivott a kelleténél.

- Már két hónapja rejtegeti az urát az istállóban - próbálta rábeszélni Švejket -, téged is eldug, és ott lesztek a háború végéig. Kettesben legalább nem fogtok unatkozni.

Švejk udvariasan elutasító válaszától nagyon megdühödött, letért bal kéz felé a mezőre, és azzal fenyegette Švejket, hogy feljelenti a čížovái csendőrségen.

Radomyšlban Švejk estefelé megtalálta az Alsó utcán a Flóriáneken túl Melichárek gazdát. Megmondta neki, hogy a húga üdvözölteti Vrážból, de ez semmilyen hatást nem tett a gazdára.

Mindenáron igazolványt kívánt Švejktől. Gyanakvó ember volt, mert folyton csak rablókról, csavargókról, tolvajokról beszélt, akiktől valósággal hemzseg a píseki vidék.

- Megszökik a katonaságtól, nem akar szolgálni, aztán becsavarogja az egész környéket, és ott lop, ahol tud - mondta a szemébe Švejknek -, közben mindegyik úgy néz ki, mintha kettőig se tudna számolni.

- Jó, jó, a legtöbb ember megharagszik az igazság miatt - tette hozzá, amikor Švejk felállt a lócáról -, akinek tiszta a lelkiismerete, ülve marad, és megmutatja az iratait. De akinek nincsen...

- Hát isten áldja, bácsikám.

- Isten áldja, és máskor butábbat keressen magának.

Miután Švejk kiment a sötétbe, az öreg még sokáig dörmögött magában: - Még hogy Budějovicébe megy a regimentjéhez. Táborból. És előbb Horaždovicébe megy a zsivány, és csak azután Písekbe. Hisz ez megkerüli az egész világot.

Švejk megint csaknem egész éjszaka bandukolt, míg végre valahol Putim mellett talált a mezőn egy kazlat. Lyukat fúrt a szalmába, s akkor közvetlen közelről megszólalt egy hang: - Melyik ezredből? Hová mész?

- A kilencvenegyesből, Budějovicébe.

- Csak nem oda akarsz menni?

- Ott van az óberlajtnantom.

Erre nemcsak egy emberből, de háromból tört ki a nevetés. Miután lecsendesedtek, Švejk megkérdezte tőlük, hogy ők melyik ezredből valók. Kiderült, hogy ketten a harmincötösöktől, a harmadik tüzér és szintén budějovicei.

A harmincötösök elmondták, hogy egy hónapja szöktek meg a menetszázadból, a tüzér pedig már a mozgósítás óta úton van. Idevalósi Putimba, és ez a szalmakazal is az övé. Éjszaka mindig itt alszik. Este találkozott a másik kettővel az erdőben, és meghívta őket a szalmakazlába.

Mindnyájan biztosra vették, hogy a háború egy-két hónap múlva véget ér. Úgy képzelték, hogy az oroszok már Budapest előtt állnak, és benn vannak Morvaországban is. Putimban mindenki ezt beszéli. Hajnalban, még virradat előtt, a tüzér édesanyja majd hoz valami reggelit. Aztán a harmincötösök elmennek Strakonicébe, az egyiknek ott van a nagynénje, az meg ismer valakit fent a hegyekben, Sušicén túl, egy fűrészmalmos embert, ott jól megbújhatnak mind a ketten.

- Te is velünk jöhetsz, ha akarsz, te kilencvenegyes - ajánlották Švejknek. - Szarjál a főhadnagyodra.

- Nem megy az olyan könnyen - felelte Švejk, és jó mélyen belefúrta magát a szalmakazalba.

Amikor reggel felébredt, társainak már hűlt helye volt, s az egyik, nyilván a tüzér, ott hagyott neki egy szelet kenyeret az útra.

Švejk átvágott az erdőn, és Štĕkno mellett találkozott egy csavargóval - az öreg fickó úgy üdvözölte, mint régi cimboráját, és megkínálta egy korty pálinkával.

- Ne mászkáljál ebben - oktatta Švejket -, még csúnyán ráfizethetsz erre a katonai uniformisra. Most mindenfelé csendőrök kószálnak, és ilyen gúnyában nem is koldulhatsz. Manapság már nem járnak úgy miutánunk a csendőrök, mint régen, most csak titeket keresnek.

- Csak titeket keresnek - mondta még egyszer, olyan meggyőződéssel, hogy Švejk elhatározta, inkább nem is szól neki a 91. ezredről. Hadd higgye, hogy úgy van, ahogy ő gondolja. Minek elrontani egy derék öreg fickó illúzióit.

- És merre igyekszel? - kérdezte a csavargó egy idő múlva, miután mindketten pipára gyújtottak, és lassan megkerülték a falut.

- Budějovicébe.

- Atyaúristen - kiáltotta ijedten a csavargó -, ott egy perc alatt elcsípnek. Még meg se melegszel. Egy csupa rongy öltözet kell neked, nyomoréknak kell hogy tettesd magad.

- Azért ne félj semmit, most elmegyünk Strakonicébe, Volyňba, Dubba, és ha csak bele nem köp az ördög, szerzünk valami civil ruhát. Strakonicében még vannak olyan hülye becsületes emberek, hogy éjszakára sok helyütt nyitva hagyják a kaput, nappal meg egyáltalán be se zárják. Télen mindig átjárkálnak pletykázni a szomszédba, úgyhogy mindjárt meglesz a civil ruhád. Mire is lenne szükséged? Bakancsod van, szóval csak felsőruhára. Ez a katonaköpeny régi?

- Régi.

- Akkor tartsd meg. Vidéken még szoktak ilyesmiben járni. Csak nadrág kell meg kabát. Ha meglesz a civil ruha, ezt a nadrágot meg kabátot eladjuk a Herman zsidónak Vodňanyban. Az megvesz minden kincstári holmit, és tovább árusítja a falvakban.

- Ma elmegyünk Strakonicébe - fejtegette tovább a tervét. - Onnét négy órai út a Schwarzenberg hercegek régi cserénye. Ismerek ott egy juhászt, most már nagyon vén ember, nála maradunk éjszakára, reggel aztán bemegyünk Strakonicébe, és körülnézünk valahol egy civil ruha után.

A juhásztanyán Švejk egy kedves aggastyánnal találkozott, aki még emlékezett rá, hogy miket mesélt a nagyapja a francia háborúkról. Mintegy húsz évvel idősebb lehetett a csavargónál, s ezért őt is meg Švejket is "fiúnak" nevezte.

- Bizony, fiúk - mesélte, mikor elhelyezkedtek a tűzhely körül, amelyen krumpli főtt, héjában -, akkor az én öregapám is megszökött a hadseregből, mint ez a te katonád itten. De Vodňanyban elkapták, és rongyosra verték a seggét. Még így is szerencsésnek mondhatta magát. A ražicei Jareš fia, Protivín mellől, az öreg Jareš halasgazdának az öregapja, ólmot kapott Písekben a szökése miatt. És mielőtt agyonlőtték a píseki sáncokon, sorba állították a katonákat, végig kellett futnia közöttük, hatszázat ütöttek rá bottal, úgyhogy a halál már megkönnyebbülés, megváltás volt neki. Hát te mikor ugrottál meg? - fordította Švejkre vizes, öreg szemét.

- A mozgósítás után, mikor a kaszárnyába vittek - felelte Švejk, aki tudta, hogy az egyenruha nem rendítheti meg az öregapó bizalmát.

- Átmásztál a falon? - kérdezte kíváncsian a pásztor; nyilván eszébe jutott a nagyapja elbeszéléséből, hogy az is valami kaszárnyafalon mászott át.

- Nem lehetett másképp, apókám.

- Hát az őrség erős volt, lőttek rád?

- Lőttek, apókám.

- És most hová igyekszel?

- Rájött a hoppáré - felelte Švejk helyett a csavargó -, mindenáron Budějovicébe akar menni. Hiába, fiatal ember, oktalan, maga rohan a vesztébe. Ki kell hogy tanítsam egy kicsit. Szerzünk valami civil ruhát, aztán már menni fog minden, mint a karikacsapás. Tavaszig kihúzzuk valahogy, aztán meg elszegődünk valahová a parasztokhoz. Idén nagy lesz az emberhiány, éhség lesz, meg azt is beszélik, hogy az idén elvisznek minden csavargót mezei munkára. Azért gondoltam, hogy inkább elmegyek magam. Kevés lesz az ember. Sokan el lesznek pusztítva.

- Úgy gondolod, hogy az idén még nem ér véget? - kérdezte a pásztor. - Igazad van, fiú! Voltak már hosszú háborúk. A napóliomi háborúk, aztán meg, ahogy mesélték, a svéd háborúk, a hétéves háborúk. Rá is szolgált az emberiség erre a sok háborúra. Mert az Úristen nem nézhette tovább, hogy milyen gőgösek lettek. Már az ürühúsra is felhúzták az orrukat, fiúk, már azt se akarták megenni. Azelőtt egész búcsújárás volt itt nálam, hogy adjak el nekik suttyomban valami ürüt, de a mostani években csak disznót meg baromfit akartak zabálni, mindig csak vajba vagy zsírba sütve. Ezért haragudott meg rájuk az Úristen a gőgösségük miatt, most aztán majd megint magukhoz térnek, és még a labodát is meg fogják főzni, mint a napóliomi háborúkban. Hisz még a mi uraságunk se tudta már, hogy mit csináljon a nagy gőgösségtől. Az öreg Svarcenberg herceg, az csak rendes hintón járt, az a taknyos fiatal herceg meg tiszta büdös az automobiltól. Majd az Úristen a pofájára keni még neki azt a benzint.

A tűzhelyen fövő krumplin már duruzsolt a víz, s az öreg pásztor rövid hallgatás után, mint egy jós, kijelentette: - Márpedig a mi császár urunk ezt a háborút nem nyeri meg. Nincsen semmi lelkesedés a háborúért, mert ahogy a strakonicei tanító mondja, a császár nem koronáztatta meg magát. Most aztán, ahogy mondani szokás, hiába húzogatja az orrunk előtt a mézes madzagot. Akkor tartottad volna meg a szavad, vén zsivány, amikor azt ígérted, hogy megkoronáztatod magad.

- Most talán megcsinálja valahogy - vélte a csavargó.

- Csakhogy most már tesznek rá az emberek - mondta az öreg tűzbe jőve -, eredj le egyszer Skočicébe, mi van ott, ha a szomszédok összejönnek. Mindenkinek odavan valakije, csak hallanád, hogy miket beszélnek. Hogy most a háború után szabadság lesz, hogy nem lesz többé uradalom, még császárok se lesznek, és a hercegi birtokokat elveszik. Ilyen beszédek miatt már el is vittek a csendőrök egy Kořínek nevű embert, hogy bujtogató. Bizony, máma a csendőröké az igazság.

- Azelőtt is az övéké volt - mondta a csavargó -, emlékszek rá, hogy Kladnóban volt valami csendőrkapitány, Rotter úrnak hívták. Ez egyszerre csak tenyészteni kezdett ilyen rendőrkutyákat, vagy hogy a fenébe hívják, ilyen farkas természetű állatokat, amik mindent kiszimatolnak, ha be vannak tanítva. Még a segge is tele volt ennek a kladnói kapitány úrnak ezekkel a kutyatanítványaival. Külön házikót csinált nekik, úgy éltek ott a kutyák, mint valami grófok. Egyszer csak az jutott az eszébe, hogy mirajtunk, szegény vándorokon fogja kipróbálni a kutyákat. Kiadta parancsba, hogy a csendőrség az egész Kladno-vidéken szedje össze a csavargókat, és egyenesen az ő kezébe adja. Én is arra megyek egyszer Lány felől, jó mélyen behúzódok az erdőbe, de hát nem ért az semmit, az erdészlakba, ahová igyekeztem, már nem jutottam el, mert meg is fogtak, és vittek a kapitány úrhoz. Nahát, jó emberek, ti azt nem is tudjátok jól elképzelni és kitalálni, hogy a kapitány úrnál miken mentem én keresztül ezekkel a kutyákkal. Először is megszagoltatott mindegyikkel, aztán fel kellett másszak egy létrán, és amikor már fenn voltam, akkor feleresztettek utánam egy ilyen dögöt a létrára, onnét a bestia lehozott a földre, rám térdelt, morgott, és az arcomba vicsorgott. Aztán elvezették a dögöt, és nekem azt mondták, hogy bújjak el valahová, mehetek, ahová akarok. Lementem a Kačák völgyébe az erdőkbe, egy szakadékba, és egy fél óra múlva már ott volt két ilyen farkaskutya, feldöntöttek, az egyik megfogta a torkomat, és közben a másik beszaladt Kladnóba, és egy óra múlva kijött hozzám a Rotter kapitány úr személyesen, csendőrökkel, fütyült a kutyáknak, nekem meg adott egy ötöst, és megengedte, hogy két egész napig koldulhatok Kladno vidékén. De hát nem voltam bolond, úgy futottam Beroun felé, mintha taplót dugtak volna a fülembe, és attól fogva messziről elkerültem Kladnót. De nemcsak én, hanem a többi vándor is, mert a kapitány úr mindegyiken kipróbálta a kutyáit. Borzasztóan szerette ezeket a kutyákat. A csendőrállomásokon azt mesélték, hogy ha kijött ellenőrzésre, és látott egy farkaskutyát, akkor egyáltalában nem ellenőrzött semmit, és örömében egész nap vedelt az őrmesterrel.

S miközben a pásztor leszűrte a krumplit, és savanyú juhtejet töltött egy tányérba, a csavargó tovább mesélte emlékeit a csendőrök igazságáról: - Lipnicében volt egy őrmester lent a vár alatt. Egyenesen ott lakott a csendőrőrszobán, én meg, szegény öreg, mindig abban a hitben voltam, hogy a csendőrőrszobának mégiscsak valami feltűnő helyen kell lenni, például a főtéren vagy ilyesféleképpen, nem pedig egy vacak kis utcában. Így hát bejárom a városka szélét, és nem nézem a feliratokat. Házról házra megyek, aztán egy olyan kis épületnek az első emeletén is kinyitom az ajtót, és beköszönök: - Kérem alázatosan, szegény vándor vagyok. - Hű, barátom, földbe gyökerezett a lábam. Ez volt a csendőrőrszoba. Puskák a falon, feszület az asztalon, iratok a szekrény tetején, a császár őfelsége egyenesen énrám bámul az asztal fölül. És még mielőtt kinyöghettem volna valamit, odajött hozzám az őrmester, és adott egy olyan pofont, hogy egészen leröpültem azon a falépcsőn, és meg se álltam Kejžlicéig. Hát ilyen a csendőrök igazsága.

Nekiláttak a vacsorának, és hamarosan nyugovóra tértek a meleg szobában, a lócákon.

Éjszaka Švejk csendesen felöltözött, és kiment. Keleten feljött a hold, és erősbödő fényében Švejk kelet felé indult, ezt ismételgetve magában: "Hát az mégse lehetséges, hogy én el ne jussak abba a Budějovicébe."

Elhagyta az erdőt, s mivel jobb kéz felől valami város látszott, Švejk északabbra fordult, aztán délre, és ott is valami város tűnt elébe. (Vodňany volt.) Švejk ügyesen elkerülte, átvágva a mezőn, s a felkelő nap már a protivíni behavazott lejtőkön találta.

- Csak előre - mondta magában Švejk, a derék katona -, hív a kötelesség. Feltétlenül el kell hogy jussak Budějovicébe.

S egy szerencsétlen véletlen folytán Protivíntól nem déli irányban indult tovább, Budějovice felé, hanem északra, egyenesen Píseknek.

Déltájban Švejk valami falut pillantott meg maga előtt. Lebandukolt a kis dombról, amelyen állt, s közben azt gondolta: "Így ez nem mehet tovább, megkérdem valakitől, hogy merre is van az a Budějovice."

Bement a faluba, és nagyon meg volt lepve, amikor a falu határában, az első házikó mellett, a következő táblát pillantotta meg egy oszlopon: Putim község.

- Uram teremtőm - mondta Švejk nagyot sóhajtva -, hát már megint Putimban vagyok, ahol a szalmakazalban aludtam.

Nem sokkal utóbb azonban már egy csöppet se lepődött meg, amikor a halastón túl egy fehérre meszelt házikóból, amelyre egy tyúk volt kirakva (néhol így hívják a kétfejű sast), kilépett egy csendőr, mint a pók, mikor a hálóját lesi.

Egyenesen odament Švejkhez, s csak annyit kérdezett: - Hová? - Budějovicébe, az ezredemhez.

A csendőr gúnyosan elmosolyodott: - Hiszen maga Budějovice felől jön. Éppen a háta mögött van az a Budějovice - és bevitte Švejket az őrszobára.

A putimi csendőrőrmester arról volt nevezetes az egész környéken, hogy rendkívül tapintatosan, de ugyanakkor ravaszul is bánik mindenkivel. Sohasem káromkodott a fel- vagy letartóztatott egyénekre, de olyan keresztkérdéseknek vetette alá őket, hogy még az ártatlan is vallott.

Az őrszoba két csendőre alkalmazkodott hozzá, és a kihallgatás mindig az egész csendőrszemélyzet nagy nevetése közepette zajlott le.

- A kriminalisztika alapja az okosság és a barátságos modor - mondogatta mindig alárendeltjeinek a csendőrőrmester -, semmi értelme, hogy üvöltözzünk valakire. A delikvensekkel és a gyanúsakkal finoman kell bánni, közben persze ügyelünk arra, hogy fulladjanak bele a kérdések özönébe.

- Nahát, isten hozta, kedves bajtárs - mondta a csendőrőrmester -, üljön le szépen, biztos elfáradt az úton, és mesélje el nekünk, hogy hová igyekszik.

Švejk megismételte, hogy České Budějovicébe, az ezredéhez.

- Aztán persze eltévedt az úton - mondta az őrmester mosolyogva -, mert maga éppen České Budĕjovice felől jön, erről könnyen meggyőzhetem. Ott lóg maga fölött Csehország térképe. Nézze csak meg, barátom. Tőlünk délre van Protivín. Protivíntól délre van Hluboká, és Hlubokától délre Budĕjovice. Na látja, maga nem Budějovicébe megy, hanem Budějovicéből jön.

Az őrmester nyájasan ránézett Švejkre, aki nyugodtan és tisztelettudóan így felelt: - És mégiscsak Budějovicébe megyek. - Több volt ez, mint Galilei "És mégis mozog"-ja, mert Galilei valószínűleg nagyon dühösen mondta a fenti szavakat.

- Nézze csak, barátom - az őrmester még mindig ugyanolyan barátságosan beszélt Švejkkel -, én szépen bebizonyítom magának az igazat, és a végén maga is be fogja látni, hogy minden tagadás csak megnehezíti a beismerést.

- Nagyon is igazat tetszik mondani - felelte Švejk -, minden tagadás megnehezíti a beismerést és fordítva.

- Na ugye, barátom, hogy maga is belátja. Mondja meg nekem nyíltan, hogy honnét jön, mikor indult el abba a maga Budějovicéjébe. Szándékosan mondom, hogy a "maga Budějovicéjébe", mert úgy látszik, kell lenni még egy másik Budějovicének is Putimtól északra, amit eddig még semmilyen térkép se tüntetett fel.

- Táborból jövök.

- És mit csinált Táborban?

- Vártam a Budějovicébe menő vonatot.

- Mért nem utazott vonaton Budějovicébe?

- Mert nem volt vasúti jegyem.

- És miért nem kapott mint katona ingyenjegyet?

- Mert nem volt nálam semmilyen igazolvány.

- Ez az - fordult diadalmasan a csendőrőrmester az egyik csendőrhöz -, nem olyan buta, mint amilyennek tetteti magát, kezd már szépen belekeveredni.

Aztán újra kezdte, mintha az igazolványról szóló választ nem hallotta volna:

- Szóval Táborból indult el. És hová igyekezett?

- České Budějovicébe.

Az őrmester arckifejezése valamivel szigorúbb lett, aztán pillantása a térképre esett.

- Meg tudná mutatni nekünk a térképen, hogy merre ment Budějovice felé?

- Én már nem emlékszek az összes helyekre, csak arra emlékszek, hogy egyszer már voltam itt Putimban.

A csendőrőrszoba egész személyzete kérdőn összenézett, s az őrmester így folytatta: - Szóval Táborban az állomáson volt. Van valami magánál? Adja ide.

Miután alaposan megmotozták Švejket, s a pipáján és egy doboz gyufán kívül semmit se találtak, az őrmester megkérdezte tőle: - Mondja meg nekem, miért nincs magánál semmi, de semmi a világon?

- Mert nincs szükségem semmire.

- Hej, istenem - sóhajtotta az őrmester -, de nagyon meg kell szenvedni magával! Azt mondta, hogy már volt egyszer Putimban. Mit csinált itt akkor?

- Putimon át mentem Budějovice felé.

- Na látja, hogy belekavarodott. Maga azt mondja, hogy Budějovicébe ment, most pedig bebizonyítottuk magának, hogy Budějovice felől jön.

- Valószínűleg körbe kellett hogy járjak.

Az őrmester ismét sokatmondó pillantásokat váltott az őrszoba egész személyzetével. - Körbe, körbe, nekem az az érzésem, mintha maga csak úgy csavarogna itt a környéken. Sokáig tartózkodott Táborban az állomáson?

- Addig, amíg az utolsó vonat el nem ment Budějovicébe.

- És mit csinált ott?

- Beszélgettem a katonákkal.

Újabb sokatmondó pillantás a csendőrőrmester és a személyzet között.

- És miről beszélgetett például, miket kérdezett tőlük?

- Megkérdeztem, hogy melyik ezredből vannak, és hová mennek.

- Nagyszerű. És azt nem kérdezte például, hogy hány emberből áll egy ezred, és milyen a beosztása?

- Azt nem kérdeztem, mert azt már régen tudom fejből.

- Szóval maga tökéletesen informálva van a mi hadseregünk felépítéséről?

- Hát hogyne, őrmester úr.

S az őrmester kivágta az utolsó tromfot, diadalmas pillantást vetve a csendőreire:

- Tud oroszul?

- Nem tudok.

Az őrmester intett az őrsparancsnoknak, mindketten kimentek a szomszéd szobába, s ott az őrmester egészen fellelkesülve tökéletes győzelmétől és bizonyosságától, hevesen gesztikulálva így szólt: - Hallotta? Nem tud oroszul! Minden hájjal megkent fickó! Mindent bevallott, de a legfontosabbat nem vallotta be. Holnap átküldjük Písekbe a körzeti parancsnok úrhoz. A kriminalisztika alapja az okosság és a barátságos modor. Látta, hogy elárasztottam a kérdések özönével? Ki gondolta volna róla! Egész butának és hülyének néz ki, de épp az ilyenekkel muszáj okosan bánni. Most ültesse le valahová, én pedig megírom a jegyzőkönyvet.

S a délután estébe hajlott, amikor a csendőrőrmester még mindig gyöngéd mosollyal körmölte a jegyzőkönyvet, amelynek minden egyes mondatában előfordult ez a szó: spionagever-dächtig.[91]

Flanderka csendőrőrmester előtt, miközben csodálatos hivatali németségével ezt a jegyzőkönyvet fogalmazta, egyre világosabbá vált a helyzet; aztán így fejezte be az írást: "So melde ich gehorsam, wird der feindliche Offizier heutigen Tages nach Bezirksgendarmeriekommando Pisek überliefert",[92] rámosolygott művére, és behívta az őrsparancsnokot: - Adtak valamit enni annak az ellenséges tisztnek?

- Őrmester úr utasítása szerint csak azokat látjuk el koszttal, akik tizenkét óra előtt kerülnek elővezetésre és kihallgatásra.

- Csakhogy ez egy nagy kivétel - mondta nyomatékosan az őrmester -, ez valami magas rangú tiszt, a stábtól. Az oroszok csak nem küldenek ide kémkedni egy közönséges őrvezetőt. Hozasson neki a "Kandúr"-ból valami ebédet. Ha már kifogyott, főzzenek valamit. Aztán főzzenek teát rummal, és mindent küldjenek ide. Ne szóljon semmit, hogy kinek lesz. Egyáltalán ne is említse, hogy van itt nálunk valaki: ez katonai titok. Most mit csinál?

- Kért egy kis dohányt, ott ül az őrszobán, és olyan elégedettnek látszik, mintha otthon volna. "Jó meleg van itt maguknál, azt mondja, nem szokott füstölni a kályhájuk? Nekem nagyon tetszik ez a hely. És ha füstölne a kályhájuk, hát kotortassák ki a kéményt. De csak délután, sohase akkor, amikor a nap a kémény fölött áll."

- Micsoda egy rafinált alak - mondta a lelkesedéstől izzó hangon az őrmester -, úgy tesz, mintha nem is érdekelné a dolog. Pedig tudja, hogy főbe fogják lőni. Az ilyen embert tisztelnünk kell, még ha az ellenségünk is. Az ilyen ember a biztos halálba megy. Nem tudom, hogy mi képesek lennénk-e ilyesmire. Talán megijednénk, beadnánk a derekunkat. De ő csak nyugodtan ül, és azt mondja: "Jó meleg van itt maguknál, és a kályhájuk nem füstöl." Ez aztán a bátorság, őrsparancsnok úr. Ehhez acélidegek kellenek, az ilyen emberben önfeláldozás, szilárdság, lelkesedés kell hogy legyen. Ha ilyen lelkesedés volna Ausztriában... de inkább hagyjuk ezt. Nálunk is vannak lelkes emberek. Olvasta a "Národní politiká"-ban azt a Berger tüzérfőhadnagyot, aki felmászott egy magas fenyőfára, és ott az ágak között csinált magának beobachtungspunktot?[93] Mikor a mieink visszavonultak, ő már nem tudott lemászni, mert hadifogságba került volna. Így hát várt, hogy újra elkergessék az ellenséget, és így várt tizennégy teljes napon át, amíg tényleg megjöttek a mieink. Tizennégy egész napig ott volt fenn a fán, és hogy éhen ne haljon, lerágta a fa egész tetejét, és ágacskákon meg fenyőleveleken élt. És amikor a mieink visszajöttek, már annyira le volt gyengülve, hogy nem bírt tovább kapaszkodni a fán, leesett, és agyonütötte magát. Aztán a halála után arany vitézségi éremmel tüntették ki.

És az őrmester komolyan hozzátette: - Ez aztán az önfeláldozás, őrsparancsnok úr, ez aztán a hősiesség! Ejnye, de elbeszélgettük az időt, most fusson, rendelje meg azt az ebédet, őt meg küldje addig ide hozzám.

Az őrsparancsnok bevezette Švejket, az őrmester barátságosan intett neki, hogy üljön le, és először is azt kérdezte tőle, hogy megvannak-e a szülei.

- Nincsenek.

Az őrmesternek mindjárt az jutott eszébe, hogy jobb is így, legalább senki se fogja megsiratni ezt a szerencsétlent. Közben belenézett Švejk jámbor arcába, aztán egyszerre csak valami jószívűségi rohamában megveregette a vállát, odahajolt hozzá, és atyai hangon megkérdezte:

- No és hogy érzi magát itt Csehországban?

- Én Csehországban mindenütt jól érzem magam - felelte Švejk -, útközben mindenütt csak jó emberekkel találkoztam.

Az őrmester rábólintott: - Nagyon derék, kedves nép a mienk. Egy kis lopás ide, egy kis verekedés oda, az nem sokat nyom a latban. Én már tizenöt éve vagyok itt, és ha jól számítottam ki, hát minden évre körülbelül egy háromnegyed gyilkosság esik.

- Úgy tetszik gondolni, hogy be nem fejezett gyilkosság?

- Dehogyis, nem úgy gondolom. Tizenöt év alatt csak tizenegy gyilkosságot kellett kivizsgálnunk. Ebből öt volt rablógyilkosság, a többi hat pedig csak olyan közönséges, ami nem is igen ér semmit.

Az őrmester elhallgatott, majd ismét elővette kihallgatási módszereit.

- És mit akart csinálni Budějovicében?

- Szolgálatba akartam lépni a kilencvenegyeseknél.

Az őrmester felkérte Švejket, hogy menjen ki az őrszobára, majd gyorsan, hogy el ne felejtse, ezt is hozzáírta a Písek körzeti csendőrparancsnokságnak szánt jelentéséhez: "Mivel tökéletesen bírja a cseh nyelvet, az volt a szándéka, hogy České Budějovicéjében megpróbál bekerülni a 91. gyalogezredbe."

Az őrmester boldogan dörzsölgette a kezét, annyira örült az összegyűjtött anyag bőségének, valamint vizsgálati módszere gyors eredményeinek. Eszébe jutott az elődje, Bürger őrmester, aki egyáltalán nem beszélt a foglyokkal, semmit se kérdezett tőlük, és azonnal átküldte őket a körzeti bíróságra a következő rövid jelentéssel: "Az őrsparancsnok jelentése szerint csavargáson, kolduláson érték." Hát ez is kihallgatás?

S az őrmester, átnézve jelentése lapjait, önelégülten elmosolyodott, aztán kivette a fiókjából a prágai tartományi csendőrparancsnokság egy titkos leiratát, amely a megszokott Szigorúan bizalmas jelzést viselte, és még egyszer elolvasta:

"Valamennyi csendőrállomás szigorúan utasíttatik, hogy a legnagyobb figyelemmel kísérje mindazon személyeket, akik felbukkannak a körzetében. Csapataink kelet-galíciai átcsoportosítása lehetővé tette, hogy egyes orosz alakulatok a Kárpátokat átlépve állásokat építsenek ki birodalmunk belsejében, miáltal a front közelebb tolódott a monarchia nyugati részéhez. Ez az új helyzet lehetővé tette az orosz kémeknek, hogy kihasználva a front mozgó állapotát, mélyebben behatoljanak monarchiánk hátországába, különösen Sziléziába és Morvaországba, ahonnét bizalmas jelentések szerint igen nagyszámú orosz kém Csehországba is továbbjutott. Megállapítást nyert, hogy igen sok orosz cseh van közöttük, akik felső fokú oroszországi katonai törzsiskolákon nyertek kiképzést, tökéletesen bírják a cseh nyelvet, s különösen veszélyes kémeknek bizonyultak, mert a cseh lakosság körében hazaáruló propagandát űzhetnek, és kétségtelenül űznek is. A tartományi parancsnokság ezért elrendeli minden gyanús elem letartóztatását, s különösen az éberség fokozását azokon a helyeken, amelyeknek közelében helyőrségek, katonai központok és katonavonatok forgalmát lebonyolító állomások fekszenek. A letartóztatottak azonnali vizsgálatnak vetendők alá, majd továbbítandók a felsőbb hatóságokhoz."

Flanderka csendőrőrmester arcára ismét elégedett mosoly ült ki, s a titkos leiratot, a "Sekretreservat"-ot eltette a többi közé a Titkos ügyek feliratú dossziéba.

Sok ilyen titkos irat volt, gyártásukat a belügyminisztérium végezte, de közreműködött benne a honvédelmi minisztérium is, a csendőrség fölöttes szerve.

A prágai tartományi csendőrparancsnokság alig győzte sokszorosítani és szétküldeni őket.

Volt itt többek között:

Rendelkezés a helyi lakosság hangulatának ellenőrzésére vonatkozóan.

Útmutatás, hogyan kell a helyi lakossággal folytatott beszélgetések során megállapítani, hogy a harctéri hírek milyen hatást gyakorolnak a lakosság hangulatára.

Kérdőív, hogy a lakosság hogyan viselkedik a kiírt hadikölcsönökkel és gyűjtésekkel kapcsolatban.

Kérdőív a bevonulok és az állításkötelesek hangulatáról.

Kérdőív a helyi önkormányzati szervekben működő tagok, és az intelligencia hangulatáról.

Utasítás, hogy haladéktalanul állapítsák meg, milyen politikai pártokra oszlik a helyi lakosság, milyen erősek az egyes pártok.

Rendelkezés a helyi politikai pártvezérek tevékenységének ellenőrzéséről; megállapítandó a helyi lakosság körében képviselt egyes politikai pártok lojalitásának foka.

Kérdőív arról, hogy milyen újságok, folyóiratok és brosúrák járnak a csendőrállomás körzetébe.

Utasítás, hogy állapítsák meg, kivel érintkeznek a hűtlenségre gyanús személyek; miben nyilvánul meg a hűtlenségük.

Utasítás arra vonatkozólag, hogy a helyi lakosság köréből hogyan kell fizetett feljelentőket és informátorokat toborozni.

Utasítások a helyi lakosságból toborzott fizetett informátorok számára, akik a csendőrállomás mellett teljesítenek szolgálatot.

Minden nap újabb rendelkezéseket, utasításokat, kérdőíveket és útmutatásokat hozott. Flanderka csendőrőrmestert elárasztotta az osztrák belügyminisztérium találmányainak ez az özöne, rengeteg restanciája volt, és a kérdőívekre mechanikusan azt válaszolta, hogy nála minden rendben van, a helyi lakosság lojalitásának foka pedig I. a.

Az osztrák belügyminisztérium a következő fokozatokat találta ki a lakosság lojalitásának és a monarchia iránti rendíthetetlen hűségének meghatározására: I. a, I. b, I. c - II. a, II. b, II. c - III. a, III. b, III. c - IV. a, IV. b, IV. c. Az utolsó számjegy, a római négyes, az "a"-betűvel hazaárulást és kötelet jelentett, a "b"-betűvel internálást, a "c"-betűvel hatósági felügyeletet és börtönt.

A csendőrőrmester asztalán a legkülönbözőbb nyomtatványok és lajstromok hevertek. A kormány tudni akarta minden egyes polgárról, hogy ez mit gondol róla.

Flanderka csendőrőrmester gyakran tördelte kétségbeesetten a kezét e nyomtatványok miatt, amelyek kérlelhetetlenül szaporodtak minden postával. Amint meglátta a jól ismert borítékon a Portofreidienstlich[94] bélyegzőt, mindig megdobbant a szíve, és éjszaka, mikor átgondolt mindent, arra a meggyőződésre jutott, hogy ő nem fogja megérni a háború végét, hogy a tartományi csendőrparancsnokság megfosztja az utolsó csepp józan eszétől is, és így nem nagyon örülhet majd az osztrák fegyverek győzelmének, mert egy kerékkel többje vagy kevesebbje lesz a kelleténél. S a kerületi csendőrparancsnokság mindennap kérdésekkel bombázta, miért nem válaszolt még a p számú kérdőívre, hogyan hajtotta végre a z számú utasítást, milyenek a V számú útmutatás gyakorlati eredményei, és így tovább.

A legtöbb gondot az az utasítás okozta neki, amely megszabta, hogy a helyi lakosság köréből fizetett feljelentőket és informátorokat kell toboroznia. Végül, amikor rájött, hogy ilyen embert úgysem talál ezen a vidéken, a parasztfelkelésekről híres mocsárvidék peremén, ahol oly kemény koponyájú a nép, az az ötlete támadt, hogy erre a szolgálatra a községi pásztort fogadja meg, akit "Ugorj, Pepík!"-nek hívtak. Afféle félkegyelmű alak volt ez, s mindig ugrott egyet, ha így szóltak rá. Szerencsétlen figura, akivel a természet s az emberek egyforma mostohán bántak, nyomorék, aki évi egy-két forintért és valami csekély kosztért vállalta a községi nyáj legeltetését.

Ezt az embert hívatta magához Flanderka csendőrőrmester, és így szólt hozzá: - Mondd csak, Pepík, tudod-e, hogy ki az az öreg Procházka?

- Meee.

- Ne mekegj, jusson eszedbe, hogy így hívják a császár őfelségét. Tudod, ki a császár őfelsége?

- Az a csásáj őfejsége.

- Jól van, Pepík! Nahát jegyezd meg magadnak, amikor házról házra jársz ennivalóért, és hallod, hogy valaki azt mondja, hogy a császár őfelsége egy marha vagy valami effélét, akkor te mindjárt idejössz hozzám, és jelented. Ezért kapsz tőlem egy hatost, ha meg azt hallod, hogy valaki azt mondja, hogy nem fogunk győzni, érted, akkor megint idejössz hozzám, és megint kapsz egy hatost. De ha meghallom, hogy eltitkolsz valamit, akkor baj lesz. Lecsukatlak, és elküldelek Písekbe. No, ugorj! - Pepík ugrott, az őrmester adott neki két hatost, és jelentésében elégedetten megírta a körzeti csendőrparancsnokságra, hogy már sikerült informátort szereznie.

Másnap beállított hozzá a plébános úr, s titokzatosan közölte vele, hogy ma reggel találkozott a falu szélén a községi pásztorral, Ugorj Pepíkkel, és ez a következőket mesélte neki: "Főtistejendő új, tegnap az őjmestej új azt mondta, hogy a csásáj őfejsége egy majha, és hogy nem fogunk győzni. Meee. Hopp!"

A plébános úr további felvilágosításai alapján Flanderka őrmester lecsukatta a községi pásztort, s Pepíket később a Hradčanyn el is ítélték tizenkét évre hazaárulásért. A vádirat különböző veszélyes és hazaáruló fondorlatokat, bujtogatást, felségsértést, valamint még egypár egyéb bűntettet és vétséget bizonyított rá.

Ugorj Pepík a bíróságon is úgy viselkedett, mint a legelőn vagy a szomszédok között. Minden kérdésre csak mekegett, mint a kecske, ítélethirdetés után pedig ezt kiáltotta: - Meee, hopp! - és ugrott egy nagyot. Ezért fegyelmi büntetést kapott, magánzárkát kemény fekhellyel és háromnapi böjtöt.

Ettől fogva a csendőrőrmesternek nem volt informátora, és meg kellett elégednie azzal, hogy kitalált egyet valami költött néven, s így a jövedelmét havi ötven koronával emelte, amit szabályszerűen elivott a "Kandúr"-ban. A tizedik korsó után mindig rátört a lelkifurdalás, a sör megkeseredett a szájában, s ilyenkor szomszédaitól mindig ugyanazt a megjegyzést hallotta: - Ej, de szomorú máma a mi őrmester urunk, mintha elvesztette volna a jó hangulatát. - Erre hazament, és távozása után mindig azt mondta valaki: - A mieink már megint összeszarták magukat valahol Szerbiában, attól ilyen néma az őrmester.

S az őrmester odahaza megint kitöltött legalább még egy kérdőívet: "A lakosság hangulata: I. a."

Az őrmester úr nemegyszer töltött hosszú éjszakákat álmatlanul. Folyton az ellenőrzést, a felülvizsgálatot várta. Néha kötélről álmodott, hogy az akasztófához kísérik, s utoljára még a honvédelmi miniszter személyesen megkérdi tőle a bitófa alatt:

"Wachmeister, wo ist die Antwort des Zirkulärs No X. Y. Z. 6?"[95]

De most! Mintha az egész csendőrállomásnak minden kis szöglete visszhangzott volna a régi vadászköszöntéstől: "Vadra fel!" És Flanderka csendőrőrmester nem kételkedett abban, hogy a kerületi parancsnok egyszer még megveregeti a vállát, és azt mondja: "Ich gratuliere Ihnen, Herr Wachmeister."[96]

A csendőrőrmester még egyéb csábos képeket is festegetett magában, hivatalos agyvelejének valamelyik tekervénye bőven termette az ilyesmiket: kitüntetés, gyors előmenetel a ranglétrán, kriminalisztikai képességeinek elismerése, miáltal megnyílik előtte a karrier.

Behívta az őrsparancsnokot, és megkérdezte tőle: - Kapott ebédet?

- Füstölt húst hoztak neki káposztával és gombóccal, leves már nem volt. Megivott egy teát és még egyet akar.

- Adjanak neki! - hagyta rá nagylelkűen az őrmester. - Ha megitta azt a teát, vezessék be hozzám.

- Na, hogy van? Ízlett? - kérdezte az őrmester, amikor az őrsparancsnok egy félóra múlva bevezette a jóllakott Švejket, aki most is olyan elégedettnek látszott, mint mindig.

- Megjárta, őrmester úr, kérem, csak egy kicsit több káposzta kellett volna hozzá. De hát mit csináljunk, én tudom, hogy nem voltak felkészülve rá. A hús jó ki volt füstölve, biztosan házi füstölt hús volt, házi sertésből. A rumos tea is nagyon jót tett nekem.

Az őrmester ránézett Švejkre, majd így szólt: - Igaz, hogy Oroszországban sok teát isznak? Ott is van rum?

- Rum, az mindenütt van a világon, őrmester úr kérem.

"Hiába ficánkolsz - gondolta az őrmester -, előbb kellett volna vigyáznod rá, hogy miket beszélsz!" Aztán Švejkhez hajolva bizalmasan megkérdezte: - Vannak szép lányok Oroszországban?

- Szép lányok mindenütt vannak az egész világon, őrmester úr.

"Hej, te zsivány! - gondolta megint az őrmester. - Ugye, most nem adnád egy vak lóért, ha kibújhatnál valahogy az egészből?" És az őrmester kirukkolt a negyvenkettes nagyágyúval:

- Mit akart csinálni a 91-es ezredben?

- Ki akartam menni vele a frontra.

Az őrmester elégedetten ránézett Švejkre, és megjegyezte: - Nagyon jó. Ez a legjobb módszer, hogy Oroszországba kerüljön az ember.

"Igazán jól kispekulálta" - sugárzott az őrmester, figyelve, hogy szavai milyen hatással vannak Švejkre.

De semmit se tudott kiolvasni a derék katona szeméből, csak a legtökéletesebb nyugalmat.

"Még a szempillája se rebben - gondolta elismerő iszonyattal az őrmester -, ilyen az ő katonai nevelésük. Ha én volnék az ő helyében, és nekem mondanának ilyet, hát összecsuklana a térdem..."

- Reggel átkísérjük Písekbe - jegyezte meg, mintegy zárójelben -, volt már valaha Písekben?

- 1910-ben, a császárgyakorlaton.

E választól még barátságosabb és diadalmasabb lett az őrmester mosolya. Úgy érezte, hogy kérdezési módszerével csakugyan felülmúlta önmagát.

- Végigcsinálta az egész hadgyakorlatot?

- Hát persze, őrmester úr, mint baka. - És Švejk továbbra is éppoly nyugodtan nézett az őrmesterre, aki szédült a gyönyörűségtől, és nem bírta visszatartani magát, hogy ezt is gyorsan be ne írja a jelentésbe. Szólt az őrsparancsnoknak, hogy vezesse el Švejket, majd így egészítette ki a jelentését: "Terve a következő volt: Befurakodva a 91. gyalogezred soraiba, azonnal jelentkezni akart a frontra, hogy a legelső adandó alkalommal Oroszországba juthasson, mert belátta, hogy a hatósági szervek ébersége miatt másképpen lehetetlen megtennie visszafelé az utat. Tökéletesen érthető, hogy a 91. gy. ezredben kitűnően érvényesülhetett volna, hiszen vallomásában a további keresztkérdések súlya alatt azt is beismerte, hogy már 1910-ben végigcsinálta az egész császárgyakorlatot Písek környékén mint gyalogos. Ebből látható, hogy igen képzett a maga szakterületén. Megjegyzem még, hogy az összegyűlt vádanyag az én keresztkérdéses kihallgatási módszerem eredménye."

Az ajtóban megjelent az őrsparancsnok: - Őrmester úr, ki akar menni az árnyékszékre.

- Bajonett auf! - vezényelt az őrmester. - Vagy nem is, hozza inkább ide.

- Ki akar menni az árnyékszékre? - kérdezte szeretetreméltóan az őrmester. - Nincs ebben valami másik hátsó gondolat? - És Švejk arcába fúrta a tekintetét.

- Ebben igazán csak egyetlenegy nagy hátsó gondolat van, őrmester úr, kérem - felelte Švejk.

- Csak ne legyen benne semmi más - ismételte meg sokatmondóan az őrmester, felcsatolva a szolgálati revolverét -, magával megyek!

- Ez egy nagyon jó revolver - mondta útközben Švejknek -, hétlövetű és halálosan pontos.

Mielőtt azonban kiértek volna az udvarra, odahívta az őrsparancsnokot, és titokzatosan így szólt hozzá: - Fogja a puskáját, bajonett auf, és álljon a budi mögé, amíg ez benn lesz, hogy ki ne áshassa magát a pöcegödrön keresztül.

Az árnyékszék amolyan kicsi, közönséges fabódé volt, szomorúan állt az udvar közepén egy pöcegödör fölött, amelyet a közeli trágyadomb is táplált.

Öreg veterán volt ez a fabódé, egész nemzedékek végezték már benne a szükségüket. Most Švejk foglalt helyet benne, fél kezével az ajtó spárgájába kapaszkodva, miközben a hátulsó ablakocskán az őrsparancsnok a fenekét figyelte, hogy ki ne ássa magát.

S a csendőrőrmester sasszemmel leste az ajtót, és azon gondolkozott, hogy melyik lábába lőjön a fogolynak, ha ez szökést kísérelne meg.

De az ajtó nyugodtan feltárult, Švejk elégedetten kilépett, és megkérdezte az őrmestertől:

- Nem voltam odabent túl sokáig? Nem tartottam fel az őrmester urat?

- Ó, egy csöppet se, egy csöppet se - felelte az őrmester, s közben, azt gondolta: "Milyen, finom, illedelmes emberek ezek. Tudja, hogy mi vár rá, de azért le a kalappal. Az utolsó pillanatig udvarias. Vajon a mieink is ilyenek lennének az ő helyében?"

Az őrmester ott maradt az őrszobán Švejkkel, leültek egymás mellé Rampa csendőr üres ágyára, Rampa ugyanis reggelig szolgálatban volt, sorra kellett járnia a falvakat, s most éppen nyugodtan ült a protivíni "Fekete ló"-ban és máriást játszott a helybeli cipészmesterekkel, kijelentve a játék szünetében, hogy Ausztriának muszáj győzni.

Az őrmester pipára gyújtott, Švejket is megkínálta dohánnyal, az őrsparancsnok fát rakott a tűzre, s a csendőrőrszoba egyszeriben a legkellemesebb kis hely lett az egész világon, békés tanya, meleg fészek, miközben lassan leszállt a tereferére olyannyira alkalmas téli alkony.

De hallgattak mind a hárman. Az őrmester egy bizonyos gondolatot hánytorgatott magában, s végül az őrsparancsnokhoz fordulva megszólalt: - Véleményem szerint nem helyes, hogy a kémeket felakasztják. Az olyan embert, aki feláldozza magát a kötelességéért, hogy úgy mondjam, a hazájáért, tisztességes módon kell kivégezni, golyóval, mit gondol maga erről, őrsparancsnok úr?

- Feltétlenül csak agyonlőni, és nem felakasztani - mondta egyetértően az őrsparancsnok -, tegyük föl, hogy minket is odaküldenek, és azt mondják: "Tudja meg, hogy az oroszoknak hány géppuskájuk van egy maschinengewehrabteilung-ban."[97] Akkor mi is álruhába öltöznénk, és mennénk. És ezért már fel kell akasztani engem, mint egy rablógyilkost?

Az őrsparancsnok annyira tűzbe jött, hogy felállt, és szinte kiabálva mondta: - Követelem, hogy lőjenek agyon, és katonai tiszteletadással temessenek el.

- Van benne valami - jegyezte meg Švejk -, de ha az ember okos, akkor sohase bizonyítanak rá semmit.

- Dehogyisnem! - jelentette ki nyomatékosan az őrmester. - Feltéve ha ők is olyan ügyesek, és megvan a maguk módszere. Erről különben maga is meg fog győződni.

- Meg fog győződni róla - ismételte meg most már szelídebb hangon, barátságosan mosolyogva hozzá. - Kibúvókkal minálunk senki se megy semmire, nem igaz, őrsparancsnok úr?

Az őrsparancsnok egyetértően bólintott, és közölte abbeli véleményét, hogy vannak, akik már eleve elvesztették a játszmát, még a tökéletes nyugalom álarca sem segít rajtuk, és minél nyugodtabbnak látszik valaki, annál jobban ellene szól a látszat.

- Maga az én iskolámba járt, őrsparancsnok úr - jelentette ki büszkén az őrmester -, a nyugalom egy szappanbuborék, a mesterséges nyugalom egy corpus delicti. - És félbeszakítva elméletének kifejtését, az őrsparancsnokhoz fordult: - Mit együnk máma vacsorára?

- Ma este nem megy a vendéglőbe, őrmester úr?

Ez a kérdés újabb súlyos problémát állított az őrmester elé, melyet azonnal meg kellett oldania.

Mi lesz, ha ez a fogoly felhasználja az ő éjjeli távollétét, és kereket old? Az őrsparancsnok ugyan megbízható, óvatos ember, de már megszökött tőle két csavargó. Valójában úgy történt ez, hogy az őrsparancsnok nem akart velük télvíz idején egészen Písekig vánszorogni a hóban, ezért Ražice mellett eleresztette őket a mezőn, s pro forma a levegőbe lőtt egyet.

- Elküldjük az öregasszonyt vacsoráért, aztán majd korsónként hozza a sört is - így oldotta meg az őrmester a súlyos problémát -, hadd járkálja ki magát az öreg.

És Pejzlerka néni, a takarítónőjük, valóban kijárkálta magát.

Vacsora után a csendőrállomás és a "Kandúr" között valósággal megelevenedett az út. Pejzlerka néni nagy, nehéz csizmájának rengeteg sok nyoma ezen az összekötő-vonalon arról tanúskodott, hogy az őrmester teljes mértékben kárpótolja magát a "Kandúr"-ból való távolmaradásért.

S amikor Pejzlerka néni végül is azzal az üzenettel állított be a söntésbe, hogy az őrmester úr az üdvözletét küldi, és egy üveg kontusovkát kér, a vendéglős nem bírta tovább türtőztetni a kíváncsiságát.

- Hogy ki van ott? - felelte Pejzlerka néni. - Valami gyanús ember. Éppen amikor eljöttem, mind a ketten átölelték neki a nyakát, és az őrmester úr megsimogatta a fejét, és azt mondta: "Te aranyos szláv kölyök, aki vagy, te kis spiónom nekem!"

Később, jóval éjfél után, az őrsparancsnok egyenruhástul ledőlt az ágyra, s elaludt, nagyokat horkolva.

Vele szemben ült az őrmester, lötyögtette a kontusovka maradékát az üveg alján, átölelte Švejk nyakát, könnyek csorogtak végig lebarnult arcán, bajusza összeragadt a kontusovkától, s az őrmester egyre csak ezt dadogta: - Mondd, hogy Oroszországban nincs nekik ilyen jó kontusovkájuk, mondd, hogy nyugodtan mehessek aludni. Valld be, mint egy férfi.

- Nincs nekik.

Az őrmester Švejkre roskadt.

- Örömet okoztál nekem, vallottál. Kihallgatáson így kell annak lenni. Ha bűnös vagyok, minek tagadjak?

Felállt, az üres üveggel hadonászva bement a szobájába, s közben ezt dünnyögte: - Ha nem t-t-tévedt volna ro-rossz útra, egészen másképpen sült volna el mi-minden.

Mielőtt amúgy egyenruhásan lerogyott volna az ágyra, kihúzta a fiókból a jelentést, s megpróbálta kiegészíteni a következő anyaggal:

"Ich muss noch dazu beizufügen, dass die russische Kontuszówka az 56 § alapján..."[98] Nagy pacát ejtett, lenyalta, bambán vigyorogva végigdőlt az ágyon, s már aludt is, mint a bunda.

Hajnal felé a csendőrőrsparancsnok, aki a szemközti fal mellett feküdt az ágyon, oly erős horkolásba fogott, s egyúttal oly erősen fütyült az orrán keresztül, hogy felébresztette Švejket. A derék katona felkelt, megrázta az őrsparancsnokot, aztán visszafeküdt. A kakasok már elkezdtek kukorékolni, s miután felkelt a nap, megjött befűteni Pejzlerka néni, aki szintén jót aludt az éjszakai futkározásra. Az ajtót nyitva találta s mindenkit mély álomba merülve. A petróleumlámpa még füstölt az őrszobában. Pejzlerka néni ébresztőt csinált, kirángatta az ágyból az őrsparancsnokot és Švejket. Az őrsparancsnoknak azt mondta: - Nem szégyelli magát, felöltözve aludni, mint az isten barma! - Švejket pedig figyelmeztette, hogy a sliccét legalább begombolhatná, ha asszonyt lát.

Végül energikusan felszólította az álmos őrsparancsnokot, hogy menjen, költse fel az őrmestert, micsoda rendetlenség ez, hogy ilyen sokáig döglenek.

- Maga is finom kezekbe került - morogta Švejknek az öregasszony, mikor az őrsparancsnok bement felkelteni az őrmestert -, egyik nagyobb korhely, mint a másik. Elinnák még az orrukat is a szemük közül. Nekem már harmadik éve tartoznak a takarításért, és ha szólok, az őrmester mindig azt mondja: "Hallgasson, vén banya, mert lecsukatom: mi tudjuk, hogy a maga fia vadorzó, és fát lop az urasági erdőről." Így kínlódok velük már negyedik éve. - Az öregasszony nagyot sóhajtott, majd így folytatta: - Kivált az őrmester előtt vigyázzon, mézes-mázosan beszél, de közben nagy gazember. Mindenkit elkap, és lecsuk, ha teheti.

Az őrmestert nagyon nehéz volt felkölteni. Az őrsparancsnoknak nem kis fáradságába került, amíg sikerült meggyőznie, hogy már reggel van.

Végül felnézett, megdörzsölte a szemét és homályosan emlékezni kezdett a tegnapi napra. Egyszerre csak egy borzasztó gondolat villant át a fején, aminek mindjárt hangot is adott, riadtan nézve az őrsparancsnokra: - Megszökött?

- Dehogy szökött, ez egy becsületes ember.

Az őrsparancsnok fel-alá kezdett járkálni a szobában, kinézett az ablakon, visszajött, felvett egy darab újságpapírt az asztalról, széttépte és golyócskákat gyúrt belőle. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit.

Az őrmester bizonytalanul bámult rá; azután, hogy teljes bizonyosságot szerezzen arról, amit csak sejtett, így szólt: - Majd én segítek, őrsparancsnok úr. Megint dühöngtem, és rumliztam tegnap, mi?

Az őrsparancsnok szemrehányóan nézett fölöttesére: - Ha tudná, őrmester úr, hogy mi mindent összebeszélt tegnap, hogy milyen dolgokat mondott neki.

Az őrmester füléhez hajolt, s belesúgta: - Hogy mi csehek és oroszok mind ugyanabból a szláv vérből vagyunk, hogy Nyikolaj Nyikolajevics a jövő héten Přerovban lesz, hogy Ausztria már nem bírja sokáig, és ő csak tagadjon, és hordjon össze hetet-havat, akkor sokáig fog tartani a vizsgálat, és ő kihúzza, amíg a kozákok ki nem szabadítják, hogy most már nemsokára összedől az egész, hogy úgy lesz, mint a huszita háborúkban, és a parasztok cséphadaróval fognak Bécsbe menni, hogy a császár őfelsége egy tehetetlen vénember, és a legrövidebb időn belül beadja a kulcsot, hogy Vilmos császár egy állat, hogy az őrmester úr majd pénzt küld neki a börtönbe pótlásra, és még más ilyen dolgokat...

Az őrsparancsnok ellépett az őrmestertől: - Én minderre jól emlékszek, mert az elején csak egy kicsit voltam becsípve. Aztán én is eláztam, és tovább már nem tudok semmit.

Az őrmester ránézett az őrsparancsnokra.

- Én meg arra emlékszem - közölte -, hogy maga azt mondta, hogy Oroszországhoz képest mi ilyen kicsik vagyunk, ni, és hogy azt ordította az öregasszony előtt: "Éljen Oroszország!"

Az őrsparancsnok idegesen fel-alá kezdett járkálni a szobában.

- Maga úgy bömbölt, mint egy bika - mondta az őrmester -, aztán ledőlt az ágyra, és horkolni kezdett.

Az őrsparancsnok megállt az ablak előtt, dobolt rajta, és kijelentette: - Maga se kötött szalvétát a szájára, őrmester úr, az öregasszony előtt, és emlékszek rá, hogy azt mondta neki: "Jusson eszébe, anyó, hogy minden császár és király csak a zsebére gondol, azért csinál háborút, még akkor is, ha olyan vénember, mint az öreg Procházka, akit már ki se engedhetnek a klozettról, mert összecsinálja nekik az egész Schönbrunnt."

- Hogy én ezt mondtam volna?

- Ezt, őrmester úr, éppen ezt mondta, mielőtt kiment okádni az udvarra, és még azt kiabálta: "Anyó, dugja le az ujját a torkomon!"

- Maga is szépen fejezte ki magát - szakította félbe az őrmester -, hogy jutott eszébe olyan hülyeség, hogy Nyikolaj Nyikolajevics cseh király lesz?

- Arra nem emlékszek - mondta bátortalanul az őrsparancsnok.

- Hogy is emlékezne rá. Olyan részeg volt, mint a csap, a szeme mint a disznóé, és amikor ki akart menni, az ajtó helyett a kályhára mászott fel.

Mindketten elhallgattak, végül az őrmester megtörte a hosszú csendet: - Mindig mondtam magának, hogy az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt. Maga nem bírja, és mégis iszik. És ha megszökött volna magának az az ember? Hogy magyaráztuk volna meg? Uramisten, majd szétpattan a fejem.

- Ide hallgasson, őrsparancsnok úr - folytatta az őrmester -, éppen azért, mert nem szökött meg, egészen világos, hogy ez egy veszélyes és rafinált ember. Mikor majd odafent kihallgatják, el fogja mondani, hogy szabadon volt egész éjszaka, és ezerszer is megszökhetett volna, ha bűnösnek érezte volna magát. Még szerencse, hogy az ilyen embernek egy szavát se hiszik, és ha mi hivatali eskü alatt valljuk, hogy kitalálás és szemérmetlen hazugság az egész, akkor az úristen se segít rajta, és csak eggyel több paragrafus lesz a nyakán. Az ő esetében ez persze egyáltalában semmilyen szerepet se játszik. Csak a fejem ne fájna úgy.

Csend. Egy idő múlva megszólalt az őrmester: - Hívja ide azt a vénasszonyt.

- Ide hallgasson, anyó - szólt rá az őrmester Pejzlerka nénire, szigorúan a szemébe nézve -, kerítsen valahonnét egy talpas feszületet, és hozza ide.

Látva Pejzlerka néni kérdő tekintetét, az őrmester ráordított: - Mozgás, már itt is legyen.

Az őrmester kivett a fiókból két gyertyát, amelyen még pecsétviaszcseppek maradtak a hivatalos iratok lepecsételésétől, s mikor végül Pejzlerka néni becsoszogott a feszülettel, az őrmester odatette a keresztet a két gyertya közé az asztal szélére, meggyújtotta a gyertyákat, s komolyan így szólt: - Üljön le, anyó.

A kővé dermedt Pejzlerka néni lerogyott a díványra, s rémülten nézte az őrmestert, a gyertyákat és a feszületet. Erőt vett rajta a félelem, s ahogy a kötényén tartotta a kezét, látszott, hogy remeg a térde.

Az őrmester komoly arccal járkált ide-oda az öregasszony körül, és amikor már másodszor állt meg előtte, ünnepélyesen így szólt: - Tegnap este maga egy nagy eseménynek volt tanúja, anyó. Lehet, hogy ezt maga nem is fogja fel a buta fejével. Az a katona, az egy spión, anyó, egy kém.

- Jesszusom - kiáltotta Pejzlerka néni -, Skočicei Szűz Máriám!

- Csend legyen, anyó! Mi ki akartunk szedni belőle valamit, és ezért mindenféléket kellett hogy mondjunk. Hiszen hallotta, hogy milyen furcsa dolgokat beszéltünk, nem?

- Azt, kérem, hallottam - felelte remegő hangon Pejzlerka néni.

- Csakhogy az a beszéd, anyó, csak azért volt, hogy megoldjuk vele a nyelvét, hogy bízzon bennünk. Így aztán sikerült is. Mindent kihúztunk belőle. Lépre csaltuk.

Az őrmester egy pillanatra félbeszakította magát, hogy megigazítsa a gyertya belét, aztán komoly arccal tovább beszélt, szigorú pillantást vetve Pejzlerka nénire: - Maga ott volt, anyó, és így be van avatva az egész titokba. Ez pedig hivatali titok. Ezt még említeni se szabad senkinek. Még a halálos ágyán se, mert akkor nem lenne szabad magát a temetőben elföldelni.

- Jézus Mária, Szent József - jajveszékelt Pejzlerka néni -, miért is tettem be ide a lábam, én szerencsétlen.

- Ne bőgjön, anyó, álljon fel, lépjen oda a feszülethez, tartsa fel a jobb keze két ujját. Esküdni fog. Mondja utánam!

Pejzlerka néni odabotladozott az asztalhoz, szüntelenül jajveszékelve: - Skočicei Szűz Máriám, hogy én miért tettem be ide a lábamat.

S a keresztről lenézett rá Krisztus szenvedő arca, a gyertyák pislogtak, s az egész valami kísérteties túlvilági dolognak látszott Pejzlerka néni szemében. Teljesen elvesztette az önuralmát, a térde rogyadozott, a keze reszketett.

Felemelte két ujját, s a csendőrőrmester nyomatékosan és ünnepélyesen előre mondta a szöveget: - Esküszöm a mindenható úristennek és magának is, őrmester úr, hogy arról, amit itt hallottam és láttam, holtom napjáig senkinek egy szót se szólok, még akkor se, ha kérdeznének. Isten engem úgy segéljen.

- Most még csókolja meg a feszületet, anyó - parancsolta az őrmester, miután Pejzlerka néni szörnyű zokogás közepette végigmondta az esküt, és ájtatosan keresztet vetett.

- Úgy, most pedig vigye vissza a feszületet, ahonnan kölcsönkérte, és mondja meg, hogy egy kihallgatáshoz kellett!

A feldúlt Pejzlerka néni lábujjhegyen hagyta el a szobát a feszülettel, s az ablakon át látni lehetett, hogy az útról még állandóan visszanéz a csendőrállomásra, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem álmodott, s hogy néhány pillanattal előbb valóban életének egyik legszörnyűbb pillanatát élte át.

Az őrmester közben átírta a jelentést, melyet az éjszaka pacákkal egészített ki - ezeket azután az írással együtt lenyalta, mintha lekvár lett volna a papíron.

Most teljesen átdolgozta az egészet, és eszébe jutott, hogy egyvalamit nem kérdezett meg a fogolytól. Így hát behívatta Švejket, és megkérdezte tőle: - Tud maga fényképezni?

- Tudok.

- És mért nem hord magával fényképezőgépet?

- Mert nincs gépem - hangzott az őszinte és világos válasz.

- De ha volna, akkor fényképezne vele? - kérdezte az őrmester.

- Ha a nagymamámnak kereke volna... - felelte egyszerűen Švejk, és nyugodtan állta az őrmester fürkésző pillantását: az őrmesternek éppen megint belenyilallt a fejébe a fájás, úgyhogy nem tudott más kérdést kitalálni, csak ezt: - Nehéz dolog pályaudvarokat fényképezni?

- Könnyebb, mint akármi mást - felelte Švejk -, mert nem mozog, és az a pályaudvar folyton egy helyben áll, és az embernek nem kell rászólni, hogy barátságos arcot kérek.

Az őrmester tehát kiegészíthette a jelentését: "Zu dem Bericht, No 2172, melde ich..."[99]

S már írta is: "Keresztkérdéseim súlya alatt többek között bevallotta, hogy tud fényképezni, éspedig a legszívesebben pályaudvarokat. Fényképezőgép ugyan nem találtatott nála, de feltehető, hogy elrejtette valahol, és azért nem hordja magánál, hogy elterelje magáról a figyelmet, amit saját bevallása is igazol, hogy igenis fényképezne, ha volna nála fényképezőgép."

Az őrmester, akinek nagyon nehéz volt a feje a tegnapi éjszakától, egyre jobban belekavarodott a fényképezésről szóló jelentésbe, és tovább írta: "Bizonyos, hogy saját bevallása szerint pusztán az a körülmény, hogy nincs nála fényképezőgép, csakis ez akadályozta meg abban, hogy lefényképezzen egyes állomásépületeket, és általában stratégiai fontosságú helyeket, és kétségtelenül megállapítást nyert, hogy ily módon járt volna el, ha meglett volna a vonatkozó fényképezőgépe. Kizárólag annak a körülménynek, hogy nem volt kéznél fényképezőgép, köszönhető az a körülmény, hogy semmilyen fénykép se találtatott nála."

- Ennyi elég - mondta az őrmester, és aláírta.

Az őrmester tökéletesen meg volt elégedve a művével, és igen büszkén olvasta fel az őrsparancsnoknak.

- Jól sikerült - mondta aztán -, látja, így kell berichtet írni. Mindennek benne kell lenni. A kihallgatás, barátom, az nem olyan egyszerű, és a fődolog, hogy a berichtben minden szépen össze legyen állítva, hogy odafönt tisztára beleszédüljenek. Most hozza ide az emberünket, hogy végezzünk vele.

- No - mondta aztán komolyan Švejknek -, magát most bekíséri az őrsparancsnok úr Písekbe a bezirksgendarmerie-kommandóra. Szabály szerint magát meg kéne bilincselni. De mivel én azt hiszem, hogy maga egy rendes ember, nem kap bilincset. Meg vagyok győződve róla, hogy útközben nem fog szökési kísérletet elkövetni.

Az őrmester, aki Švejk jóságos arcára pillantva szemmel láthatóan meghatódott, még hozzátette: - És ne legyen rossz emléke rólam. Vigye, őrsparancsnok úr, itt a bericht.

- Hát isten áldja - mondta Švejk lágyan -, köszönöm magának, őrmester úr, mindazt, amit értem tett, és ha alkalom lesz rá, majd írok az őrmester úrnak, ha pedig egyszer megint errefelé járnék, hát feltétlenül benézek ide.

Švejk kiment az őrsparancsnokkal az útra, s aki találkozott velük, amint barátságosan beszélgetve haladtak, azt hihette volna, hogy régi ismerősök, és véletlenül egy úton mennek a város felé, mondjuk a templomba.

- Sose hittem volna - mesélte Švejk -, hogy egy ilyen út Budějovicébe ennyi nehézséggel jár együtt. Erről eszembe jut a kobylisyi Chaura mészáros esete. Ő egyszer éjszaka a Palacký-emlékműnél lyukadt ki Moráňban, és reggelig járkált ott körbe-körbe, mert úgy jött neki elő, hogy annak a falnak nincsen vége. Ettől egészen kétségbe volt esve, hajnalban már nem bírta tovább, úgyhogy kiabálni kezdett: "patruj", és amikor a rendőrök odaszaladtak, megkérdezte tőlük, hogy merre kell Kobylisybe menni, mert ő már öt órája járkál valami fal mellett és annak sohase akar vége lenni. Aztán magukkal vitték, és ő mindent összetört nekik a fogdában.

Az őrsparancsnok erre nem szólt egy szót sem, és magában azt gondolta: "Nekem ugyan beszélhetsz. Már megint elkezdi a meséit arról a Budějovicéről."

Megkerülték a halastavat, és Švejk érdeklődve megkérdezte az őrsparancsnoktól, hogy sok-e az orvhalász a környéken.

- Itt mindenki orvhalász - felelte az őrsparancsnok -, a régebbi őrmestert bele akarták dobni a vízbe. Az urasági tófelügyelő söréttel szokott a fenekükbe lőni, de az se ér semmit. Bádogot hordanak a nadrágjukban.

Az őrsparancsnok most a haladásról kezdett beszélni, hogy az emberek mindent kitalálnak, és az egyik becsapja a másikát, majd kifejtett egy újszerű elméletet, hogy ez a háború nagy szerencse az emberiségre, mert a sok verekedésben a rendes emberek mellett csirkefogókat és betyárokat is agyon fognak lőni.

- Úgyis sok ember van a világon - jelentette ki megfontoltan -, egymás hegyén-hátán szoronganak, és úgy elszaporodtak, hogy az borzasztó.

Egy vendégfogadóhoz közeledtek.

- Kutyául fúj máma a szél - mondta az őrsparancsnok -, azt hiszem, nekünk se árthat meg egy stamperli. Ne szóljon senkinek, hogy Písekbe viszem. Ez államtitok.

Az őrsparancsnok maga előtt látta a központi hivatalok utasítását, mely a gyanús és feltűnő egyénekről, valamint minden egyes csendőrőrs kötelességeiről szólt: "Megakadályozni bárminemű kapcsolatukat a helyi lakossággal, és szigorúan vigyázni arra, hogy a felsőbb hatóságokhoz való továbbításuk közben ne kerülhessen sor fölösleges beszélgetésekre a környezetükkel."

- Nem szabad elárulni, hogy maga miféle - mondta megint az őrsparancsnok -, senkinek semmi köze hozzá, hogy maga mit követett el. Nem szabad pánikot terjeszteni.

- A pánik nagyon rossz dolog az ilyen háborús időkben - folytatta -, elég egy szó, és máris megindul, mint a lavina, az egész vidéken. Érti?

- Én nem is fogok pánikot terjeszteni - felelte Švejk, s valóban ehhez tartotta magát, mert amikor a vendéglős szóba elegyedett velük, nyomatékosan kijelentette: - A bátyám itt azt mondja, hogy egy óra múlva Písekben leszünk.

- Hát úrlábon van a kedves öccse? - kérdezte a kíváncsi vendéglős az őrsparancsnoktól, s ez szemrebbenés nélkül így felelt: - Ma már lejár az úrlábja!

- Jól becsaptuk - fordult mosolyogva Švejkhez, amikor a vendéglős elszaladt valahová -, csak semmi pánik. Háborús időket élünk.

Az őrsparancsnok, mikor a kocsmába való belépésük előtt azt mondta, hogy egy stamperli ugyan meg nem árthat, fölöttébb optimista kijelentést tett, mert megfeledkezett a többes számról, és a tizenkettedik stamperli után igen határozottan kijelentette, hogy a körzeti csendőrállomás parancsnoka három óráig úgyis ebédel, tehát kár lenne korábban odaérni, azonkívül pedig odakint hóvihar készül. Ha délután négy órára beérnek Písekbe, akkor is elég korán lesz. Hat óráig bőven van idő. Majd sötétben mennek, olyan idő van máma. Különben is mindegy, hogy most indulnak-e vagy később. Nem fut el az a Písek.

- Örüljünk, hogy itt ülünk a melegben - mondta ki a döntő szót -, odakint a lövészárokban sokkal jobban megszenvedik az ilyen kutya időt, mint mi itt a kályha mellett.

A nagy, ódon cserépkályha ontotta a meleget, s az őrsparancsnok megállapította, hogy ezt a külső hőt igen előnyösen ki lehet egészíteni holmi belső hővel, amit különböző pálinkák szolgáltatnak - édesek és erősek, ahogy Galíciában mondják.

A vendéglősnek nyolc ilyen italfajtája volt, unatkozott ebben az elhagyott kocsmában, s velük ivott; kortyait a szélvihar muzsikája kísérte, vadul fütyülve az épület minden sarka körül.

Az őrsparancsnok egyre csak buzdította a vendéglőst, hogy tartson vele lépést, megvádolta, hogy keveset iszik, bár ez kétségtelen rágalom volt, mert a vendéglős már alig állt a lábán, mindenáron ferblizni akart, és azt állította, hogy éjszaka ágyúszót hallott kelet felől, mire az őrsparancsnok élénk csuklások közepette így válaszolt: - Csak semmi pánik. Erre u-u-tasítás van.

És magyarázni kezdte, hogy az utasítás, az a közvetlen parancsok összefoglalása. Ezenközben elárult néhány titkos leiratot. A vendéglős már semmit se értett, csak ahhoz a kijelentéséhez ragaszkodott makacsul, hogy utasításokkal nem lehet a háborút megnyerni.

Már sötét volt, amikor az őrsparancsnok elhatározta, hogy most aztán útnak indul Švejkkel Písek felé. A hóviharban egy lépésre se lehetett látni, és az őrsparancsnok folyton ezt mondta: - Egyenesen előre az orrunk után egész Písekig.

Mikor harmadszor mondta ezt, a hangja már nem az országútról szólt, hanem valahonnan a mélyből, minthogy oldalt belesüppedt a hóba. A puskája segítségével nagy nehezen visszakecmergett az útra. Švejk hallotta, hogy fojtott hangon nevet: - Hullámvasút. - Csakhamar azonban ismét elveszett a hangja, mert újból belecsúszott az árokba, de előbb még felordított, túlharsogva a szelet: - Elesek, pánik!

Az őrsparancsnok szorgalmas hangyává alakult át, amely valahányszor leesik valahonnét, mindjárt álhatatosan mászni kezd visszafelé.

Ötször ismételte meg az őrsparancsnok ezt a kirándulást az árokba, és amikor ismét Švejk mellett állt, tanácstalanul és kétségbeesetten így szólt: - Én magát nagyon könnyen el is veszíthetném.

- Sose féljen, őrsparancsnok úr - mondta Švejk -, legjobb lesz, ha összekötjük egymást. Akkor egyikünk se veszítheti el a másikat. Van magánál bilincs?

- Minden csendőr mindig kell hogy bilincset hordjon magával - jelentette ki nyomatékosan az őrsparancsnok, Švejk körül botladozva -, ez a mi mindennapi kenyerünk.

- Hát akkor kössük össze egymást - ajánlotta Švejk -, próbálja csak meg.

Az őrsparancsnok egy mesteri mozdulattal rácsatolta Švejkre a bilincset, a másik végét a saját jobb keze csuklójára, s így aztán össze voltak kapcsolva, mint valami ikrek. Az országúton botladozva nem szabadulhattak egymástól, az őrsparancsnok ráhúzta Švejket egy kőrakásra, és amikor elesett, magával rántotta Švejket is. Közben a bilincs belevágott a kezükbe, végül aztán az őrsparancsnok kijelentette, hogy ez így nem mehet tovább, újra szét kell kapcsolódniuk. Hosszas és eredménytelen erőlködés után, hogy megszabadítsa önmagát és Švejket a bilincstől, az őrsparancsnok felsóhajtott: - Most már össze vagyunk kötve örökkön örökre.

- Ámen - tette hozzá Švejk, és folytatták fáradságos útjukat.

Az őrsparancsnokon teljes depresszió lett úrrá, s amikor borzalmas szenvedések után késő este megérkeztek a píseki csendőrparancsnokságra, a lépcsőházban teljesen letörten így szólt Švejkhez: - Most valami szörnyű dolog fog történni. Mi nem tudunk elválni egymástól.

S valóban szörnyű volt, amikor az őrmester odahívatta a csendőrparancsnokot, König kapitányt.

A kapitány első szava ez volt: - Leheljen rám!

- Most már értem - mondta a kapitány, miután éles, tapasztalt szaglóérzéke segítségével biztos képet nyert a helyzetről -, rum, kontusovka, császárkörte, szilvórium, zölddió, meggylikőr és vaníliapálinka.

- Őrmester úr - fordult az alárendeltjéhez -, íme a példa, hogy egy csendőrnek hogy nem szabad kinéznie. Az ilyen viselkedés bűncselekmény, amiről majd a katonai bíróság fog ítélni. Bilinccsel hozzáköti magát a delikvenshez. Tökrészegen érkezik meg, totál besoffen. Úgy mászik ide, mint egy állat! Vegye le róla a bilincset!

- Mi az? - fordult az őrsparancsnokhoz, aki szabad kezével fordítva szalutált.

- Kapitány úrnak alázatosan jelentem, hogy berichtet hoztam.

- Magáról is bericht fog menni a bíróságra - mondta kurtán a kapitány -, őrmester úr, csukja le mind a kettőt, reggel hozza őket kihallgatásra, ezt a putimi jelentést pedig tanulmányozza át és küldje utánam a lakásomra.

A píseki kapitány rendkívül hivatalos férfiú volt, következetesen üldözte alantasait, és bürokratikus szempontból nem akadt párja.

Az ő körzetébe tartozó csendőrállomások sohasem lélegezhettek fel, hogy elmúlt a vihar. A vihar visszatért minden leirattal, amely a kapitány aláírását viselte, s a kapitány egész nap különböző feddéseket, intéseket és megrovásokat küldött szanaszét a körzetébe.

A háború kitörése óta baljós felhők lebegtek a píseki körzet csendőrállomásai fölött.

Valósággal kísérteties volt a hangulat. Dörögtek a bürokrácia mennykövei, és lesújtottak a csendőrőrmesterekre, őrsparancsnokokra, közlegényekre és tisztviselőkre. Minden hülyeségért fegyelmi vizsgálat.

- Ha meg akarjuk nyerni a háborút - mondogatta ellenőrző körútjain a kapitány -, akkor az "á"-nak "á"-nak kell lenni, a "b"-nek "b"-nek, és minden "i"-n rajta kell lenni a pontnak.

Úgy érezte, hogy minden oldalról árulás veszi körül, és az a határozott benyomás alakult ki benne, hogy a körzetében minden csendőrnek van valami háborús eredetű bűne, hogy e komoly időkben mindegyik elkövetett valami szolgálati mulasztást.

Őt pedig a felső hatóságok bombázták mindenféle leiratokkal, melyekben a honvédelmi minisztérium utalt arra, hogy a hadügyminisztérium jelentései szerint a píseki körzetből való katonák átszökdösnek az ellenséghez.

Folyton hajszolták, hogy kutassa a körzet lojalitását. Kísérteties eredményekre jutott. Mikor a környékbeli asszonyok elkísérték bevonuló férjüket, a kapitány tudta, hogy ezek a férfiak feltétlenül megígérik a feleségüknek, hogy nem fogják magukat agyonlövetni a császár őfelségéért.

A feketesárga láthatáron forradalmi felhők gyülekeztek. Szerbiában és a Kárpátokban egész zászlóaljak mentek át az ellenséghez. A 28. regiment, a 11. regiment. Ez utóbbiban a píseki körzetből és járásból való katonák szolgáltak. Oly feszült volt ez a lázadás előtti légkör, hogy a vodňanyi regruták fekete organdinból készült szegfűkkel vonultak be. A píseki állomáson Prágából jövő katonák utaztak át, s visszahajigálták a cigarettát és csokoládét, amit a píseki jobb társaság hölgyei adtak be nekik a sertés-szállító vagonokba.

Aztán átutazott egy menetzászlóalj, és néhány píseki zsidó elordította magát: "Heil, nieder mit den Serben!", amire kaptak egypár olyan gyönyörű pofont, hogy egy egész hétig nem mutatkozhattak az utcán.

S miközben ezek az epizódok lejátszódtak, világosan rámutatva arra, hogy a templomi orgonákon játszott "Gotterhalte" csupán siralmas aranyozás és általános képmutatás, a csendőrőrsökről egyre érkeztek a válaszok, ŕ la Putim, a különböző kérdőívekre, hogy minden a legnagyobb rendben van, a háború ellen nem folyik semmilyen agitáció, a lakosság hangulata római egyes a, a lelkesedés római egyes a-b.

- Maguk nem csendőrök, hanem községi csőszök - mondogatta a kapitány, körútjai alkalmával -, ahelyett, hogy ezer százalékkal élesebben vigyáznának, lassanként barmokká fejlődnek vissza.

S e zoológiai felfedezéséhez még hozzátette: - Vígan döglenek idehaza, és azt gondolják: "Mit dem ganzen Krieg kann man uns im Arsch lecken."[100]

Aztán mindig felsorolta a szerencsétlen csendőrök összes kötelességeit, és előadást tartott arról, hogy milyen a helyzet, s hogy mindent jól kézbe kell venni, hogy valóban olyan legyen, amilyennek lennie kell. Miután ily módon ragyogó képet festett a csendőri tökéletességről, amely az osztrák monarchia megerősítését szolgálja, fenyegetések következtek, fegyelmi vizsgálatok, áthelyezések és káromkodások.

A kapitány szilárdul meg volt győződve arról, hogy itt valami fontos őrhelyen áll, védelmez valamit, s hogy az alája tartozó csendőrőrsök összes csendőrei lusta gazemberek, egoisták, csirkefogók, csalók, akik a világon semmi máshoz nem értenek, csak a pálinkához, sörhöz és borhoz. S mivel csekély a fizetésük, hagyják magukat megvesztegetni, hogy vedelhessenek, és lassan, de biztosan tönkreteszik Ausztriát. Az egyetlen ember, akiben megbízott, a saját őrmestere volt a körzeti parancsnokságról, de a kocsmában ez is mindig azt mondta: - Na, máma megint csináltam egy jó heccet a vén fajankóval...


A kapitány elmerülten tanulmányozta a putimi csendőrőrmesternek Švejkről szóló "berichtjét". Előtte állt Matĕjka csendőrőrmester, és azt gondolta magában, hogy a kapitány bebújhat neki a fenekébe az összes berichtekkel együtt, mert őt lent az Otavában már várják egy parti snapszlira.

- Legutóbb azt mondtam magának, Matĕjka - szólalt meg a kapitány -, hogy a legnagyobb hülye, akit eddig megismertem, a protivíni csendőrőrmester, de ezzel a berichttel a putimi őrmester még rajta is túltett. Az a katona, akit az a bitang, az a részeg őrsparancsnok hozott, és úgy hozzá volt kötözve, mint egyik kutya a másikhoz, az egyáltalán nem spión. Egész közönséges dezertőr. Az őrmester olyan marhaságokat ír itt a jelentésben, hogy minden kölyök az első pillantásra látná, hogy be volt rúgva a nyavalyás, mint egy pápai prelátus.

- Azonnal vezesse ide azt a katonát - adta ki a parancsot a kapitány, miután még egy darabig tanulmányozta a putimi jelentést. - Soha életemben nem láttam még egy ilyen hülyeséggyűjteményt, és ráadásul még egy olyan marhát küld azzal a gyanús fickóval, mint ez az őrsparancsnok. Engem még nem jól ismernek ezek az emberek, én is tudok komisz lenni. Ha naponta háromszor nem csinálják össze magukat előttem a félelemtől, már azt hiszik, hogy fát lehet hasogatni a hátamon.

A kapitány hosszasan kifejtette, hogy a csendőrség mostanában fittyet hány minden parancsnak, s amikor berichteket állít össze, mindjárt látni, hogy egy ilyen őrmester mindenből tréfát űz, csak hogy még jobban megkeverje a dolgokat.

Ha felülről figyelmeztetés érkezik, hogy nincs kizárva, hogy kémek járkálnak a vidéken, akkor a csendőrőrmesterek nagyban kezdik gyártani őket, és ha még eltart egy ideig a háború, akkor az egész csendőrség egy nagy bolondokháza lesz. Táviratozzanak az irodából Putimba, hogy az az őrmester holnap jelentkezzen Písekben. Majd ő kiveri neki a fejéből azt az "óriási eseményt", amelyről a jelentése kezdetén ír.

- Melyik regimentből szökött meg? - így fogadta Švejket a kapitány.

- Egyikből se.

A kapitány ránézett Švejkre, és akkora gondtalanságot látott a derék katona nyugodt arcán, hogy megkérdezte tőle: - Hogy jutott akkor az uniformishoz?

- Minden katona kap uniformist, amikor berukkol - felelte Švejk szelíd mosollyal -, én a 91-es regimentben szolgálok, és nemcsak hogy nem szöktem meg a regimentemtől, hanem éppen ellenkezőleg.

Az "ellenkezőleg" szót olyan hangsúllyal mondta, hogy a kapitány gyászos képet vágott, és megkérdezte: - Hogyhogy ellenkezőleg?

- Borzasztó egyszerű dolog - avatta be Švejk a titokba a kapitányt -, én a regimenthez megyek, én a regimentemet keresem, én nem szökök meg tőle. És semmi mást nem kívánok, csak hogy minél hamarabb a regimenthez kerülhessek. Én már egészen ideges vagyok emiatt, hogy úgy látszik, egyre messzebb kerülök České Budějovicétől, amikor meggondolom, hogy ott az egész regiment énrám vár. Putimban az őrmester úr megmutatta nekem a térképen, hogy Budějovice délre van, és ahelyett ő északra irányított engem.

A kapitány legyintett, mintha azt akarná mondani: "Az az őrmester még rosszabb dolgokat is művel annál, mint hogy északra irányítja az embereket."

- Szóval maga nem tudja megtalálni a regimentjét - mondta -, és merre kereste eddig?

Švejk elmagyarázta neki az egész helyzetet. Megnevezte Tábort és az összes helységeket, amelyeken áthaladt Budějovice felé: Milevsko - Kvĕtov - Vrហ- Malčin - Čižová - Sedlec - Horaždovice - Radomyšl - Putim - Štĕkno - Strakonice - Volyň - Dub - Vodňany - Protivín és megint csak Putim.

Švejk a lelkesedéstől lobogva ecsetelte viaskodását a sorssal, hogy ő erőnek erejével, semmibe véve a nehézségeket, feltétlenül el akart jutni Budějovicébe az ő 91-es regimentjéhez, s hogy minden erőfeszítése kudarcot vallott.

Valóban tüzes beszédet mondott, s közben a kapitány mechanikusan lerajzolta egy darab papírra azt a bűvös kört, amelyből Švejk, a derék katona nem bírt kiszabadulni, mikor az ezredéhez igyekezett.

- Herkulesi munka volt - mondta végül a kapitány, miután kedvtelve végighallgatta Švejk előadását arról, hogy mennyire fáj neki, hogy ilyen sokáig nem sikerült eljutnia az ezredéhez -, gyönyörű egy látványt nyújthatott maga, amikor Putim körül tekergett.

- Már akkor is eldőlhetett volna a dolog - vélte Švejk -, ha nem lett volna ott az az őrmester úr abban a szerencsétlen fészekben. Ő egyáltalán nem kérdezte tőlem se a nevemet, se a regimentemet, és őneki valahogy minden borzasztó furcsa volt. El kellett volna hogy kísértessen engemet Budějovicébe, és a kaszárnyában aztán megmondták volna neki, hogy én az a Švejk vagyok-e, aki a regimentjét keresi, vagy pedig valami gyanús egyén. Máma már második napja ott lehetnék a regimentemnél, és teljesíthetném a katonai kötelességemet.

- Miért nem figyelmeztette őket Putimban, hogy tévedésről van szó?

- Mert láttam, hogy hiába beszélnék is velük. Vinohradyban is mindig azt mondta az öreg Rampa kocsmáros, ha valaki adós akart maradni, hogy az emberre rájönnek néha olyan pillanatok, amikor süket lesz, mint egy ágyú.

A kapitány nem sokáig töprengett, s csak annyit jegyzett meg magában, hogy ha valaki a regimentjéhez akar jutni, és ilyen hatalmas kört ír le, az a legmélyebb degeneráció tünete; majd az irodában legépeltette a következő levelet, ragaszkodva a hivatalos stílus minden szabályához és szépségéhez.

A 91. cs. kir. gyalogezred tek. parancsnokságának
České Budějovice
Mellékelten átküldetik Josef Švejk, ki idevágó állítása szerint nevezett ezred katonája, miután vallomása alapján Putimban, píseki körzet, a csendőrállomáson mint szökevénygyanús feltartóztattatott. Nevezett előadja, hogy fent nevezett ezredéhez igyekszik. Az elővezetett egyén alacsony, zömök termetű, arca és orra arányos, szeme kék, különös ismertető jele nincs. B. I. szám alatt mellékletben megküldetik a vonatkozó egyén élelmezésének számlája a honvédelmi minisztérium számláján való szíves kiegyenlítés végett, azzal a kérelemmel, hogy az elővezetett egyén átvételét nyugtázni szíveskedjenek. C. I. szám alatt mellékletben megküldetik nyugtázás céljából a kincstári tárgyak jegyzéke, melyek lefogatása idején a letartóztatottnál voltak.

A písek-budějovicei utat Švejk vonaton tette meg, gyorsan és kényelmesen. Útitársa, egy fiatal csendőrújonc, egy pillanatra se vette le róla a szemét, és borzasztóan félt, hogy Švejk megszökik tőle. Az egész úton egy súlyos problémával viaskodott: "Ha most ki kéne menjek kisdolgozni vagy nagydolgozni, mit csinálok?"

Végül is úgy oldotta meg a problémát, hogy Švejknek asszisztálnia kellett.

A budějovicei pályaudvartól a kaszárnyáig egész úton görcsösen szemmel tartotta Švejket, s valahányszor egy sarokházhoz vagy keresztutcához értek, mintegy mellékesen megemlítette neki, hogy hány élestöltényt kapnak minden őrkísérethez, mire Švejk azt felelte, hogy ő meg van győződve róla, hogy egy csendőr se fog az utcán rálőni valakire, mert nem akarja, hogy szerencsétlenség legyen belőle.

A csendőr vitatni próbálta ezt a tételt, s így érkeztek meg a kaszárnyába.

A kaszárnyában immár második napja Lukᚠfőhadnagy volt az ügyeletes tiszt. Mit sem sejtve ült az irodában az íróasztala mögött, amikor behozták hozzá Švejket az iratokkal.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy megint itt vagyok - szalutált Švejk ünnepélyes arcot vágva.

A jelenetnek tanúja volt Kot'átko zászlós, és ő később azt mesélte, hogy Švejk jelentkezésére Lukᚠfőhadnagy felugrott, a fejéhez kapott, majd hátrarogyott Kot'átkóra, s amikor magához térítették, Švejk, aki az egész idő alatt tisztelegve állott, megismételte: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy megint itt vagyok! - Lukᚠfőhadnagy erre halottsápadtan, remegő kézzel átvette a Švejkre vonatkozó iratokat, aláírta, mindenkit felszólított, hogy menjenek ki, a csendőrnek azt mondta, hogy rendben van, és bezárkózott Švejkkel az irodába.

Így ért véget Švejk budějovicei anabázisa. Kétségtelen, hogy ha nem fosztják meg a szabad mozgási lehetőségtől, magában is eljutott volna Budějovicébe. Ha pedig a hivatalok azzal dicsekednének, hogy ők szállították Švejket a szolgálat színhelyére, ez a legnagyobb tévedés. Figyelembe véve Švejk energiáját és kiolthatatlan harci szomját, a hivatalok közbelépése ebben az esetben inkább a derék katona elgáncsolásának tekintendő.

Švejk és Lukᚠfőhadnagy egymás szemébe nézték.

A főhadnagy szeméből rémület, borzadály, kétségbeesés sugárzott, Švejk pedig lágyan, szeretettel nézett a főhadnagyra, mint egy elveszett és újra megtalált kedvesre.

Az irodában templomi csend volt. Behallatszott, hogy valaki sétál a folyosón. Egy lelkiismeretes egyéves önkéntes, aki a náthája miatt maradt bent, hallatszott is a hangján, orrhangon magolt valami leckét: hogyan kell az erődökben a császári ház tagjait fogadni. Világosan hallatszott minden szava: "Sobald die höchste Herrschaft in der Nähe der Festung anlangt, ist das Geschütz auf allen Bastionen und Werken abzufeuern, der Platzmajor empfängt dieselben mit dem Degen in der Hand zu Pferde, und reitet sodann vor."[101]

- Fogja be ott a pofáját - ordította ki a főhadnagy a folyosóra -, menjen innét a fenébe. Ha láza van, maradjon otthon az ágyban!

Hallatszott, ahogy a szorgalmas egyéves önkéntes eltávolodik, de azért mint csendes visszhang még beszűrődött a folyosó végéről az előbbi szöveg orrhangú folytatása: "In dem Augenblicke, als der Kommandant salutiert, ist das Abfeuern des Geschützes zu wiederholen, welches bei dem Absteigen der höchsten Herrschaft zum drittenmale zu geschehen hat."[102]

S a főhadnagy és Švejk ismét némán figyelték egymást, míg végül Lukᚠfőhadnagy nyers iróniával megszólalt: - Van szerencsém üdvözölni magát, Švejk., České Budějovicében. Akinek akasztófát rendelt a sors, az nem fullad a vízbe. Már körözőlevelet adtak ki magáról, és holnap regimentsraportra megy. Én már nem mérgelődöm többet magával. Éppen eleget bosszankodtam maga miatt, elfogyott a türelmem. Ha meggondolom, hogy mennyi ideig kibírtam egy ilyen hülyével...

Fel-alá kezdett járkálni az irodában: - Nem, ez borzasztó. Azon csodálkozom, hogy nem lőttem főbe magát. Mi történt volna velem? Semmi. Felmentettek volna. Érti ezt?

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy tökéletesen értem.

- Švejk, ne kezdje újra ezeket a marhaságait, mert igazán nem tudom, hogy mi történik. Végül mégiscsak megtanítják magát kesztyűbe dudálni. Maga egyre csak fokozta a hülyeségeit, nem ismert határt, most aztán kirobbant a katasztrófa.

Lukᚠfőhadnagy megdörzsölte a kezét: - Bizony, Švejk, magának most már ámen. - Visszament az asztalához, írt néhány sort egy darab papírra, behívta az őrszemet az iroda elől, ráparancsolt, hogy kísérje Švejket a prófoszhoz, és adja oda ezt a cédulát.

Švejket átkísérték az udvaron, és a főhadnagy leplezetlen örömmel nézte, hogy a prófosz kinyitja a fogda ajtaját, melyen egy feketesárga táblácska állt: Regimentsarrest, Švejk eltűnik az ajtó mögött, s a prófosz nemsokára visszajön.

- Hála istennek - mondta hangosan a főhadnagy -, csakhogy ott van már.

A Mária kaszárnya tömlöcének sötét mélységeiben Švejket szívélyesen üdvözölte egy kövér egyéves önkéntes, aki a szalmazsákján hevert. Már második napja raboskodott egyedül, és szörnyen unta magát. Švejk kérdésére, hogy miért van lecsukva, azt felelte, hogy egy csekélység miatt. Éjszaka, a főtér árkádjai alatt, ittas állapotban tévedésből felpofozott egy tüzérhadnagyot. Tulajdonképpen fel se pofozta, csak leütötte a sapkáját a fejéről. A dolog úgy történt, hogy a tüzérhadnagy ott állt éjszaka az árkádok alatt, és nyilván valami prostituáltat várt. Háttal állt az egyéves önkéntes felé, s ez összetévesztette egy jó ismerősével, Materna František önkéntessel.

- Az is pont egy olyan vakarcs - mesélte Švejknek -, hát szépen odamentem hozzá hátulról, leütöttem a sapkáját, és azt mondtam: "Szervusz, Franci!" Erre az a hülye pasas mindjárt fütyült az őrjáratnak, és bekísértetett.

- Lehetséges - ismerte el az egyéves önkéntes -, hogy veszekedés közben egy-két pofon is leesett, de azt hiszem, hogy ez semmit se változtat a lényegen, mivel kézenfekvő tévedésről volt szó. Ő maga is elismeri, hogy azt mondtam: "Szervusz, Franci", pedig az ő keresztneve Anton. Ez teljesen világos. Legfeljebb csak abból lehet bajom, hogy kiszöktem a kórházból, és ha még azzal a "krankenbuchhal" is vacakolni fognak...

- Tudniillik, amikor berukkoltam - mesélte tovább -, előbb kivettem magamnak egy szobát a városban, és próbáltam reumát szerezni. Háromszor egymás után berúgtam, aztán a város szélén befeküdtem egy árokba, amikor esett az eső, és lehúztam a cipőmet. Nem ért semmit. Erre azokon a téli éjszakákon egy egész hétig kijártam fürödni a Malšéba, és pont az ellenkező eredményt értem el. Barátom, én úgy megedződtem ettől, hogy egy egész éjszakát kibírtam a hóban fekve annak a háznak az udvarán, ahol laktam, és reggel, amikor a lakók felköltöttek, olyan meleg volt a lábam, mintha papucs lett volna rajta. Ha legalább egy anginát be tudtam volna szerezni, de abból se lett semmi. Még egy nyavalyás trippert se sikerült felszednem. Mindennap eljártam a "Port-Arthur"-ba, néhány kollégám már heregyulladást kapott, felvágták a tojásukat, és én az egész idő alatt immunis maradtam. Marha egy pech, barátom. Végül aztán a "Rózsá"-ban megismerkedtem egy hlubokái rokkanttal. Azt mondta, menjek el hozzá egy vasárnap látogatóba, és másnap olyan lesz a lábam, mint egy dézsa. Volt neki otthon tűje meg injekciója, és én tényleg alig bírtam hazavánszorogni Hlubokából. Nem csapott be engem ez az aranyos lélek. Így aztán végül mégiscsak megvolt az izomreumám. Gyorsan be a kórházba... és máris császár voltam. Aztán még egyszer rám mosolygott a szerencse. A sógornőm testvérét, a žižkovi dr. Masákot áthelyezték Budějovicébe, és ennek köszönhetem, hogy olyan sokáig tudtam tartani magam a kórházban. Kihúzhattam volna egészen a szupravizitig, de aztán mindent elrontottam azzal a szerencsétlen "krankenbuchhal"! Pedig az jó ötlet volt, nagyszerű volt. Szereztem egy nagy könyvet, ráragasztottam egy címkét, és arra rámázoltam, hogy Krankenbuch des 91. Reg.[103] Megvolt abban minden rovat, rubrika, ahogy kell. Beírtam egy csomó kitalált nevet, lázakat, betegségeket, és mindennap délután, a vizit után, a hónom alá fogtam a könyvet, és nagy pofával kimentem a városba. A kapuban landwehresek álltak őrt, úgyhogy erről az oldalról is tökéletesen biztosítva voltam. Megmutattam nekik a könyvet, és még szalutáltak is. Aztán elmentem egy adóhivatali tisztviselő ismerősömhöz, nála átöltöztem civilbe, és elmentem a kocsmába, ott aztán baráti társaságban különféle hazaáruló dolgokat meséltünk egymásnak. Aztán már olyan pimasz lettem, hogy át se öltöztem civilbe, és uniformisban járkáltam a kocsmákba, meg a városban is. Csak hajnal felé mentem vissza a kórházi ágyamba, és ha éjszaka megállított az őrjárat, az orruk alá dugtam a 91-es regiment "krankenbuch"-ját, és senki se kérdezősködött tovább. A kórház kapujában megint csak némán rámutattam a könyvre, és valahogy mindig sikerült eljutnom az ágyig. Olyan nagy lett a pimaszságom, hogy azt hittem, nekem már senki se csinálhat semmit, míg aztán egy éjszaka a főtér árkádjai alatt bekövetkezett a végzetes tévedés, amely világosan bebizonyította, hogy nem nőnek a fák az égig, bajtársam. Büszkeségnek gyász az ára. Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Ikarosz elégette szárnyait. Az ember gigász akarna lenni, barátom, pedig csak egy darab szar. Nem szabad hinni a véletlenben, jobb, ha reggel és este is felpofozzuk magunkat, hogy el ne felejtsük, hogy az óvatosság sohase fölösleges, és hogy jóból is megárt a sok. A bacchanáliák és orgiák után mindig morális katzenjammer következik. Ez egy természeti törvény, kedves barátom. Ha meggondolom, hogy ellőttem magamnak a szupravizitet, a kiszuperálást. Hogy felddienstunfähig[104] lehettem volna. Ilyen őrült protekcióval. Itt dögölhettem volna valahol az irodán a kiegészítő parancsnokságon, és most gondatlanságból kitörtem a nyakamat.

Az egyéves önkéntes ünnepélyesen befejezte vallomását:

- Karthágóra is sor került, Ninivét romhalmazzá változtatták, kedves barátom, de azért fel a fejjel! Ne higgyék, hogy ha kiküldenek a frontra, egyszer is elsütöm a puskámat. Regimentsraport! Kicsapni az iskolából! Éljen a cs. kir. kretenizmus! Majd bolond leszek az iskolában kuksolni, és vizsgázgatni nekik. Kadét, fénrik, lajtnant, óberlajtnant. Szarom rájuk! Offizierschule. Behandlung jener Schüler derselben, welche einen Jahrgang repetieren müssen![105] Katonai paralízis. Jobb avagy bal vállon kell tartani a puskát? Hány csillagja van egy káplárnak? Evidenzhaltung Militärreservemänner![106] Himmelherrgott, nincs füstölnivaló, bajtárs! Nem akarja, hogy megtanítsam a plafonra köpni? Ide nézzen, így kell. Közben gondoljon valamit, magának, és a kívánsága teljesülni fog. Ha szereti a sört, kitűnő vizet ajánlhatok önnek ebből a korsóból. Ha éhes, és szeretne ízes falatokkal jóllakni, ajánlom önnek a Polgári Kaszinót. Ajánlhatom továbbá, hogy időtöltésből írjon verseket. Én már költöttem itt egy eposzt:

Itthon van a prófosz? Alszik, pajtás, nem beszél,
a hadsereg súlypontja ez, míg Bécsből jön egy új befél,
hogy elveszett az egész csatatér.
Ilyen hőst, fiúk, ki látott?
Priccsünkből rak barikádot.
Közben nyálas ajka reszket,
s harsog mennydörgő szava:
"Ausztria sohase veszthet.
éljen császár és haza!"

- Látja, bajtárs - folytatta a kövér egyéves önkéntes -, aztán még mondja valaki, hogy a nép körében egyre apad a tisztelet szeretett uralkodónk iránt. Egy bebörtönzött férfiú, akinek nincs cigarettája, s akire regimentsraport vár, a trónhoz való ragaszkodás leggyönyörűbb példáját nyújtja. Dalaiban hódolatot mutat be tágabb értelemben vett hazájának, amelyet minden oldalról fenyeget a seggrepacsi. Szabadságától megfosztották, de ajkairól a rendíthetetlen hűség költeményei ömledeznek. Morituri te salutant, caesar! A halottak köszöntenek, császár! Hanem a prófosz egy aljas dög. Szép kis személyzettel van az ember körülvéve a szolgálatban. Tegnapelőtt adtam neki öt koronát, hogy hozzon érte cigarettát, és a piszok disznó ma reggel azt mondta, hogy itt nem szabad dohányozni, még kellemetlensége lenne belőle, az öt koronát pedig majd megadja, ha lénungot kap. Igen, barátom, én már semmiben se hiszek. A legjobb jelszavak is ki vannak forgatva. Foglyoktól lopni! És a zsivány ráadásul még egész nap azt énekli: "Wo man singt, da lass dich ruhignieder, böse Leute haben keine Lieder!"[107] Bitang, kapcabetyár, gazember, áruló!

Ezek után az egyéves önkéntes megkérdezte Švejktől, hogy mi a bűne.

- A regimentet kereste? - mondta aztán. - Szép kis túra. Tábor, Milevsko, Kvĕtov, Vráž, Malčin, Čižová, Sedlec, Horaždovice, Radomyšl, Putim, Štĕkno, Strakonice, Volyň, Dub, Vodňany, Protivín, Putim, Písek, Budějovice. Tövises út. Holnap maga is regimentsraportra jön? Jól van, testvér, találkozunk a vérpadon. Schröder óberszt urunknak megint nagy öröme lesz. Maga el se tudja képzelni, hogy az ezredbeli afférek milyen hatással vannak rá. Száguld az udvaron, mint egy veszett kankutya, és lóg a nyelve, mint egy döglött gebének. És a beszédei, a megrovásai, és ahogy közben maga köré köpköd, mint egy nyáladzó teve. És a szónoklatainak sohasem akar vége lenni, és az ember várja, hogy a következő pillanatban összedől az egész Mária kaszárnya. Én jól ismerem, mert egyszer már voltam ilyen regimentsraporton. Csizmában vonultam be és cilinder volt a fejemen, és mivel a szabó nem készítette el időre az uniformisomat, csizmában és cilinderben mentem ki az önkéntesiskola után a gyakorlótérre, beálltam a sorba, és úgy masíroztam a bal szélen. Schröder ezredes egyenesen odalovagolt hozzám, csoda, hogy fel nem döntött. "Donnerwetter, ordította, hogy biztos meghallották a Šumavában is, was machen Sie hier, Sie Zivilist?"[108] Illedelmesen azt válaszoltam, hogy egyéves önkéntes vagyok, és részt veszek a gyakorlaton. Na, azt látta volna. Egy fél óra hosszat beszélt, és csak aztán vette észre, hogy cilinderben szalutálok. Aztán már csak azt üvöltötte, hogy másnap menjek regimentsraportra, és dühében, isten tudja, milyen messzire elvágtatott, mint az őrült, aztán visszatrappolt, megint üvöltözött, tombolt, a mellét verte, és megparancsolta, hogy azonnal távolítsanak el engem a gyakorlótérről, és vigyenek a hauptwachéra.[109] A regimentsraporton kétheti kaszárnyaáristomot sózott rám, beöltöztetett a legszörnyűbb rongyokba, amik a raktárban voltak, és azzal fenyegetett, hogy letépi a stráfjaimat. "Az egyéves önkéntes, bömbölte a hülye óberszt, az egy fennkölt fogalom, a dicsőség embriója, katonai méltóság, hős. Wohltat egyéves önkéntes, miután letette a vizsgát és káplári rangot kapott, önként jelentkezett a frontra, foglyul ejtett tizenöt ellenséget, és éppen amikor átadta őket, darabokra szakadt egy gránáttól. Aztán öt perc múlva megjött a parancs, hogy Wohltat egyéves önkéntest kadéttá nevezték ki. Ez várna magára is, ilyen ragyogó jövő, előléptetés, kitüntetés, beírnák a nevét az ezred aranykönyvébe."

Az egyéves önkéntes kiköpött: - Látja, kedves bajtárs, milyen nagy az isten állatkertje. Fütyülök az önkéntesi stráfjaikra és az összes privilégiumokra: "Önkéntes úr, maga egy marha." Milyen szépen hangzik ez: "Maga marha", nem pedig csak úgy durván: "Te marha." A halála után pedig megkapja a signum laudist vagy a nagyezüstöt. Mennyivel szerencsésebb minden ökör. Azt egyszerűen csak letaglózzák a vágóhídon, és nem viszik előbb egzecíroztatni meg "feldschiessenre".[110]

A kövér egyéves önkéntes áthengeredett egy másik szalmazsákra, és így folytatta: - Annyi biztos, hogy egyszer csak felrobban ez az egész, mert ez így nem mehet örökké. Próbáljon meg dicsőséget pumpálni egy disznóba, az is kipukkad a végén. Ha a frontra mennék, ezt írnám a marhavagon falára:

Trágya lesz a csontod, úgy bizony, komám.
Acht Pferde oder achtundvierzig Mann.[111]

Kinyílt az ajtó, és megjelent a prófosz: egy negyed porció komiszkenyeret hozott kettőjüknek, valamint friss vizet.

Anélkül, hogy felkelt volna a szalmazsákról, az egyéves önkéntes a következő szavakat intézte a prófoszhoz: - Mily magasztos és gyönyörű dolog a rabokat látogatni, ó, te szent Ágnese a 91-es regimentnek! Üdvözlégy, jótét angyal, kinek szíve megtelik részvéttel. Görnyedezel te az ételek és italok kosara alatt, hogy enyhet adj szenvedésünkre. Sohasem felejtjük el neked irántunk mutatott jóságodat. Sugárzó tünemény vagy te a mi börtönünkben.

- A regimentsraporton majd elmegy a jókedve - dörmögte a prófosz.

- Sose pukkadj, te hörcsög - felelte a priccsről az egyéves önkéntes -, inkább mondd meg nekünk, mit csinálnál, ha tíz önkéntest kéne lecsuknod. Ne bámulj olyan bárgyún, ó, te kulcsárja a Mária kaszárnyának. Lecsuknál húszat, és tízet eleresztenél, te ürge. Jézus Mária, ha én volnék a hadügyminiszter, mit kapnál te nálam! Ismered azt a tételt, hogy a beesési szög egyenlő a visszaverődési szöggel? Én csak egyet kérek tőled: mutass és adj nekem egy szilárd pontot a világegyetemben, és én kibillentem a sarkaiból az egész földgolyót, veled együtt, te hólyag!

A prófosz kidüllesztette a szemét, megrázkódott, és becsapta az ajtót.

- Közös segélyezési egylet a prófoszok eltávolítására - mondta az egyéves önkéntes, igazságosan két részre osztva a kenyéradagot -, a fogdai rendszabály tizenhatodik paragrafusa alapján a kaszárnyában fogva tartott egyéneknek az ítélethirdetésig katonai menázsi jár, de itt a préri törvénye uralkodik: aki bírja, felzabálja a foglyok elől.

Egymás mellett ültek Švejkkel a priccsen, és a komiszkenyeret rágcsálták.

- A prófoszon látni a legjobban - folytatta elmélkedéseit az egyéves önkéntes -, hogy a katonaság mennyire eldurvítja az embert. Bizonyos, hogy a mi prófoszunk is, mielőtt katonai szolgálatba lépett volna, lelkes ifjú volt, telve idealizmussal, egy szőke cherub, gyöngéd és érzékeny lélek mindenkivel szemben, gyámolítója a szerencsétleneknek, akiket mindig pártfogásába vett, ha odahaza összeverekedtek a búcsúban egy lány miatt. Kétségtelen, hogy mindenki becsülte őt, de ma... Istenem, hogy szeretném szájon vágni, szétverni a fejét a priccsen, fejjel lefelé beledobni a latrinába. Ez is csak azt mutatja, barátom, hogy a szellem teljesen eldurvul a katonai mesterségben.

Az önkéntes rágyújtott egy nótára:

Az ördögtől se félt a lány,
s egy tüzérrel találkozott...

- Kedves barátom - folytatta előadását -, ha mindent a mi szeretett monarchiánk szempontjából nézünk, feltétlenül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy pontosan az a helyzet vele is, mint Puskin nagybátyjával, akiről a költő azt írta, hogy lévén a nagybácsi egy vén dög, nincs más hátra, mint:

...titokban, sűrűn nyögni fel:
Az ördög már mikor visz el?[112]

A zárban ismét megcsikordult a kulcs, s a prófosz meggyújtotta a folyosón a petróleumlámpát.

- Fénysugár a sötétségben! - kiáltotta az egyéves önkéntes: - A felvilágosodás behatol a hadseregbe! Jó éjszakát, prófosz úr, üdvözöltetem az összes sarzsikat, és kívánom, hogy álmodjon valami szépet. Például azt, hogy már visszafizette az öt koronámat, amit cigarettavásárlásra adtam, s amit maga elivott az egészségemre. Aludj édesen, szörnyeteg!

Hallatszott, hogy a prófosz még morog valamit a holnapi regimentsraportról.


- Újra édes kettesben - mondta az egyéves önkéntes -, elalvás előtt most még egy rövid elmefuttatást, illetve előadást szentelek annak a témának, hogy miképpen gyarapszanak napról napra a sarzsik és a tisztek zoológiai ismeretei. Ha újabb eleven hadianyagot és katonailag öntudatos falatokat akarunk termelni az ágyúk torkának, akkor alaposan kell tanulmányoznunk a természetrajzot, vagy "A gazdasági jólét forrásai" című könyvet, Koči kiadásában, amelynek minden oldalán előfordul ez a szó: marha, disznó, sertés. Az utóbbi időben azonban azt látjuk, hogy haladóbb katonai köreink új elnevezéseket alkalmaznak az újoncokra. Althof káplár a 11. századból ezeket a szavakat használja: engadini kecske; Müller őrvezető, aki német tanító Kašperské Horyban, a cseh újoncokat bűzös borznak nevezi, Sondernummer őrmester ökörbékának, yorkshire-i kannak, és közben azt ígéri, hogy minden regrutát ki fog tömni. Ezen a téren olyan szaktudást árult el, mintha régi állatkitömő családból származna. Minden katonai elöljáró ily módon törekszik arra, hogy a legénységbe beleplántálja a hazaszeretetet, persze különleges segédeszközök igénybevételével, amilyen például az ordítás és a tánc a regruták körül, továbbá a csataüvöltés, amely az afrikai vadakra emlékeztet, amikor egy ártatlan antilop megnyúzására készülnek, vagy éppen vesepecsenyét akarnak sütni egy misszionáriusból, aki már rajta van az étlapon. A németekre természetesen mindez nem vonatkozik. Ha Sondernummer őrmester valami "saubandéról" beszél, mindig hozzáteszi gyorsan: "die tschechische",
[113] hogy a németek magukra ne vegyék és meg ne sértődjenek. Közben a 11. század minden sarzsija úgy forgatja a szemét, mint egy szerencsétlen kutya, amelyik mohóságból befalt egy olajba mártogatott szivacsot, és aztán nem tudja lenyelni. Egyszer hallottam, hogy Müller őrvezető és Althof káplár a népfölkelők kiképzésénél követendő további módszerekről beszélget. E beszélgetésben ilyen szavak fordultak elő: "ein Paar Ohrfeigen."[114] Először azt hittem, hogy összevesztek valamin, és felbomlik a német katonai egység, de rendkívüli módon tévedtem. Valójában csak a katonákról volt szó.

"Ha egy ilyen cseh disznó harminc ťniederŤ[115] után se tanul meg egyenesen állni, mint a gyertya - oktatta barátját a derék Althof káplár -, akkor nem elég egypárszor szájon vágni. Az egyik öklöddel jól húzzál be neki egyet a gyomrába, a másikkal nyomd rá a sapkát a fülére, kiáltsál ťKehrt euch!Ť-ot, és amikor megfordul, rúgj a fenekébe, majd meglátod, milyen szépen hasra vágódik, és milyen jól fog nevetni Dauerling fénrik."

Most pedig, bajtársam, el kell mondanom valamit Dauerlingről - folytatta az egyéves önkéntes -, róla úgy mesélnek a 11. század regrutái, mint ahogy egy elhagyatott mámi locsoghat a mexikói határ közelében egy farmon valami hírhedt mexikói banditáról. Dauerlinget olyasféleképpen emlegeti a fáma, mint egy emberevőt, mint egy ausztráliai kannibált, aki felfalja a szomszédos törzs tagjait, ha ezek a kezébe kerülnek. Pályafutása valóban tündöklő. Nem sokkal születése után a dajka megbotlott vele, és a kis Konrad Dauerling a buksijára esett, úgyhogy a fején mind a mai napig egy olyan lapulat látható, mintha valami üstökös nekiment volna az Északi-sarknak. Senki se hitte, hogy lesz belőle valami, még ha kibírja is ezt az agyrázkódást; csak az apja, egy ezredes, nem vesztette el a reményét, és azt állította, hogy a fiúnak ez semmiképp se árthat, mivel az ifjú Dauerling, ha felnő, magától értetődően a katonai hivatásnak fogja szentelni magát. Az ifjú Dauerling borzalmas küzdelmet vívott az alsó reáliskola négy osztályával, amelyet magánúton végzett el, s ezenközben idő előtt megőszítette és meghülyítette egy házitanítóját, míg egy másik le akart ugrani kétségbeesésében a bécsi Szent István dóm tornyáról, majd az ifjú a hamburgi kadétiskolába került. A kadétiskolában sohasem nézték az előképzettséget, hiszen az általában nem illik egy aktív osztrák katonatiszthez. A katonai ideált kizárólag a katonásdinak nevezett játékban látták. A műveltségnek léleknemesítő hatása van, s erre semmi szükség a katonaságnál. Minél durvább a tisztikar, annál jobb.

A kadétiskolás Dauerling még azokban a tárgyakban sem tűnt ki, amelyeket úgy-ahogy mindenki elsajátított. A kadétiskolában is megmutatkoztak a nyomai annak, hogy Dauerlinget fiatal korában a fejecskéjére ejtették.

A vizsgák alkalmával adott feleletei ékesszavúan tanúskodtak erről a balesetről, és oly nagymérvű hülyeséget árultak el, hogy egyenesen klasszikussá váltak mélységes hülyeségük és kuszaságuk miatt, s a kadétiskola tanárai kizárólag "unser braver Trottel"-nek[116] nevezték Dauerlinget. Ilyen kápráztató hülyeség mellett minden remény megvolt rá, hogy néhány évtized múlva bekerül a Mária Terézia katonai akadémiára vagy a hadügyminisztériumba.

Amikor kitört a háború, és minden nyálas kadétból fénriket csináltak, a hamburgi új tisztek listáján ott szerepelt Konrad Dauerling is, és így került a 91-es ezredbe.

Az egyéves önkéntes felsóhajtott, majd így folytatta: - A hadügyminisztérium kiadásában megjelent egy könyv "Drill oder Erziehung"[117] címmel, melyből Dauerling azt tanulta, hogy a katonákat meg kell félemlíteni. A kiképzés sikere a félelem fokától függ. S ez irányú tevékenységében Dauerlingnek nagy sikere volt. A katonák, hogy ne kelljen az üvöltését hallgatniuk, egész rajokban jelentkeztek maródivizitre, de ezt a törekvésüket nem koronázta siker. Aki maródira jelentkezett, háromnapi "verschärftet" kapott. Tudja, hogy mi az a "verschärft". Az embert egész nap kergetik a gyakorlótéren, és éjszakára még le is csukják. Így történt, hogy Dauerling századában nem volt maródi. A "századmaródiak" a dutyiban ültek. Dauerling a gyakorlótéren mindig azt a mesterkélten kaszárnyai hangot alkalmazza, amely a "disznó" szóval kezdődik, és egy csodálatos zoológiai rejtéllyel, a "disznókutyával" ér véget. Közben rendkívül liberális. Szabad választást engedélyez a katonáknak. Azt mondja: "Mit akarsz, elefánt, egypár orrba verést vagy háromnapi verschärftet?" Ha valaki a "verschärftet" választotta, azért ráadásul az orrába is kapott kettőt, Dauerling következő felvilágosításával együtt: "Gyáva kutya, félted a pofádat, és mit fogsz majd csinálni, ha rákezdi a nehéztüzérség?"

Egyszer, amikor kiütötte egy regruta fél szemét, így nyilatkozott: "Pah, was für Geschichten mit so einem Kerl, er muss sowieso krepieren."[118] Ugyanezt mondta Conrad von Hötzendorf tábornagy is: "Die Soldaten müssen sowieso krepieren."

Dauerlingnek van egy kedvelt és hatásos módszere: a cseh legénységet előadásra hívja össze, melyben Ausztria katonai feladatairól beszél, s ezzel kapcsolatban elmagyarázza a katonai nevelés általános alapelveit a spanglitól kezdve az akasztásig és a főbelövésig. A tél elején, mielőtt a kórházba mentem volna, a gyakorlótéren a 11. század mellett gyakorlatoztunk, és amikor pihenő volt, Dauerling beszédet intézett a cseh regrutáihoz:

"Tudom, hogy gazemberek vagytok - kezdte -, és hogy ki kell verni a fejetekből minden őrültséget. Azzal a cseh beszéddel még az akasztófáig se juttok el. A legfelsőbb hadúr is német. Halljátok? Himmellaudon, nieder!"

Mindenki "niedert" csinál, s ahogy a földön fekszenek, Dauerling elsétál előttük, és így szónokol:

"A nieder, az nieder marad, piszok banda, még ha meg is szakadtok itt a sárban. Még a régi Rómában is volt nieder; már akkor is mindenkinek be kellett rukkolni tizenhéttől hatvan évig, és harminc éven át szolgáltak a harctéren, és nem dögöltek, mint a disznók a kaszárnyában. Akkor is egységes vezényleti nyelv és parancsnokság volt. A római tiszt urak nagyot néztek volna, ha a legénység elkezd etruszkul beszélni. Én is azt akarom, hogy mindenki németül feleljen, nem pedig azon a ti zagyva nyelveteken. Látjátok, milyen szépen feküsztök itt a sárban, és most gondoljátok csak meg, hogy mi lenne, ha valakinek nem akarózna tovább feküdni, és felállna. Mit csinálnék én akkor? Felhasítanám a pofáját egészen a füléig, mert az nem más, mint függelemsértés, lázadás, ellenkezés, a rendes katona kötelességeinek megszegése, fegyelem- és rendbontás, az egész szolgálati szabályzat felrúgása, amiből az következik, hogy az ilyen bitangra kötél vár és a ťVerwirkung des Anspruches auf die Achtung der StandesgenossenŤ."[119]

Az egyéves önkéntes elhallgatott, nyilván a gondolatait rendezgette a kaszárnyabeli viszonyok témájával kapcsolatban, majd így folytatta:

- Mindez Adamička kapitány idejében történt, aki teljesen apatikus ember volt. Ha az irodában ült, rendszerint úgy bámult a levegőbe, mint egy csendes őrült, és olyan képet vágott, mintha azt akarná mondani: "Egyetek meg, legyek." A bataillonsraportokon isten tudja, hogy hol járt az esze. Egyszer bataillonsraportra jelentkezett egy katona a 11. századból, azzal a panasszal, hogy Dauerling fénrik úr este az utcán cseh disznónak nevezte. Ez az ember civilben könyvkötő volt, öntudatos, nemzeti érzelmű munkás.

"Szóval ez a helyzet - mondta halkan Adamička kapitány, mert mindig rendkívül halkan beszélt -, ezt mondta magának este az utcán. Meg kell állapítani, hogy volt-e magának kimaradási engedélye. Abtreten!"

Egy idő múlva Adamička kapitány magához hívatta a panasztevőt:

"Megállapítást nyert - mondta ugyanolyan halkan -, hogy aznap este tíz óráig magának kimaradási engedélye volt. Ezért nem is kap büntetést. Abtreten!"

Erről az Adamička kapitányról később azt beszélték, kedves barátom, hogy van benne igazságérzet, ezért ki is küldték a harctérre, és Wenzl őrnagy úr vette át a helyét. No, ez egy vadember, ha a nemzetiségi civakodásokról van szó, és ő aztán csúnyán elbánt Dauerling fénrik úrral. Wenzl őrnagynak cseh asszony a felesége, és borzasztóan fél a nemzetiségi viszályoktól. Mikor évekkel ezelőtt mint kapitány szolgált Kutná Horában, egyszer részegen káromkodni kezdett valami hotelben a főpincérre, hogy "cseh bagázs". Mellékesen megjegyzem, hogy Wenzl őrnagy társaságban és otthon is kizárólag csehül beszél, és a fiai cseh iskolába járnak. A dolog kiszivárgott, mindjárt bele is került a helybeli újságba, és valami képviselő interpellációt nyújtott be a bécsi parlamentben Wenzl kapitány szállodai viselkedéséről. Wenzlnek ebből nagy kellemetlensége lett, mert a parlament éppen valami katonai törvényjavaslatot tárgyalt, és akkor beleköp nekik a dolgukba egy ilyen részeg Wenzl kapitány Kutná Horából.

Wenzl kapitány aztán megtudta, hogy Zítko kadettstellvertreter[120] tolt ki vele, az egyéves önkéntesek iskolájából. Ez a Zítko írta meg az egészet a lapoknak, mert közte és Wenzl kapitány között már régóta ádáz ellenségeskedés dúlt, tudniillik Zítko kadettstellvertreter egyszer társaságban, Wenzl kapitány jelenlétében, arról kezdett meditálni, hogy vessünk csak egy pillantást az isteni természetre, figyeljük meg az égbolton torlódó felhőket, a láthatáron emelkedő magas hegyeket, s hallgassuk az erdőben zümmögő vízesést és a madarak csicsergését.

"Gondoljunk arra - mondta kadettstellvertreter Zítko -, hogy mi egy kapitány a fennkölt természethez képest? Éppen olyan nulla, mint akármelyik kadettstellvertreter."

Minthogy a jelenlevő tiszt urak mind be voltak rúgva, Wenzl kapitány el akarta verni a szerencsétlen Zítko filozófust, mint egy lovat, az ellenségeskedés egyre nőtt közöttük, s a kapitány állandóan szekírozta Zítkót, ahol csak érte, annál is inkább, mert Zítko kadettstellvertreter kijelentése szállóigévé vált.

"Mi egy Wenzl kapitány a fennkölt természethez képest?" - ezt a mondást mindenki ismerte egész Kutná Horában.

"Öngyilkosságba kergetem a gazembert" - mondotta Wenzl kapitány, de Zítko leszerelt, és visszatért a filozófia tanulmányozásához. Ettől datálódik Wenzl kapitány veszett dühe a fiatal tisztek ellen. Még a hadnagyok sincsenek biztonságban a tombolása és őrjöngése elől. Kadétokról és zászlósokról nem is beszélve.

"Szétnyomom őket, mint a poloskát" - szokta mondogatni Wenzl kapitány, és jaj annak a fénriknek, aki valami csekélység miatt bataillonsraportra idéz valakit. Wenzl őrnagy szemében csak az óriási és borzasztó vádak számítanak, például, ha valaki elalszik őrségen a lőszerraktár előtt, vagy ha még szörnyűbb dolgokat művel, például ha egy katona éjszaka át akar mászni a Mária kaszárnya falán, és elalszik odafent a falon, ha olyan ügyetlen, hogy éjszaka egy landwehres tüzérőrjárat kezébe kerül, egyszóval ha olyan iszonyatos dolgokat követ el, hogy szégyent hoz az ezredre.

Hallottam egyszer, hogy a folyosón üvöltözött: "A kutya úristenit neki! Már harmadszor fogta el egy landwehr-őrjárat. Azonnal bevágni a bestiát a tömlöcbe, kirúgom a pimaszt az ezredből, menjen valahová a trénhez, ganéjt fuvarozni. Még csak nem is verekedett velük! Azok nem katonák, azok utcaseprők! Két napig nem kap zabálni, vegyék el a szalmazsákját, dugják be az egyesbe, takaró nélkül, a tetűfajzatot!"

Most képzelje el, barátom, hogy mindjárt a Wenzl őrnagy, idejövetele után ez a hülye Dauerling fénrik bataillonsraportra vitt egy embert, mert az állítólag szándékosan nem tisztelgett neki, amikor Dauerling vasárnap délután fiákerben átkocsizott a főtéren valami kisasszonnyal. A sarzsik mesélték, hogy az a bataillonsraport olyan volt, mint az istenítélet. A zászlóalj-iroda őrmestere kiszökött a folyosóra a lajstrommal, és Wenzl őrnagy vadul üvöltött Dauerlingre:

"Ezt kikérem magamnak, himmeldonnerwetter, ezt egyszer és mindenkorra megtiltom! - Tudja maga, fénrik úr, hogy mi az a bataillonsraport? A bataillonsraport az nem schweinfest![121] Hogy láthatta volna meg magát, amikor átkocsizott a téren? Maga tanította, és mégse tudja, hogy akkor kell tisztelegni feletteseinek, ha találkozunk velük, és ez nem azt jelenti, hogy a katonának forgolódnia kell, mint egy varjúnak, hogy megtalálja a fénrik urat, amikor a fénrik úr átkocsizik a főtéren. Hallgasson, kérem. A bataillonsraport nem komédia. Ez a katona már megmondta magának, hogy nem látta, mert éppen nekem tisztelgett a korzón, énfelém fordult, érti, Wenzl őrnagy felé, és nem nézhette a hátával azt a fiákért, amelyikben maga kocsikázott, nahát, azt hiszem, hogy ez teljesen érthető. Legközelebb, kérem, ne terheljen ilyen apróságokkal."

Ettől fogva Dauerling megváltozott.

Az egyéves önkéntes ásított egyet: - Ki kell aludnunk magunkat a regimentsraport előtt. Csak azt akartam, hogy legalább hozzávetőleges képe legyen róla, hogy mi a helyzet az ezredben. Schröder ezredes nem szereti Wenzl őrnagyot, de különben is furcsa pók az öreg. Ságner kapitány, akire az egyéves önkéntesek iskoláját bízták, a jó katona típusát látja Schröderben, holott Schröder ezredes semmitől se fél úgy, mint a frontra menéstől. Ságner minden hájjal megkent fickó, és akárcsak Schröder, nem szereti a tartalékos tiszteket. Azt mondja róluk, hogy büdös civilek. Az önkénteseket vadállatoknak tartja, akik csak arra jók, hogy katonai gépeket csináljanak belőlük, csillagokat varrjanak rájuk és kiküldjék őket a frontra, hadd essenek el ők a nemesebb aktív tisztek helyett, akikre szükség van a fajta továbbtenyésztéséhez.

- Egyáltalán - mondta az egyéves önkéntes, bebújva a takaró alá -, a hadseregben minden bűzlik a rothadástól. A megrémített tömegek még nem eszméltek fel. Dülledt szemmel hagyják magukat nudlivá aprítani, és aztán, ha kapnak egy golyót, csak azt suttogják: "Anyám..." Nincsenek hősök, csak vágóhídra terelt marhák vannak, a vezérkarokban pedig mészárosok. A végén aztán majd jön az általános lázadás, és akkor megnézhetik magukat. Éljen a hadsereg! Jó éjszakát!

Az egyéves önkéntes elhallgatott, aztán forgolódni kezdett a takaró alatt, s megszólalt:

- Alszik, bajtárs?

- Nem alszok - felelte Švejk a másik priccsről -, gondolkozok.

- Micsodán gondolkozik, bajtárs?

- Azon a nagyezüst vitézségi medálián, amit egy Mlíčko nevű asztalos kapott a Vávra utcából, a Královské Vinohradyn, mert ő volt az első a regimentjéből, akinek a háború elején egy gránát letépte a lábát. Kapott egy műlábat, és mindenütt dicsekedni kezdett a medáliájával, hogy ő a legeslegelső nyomorék az ezredből a háború óta. Egyszer bement a vinohradyi "Apolló"-ba, és ott összeveszett valami vágóhídi mészárosokkal, akik a végén letépték neki a műlábát, és fejbe vágták vele. Az, amelyik letépte neki, nem tudta, hogy az egy műláb, és az ijedségtől elájult. Az őrszobán visszaadták Mlíčkónak a műlábat, de attól fogva ez a Mlíčko megdühödött az ő nagyezüst vitézségi medáliájára, és bevitte a zálogházba, és ott lefogták őt a medáliájával együtt. Ebből nagy kellemetlensége lett, és van valami külön becsületbíróság a hadirokkantak számára, és az arra ítélte őt, hogy vegyék el tőle a nagyezüstöt, és aztán még a lábától is megfosztották...

- Hogyhogy?

- Nagyon egyszerű. Egy napon kiment hozzá valami bizottság, és közölte vele, hogy nem méltó a műláb viselésére, úgyhogy mindjárt le is kapcsolták neki, és elvitték.

- Vagy pedig - folytatta Švejk -, az is nagy hecc, amikor egy olyan embernek a hozzátartozói, aki elesett a háborúban, egyszerre csak kapnak egy ilyen medáliát, és hozzá egy írást, hogy kölcsönbe küldik nekik azt a medáliát, és akasszák ki valami díszhelyre. A Božetĕch utcában a Vyšehradon volt egy dühös apa, aki azt hitte, hogy a hatóságok gúnyt űznek belőle, kiakasztotta azt a medáliát a klozettban, és egy rendőr, akivel ez a klozett közös volt a gangon, feljelentette őt hazaárulásért, és így szegény meg kellett hogy igya a levét.

- Ebből az következik - mondta az egyéves önkéntes -, hogy a szerencse forgandó, a dicsőség múlandó. Most jelent meg Bécsben "Egy önkéntes naplója", amely egy elragadó verset is tartalmaz cseh fordításban:

Volt egyszer egy vitéz önkéntes,
honért, királyért elesett
s így példa lett a többieknek, fényes,
hogy mi az igaz hazaszeretet.
Viszik lafettán, és a kapitánya
mellére tűz egy rendjelet,
ó, nem kerülhet, csak a mennyországba,
aki a honért elesett...

- Nekem az az érzésem - mondta rövid hallgatás után az egyéves önkéntes -, hogy minálunk hanyatlik a katonai szellem, és ezért azt indítványozom, kedves barátom, hogy az éj sötétjében és börtönünk csendjében énekeljük el a Jabůrek tüzérről szóló dalt. Az megerősíti a katonai szellemet. De ordítanunk kell, hogy meghallják az egész Mária kaszárnyában. Ezért azt indítványozom, hogy az ajtó mellett helyezkedjünk el.

S a fogdából csakhamar olyan bömbölés harsogott, hogy a folyosón beleremegtek az ablakok:

...Az ágyút odafenn
csak tölti szünte - szünte...
az ágyút odafenn
csak tölti szüntelen.
Jön egy bősz golyó sivítva,
mindkét karját leszakítja,
de ő nem pihen,
csak tölti szünte - szünte...
az ágyút odafenn
csak tölti szüntelen...

Az udvarról lépések és hangok hallatszottak.

- Ez a prófosz - mondta az egyéves önkéntes -, vele jön Pelikán hadnagy is, ma ő az ügyeletes. Tartalékos tiszt, ismerem még a Cseh Kaszinóból, civilben matematikus egy biztosítótársaságnál. Tőle biztos kapunk cigarettát. Üvöltsünk csak tovább.

És újra rákezdték: - Az ágyút odafenn...

Mikor az ajtó kinyílt, az ügyeletes tiszt jelenlététől szemlátomást felizgult prófosz élesen így szólt:

- Nem vagyunk az állatkertben!

- Pardon - felelte az egyéves önkéntes -, ez itt a Rudolfinum kisterme, és koncertet adunk a szegény rabok javára. Elhangzott műsorunk első száma, a Háborús szimfónia.

- Elég - mondta Pelikán hadnagy, látszólag szigorúan -, azt hiszem, tudják, hogy kilenc óra után feküdniük kell egy mukkanás nélkül. A maguk koncertszáma kihallatszik egészen a főtérre.

- Lajtnant úr, jelentem alássan - felelte az egyéves önkéntes -, igaz, hogy nem tudtuk elégszer próbálni a számot, és ha valami diszharmónia...

- Ezt csinálja minden áldott este - szólt közbe a prófosz, hogy ráuszítsa ellenségére a hadnagyot -, és különben is szörnyű unintelligens módon viselkedik.

- Kérem, hadnagy úr - mondta az egyéves önkéntes -, szeretnék négyszemközt beszélni önnel. A prófosz menjen ki.

Mikor ez a kívánsága teljesült, az egyéves önkéntes bizalmasan így szólt:

- Na, hát lássuk azt a cigarettát, Franta. "Sport"? Ilyet szívsz hadnagy létedre? Egyelőre köszönöm. Még csak gyufát.

- "Sport" - mondta megvetően az egyéves önkéntes a hadnagy távozása után -, az ember viselkedjék előkelően még a nyomorban is. Gyújtson rá, bajtárs, jó éjszakát. Holnap az utolsó ítélet vár ránk.

Mielőtt álomba merült volna, az egyéves önkéntes nem mulasztotta el, hogy végigfújjon egy nótát: "Hegyek, völgyek, magas sziklák, de szeretem őket én, mégse adnak vissza nékem téged, kincsem, reménységem, gyöngyvirágom, kicsikém..."

Ha az egyéves önkéntes szörnyetegnek ábrázolta Schröder ezredest, bizonyára tévedett, mert Schröder ezredesben igenis volt némi igazságérzet, s ez világosan kifejezésre jutott azokon az estéken, amikor Schröder ezredes meg volt elégedve a társaságával, amelynek körében éjszakáit a hotelban töltötte. És ha nem volt megelégedve?

Míg az egyéves önkéntes megsemmisítő kritikát mondott a kaszárnyabeli viszonyokról, Schröder ezredes a hotelban ült tiszti társaságban, és Kretschmann főhadnagyot hallgatta, aki sebesült lábbal tért vissza Szerbiából (felöklelte egy tehén), s éppen azt mesélte, hogy a stábtól, ahová be volt osztva, hogyan nézett végig egy rohamot a szerb állások ellen:

- No, szóval kirontanak a lövészárokból. Az egész kétkilométeres vonalon átmásznak a drótakadályokon, és rávetik magukat az ellenségre. Kézigránát a derékszíjban, maszkok, puska a vállon, lövésre készen, rohamra készen. Fütyülnek a golyók. Egy katona elesik, ahogy ki akar ugrani az árokból, egy másik ráesik a kidobott földhányásra, a harmadik is elesik néhány lépés után, de a bajtársak tömege tovább ömlik előre, hurrázva, előre a füstbe és porba. Az ellenség minden oldalról tüzel, lövészárkokból, gránáttölcsérekből, és ránk irányozza az aknavetőket. Megint elesik néhány katona. Egy svarm hozzá akar férkőzni egy ellenséges géppuskához. Elesnek. De a bajtársak már előbbre vannak. Hurrá! Elesik a tiszt. Már nem hallani a gyalogság puskáit, valami borzasztó dolog készül. Megint elesik egy egész svarm, és hallani az ellenséges géppuskákat: ratatatata... Elesik... Bocsánat, nem bírom tovább, be vagyok rúgva...

S a fájós lábú tiszt elhallgatott, és bambán ült tovább a széken. Schröder ezredes kegyesen elmosolyodik, és a szemközt ülő Spíro kapitányt hallgatja, aki öklével az asztalra csap, mintha veszekedni akarna, és elismétel valamit, aminek nincs semmi értelme, amiről nem lehet megállapítani, hogy tulajdonképpen mit jelent, s hogy a kapitány mit akar mondani ezzel:

- Kérem, jól gondolják meg ezt. Nálunk fegyverben vannak az osztrák landwehr-ulánusok, az osztrák landwehr, a boszniai vadászok, az osztrák vadászok, az osztrák gyalogság, a tiroli császárlövészek, a boszniai gyalogság, a magyar honvédgyalogság, a magyar huszárok, a honvédhuszárok, a lovas vadászok, a dragonyosok, az ulánusok, tüzérek, trén, árkászok, szanitécek, tengerészek. Értik, kérem? És Belgium? A hadsereg első és második korosztálya alkotja a hadra kelt sereget, a harmadik a hadtápterületen teljesít szolgálatot...

Spíro kapitány ököllel az asztalra csapott: - A landwehr az országon belüli szolgálatot látja el békeidőben.

Mellette egy fiatal tiszt rendkívül buzgón igyekezett meggyőzni az ezredest az ő katonás keménységéről, és hangosan kijelentette a szomszédjainak: - A tuberkulotikusokat ki kell küldeni a frontra, jót tesz nekik, és jobb is, ha betegek esnek el az egészségesek helyett...

Az ezredes mosolygott, de aztán mindjárt elkomorult, és Wenzl őrnagyhoz fordulva így szólt: - Csodálom, hogy Lukᚠfőhadnagy kerül bennünket: amióta megérkezett, még egyszer se jött el közénk.

- Verseket írdogál - mondta gúnyosan Ságner kapitány -, alig jött meg, máris beleszeretett a Schreiter mérnök feleségébe, akivel a színházban találkozott.

Az ezredes komoran nézett maga elé: - Állítólag jól tud kuplékat énekelni?

- Már a kadétiskolában is nagyon jól elszórakoztatott bennünket a kupléival - felelte Ságner kapitány -, és micsoda vicceket tud, valami nagyszerű. Nem tudom, miért nem jön közénk.

Az ezredes szomorúan megcsóválta a fejét: - Ma már nincs meg köztünk az az igazi bajtársiasság. Régebben, emlékszem, hogy a kaszinóban minden tiszt igyekezett hozzájárulni valamivel a mulatsághoz. Például emlékszem egy Dankl nevű főhadnagyra, ez egyszer meztelenre vetkőzött, lefeküdt a padlóra, egy heringfarkat dugott a fenekébe, és azt játszotta, hogy ő egy tengeri sellő. Egy másik, Schleisner hadnagy, nagyszerűen tudta mozgatni a fülét, remekül utánozta a csődörnyerítést, a macskanyávogást és a dongózúgást. Emlékszem még Skoday kapitányra is. Ez, ha akartuk, mindig hozott a kaszinóba nőket, három nővért, úgy be voltak idomítva, mint a kutyák. Felállította őket az asztalra, és a nők taktusra vetkőzni kezdtek előttünk. A kapitánynak volt egy kis karmesteri pálcája, és le a kalappal, nagyszerű karmester volt. És miket művelt velük a díványon! Egyszer hozatott egy kád meleg vizet, odaállíttatta a szoba közepére, nekünk egymás után meg kellett fürödnünk azokkal a lányokkal, és ő lefényképezett bennünket.

Az emlékek hatására Schröder ezredes átszellemülten elmosolyodott.

- És micsoda fogadásokat csináltunk abban a kádban - folytatta undorítóan csámcsogva és fészkelődve a széken -, de ma? Ez is mulatság? Még az a kupléénekes se jön el. Ma még inni se tudnak a fiatal tisztek. Nincs még tizenkét óra, és az asztal alatt, amint látják, máris öt részeg fekszik. Volt idő, amikor két napig ültünk együtt, és minél többet ittunk, annál józanabbak voltunk, pedig megállás nélkül töltöttük magunkba a sört, a bort, a likőröket. Ma már nincs meg az az igazi katonai szellem. Ördög tudja, hogy mi az oka. Semmi vicc, csak mindig az a végtelen szócséplés. Hallgassák csak, ott lent az asztalnál Amerikáról beszélnek.

Hallatszott, hogy az asztal túlsó végében valaki komoly hangon magyarázza: - Amerika nem léphet be a háborúba. Az amerikaiak és az angolok esküdt ellenségek. Amerika nincs felkészülve a háborúra.

Schröder ezredes felsóhajtott: - Így fecsegnek a tartalékos tisztek. Ezeket is az ördög ültette a nyakunkba. Egy ilyen ember tegnap még körmölt valami bankban, vagy staniclikat csavart és fűszert, fahéjt, cipőpasztát árult, vagy azt mesélte a gyerekeknek az iskolában, hogy az éhség kiűzi a farkast az erdőből, és ma már szeretné felvenni a versenyt az aktív tisztekkel, mindenhez érteni akar, és mindenbe beleüti az orrát. És amikor vannak aktív tisztjeink, mint például Lukᚠfőhadnagy, akkor a főhadnagy úr nem hajlandó közénk fáradni.

Schröder ezredes igen rossz hangulatban ment haza, s amikor reggel felébredt, még rosszabb lett a hangulata, mert az újságban, amit még ágyban fekve olvasott el, a harctéri jelentések között többször is rábukkant arra a mondatra, hogy csapataink előre elkészített állásokba vonultak vissza. Az osztrák hadsereg dicső napjai voltak ezek, s úgy hasonlítottak a sabáci napokra, mint egyik tojás a másikhoz.

S a fenti hírek hatása még nem múlt el, amikor Schröder ezredes délelőtt tíz órakor hozzálátott ama feladatának teljesítéséhez, amelyet az egyéves önkéntes talán helyesen nevezett utolsó ítéletnek.

Švejk az udvaron állt az egyéves önkéntessel, s várta az ezredest. Ott voltak már a sarzsik is, az ügyeletes tiszt, az ezredadjutáns, valamint az ezrediroda őrmestere, kezében az iratok a vétkesekről, akik fölött az igazságszolgáltatás pallosa - a regimentsraport függ.

Végül megjelent a borús külsejű ezredes, mögötte Ságner kapitány az egyéves önkéntesek iskolájáról, s idegesen csapkodta csizmaszárát a lovaglókorbácsával.

Fogadta a jelentést, síri csöndben körüljárta néhányszor Švejket és az egyéves önkéntest, akik "reksz-sautot", illetve "linksz-sautot" csináltak, aszerint, hogy az ezredes melyik oldalon bukkant fel. Ezt a műveletet oly alaposan végezték, hogy csaknem kificamodott a nyakuk, minthogy az ezredes sétája elég sokáig tartott.

Végül az ezredes megállt az egyéves önkéntes előtt, s ez jelentkezni próbált: - Marek, egyéves önkéntes...

- Tudom - vágott a szavába az ezredes -, az egyéves önkéntesek szemete. Mit csinál maga civilben? Klasszikus filozófiát hallgat? Szóval egy részeg intellektuel...

- Kapitány úr - szólt rá Ságnerre -, vezesse ide az egész önkéntesiskolát.

- Na persze - folytatta az egyéves önkénteshez fordulva -, a nagyságos úr klasszikus filozófiát hallgat, és egy ilyennel kell nekünk bemocskolnunk magunkat. Kehrt euch! Tudtam. A köpenye ráncai nincsenek rendben. Mintha egy ringyótól jönne, mintha a bordélyházban hentergett volna. Majd én ellátom a baját, fiacskám.

Az egyéves önkéntesiskola bevonult az udvarra.

- Négyszögbe! - vezényelte az ezredes. S a szűk négyszög közrefogta a vádlottakat és az ezredest.

- Nézzék meg ezt az embert - rikácsolta az ezredes, lovaglókorbácsával az önkéntesre mutatva -, elitta a becsületüket, önkéntesek, a magukét, akikből rendes tisztek káderének kell kinevelődnie, hogy a legénységet dicsőségre vezessék a harcmezőn. De hová vezetné az embereit ez a boroskancsó? Kocsmából kocsmába. Elinná a legénység elől az összes rumot, amit faszoltak. Fel tud hozni valamit a mentségére? Nem tud. Nézzenek rá. Még a mentségére se tud felhozni semmit, és civilben klasszikus filozófiát hallgat. Valóban, klasszikus eset.

Az ezredes sokatmondó lassúsággal ejtette ki az utolsó szavakat, és köpött egyet: - Klasszikus filozófus, aki részegségében éjszaka leveri a tisztek fejéről a sapkát. Mensch![122] Még szerencse, hogy csak egy afféle tüzértiszt volt.

Ez utóbbi kijelentésében mintegy összpontosulva benne izzott a 91. ezred minden gyűlölete a budějovicei tüzérekkel szemben. Jaj volt annak a tüzérnek, aki éjszaka az ezred valamelyik járőrének a kezébe került, és viszont. Borzalmas, engesztelhetetlen gyűlölet, vendetta, vérbosszú dúlt közöttük, korosztályról korosztályra öröklődött, s történelmi hagyományok kapcsolódtak hozzá mindkét oldalon, például, hogy a gyalogosok bedobtak egy tüzért a Moldvába, vagy fordítva. S hogy milyen verekedések zajlottak le közöttük a "Port-Arthur"-ban, a "Rózsá"-ban és a délcseh metropolis többi számos szórakozóhelyén.

- Mindazonáltal - folytatta az ezredes - az ilyesmit példásan meg kell büntetni, a fickót ki kell zárni az önkéntesiskolából, morálisan meg kell semmisíteni. Úgyis elég ilyen intellektuelünk van a hadseregben. Regimentskanzlei![123]

Az ezrediroda őrmestere komolyan előlépett az iratokkal és egy ceruzával.

Olyan csend volt, mint a törvényszék nagytermében, amikor egy gyilkos ügyét tárgyalják, és a bíróság elnöke megszólal: "Kihirdetem az ítéletet."

Pontosan ugyanilyen hangon szólalt meg az ezredes is: - Marek, egyéves önkéntes: huszonegy napi verschärft, és a büntetés letöltése után a konyhára megy krumplit pucolni.

Aztán az ezredes az egyéves önkéntesiskola felé fordult, és elvonulást vezényelt. Hallatszott a lábdobogás, ahogy gyorsan négyes sorokba fejlődtek, és elvonultak, s az ezredes azt mondta Ságner kapitánynak, hogy nem jó, délután végeztessen velük menetgyakorlatot az udvaron.

- Olyan legyen, mint a mennydörgés, kapitány úr. És még valamit. Csaknem elfelejtettem. Mondja meg nekik, hogy az egész önkéntesiskola ötnapi kaszárnyaáristomot kap, hogy sohase feledkezzenek meg egykori kollégájukról, erről a gazember Marekről.

S a gazember Marek ott állt Švejk mellett, és tökéletesen elégedettnek látszott. Jobban nem is sikerülhetett volna. Kétségtelenül jobb krumplit pucolni a konyhán, gombócot gyúrni, és lerágni a csontokat, mint teli gatyával üvöltözni a tomboló ellenséges tűzben: "Einzelnabfallen! Bajonett auf"[124]

Schröder ezredes elfordult Ságner kapitánytól, megállt Švejk előtt, és figyelmesen szemügyre vette. Švejk személyét e pillanatban az arca képviselte, telt, mosolygós arca, kétoldalt nagy füleivel, amelyek kikukucskáltak a homlokába süllyedt sapka alól. Olyan volt, mint a megtestesült biztonság, egy ember, aki nem tud semmilyen vádról. A szemei azt kérdezték: "Elkövettem valamit, kérem?" A szemei azt mondták: "Hát tehetek én bármiről is, kérem szépen?"

S megfigyelései eredményét az ezredes egy kérdésben foglalta össze, melyet az ezrediroda őrmesteréhez intézett: - Hülye?

És akkor azt látta az ezredes, hogy ama jámbor arc ajkai szétválnak előtte.

- Óberszt úrnak alázatosan jelentem, hülye - felelte Švejk az őrmester helyett.

Schröder ezredes intett az adjutánsnak, és félrevonult vele. Aztán odahívta az őrmestert, és átnézték a Švejkre vonatkozó anyagot.

- Aha - mondta Schröder ezredes -, szóval ez a Lukᚠfőhadnagy tisztiszolgája, akit jelentése szerint elvesztett Táborban. Azt hiszem, a tiszt uraknak kötelességük, hogy maguk neveljék a szolgájukat. Ha már Lukᚠfőhadnagy úr egy ilyen notórius hülyét választott puccernek, kínlódjon vele ő maga. Van rá elég szabad ideje, ha sehová se jár. Ugye, maga se látta még soha a mi társaságunkban? No, látja. Van tehát elég ideje, hogy a szolgáját bedresszírozza.

Schröder ezredes visszament Švejkhez, és belenézve jámbor arcába, azt mondta: - Hülye állat, háromnapi verschärft, és ha túl lesz rajta, jelentkezik Lukᚠfőhadnagynál.

Így aztán Švejk ismét találkozott az egyéves önkéntessel az ezredfogdában, és Lukᚠfőhadnagy végtelenül megörülhetett, amikor Schröder ezredes magához hívatta, és közölte vele: - Főhadnagy úr, körülbelül egy héttel ezelőtt, amikor megérkezett az ezredhez, ön átadott nekem egy raportot, amelyben tisztiszolga kiutalását kéri, mivel az öné elveszett Táborban az állomáson. Tekintve, hogy ez a tisztiszolga megkerült...

- Ezredes úr... - próbált megszólalni Lukᚠfőhadnagy, könyörögve.

- Úgy döntöttem - folytatta nyomatékosan az ezredes -, hogy három napra leültetem, és aztán visszaküldöm önhöz...

Lukᚠfőhadnagy megsemmisülten kitámolygott az ezredes irodájából.


A három nap alatt, amit Marek önkéntes társaságában töltött, Švejk igen jól szórakozott. Esténként mindketten hazafias tüntetéseket rendeztek a priccsükön.

A fogdában minden este felhangzott a "Gotterhalte" és a "Prinz Eugen, der edle Ritter."[125] Végigénekelték a katonadalok egész füzérét, s amikor bejött a prófosz, ezzel üdvözölték:

Hej, az öreg prófosz,
meg ne haljon soha,
inkább jöjjön érte
föl az ördög koma.
Följön, el is kapja,
puttonyába csapja,
ördög koma, hallod,
jól fűts be vele...

S az egyéves önkéntes lerajzolta a priccs fölé a prófoszt, és alája írta egy régi dalocska szövegét:

Kerestem Prágában véres hurkát,
útközben láttam a Bolond Gyurkát,
Nem Gyurka, prófosz volt, jó nagy darab,
tudtam, ha nem futok, meg is harap.

S mialatt ők ketten úgy ingerelték a prófoszt, mint ahogy Sevillában az andalúziai bikákat szokták ingerelni vörös kendővel, Lukᚠfőhadnagy szorongva várta, mikor bukkan fel Švejk, hogy ismét szolgálattételre jelentkezzék.

 

ŠVEJK KALANDJAI KIRÁLYHIDÁN

A 91-es ezredet áthelyezték Bruck an der Leitha-Királyhidára. Amikor a háromnapos börtönbüntetés után már csak három óra hiányzott Švejk szabadon bocsátásához, az egyéves önkéntessel együtt a főőrségre vezették, majd néhány katona a pályaudvarra kísérte őket.

- Már régen tudja mindenki - mondta útközben Švejknek az egyéves önkéntes -, hogy minket áthelyeznek Magyarországra. Ott majd marsbataillonokat alakítanak ki belőlünk, a katonák gyakorolni fogják az éleslövészetet, összekeverednek a magyarokkal, aztán vígan elmegyünk a Kárpátokba. Ide Budějovicébe magyar helyőrség jön, és lesz nagy fajkeveredés. Van egy elmélet, hogy az idegen nemzetek lányainak a megerőszakolása a legjobb módszer a degenerálódás ellen. Így csinálták már a svédek meg a spanyolok is a harmincéves háborúban, a franciák Napóleon alatt, most pedig a budějovicei környéken ugyanezt fogják csinálni a magyarok, méghozzá durva erőszakolás nélkül. Mindenre sor kerül, ha elég hosszú az idő. Itt csupán egyszerű cseréről lesz szó. A cseh katona majd egy magyar lánnyal fog hálni, a cseh kislány pedig egy magyar honvédet részesít vendégszeretetében, és évszázadok múlva az antropológusok majd eltűnődnek azon az érdekes és meglepő tüneményen, hogy a Malše partján kiugró pofacsontú emberek bukkannak fel.

- Ez a kölcsönös párosítás különben is nagyon érdekes dolog - jegyezte meg Švejk. - Prágában van egy néger pincér, Krisztiánnak hívják, az apja abesszin király volt, és a Štvanice-szigeten, a vurstliban mutogatta magát. Itt aztán beleszeretett egy tanítónő, aki verseket írt a "Lada" című gyerekújságba valami pásztorokról meg erdei patakokról, és elment vele egy szállodába, és bujálkodott vele, ahogy a szentírásban mondják, és borzasztóan meg volt lepve, amikor egy teljesen fehér kisfia született. Jó, de két hét múlva barnulni kezdett a fiú. Egyre csak barnult, és egy hónap múlva már kezdett feketülni. Fél év múlva már olyan fekete volt, mint a papája, az az abesszin király. A tanítónő elvitte a klinikára, hogy a gyerek bőrbajos, vegyék el neki valahogy a színét, de ott azt mondták, hogy az egy igazi fekete szerecsen bőr, és semmit se lehet csinálni. A tanítónő ebbe belebolondult, irkálni kezdett az újságoknak tanácsért, hogy milyen ellenszer van a négerségre, aztán becsukták a Kateřina utcai őrültekházába, a kis szerecsent pedig betették az árvaházba, és ott borzasztó jól mulattak vele. Aztán kitanulta a pincérséget, és táncolni járt az éjjeli lokálokba. Most pedig cseh mulattok születnek tőle szép számmal, és ezek már nem olyan színesek, mint ő. Egy medikus, aki a "Kehely"-be járt, egyszer elmagyarázta nekünk, hogy azért nem olyan egyszerű a dolog. Egy ilyen keverékből megint csak keverékek születnek, és ezeket már nem lehet megkülönböztetni a fehér emberektől. De egyszerre csak valamelyik nemzedékben felbukkan egy néger. Képzelje el ezt a pechet. Maga elvesz feleségül valami kisasszonyt. Teljesen fehér a bestia, és egyszerre csak egy négert szül magának. És ha kilenc hónappal azelőtt elment maga nélkül a Varietébe valami atlétikai versenyre, ahol egy néger is fellépett, akkor azt hiszem, hogy a maga fejében is elkezdene motoszkálni valami.

- A maga néger Krisztiánjának az esetét háborús szempontból is figyelembe kell venni - mondta az egyéves önkéntes. - Tegyük fel, hogy ezt a négert behívják. Prágai, tehát a 28-as ezredbe tartozik. Viszont hallotta talán, hogy a huszonnyolcasok átmentek az oroszokhoz. Milyen nagyot néznének az oroszok, ha ezt a Krisztián négert is foglyul ejtenék. Az orosz újságok biztos megírnák, hogy Ausztria a harctérre tereli a gyarmati katonaságát is, ami pedig nincs neki, és hogy Ausztria már ráfanyalodott a néger tartalékosokra.

- Azt mesélték - szólt közbe Švejk -, hogy Ausztriának mégis van gyarmata, valahol északon. Valami Ferenc József-földnek hívják...

- Hagyjátok ezt, fiúk - mondta az egyik kísérő katona -, manapság nem okos dolog valami Ferenc József-földet emlegetni. Ne nevezzetek meg senkit, és jobban teszitek...

- Nézze csak meg a térképen - vágott közbe az egyéves önkéntes -, hogy tényleg van egy föld, amit a mi legkegyelmesebb uralkodónkról, Ferenc József császárról neveztek el. A statisztika szerint ott minden csupa jég, és a prágai jéggyárak tulajdonát képező jégtörő hajók szállítják el onnét a jeget. Ezt a jégipart a külföld is rendkívüli módon tiszteli és becsüli, mert jövedelmező, de veszélyes vállalkozás. A legnagyobb veszély akkor fenyeget, amikor a Ferenc József-földről átviszik a jeget a sarkkörön. El tudja ezt képzelni?

A kísérő katona érthetetlenül dörmögött valamit, s a kíséret parancsnoka, egy káplár, közelebb lépett, és hallgatta az egyéves önkéntest, aki komoly képpel tovább magyarázott: - Ez az egyetlen osztrák gyarmat elláthatja jéggel egész Európát, és igen jelentős nemzetgazdásági tényező. A gyarmatosítás persze csak lassan halad, mert a gyarmatosok egyrészt nem jelentkeznek, másrészt megfagynak. Mindazonáltal az éghajlati viszonyok átalakítása, amit a kereskedelmi minisztérium és a külügyminisztérium is a szívén visel, reményt ad arra, hogy alaposan ki fogják használni a jéghegyek hatalmas felületeit. Néhány szálloda építésével rengeteg turistát fognak odacsalni. Persze jó sok turistaösvényt és utat kell majd csinálni a jégtáblák között, és a jéghegyekre majd turistajelzéseket festenek. Csupán az eszkimók okoznak akadályt, lehetetlenné téve helyi szerveink munkáját...

- Ezek a zsiványok nem akarnak németül tanulni - folytatta az egyéves önkéntes, és a tizedes nagy érdeklődéssel hallgatta. A tényleges idejét szolgálta, civilben béres volt, buta és durva fajankó, mohón figyelt mindenre, amiből egy szót sem értett, és az volt a vágya, hogy bezupálhasson.

- Az, oktatásügyi minisztérium építtetett nekik, káplár úr, óriási költséggel és áldozatokkal, úgyhogy öt építész megfagyott...

- A kőművesek megmenekültek - szakította félbe Švejk -, mert az égő pipájukkal melegítették magukat.

- Nem mindegyik - mondta az egyéves önkéntes -, kettővel egy kis baleset történt, elfelejtették szívni a pipát, kialudt, és így őket is oda kellett temetni a jégbe. De a végén mégiscsak felépült az az iskola jégtéglákból és vasbetonból, ami együtt nagyon jól tart, de az eszkimók körös-körül tüzet raktak a jégbe fagyott kereskedelmi hajók széteső fájából, és így el is érték, amit akartak. A jég, amire az iskola épült, felolvadt, és az egész iskola, az igazgatótanítóval meg a kormány képviselőjével együtt, akinek másnap részt kellett volna venni az iskola ünnepélyes felszentelésén, beleesett a tengerbe. Csak annyit lehetett hallani, hogy a kormány képviselője, amikor már nyakig volt a vízben, elkiáltotta magát: "Gott strafe England!" Most valószínűleg katonaságot küldenek oda, hogy szedje ráncba az eszkimókat. Persze nehéz lesz velük a háború. A mi katonáinknak a legtöbb kárt a szelídített jegesmedvék fogják okozni.

- Ez hiányzott még éppen - jegyezte meg bölcsen a tizedes -, úgyis elég háborús találmány van már. Vegyük például a gázmaszkokat, a mérges gázok ellen. Felhúzod a fejedre, és már meg is vagy mérgezve, így tanultuk az unteroffizierschulén.[126]

- Ott csak ijesztgetik magukat - mondta Švejk -, egyik katona se kell hogy féljen semmitől. Még ha csata közben bele is esik a latrinába, csak lenyalja magát, és megy vissza a gefechtbe,[127] a mérges gázokat pedig mindenki megszokta a kaszárnyából, amikor friss komiszkenyeret adnak meg borsót darával. De most állítólag az oroszok kitaláltak valamit a sarzsik ellen...

- Biztos valami különleges villanyáramokat - egészítette ki az egyéves önkéntes -, ezek belekapnak a csillagokba a parolin, amik aztán fel is robbannak, mert celluloidból vannak. Megint egy nagy katasztrófa lesz ebből.

Bár a tizedesnek civilben csak ökrökkel volt dolga, végül talán mégis megértette, hogy gúnyt űznek belőle, s ott hagyva őket, az őrjárat élére állt.

Egyébként is közeledtek már az állomáshoz, ahol a budĕjoviceiek el akartak búcsúzni ezredüktől. A búcsúnak nem volt hivatalos jellege, de az állomás előtti teret megtöltötte a katonákra váró lakosság.

Švejk érdeklődése a lakosság sorfalára összpontosult. S mint ahogy az lenni szokott, most is úgy történt, hogy a jó katonák hátul lépkedtek, a szuronnyal kísértek pedig elöl. A jó katonákat azután majd marhavagonokba préselik, Švejk és az egyéves önkéntes pedig beszáll egy külön fogdavagonba, amely egyetlen katonavonatról se hiányozhatott, mindig odakapcsolták közvetlenül a törzsvagonok mögé. Az ilyen fogdavagonokban mindig bőven van hely.

Švejk nem bírta visszatartani magát, hogy oda ne kiáltsa a sorfalnak: "Éljen!", s hogy meg ne lengesse a sapkáját. Ennek olyan szuggesztív hatása volt, hogy a tömeg hangosan megismételte, és az "éljen" továbbterjedt, s megdördült az állomás előtt is, úgyhogy az emberek már messziről mondogatták: "Jönnek!"

A kísérő káplár egészen kétségbe volt esve, és ráordított Švejkre, hogy fogja be a pofáját. De az üdvrivalgás csak nőtt, mint a lavina. A csendőrök hátraszorították a sorfalat, szabadon tartották az utat Švejkék előtt, s a tömeg tovább ordított: "Éljen", és lóbálta a sapkákat és a kalapokat.

Szabályszerű tüntetés volt ez. Az állomással szemben levő szálloda ablakából néhány hölgy a zsebkendőjét lengette, és "Heil"-t kiabált. Az éljenzésbe a tömeg között is belevegyült néhány "heil", s egy lelkes illetőnek, aki felhasználta ezt az alkalmat, hogy "Nieder mit den Serben"-t kiáltson, gáncsot vetettek és műtolongást idézve elő, megtiporták egy kicsit.

S mint az elektromos szikra, úgy futott tovább, hogy: "Jönnek már!"

S jöttek, és Švejk a szuronyok alól barátságosan integetett a tömegnek, és az egyéves önkéntes komolyan szalutált.

Így érkeztek meg az állomásra, s amikor megindultak a kijelölt katonavonat felé, a mesterlövész-zenekar csaknem rázendített a "Gotterhaltéra", tudniillik a karmester egészen megzavarodott a váratlan tüntetéstől. Szerencsére éppen abban a pillanatban jelent meg egy fekete kalapos úr, Lacina tábori főlelkész a 7. lovassági hadosztálytól, és kezdett rendet csinálni.

Hogy került oda Lacina páter? Nagyon egyszerű. Előtte való nap jött meg Budějovicébe, ő, az összes tiszti étkezdék réme, a legfalánkabb és legtelhetetlenebb fickó a világon, s mintegy véletlenül, részt vett a távozó ezred tisztjeinek kis búcsúbankettjén. Tíz helyett is evett, ivott, és többé-kevésbé józan állapotban bement a tisztikonyhába, hogy valami maradékot csaljon ki a szakácsoktól. Befalt néhány tál gombócot szósszal, a fogával tépte a húst a csontokról, mint egy vadmacska, végül még rumot is talált a konyhában, addig vedelt belőle, amíg böfögni nem kezdett, majd visszament a búcsúvacsorára, s itt újabb vedeléssel tüntette ki magát. Bőséges tapasztalatai voltak ezen a téren, s a 7. lovassági hadosztályban már igen sok pénzébe került a tiszteknek. Reggel az az ötlete támadt, hogy neki rendet kell csinálnia az ezred első vagonjainak elindulása körül, így aztán végigbukdácsolt az egész sorfal mentén, s a pályaudvaron úgy viselkedett, hogy a szállítást irányító tisztek bezárkóztak előle az állomásfőnöki irodába.

Aztán ismét az állomásépület előtt bukkant fel, éppen idejében, hogy kiragadja a karmesteri pálcát a mesterlövész-zenekar karmesterének kezéből, amikor ez el akarta kezdeni a "Gotterhaltét".

- Halt - mondta Lacina tábori főlelkész -, még ne, majd ha jelt adok. Most ruht, mindjárt visszajövök. - Bement a pályaudvarra, utánaeredt Švejkéknek, és kiáltásával megállította őket: - Halt!

- Hová? - kérdezte szigorúan a tizedestől, aki teljesen tanácstalanná vált ebben az új helyzetben.

Helyette Švejk válaszolt, jámboran: - Bruckba visznek bennünket, ha az óberfeldkurát úrnak úgy tetszik, tessék velünk jönni.

- Megyek is - jelentette ki Lacina páter, s a kísérethez fordulva még hozzátette: - Ki mondja, hogy nem mehetek? Vorwärts! Marsch!

Mikor a tábori főlelkész a fogdavagonban találta magát, lefeküdt egy padra, s a jószívű Švejk levette a köpenyét, és elhelyezte Lacina páter feje alatt, miközben az egyéves önkéntes halkan odaszólt a rémült tizedesnek: - Az óberfeldkurátok ápolása kötelező.

Lacina páter kényelmesen kinyújtózva a padon hosszas előadásba fogott: - A raguleves vargányával, uraim, annál jobb, minél több benne a vargánya, de a vargányát előbb meg kell dinsztelni hagymával, és csak azután teszik bele a babérlevelet meg a hagymát...

- A hagymát már az előbb bele méltóztatott tenni - mondta az egyéves önkéntes, mit sem törődve a tizedes kétségbeesett pillantásával; ez ugyanis Lacina páterben mégiscsak a feljebbvalóját látta, bármilyen részeg volt is.

A tizedes valóban kétségbeejtő helyzetbe került.

- Igen - jegyezte meg Švejk -, az óberfeldkurát úrnak tökéletesen igaza van. Minél több a hagyma, annál jobb. Pakomĕřicében volt egy sörfőző, és ez még a sörbe is hagymát tett, mert azt mondta, hogy a hagymára szomjazik az ember. A hagyma mindenképpen nagyon hasznos dolog. Kelésekre is sült hagymát szoktak rakni...

Lacina páter közben ezt motyogta a padon, félhangosan, mintegy álmában: - Minden a fűszereken múlik, hogy milyen fűszert tesznek bele és milyen mennyiségben. Semmit se szabad túlborsozni, túlpaprikázni...

Egyre lassabban és halkabban folytatta: - Túl-szeg-fű-sze-gez-ni, túl-citro-mozni, túl-szeg-fű-borsozni, túl-szere-csen-di-...

Nem mondta végig, elaludt, s ha néha abbahagyta a horkolást, nagyokat fütyült az orrán keresztül.

A tizedes meredten bámult rá, míg a kíséret tagjai csöndesen nevettek a padokon.

- Ez ugyan nem ébred föl egyhamar - közölte Švejk egy idő múlva -, teljesen be van rúgva.

- Mindegy - folytatta Švejk, mikor a tizedes aggodalmasan intett, neki, hogy hallgasson -, ezen úgysem lehet változtatni, be van rúgva, mint a parancsolat. Kapitányi rangban van. Hiába, az ilyen feldkurátoknak, akár alacsonyabb, akár magasabb rangúak, olyan tehetségük van az Úristentől, hogy minden alkalommal leszopják magukat a sárga földig. Én a Katz feldkurát úrnál szolgáltam, és az elitta volna az orrát is a szeme közül. Amit ez itten művel, semmi ahhoz képest, amit az művelt. Elittuk együtt a monstranciát, és talán magát az Atyaúristent is elittuk volna, ha kölcsönt kapunk rá valakitől.

Švejk odalépett Lacina páterhez, befordította a falnak, és szakértőén így szólt: - Ez bizony horkolni fog egészen Bruckig - aztán visszatért a helyére; a szerencsétlen tizedes, aki egy pillanatra se vette le róla kétségbeesett tekintetét, most megjegyezte: - Talán el kéne menjek jelenteni.

- Eszébe ne jusson - mondta az egyéves önkéntes -, maga most eskortenkomandant.[128] Magának nem szabad eltávolodnia tőlünk. És az előírások szerint a kísérő legénységből se szabad senkit kiküldenie, hogy jelentse az ügyet, amíg nem lesz helyettese. Bizony, ez egy kemény dió. Vagy mondjuk a levegőbe lőni, hogy jöjjön ide valaki, az se megy. Itt nem megy semmi se. Másrészt viszont elő van írva, hogy a letartóztatottakon és kísérőiken kívül semmilyen idegen személy nem tartózkodhatik a fogdavagonban. Idegeneknek szigorúan tilos a bemenet. Ha meg arra gondolna például, hogy eltünteti a kihágása nyomait, és a főfeldkurátot feltűnés nélkül kidobja a mozgó vonatból, hát az se megy, mert itt tanúk vannak, akik látták, hogy beengedte a vagonba, noha nem idevaló. Ez már biztos lefokozás, káplár úr.

A tizedes riadtan azt felelte, hogy ő nem engedte be a tábori főpapot a vagonba, mert az magától jött, és hogy mégiscsak a feljebbvalója.

- Itt csak maga a feljebbvaló - mondta nyomatékosan az egyéves önkéntes, és Švejk kiegészítette a szavait: - Még ha a császár őfelsége akarna is beszállni ide hozzánk, őt se szabadna beengedni a káplár úrnak. Olyan ez, mint az őrségen, amikor egy regrutához odamegy az ellenőrző tiszt, és megkéri, hogy hozzon neki cigarettát, ő pedig még meg is kérdezi, hogy milyet. Az ilyen dolgokért festung[129] jár.

A tizedes minderre csak annyit tudott félénken felhozni, hogy legelőször Švejk hívta meg az óberfeldkurátot a vagonba.

- Én azt megengedhetem magamnak, káplár úr - felelte Švejk -, mert én hülye vagyok, de magától senki se várt volna ilyesmit.

- Már régóta van tényleges szolgálatban? - kérdezte a tizedestől az egyéves önkéntes, csak úgy mellékesen.

- Harmadik éve. Most kell hogy előlépjek cugszfürernek.

- Hát arra már keresztet vethet - mondta cinikusan az egyéves önkéntes -, ennek, mint mondtam, lefokozás-szaga van.

- Az teljesen mindegy - jegyezte meg Švejk -, hogy az ember mint sarzsi vagy mint egyszerű katona esik el; habár igaz, hogy a lefokozottakat állítólag az első sorokba dugják.

A tábori főlelkész megmozdult.

- Hortyog - közölte Švejk, miután meggyőződött róla, hogy a tábori főlelkész körül minden a legnagyobb rendben van -, most biztos valami zabálásról álmodik. Csak attól félek, hogy még idecsinál nekünk. Az én Katz feldkurátom, amikor berúgott, észre se vette álmában. Egyszer úgy volt, hogy...

És Švejk nagy előadásba kezdett Otto Katz tábori lelkésszel kapcsolatos élményeiről, oly részletesen és érdekfeszítően, hogy észre se vették, amikor a vonat elindult.

Švejk elbeszélését csak a hátsó vagonok bömbölése szakította félbe. A 12. század, amelyben csupa krumlovi és, Kašperské Hory-i németek voltak, ezt harsogta:

Wann ich kumm, wann ich kumm,
wann ich wieda, wieda kumm.[130]

S egy másik vagonból valami kétségbeesett ember így üvöltözött a távolodó Budějovice felé:

Und du, mein Schatz,
bleibst hier,
holarjo, holarjo, holo![131]

Olyan szörnyen jódlizott és visított, hogy a bajtársai kénytelenek voltak elrángatni a marhavagon nyitott ajtajából.

- Igazán csodálom - mondta az egyéves önkéntes -, hogy még nem jött be hozzánk az inspekció. Az előírás szerint magának azt kellett volna csinálnia, hogy mindjárt az állomáson bejelent minket a vonatparancsnoknál, és nem foglalkozik valami részeg tábori főlelkésszel.

A szerencsétlen tizedes makacsul hallgatott, és önfejűen bámulta a visszafelé futó távírópóznákat.

- Ha meggondolom, hogy senkinél se vagyunk bejelentve - folytatta epésen az önkéntes -, és hogy a vonatparancsnok a legelső állomáson biztos bedugja hozzánk az orrát, hát felágaskodik bennem a katonai vér. Hiszen mi olyanok vagyunk, mint a...

- Cigányok - egészítette ki Švejk - vagy a csavargók. Nekem ez úgy jön elő, mintha félnénk az isten világától, és sehol se mernénk jelentkezni, hogy le ne csukjanak.

- Azonkívül - mondta az egyéves önkéntes -, az 1879. november 21-i rendelet alapján a katonai letartóztatottaknak vonaton való szállításánál betartandók a következő előírások: Először: A fogdavagont ráccsal kell ellátni. Ez világos, mint a nap, és itt pontosan be is tartották az előírást. Tökéletes rácsok mögött tartózkodunk. Ez tehát rendben volna. Másodszor: az 1879. november 21-i cs. kir. rendelet kiegészítése szerint minden fogdavagonban klozettnak kell lenni. Ha nincs klozett, a vagont el kell látni egy fedett edénnyel a letartóztatottak és a kísérő őrszemélyzet kis és nagy testi szükségleteinek kielégítése céljából. Úgyhogy itt minálunk tulajdonképpen nem is lehet fogdavagonról beszélni, mert ahhoz itt egy klozettnak kéne lenni. Egyszerűen csak egy különkupéban tartózkodunk, amely el van szigetelve az egész világtól. És olyan edény sincsen...

- Kicsinálhatnak az ablakon - vágott közbe végtelenül kétségbeesetten a tizedes.

- Ne felejtse - mondta Švejk -, hogy semmilyen letartóztatottnak nem szabad az ablakhoz menni.

- Azután harmadszor - folytatta az egyéves önkéntes -, gondoskodni kell ivóvizes edényről. Maga erről se gondoskodott. Apropó! Tudja, hogy melyik állomáson fognak menázsit osztani? Nem tudja? Tudtam, hogy nem informálódott...

- Látja, káplár úr - jegyezte meg Švejk -, egyáltalán nem tréfadolog a letartóztatottak szállítása. Mirólunk gondoskodni kell. Mi nem vagyunk olyan közönséges katonák, akiknek saját maguknak kell magukkal törődni. Minekünk mindent az orrunk alá kell hozni, mert erre rendeletek és paragrafusok vannak, amiket mindenkinek be kell tartani, mert különben nem lenne semmilyen rend. "A lecsukott ember olyan, mint a pólyás gyerek, mondta egy csavargó ismerősöm, azt gondozni kell, hogy meg ne hűljön, fel ne izgassa magát, és legyen megelégedve a sorsával szegényke, és lássa, hogy őt nem bántja senki."

- Egyébként - mondta Švejk egy idő múlva, barátságos pillantást vetve a tizedesre -, tizenegy órakor majd legyen szíves szólni nekem.

A tizedes kérdően bámult rá.

- Biztosan azt akarja kérdezni, káplár úr, hogy mért kell szóljon nekem tizenegy órakor. Én tizenegy órától kezdve a marhavagonba tartozok, káplár úr - mondta Švejk nyomatékosan, és ünnepélyes hangon folytatta: - A regimentsraporton engem három napra ítéltek. Tizenegy órakor ki kell hogy engedjenek. Tizenegy órától fogva nincs itt semmi keresnivalóm. Egy katona se szabad, hogy tovább legyen lecsukva, mint ahogy jár neki, mert a katonaságnál fenn kell tartani a fegyelmet és a rendet, káplár úr.

A szerencsétlen tizedes sokáig nem bírt magához térni e döfés után, végül azt az ellenvetést hozta fel, hogy nem kapott semmilyen papírokat.

- Kedves káplár uram - mondta az egyéves önkéntes -, a papírok nem mennek maguktól az eskortkomandanthoz. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor az eskortkomandantnak kell elmennie a papírokért. Maga most egyszerre csak egy új helyzetbe került. Kétségtelen, hogy senkit se szabad visszatartania, aki elérkezett a jogos szabaduláshoz. Másrészt viszont az érvényes előírások szerint senkinek se szabad elhagynia a fogdavagont. Igazán nem tudom, hogy hogy fog kimászni ebből a kutyaszorítóból. Egyre rosszabb lesz a helyzet. Most fél tizenegy van.

Az egyéves önkéntes eltette a zsebóráját: - Nagyon kíváncsi vagyok, káplár úr, hogy mit fog csinálni egy fél óra múlva.

- Egy fél óra múlva a marhavagonba tartozok - ismételte meg Švejk álmodozva, mire a teljesen megzavarodott és letört tizedes odafordult hozzá:

- Ha magának nem sürgős, azt hiszem, hogy itt sokkal kényelmesebb, mint a marhavagonban. Azt hiszem...

Megakadt, mert a tábori főlelkész felkiáltott álmában: - Több szószt!

- Aludj csak, aludj - mondta jóságosan Švejk, megigazítva a főlelkész feje alatt a köpeny csücskét, amely kicsúszott alóla -, csak álmodj szépen tovább valami nagy zabálásról.

S az egyéves önkéntes dalolni kezdett:

Tente, kisgyerek, hunyd le két szemed,
veled alszik a jó isten,
angyal ringat a bölcsőben, tente, kisgyerek.

A kétségbeesett tizedes már semmire se reagált. Bárgyún bámulta a tájat, és szabadjára engedte a fogdavagonban a legteljesebb dezorganizációt.

A válaszfalon túl "seggrepacsit" játszottak a kísérő katonák, s a fenekekre csattanós és becsületes ütések hullottak. Ha valaki arra nézett, éppen egy bakaülep nézett rá vissza kihívóan. A tizedes felsóhajtott, s megint az ablakhoz fordult.

Az egyéves önkéntes gondolkozott egy ideig valamin, majd megkérdezte a lesújtott tizedestől: - Nem ismeri véletlenül az "Állatok világa" című folyóiratot?

- A mi falunkban a kocsmárosnak járt ez a folyóirat - felelte a tizedes, szemmel látható örömmel, hogy a szó másra terelődik -, mert ő borzasztóan szerette a svájci kecskéket, és mind megdöglött neki. Így hát tanácsot kért abban a folyóiratban.

- Kedves bajtársam - mondta az egyéves önkéntes -, most következő előadásom mindennél világosabban be fogja bizonyítani magának, hogy nincsen ember hiba nélkül! Meg vagyok róla győződve, uraim, hogy önök itt hátul mindjárt abbahagyják a seggrepacsit, tudniillik, amit most elmondok, rendkívül érdekes lesz már csak azért is, mert egy csomó szakkifejezést nem fognak megérteni belőle. Elmondok hát önöknek egy kis történetet az "Állatok világá"-ról, hogy ne kelljen folyton a mostani háborús gondjainkkal foglalkoznunk.

Tulajdonképpen hogy is lettem én az "Állatok világá"-nak, e rendkívül érdekes folyóiratnak a szerkesztője? Ez jó ideig magam előtt is igen bonyolult rejtélynek látszott, mígnem arra a nézetre jutottam, hogy tettemet csakis teljesen beszámíthatatlan állapotban követhettem el, s ebbe az állapotba nem sodorhatott más, mint baráti szeretetem egy régi cimborám, bizonyos Hájek iránt, aki mindaddig becsületesen szerkesztette a szóban forgó folyóiratot, de közben beleszeretett a folyóirat tulajdonosának, Fuchs úrnak a lányába, ezért pedig Fuchs úr felmondott neki azonnali hatállyal s azzal a feltétellel, hogy szerez maga helyett egy rendes szerkesztőt.

Látják, kérem, ilyen furcsa alkalmaztatási viszonyok voltak akkoriban.

A lap tulajdonosa, amikor Hájek barátom bemutatott neki, rendkívül barátságosan fogadott, s megkérdezte, hogy van-e legalább valami halvány fogalmam az állatokról, majd nagy megelégedéssel töltötte el a válaszom, hogy én mindig igen nagyra becsültem az állatokat, afféle átmenetet láttam bennük az ember felé, s különösen az állatvédelem szempontjából mindig respektáltam vágyaikat és kívánságaikat. Egyetlen állat se kíván mást, csak azt, hogy lehetőleg fájdalommentesen öljék meg, mielőtt megennék.

A pontynak már születésétől fogva az a rögeszméje, hogy nem szép a szakácsnőtől, amikor élve vágja fel neki a hasát, s a kakasnyakak kitekerésének szokása merénylet az állatvédő egyesület ellen, amely a szárnyasok levágását kizárólag szakavatott kezeknek óhajtja fenntartani.

A sült gébek meggörbült alakja e haldokló halak tiltakozását fejezi ki: protestálnak az ellen, hogy Podolban élve kisüssék őket margarinban. A pulykacomb...

Fuchs úr itt félbeszakított, és megkérdezte, hogy értek-e a baromfitenyésztéshez, a kutyákhoz, a házinyulakhoz, a méhészethez, az állatvilág sokrétű jelenségeihez, tudok-e idegen lapokból közlésre alkalmas képeket kivágni, külföldi közlönyökből az állatokra vonatkozó szakcikkeket lefordítani, kiismerem-e magam a Brehmben, s tudnék-e vele együtt vezércikkeket írni az állatok életéről, különös tekintettel a katolikus ünnepekre, az időjárás változására, a lóversenyekre, a vadászatokra, a rendőrkutyák tenyésztésére, a nemzeti és egyházi ünnepnapokra, röviden, volna-e újságírói áttekintésem az éppen adódó helyzetről, s tudnám-e gyümölcsöztetni azt egy rövid, de tartalmas vezércikkben.

Kijelentettem, hogy már igen sokat töprengtem rajta, hogyan kellene helyesen irányítani egy olyan folyóiratot, mint az "Állatok világa", s mindezen rovatokat és szempontokat tökéletesen tudnám képviselni, lévén alapos ismereteim az említett tárgyakról. Fő törekvésem azonban az lenne, hogy eddig még nem látott magas színvonalra emeljem a folyóiratot. Hogy átszervezzem mind tartalmilag, mind tárgyilag.

Új rovatokra van szükség, ilyen lenne például: "Vidám állatsarok", "Állatok az állatokról", a politikai helyzet óvatos tekintetbevételével.

Az olvasóknak egymás után nyújtanám a meglepetéseket, hogy ne is jussanak lélegzethez két állat között. "Az állatok napjaiból" című rovatnak váltakoznia kell "A háziállat-kérdés megoldásának új programjá"-val és a "Szarvasmarha-mozgalom"-mal.

Fuchs úr ismét félbeszakított, s azt mondta, hogy ez neki tökéletesen elég, ha mindennek csak a felét sikerül is teljesítenem, nekem ajándékoz egy törpe wyandotte-tyúkpárt, amely első díjat kapott a legutóbbi berlini baromfikiállításon, s tulajdonosukat aranyéremmel tüntették ki a nagyszerű pároztatásért.

Mondhatom, hogy mindent elkövettem, s vezérprogramomat megvalósítottam a folyóiratnál, amennyire szerény képességeimtől tellett, sőt merem állítani, hogy cikkeim még felül is múlták képességeimet.

Minthogy valami teljesen újat akartam nyújtani a közönségnek, kitaláltam különféle állatokat.

Abból az elvből indultam ki, hogy például az elefánt, a tigris, az oroszlán, a majom, a vakond, a ló, a malac és a többiek már amúgy is régóta ismeretesek az "Állatok világá"-nak minden olvasója előtt, hogy az olvasót fel kell rázni valami újdonsággal, új felfedezésekkel, s az első lépésem ebben az irányban a kénhasú bálna volt. Ez az én új bálnafajtám akkora volt, mint a tőkehal, s egy hangyasavval telt hólyag jellemezte, valamint egy különleges bélcsatorna, ezen keresztül az én kénhasú bálnám valami mérges és kábító savat fecskendezett a kisebb halakra, melyeket fel akart falni, később egy angol tudós... már nem emlékszem rá, hogy milyen névvel ruháztam fel, el is nevezte ezt a savat bálnasavnak. A bálnazsírt már addig is ismerte mindenki, de az új sav felkeltette néhány olvasó figyelmét, s ezek érdeklődtek nálam a bálnasavat gyártó cég iránt.

Egyáltalán, biztosíthatom önöket, hogy az "Állatok világa" olvasói rendkívül kíváncsiak.

A kénhasú bálna után rövid időközönként egész sor új állatot fedeztem fel. Megemlítem közülük az agyafúrt bubut (emlősállat az erszényesek rendjéből), az édeshúsú ökröt (a tehén őstípusa), és a szépia-ázalékot, amelyet a vándorpatkányfajták közé soroltam.

Új állataim napról napra szaporodtak. Magam is rendkívül meg voltam lepve, hogy milyen sikereket érek el ezen a téren. Sohasem hittem volna, hogy az állatvilág ily hathatós kiegészítésre szorul, s hogy Brehm annyi állatot kihagyott az "Állatok világa" című munkájából. Tudott-e Brehm, s mindazok, akik utána következtek, az én izlandi denevéremről, a "távoli denevérről", az én házimacskámról, amely a Kilimandzsáró-hegy tetején lakott "ingerlő szarvas-pacsuha" néven?

Volt-e fogalmuk addig a természettudósoknak Khún mérnök bolhájáról, amelyet borostyánban fedeztem fel, s amely teljesen vak volt, mert a prehisztorikus vakondon élősködött, és ez is vak volt, mert az ükanyja, mint megírtam, a föld alatti vak gőtével párosodott, és ez a gőte a posztojnai cseppkőbarlangban tanyázott, amely akkoriban egészen a mai Balti-tengerig ért?

- E jelentéktelen tényből nagy polémia kerekedett a "Čas" és a "Čech"[132] között, mert a "Čech", idézve a "Vegyes" rovatban az én újonnan felfedezett bolhámról szóló cikket, kijelentette: "Amit Isten cselekszik, jól cselekszi." A "Čas" természetesen a legrealistább módon szétzúzta az én bolhámat a tiszteletre méltó "Čech"-hel együtt, s úgy látszott, hogy ettől fogva elpártol tőlem az új teremtmények feltalálóinak és felfedezőinek szerencsecsillaga. Az "Állatok világa" előfizetői kezdtek nyugtalankodni.

Erre némi okot adtak különböző apróbb cikkeim a méhészetről és a baromfitenyésztésről, melyekben bizonyos új elméleteket fejtettem ki, s ezek valóságos pánikot keltettek, mivel egyszerű tanácsaim következtében egy híres méhészt, Pazourek urat, megütött a guta, s a Šumavában és a Podkrkonošén kihalt a méhészet. A baromfiakat pestis támadta meg, és egy szó mint száz, megdöglöttek az utolsó szálig. Az előfizetők fenyegető leveleket írtak, és visszaküldték a folyóiratot.

Ekkor a szabadon élő madarakra vetettem rá magam, s még ma is emlékszem afféremre a "Paraszti láthatár" szerkesztőjével, Josef M. Kadlčák klerikális képviselő és igazgató úrral.

Kivágtam a "Country Life" című angol folyóiratból egy képet, amely valami tölgyfán ülő madarat ábrázolt. Ezt a madarat makkosmadárnak neveztem el, aminthogy logikusan s egy pillanatnyi habozás nélkül azt is megírtam volna, hogy az a madár, amely fenyőfán üldögél, csakis tobozmadár lehet vagy legfeljebb toboztyúk.

No és mi történt erre. Kadlčák úr egy közönséges postai levelezőlapon közölte velem, hogy az a madár szajkó, nem pedig makkosmadár, ami a német Eichelhäher szolgai fordítása.

Én erre levelet küldtem Kadlčák úrnak, kifejtve egész elméletemet a makkosmadárról, s a levelet átszőttem számos káromkodással és a Brehmből vett álidézettel.

Kadlčák képviselő vezércikkben válaszolt a "Paraszti láthatár" hasábjain.

Főnököm, Fuchs úr, a kávéházban ült, mint mindig, és a vidéki lapokat olvasta, mert az utóbbi időben igen gyakran talált megjegyzéseket az "Állatok világa"-beli lebilincselő cikkeimről, s amikor odamentem hozzá, az asztalon heverő "Paraszti láthatár"-ra mutatott, és nagyon halkan mondott valamit, rám függesztve szomorú szemét, mert az utóbbi időkben mindig ilyen szomorú volt a szeme.

Hangosan felolvastam a cikket a kávéház egész közönsége előtt:

- "Tisztelt szerkesztőség! Felhívtam figyelmüket arra, hogy az önök folyóirata szokatlan és megokolatlan terminológiát igyekszik bevezetni, hogy vajmi kevéssé törődik a cseh nyelv tisztaságával, és különböző állatokat talál ki. Bizonyítékul felhoztam, hogy a közkeletű és ősi szajkó elnevezés helyett az önök szerkesztője a makkosmadár szót használja, vagyis szolgaian lefordítja a német Eichelhähert, ami csehül egyszerűen: szajkó."

- Szajkó - mondta utánam kétségbeesetten a folyóirat tulajdonosa.

Nyugodtan továbbolvastam: - "Válaszképpen az ťÁllatok világaŤ szerkesztőjétől egy példátlanul durva, személyeskedő és bárdolatlan levelet kaptam, melyben büntetendően tudatlan marhának nevez, ami természetesen erélyes rendreutasítást követel. Jól nevelt emberek nem ilyen hangon válaszolnak tárgyilagos és tudományos ellenvetésekre. Igazán szeretném tudni, hogy ki a nagyobbik marha kettőnk közül. Igaz, talán helytelen volt levelezőlapon közölnöm ellenvetéseimet, nem pedig levélben, de rengeteg elfoglaltságom közepette nem törődhettem ilyen jelentéktelen formaságokkal, most azonban e goromba támadás után kénytelen vagyok nyilvánosan pellengérre állítani az ťÁllatok világaŤ szerkesztőjét. Az önök szerkesztője végtelenül téved, ha azt hiszi, hogy tanulatlan marha vagyok, akinek fogalma sincs róla, hogy ennek vagy annak a madárnak mi a neve. Hosszú évek óta foglalkozom ornitológiával, éspedig nem könyvekből, hanem a természet közvetlen tanulmányozása révén, és több madárral rendelkezem kalitkáimban, mint ahányat az önök szerkesztője egész életében látott, lévén olyan emberről szó, aki soha ki nem teszi a lábát a prágai kocsmákból és sörözőkből. Mindez csak mellékes, habár kétségtelenül nem ártana, ha az ťÁllatok világáŤ-nak szerkesztője meggyőződne róla, kinek veti a szemére, hogy marha, mielőtt ez a támadás elhagyja a tollát, még akkor is, ha kirohanását a morvaországi Frýdlandnak szánja, ahol e cikkem megjelenéséig szintén előfizettek az önök folyóiratára. Egyébként nem is személyes polémiáról van itt szó, amit egy őrült fickóval folytatnék, hanem az ügyről, s éppen ezért még egyszer megismétlem, hogy tűrhetetlen dolog fordítás alapján új elnevezéseket kiagyalni, amikor megvan a közkeletű hazai kifejezésünk: a szajkó."

- Igen, a szajkó - mondta még kétségbeesettebb hangon az én főnököm.

Elégedetten tovább olvasom, nem hagyva magamat félbeszakítani: - "Betyárság ez, ha laikus és durva ember művel ilyet. Ki nevezte a szajkót valaha is makkosmadárnak? A ťMadarainkŤ című mű 148. oldalán ott olvasható a latin elnevezése is: Garrulus glandarius L., s ez az én madaram: a szajkó... Az önök lapjának szerkesztője bizonyára be fogja látni, hogy jobban ismerem a madaramat, mint ahogy ő, a laikus ismeri. Az ő madarának a neve dr. Bayer óta nucifraga carycatectes B., és ez a ťBŤ nem a barom szó kezdőbetűje, mint ahogy az önök szerkesztője írta nekem. A cseh madárkutatók különben is csak a közönséges szajkót ismerik, nem pedig az önök makkosmadarát, melyet éppen az az úr talált ki, akire a ťBŤ kezdőbetű a saját elmélete szerint annyira ráillik. Ez a goromba kirohanás mit sem változtat a dolgok lényegén. A szajkó szajkó marad, még akkor is, ha az ťÁllatok világáŤ-nak a szerkesztője emiatt össze... ja magát, s példa marad arra, hogy milyen felelőtlenül és tárgyszerűtlenül írnak egyesek, ha még olyan mosdatlan szájjal hivatkoznak is Brehmre. Ez a goromba fráter azt írja, hogy a szajkó Brehm szerint a krokodilusfélék családjába tartozik, 452. old., ahol a nagy őrgébics vagy bábaszarka (Lanius excubitor L.) szerepel. Azután ez a tudatlan senki, ha szabad ilyen enyhe kifejezést használnom, ismét Brehmre hivatkozva állítja, hogy a szajkó a tizenötödik családba tartozik, holott Brehm a varjúféléket a tizenhetedik családba sorolja, ahol csatlakozik még hozzájuk a varjúk meg a csókák neme, és olyan goromba, hogy engem is csókának (colaeus) nevezett, továbbá szarkának, kékvarjúnak, tehetetlen dodónak, holott ezen az oldalon a mezei szajkóról és a tarka szarkákról van szó..."

- Mezei szajkók - sóhajtott fel az én folyóiratom kiadója, a fejét ingatva -, adja ide, hadd olvassam tovább.

Megijedtem, olyan rekedten szólt a hangja: - A kolibri vagy törökrigó megmarad kolibrinek a cseh fordításban is, mint ahogy a fenyőrigó megmarad fenyőrigónak.

- A fenyőrigót borókamadárnak vagy borókatyúknak kellene hívni, főnök úr - szóltam közbe -, mert kizárólag borókán él.

Fuchs úr lecsapta az újságot, és bemászott a biliárdasztal alá, miközben hörögve törtek ki belőle az utolsó szavak, amelyeket olvasott:

- Turdus, kolibri. Semmi szajkó! - ordította a biliárdasztal alól. - Makkosmadár, harapok, uraim!

Végül kihúzták, és harmadnap családja körében belehalt az agyhártyagyulladásába.

Utolsó józan pillanatában még azt mondta: - Nem az én egyéni érdekemről van szó, hanem a közösség javáról. Ebből a szempontból szíveskedjenek tudomásul venni a véleményemet, olyan tárgyilagosan, mint... - és csuklott egyet.

Az egyéves önkéntes elhallgatott, aztán még egy mérgezett tőrt döfött a tizedesbe:

- Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az ember néha kényes helyzetekbe kerül, és hibákat követ el.

A tizedes mindebből csak annyit értett, hogy ő is hibázik, ezért megint az ablakhoz fordult, és komoran bámulta az elfutó tájat.

Švejkből valamivel több érdeklődést váltott ki az előbbi történet. A kísérő katonák bambán néztek maguk elé.

Most Švejk vette át a szót: - Ezen a világon semmit se lehet eltitkolni. Mindenre fény derül, mint ahogy hallottuk, még arra is, hogy egy ilyen hülye szajkó nem makkosmadár. Igazán érdekes, hogy van, aki bedől az ilyesminek. Igaz, nehéz dolog állatokat kitalálni, de az ilyen kitalált állatokat megmutatni még sokkal nehezebb. Egyszer évekkel ezelőtt volt Prágában egy Mestek nevű ember, és ez felfedezett egy tengeri sellőt, és Vinohradyban mutogatta a Havlíček úton egy spanyolfal mögött. A spanyolfalon volt egy lyuk, és mindenki láthatott a félhomályban egy egészen közönséges kanapét, és azon egy žižkovi nő hentergett. A lába be volt neki csavarva valami zöld hálóba, ez kellett hogy a farkat ábrázolja, a haja zöldre volt festve, és a kezén kesztyű volt, azon meg uszonyok pappendekliből, szintén zöld színben, a gerincére pedig valami kormánylapát volt ráerősítve spárgával. Tizenhat éven aluliaknak nem volt szabad oda benézni, és aki tizenhat éven fölül volt, és lefizette a beléptidíjat, mind nagyon élvezte, hogy ennek a sellőnek milyen nagy a feneke, és hogy rá van írva: A viszontlátásra! Ellenben a melle, az nem ért semmit. Lelógott neki egészen a köldökéig, mint egy repedt sarkú utcalánynak. Este hétkor aztán ez a Mestek becsukta a panorámát, és azt mondta: "Sellőkém, hazamehet", a nő átöltözött, és este tízkor már mindenki láthatta, hogy ott járkál a Tábori utcán, és feltűnés nélkül megszólít minden urat, akivel találkozik: "Szép fiú, gyere velem biciklizni." De nem volt neki bárcája, és így a Drašner úr egy razziában elfogta még egypár ilyen lepkével együtt, és a Mestek becsukhatta a boltot.

E pillanatban a tábori főlelkész leesett a padról, és a földön aludt tovább. A tizedes ostobán bámulta, majd az általános csendben, a többiek teljes részvétlensége mellett, egyedül rakta vissza a padra. Látszott, hogy a tizedes végképp elvesztette a tekintélyét, s amikor halk, reménytelen hangon azt mondta: - Ti is segíthetnétek egy kicsit - a kíséret minden tagja csak nézett rá nagy komoran, és egy árva lélek se mozdult.

- Hagyhatta volna horkolni, ahol volt - mondta Švejk -, én sose csináltam másképpen az én tábori lelkészemmel. Egyszer a klozettban hagytam aludni, egyszer a szekrény tetején aludt el nekem, aztán egy idegen házban egy mosóteknőben, és a jóisten tudja, még hány helyen.

A tizedest egyszerre csak elöntötte a határozottság hulláma. Meg akarta mutatni, hogy ő itt az úr, s ezért gorombán így szólt: - Fogja be a száját, ne pofázzon! Minden puccer csak fölöslegesen locsog. Olyanok, mint a poloska.

- Hát hogyne, maga pedig egy atyaisten, káplár úr - felelte Švejk, olyan lelki egyensúllyal, mint egy filozófus, aki az örök békét akarja megvalósítani az egész világon, s közben rettenetes polémiákba bocsátkozik -, maga egy fájdalmas szűzanya.

- Istenem, uram - kiáltott fel az egyéves önkéntes, összetéve a kezét -, töltsd el a mi szívünket szeretettel minden sarzsi iránt, hogy ne legyenek visszatetszők mielőttünk. Áldd meg a mi együttlétünket ebben a keréken járó dutyiban.

A tizedes elvörösödött, és felugrott: - Kikérek magamnak mindenféle megjegyzést, hallja, maga önkéntes!

- Maga nem tehet semmiről - folytatta csitító hangon az egyéves önkéntes -, az élőlényeknek igen sok fajtáját és csoportját a természet tökéletesen megfosztotta az intelligenciától, hallotta már azt a kifejezést, hogy emberi butaság? Nem lett volna határozottan jobb, ha maga valami másfajta emlősnek születik, és nem viseli azt a hülye nevet, hogy ember és káplár? Óriási tévedés, ha azt hiszi magáról, hogy maga a legtökéletesebb teremtmény ezen a világon. Ha levágják a csillagjait, akkor maga egy nulla, akit teljesen érdektelenül agyonlőnek minden lövészárokban, minden fronton. Ha odavarrnak magának még egy olyan kis piszkot, és a zupás nevezetű élőlénnyé léptetik elő, akkor se mondhatjuk el magáról, hogy most már rendben van. A maga szellemi láthatára csak még jobban összeszűkülne, s ha majd végső nyugovóra helyezi valahol a harctéren azokat a kulturálisan elsatnyult csontjait, az egész Európából senki se fog sírni maga után.

- Lecsukatom - kiáltotta kétségbeesve a tizedes.

Az egyéves önkéntes elmosolyodott: - Valószínűleg azzal a váddal szeretne lecsukatni, hogy én gyaláztam magát. Ez esetben viszont hazudna, mivel a maga szellemi kincsesháza képtelen bármiféle sértés befogadására, azonkívül pedig fogadni mernék magával, amibe akar, hogy egyáltalán semmire se emlékszik az egész beszélgetésünkből. Ha azt mondanám, hogy maga egy embrió, tökéletesen megfeledkezne róla, még mielőtt befutnánk az első állomásra, vagy nem is, helyesbítek: még mielőtt az első távírópózna elsuhanna mellettünk. Maga egy elsorvadt velőstekercs. Egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy maga bárhol is képes lenne összefüggően előadni, amit tőlem hallott. Azonkívül megkérdezheti bárkitől a jelenlevők közül, hogy volt-e a szavaimban akár csak a legjelentéktelenebb célzás is a maga szellemi látókörére, s hogy megsértettein-e magát valamivel.

- Úgy van - erősítette meg Švejk -, nem mondott egy árva szót se, amit a káplár úr valahogy félremagyarázhatna. Az mindig nagyon rosszul néz ki, amikor valaki sértve érzi magát. Egyszer az "Alagút" című éjjeli mulatóban ültem, és az orangutánokról diskuráltunk. Ott ült velünk egy tengerész, és ez azt mesélte, hogy az orangutánt sokszor nem lehet megkülönböztetni egy szakállas polgártól, mert egy ilyen orangutánnak úgy be van nőve az álla szőrrel, mint... "Például, azt mondja, mint annak az úrnak ott a szomszéd asztalnál." Mind odanéztünk, és az a szakállas úr odajött a tengerészhez, és adott neki egy pofont, a tengerész pedig betörte neki a fejét egy sörösüveggel, mire ez a szakállas úr összeesett, és úgy maradt fekve ájultan, és a tengerésztől elbúcsúztunk, mert ő mindjárt elment, amikor látta, hogy annyira fejbe verte. Aztán mi felélesztettük azt az urat, amit igazán rosszul tettünk, mert ahogy magához tért, ránk hozta az őrjáratot, pedig minekünk aztán tényleg semmi közünk nem volt az egészhez, és az őrjárat bevitt minket a rendőrségre. Ő ottan folyton csak a magáét hajtogatta, hogy mi orangutánnak néztük őt, hogy semmi másról se beszéltünk, csak őróla. Mindig ezt hajtogatta. Mi meg, hogy nem, hogy ő egyáltalában nem orangután. Ő meg, hogy de igen, hallotta. Én megkértem a komisszár urat, hogy magyarázza meg neki a dolgot. Meg is magyarázta, nagyon jóindulatúan, de ővele nem lehetett beszélni, és azt mondta a komisszár úrnak, hogy ő ehhez nem ért, és összejátszik velünk. Erre föl a komisszár úr lecsukatta őt, hogy kijózanodjon, mi meg vissza akartunk menni az "Alagút"-ba, de már nem mehettünk, mert minket is betettek a karcerbe. Látja, káplár úr, mi lehet egy ilyen apró és jelentéktelen félreértésből, ami szóra se érdemes. Okrouhlicében is volt egy polgár, és ez megsértődött, amikor Nĕmecký Brodban azt mondták neki, hogy tigriskígyó. Még sok ilyen szó van, ami egyáltalában nem büntetendő. Például, ha magának azt mondanák, hogy pézsmapocok. Azért már megharagudhatna miránk?

A tizedes felnyerített. Nem lehet azt mondani, hogy felordított. Düh, méreg, kétségbeesés, minden benne volt az erős hangok sorában, amelyek kijöttek belőle, s a koncertet éles fütyülés egészítette ki, amit az orrával szolgáltatott a horkoló tábori főlelkész.

A nyerítést teljes depresszió követte. A tizedes leült a padra, és vizenyős, kifejezéstelen szemei rámeredtek a távoli erdőkre és hegyekre.

- Tizedes úr - mondta az egyéves önkéntes -, így, ahogy a zengő hegyeket és az illatos erdőket nézi, maga Dante alakjára emlékeztet engem. Ugyanaz az átszellemült költőarc, gyöngéd szívű és lelkű férfi, minden nemes indulatot befogadni készen. Maradjon, kérem, így ülve, oly jól illik ez magához. Milyen lelkesülten, minden mesterkéltség és kényszeredettség nélkül dülleszti a szemét a tájra. Kétségtelenül arra gondol, hogy milyen gyönyörű lesz, amikor tavasszal e kopár tereken tarka mezei virágok szőnyege terül majd el...

- És ezt a szőnyeget egy patakocska öleli át - jegyezte meg Švejk -, és a tizedes úr megnyálazza a ceruzáját, leül valami fatönkre, és ír egy versikét az "Ifjú olvasó"-nak.

A tizedes teljesen apatikussá vált, miközben az egyéves önkéntes azt állította, hogy feltétlenül látta már a tizedes fejét megmintázva egy szoborkiállításon:

- Bocsánat, tizedes úr, nem ült maga véletlenül modellt Štursa szobrásznak?

A tizedes ránézett az egyéves önkéntesre, és szomorúan így szólt:

- Nem ültem.

Az egyéves önkéntes elhallgatott, és végignyúlt a padon.

A kíséret tagjai kártyáztak Švejkkel, a tizedes kétségbeesésében odaült, és kibicelt nekik, sőt a végén nem átallotta megjegyezni, hogy Švejk a zöld ászt játszotta ki, és ez hiba. Nem lett volna szabad tromfolnia, akkor megmarad a hetese az utolsó ütésre.

- Azelőtt a kocsmákban - mondta Švejk - olyan szép feliratok voltak a kibicek ellen. Egyre emlékszek is: "Kibic, fogd be a pofádat, mert még máma szájon váglak."

A katonavonat befutott arra az állomásra, ahol meg kellett ejteni a vagonok inspekcióját. A vonat megállt.

- Na persze - szólalt meg az egyéves önkéntes irgalmatlanul, sokatmondóan ránézve a tizedesre -, már itt van az inspekció...

Az inspekció belépett a vagonba.


A katonavonat parancsnokául doktor Mráz tartalékos tisztet jelölte ki a stáb.

Az ilyen buta szolgálati feladatokra mindig tartalékos tiszteket küldtek. Doktor Mráz már azt se tudta, hogy hol áll a feje. Folyton elszámolta magát egy vagonnal, habár civilben reálgimnáziumi számtantanár volt. Azonkívül a legutóbbi állomáson az egyes vagonok legénységi állományáról olyan jelentéseket kapott, amelyek nem egyeztek a budějovicei pályaudvaron, a bevagonírozás után megadott számmal. Ha a papírjaiba nézett, az volt a benyomása, hogy az ördög tudja, honnét, de még két tábori konyha csatlakozott a szerelvényhez. Különösen kellemetlenül lúdbőrözött a háta attól a megállapítástól, hogy rejtélyes módon megszaporodtak a lovai. A tisztek jegyzékéből hiányzott két kadét. Az ezredirodán, melyet az első vagonban helyeztek el, mindenki lázasan kutatott egy írógépet. Ettől a káosztól doktor Mráznak megfájdult a feje, már bevett három aszpirint, s most fájdalmas arckifejezéssel végezte a vonat ellenőrzését.

Miután kísérőjével együtt megjelent a fogdavagonban, belepillantott az iratokba, meghallgatta a kétségbeesett tizedes jelentését, hogy létszám két letartóztatott és ennyi meg ennyi legénység, még egyszer ellenőrizte az iratokban az adatok helyességét, majd körülnézett.

- Mi az, kit visz maga ebben a vagonban? - kérdezte szigorúan, s a tábori főlelkészre mutatott, aki hason fekve aludt, és kihívóan nézett hátsófelével az inspekcióra.

- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem - dadogta a tizedes -, hogy mi... izé...

- Mit izélget - morogta doktor Mráz -, világosan fejezze ki magát.

- Lajtnant úrnak jelentem alássan - szólalt meg a tizedes helyett Švejk -, ez az úr, aki itt hason fekve alszik, valami részeg óberfeldkurát úr. Odajött hozzánk, és bemászott nekünk a vagonba, és mert feljebbvalónk, hát nem dobhattuk ki innét, hogy ne legyen függelemsértés belőle. Biztosan összetévesztette a stábvagont a fogdával.

Doktor Mráz felsóhajtott, s belenézett az irataiba. A jegyzékben nem szerepelt semmiféle tábori főlelkész, akinek Bruckba kellene utaznia a vonattal. Doktor Mráznak idegesen megrándult a szemhéja. Az előbbi állomáson megszaporodtak a lovai, most pedig a nagy semmiből még tábori főlelkészek is ideszületnek neki a fogdavagonba.

Nem jutott más az eszébe, hát megparancsolta a tizedesnek, hogy fordítsa át a hason alvót, mert ebben a pózban lehetetlen megállapítani a személyazonosságát.

A tizedes hosszas fáradozás után a hátára fordította a tábori főlelkészt, aki közben felébredt, s egy tisztet látva maga előtt, így szólt: Eh, servus, Fredy, was gibt's neues? Abendessen schon fertig?[133] - majd ismét lehunyta a szemét, és befordult a fal felé.

Doktor Mráz nyomban ráismert, hogy ez az a nagybélű zsivány, aki tegnap a tiszti kaszinóban volt, az összes tiszti étkezdék hírhedt zabálója, és csendesen felsóhajtott.

- Maga ezért raportra fog menni - mondta a tizedesnek. Aztán kifelé indult, de Švejk visszatartotta:

- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én nem tartozok ide. Nekem csak tizenegyig kell lecsukva lenni, mert éppen máma járt le a határidőm. Én három napra lettem elítélve, és most már ott kell hogy üljek a többiekkel a marhavagonban. Tizenegy óra már régen elmúlt, és ezért én azt kérem a lajtnant úrtól, hogy tegyenek ki a pályára, vagy vigyenek át a marhavagonba, ahová tartozok, vagy pedig Lukᚠóberlajtnant úrhoz.

- Mi a neve? - kérdezte doktor Mráz, ismét a papírjaiba pillantva.

- Švejk Josef, jelentem alássan, lajtnant úr.

- Ehm, szóval maga az a híres Švejk - mondta doktor Mráz -, valóban tizenegykor kellett szabadulnia. De Lukᚠfőhadnagy úr megkért, hogy ne eresszem ki, csak Bruckban, mert így biztonságosabb, legalább nem követ el semmit az úton.

Az inspekció távozása után a tizedes nem bírt visszafojtani egy epés megjegyzést:

- Na látja, Švejk, hiába fordult a magasabb hatóságokhoz, szart se ért vele. Ha akarnám, befűthetnék mind a kettőjüknek.

- Tizedes úr - mondta az egyéves önkéntes -, ha valaki szarral dobálózik, én azt többé-kevésbé meggyőző érvelésnek tartom, de egy intelligens embernek nem volna szabad ilyen szavakat használnia, ha fel van háborodva, vagy ha támadást akar intézni valaki ellen. Azután az a nevetséges fenyegetés, hogy mind a kettőnknek befűthetne. Miért nem tette, meg, azt a kutyafáját, araikor alkalma volt rá? Ebben minden bizonnyal a maga nagy lelki érettsége és rendkívüli finomsága jut kifejezésre.

- Elegem van ebből! - ugrott fel a tizedes. - Mind a kettőjüket fegyházba küldhetem!

- És milyen okból, galambom? - kérdezte ártatlanul az egyéves önkéntes.

- Az az én dolgom - jelentette ki a tizedes, mintegy önmaga biztatására.

- A maga dolga - mondta mosolyogva az egyéves önkéntes -, a magáé és a miénk. Mint abban a kártyajátékban: "itt az enyém, itt a tied". Inkább azt mondanám, hogy magára némi hatást gyakorolt az a megjegyzés, miszerint raportra fog menni, és ezért üvöltözik most miránk, persze egyáltalán nem szolgálati úton.

- Maguk goromba disznók - kiáltotta a tizedes, összeszedve az utolsó csepp lelkierejét is, hogy rettenetes képet vágjon.

- Mondok én magának valamit, káplár úr - szólt közbe Švejk -, én már öreg katona vagyok, a háború előtt is szolgáltam, és ezekre a káromkodásokra mindig ráfizet az ember. Amikor évekkel ezelőtt szolgáltam, emlékszem rá, hogy volt nálunk a században egy Schreiter nevű zupás. Bezupált; mint káplár már régen hazamehetett volna, de ahogy mondani szokás, ez egy ütődött ember volt. Így aztán a nyakunkba ült nekünk, katonáknak, ránk ragadt, mint szar az ingre, hogy ez nem jó, hogy ez nem fórsriftos, szekírozott bennünket, ahogy csak bírt, és azt mondta nekünk: "Ti nem vagytok katonák, ti bakterek vagytok." Én egyszer megdühödtem ettől, és századraportra mentem. "Mit akarsz?" kérdi a kapitány. "Kapitány úrnak jelentem alássan, panaszom van a mi Schreiter feldvébl urunkra: elvégre mi császári katonák vagyunk, kérem, nem pedig bakterek. Mi a császár őfelségét szolgáljuk, de semmiféle gyümölcsöket nem őrizünk."

"Tűnj el, féreg, a szemem elől", felelte nekem a kapitány. Erre én, hogy alázatosan kérem, hogy küldjenek bataillonsraportra.

A bataillonsraporton, amikor megmagyaráztam az alezredesnek, hogy mi nem vagyunk bakterek, hanem császári katonák, az alezredes két napot sózott rám, de én kértem, hogy vigyenek regimentsraportra. A regimentsraporton is megmagyaráztam a dolgot, és az óberszt úr rám ordított, hogy hülye vagyok, és menjek a fenébe. Erre én megint csak: "Óberszt úrnak alázatosan jelentem, kérem, hogy küldjenek dandárraportra." Ettől megijedt, és mindjárt odahívta az irodába a mi Schreiter zupásunkat, és ennek ott az összes tisztek előtt bocsánatot kellett tőlem kérni a "bakter" szóért. Aztán utánam futott az udvaron és közölte velem, mától kezdve nem fog énrám káromkodni, de viszont a helyőrségi fogházba juttat. Én attól fogva borzasztóan vigyáztam, de hiába. Egyszer őrségen álltam a raktár előtt, és ott minden őr mindig felírt valamit a falra. Vagy egy női szemérmet rajzoltak oda, vagy felírtak valami versikét. Nekem semmi se jutott az eszembe, és ezért amikor már nagyon unatkoztam, a nevemet írtam oda egy felirat alá, amelyik így szólt: "A zupás Schreiter egy marha." És ez a disznó zupás mindjárt jelentette, mert úgy leselkedett utánam, mint egy vizsla. Egy szerencsétlen véletlenből kifolyólag a fölött a felirat fölött még volt egy másik is: "Nem megyünk mi háborúba, mind az egész le van szarva", és ez 1912-ben volt, amikor Szerbiába kellett hogy menjünk a Procházka konzul miatt. Így aztán engem elküldték Terezínbe a landgerichtre.[134] A hadbíróságról azok az urak vagy tizenötször lefényképezték annak a raktárnak a falát az összes feliratokkal és az én aláírásommal együtt, és hogy összehasonlítsák az írásomat, tízszer le kelletett írjam: "Nem megyünk mi háborúba, mind az egész le van szarva", tizenötször leíratták velem, hogy "A zupás Schreiter egy marha", és a végén jött egy írásszakértő, és őneki ezt kellett írjam: "1897. július 29-én történt, hogy a Labe menti Králové Dvůr megismerkedett a vad és kiáradt Labe borzalmaival." "Ez még nem elég, mondta a hadbíró, minket az a leszarás érdekel. Diktáljon neki még valamit, amiben sok az sz és az r." Így hát ezt diktálták: "Szerb, szőr, szikra, szopornyica, cherubin, rubint, lókötő." Az a bírósági írásszakértő már egészen bele volt hülyülve, és folyton hátrafelé pislogott, ahol egy szuronyos katona állt, és azt mondta, hogy ezt Bécsbe kell vinni. Írjam még le háromszor egymás után, hogy: "A nap is sütni kezd már, pompás meleg az idő." Az egész anyagot elküldték Bécsbe, és a végén az lett belőle, hogy azok a feliratok nem az én kezemtől vannak, az aláírás pedig az enyém, amit be is vallottam, és ezért hat hétre vagyok ítélve, mert aláírtam magamat, amikor őrségen álltam, és miközben aláírtam magamat a falra, nem őrizhettem a raktárt.

- Na ugye - mondta elégedetten a tizedes -, mégse maradt büntetés nélkül a dolog, és maga egy közönséges bűnöző. Ha én vagyok annak a landgerichtnek a helyében, nem hat hetet sózok magára, hanem hat évet.

- Ne legyen olyan kegyetlen - vette át a szót az egyéves önkéntes -, és inkább gondoljon arra, hogy milyen vége lesz magának. Nemrég közölte az inspekció, hogy raportra fog menni. Egy ilyen dologra magának igen komolyan fel kellene készülni, és eltűnődhetne azon, hogy milyenek egy tizedes utolsó órái. Micsoda maga a világegyetemhez képest, ha meggondolja, hogy a legközelebbi állócsillag is kétszázhetvenötezerszer olyan messze van ettől a katonavonattól, mint a nap, mert a parallaxisa csak így lesz egy ívmásodperccel egyenlő. Ha maga állócsillag gyanánt tartózkodnék a világegyetemben, bizonyára túlságosan csekély volna ahhoz, hogy akár a legtökéletesebb csillagászati műszerekkel is észrevegyék. Hogy maga milyen jelentéktelen a világegyetemben, arra nincs is kifejezés. Fél év alatt is csak oly parányi körívet írna le az égbolton, egy év alatt is csak oly parányi ellipszist, hogy annak számszerű kifejezése egyáltalán nem volna lehetséges, olyan elenyésző lenne. A maga parallaxisát nem is lehetne megmérni.

- Ebben az esetben - jegyezte meg Švejk -, a káplár úr büszke lehetne arra, hogy őt senki se tudja megmérni, és akármi lesz is vele a raporton, nyugodt kell hogy legyen, és nem szabad hogy felizgassa magát, mert minden izgalom árt az egészségnek, és most a háborúban mindenkinek vigyázni kell az egészségére, mert ezek a háborús strapák minden egyes embertől megkövetelik, hogy ne legyen nyavalyás.

- Ha netalán bezárnák, káplár úr - folytatta Švejk kedves mosollyal -, ha valami bántalmazás érné, akkor nem szabad, hogy elcsüggedjen, és ha őnekik meglesz a véleményük a káplár úrról, hát magának is legyen meg a véleménye róluk. Én ismertem például egy szenesembert, František Škvornak hívták, aki velem együtt volt lecsukva a háború elején hazaárulásért a prágai rendőrkapitányságon, és később talán ki is végezték valami pragmatikus szankció miatt. Ez az ember, amikor a kihallgatáson megkérdezték tőle, hogy van-e valami kifogása a jegyzőkönyv ellen, azt mondta:

Akár így volt, akár úgy volt, valahogyan mindig csak volt,
hogy sehogyan se lett volna, úgy még sohasem volt.

Aztán sötétzárkába dugták, és két napig nem adtak neki se enni, se inni, és megint kihallgatásra vezették, ő meg folyton csak azt hajtogatta, hogy akár így volt, akár úgy volt, valahogyan mindig csak volt, hogy sehogyan se lett volna, úgy még sohasem volt. Lehet, hogy ezzel ment az akasztófára is, amikor aztán átadták a hadbíróságnak.

- Azt mondják, hogy most sokakat felakasztanak és agyonlőnek - szólt közbe az egyik kísérő katona -, a múltkor felolvastak nekünk a gyakorlótéren egy befélt, hogy Motolban főbe lőttek egy Kudrna nevű tartalékost, mert a kapitány karddal rávágott a Kudrna fiára, aki az anyja karján volt, amikor Benešovban búcsúzkodtak az asszonnyal, és a Kudrna emiatt megharagudott. A politikai embereket pedig mind lecsukják. Morvaországban már agyon is lőttek egy szerkesztőt. És a mi kapitányunk azt mondta, hogy várja a többieket.

- Mindennek megvan a határa - mondta az önkéntes kétértelműen.

- Ebben igaza van - jelentette ki a tizedes -, az ilyen szerkesztők megérdemlik. Ezek csak lázítják a népet. Mint tavalyelőtt, amikor még csak frejter voltam, énalattam szolgált egy szerkesztő, és ez engem mindig a hadsereg szégyenének nevezett, de amikor klenkübungokra[135] tanítottam, amíg bele nem izzadt, mindig azt mondta: "Kérem, tisztelje bennem az embert." Na, de én megmutattam neki azt az embert, amikor "nieder" volt, és a kaszárnyaudvar csupa pocsolya. Odavezényeltem egy ilyen pocsolyához, és a bitangnak abba kellett belevetni magát, hogy csak úgy spriccelt a víz, mint az uszodában. És délután már megint mindennek ragyogni kellett rajta, olyan tiszta kellett hogy legyen a mundérja, mint az üveg, és ő pucolt és nyögött, és megjegyzéseket tett, és másnap megint olyan volt, mint a sárban hempergő disznó, én meg ott álltam fölötte, és azt mondtam neki: "Na, szerkesztő úr, mi a nagyobb, a hadsereg szégyene, vagy az az ember, aki magában van?" Ez egy olyan igazi intelligens volt.

A tizedes diadalmas pillantást vetett az egyéves önkéntesre, majd így folytatta: - Éppen az intelligenciája miatt vesztette el az önkéntesi stráfjait, mert írt valamit az újságba a katonák kínzásáról. Hát hogyne kínoztam volna, amikor egy ilyen tanult ember akkor se tudja szétszedni a geverferslusszt,[136] amikor már tizedszer mutatom neki, és ha azt mondják: "links-saut", direkt jobbra fordítja a tökfejét, és közben úgy dülleszti a szemét, mint egy varjú, a gevergriffnél[137] meg nem tudja, hogy mit fogjon meg először, a szíjat vagy a patrontáskát, és úgy bámul, mint borjú az új kapura, ha megmutatom neki, hogy a kéznek hogy kell lecsúszni a szíjon. Még azt se tudta, hogy melyik vállon hordják a puskát, úgy szalutált, mint egy majom, na és azok a fordulások, Úristen, amikor masíroztunk, és járni tanult. Ha meg kellett forduljon, az mindegy volt neki, hogy melyik csülkével csinálja, cap, cap, cap, csak ment előre tovább, talán még hat lépést is, és csak azután fordult meg, mint a kerge birka, masírozásnál meg úgy tartott lépést, mint egy köszvényes, vagy táncolt, mint búcsúban az öreg kurva.

A tizedes kiköpött: - Direkt egy jó rozsdás puskát faszolt, hogy megtanuljon pucolni, tekerte is, mint szukát a kan kutya, de hát ha két kilóval több kócot vesz, akkor se pucolt volna ki rajta semmit. Minél tovább pucolta, annál rosszabb és rozsdásabb volt, úgyhogy raporton az a puska kézről kézre járt, és mindenki csodálkozott, hogy hogy lehet egy puska tiszta rozsda. A kapitányunk, az mindig mondta neki, hogy sose lesz belőle katona, inkább akassza fel magát, mert hiába pusztítja a komiszkenyeret. Ő meg csak úgy pislogott a szemüvege alatt. Ha nem volt verschärftje vagy kaszárnyaáristomja, az már egy nagy ünnep volt neki. Az ilyen napokon szokta írogatni a cikkeit az újságba a katonák kínzásáról, míg aztán egyszer ládavizitet csináltak nála. Ott aztán voltak könyvek, barátom! Mind a leszerelésről meg a nemzetek közötti békéről. Be is vágták ezért a helyőrségi fogházba, úgyhogy attól fogva nyugtunk volt tőle, aztán egyszer csak megint felbukkant az irodán, és ott írta a faszolási cédulákat, hogy a legénység ne érintkezzen vele. Ilyen szomorú véget ért ez az intelligens. Pedig másféle úr lehetett volna belőle, ha a hülyesége miatt nem veszti el az önkéntesi jogát. Lajtnant lehetett volna.

A tizedes felsóhajtott: - A kabátját se tudta rendesen ráncba rakni, Prágából hozatott tinktúrákat meg mindenféle pasztákat a gombpucoláshoz, mégis olyan vörösek voltak a gombjai, mint az Ézsau haja. De pofázni azt tudott, és amikor az irodán volt, semmi mást nem csinált, csak filozofált. Már addig is ebben találta a legnagyobb gyönyörűségét. Folyton csak azzal jött, mint mondtam, hogy "ember", "ember". Egyszer, amikor így elmélkedett egy pocsolyáról, amibe "nieder"-nél bele kellett hogy vesse magát, azt mondtam neki: "Nahát, ha folyton az emberről meg a sárról jár a szája, hát jusson eszébe, hogy az embert is sárból teremtették, és biztos úgy kellett neki."

Most, hogy kibeszélte magát, a tizedes meg volt elégedve, s várta, mit mond ezekre az egyéves önkéntes. De az önkéntes helyett Švejk szólalt meg:

- Ugyanezekért a dolgokért, éppen ilyen szekírozásért, évekkel ezelőtt, a harmincötös regimentben valami Koníček nevű katona leszúrta saját magát és a káplárját is. Benne volt a "Kurýr"-ban. A káplár valami harminc szúrt sebet kapott a testébe, és ezekből több mint egy tucat halálos volt. Aztán az a katona még ráült a halott káplárra, és rajta ülve agyonszúrta magát. Szintén volt egy másik eset Dalmáciában, ott elvágták egy káplárnak a nyakát, és máig se tudja senki, hogy ki csinálta. Az egész dolog rejtélyes homályban maradt, csak annyit lehet tudni, hogy az elvágott nyakú káplárt Fialának hívták, és Drábovnába valósi volt, Turnov mellől. Aztán még tudok egy káplárról a hetvenötösöktől, Rejmáneknek hívták...

A kellemes elbeszélést e pillanatban holmi nyögések szakították félbe a pad felől, ahol Lacina tábori főlelkész aludt.

A páter felébredt, szépségének és méltóságának teljében. Ébredését ugyanolyan jelenségek kísérték, mint a Gargantua nevű fiatal óriás ébredését a vidám öreg Rabelais könyvében.

A tábori főlelkész nagyokat szellentett és böfögött a padon, s akkorákat ásított, hogy majd kiugrott az állkapcsa. Végül is felült, és bámulva megkérdezte:

- A szentségit, hol vagyok?

A tizedes látva a magas rangú úr ébredését, nagyon tisztelettudóan válaszolt:

- Óberfeldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy a fogdavagonban tetszik lenni.

A páter arcán a meglepetés villáma suhant át. Egy ideig némán ült, és az agyát megfeszítve gondolkozott. Hiába. Éjszakai és reggeli élményei s a rácsos vagonban történt ébredés között a legsűrűbb homály tengere terült el.

Végül megkérdezte a tizedest, aki még mindig tisztelettudóan állt előtte:

- És kinek a parancsára lettem én, mint...

- Alázatosan jelentem, parancs nélkül, óberfeldkurát úr.

A páter felállt, és járkálni kezdett a padok között, azt morogva, hogy a dolog nem világos előtte.

Majd visszaült ezekkel a szavakkal: - Tulajdonképpen hová megyünk?

- Bruckba, jelentem alássan.

- És miért megyünk mi Bruckba?

- Alázatosan jelentem, hogy oda helyezték át az egész kilencvenegyes regimentet.

A páter megint törni kezdte a fejét, hogy mi is történt vele, hogyan került a vagonba, és miért utazik ő voltaképpen Bruckba, méghozzá pont a kilencvenegyes ezreddel, valami őröktől kísérve.

Aztán már annyira magához tért a kábulatából, hogy felismerte az egyéves önkéntes önkéntesi mivoltát, s ezért a következő kérdéssel fordult hozzá:

- Maga intelligens ember, meg tudná magyarázni nekem őszintén, semmit se hallgatva el, hogy én hogy kerültem magukhoz?

- Kész örömmel - mondta bajtársias hangon az egyéves önkéntes -, reggel, amikor felszálltunk a vonatba, egyszerűen csatlakozott hozzánk, mert ködös volt a feje.

A tizedes szigorúan ránézett.

- Bemászott hozzánk a vagonba - folytatta az egyéves önkéntes -, és azzal kész is volt az egész. Lefeküdt a padra, és ez a Švejk itten a feje alá rakta a köpenyét. Az előző állomáson, amikor a vonatot ellenőrizték, beírták a vonaton tartózkodó tisztek jegyzékébe. Hogy úgy mondjam, hivatalosan felfedezték, és ezért a mi káplárunk raportra fog menni.

- Na jó, jó - sóhajtott fel a páter -, majd a következő állomáson átmegyek a stábvagonokba. Nem tudja, volt már ebédosztás?

- Ebéd csak Bécsben lesz, feldkurát úr - jelentette a tizedes.

- Szóval maga tette a fejem alá a köpenyét? - fordult a páter Švejkhez. - Szívből köszönöm.

- Nekem ezért nem jár semmilyen köszönet - mondta Švejk -, én csak úgy cselekedtem, ahogy minden katonának cselekedni kell, amikor látja, hogy a feljebbvalója alszik, és nincs semmi a feje alatt, és ki van készülve. Minden katonának tisztelnie kell a feljebbvalóját, még akkor is, ha az másmilyen állapotban van. Nekem nagy tapasztalataim vannak a feldkurátokkal, mert én az Otto Katz feldkurát úr tisztiszolgája voltam. Mondhatom, hogy a feldkurátok nagyon vidám és jószívű népség.

A tábori főlelkész demokratikus rohamot kapott ebben a kaccenjammeres hangulatban, elővett egy cigarettát, és odaadta Švejknek: - Gyújts rá, és füstölj!

Aztán a tizedeshez fordult:

- Te raportra fogsz menni énmiattam. Ne félj semmit, majd én kihúzlak, nem lesz semmi bajod.

- Téged pedig - mondta Švejknek - magammal viszlek. Úgy fogsz élni nálam, mint a mennyországban.

Újabb nagylelkűségi rohamot kapott, és azt erősítgette, hogy ő mindnyájukkal jót fog tenni, az egyéves önkéntesnek csokoládét vásárol, a kísérő legénységnek rumot, a tizedest áthelyezteti a 7. lovassági hadosztály stábjának fényképészcsoportjába, továbbá mindannyiukat kiszabadítja, és sohasem felejti el őket.

Cigarettát osztogatott a tárcájából mindenkinek, nemcsak Švejknek, kijelentette, hogy az összes foglyoknak megengedi a dohányzást, ő majd közbelép, hogy mindenkinek szállítsák le a büntetését, és akkor valamennyien visszatérhetnek a normális katonai életbe.

- Nem akarom - mondta -, hogy rossz emléketek legyen rólam. Nekem sok ismerősöm van, és énvelem nem fogtok rosszul járni. Egyáltalán az a benyomásom, hogy jóravaló emberek vagytok, akiket az Úristen szeret. Ha bűnöztetek, hát vezekeltek is érte, és látom, hogy szívesen és megnyugvással tűritek, amit az Isten rátok mért.

- Magát miért büntették meg? - fordult Švejkhez.

- Énrám, óberfeldkurát úr, a regimentsraporton keresztül mért büntetést az Isten - felelte Švejk ájtatosan -, ártatlanul késtem az ezredtől.

- Az isten mérhetetlenül irgalmas és igazságos - mondta ünnepélyesen a tábori főlelkész -, ő tudja, hogy kit kell megbüntetnie, mert ezzel csak az éleslátását és a mindenhatóságát mutatja. És maga miért ül, önkéntes?

- Azért - felelte az egyéves önkéntes -, mert az irgalmas Istennek reumával tetszett meglátogatni engem, és én elbíztam magam. Ha majd levezekeltem a bűnömet, a konyhára megyek.

- Amit Isten intéz, jól el van intézve - mondta a páter, aki fellelkesült a konyha szótól -, egy rendes ember ott is karriert csinálhat. Éppen a konyhára kellene küldeni az intelligens embereket, a kombinációk miatt, mert nem az a lényeg, hogy hogyan főznek, hanem az, hogy milyen szeretettel állítják össze, tálalják fel, és a többi. Vegyük például a szószokat. Egy intelligens ember, amikor hagymaszószt csinál, elővesz mindenféle zöldségeket, megdinszteli vajban, aztán fűszert ad hozzá, borsot, másik fűszert, egy kis szerecsendióvirágot, gyömbért, de a közönséges durva szakács megfőzi a hagymát, és beledobja abba a fekete faggyúrántásba. Magát igazából valami tiszti konyhán látnám a legszívesebben. Intelligencia nélkül az ember meglehet valami közönséges foglalkozásban is az életben, de a konyhán mindjárt kiderül, ha valakinek nincs intelligenciája. Tegnap este a budějovicei tiszti kaszinóban többek között vesét tálaltak fel nekünk, ŕ la Madeira. Aki elkészítette, annak az Úristen bocsássa meg minden bűnét, igazi intelligens ember kellett hogy legyen, és tényleg van az ottani tiszti konyhán egy skutčei tanító. Én ugyanezt a vesét ŕ la Madeira ettem a 64. landwehrregiment tiszti étkezdéjében is. Köményt raktak bele, mint egy közönséges vendéglőben, ahol borssal csinálják. És mi volt civilben az a szakács, aki elkészítette? Marhapásztor egy nagybirtokon.

A tábori főlelkész elhallgatott, majd az Ó- és Újszövetség szakácsproblémáira terelte a szót, kifejtve, hogy abban az időben nagy gondot fordítottak a különböző ízletes ételek elkészítésére az istentiszteletek és más egyházi ünnepségek után. Majd felszólította a társaságot, hogy énekeljenek valamit, mire Švejk, szerencsétlenül választva meg a nótát, mint mindig, rázendített arra, hogy "Jön Marina Hodonínból, plébános úr utána, kezében egy boroskancsó, úgy pislogat a lányra".

De a tábori főlelkész nem haragudott meg.

- Ha legalább egy kis rum volna itt, akkor nem kellene egy kanna bor se - mondta elmosolyodva, a legbarátibb hangulatban -, azt a Marinát is elengednénk, úgyis csak bűnre csábítja az embert.

A tizedes óvatosan benyúlt a köpenyébe, és előhúzott egy lapos rumosüveget.

- Óberfeldkurát úr, jelentem alássan - mondta oly halkan, hogy mindenki érezhette, milyen roppant önfeláldozásról van itt szó -, ha meg nem sértem vele.

- Nem vagyok megsértve, fiam - felelte a páter, sokkal derűsebb, örömteli hangon -, arra iszom, hogy szerencsés legyen ez az utazásunk.

- Jézus Mária - sóhajtotta magában a tizedes, látva, hogy a páter egy húzásra eltünteti az üveg tartalmának a felét.

- Maga pedig, maga zsivány - mondta a tábori főlelkész elmosolyodva és jelentősen rákacsintva az egyéves önkéntesre -, maga mindennek a tetejébe még káromkodik is. Ezért a Jóisten meg fogja büntetni.

A páter még egyet kortyintott a lapos üvegből, aztán odaadta Švejknek, és ellentmondást nem tűrően ráparancsolt: - Húzd meg!

- A parancs parancs - mondta Švejk jóindulatúan a tizedesnek, s visszaadta neki az üres üveget; a tizedes olyan furcsa szemvillanással válaszolt, amilyet csak elmebetegeknél lehet látni.

- Most pedig szundikálók még egy kicsit - mondta a tábori főlelkész -, és arra kérem magukat, hogy költsenek fel, amint megérkeztünk Bécsbe.

- Maga pedig - fordult Švejkhez - elmegy a tiszti konyhára, evőeszközöket szerez, és ebédet hoz nekem. Mondja meg, hogy Lacina óberfeldkurát úrnak lesz. Próbáljon dupla porciót kapni. Ha gombóc lesz, ne a tetejéről vegyen, arra csak ráfizet az ember. Aztán, hozzon nekem a konyháról egy üveg bort, és vigyen magával csajkát is, hogy töltsenek bele rumot.

Lacina páter végigkotorta a zsebeit.

- Ide hallgasson - mondta a tizedesnek -, nincs apróm, adjon kölcsön egy forintot. Fogja, ez a magáé! Hogy hívják?

- Švejk!

- Hát akkor fogja, Švejk, ezt a forintot az útért! Tizedes úr, adjon kölcsön még egy forintot. Látja, Švejk, ezt a második forintot majd akkor kapja meg, ha mindent rendesen elintézett. Ja igen, kérjen tőlük cigarettát és szivart is a számomra. Ha csokoládéfaszolás lesz, pakoljon fel egy dupla porciót, ha pedig konzervet osztanak, akkor próbáljon füstölt nyelvet vagy libamájat kapni. Ha ementáli sajtot faszolnak, vigyázzon, hogy ne a szélét sózzák magára, téliszalámiból pedig ne fogadja el a végét, csak a közepéből, hogy ne legyen rágós.

A tábori főlelkész végignyúlt a padon, és csakhamar elaludt.

- Azt hiszem - mondta az egyéves önkéntes a tizedesnek, mikor a páter már javában hortyogott -, maga tökéletesen meg lehet elégedve a mi lelencünkkel. Nagyon életrevaló ember.

- És ahogy mondani szokás, káplár úr - tette hozzá Švejk -, már el van választva, már üvegből szopik.

A tizedes küzdött magával egy darabig, majd egyszerre elvesztette minden alázatosságát, s keményen így szólt: - Na, ez aztán a jámbor pasas.

- Erről az aprópénzről, ami nincs neki - mondta Švejk -, egy Mlíčko nevű ember jut az eszembe, egy dejvicei kőműves, akinek szintén oly sokáig nem volt aprója, hogy nyakig úszott az adósságban, és le is csukták csalásért. A nagy pénzt felzabálta, aprója meg nem volt.

- A hetvenötösöknél - szólt közbe az egyik kísérő katona - egy kapitány elitta az egész ezredkasszát, és ott kellett hagyja a hadsereget, most aztán megint kapitány, és egy őrmester, aki parolinak való anyagot lopott a kincstártól, több mint húsz csomaggal, most már törzsőrmester, és egy bakát a múltkor főbe lőttek Szerbiában, mert egyszerre ette meg a konzervjét, amit három napra kapott.

- Ez nem tartozik ide - jelentette ki a tizedes -, de az igaz, hogy kölcsönkérni egy szegény káplártól két forintot borravalóra...

- Tessék, itt a forint - mondta Švejk -, én nem akarok a maga kontójára meggazdagodni. És ha nekem adja majd azt a másik forintot, hát azt is visszaadom magának, hogy ne bőgjön. Inkább örülhetne, ha valami katonai feljebbvalója pénzt kér kölcsön magától a cechre. Maga borzasztóan önző. Itt csak két nyavalyás forintról van szó, és én nagyon szeretném látni, hogy mit csinálna maga, ha fel kéne áldozza az életét is a katonai feljebbvalójáért, amikor ő sebesülten feküdne valahol az ellenséges vonalban, és magának az lenne a kötelessége, hogy megvédje őt, és elvigye onnét a saját kezében, és a túloldalról srapnellel és minden egyébbel lőnének magára.

- Maga ott összecsinálná magát - védekezett a tizedes -, maga kutyamosó.

- Minden gefechtben sokan összecsinálják magukat - szólt közbe megint az egyik kísérő katona -, a múltkor mesélte Budĕjovicében egy sebesült bajtárs, hogy amikor rohamra mentek, ő háromszor egymás után összecsinálta magát. Először, amikor kimásztak a dekkungból a dráthindernisszek előtt,[138] aztán amikor vágni kezdték a drótot, és harmadszor akkor csinálta tele a nadrágját, amikor az oroszok szuronnyal rájuk mentek, és azt ordították, hogy "hurrá". Aztán ők visszamenekültek a dekkungba, és az egész svarmban nem volt egy se, aki össze ne csinálta volna magát. A dekkung tetején meg lábbal lefelé egy halott feküdt, akinek a kirohanásnál egy srapnel letépte a fél fejét, mintha kettéhasították volna, és ez abban az utolsó pillanatban úgy összecsinálta magát, hogy az egész kifolyt a nadrágjából a bakancsára, és onnét be a dekkungba a vérével együtt. És a koponyájának a másik fele meg a velő is mindjárt ott volt alatta. Az ember észre se veszi, és máris megvan.

- Néha meg a gefechtben lesz rosszul az ember - mondta Švejk -, megundorodik valamitől. Prágában mesélte a pohořeleci "Kilátó"-ban egy beteg lábadozó, aki Przemyœlből jött vissza, hogy ott valahol a fesztung alatt szuronyroham volt, és ővele egyszerre csak szembekerült egy orosz, marha nagy ember, mint egy hegy, és rárontott a szuronyával, és egy jó nagy csepp lógott az orrán. Ahogy ő meglátta ezt a cseppet, ezt a taknyot, mindjárt rosszul lett, és a hilfszplaccra[139] kellett hogy menjen, ott aztán azt mondták, hogy meg van fertőzve kolerával, és elküldték a pesti kolerásbarakkokba, és ott tényleg meg is kapta a kolerát.

- Közönséges baka volt vagy pedig káplár? - kérdezte az egyéves önkéntes.

- Káplár volt - felelte nyugodtan Švejk.

- Megtörténhetett volna minden önkéntessel is - mondta bárgyún a tizedes, de közben diadalmasan nézett az egyéves önkéntesre, mintha azt akarná mondani: "Na most megadtam neked, mit szólsz hozzá."

De az önkéntes némán feküdt a padon.

Közeledtek Bécshez. Akik nem aludtak, az ablakból nézték a Bécs körüli drótakadályokat és erődítéseket, s ez a látvány némileg nyomottá tette az egész vonat kedélyét.

Ha addig szüntelenül harsogott is a hátulsó vagonokból a Kašperské Hory-i hegylakók üvöltése: "Wann ich kumm, wann ich kumm, wann ich wieda, wieda kumm", most elhallgatott, olyan kedvezőtlen benyomást tettek a szögesdrótok, amelyek az egész Bécset körüldrótozták.

- Minden rendben van - mondta Švejk, a lövészárkokat szemlélve -, minden a legnagyobb rendben van, csak itt a bécsiek, ha kirándulnak, könnyen eltéphetik a nadrágjukat. Itt az ember óvatos kell hogy legyen.

- Bécs különben is nagyon fontos város - folytatta -, hogy ne mondjak mást, mennyi vadállat van csak abban a schönbrunni menazsériában. Amikor évekkel ezelőtt Bécsben voltam, mindig a majmokat szerettem a legjobban nézni, de ha valami személyiség kijön a császári várból, akkor senkit se engednek oda a kordonon keresztül. Velem volt egy szabó is a tizedik kerületből, és ezt lecsukták, mert mindenáron látni akarta azokat a majmokat.

- Aztán volt a várban is? - kérdezte a tizedes.

- Az nagyon szép hely - felelte Švejk -, én nem voltam ott, de hallottam valakitől, aki ott volt. A legszebb az egészből a burgwache.[140] Azt mondják, mindegyiknek két méter magasnak kell lenni, és utána kap egy trafikot. És hercegnő annyi van ott, mint a szemét.

Átmentek valami pályaudvaron, s hallották maguk mögött az osztrák himnusz hangjait: a zenekar valószínűleg tévedésből jött ide, mert a vonat csak jóval később állt meg, egy másik pályaudvaron volt menázsi és volt ünnepélyes fogadtatás.

De már nem úgy volt, mint a háború elején, amikor a frontra menő katonák minden állomáson torkig ették magukat, s amikor koszorús lányok üdvözölték őket ostoba fehér ruhában és még ostobább arckifejezéssel és állatian hülye bokrétákkal és valami hölgynek a még hülyébb szónoklatával, és a hölgy férje most borzasztó nagy hazafi és republikánus.

A bécsi üdvözlésben részt vett az Osztrák Vöröskereszt három nőtagja, a bécsi asszonyok és lányok valamiféle háborús egyesületének két tagja, a bécsi elöljáróságnak egy hivatalos képviselője és egy katonai képviselő.

Mindezen arcokról lerítt a fáradtság. A katonavonatok éjjel-nappal jártak, a szanitécvagonok óránként hozták a sebesülteket, a pályaudvarokon állandóan tolattak a hadifogoly-szállító szerelvények, s mindennél jelen kellett lenniük az összes testületek és egyesületek tagjainak. Ez így ment nap nap után, és a kezdeti lelkesedés ásítássá változott. A tagok váltogatták egymást ebben a szolgálatban, s amikor sor került rájuk, hogy kimenjenek valamelyik bécsi pályaudvarra, mindnek éppen olyan fáradt kifejezés ült az arcán, mint azoknak, akik ma a budĕjovicei ezred vonatát várták.

A marhavagonokból olyan reménytelen arccal néztek ki a katonák, mint azok, akiket az akasztófára visznek.

Hölgyek léptek oda, és mézeskalácsot osztogattak nekik, a következő, cukorból csöpögtetett feliratokkal: "Sieg und Rache", "Gott strafe England", "Der Oesterreicher hat ein Vaterland. Er liebt's und hat auch Ursach für's Vaterland zu kämpfen."[141]

A Kašperské Hory-i hegylakók teletömték magukat mézeskaláccsal anélkül, hogy közben eltűnt volna róluk a reménytelen arckifejezés.

Aztán elhangzott a parancs, hogy szakaszonként menjenek menázsiért a tábori konyhákhoz, amelyek a pályaudvaron álltak.

Ott volt a tiszti konyha is, ahová Švejk elment a tábori főlelkész parancsait teljesíteni, miközben az egyéves önkéntes várta, hogy megetessék, mert csak a két kísérő katonát engedték le az egész fogdavagon menázsijáért.

Švejk pontosan végrehajtotta a parancsokat, s a síneken átlépve, észrevette Lukᚠfőhadnagyot, aki a vágányok között sétált, és várta, hogy neki is marad-e valami a tiszti menázsiból.

Lukᚠfőhadnagy igen kellemetlen helyzetben volt, minthogy egyelőre osztoznia kellett Kirschner főhadnaggyal egy tisztiszolgán. Ez a puccer tulajdonképpen csak a saját gazdájával törődött, és a legnagyobb mértékben szabotált, amikor Lukᚠfőhadnagyra került a sor.

- Kinek viszi ezt, Švejk? - kérdezte a szerencsétlen főhadnagy, amikor Švejk letette a földre a tiszti konyháról kicsalt holmik tömegét, melyet a köpenyébe csomagolt.

Švejk egy pillanatra meghökkent, de nyomban összeszedte magát. Arcáról tiszta fény és nyugalom sugárzott, úgy felelte:

- A főhadnagy úrnak, jelentem alássan. Csak nem tudom, hogy hol van a főhadnagy úr kupéja, és azt se tudom, hogy a vonatparancsnok úrnak nem-e volna kifogása ellene, hogy a főhadnagy úrral menjek. Ez a vonatparancsnok egy disznó.

Lukᚠfőhadnagy kérdően nézett Švejkre, s a derék katona jámboran és bizalmasan így folytatta: - Igazán disznó, óberlajtnant úr, kérem. Amikor inspekción volt a vonatban, én mindjárt jelentettem neki, hogy már tizenegy óra van, és leültem az egész büntetést, és vagy a marhavagonba tartozok, vagy az óberlajtnant úrhoz, ő meg nagyon durván elbánt velem, hogy csak maradjak, ahol vagyok, legalább nem csinálok útközben semmi botrányt az óberlajtnant úrnak.

Švejk vértanúi arcot vágott: - Mintha én bármikor is csináltam volna az óberlajtnant úrnak valami botrányt.

Lukᚠfőhadnagy felsóhajtott.

- Én biztos, hogy sose csináltam botrányt az óberlajtnant úrnak - folytatta Švejk -, ha történt valami, az véletlen volt, kizárólag az Isten rendelése, ahogy az öreg Vaníček mondta Pelhřimovban, amikor leülte a harminchatodik büntetését. Én soha semmit se csináltam szándékosan az óberlajtnant úrnak, én mindig valami ügyes és jó dolgot akartam csinálni, és én nem tehetek róla, ha egyikünknek se lett belőle semmi haszna, hanem kizárólag fájdalom és szenvedés.

- Maga csak ne sírjon annyit, Švejk - mondta Lukᚠfőhadnagy lágy hangon, ahogy a stábvagonokhoz közeledtek -, majd én mindent elintézek, hogy megint velem lehessen.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy nem sírok. Nekem csak egyszerre megfájdult a szívem, hogy mi ketten vagyunk a legszerencsétlenebb emberek ebben a háborúban és az egész világon, és hogy egyikünk se tehet róla. Borzasztó sors ez, ha meggondolom, hogy én világéletemben olyan gondos voltam.

- Nyugodjon már meg, Švejk.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogyha ez nem lenne függelemsértés, akkor azt mondanám, hogy én egyáltalán nem tudok megnyugodni, de így azt kell mondanom, hogy óberlajtnant úr parancsára most már tökéletesen nyugodt vagyok.

- Nahát, akkor másszon be a vagonba, Švejk.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy már mászok.


A brucki katonatábor fölött éjszakai csend honolt. A legénységi barakkokban a katonák vacogtak a hidegtől, s a tiszti barakkokban ki kellett nyitni az ablakokat a túlfűtöttség miatt.

Egyes pontokon, ahol strázsa állott, időnként lépések hangzottak fel: az őr topogott, hogy elűzze az álmát.

Lent a Lajta menti Bruckban fények látszottak, a cs. kir. húskonzervgyár fényei, éjjel-nappal folyt itt a munka, különböző hulladékokat dolgoztak fel. Mivel a katonatábor fasorai felé fújt a szél, vele jött a leveskonzervekbe főzött rothadó inak, paták, karmok és csontok bűze is.

Egy elhagyatott kis pavilonból, ahol azelőtt, még békében, valami fényképész a katonákat fotografálta, akik itt élték le ifjúságukat a katonai lövőtéren, látni lehetett egy vörös villanylámpát lent a Lajta völgyében; a "Kukoricakalászhoz" címzett bordélyház lámpája volt - ezt az intézményt István főherceg is megtisztelte látogatásával még 1908-ban, a nagy soproni hadgyakorlatok alkalmából, s most is tiszti társaság gyűlt össze benne mindennap.

Ez volt a legjobb hírű lokál, egyszerű katonák és önkéntesek nem látogathatták.

Ők a "Rózsaház"-ba jártak, amelynek zöld lámpája szintén odalátszott az elhagyott fényképész-műterembe.

Itt is érvényesült ugyanaz a kategorizálás, mint később a fronton, amikor a monarchia már semmi mást nem tudott a hadsereg segítségére küldeni, csak a dandártörzsek mellé rendelt mozgó bordélyházakat: az úgynevezett "puff"-okat.

Így aztán volt k. k. Offizierspuff, k. k. Unteroffizierspuff és k. k. Mannschaftspuff.[142]

A Lajta menti Bruck ragyogott, s a hídon túl, a folyó túlsó partján éppúgy fénylett Királyhida - Ciszlajtánia és Transzlajtánia. Mindkét városban, a magyarban és az osztrákban is, cigányzenekarok játszottak, ragyogott a kávéházak és vendéglők ablaka, szólt a nóta, folyt az ivászat. A helybeli polgárok és hivatalnokok felvezették e kávéházakba és vendéglőkbe hitveseiket és nagylányaikat, s a Lajta menti Bruck, Bruck an der Leitha és Királyhida nem volt más, mint egy hatalmas bordélyház.

A tábor egyik tiszti barakkjában, éjszaka, Švejk Lukᚠfőhadnagyot várta, aki este bement a városba a színházba, és még nem jött vissza. Švejk ott ült a főhadnagy megvetett ágyán, és vele szemben, az asztalon Wenzl őrnagy tisztiszolgája ült.

Az őrnagy ugyanis visszatért az ezredhez, miután Szerbiában, a Drina mellett, megállapítást nyert teljes katonai tehetetlensége. Állítólag szétszedetett és elpusztíttatott egy pontonhidat, amikor a fél zászlóalja még a túlsó oldalon volt. Most a királyhidai katonai lövőtérre osztották be parancsnoknak, és rábízták a tábor gazdasági ügyeit is. A tisztek azt beszélték, hogy Wenzl őrnagy most újra megszedi magát. Lukᚠés Wenzl szobája ugyanazon a folyosón volt.

Wenzl őrnagy tisztiszolgája, Mikulášek, egy himlőhelyes kis fickó, a lábát lóbálta, és káromkodott: - A fene egye meg, hogy ez az én öreg zsiványom még mindig nem jön. Kíváncsi vagyok, hol csavarog egész éjszaka a vén gazember. Ha legalább ideadta volna a szobakulcsot, lefeküdnék, és elszopogatnék egy kis bort. Annyi van neki, mint a fene.

- Azt mondják, hogy lopja - jegyezte meg Švejk, aki nyugodtan szívta a főhadnagya cigarettáit, mivel ez megtiltotta neki, hogy a szobában pipázzon -, neked mégiscsak tudni kéne, hogy honnét van a borotok.

- Én oda megyek, ahová ő parancsolja - mondta vékony hangon Mikulášek -, ad egy cédulát, hogy faszoljak valamit a kórház számára, aztán hazahozom.

- És ha azt parancsolná - kérdezte Švejk -, hogy lopd el az ezredkasszát, azt is megtennéd? Itt, a falon túl, nagy a szád, de őelőtte reszketsz, mint a nyárfalevél.

Mikulášek apró szemei hunyorogtak: - Azt meg kéne gondoljam.

- Semmit se szabad, hogy meggondolj, te zöldfülű, te nyeszlett borjú! - kiáltott rá Švejk, de mindjárt elhallgatott, mert az ajtó kinyílt, és belépett Lukᚠfőhadnagy. Rögtön látni lehetett, hogy igen emelkedett hangulatban van, mert fordítva volt rajta a csákó.

Mikulášek úgy megijedt, hogy elfelejtett leugrani az asztalról, de azért ülve szalutált, ráadásul még arról is megfeledkezve, hogy nincs sapka a fején.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy minden rendben van - jelentette Švejk, felvéve a legelőírásosabb szigorú katonai tartást, bár a cigaretta a szájában maradt.

Lukᚠfőhadnagy azonban ezt nem vette észre, és egyenesen odament Mikulášekhez, aki dülledt szemmel figyelte a főhadnagy minden mozdulatát, s közben tovább szalutált, és még mindig ott ült az asztalon.

- Lukᚠfőhadnagy vagyok - mondta a házigazda, miután egy nem túlságosan biztos lépéssel Mikulášek elé állt -, és magát hogy hívják?

Mikulášek hallgatott. Lukᚠodahúzott egy széket Mikulášek elé az asztalhoz, leült, ránézett, és azt mondta: - Švejk, hozza ide nekem a kofferomból a szolgálati revolveremet.

Mikulášek az egész idő alatt, míg Švejk a kofferban keresgélt, hallgatott, s csak bámult nagy rémülten a főhadnagyra. Ha ráeszmél e pillanatban, hogy az asztalon ül, bizonyára még inkább kétségbeesik tőle, mert a lába hozzáért az ülő főhadnagy térdéhez.

- Halló, hogy hívják magát, ember? - kiáltott fel a főhadnagy Mikulášekre.

De Mikulášek tovább hallgatott. Mint később megmagyarázta, valamiféle merevgörcsöt kapott a főhadnagy váratlan megjelenésétől. Le akart ugorni, és nem tudott, felelni akart, és nem tudott, abba akarta hagyni a szalutálást, és nem sikerült.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - mondta Švejk -, hogy a revolver nincsen megtöltve!

- Akkor töltse meg, Švejk!

- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, hogy egyáltalában nincsen itthon patronunk, és hogy nehéz lesz őt lelőni az asztalról. Legyek szabad megjegyezni, óberlajtnant úr, hogy ez itten Mikulášek, a Wenzl őrnagy úr puccerje. Ez mindig megkukul, ha valami tiszt urat lát. Különben is szégyell beszélni. Ez egy olyan zöldfülű alak, vagy ahogy mondani szoktam, egy nyeszlett borjú. Wenzl őrnagy úr mindig kint hagyja őt állni a folyosón, amikor bemegy valahová a városba, ő meg ilyen gyászosan teng-leng a barakkbeli puccereknél. Még ha volna rá oka, hogy megijedjen, de hát nem is csinált semmit tulajdonképpen.

Švejk kiköpött, s a hangja, valamint az a körülmény, hogy semleges nemben beszélt Mikulášekről, világosan elárulta, hogy mennyire megveti Wenzl őrnagy szolgájának gyávaságát és katonához nem méltó viselkedését.

- Tessék megengedni - folytatta Švejk -, hogy megszagoljam őtet.

Švejk lehúzta az asztalról Mikulášeket, aki rendületlen bambasággal bámult a főhadnagyra, s miután leállította a földre, megszagolta neki a nadrágját.

- Még nem - jelentette -, de már kezdődik. Kidobhatom?

- Dobja ki, Švejk.

Švejk kivezette a remegő Mikulášeket a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót, s a folyosón így szólt hozzá: - Nahát, te hülye, megmentettem az életedet. Ha majd megjön a Wenzl őrnagy úr, szép csendesen áthozol nekem ezért egy üveg bort. Nem vicc. Tényleg megmentettem az életedet. Ha az én óberlajtnantom be van rúgva, akkor nagyon rossz. Vele csak én tudok bánni, és senki más.

- Én nem vagyok...

- Egy seggfej vagy - közölte Švejk megvetően -, ülj le a küszöbre, és ott várjál, amíg hazajön a Wenzl őrnagyod.

- Végre, hogy megjött - üdvözölte Švejket Lukᚠfőhadnagy -, beszélni akarok magával. Nem kell már megint olyan hülyén haptákban állnia. Üljön le, Švejk, és elég legyen abból a "parancs, főhadnagy úr"-ból. Fogja be a száját, és jól figyeljen! Tudja maga, hol van Királyhidán a Soproni utca? Ne fújja már örökösen, hogy: óberlajtnant úrnak jelentem alássan, nem tudom. Ha nem tudja, hát mondja, hogy nem tudja, és slussz. Írja fel magának egy darab papirosra: "Soproni utca 16." Abban a házban van egy vaskereskedés. Tudja, mi az, hogy vaskereskedés? Az istenit, ne mondja, hogy alázatosan jelentem. Mondja, hogy tudom, vagy nem tudom. Szóval tudja, mi az, hogy vaskereskedés? Tudja, jól van. Az a bolt egy Kákonyi nevű magyaré. Tudja, mi az, hogy magyar? Nahát, himmelherrgott, tudja vagy nem tudja? Tudja, jól van. A bolt fölött van az első emelet, és ez a magyar ott lakik. Tudja ezt maga? Ha nem tudja, hát most megmondom magának, a mindenit, hogy ott lakik. Elég ez magának? Elég, jól van. Ha nem volna elég, lecsukatnám. Feljegyezte, hogy ezt a pasast Kákonyinak hívják? Jól van, maga holnap reggel úgy tíz óra körül lemegy a városba, megkeresi azt a házat, felmegy az első emeletre, és átadja Kákonyiné őnagyságának ezt a levelet.

Lukᚠfőhadnagy kinyitotta a levéltárcáját, és ásítva a kezébe nyomott Švejknek egy fehér borítékos, megcímzetlen levelet.

- Ez borzasztó fontos dolog, Švejk - oktatta tovább -, az ember sohase lehet elég óvatos, és ezért, mint látja, a levél nincs megcímezve. Én teljesen megbízom magában, hogy minden baj nélkül át fogja adni ezt a levelet. Jegyezze még meg magának, hogy azt a hölgyet Etelkának hívják, tehát írja fel: "Kákonyi Etelka őnagysága." Még csak annyit, hogy maga minden körülmények között diszkréten kikézbesíti ezt a levelet, és megvárja a választ. A levélben benne van, hogy magának választ kell hoznia. Mit akar még?

- Hogyha nem adnának választ, óberlajtnant úr, kérem, akkor mit csináljak?

- Akkor mondja meg, hogy mindenáron választ kell kapnia - felelte a főhadnagy, megint egy óriásit ásítva -, de most már megyek aludni, ma aztán igazán elfáradtam. Hogy mennyit összeittunk! Azt hiszem, hogy egy ilyen este és éjszaka után mindenki éppen ilyen fáradt volna.

Lukᚠfőhadnagy eredetileg nem akart sokáig kimaradni. Este csak azért ment le a táborból a városba, hogy megnézze a királyhidai színház előadását, valami operettet, melynek a főszerepeit molett zsidó színésznők játszották, akiknek az volt a roppant előnyük, hogy tánc közben a magasba rúgták a lábukat, és nem viseltek se trikót, se bugyit, s a tiszt urakra gyakorlandó nagyobb vonzerő kedvéért alul leborotválták magukat, mint a tatár nők, amit persze a karzat egyáltalán nem élvezhetett, viszont annál inkább a földszinten helyet foglaló tüzértisztek, akik e gyönyörű látványhoz magukkal hozták a színházba a tüzérségi látcsöveiket.

Lukᚠfőhadnagyot azonban nem érdekelte ez az érdekes disznóság, mert a kölcsönvett színházi gukkere nem volt akromatikus, és combok helyett csak mozgó lila foltokat mutatott.

Az első felvonás utáni szünetben Lukášt inkább egy hölgy kötötte le, aki magával vonta a ruhatárba kísérőjét, egy középkorú urat, és kijelentette neki, hogy azonnal hazamennek, hogy ő ilyesmit nem néz végig. Meglehetősen hangosan beszélt, németül, és a kísérője magyarul válaszolt: - Igen, angyalom, hazamegyünk, igazad van. Ez valóban ízléstelenség.

- Es ist ekelhaft[143] - felelte az izgatott hölgy, mikor a férje rásegítette a színházi köpenyét. Szeme villogott a felháborodástól e szemérmetlenség miatt, nagy fekete szeme volt, kitűnően illett szép alakjához. Közben ránézett Lukᚠfőhadnagyra, és felháborodottan még egyszer kijelentette: - Ekelhaft, wirklich ekelhaft. - Ennyi elég is volt egy kis regény kezdetéhez.

Lukᚠmegtudta a ruhatárosnőtől, hogy a Kákonyi házaspárhoz volt szerencséje, s a férjnek vaskereskedése van a Soproni utca 16. szám alatt.

- Az első emeleten laknak, ő meg az Etelka őnagysága - mondta az asszony, egy vén kerítőnő alaposságával -, a nagysága soproni német, az úr meg magyar; itt minden össze van keveredve.

Lukᚠfőhadnagy is kivette a köpenyét a ruhatárból, bement a városba, s az "Albrecht főherceghez" címzett nagy borozóban és kávéházban találkozott a 91. ezred néhány tisztjével.

Nem sokat beszélt, de annál többet ivott, azon töprengve, hogy mit is írjon a szigorú, erkölcsös, szép hölgynek, aki határozottan jobban vonzotta, mint azok a színpadi majmok - így emlegette őket a többi tiszt.

Lukᚠigen jó hangulatban átment a "Szent István keresztjéhez" címzett kis kávéházba, bevonult egy kis szeparéba, kikergetett onnét valami román nőt, aki felajánlotta neki, hogy meztelenre vetkőzik, és azt csinálhat vele, amit akar; tintát, tollat, levélpapírt és egy üveg konyakot rendelt, majd érett megfontolás után papírra vetette a következő levelet, amelynél szebbet, úgy érezte, még soha életében nem írt:

Nagyságos Asszonyom!
Tegnap este magam is láttam a városi színházban azt a darabot, amely Kegyedet annyira felháborította. Az egész első felvonás alatt figyelemmel kísértem Kegyedet és férjeurát. Mint észrevettem...

"Csak rajta - biztatta magát Lukᚠfőhadnagy - milyen jogon foglalja le az a pasas ezt az ennivaló nőt. Úgy néz ki, mint egy borotvált pávián."

Tovább írta:

...férjeura a legnagyobb egyetértéssel szemlélte a színpadon lejátszódó trágárságot, amely Kegyedből, nagyságos asszonyom, visszatetszést váltott ki, mivel az nem művészet volt, hanem undorító kísérlet az ember intimebb érzéseinek megnyerésére.

"Micsoda melle van a bestiának - gondolta Lukᚠfőhadnagy -, csak rajta, katonásan!"

Bocsássa meg nekem, Nagyságos Asszonyom, hogy nem ismer, és mégis őszinte vagyok Kegyedhez. Sok asszonyt láttam életemben, de egyik se tett rám olyan hatást, mint Kegyed, mert a Kegyed gondolkodásmódja és világszemlélete tökéletesen megegyezik az enyémmel. Meg vagyok győződve róla, hogy a Kegyed férjeura csak rút önzésének enged, amikor Kegyedet magával hurcolja...

"Ez nem megy" - mondta magában Lukᚠfőhadnagy, kihúzta a "schleppt mit" szavakat, s helyettük ezt írta:

...amikor önös érdekeit nézve olyan színielőadásra viszi Kegyedet, Nagyságos Asszonyom, amely kizárólag az ő ízlésének felel meg. Szeretem az őszinteséget, semmiképpen sem óhajtok betolakodni a Kegyed magánéletébe, és arra vágynék, hogy négyszemközt elbeszélgethessek Kegyeddel a tiszta művészetről...

"Az itteni szállodákban nem lehet, kénytelen leszek elcipelni Bécsbe - gondolta még a főhadnagy -, majd elküldetem magam hivatalosan."

Ezért bátorkodom, Nagyságos Asszonyom, találkát kérni Kegyedtől, hogy tisztességes formák között közelebbről megismerkedhessünk, amit Kegyed bizonyára nem fog megtagadni attól, akire a legközelebbi jövőben a háború gyötrelmes tapasztalatai várnak, s aki a Kegyed szíves meghívása esetén a csaták forgatagában is a leggyönyörűbb emléket őrzi majd arról a lélekről, amely őt éppúgy megértette, mint ő ama lelket. A Kegyed döntése útmutatás lesz a számomra, a Kegyed választása életem döntő pillanatát fogja jelenteni.

Aláírta, kiitta a konyakot, rendelt még egy üveggel, s miközben sorra hörpintgette a pohárkákat, szinte minden mondatnál könnyek szöktek a szemébe, ahogy átolvasta utolsó sorait.

Reggel kilenc óra volt, amikor Švejk felköltötte Lukᚠfőhadnagyot: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy el tetszett aludni a szolgálatot, és én már be kell menjek Királyhidára azzal a levéllel. Én már költögettem az óberlajtnant urat hét órakor, aztán fél nyolckor, aztán nyolckor, amikor mindenki ment már a gyakorlótérre, és az óberlajtnant úr csak befordult a másik oldalára. Óberlajtnant úr... Halló, óberlajtnant úr...

Lukᚠfőhadnagy ugyanis valamit dörmögve megint az oldalára akart fordulni, de ez nem sikerült neki, mert Švejk irgalmatlanul rázta, és a fülébe ordított: - Óberlajtnant úr, én akkor megyek azzal a levéllel Királyhidára.

A főhadnagy felásított: - Levéllel? Aha, az én levelemmel, az diszkrét dolog, érti, a mi kettőnk titka. Abtreten...

A főhadnagy megint belecsavarta magát a takaróba, amelyből Švejk kihámozta, és tovább aludt, miközben Švejk bebandukolt Királyhidára.

A Soproni utca 16. szám alatti házat nem lett volna olyan nehéz megtalálni, ha útközben nem találkozik egy Vodička nevű öreg árkásszal, aki most a "stájerek"-nél szolgált, a lenti láger kaszárnyájában. Vodička évekkel ezelőtt a prágai Bojištĕn lakott, s így a találkozásból nem is sülhetett ki semmi más, mint hogy mindketten bementek a brucki "Fekete bárány" vendéglőbe, ott egy Růženka nevű ismert cseh pincérnő szolgált, akinek a lágerben tartózkodó összes cseh önkéntesek adósai voltak különböző összegekkel.

Az utóbbi időben Vodička árkász, a vén bajkeverő volt Růženka lovagja. Vodička nyilvántartást vezetett a táborból indulni készülő összes menetszázadokról, és időben figyelmeztette a cseh önkénteseket, hogy eszükbe ne jusson beleveszni a háború forgatagába, mielőtt az adósságukat kifizették volna.

- Hát te hová igyekszel tulajdonképpen? - kérdezte Vodička, miután megitták az első poharat abból a jó borból.

- Az titok - felelte Švejk -, de téged, mint régi bajtársamat, beleavatlak.

Részletesen elmagyarázott neki mindent, és Vodička kijelentette, hogy ő öreg árkász, és nem hagyhatja el Švejket, és majd együtt mennek oda átadni azt a levelet.

Nagyszerűen eldiskuráltak a régi időkről, s amikor tizenkét óra után elhagyták a "Fekete bárányt", mindent nagyon természetesnek és könnyűnek éreztek.

Azonkívül az a szilárd meggyőződés fűtötte őket, hogy senkitől se félnek. A Soproni utca 16. szám felé menet Vodička másról se beszélt az egész úton, mint az ő állandó összetűzéseiről a magyarokkal, s folyton azt mesélte, hogy hol mindenütt verekszik velük, hol és mikor voltak már eddig is ilyen verekedései, máskor pedig mi akadályozta meg a verekedésben.

- Egyszer már elkaptuk egy ilyen magyar legénynek a torkát Pausdorfban, ahová mi árkászok borért mentünk, és én éppen kupán akarom vágni a übersvungommal[144] abban a sötétben, mert ahogy elkezdődött, levertük a függőlámpákat, amikor a magyar elordítja magát: "Megállj, Tonda, én vagyok az, Purkrábek, a tizenhatos landverből!" Majdnem tévedés történt. Ezért aztán jól megfizettünk ezeknek a magyar mitugrászoknak a Fertő tónál, amikor három héttel azelőtt odamentünk megnézni azt a pocsolyát. Van ott egy közeli faluban valami honvéd géppuskás osztag, és mi véletlenül mind bementünk egy kocsmába, ahol ezek a csárdásukat járták, mint az eszeveszettek, és tátott szájjal bömbölték, hogy "Uram, uram, bíró uram", meg "Lányok, lányok, lányok a faluba". Mi leültünk velük szemben; csak odatettük magunk elé az asztalra az übersvungot, és azt mondtuk: "Majd adunk mi nektek lányokat", és egy Mejstřik nevű pajtás, akinek akkora mancsa volt, mint a Fehérhegy, mindjárt ajánlkozott, hogy ő táncolni megy, és elszedi ott az egyik tekergőtől a párját. A lányok marha jóképűek voltak, olyan bögyösek-farosak, vastagcombúak, nagyszeműek, és ahogy ezek a magyar legények tapogatták őket, látszott, hogy jó teli, kemény mellük van, mint a duda, és hogy nagyon jólesik nekik, és értik a módját. No, a Mejstřik beugrik a körbe, és el akarja venni a legcsinosabb lányt egy honvédtól, az elkezdett karattyolni valamit, a Mejstřik meg mindjárt behúzott neki, a honvéd elvágódott, mi meg rögtön fogtuk az übersvungot, a kezünkre csavartuk, hogy a szurony le ne repüljön róla, odaugrottunk közéjük, és én elkiáltottam magamat: "Üsd, vágd, nem apád!" és aztán már ment, mint a karikacsapás. Kezdtek kiugrálni az ablakon, mi meg elkaptuk a lábukat, és visszahúztuk őket a kocsmába. Aki nem tartozott mihozzánk, megkapta a magáét. Beleavatkozott a bírójuk is egy csendőrrel, hát azokat is megruháztuk. Elvertük a kocsmárost is, mert káromkodni kezdett németül, hogy elrontjuk a mulatságot. Aztán még a faluban elkaptuk azokat, akik meg akartak lógni előlünk. Például egy cugszfürerüket a szénába bújva találtuk meg egy padláson, a falu végén. A szeretője árulta el, mert a cugszfürer mással táncolt. Ez a lány belehabarodott a Mejstřikbe, és aztán felment vele a királyhidai úton az erdő mellé, ahol szénaszárítók vannak. Belehúzta a fiút egy ilyen szárítóba, és aztán öt koronát kért tőle, és a Mejstřik szájon vágta. Aztán Mejstřik csak fent a lágernél ért utol minket, és azt mondta, hogy ő mindig azt hitte, hogy a magyar lányok tüzesebbek, de ez csak feküdt, mint egy tuskó, és folyton povedált valamit.

- Egyszóval, a magyarok a begyemben vannak - fejezte be elbeszélését Vodička, az öreg árkász, mire Švejk megjegyezte: - Nem minden magyar tehet arról, hogy magyar.

- Hogyhogy nem tehet - fortyant fel Vodička -, mindegyik tehet róla, marhaság. Csak kapnának el egyszer téged is, mint engem, amikor első nap idejöttem arra a tanfolyamra. Még aznap délelőtt betereltek minket, mint egy marhacsordát, az iskolába, és valami hülye pasas rajzolni meg magyarázni kezdte nekünk, hogy mi az a páncélfedezék, hogy kell lerakni az alapokat, hogy számítják ki, és akinek reggelre nem lesz lerajzolva, azt mondja, azt lecsukatja és gúzsba kötteti. "Az istenfáját, mondom magamban, azért jelentkeztél a fronton erre a tanfolyamra, hogy meglóghass a frontról, vagy hogy esténként plajbásszal firkálgass valami füzetekbe, mint egy diák?" Úgy dühbe gurultam, hogy nem volt maradásom, rá se bírtam nézni arra a hülyére, aki ott magyarázott nekünk. A legszívesebben szétvertem volna mindent, olyan mérges voltam. Meg se vártam a kávét, lementem a barakkból Királyhidára, és abba a nagy mérgembe semmi másra nem gondoltam, csak hogy keresek a városban valami csendes butikot, berúgok, és rumlit csinálok, szájon vágok valakit, és aztán lecsillapodva hazamegyek. De hát ember tervez, isten végez. Ott a folyóparton a kertek között találtam is egy ilyen kocsmát, csendes volt, mint egy kápolna, az Isten is rumlira teremtette. Két vendég ült odabent, és magyarul beszélgettek, amitől még inkább a fejembe szállt a vér, és hamarabb és jobban be is rúgtam, mint ahogy gondoltam, úgyhogy részeg fejjel észre se vettem, hogy van ott még egy helyiség, és miközben én felkészültem a dologra, oda bement vagy nyolc huszár, és rám vetették magukat, amikor én azt a két első vendéget szájon vágtam. Ezek a gané huszárok azután kikészítettek engem, és úgy megkergettek a kertek között, hogy nem is találtam haza, és reggel a maródi szobára kellett jelentkezzek, azt mondtam, hogy beleestem egy téglaverembe, és egy egész héten át vizes lepedőbe csavartak, hogy ne gennyesedjen meg a hátam. Nahát, pajtás, csak eridj ilyenek közé.

- Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát - mondta Švejk -, nem szabad, hogy csodálkozz, hogy mérgesek, amikor ott kell hagyják az egész bort az asztalon, és futhatnak utánad a kertek között a sötétben. Inkább mindjárt ott a kocsmában kellett volna hogy elintézzenek, és azután kidobjanak téged. Nekik is sokkal jobb lett volna és neked is, ha az asztalnál végeznek veled. Én ismertem Libeňben egy Paroubek nevű embert, akinek pálinkamérése volt. Egyszer valami drótos berúgott nála borókapálinkától, és káromkodni kezdett, hogy ez a pálinka gyenge, hogy vizet öntenek bele, hogyha ő száz évig drótozna, és az egész keresetéből ilyen borókapálinkát venne, és az egészet egyszerre meginná, akkor is még végig tudna menni egy kifeszített kötélen, és az ölében vinné ezt a Paroubeket. Aztán még azt mondta a Paroubeknek, hogy huncut és sasvári bestia, mire a kedves Paroubek megfogta őt, a fejéhez vágta az egérfogóit meg a drótjait, kidobta az utcára, és ott tovább csépelte a rolóhúzó rúddal egészen a Rokkantak Intézetéig, és úgy megvadult, hogy a karlíni Rokkantak Intézetétől egészen felkergette Žižkovra, onnét a Zsidókemencén át Malešovicébe, ott aztán végre eltört a rúdja, úgyhogy visszamehetett Libeňbe. Na de a nagy izgalomban elfelejtette, hogy az összes vendégek még biztos ott vannak a pálinkamérésben, és azok a csavargók most biztos saját maguk gazdálkodnak benne. Erről meg is győződött, amikor hazaért a boltjába. A roló félig le volt húzva, a bolt előtt két rendőr állt, akik szintén erősen eláztak, amikor odabent rendet csináltak. A fele pálinka hiányzott, az utcán egy üres rumoshordó volt, és a pult alatt Paroubek két részeg pasast talált, akiket a rendőrök nem vettek észre, és amikor Paroubek kihúzta őket, két krajcárt akartak neki fizetni, hogy ők csak annyi rozspálinkát ittak meg. Így jár az, aki mindent elhamarkodik. A háborúban is ez a helyzet. Előbb csak püföljük az ellenséget, és folyton csak megyünk utána, a végén pedig nem győzünk menekülni.

- Jól megjegyeztem magamnak azokat a hetyke huszárokat - mondta Vodička -, csak kerüljön az utamba valamelyik, majd én elszámolok vele. Mi árkászok nagy bestiák vagyunk, ha a fejünkbe száll a vér. Mi nem olyanok vagyunk, mint azok a nyamvadt landveresek. Amikor a fronton voltunk Przemyœlnél, volt egy Jetzbacher nevű kapitányunk, egy olyan disznó, hogy olyat még nem látott a világ. Ez úgy tudott minket szekírozni, hogy egy Bitterlich nevű fiú a századunkból, aki német volt, de nagyon rendes ember, agyonlőtte magát miatta. Erre mi elhatároztuk, hogy mihelyt fütyülni kezdenek az orosz oldalról, a mi Jetzbacher kapitányunk nem maradhat élve. És tényleg, ahogy lőni kezdtek ránk az oroszok, öt golyót eresztettünk bele a pergőtűzben. Olyan szívós volt a bitang, mint egy macska, úgyhogy még két lövést kellett adjunk neki, hogy ne legyen baj a dologból; ő meg csak morgott, de szörnyű mulatságosan, kész röhej volt.

Vodička elnevette magát: - A fronton mindennapos eset az ilyen. Egy bajtársam mesélte, aki most szintén itt van nálunk, hogy amikor Belgrád alatt volt mint baka, az ő századjuk lelőtte a gefechtben az óberlajtnantjukat, az is egy ilyen kutya volt, saját kezűleg lőtt agyon két katonát menetelés közben, mert nem bírtak már tovább menni. Mikor ez az óberlajtnant megkapta a golyót, egyszerre csak fütyülni kezdett, hogy vonuljanak vissza. Körülötte mindenki halálra röhöghette magát.

Ilyen érdekfeszítő és tanulságos beszélgetés közben Švejk és Vodička végül is megtalálta Kákonyi úr vaskereskedését a Soproni utca 16. szám alatt.

- Mégiscsak jobb lenne, ha itt megvárnál - mondta Švejk Vodičkának a kapu előtt -, én csak felszaladok az első emeletre, átadom a levelet, megvárom a választ, és már itt is vagyok.

- Még hogy én elhagyjalak téged? - bámult rá Vodička. - Te nem ismered a magyarokat, értsd meg, ha mondom. Itt nagyon óvatosak kell hogy legyünk. Majd én behúzok neki egyet.

- Ide hallgass, Vodička - mondta Švejk komolyan -, itt nem egy magyarról van szó, hanem a feleségéről. Elmeséltem neked mindent, amikor azzal a cseh pincérnővel ültünk, hogy levelet viszek az óberlajtnantomtól, és hogy a legnagyobb titok az egész. Az én óberlajtnantom a lelkemre kötötte, hogy erről egy árva léleknek se szabad tudni, és a te pincérnőd is mondta, hogy igaza van, mert ez egy diszkrét dolog, és senkinek se szabad tudomást szerezni arról, hogy az óberlajtnant úr egy férjes asszonnyal levelez. Még te is ráhagytad, hogy úgy van, és csak bólintottál. Én megmagyaráztam nektek, hogy mi itt a helyzet, hogy énnekem pontosan végre kell hajtani az óberlajtnantom parancsát, és akkor te mindenáron fel akarsz jönni velem.

- Te még nem ismersz engem, Švejk - felelte éppoly komolyan Vodička, az öreg árkász -, ha egyszer azt mondtam, hogy nem hagylak el, akkor jegyezd meg magadnak, hogy az én szavam aranyat ér. Kettesben mindig biztonságosabb a dolog.

- Hát ezt kézből megkontrázom, Vodička. Tudod, hol van a Vyšehradon a Neklan utca? Ott volt a műhelye a Voborník lakatosnak. Ez egy igazságos ember volt, és egyszer, amikor hazajött valami lumpolásból, hát magával hozott még egy lumpot aludni. Aztán nagyon sokáig kellett hogy nyomja az ágyat, és a felesége mindennap átkötözte a sebeit a fején, és azt mondta neki: "Látod, Toníček, hogyha nem ketten jöttetek volna, hát csak rumliztam volna, és nem vágtam volna a fejedhez a tizedesmérleget." Ő meg, amikor már beszélni tudott, azt mondta: "Igazad van, anya, máskor ha elmegyek valahová, senkit se cipelek haza magammal."

- Még csak az hiányozna - fortyant fel Vodička -, hogy az asszonynak a férje a fejünkhöz vágjon valamit. Majd én elkapom a nyakát, és lerúgom a lépcsőn az első emeletről, hogy röpülni fog, mint a srapnel. Az ilyenekkel keményen kell bánni. Csak semmi teketória.

- Vodička, hiszen te nem is ittál olyan sokat. Én két negyedliterrel többet ittam, mint te. Csak annyit lássál be, hogy nem szabad semmi botrányt csinálnunk. Ezért én vagyok felelős. Mégiscsak egy nőről van szó.

- Szájon vágom a nőt is, Švejk, nekem az mindegy, te még nem ismered az öreg Vodičkát. Egyszer a zábĕhlicei "Rózsasziget"-ben egy ilyen maskara nem akart velem jönni táncolni, mert azt mondja, dagadt a pofám. Igaz, hogy a pofám meg volt dagadva, mert éppen egy hostivaři táncmulatságból jöttem, na de képzeld el, hogy az a ringyó így sértegessen. "Akkor itt van egy magának is, tisztelt kisasszony, mondtam neki, hogy ne fájjon a szíve." Úgy szájon vágtam, hogy feldűtötte az egész asztalt poharastul ott a kertben, ahol a papájával meg a mamájával meg a két bátyjával ült. De én nem ijedtem meg az egész "Rózsasziget"-től se. Voltak ott vršovicei ismerőseim, azok segítettek. Laposra vertünk vagy öt családot a kölykeikkel együtt. Biztos elhallatszott egészen Michléig, és aztán az újságban is benne volt ez a kerti mulatság, amit valami vidékieknek a jótékonycélú egyesülete rendezett. Szóval, mint mondom, ahogy énnekem is segítettek mások, úgy fogok én is segíteni minden bajtársamnak, ha belemegy valamibe. Nincs az a pénz, hogy én elhagyjalak téged. Te nem ismered a magyarokat... Mégse teheted meg velem, hogy eltaszítsál magadtól, amikor annyi év után összetalálkoztunk, méghozzá ilyen körülmények között.

- Hát nem bánom, gyere velem - adta be a derekát Švejk -, csak aztán óvatosan, nehogy valami kellemetlenségünk legyen.

- Ne félj, pajtás - mondta csendesen Vodička, mikor a lépcső felé indultak -, úgy behúzok neki...

És még csendesebben hozzátette: - Majd meglátod, hogy milyen könnyen elbánunk ezzel a hetyke magyarral.

S ha lett volna valaki a kapu alatt, és tudott volna csehül, a lépcsőről már hangosan hallotta volna Vodička jelszavát: - Te nem ismered a magyarokat... - a jelszót, melyet Vodička egy Lajta-parti csendes kocsmában fogalmazott meg először, a híres Királyhida kertjei között, a dombok aljában, melyekre a katonák mindig átkozódva emlékeznek majd vissza, ha a világháború előtti és alatti "übungokat"[145] emlegetik - elméleti előkészítésüket a gyakorlati vérengzésre és mészárlásra.

Švejk és Vodička Kákonyi úr lakásának ajtaja előtt állt. Mielőtt megnyomta volna a csengő gombját, Švejk így szólt: - Hallottad már azt a mondást, Vodička, hogy óvatosság a bölcsesség anyja?

- Engem az nem érdekel - felelte Vodička -, annyi időt se szabad neki hagyni, hogy kinyissa a pofáját...

- Nekem senkivel sincs tárgyalnivalóm, Vodička.

Švejk becsengetett, és Vodička hangosan így szólt: - Ajn, cvaj, és már röpül is lefelé a lépcsőn.

Az ajtó kinyílt, egy cselédlány nézett rájuk, és magyarul megkérdezte, hogy mit kívánnak.

- "Nem tudom" - felelte Vodička megvetően -, tanulj meg csehül, babám.

- Verstehen Sie deutsch? - kérdezte Švejk.

- A pischen.

- Also, sagen Sie der Frau, ich will die Frau sprechen, sagen Sie, dass ein Brief ist von einem Herr, draussen in Gang.[146]

- Csodálom, pajtás - mondta Vodička, belépve Švejk után az előszobába -, hogy szóba állsz egy ilyen büdössel.

Az előszobában álltak, becsukták a folyosóra nyíló ajtót, és Švejk csak ennyit jegyzett meg:

- Szépen be van rendezve itt náluk, két esernyő is lóg a fogason, és az a szentkép Krisztus urunkról, az se rossz.

A cseléd visszajött a szobából, ahonnét kanalak és tányérok csilingelése hallatszott, és azt mondta Švejknek.

- Frau ist gesagt, dass sie hat ka Zeit, wenn was ist, dass mir geben und sagen.

- Also - mondta Švejk ünnepélyesen -, der Frau ein Brief, aber halten Küschen.

Elővette Lukᚠfőhadnagy levelét.

- Ich - mondta, ujjával magára mutatva - Antwort warten hier, in die Vorzimmer.[147]

- Miért nem ülsz le? - kérdezte Vodička, aki már ott ült egy széken a fal mellett - ott van még egy szék. Csak nem fogsz állni, mint egy koldus. Ne alázd meg magadat az előtt a magyar előtt. Meglátod, hogy bajunk lesz vele, de majd én behúzok neki.

- Te - mondta egy idő múlva -, kitől tanultál te meg németül?

- Saját magamtól - felelte Švejk. Egy ideig megint csend volt. Aztán a szobából, ahová a cseléd bevitte a levelet, nagy kiabálás és lárma hallatszott. Valaki a földhöz vágott egy súlyos tárgyat, aztán világosan hallani lehetett, hogy poharak repülnek és tányérok törnek darabokra, s mindezt bősz ordítás kísérte: - Megazisten az anyját, az apját, a Krisztusát, az egész világot!

Az ajtó kivágódott, és az előszobába kirohant egy javakorabeli úriember, szalvétával a nyakában, s az előbb átadott levéllel hadonászva.

Az ajtóhoz legközelebb Vodička, az öreg árkász ült, s így a feldúlt úriember először hozzá fordult:

- Wass soll dass heissen, wo ist der verfluchter Kerl, welcher dieses Brief gebracht hat?[148]

- Lassan a testtel - mondta Vodička felállva -, ne sokat ordíts itt nekünk, mert mindjárt kiröpülsz, ha meg tudni akarod, hogy ki hozta azt a levelet, hát kérdezd meg ettől a bajtárstól. De illedelmesen beszélj vele, mert egykettőre odakint leszel.

Most Švejken volt a sor, hogy meggyőződjön róla, milyen folyékonyan tudja kifejezni magát a feldúlt úriember, akinek szalvéta volt a nyakában, s aki hetet-havat összehordott, megemlítve azt is, hogy éppen ebédeltek.

- Mi hallottuk, hogy ebédelni tetszik - mondta Švejk egyetértően, tört németséggel, majd csehül hozzátette: - Gondolhattuk volna, hogy valószínűleg fölöslegesen zavarjuk az urat ebéd közben.

- Ne alázd le magadat - szólt közbe Vodička.

A feldúlt úriember, akinek a heves gesztikulálástól már csak a szalvéta egyik csücske maradt a nyakában, tovább magyarázott, hogy először azt hitte, hogy a levélben a ház valamelyik helyiségének katonai elrekvirálásáról van szó, mert a ház a feleségéé.

- Itt még elég sok katonaság elférne - mondta Švejk -, de abban a levélben nem erről van szó, ahogy biztos meg is tetszett győződni róla.

Az úr a fejéhez kapott, s csak úgy áradtak belőle a szemrehányások, hogy ő is tartalékos hadnagy, nagyon szívesen szolgálna, de vesebaja van. Az ő idejében a tisztek nem voltak ilyen féktelenek, hogy feldúlják az otthonok békéjét. Ezt a levelet pedig el fogja küldeni az ezredparancsnokságnak, a hadügyminisztériumnak, közzététeti a lapokban.

- Uram - mondta Švejk méltóságteljesen -, azt a levelet én írtam. Ich geschrieben, kein Oberleutnant. Az aláírás nem számít, hamis, Unterschrift, Name falsch. Nekem nagyon tetszik a maga felesége. Ich liebe Ihre Frau. Én az úr feleségébe fülig szerelmes vagyok, ahogy Vrchlický mondta. Kapitales Frau.[149]

A feldúlt úriember rá akarta vetni magát Švejkre, aki nyugodtan és elégedetten állt előtte, de Vodička, az öreg árkász, aki figyelemmel kísérte minden mozdulatát, gáncsot vetett neki, kitépte a kezéből a levelet, amellyel az úr szüntelenül hadonászott, zsebre vágta, és amikor Kákonyi úr összeszedte magát, Vodička felkapta, odavitte az ajtóhoz, fél kézzel kinyitotta az ajtót, s már hallatszott is, hogy valami gurul a lépcsőn.

Olyan gyorsan történt az egész, mint a mesékben, amikor az ördög eljön az emberért.

A feldúlt úrból csak egy szalvéta maradt. Švejk felvette, udvariasan bekopogtatott a szoba ajtaján, ahonnét öt perccel azelőtt Kákonyi úr kijött, s ahonnét most női sírás hallatszott.

- A szalvétát hozom - mondta Švejk lágyan a díványon zokogó hölgynek -, még rátaposnának. Tiszteletem.

Összecsapta a bokáját, szalutált, és kiment a folyosóra. A lépcsőn jó messzire semmi nyoma se látszott a harcnak, itt minden a lehető legkönnyebben zajlott le, mint ahogy Vodička megjósolta. Švejk csak a kapu mellett talált egy leszakított gallért. Kákonyi úr valószínűleg kétségbeesetten belekapaszkodott a ház kapujába, hogy ki ne röpüljön, s így játszódott le a tragédia utolsó felvonása.

Az utca viszont rendkívül élénk volt. Kákonyi urat áthurcolták a szemközti ház kapualjába, s vízzel locsolgatták, az utca közepén pedig Vodička, az öreg árkász, oroszlán módra verekedett néhány honvéddel és honvédhuszárral, akik a segítségére siettek honfitársuknak. Vodička mesterien védekezett derékszíjával, amelyen ott fityegett a szuronya is - úgy forgatta, mint egy cséphadarót. S nem volt egyedül. Mellette harcolt néhány különböző ezredbeli cseh katona, aki éppen arra járt.

Švejk, mint később állította, maga sem tudta, hogy hogyan keveredett bele, s milyen módon került a kezébe valami rémült néző sétabotja, mivel szuronya nem volt.

Jó ideig tartott a dolog, de minden jónak vége szakad egyszer. Megjött a "bereitschaft",[150] és bekísérte az egész társaságot.

Švejk Vodička mellett haladt a botjával, amelyet a bereitschaft parancsnoka corpus delictinek minősített.

Švejk elégedetten lépkedett, vállhoz tartva a botot, mint egy puskát.

Vodička, az öreg árkász, konokul hallgatott az egész úton. Csak amikor beléptek a hauptwachéra, akkor szólt oda bánatosan Švejknek: - Nem megmondtam, hogy nem ismered a magyarokat?

 

ÚJABB SZENVEDÉSEK

Schröder ezredes kedvtelve szemlélgette a sápadt arcú, karikás szemű Lukᚠfőhadnagyot, aki zavarában nem mert az ezredesre pillantani, s a szeme sarkából - mintha tanulmányozna valamit -, a táborbeli legénység elhelyezésének tervrajzát nézte, az ezredes irodájának egyetlen díszét. Schröder ezredes előtt az asztalon néhány újság feküdt, amelyeknek egyes cikkeit kék ceruzával jelölték meg; az ezredes még egyszer végigfutott rajtuk, majd Lukᚠfőhadnagyra pillantva, így szólt:

- Ön tehát tudja már, hogy a szolgája, Švejk, le van tartóztatva, és valószínűleg át fogják adni a hadosztálybíróságnak?

- Igenis, ezredes úr.

- Ezzel azonban az ügy természetesen nincs még befejezve - mondta nyomatékosan az ezredes, Lukᚠfőhadnagy sápadt arcán legeltetve a szemét. - Kétségtelen, hogy a helybeli közvéleményt lázba hozta az ön szolgájának, Švejknek az esete, s hogy ezt az affért az ön nevével is kapcsolatba hozzák, főhadnagy úr. A hadosztályparancsnokságról már kaptunk némi anyagot. Előttünk fekszik néhány újság, amely ezzel az esettel foglalkozik. Fel is olvashatja, főhadnagy úr.

Átadta Lukášnak az újságokat a megjelölt cikkekkel, és Lukᚠmonoton hangon olvasni kezdte, mintha a beszéd- és értelemgyakorlatok tankönyvéből olvasná ezt a mondatot: "A méz sokkal táplálóbb és könnyebben emészthető, mint a cukor."

- "Miben áll jövőnk záloga?"

- Ez a "Pester Lloyd"-ból van? - kérdezte az ezredes.

- Igenis, ezredes úr - felelte Lukᚠfőhadnagy, és folytatta a felolvasást: "A hadviselés megköveteli az Osztrák-Magyar Monarchia lakossága valamennyi rétegének együttműködését. Ha nyugodtak akarunk lenni az állam biztonsága felől, valamennyi nemzetnek kölcsönösen támogatnia kell egymást, és jövőnk biztosítéka éppen abban a spontán tiszteletben található, mellyel egyik nemzet a másik iránt viseltetik. A fronton szüntelenül előrenyomuló derék katonáink nem hozhatnák ott a legnagyobb áldozatokat, ha a hátország, dicső hadseregünknek ez az utánpótlási és politikai ütőere, nem volna egységes, ha seregünk hátában olyan elemek bukkannának fel, amelyek bomlasztanák az állam egészének tekintélyét, és éket vernének birodalmunk nemzeteinek szövetségébe. E történelmi pillanatban nem nézhetjük némán azt a maroknyi embert, aki önös nemzeti érdekből megkísérelné felbontani a birodalom valamennyi nemzetének egységes munkáját és harcát, amely arra irányul, hogy igazságos büntetésben részeltesse azokat a nyomorultakat, akik mindén ok nélkül rátámadtak birodalmunkra, hogy megfosszák azt minden kulturális és civilizációs értékétől. Nem térhetünk némán napirendre ama beteg szellem kitöréseinek alávaló tünetei fölött, amely csupán a nemzetek szívében uralkodó egyöntetűség felbomlasztására törekszik. Több ízben alkalmunk volt már felhívni a figyelmet lapunk hasábjain arra a tünetre, hogy a katonai hatóságok a legszigorúbb közbelépésre kényszerülnek a cseh ezredek azon tagjaival szemben, akik mit sem törődve ezredük dicső hagyományaival, a mi magyar városainkban űzött esztelen tombolásuk révén a gyűlölet magvait hintik el az egész cseh nemzet iránt, amely egészében véve semmiben sem bűnös, és mindig szilárdan védelmezte a birodalom érdekeit, amiről a kiváló cseh hadvezérek egész sora tanúskodik, hogy csak Radecký marsall dicső alakját s az Osztrák-Magyar Monarchia más védelmezőit említsük. E messze világító tüneményekkel szemben áll a züllött cseh söpredék néhány aljas eleme, akik arra használták fel a világháborút, hogy önként jelentkezzenek a hadseregbe, s így éket verhessenek a monarchia nemzeteinek egységébe, nem feledkezve meg közben legalantasabb ösztöneikről. Egyszer már felhívtuk a figyelmet arra, minő tombolást hajt végre Debrecenben a... számú ezred, melynek garázdaságait a budapesti parlament is megtárgyalta és elítélte, s amelynek ezredzászlóját később a fronton - cenzúrázva. - Kinek a lelkiismeretét terheli ez a förtelmes bűn? - Cenzúrázva. - Ki lázította fel a cseh katonákat? - Cenzúrázva. - Arról, hogy az idegenek mire mernek vetemedni magyar hazánkban, a legékesebben beszél az a nem régi eset, amely Királyhidán, e Lajta-parti magyar erősségben játszódott le. Milyen nemzetiségűek voltak azok a katonák, a közeli Bruck an der Leitha katonai táborából, akik megtámadtak és bántalmaztak egy helybeli kereskedőt, Kákonyi Gyula urat? A hatóságoknak kétségtelen kötelessége, hogy kivizsgálják ezt a gaztettet, s megkérdezzék a katonai parancsnokságtól, amely bizonyára máris foglalkozik ezzel az afférral, hogy milyen szerepet játszik e példátlan uszításban, amely a Magyar Királyság állampolgárai ellen irányul, bizonyos Lukasch főhadnagy, akinek a nevét az utóbbi napok eseményeivel kapcsolatosan emlegetik, mint ahogy helybeli tudósítónk közölte, aki máris bő anyagot gyűjtött össze az egész afférról, amely a mai súlyos időkben valósággal égre kiált. A ťPester LloydŤ olvasói bizonyára érdeklődéssel kísérik majd a vizsgálat fejleményeit, s mi nem mulaszthatjuk el azt a kijelentést, hogy közelebbről is meg fogjuk ismertetni őket e kirívó jelentőségű eseménnyel. Egyelőre azonban bevárjuk a hivatalos híreket a királyhidai gaztettről, amelyet a magyar lakosság ellen követtek el. Kézenfekvő, hogy az üggyel a pesti parlament is foglalkozik majd, de legalább világosan kiderült végre, hogy a Magyar Királyságon keresztül a frontra utazó cseh katonák nem tekinthetik úgy Szent István koronájának országát, mintha bérbe vették volna. Ha annak a nemzetnek egyes tagjai, amely Királyhidán oly gyönyörűen képviselte monarchiánk valamennyi nemzetének összefogását, még ma sem döbbennek rá a helyzetre, csak maradjanak szép csendben, mert háború lévén az ilyen egyéneket majd a golyó, a kötél, a fegyház és a szurony tanítja meg engedelmeskedni és alkalmazkodni közös hazánk legmagasabb érdekeihez."

- Ki írta alá a cikket, főhadnagy úr?

- Barabás Béla lapszerkesztő és képviselő, ezredes úr.

- Az híres bestia, főhadnagy úr, de mielőtt ez a cikk a "Pester Lloyd"-ba került volna, már a "Pesti Hírlap" is közölte. Most olvassa fel nekem a "Soproni Napló"-ban megjelent magyar nyelvű cikk hivatalos fordítását.

Lukᚠfőhadnagy felolvasta a cikket, amelynek szerzője rendkívüli gondot fordított arra, hogy minél sűrűbb keverékben tálalja fel a következő kifejezéseket:

"Az államérdek parancsa", "államrend", "emberi elfajzottság", "lábbal tiport emberi méltóság és érzés", "kannibálok tobzódása", "lemészárolt emberi társadalom", "mamelukhorda", "a kulisszák mögött rájuk fognak ismerni". És így tovább, hogy a magyarok a tulajdon földjükön a legüldözöttebb elemek. Az olvasónak az lehetett az érzése, hogy cseh katonák jártak a lapnál, leterítették a szerkesztőt, bakanccsal tiporták a hasát, a szerkesztő ordított fájdalmában, és valaki gyorsírással lejegyezte a szavait.

- "Néhány rendkívül fontos dologról - írta a ťSoproni NaplóŤ - gondosan hallgatnak, és semmiről sem írnak. Mindenki tudja közülünk, hogy micsoda a cseh katona Magyarországon és a fronton. Mindannyian tudjuk, hogy a csehek miket művelnek, hogy mi folyik itt, hogy mi a helyzet a csehekkel, s hogy kinek a keze van ebben. A hivatalos szervek éberségét persze más fontos ügyek is lekötik, ezeknek azonban szoros összefüggésben kell állniuk a közjó fölötti őrködéssel, hogy ne történhessen meg olyasmi, ami e napokban Királyhidán történt. Tegnapi cikkünket tizenöt helyen megcenzúrázták. Ezért nem tehetünk mást, mint hogy kijelentjük, hogy technikai okokból ma sincs túl sok lehetőségünk a királyhidai események részletes ismertetésére. Kiküldött tudósítónk a helyszínen megállapította, hogy a hatóságok őszinte buzgalmat tanúsítanak ebben az afférban, és teljes gőzzel folytatják a vizsgálatot. Csupán azt tartjuk furcsának, hogy a vérengzés egyes részvevői mindmáig szabadlábon vannak. Ez különösen egy bizonyos úrra vonatkozik, aki a hírek szerint még mindig büntetlenül tartózkodik a katonai táborban és ma is viseli ťpapagájregimentjénekŤ[151] jelvényeit, s akinek a nevét tegnapelőtt már közölte a ťPester LloydŤ és a ťPesti NaplóŤ. Lükás főhadnagyra gondolunk, a hírhedt cseh sovinisztára, akinek garázdálkodásáról Savanyú Géza, a királyhidai járás képviselője, interpellációt fog benyújtani a parlamentben."

- Éppen ilyen szerető hangon ír önről, főhadnagy úr - mondta Schröder ezredes - a királyhidai hetilap, aztán a pozsonyi újságok is. De az úgyse fogja önt érdekelni, mivel egy kaptafára készült mindegyik. Politikailag meg lehet okolni a dolgot, mivel mi osztrákok, akár németek vagyunk, akár csehek, a magyarokhoz képest mégiscsak nagyon... Ért engem, főhadnagy úr. Ebben határozott tendencia van. Talán jobban érdekelné önt a "Komáromi Estilap" cikke, amely azt állítja önről, hogy ön az ebédlőben meg akarta erőszakolni Kákonyiné őnagyságát ebéd közben, a férje jelenlétében, akit ön kivont karddal fenyegetett, és arra kényszerített, hogy szalvétát tömjön a felesége szájába, hogy az asszony ne tudjon kiabálni. Ez a legutóbbi hír önről, főhadnagy úr.

Az ezredes felnevetett, majd így folytatta:

- A hatóságok nem teljesítették a kötelességüket. Az itteni lapok preventív cenzúrája szintén a magyarok kezében van. Azt csinálnak velünk, amit akarnak. A mi tisztjeinket semmi se védi egy ilyen disznó civil szerkesztő sértéseivel szemben, s csakis éles fellépésünknek, illetve hadosztálybíróságunk táviratának köszönhető, hogy a pesti államügyészség lépéseket tett az összes említett szerkesztőségek egynéhány munkatársának letartóztatása iránt. A legjobban a "Komáromi Estilap" szerkesztője fogja megkeserülni a dolgot, biztosíthatom, hogy amíg él, nem felejti el az Estilapját. Engem, mint az ön feljebbvalóját, azzal bízott meg a hadosztálybíróság, hogy hallgassam ki önt, s egyidejűleg megküldte az egész vizsgálati anyagot. Minden jól ment volna, ha az ön szerencsétlen Švejkje el nem rontja a dolgot. Vele volt egy Vodička nevű árkász is, akinél a verekedés után, mikor bekísérték őket a hauptwachéra, megtalálták azt a levelet, amelyet ön Kákonyinénak írt. A kihallgatáson az ön Švejkje azt állította, hogy az nem az ön levele, azt ő maga írta, és amikor elébe tették, és felszólították, hogy másolja le az írás összehasonlítása végett, ez a Švejk felfalta az ön levelét. Az ezredirodáról azután átküldték a hadosztálybíróságra az ön jelentéseit, hogy hasonlítsák össze Švejk kézírásával, és már itt is van az eredmény.

Az ezredes belelapozott az irataiba, és megmutatta Lukᚠfőhadnagynak ezt a passzust: "A vádlott Švejk megtagadta a diktált mondatok leírását, arra hivatkozva, hogy az éjszaka folyamán elfelejtett írni."

- Én egyáltalán semmilyen jelentőséget nem tulajdonítok annak, főhadnagy úr, amit az ön Švejkje vagy az az árkász a hadosztálybíróság előtt fecsegett. Švejk és az árkász is azt állítja, hogy csak egy kis tréfa volt az egész, amit félreértettek, s éppen őket támadták meg a civilek, és ők csak védekeztek, hogy megmentsék a katonai becsületet. A vizsgálat megállapította, hogy az ön Švejkje különben is finom alak. Arra a kérdésre például, hogy miért nem vall, a jegyzőkönyv szerint a következőket válaszolta: "Én most pont olyan helyzetben vagyok, amilyenbe a Panuška akadémiai festő szolgája került egyszer valami Szűzmária-képek miatt. Ez is, amikor a képeket kérdezték tőle, amiket állítólag elsikkasztott, nem tudott mást felelni, csak ezt: ťKöpjek vért?Ť" Természetesen, az ezredparancsnokság nevében gondoskodtam arról, hogy a hadosztálybíróságra hivatkozva, minden újság helyreigazítást közöljön az itteni lapok aljas cikkeivel kapcsolatban. Ma szétküldik a cáfolatot, és remélem, mindent megtettem, hogy helyrehozzam, amit ezeknek a dög civil újságíróknak a pimasz viselkedése okozott. Azt hiszem, jól fogalmaztam meg:

- "Az N. számú hadosztálybíróság és az N. számú ezred parancsnoksága kijelenti, hogy a jelen lapban közzétett cikk az N. ezred legénységének állítólagos garázdálkodásáról, egyáltalán nem felel meg a valóságnak, lévén az első sortól az utolsóig koholmány, és a vétkes lapok ellen folyamatba tett vizsgálat a bűnösök szigorú megbüntetését fogja maga után vonni."

- Az ezredünk parancsnokságához intézett átiratában - folytatta az ezredes - a hadosztálybíróság annak a nézetének ad hangot, hogy ez az egész ügy tulajdonképpen nem más, mint szervezett uszítás a Ciszlajtániából Transzlajtániába átvonuló seregegységek ellen. Közben hasonlítsa össze, hogy hány csapat ment ki a frontra tőlünk, és hány tőlük. Kijelentem önnek, hogy sokkal jobban szeretem a cseh katonát, mint ezt a magyar bandát. Ilyenkor eszembe jut, hogy Belgrád alatt a magyarok a mi második marsbataillonunkat lőtték, amely nem tudta, hogy akik lőnek rá, azok magyarok, és tüzet nyitott a jobbszárnyon levő deutschmeisterekre,[152] amitől a deutschmeisterek is megzavarodtak, és egy bosnyák ezredre kezdtek tüzelni, amely mellettünk állt. Az volt aztán a kavarodás! Én éppen a dandártörzsnél ebédeltem, előző nap meg kellett elégednünk sonkával és konzerv-levessel, aznap pedig rendes tyúklevest kaptunk, rizses filét és buktát sodóval; előző este felakasztottunk egy szerb borkereskedőt abban a városkában, és a szakácsaink harmincéves óbort találtak a pincéjében. Elképzelheti, hogy mennyire örültünk mindannyian ennek az ebédnek. A levest már megettük, és éppen nekiláttunk a tyúknak, amikor egyszerre csak lövöldözés, aztán pergőtűz, és a tüzérségünk, amelynek fogalma se volt róla, hogy a mi csapataink egymásra lövöldöznek, tűz alá vette a vonalunkat, és egy gránát éppen a dandártörzs mellett csapódott be. A szerbek talán azt hitték, hogy lázadás tört ki nálunk, így aztán rákezdték ők is minden oldalról, és a folyón keresztül már meg is indultak felénk. A dandártábornokot a telefonhoz hívták, és a hadosztályparancsnok nagy rumlit csap, hogy miféle disznóság történik a dandár frontszakaszán, éppen most kapott parancsot a hadseregtörzstől, hogy éjjel kettő harmincötkor indítson támadást a szerb állások ellen a balszárnyon. Azt mondja, mi vagyunk a tartalék, és azonnal szüntessük be a tüzet. De hát hogy lehet ilyen helyzetben azt kívánni, hogy "Feuer einstellen". A dandár telefonközpontja jelenti, hogy sehová se megy ki a csengetés, csak a 75. ezred stábja jelenti, hogy a mellette levő hadosztálytól ezt a parancsot kapta: "ausharren",[153] hogy a mi hadosztályunkkal nem tud érintkezni, hogy a szerbek megszállták a 212-es, a 216-os és a 327-es magaslatot, kérik, küldjenek oda összekötőnek egy zászlóaljat, és teremtsenek összeköttetést a mi hadosztályunkkal. Átkapcsolunk a hadosztályra, de az összeköttetés már megszakadt, mert a szerbek közben a hátunkba kerültek mind a két szárnyon, és a középső részünket egy háromszögbe zárták, amelyben ottmaradt azután minden, az ezredek, a tüzérség, a trén egy egész autóoszloppal, a raktár és a tábori kórház is. Két napig ültem nyeregben, és a hadosztályparancsnok fogságba esett a dandártábornokunkkal együtt. És mindezt a magyarok okozták azzal, hogy lőni kezdtek a második marsbataillonunkra. Magától értetődik, hogy aztán a mi ezredünkre fogták az egészet.

Az ezredes köpött egyet:

- Most ön is meggyőződhetett róla, főhadnagy úr, hogy milyen remekül kihasználták az ön királyhidai kalandját.

Lukᚠfőhadnagy zavartan köhintett.

- Főhadnagy úr - fordult hozzá bizalmasan az ezredes -, tegye a kezét a szívére. Hányszor feküdt le ezzel a Kákonyinéval?

Schröder ezredes ma igen jó hangulatban volt.

- Ne mondja nekem, főhadnagy úr, hogy éppen csak elkezdte a levelezést, én amikor olyan idős voltam, mint ön, három hétig Egerben ültem egy mértani tanfolyamon, nahát, láthatta volna, hogy az alatt a három hét alatt semmi mást nem tettem, csak magyar nőkkel háltam. Mindennap egy másikkal. Volt ott fiatal, hajadon, idősebb, férjes asszony, ahogy éppen jött, olyan alaposan megdolgoztam velük, hogy amikor visszamentem az ezredhez, alig álltam a lábamon. A legjobban egy ügyvéd felesége nyúzott meg. Az orromat harapdálta közben, és egész éjszaka nem hagyta, hogy lehunyjam a szemem.

- Elkezdte a levelezést... - az ezredes bizalmasan megveregette a főhadnagy vállát - ismerjük ezt. Ne szóljon semmit, megvan a biztos elképzelésem az egészről. Összeszűrte a levet a nővel, a férj rajtakapta magukat, és az a maga hülye Švejkje...

- Hanem tudja-e, főhadnagy úr, ez a maga Švejkje mégiscsak egy jellem, hogy így elintézte azt a levelet. Igazán kár az ilyen emberért. Ezt nevezem én nevelésnek. Nagyon tetszik nekem, amit ez a fickó csinált. Ebben az irányban mindenesetre be kell szüntetni a vizsgálatot. Önt, főhadnagy úr, meghurcolták az újságok. Az ön jelenléte itt teljesen fölösleges. Egy héten belül útnak indítunk egy menetszázadot az orosz frontra. Ön a 11. század rangidős tisztje, tehát vele megy mint századparancsnok. A dandárnál már minden el van intézve. Szóljon a számvivő őrmesternek, hogy kerítsen valami másik tisztiszolgát, annak a Švejknek a helyébe.

Lukᚠfőhadnagy hálásan felnézett az ezredesre, aki így folytatta:

- Švejket pedig századordonánci minőségben beosztom a főhadnagy úrhoz.

Az ezredes felállt, és kezet nyújtva az elsápadó főhadnagynak, így szólt:

- Ezzel tehát minden rendben volna. Kívánok önnek sok szerencsét, hogy kitüntesse magát a keleti hadszíntéren. S ha netalán összetalálkoznánk még az életben, hát járjon el közénk. El ne kerüljön bennünket, mint Budějovicében...

Lukᚠfőhadnagy egész úton hazafelé ezt ismételgette magában: "Századparancsnok, századordonánc."

S lelki szemei előtt világosan megjelent Švejk alakja.

Vanĕk számvivő őrmester, amikor Lukᚠfőhadnagy ráparancsolt, hogy keressen neki új tisztiszolgát Švejk helyett, azt mondta: - Azt hittem, óberlajtnant úr, hogy meg tetszik elégedve lenni ezzel a Švejkkel.

Amikor meghallotta, hogy Švejket az ezredes a 11. század ordonáncává nevezte ki, felkiáltott: - Úristen, légy irgalmas hozzánk!


A hadosztálybíróságon, egy ráccsal ellátott barakkban, előírás szerint reggel hétkor keltek fel a foglyok, és rendbe rakták a derékaljukat, amely a porban hevert a földön. Priccs nem volt. A hosszú helyiség egyik deszkafallal elválasztott rekeszében előírás szerint ráterítették a pokrócokat a szalmazsákra, s akik végeztek a munkával, leültek a fal melletti lócákra, és vagy tetvészkedtek - tudniillik azok, akik a frontról jöttek -, vagy pedig különböző élményeik elbeszélésével szórakoztatták egymást.

Švejk és Vodička, az öreg árkász, az ajtó mellett ült egy lócán, még egynéhány különböző ezredekből és alakulatokból való katonával.

- Nézzétek, fiúk, azt a magyart ott az ablaknál - szólalt meg Vodička -, imádkozik a betyár, hogy szárazon megússza a dolgot. Nem lenne kedvetek fölhasítani a pofáját az egyik fülétől a másikig?

- Eredj már, az egy rendes ember - mondta Švejk -, azért van itt, mert nem akart berukkolni. Ez a háború ellen van, valami szektából való, és azért csukták le, mert nem akar senkit se megölni, ő betartja az Úristen parancsát, de majd itt a pofájára kenik neki ezt az isteni parancsot. A háború előtt élt Morvaországban egy Nemrava nevű úr, és ez még csak a vállára se akarta venni a puskát, amikor besorozták, mert azt mondja, őneki ellenkezik az elveivel, hogy valami puskát viseljen. Ezért lecsukták, amíg belekékült, és aztán megint esküre vitték, ő meg, hogy nem fog esküdni, mert ellenkezik az elveivel, és meg is maradt ennél.

- Az egy hülye ember volt - mondta Vodička, az öreg árkász -, megesküdhetett volna, és aztán szarhatott volna az egészre, az esküvel együtt.

- Én már háromszor esküdtem - közölte egy baka -, és már harmadszor vagyok itt szökésért, és ha nem volna orvosi bizonyítványom, hogy tizenöt évvel ezelőtt gyengeelméjűségből agyonvertem a nagynénimet, akkor talán a harmadik alkalommal főbe is lőttek volna a fronton. De így az én megboldogult nagynénim mindig kisegít a pácból, és a végén talán ép bőrrel megúszom az egész háborút.

- És mért ütötted agyon a nénikédet, bajtárs? - kérdezte Švejk.

- Amiért az emberek agyon szokták ütni egymást - felelte a kellemes férfiú -, mindenki kitalálhatja, hogy pénz miatt. A vénasszonynak öt takarékkönyve volt, és éppen megkapta a kamatot, amikor én egészen tönkremenve és lerongyolódva megérkeztem hozzá látogatóba. Rajta kívül nem volt senkim, de senkim ezen a nagyvilágon. Így hát megkértem, hogy vegyen magához, de a vén dög azt mondja, menjek dolgozni, mert hogy ilyen fiatal, erős és egészséges ember vagyok. Szó szót követett, és én egypárszor úgy fejbe vertem a piszkavassal, és úgy elintéztem az egész pofáját, hogy már én se tudtam, hogy az a nénikém-e vagy nem a nénikém? Úgyhogy leültem melléje a földre, és folyton csak azt mondtam: "A nénikém vagy nem a nénikém?" Így találtak meg a szomszédok másnap mellette ülve. Aztán Slupyban voltam a bolondokházában, és amikor a háború előtt Bohnicében bizottság elé állítottak bennünket, engem gyógyultnak nyilvánítottak, és mindjárt be kellett vonuljak, hogy leszolgáljam azokat az éveket, amiket elmulasztottam.

Körülöttük egy sovány, hórihorgas, elgyötört arcú katona járkált egy seprűvel.

- Ez egy tanító, a mi legutolsó menetszázadunkból - mutatta be a seprűs embert egy vadász-közlegény, aki Švejk mellett ült -, most mindig kisöpör maga után. Borzasztó rendes ember. Egy versike miatt van itt, amit ő írt.

- Gyer ide, te tanbetyár! - kiáltott rá a seprűs katonára, mire az komoly képpel odament a lócához.

- Meséld el nekünk azokat a tetveket.

A seprűs katona köhintett, és elkezdte:

Tetűk, tetűk, a fronton viszket minden,
egy nagy tetű belénk harap,
a tábornok úr fetreng hálóingben,
és ruhát cserél mindennap.
A hadseregben jól élnek a tetvek,
a sarzsi-vér finom nedű,
porosz nősténytetűvel szeretkezget
az öreg osztrák kantetű.

Az elgyötört tanító-katona leült a lócára, és felsóhajtott: - Ennyi az egész, és emiatt már négyszer voltam kihallgatáson a hadbíró úrnál.

- Igazán szót sem érdemel az egész - mondta jóindulatúan Švejk -, minden csak azon múlik, hogy a bíróságon kire fogják érteni ezt az öreg osztrák kantetűt. Még jó, hogy belerakta azt a szeretkezést, ezzel úgy megkavarja őket, hogy kétfelé áll a fülük tőle. Csak magyarázza meg nekik, hogy kantetű, az a tetűk hímje, és hogy a nősténytetűkre csakis egy hímtetű mászhat rá. Másképpen nem tudja kimagyarázni magát. Maga nem azért írta ezt, hogy megsértsen vele valakit, ez világos. Mondja csak meg a hadbíró úrnak, hogy maga ezt a saját vigasztalására írta és ahogy a hímdisznót kannak hívják, úgy a tetű hímjét is mindenütt kantetűnek hívják, vagyis csehül všiváknak.[154]

A tanító felsóhajtott: - Hiába, a hadbíró úr nem tud jól csehül. Én már ilyesféleképpen meg is magyaráztam neki a dolgot, de ő rám förmedt, hogy a hímtetűt csehül "vesák"-nak hívják. "Semmi fsivák, mondta a hadbíró úr, vesák. Femininum, sie gebildeter Kerl, ist ťten fesŤ, also maskulinum ist ťta fesákŤ. Wir kennen uns're Pappenheimer."[155]

- Egy szó, mint száz - mondta Švejk -, a maga dolga nagyon csúnyán néz ki, de azért nem szabad hogy elveszítse a reményét, mint ahogy a Janeček cigány is azt mondta Pilzenben, hogy még minden jóra fordulhat, amikor 1879-ben a miatt a kétszeres rablógyilkosság miatt rátették a kötelet a nyakára. És el is találta, mert az utolsó pillanatban elvitték az akasztófa alól, mert nem lehetett fölakasztani a császár őfelségének a születésnapja miatt, amelyik éppen arra a napra esett, amikor őneki lógni kellett. Így csak másnap akasztották fel, amikor már vége volt a születésnapnak, és ennek a fickónak még olyan szerencséje volt, hogy rá a harmadik napon kegyelmet kapott, és meg kelletett újítani vele az eljárást, mert minden arra mutatott, hogy tulajdonképpen egy másik Janeček csinálta az egészet. Így aztán ki kellett ásni őt a fogolytemetőből, és rehabilitálták a pilzeni katolikus temetőbe, és csak azután derült ki, hogy evangélikus, úgyhogy átvitték az evangélikus temetőbe, és aztán...

- Aztán kapsz egypár pofont - vágott a szavába Vodička, az öreg árkász -, hogy ez a csibész miket ki nem talál. Az embernek fő a feje a hadosztálybíróságtól, és ez a csirkefogó tegnap, amikor kihallgatásra vittek minket, azt magyarázta nekem, hogy mi az a jerikói rózsa.

- De azok nem az én szavaim voltak, ezt a Panuška festő szolgája, a Matĕj mondta egy vénasszonynak, aki megkérdezte tőle, hogy néz ki a jerikói rózsa. Erre Matĕj azt mondta neki: "Vegyen egy kis száraz tehénszart, tegye rá egy tányérra, öntsön rá vizet, akkor szépen meg fog zöldülni, és ez a jerikói rózsa" - védekezett Švejk. - Ezt a hülyeséget nem én találtam ki, és valamiről mégiscsak kellett, hogy beszélgessünk, amikor kihallgatásra vittek. Én csak meg akartalak vigasztalni, Vodička...

- Te meg a vigasztalás - köpött ki megvetően Vodička -, az embernek tele van a feje gonddal, hogy kimásszon a slamasztikából, és kieresszék, hogy leszámolhasson azokkal a zsiványokkal, és akkor ez valami tehénszarral akarja vigasztalni az embert. Mért hogy fizessek meg nekik, amikor itt ülök lecsukva, és ráadásul még az embernek muszáj tettetni magát, és kijelenteni a hadbíró előtt, hogy egyáltalában nem gyűlöli a magyarokat. Kutya élet ez, öregem. De ha egyszer a mancsomba kerül egy ilyen zsivány, én megfojtom, mint egy kölyökkutyát, majd adok én neki, hogy megemlegeti a magyarok istenét, majd én leszámolok velük, rólam még beszélni fognak.

- Egyáltalán nem kell hogy aggódjunk semmiért - mondta Švejk -, minden rendbe jön, a fő dolog csak az, hogy a bíróság előtt sose mondjunk igazat. Aki hagyja magát megszédíteni, és mindent beismer, az mindig el van veszve. Abból sose jön ki semmi jó. Amikor én egyszer Moravská Ostravában dolgoztam, ott a következő eset történt: egy bányász elpáholt egy mérnököt négyszemközt, úgyhogy senki se látta, és az ügyvéd, aki védte, folyton azt mondta neki, hogy tagadjon, hogy nem lehet semmi baja, de a bíróság elnöke meg folyton a lelkére kötötte neki, hogy a beismerés enyhítő körülmény, de ő egyre csak hajtogatta a magáét, hogy nem ismerhet be semmit, és így szabadon is eresztették, mert bebizonyította az alibijét. Ugyanazon a napon Brnóban...

- Jézus Mária - dühödött meg Vodička -, én ezt már nem bírom tovább. Nem tudom felfogni, hogy ez minek beszél itt össze annyi mindent. Tegnap a kihallgatáson volt velünk egy pont ilyen ember. Amikor a hadbíró megkérdezte tőle, hogy micsoda civilben, azt mondta: "Füstöt fújok a Keresztnél." És több mint egy fél óráig tartott, amíg megmagyarázta a hadbírónak, hogy egy Kereszt nevű kovácsnál dolgozik a fújtatóval, és amikor aztán megkérdezték tőle: "Szóval maga civilben iparos?" akkor azt felelte: "Dehogy vagyok én italos, a Franta Hybšů az." - A folyosón lépések hangzottak fel, és az őr bekiáltott: - Zuwachs.[156] - Megint szaporodunk egy kicsit - mondta örvendezve Švejk -, ezeknél talán lesz egy kis bagó.

Kinyílt az ajtó, s a fogdába belépett az egyéves önkéntes, aki Budějovicében együtt ült Švejkkel, s akit azután áthelyeztek az egyik menetszázad konyhájába.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus - mondta belépve, amire Švejk válaszolt az egész társaság nevében: - Mindörökké, ámen.

Az egyéves önkéntes elégedetten ránézett Švejkre, letette a földre a pokrócát, amit magával hozott, letelepedett a lócán a cseh kolónia közé, lecsavarta a lábtekercsét, és elővett a hajtásaiból néhány ügyesen elhelyezett cigarettát, ezeket szétosztotta, azután kihúzott a bakancsából egy gyufásdoboz-oldalt és néhány szál gyufát, amelyeknek a feje gondosan ketté volt hasítva a közepén.

Végighúzott a dobozlapon egy gyufát, óvatosan rágyújtott, tüzet adott a többieknek is, majd közömbösen így szólt: - Én zendüléssel vagyok vádolva.

- Az semmi - vigasztalta Švejk -, kész röhej.

- Hát persze - mondta az egyéves önkéntes -, és még ilyen módon akarunk győzni, különböző bíróságok segítségével. Ha mindenáron ítélkezni akarnak felettem, hát ítélkezzenek. Egészben véve, egy árva pör semmit sem változtat a helyzeten.

- És hogy lázadtál fel? - kérdezte Vodička, az öreg árkász, rokonszenvező pillantást vetve az egyéves önkéntesre.

- Nem akartam latrinát pucolni a hauptwachén - felelte az önkéntes -, ezért az óberszt elé vittek. Az egy nagy disznó. Elkezdett ordítozni rám, hogy én a regimentsraport alapján vagyok lecsukva, és közönséges fogoly vagyok, és ő csodálja, hogy a föld megtűr engem a hátán, és nem hagyja abba a forgást attól a szégyentől, hogy a hadseregbe beférkőzött egy ember, akinek megvan az önkéntesi joga, és igényt tarthat a tiszti méltóságra, de a viselkedésével kizárólag csak undort és megvetést vált ki a feljebbvalóiból. Erre én azt feleltem, hogy a földgolyó forgása nem állhat meg azért, mert feltűnik rajta egy olyan egyéves önkéntes, amilyen én vagyok, hogy a természeti törvények erősebbek az önkéntesi stráfoknál, és hogy látni szeretném, ki kényszeríthet engem arra, hogy kipucoljak egy latrinát, amit nem én rondítottam össze, habár ehhez is jogom volna, az után a disznó ezredkonyha után, a rothadt káposzta és a büdös ürühús után. Aztán még megmondtam az óbersztnek, hogy az ő véleménye, hogy mért tűr meg engem a föld a hátán, egy kicsit furcsa vélemény, mert énmiattam azért mégsem törhet ki földrengés. Az óberszt úr az egész beszédem alatt nem csinált semmit, csak a fogát csikorgatta mint egy kanca, amikor a fagyott répa csípi a nyelvét, és aztán rám ordított: "Szóval kipucolja a latrinát vagy nem pucolja?" - "Alázatosan jelentem, hogy semmilyen latrinát kipucolni nem fogok." - "Maga pucolni fog, Sie Einjähriger!" - "Alázatosan jelentem, hogy nem fogok." - "Krucitürken, maga pucolni fog, méghozzá nem egy, hanem száz latrinát!" - "Alázatosan jelentem, hogy nem fogok pucolni se száz latrinát, se egyet." És ez így ment szünet nélkül: "Fog pucolni?" "Nem fogok pucolni." A latrinák úgy repültek ide-oda, mintha valami gyermekversikét mondtunk volna, amit Pavla Moudrá írt. Az óberszt úgy futkározott az irodában, mint az őrült, a végén leült, és azt mondta: "Jól gondolja meg, átadom magát a hadbíróságnak lázadás miatt. Ne higgye, hogy maga lesz az első egyéves önkéntes, akit ebben a háborúban főbe lőnek. Szerbiában felakasztottunk két egyéves önkéntest a 10. századból, és egyet a 9.-ből agyonlőttünk, mint egy birkát. És miért? A csökönyösségük miatt. Az a kettő, akit felakasztottak, nem volt hajlandó leszúrni egy komitácsi feleségét és gyerekét Sabác alatt, és a 9. századból való önkéntest azért lőtték agyon, mert nem akart előremenni, azzal a kifogással, hogy dagadt a lába, és lúdtalpa van. Szóval kipucolja a latrinát vagy nem pucolja?" - "Alázatosan jelentem, hogy nem pucolom ki." - Az óberszt rám nézett, és azt mondta: "Ide hallgasson, nem szlavofil maga?" - "Alázatosan jelentem, hogy nem vagyok." Aztán elvezettek, és közölték velem, hogy zendüléssel vagyok vádolva.

- A legjobb lesz - mondta Švejk -, ha most hülyének tetteted magad. Amikor a helyőrségi fogházban ültem, volt ott velünk egy ilyen okos ember, nagyon művelt ember, kereskedelmi iskolai tanár. Ez megszökött a harctérről, és borzasztó nagy pert akartak csinálni vele, hogy mint elrettentő példát elítéljék és felakasszák, és ez borzasztó egyszerűen kibújt az egészből. Öröklött terheltséget kezdett szimulálni, és amikor a törzsorvos megvizsgálta, azt mondta neki, hogy ő nem szökött meg, ő csak nagyon szeret utazgatni már fiatal korától fogva, és mindig az a vágya, hogy eltűnjön valahová messzire. Egyszer, azt mondja, Hamburgban ébredt fel, egy máskor meg Londonban, és nem tudta, hogy került oda. Az apja, azt mondja, alkoholista volt, és öngyilkosságot követett el az ő születése előtt, az anyja prostituált volt, és elitta az életét, és delíriumban halt meg. A húga, azt mondja, a folyóba ugrott, a nővére a vonat elé vetette magát, a bátyja leugrott a vyšehradi vasúti hídról, a nagypapája meggyilkolta a feleségét, aztán leöntötte magát petróleummal, és felgyújtotta magát, a másik nagymamája elcsavargott a cigányokkal, és a börtönben gyufával megmérgezte magát, egy unokatestvére, akit többször elítéltek gyújtogatásért, a kartouzyi fegyházban felnyitotta a nyakán az ereket egy üvegcseréppel, egy unokanővére, az apai ágról, Bécsben levetette magát a hatodik emeletről, és azt mondja, őneki magának is borzasztóan elhanyagolták a nevelését, és tízéves koráig nem tudott beszélni, mert hathónapos korában, amikor átpólyálták az asztalon, és közben elfutottak valahová, egy macska lerántotta őt az asztalról, és ahogy leesett, megütötte a fejét. Mostanában is szoktak néha nagyon erős fejfájásai lenni és ilyen pillanatokban, azt mondja, nem tudja, hogy mit csinál, és ilyen állapotban jött vissza a frontról is Prágába, és csak akkor tért magához, amikor az "U Fleků" sörözőben lefogta a katonai rendőrség. Barátom, azt láttátok volna, hogy milyen szívesen elengedték a katonaságtól, és még vagy öt közlegény, aki egy cellában ült vele, mindenesetre feljegyezte magának egy darab papirosra az egészet, ilyesformán:

Apa alkoholista. Anya prostituált.
I. nővér (vízbe fúl).
II. nővér (vonat).
Báty (hídról).
Nagypapa † feleségét, petróleum, meggyújtotta.
II. nagymama (cigányok, gyufa) † stb.

És az egyik, aki ezeket szintén megpróbálta előadni a törzsorvosnak, már az unokatestvérig se jutott el, és a törzsorvos azt mondta neki, mert az már a harmadik eset volt: "Te gazember, és egy apai ágról való unokanővéred levetette magát Bécsben a hatodik emeletről, és a te nevelésedet is nagyon elhanyagolták, na, majd a fegyház megjavít." Így aztán fegyházba vitték, gúzsba kötötték, és mindjárt elmúlt neki az a borzasztóan elhanyagolt nevelése, meg az alkoholista apa meg a prostituált anya is, és inkább önként jelentkezett a frontra.

- Máma már senki se hisz a katonaságnál az öröklött terheltségben - mondta az egyéves önkéntes -, mert különben az lenne a vége, hogy az összes vezérkari generálisokat a bolondokházába kellene csukni.

A vasalt ajtóban megcsikordult a kulcs, és belépett a prófosz:

- Infanteriszt Švejk és szapőr Vodička a hadbíró úrhoz.

Felálltak, és Vodička azt mondta Švejknek: - Látod ezeket a latrokat, mindennap kihallgatás, és soha semmi se jön ki belőle. Himmelherrgott, akkor már inkább ítéljenek el, és ne ráncigáljanak jobbra-balra. Itt döglünk egész nap, azok a zsiványok meg odakint futkároznak...

Útközben a hadbíróság irodája felé, amely egy másik barakk túlsó végében volt, Vodička arról tanakodott Švejkkel, hogy végül is mikor kerülnek rendes bíróság elé.

- Mindig csak kihallgatás - dühöngött Vodička -, még ha legalább kisülne belőle valami. Telefirkálnak egy rakás papírt, és az ember még csak nem is látja azt a bíróságot. Itt rohad el a rácsok mögött. Mondd meg őszintén, meg lehet enni azt a levest? És azt a káposztát a fagyott krumplival? Az istenfáját, ilyen hülye világháborút még nem ettem. Egészen másképpen képzeltem az egészet.

- Én most is teljesen meg vagyok elégedve - mondta Švejk -, még évekkel ezelőtt, amikor tényleges szolgálatban voltam, a mi Solpera zupásunk mindig azt mondta, hogy a katonaságnál mindenki tisztában kell hogy legyen a kötelességével, és közben úgy szájon vágott, hogy azt soha nem felejtette el az ember. Vagy a megboldogult Kvajser óberlajtnant, amikor puskaszemle volt, mindig előadást tartott nekünk, hogy minden katona a legnagyobb lelki érzéketlenséget kell hogy mutassa, mert a katonák csak barmok, akiket az állam etet, tömi őket, kávét itat velük, dohányt ad nekik a pipájukba, és ezért húzni kell az igát, mint egy ökörnek.

Vodička, az öreg árkász, gondolkozott egy darabig, majd megszólalt:

- Švejk, ha majd ott leszel a hadbíró előtt, össze ne kavard a dolgot, és megint csak azt ismételd el, amit a kihallgatáson már mondtál, nehogy benne maradjak a pácban. Legfontosabb, hogy te láttad, amikor azok a magyar zsiványok nekem támadtak. Tudod, hogy közös számlára csináltuk az egészet.

- Ne félj semmit, Vodička - nyugtatta meg Švejk -, csak nyugalom, semmi izgalom, hát az is valami, ha egy ilyen hadosztálybíróság előtt áll az ember? Azt láttad volna, hogy évekkel ezelőtt milyen kurtán-furcsán ment a dolog az ilyen katonai bíróságoknál. Ott volt nálunk tényleges szolgálatban egy Herál nevű tanító, és ez egyszer elmesélte nekünk a priccsen fekve, amikor az egész szoba kaszárnyaáristomot kapott, hogy a prágai múzeumban megvannak egy könyvben egy ilyen katonai bíróság feljegyzései Mária Terézia korából. Minden ezrednek megvolt a hóhérja, és ez darabonként egy Mária Terézia-tallérért végezte ki az ezredből való katonákat. És az írások szerint volt olyan nap, amikor ez a hóhér öt tallért is megkeresett.

- Na persze - tette hozzá Švejk megfontoltan -, akkoriban erős ezredek voltak, és mindig jött kiegészítés a falvakból.

- Amikor Szerbiában voltam - mondta Vodička -, a mi dandárunknál cigarettát kaptak azok, akik jelentkeztek komitácsit akasztani. Minden felakasztott pasasért tíz Sport cigaretta járt, nőkért és gyerekekért öt. Aztán az intendantúra spórolni kezdett, és inkább csapatosan agyonlőtte őket. Velem szolgált egy cigány, és mi sokáig nem tudtuk róla, hogy ezt csinálja. Csak az volt a feltűnő, hogy éjszaka mindig behívták az irodára. Akkor a Drinánál álltunk. Aztán egy éjszaka, amikor a cigány elment, valakinek eszébe jutott, hogy átkutatja a holmiját, és a bitangnak három darab százas cigarettacsomagja volt a hátizsákjában. Aztán hajnal felé visszajött a csűrbe, ahol háltunk, és mi rövid úton elintéztük. Leterítettük a földre, és egy Bĕloun nevű bajtárs szíjjal megfojtotta. De a bitang olyan szívós volt, mint egy macska.

Vodička, az öreg árkász, köpött egyet: - Az istennek se akart megfulladni, már összecsinálta magát nekünk, kidülledt a szeme, és még mindig életben volt, mint egy kakas, amelyiknek csak félig vágták el a nyakát. Erre széttépték, mint egy macskát. Ketten a fejét fogták, ketten a lábát, és kitekerték a nyakát. Aztán ráhúztuk a hátizsákját a cigarettákkal együtt, és szépen bedobtuk a Drinába. Ki is akart volna szívni olyan cigarettából. Reggel aztán mindent tűvé tettek érte.

- Jelenteni kellett volna, hogy megszökött - jegyezte meg bölcsen Švejk -, hogy már régen készülődött rá, és mindennap azt mondta, hogy meg fog lógni.

- Eh, ki gondolt volna ilyesmire - felelte Vodička -, mi megtettük a magunkét, és a többivel egyáltalán nem törődtünk. Ott nagyon könnyű volt az ilyesmi, mindennap eltűnt valaki, és aztán már a Drinából se halászták ki. A felpuffadt komitácsik nagyon szépen úsztak ott a Drinán a Duna felé, a mi szétlőtt landvereseink mellett. Egy-két tapasztalatlan fiú, aki először látott ilyet, egy kis lázat kapott tőle.

- Azoknak kinint kellett volna adni - mondta Švejk.

Éppen beléptek a hadosztálybíróság irodáinak barakkjába, és a patruj azonnal bevezette őket a 8. számú irodahelyiségbe, ahol az iratokkal megrakott hosszú asztal mögött Ruller hadbíró ült.

Előtte néhány törvénykönyv hevert, rajtuk egy félig üres teáspohár. Az asztal jobb oldalán feszület állott, elefántcsont utánzatból, beporosodott Krisztussal, aki kétségbeesetten nézett le a keresztjének talpára, melyet cigarettacsutkák tömege borított.

Ruller hadbíró éppen újabb fájdalmat okozott a megfeszített istennek, amennyiben a kereszt talpán megint elnyomott egy cigarettát, s a másik kezével felemelte a teáspoharat, amely hozzáragadt egy törvénykönyvhöz.

Miközben kiszabadította a poharat a törvénykönyv fogságából, tovább lapozott egy könyvben, amelyet a tiszti kaszinóból vett kölcsön.

Ez a könyv, amelyet Fr. S. Kraus írt, a következő sokat ígérő címet viselte: "Forschungen zur Entwicklungsgeschichte der geschlechtlichen Moral."[157]

Ruller hadbíró elnézegette a férfi és női nemi szerveket ábrázoló naiv rajzokat, a melléjük írt versekkel együtt, amelyeket a tudós Fr. S. Kraus a berlini Nyugati pályaudvar klozettjában fedezett fel - érthető tehát, hogy nem lett figyelmes a belépőkre.

A reprodukciók szemléléséből csak Vodička köhögése riasztotta fel.

- Was geht los?[158] - kérdezte tovább lapozva, s a naiv rajzok, skiccek és vázlatok folytatását nézegetve.

- Hadbíró úrnak alázatosan jelentem - felelte Švejk -, hogy Vodička bajtárs meghűlt, és most köhög.

Ruller hadbíró csak most nézett rá Švejkre és Vodičkára.

Megpróbált szigorú arckifejezést ölteni.

- Végre, hogy idevánszorogtatok, gazemberek - mondta, beletúrva az asztalon heverő iratok rakásába -, kilenc órára hívattalak benneteket, és most már mindjárt tizenegy.

- Hogy állsz, te ökör? - kérdezte Vodičkától, aki vette magának azt a bátorságot, hogy "pihenj"-be lépjen. - Majd ha azt mondom, hogy ruht, akkor azt csinálsz a patáddal, amit akarsz.

- Hadbíró úrnak alázatosan jelentem - szólalt meg Švejk -, hogy neki reumája van.

- Jobb lesz, ha befogod a pofád - mondta Ruller hadbíró -, majd ha kérdezek tőled valamit, akkor felelhetsz. Már háromszor voltál nálam kihallgatáson, és harapófogóval se lehetett kihúzni belőled semmit. Nahát, megtalálom, vagy nem találom meg? Hogy énnekem mennyi munkám van veletek, nyavalyások. De meg is keserülitek, hogy fölöslegesen fárasztottátok a bíróságot.

- Nahát, ide nézzetek, piszok disznók - mondta, amikor végre kihúzott az aktacsomóból egy terjedelmes iratot a következő felirattal:

SCHWEJK & WODITSCHKA

- Ne higgyétek, hogy itt fogtok henteregni a hadosztálybíróságon valami hülye verekedés miatt, és csak egy kicsit is elkerülitek a frontot. Miattatok már a hadseregbíróságra is telefonálnom kellett, barmok.

Felsóhajtott.

- Ne vágj olyan komoly képet, Švejk, majd a fronton elmegy a kedved attól, hogy valami honvédekkel verekedj - folytatta -, az ellenetek indított eljárás be van szüntetve, mindegyik megy az alakulatához, ott majd a raporton megkapjátok a kellő büntetést, aztán kimentek a frontra egy menetszázaddal. Ha még egyszer a kezembe kerültök, gazemberek, úgy elbánok veletek, hogy attól koldultok. Itt az elbocsátó cédula, és viselkedjetek tisztességesen. Vezesse őket a 2-es számba.

- Hadbíró úrnak alázatosan jelentem - mondta Švejk -, hogy mi a hadbíró úr szavait mind a ketten a szívünkbe fogjuk vésni, és nagyon szépen köszönjük a hadbíró úr jóságát. Ha most civilben volnánk, akkor bátorkodnék azt mondani, hogy a hadbíró úr egy aranyember. És ugyanúgy mind a ketten őszintén bocsánatot kell kérjünk a hadbíró úrtól, hogy a hadbíró úrnak olyan sokszor be kellett piszkolni magát velünk. Mi ezt igazán nem érdemeljük meg.

- Most aztán menjetek már a fenébe! - kiáltott rá a hadbíró Švejkre. - Ha Schröder óberszt úr nem szól az érdeketekben, nem tudom, mit csináltam volna veletek.

Vodička csak a folyosón érezte magát megint a régi Vodičkának, amikor a patruj a 2-es számú irodába kísérte őket.

A kísérő katona attól félt, hogy elkésik az ebédről, és ezért így szólt hozzájuk:

- Mozogjatok egy kicsit, fiúk, úgy másztok, mint a tetűk.

Erre Vodička közölte vele, hogy ne sokat pofázzon.

Mivel az irodából a katonai írnokok elmentek menázsiért, a kísérő katona kénytelen volt ideiglenesen visszakísérni őket a hadosztály bíróság fogdájába, s ezenközben dühös káromkodásokat intézett a katonai írnokok gyűlölt fajtájának címére.

- A bajtársak majd megint kiszednek minden zsíros falatot a levesemből - panaszolta tragikusan -, és hús helyett csak mócsingot hagynak. Tegnap is bekísértem két alakot a lágerbe, és valaki felzabálta a fél veknimet, amit közben kifaszoltak nekem.

- Ti itt a hadosztálybíróságon másra se tudtok gondolni, csak a zabálásra - mondta Vodička, aki immár teljesen feléledt.

Az egyéves önkéntes, amikor közölték vele, hogy mi lett a vége a dolognak, így kiáltott fel: - Szóval a menetszázad, barátaim! Olyan ez, mint a cseh turisták lapjában: "Szerencsés túrát!" Az úti előkészületek már megtörténtek, a dicsőséges hadvezetés már mindenről gondoskodott, és mindent elintézett. Ti is meghívót kaptatok, hogy vegyetek részt a nagy galíciai kiránduláson. Vidám elmével és könnyű, örvendező szívvel vágjatok neki az útnak. Szeressétek majd tiszta szívből azt a vidéket, ahol megismerkedtek a lövészárkokkal. Gyönyörű táj az és főként nagyon érdekes. A távoli idegenben is úgy fogjátok érezni magatokat, mintha otthon volnátok, egy rokoni tájon, sőt csaknem úgy, mint édes szülőföldeteken. Magasztos érzésekkel vágjatok neki a zarándokútnak ama vidék felé, amelyről már az öreg Humboldt is megmondta: "Az egész világon nem láttam semmi nagyszerűbbet annál a hülye Galíciánál." Azok a bőséges és értékes tapasztalatok, amelyeket dicsőséges hadseregünk az első galíciai visszavonulás alkalmával gyűjtött, kétségtelenül üdvös útmutatásul szolgálnak majd újabb hadműveleteink számára a második út programjának összeállításában. Csak folyvást előre az orrotok után Oroszország felé, és örvendezve lőjétek a levegőbe összes patronjaitokat.

Ebéd után, mielőtt Švejk és Vodička elment volna az irodára, odalépett hozzájuk a szerencsétlen tanító, aki a tetvekről szóló verset írta, és félrevonva őket, titokzatosan így szólt: - El ne feledjétek, hogy amint az orosz oldalon lesztek, mindjárt ezt kell hogy mondjátok az oroszoknak: "Zdrásztvujtye, ruszkije bratja, mi bratja csehi, mi nyet avsztrijci."[159]

Mielőtt kiléptek volna a barakkból, Vodička tüntetően kifejezésre akarta juttatni a magyarokkal szemben táplált érzelmeit, valamint azt a körülményt, hogy a fogság nem gyöngítette meg és nem ingatta meg a meggyőződésében, azért rátaposott annak a magyarnak a lábára, aki nem akart a hadseregben szolgálni, és ráordított: - Húzzál cipőt, nyavalyás!

- Kár, hogy nem felelt - közölte aztán bosszúsan Švejkkel Vodička, az öreg árkász -, kár, hogy nem mondott valamit, akkor az egyik fülétől a másikig felhasítottam volna neki a pofáját. De ez a hülye pofa hallgat, és tűri, hogy a lábára tapossanak. Az istenfáját, Švejk, csak úgy forr bennem a méreg, hogy nem ítéltek el. Most úgy néz ki a dolog, mintha röhögnének rajtunk, és azt mondanák, hogy az, amit a magyarokkal csináltunk, egy fabatkát sem ér. Pedig úgy verekedtünk, mint az oroszlánok. Te vagy az oka, hogy nem ítéltek el bennünket, és olyan igazolást adtak, mintha még verekedni se tudnánk rendesen. Mit gondolnak ezek mirólunk? Egészen rendes kis kalamajka volt.

- Kedves fiam - mondta Švejk jóindulatúan -, nem is tudom megérteni, miért nem örülsz neki, hogy a hadosztálybíróság minket hivatalosan egész rendes embereknek ismert el, akikkel szemben semmit se hozhat fel. Igaz, hogy én a kihallgatáson mindenféleképpen csűrtem-csavartam a dolgot, azt így kell csinálni, a hazugság kötelesség, mint ahogy a Bass ügyvéd mondogatja mindig az ügyfeleinek. Mikor a hadbíró úr megkérdezte tőlem, hogy miért törtünk be a Kákonyi úr lakásába, én egyszerűen azt feleltem: "Úgy gondoltam, hogy a legjobban akkor ismerkedhetünk meg a Kákonyi úrral, ha elmegyünk hozzá látogatóba." A hadbíró úr aztán már semmit se kérdezett tőlem, és elege volt az egészből.

- Sose felejtsd el - folytatta elmélkedéseit Švejk -, hogy a katonai bíróságok előtt senki se szabad hogy valljon. Amikor a helyőrségi fogházban ültem, a szomszéd szobából egy katona mindent bevallott, és ahogy a többiek erről tudomást szereztek, mindjárt megpokrócozták, és ráparancsoltak, hogy vonja vissza a vallomását.

- Ha valami tisztességtelen dolgot csinálnék, akkor nem vallanám be - mondta Vodička, az öreg árkász -, de amikor az a zsivány hadbíró egyenesen megkérdezte tőlem: "Verekedett?", én azt feleltem: "Igen, verekedtem." - "Bántalmazott valakit?" - "Hát hogyne, hadbíró úr." - "Megsebesített valakit?" - "Magától értetődik, hadbíró úr. Hadd lássa, hogy kivel van dolga." És éppen az a szégyen, hogy szabadon eresztettek minket. Ez olyan, mintha nem akarná elhinni, hogy szétvertem azokon a magyar legényeken az übersvungomat, hogy nudlit csináltam belőlük meg csupa daganatot és kék foltot. Te is ott voltál, láttad, hogy egyszerre három magyar volt rajtam, és egy pillanat múlva már a földön fetrengett mind a három, és én megtapostam őket. És ezek után egy ilyen, taknyos hadbíró-fajzat beszünteti ellenünk a vizsgálatot. Ez olyan, mintha azt mondaná nekem: "Menjen már, maga szarházi, maga és a verekedés!" Majd ha vége lesz a háborúnak, és megint civilben leszek, valahol csak ráakadok erre a rohadtra, és megmutatom neki, hogy tudok-e verekedni, vagy nem. Azután idejövök Királyhidára, és olyan rumlit csapok itt, amilyet még nem látott a világ, hogy az emberek a pincébe fognak bújni, amikor megtudják, hogy eljöttem látogatóba ezekhez a királyhidai bitangokhoz, a nyomorultakhoz, a dögökhöz.

Az irodában minden rendkívül gyorsan zajlott le. Egy őrmester, akinek még zsíros volt a szája az ebédtől, rendkívül komoly képpel átadta Vodičkának és Švejknek az irataikat, és nem mulasztotta el az alkalmat, hogy mindkettőjükhöz beszédet intézzen, melyben katonai szellemükhöz apellált, s mivel wasserpolák[160] volt, szónoklatát átszőtte tájszólásának különböző szép kifejezéseivel: "marekvium", "glupi rolmopszije", "krajcova szedmina", "szvinya poripana" és "dum vam banye na mjeszjnuckovi vasi gzichti".[161]

Mikor Švejk elbúcsúzott Vodičkától, mivel mindegyiket a maga alakulatához kísérték, így szólt az öreg árkászhoz: - Ha vége lesz ennek a háborúnak, gyere el hozzám látogatóba. Minden este hat órától fogva megtalálsz a "Kehely"-ben a Bojištĕn.

- Világos, hogy elmegyek - felelte Vodička -, lesz ott valami rumli?

- Ott mindennap előjön valami - ígérte Švejk -, de ha éppen túl nagy csend lenne, majd elintézzük valahogy.

Elváltak, s amikor már jó néhány lépésnyire voltak egymástól, Vodička, az öreg árkász, visszakiáltotta Švejknek: - De biztosan gondoskodjál valami mulatságról, mire megjövök.

Švejk pedig így válaszolt: - Jó, csak feltétlenül ott legyél, ha vége lesz ennek a háborúnak.

Mind messzebbre kerültek egymástól, s egy idő múlva a második barakksor sarkánál ismét felharsant Vodička hangja: - Švejk, Švejk, milyenfajta sört mérnek ott a "Kehely"-ben?

Švejk válasza úgy szólt, mint a távoli visszhang: - Velkopopoviceit.

- Azt hittem, hogy smíchovit - kiáltotta a távolból Vodička.

- Lányok is vannak ott - ordította Švejk.

- Hát akkor a háború után, este hat órakor - kiáltotta lentről. Vodička.

- Gyere inkább fél hétre, hogyha netalán elkésnék - felelte Švejk. És Vodička még egyszer odakiáltott, immár nagyon messziről:

- Hat órára nem tudsz ott lenni?

- Jól van, ott leszek hatra - hallotta Vodička a távolodó Švejk válaszát.

Így búcsúzott el Švejk, a derék katona, Vodičkától, az öreg árkásztól.

"Wenn die Leute auseinander gehen, da sagen sie auf Wiedersehen."[162]

 

BRUCK AN DER LEUTHÁTÓL SOKAL FELÉ

Lukᚠfőhadnagy izgatottan járkált fel és alá a 11. menetszázad irodájában. Ez az iroda egy sötét lyuk volt a század barakkjában, s deszkafal választotta el a folyosótól. Egy asztal, két szék, egy petróleumoskanna és egy priccs. A főhadnagy előtt Vaněk számvivő őrmester állt, aki itt szokta kitölteni a zsoldfizetési lapokat, itt könyvelte a legénységi konyha számláit, ő volt az egész század pénzügyminisztere, s itt töltötte az egész áldott napot, itt is aludt.

Az ajtóban egy kövér baka állt, olyan hosszú szakállal, mint Krakonoš.[163] Baloun volt ez, a főhadnagy új tisztiszolgája, civilben molnár, valahonnan Český Krumlov mellől.

- Maga valóban nagyszerű puccert választott ki nekem - fordult Lukᚠfőhadnagy a számvivő őrmesterhez -, szívből köszönöm magának ezt a kedves meglepetést. Első nap, hogy ebédért küldöm a tisztikonyhára, mindjárt felfalja nekem a felét.

- Kiöntöttem, kérem szépen - mondta a kövér óriás.

- Jó, kiöntötted. De csak a levest vagy a szószt önthetted ki, nem pedig a frankfurti pecsenyét. Akkora kis darabot hoztál, amennyi a körmöm alatt elférne. És hová tetted a rétest?

- Én...

- Ne tagadj, felfaltad.

Lukᚠfőhadnagy oly komolyan és oly szigorú hangon mondta ki az utolsó szavakat, hogy Baloun önkéntelenül is hátrált két lépést.

- Informálódtam a konyhában, hogy mit adtak ebédre. Leves volt májgombóccal. Hová tetted a gombócokat? Mind kihalásztad útközben, ez a színtiszta igazság. Aztán marhahús volt uborkával. Mit csináltál vele? Azt is felfaltad. Két szelet frankfurti pecsenye. És csak egy fél szeletet hoztál, mi? Két darab rétes! Hová tetted? Beletömted a hülye fejedbe, te gyalázatos disznó. Beszélj, hová tetted a rétest? Hogy beleejtetted a sárba? Te kapcabetyár. Meg tudod nekem mutatni azt a helyet, ahol a sárban fekszik? Hogy mindjárt odaszaladt valami kutya, mintha fütyültek volna neki, rávetette magát, és elvitte? Krisztus atyám, úgy felpofozom azt a dagadt képedet, hogy olyan lesz a fejed, mint egy dézsa! És még tagad nekem a disznó. Tudod, hogy ki látott meg? Itt van ni, rechnungsfeldwebl Vaněk. Ő jött oda hozzám, és azt mondta: "Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy ez a disznó, ez a Baloun, az óberlajtnant úr ebédjét zabálja. Kinézek az ablakból, és látom, hogy fal, mintha egy hete nem evett volna." Ide hallgasson, sie rechnungsfeldwebl, hát nem tudott egy másik marhát találni nekem, pont ezt a gazembert kellett?

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, úgy látszott, hogy Baloun a legrendesebb ember az egész menetszázádunkból. Olyan nagy mamlasz, hogy még egy gevergriffet se tud megjegyezni magának, és ha puskát adunk a kezébe, még valami szerencsétlenséget csinál. A legutóbbi gyakorlaton kis híján kilőtte a szomszédja szemét vaktölténnyel. Úgy gondoltam, hogy legalább az ilyen szolgálatra meg fog felelni.

- Meg, és felfalja a gazdája egész ebédjét - mondta Lukᚠ-, mintha nem volna neki elég a porciója. Csak nem vagy éhes?

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én folyton éhes vagyok. Ha valakinek marad egy kis komiszkenyere, hát megveszem tőle cigarettáért, de az is kevés, akármennyit kapok. Én már természettől fogva ilyen vagyok. Mindig azt hiszem, hogy már jóllaktam, pedig dehogy. Egy kis idő múlva megint, éppen úgy, mint evés előtt, elkezd korogni a gyomrom, és máris újra jelentkezik a rohadt. Néha azt hiszem, hogy most már igazán elég volt, hogy most már semmi se fér belém, és mégis. Látok valakit, hogy eszik, vagy csak megérzem a szagát, és máris olyan a gyomrom, mintha egerek háltak volna benne. Mindjárt jelentkezik a gyomor, és követeli a magáét, és akkor én lenyelném a patkószöget is. Óberlajtnant úrnak alássan jelentem, én már kértem, hogy adjanak nekem dupla porciót; Budĕjovicében már voltam evégett az ezredorvos úrnál, és ő ahelyett három napra ott fogott a maródiszobán, és mindennap csak egy kis bögre üres levest kaptam. Azt mondja, majd én megtanítalak, te szemét, hogy éhes legyél. Gyere csak ide még egyszer, meglátod, hogy amikor elmész, olyan leszel, mint a fuszujkaszár! Nekem, óberlajtnant úr, kérem, nem muszáj csak finom dolgokat látni, engem a közönséges dolgok is mindjárt ingerelni kezdenek, és rögtön megered a nyálam. Jelentem alássan, óberlajtnant úr, tisztelettel kérem, hogy engedélyezzenek nekem dupla porciót. Ha már hús nem is lesz, hát legalább körítést, krumplit, gombócot, egy kis szószt, abból mindig marad...

- Jó, végighallgattam a pimaszságaidat, Baloun - felelte Lukᚠfőhadnagy. - Hallott már ilyet, sie rechnungsfeldwebl, hogy egy katona mindennek a tetejébe még olyan pimasz is lett volna, mint ez a csirkefogó? Felfalja az ebédemet, és még azt kívánja, hogy dupla porciót engedélyezzek neki. Na de majd én megtömöm a gyomrodat, Baloun.

- Sie rechnungsfeldwebl - fordult Vaněkhez -, kísérje ezt az alakot Weidenhoffer káplárhoz, kössék ki szépen az udvaron a konyha előtt két órára, hadd nézze végig az esti gulyásosztást. Jó magasra kössék ki, hogy csak lábujjhegyen álljon, és lássa, ahogy a kondérban fő a gulyás. És az egész gulyásosztás alatt ott legyen kikötve a disznó, hogy csorogjon a nyála, mint egy kiéhezett szukának, amelyik a hentesbolt előtt szaglászik. Mondja meg a szakácsnak, hogy a Baloun porcióját osszák szét!

- Parancsára, óberlajtnant úr. Gyerünk, Baloun!

Amikor kifelé indultak, a főhadnagy megállította őket az ajtóban, és Baloun rémült arcára pillantva, diadalmasan így kiáltott: - Nahát, Baloun, most kihúztad a lutrit. Jó étvágyat kívánok! És ha még egyszer előfordul az ilyesmi, irgalmatlanul hadbíróság elé állítlak.

Miután Vaněk visszajött, és közölte, hogy Baloun már ki van kötve, Lukᚠfőhadnagy azt mondta: - Maga ismer engem, Vaněk, tudja, hogy nem szívesen csinálok ilyet, de nem tehetek róla. Először is be kell látnia, hogy ha a kutyától elveszik a csontját, hát morog. Nem akarom, hogy egy ilyen aljas fickó éljen mellettem, másodszor pedig már az a körülmény is, hogy Baloun ki van kötve, nagy erkölcsi és lélektani hatást fog gyakorolni az egész legénységre. Ezek a zsiványok az utóbbi időben, amióta menetszázadban vannak, és tudják, hogy holnap vagy holnapután kimennek a harctérre, azt csinálnak, amit akarnak.

Lukᚠfőhadnagy rendkívül meggyötörtnek látszott, és csendes hangon folytatta: - Tegnapelőtt a nachtübungon, mint maga is tudja, az einjährigfreiwilligenschule[164] ellen kellett manővereznünk a cukorgyár mögött. Az első svarm volt az elővéd, az csendesen haladt az országúton, mert én magam vezettem, de a második, amelynek az volt a feladata, hogy balra menjen, és előőrsöket küldjön a cukorgyár felé, az úgy viselkedett, mintha kiránduláson lett volna. Úgy daloltak és dobogtak, hogy biztos elhallatszott egészen a lágerig. Aztán a jobbszárnyon előrement a harmadik svarm, hogy felderítse a terepet az erdő alatt, az jó tíz percnyire volt tőlünk, és még olyan messziről is látszott, hogy a betyárok cigarettáznak, csak úgy fénylettek azok a tüzes pontok a sötétben. A negyedik svarmot meg hátvédnek jelöltük ki, és az ördög tudja, hogy történt, de egyszerre csak az elővédünk előtt bukkant fel, úgyhogy ellenségnek hittük, és nekem vissza kellett vonulnom a saját hátvédem elől, amely egyre tovább nyomult ellenem. Hát így néz ki a tizenegyes menetszázad, amit örököltem. Mit csináljak velük? Hogy fognak viselkedni egy igazi gefechtben?

Lukᚠfőhadnagynak közben össze volt téve a keze, az arca vértanúi kifejezést öltött, és az orra hegye megnyúlt.

- Emiatt nem főjön a feje, főhadnagy úr - próbálta megnyugtatni Vaněk számvivő őrmester -, ne tessék ezzel gyötörni magát. Én már három menetszázadnál voltam, mindegyiket szétverték az egész zászlóaljjal együtt, és aztán megint újat alakítottunk. És mindegyik menetszázad olyan volt, mint a másik, egyik se volt jobb egy hajszállal se, mint az óberlajtnant úré. A legrosszabb volt a kilencedik. Az magával cipelte fogságba az összes sarzsikat és a századparancsnokot is. Engem csak az mentett meg, hogy éppen az ezredtrénhez mentem rumot meg bort faszolni a századnak, és így nélkülem csinálták az egészet.

- És tetszik tudni, óberlajtnant úr, hogy a múltkori nachtübungon, amiről beszélni tetszett, az einjährigfreiwilligenschule, amelyiknek be kellett volna kerítenie a mi századunkat, egészen a Fertő tóig kalandozott? Folyton csak masírozott előre, amíg meg nem virradt, és így az előőrsök egyszerre csak a mocsárban voltak. És maga Ságner kapitány úr vezette őket. Talán egészen Sopronig elmentek volna, ha ki nem világosodik - folytatta titokzatos hangon a számvivő őrmester, aki nagy gyönyörűséget talált az ilyen esetekben, és nyilvántartotta az összes hasonló történeteket.

- És tetszik tudni, óberlajtnant úr - mondta bizalmasan kacsintva -, hogy úgy van, hogy a Ságner kapitány úr lesz a mi menetzászlóaljunk parancsnoka? Azelőtt, mint ahogy Hegner törzsőrmester mondta, azt beszélték, hogy a főhadnagy úr lesz a zászlóaljparancsnok, mert a főhadnagy úr minálunk a legidősebb tiszt, de aztán állítólag a hadosztály közölte a dandárral, hogy Ságner kapitány urat nevezték ki.

Lukᚠfőhadnagy meredten nézte a poros padlót, és cigarettára gyújtott. Tudott arról, amit Vaněk mesélt, és meg volt győződve róla, hogy igazságtalanság történt vele. Ságner kapitány már kétszer megelőzte az előlépésben; de Lukᚠmost csak annyit mondott:

- Ugyan, Ságner kapitány...

- Én nem nagyon örülök ennek - közölte bizalmasan a számvivő őrmester. - Hegner törzsőrmester mesélte, hogy Ságner kapitány úr Szerbiában a háború elején ki akarta tüntetni magát valahol a montenegrói hegyekben, és a zászlóaljából egymás után kergette neki a századokat a szerb stellungok masingeverjeinek, habár ez teljesen fölösleges dolog volt, és a gyalogság ott bagót sem ért, mert a szerbeket azok közül a sziklák közül csak a tüzérség tudta volna kiverni. Az egész bataillonból összesen nyolcvan ember maradt, Ságner kapitány úr is lövést kapott a kezébe, aztán meg vérhast a kórházban, aztán visszajött Budĕjovicébe az ezredhez, és tegnap este állítólag azt mesélte a kaszinóban, hogy ő milyen jól érzi magát a fronton, hogy ő otthagy akár egy egész marsbataillont, de megmutatja, hogy mit tud, és signum laudist fog kapni, mert Szerbiáért orrot kapott, de most vagy elesik az egész marsbataillonnal vagy kinevezik alezredesnek, még ha bele is pusztul az a marsbataillon. Én azt hiszem, óberlajtnant úr, hogy ez a rizikó miránk is vonatkozik. Nemrég mesélte Hegner törzsőrmester, hogy nem tetszik túlságosan jóba lenni a Ságner kapitány úrral, és hogy ezért ő először a mi századunkat küldi majd a gefechtbe, méghozzá a legborzalmasabb helyekre.

A számvivő őrmester felsóhajtott: - Nekem az volna a véleményem, hogy egy ilyen háborúban, mint ez, amikor olyan sok a katonaság, és olyan hosszú a front, rendes manőverezéssel többet lehetne elérni, mint valami elkeseredett támadásokkal. Én láttam olyat a Dukla alatt, a tizedik menetszázaddal. Akkor minden nagyon simán ment, parancs jött, hogy "nicht schiessen", így hát nem is lőttünk, és vártuk, hogy az oroszok jöjjenek közel hozzánk. Egyetlen puskalövés nélkül elfoghattuk volna őket, de akkor a balszárnyunkon landveresek voltak, és ezek a hülyék úgy megijedtek, mikor az oroszok közeledtek, hogy hanyatt-homlok megindultak lefelé a havas lejtőn, mint egy szánkópályán, és mi parancsot kaptunk, hogy az oroszok áttörték a balszárnyat, és mi próbáljunk eljutni a dandárhoz. Én akkor éppen a dandárnál voltam aláíratni a kompanieverpflegungsbuchot,[165] mert nem tudtam megtalálni az ezredtrénünket, és így láttam, hogy a tizedik menetszázadból az első menekülők megérkeztek a dandárhoz. Estig százhúszan jöttek, a többiek állítólag eltévedtek menekülés közben, és lecsúsztak valahová az orosz stellungokba a hóban, mintha csak ródliztak volna. Az ott borzasztó volt, óberlajtnant úr, a Kárpátokban az oroszoknak fent is, lent is voltak stellungjaik. És aztán, óberlajtnant úr, kérem, a Ságner kapitány úr...

- Hagyjon már békén a Ságner kapitány úrral - mondta Lukᚠfőhadnagy -, mindezt tudom, és ne higgye, hogy majd ha valami sturmba vagy gefechtbe kerülünk, akkor maga véletlenül megint valahol az ezredtrénnél lesz, rumot és bort faszolni. Már figyelmeztettek rá, hogy maga iszik, mint egy kefekötő, és csak rá kell nézni arra a vörös orrára, mindjárt látja az ember, hogy kivel áll szemben.

- Ez még a Kárpátokból van, óberlajtnant úr, ott muszáj volt, a menázsi hidegen érkezett fel hozzánk, a lövészárkok benne a hóban, tüzet rakni nem volt szabad, úgyhogy csak az a rum tartotta bennünk a lelket. És ha én nem vagyok ott, úgy lett volna, mint a többi századokban, hogy még rum se volt, és az emberek megfagytak. Ellenben minálunk mindenkinek vörös volt az orra a rumtól, igaz, hogy ez megint csak pech volt, mert a zászlóaljtól parancs jött, hogy járőrbe csak olyanok menjenek, akiknek vörös az orra.

- Most már vége van a télnek - közölte sokatmondóan a főhadnagy.

- A harctéren, óberlajtnant úr, bármilyen évszakban nélkülözhetetlen dolog a rum, éppen úgy, mint a bor. Hogy úgy mondjam, jó hangulatot csinál. Egy fél csajka bortól és egy negyedliter rumtól akár az ördöggel is megverekszik a legénység... Melyik marha kopog már megint az ajtón, nem látja, hogy ki van írva: Nicht klopfen! Herein![166]

Lukᚠfőhadnagy a széken ülve az ajtó felé fordult, és nézte, ahogy az ajtó lassan és halkan kinyílik. S éppoly halkan belépett a 11. menetszázad irodájába Švejk, a derék katona - szalutálva jött be, valószínűleg már odakint kezdett szalutálni, amikor a Nicht klopfen! feliratot bámulta.

Szalutálása tökéletes összhangban volt végtelenül elégedett és gondtalan arckifejezésével. Úgy nézett ki, mint a tolvajok görög istene, akit egy osztrák baka józan egyenruhájába bújtattak.

Lukᚠfőhadnagy egy pillanatra lehunyta a szemét, miközben Švejk, a derék katona, átölelte és megcsókolta őt a tekintetével.

Körülbelül ilyen szeretettel nézhetett atyjára a tékozló fiú, aki elveszett vala és megtaláltatott, mikor hazatérése után az atya nyársra húzatott a tiszteletére egy tulkot.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy megint itt vagyok - szólalt meg az ajtóban Švejk, olyan őszinte természetességgel, hogy Lukᚠfőhadnagy egyszeriben magához tért. Amióta Schröder ezredes közölte vele, hogy ismét a nyakára küldi Švejket, Lukᚠfőhadnagy a lelke mélyén mindennap messzebbre tolta ezt a találkozást. Minden reggel így szólt magához: "Ma talán még nem jön meg, talán elkövetett valamit, és még ott tartják."

És mindezen kombinációkat Švejk most romba döntötte a belépésével, amelyet oly kedvesen és egyszerűen hajtott végre.

Švejk most ránézett Vaněk számvivő őrmesterre, odafordult és barátságosan mosolyogva átadta neki a papírjait, amelyeket a köpenye zsebéből húzott elő: - Rechnungsfeldvébl úrnak jelentem alássan, hogy ezeket a papírokat, amiket az ezredirodán állítottak ki nekem, át kell adjam a rechnungsfeldvébl úrnak. A lénung miatt van, és hogy tessék engem beírni a verpflegungba.

Švejk olyan könnyed, társaságbeli modorban mozgott a 11. menetszázad irodájában, mintha ő meg Vaněk a legjobb barátok lettek volna, de a számvivő őrmester nagyon kurtán reagált erre:

- Tegye le az asztalra.

- Nagyon jól tenné, sie rechnungsfeldwebl, ha magamra hagyna Švejkkel - mondta felsóhajtva Lukᚠfőhadnagy.

Vaněk kiment, és megállt az ajtó előtt, hogy kihallgassa, mit fognak mondani egymásnak ezek ketten.

Egy ideig semmit se hallott, mert Švejk is, Lukᚠfőhadnagy is hallgatott. Mindketten hosszan nézték és figyelték egymást. Lukᚠúgy nézte Švejket, mintha meg akarná hipnotizálni, mint ahogy a kakas néz a tyúkra, mielőtt rávetné magát.

Švejk, mint mindig, lágy, meleg tekintettel nézte Lukᚠfőhadnagyot, mintha azt akarná mondani: "Újra együtt, édes szívem, most már semmi se választ el bennünket egymástól, galambom."

S mivel a főhadnagy sokáig nem szólalt meg, Švejk szemei fájdalmas gyengédséggel így unszolták: "Hát mondj valamit, aranyom, ontsd ki a szíved!"

Lukᚠfőhadnagy végül megtörte a kínos csendet, és jókora adag gúnyt próbált elhelyezni a szavaiban: - Isten hozta, Švejk. Nagyon szépen köszönöm, hogy meglátogatott. Nem is vártam ilyen kedves vendéget.

De nem bírta türtőztetni magát, és az elmúlt napok dühe egy borzalmas ökölcsapásban tört ki belőle: olyat ütött az asztalra, hogy a kalamáris felugrott, és befröcskölte tintával a lénunglistát.

Ugyanakkor Lukᚠfőhadnagy is felugrott, szorosan odaállt Švejk elé, és ráordított: - Maga barom - aztán fel s alá kezdett járkálni az iroda szűk helyiségében, és valahányszor Švejk elé ért, kiköpött.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - mondta Švejk, mivel Lukᚠfőhadnagy szüntelenül csak járt fel és alá, iszonyú dühében papírgalacsinokat vágott a sarokba, és mindig odament az asztalhoz egy újabb darab papírért -, alázatosan jelentem, hogy a levelet rendben átadtam. Szerencsésen megtaláltam Kákonyiné őnagyságát, és mondhatom, hogy nagyon szép nő, én ugyan csak egyszer láttam, amikor éppen sírt...

Lukᚠfőhadnagy leült a számvivő altiszt priccsére, és rekedt hangon felkiáltott: - Mikor lesz ennek vége, Švejk?

Švejk úgy felelt, mintha ezt a kérdést nem is hallotta volna: - Azután volt ott egy kis kellemetlenség, de én magamra vállaltam az egészet. Ők ugyan nem akarták nekem elhinni, hogy én levelezek azzal a hölggyel, így aztán kihallgatás közben inkább lenyeltem azt a levelet, hogy minden nyomot eltüntessek előlük. Aztán tiszta véletlenből, másképp nem is tudom megmagyarázni magamnak, belekeveredtem egy egészen jelentéktelen apró kis verekedésbe. Ebből is kimásztam, és elismerték az ártatlanságomat, és a regimentsraportra küldtek, és a hadosztálybíróságon beszüntették ellenem az egész eljárást. Az ezredirodán csak egypár percig voltam, amíg megjött az óberszt úr, ő aztán káromkodott rám egy kicsit, és azt mondta, hogy azonnal jelentkezzek az óberlajtnant úrnál mint ordonánc, és megparancsolta, hogy adjam át az üzenetét, hogy azonnal kéreti az óberlajtnant urat, tessék odamenni hozzá a menetszázad miatt. Ennek már több mint fél órája, de az óberszt úr nem tudta, hogy engem még becipelnek az ezredirodára, és még ott fogok ülni több mint egy negyedórát, mert erre az egész időre vissza volt tartva a lénungom, és ezt a regimentnél kellett hogy kifizessék nekem, nem pedig a menetszázadnál, mert engem mint ezredfoglyot kezeltek. Különben is minden úgy össze van keverve és kavarva náluk, hogy az ember egészen belebolondul...

Lukᚠfőhadnagy, amikor meghallotta, hogy már egy fél órája Schröder ezredesnél kellene lennie, gyorsan magára kapta a köpenyét, és azt mondta: - Maga megint jól kisegített engem, Švejk. - Olyan kétségbeesett és reménytelen hangon mondta ezt, hogy Švejk úgy érezte, meg kell nyugtatnia néhány baráti szóval, s amikor Lukᚠfőhadnagy kirohant az ajtón, még utána kiáltotta: - Ne tessék félni, megvárja az óberszt úr, úgy sincs neki semmi dolga.

Nem sokkal a főhadnagy távozása után Vaněk számvivő őrmester lépett be az irodába.

Švejk egy széken ült, és oly módon etette a kis vaskályhát, hogy a nyitott ajtaján keresztül széndarabokat dobált belé. A kis kályha füstölt és bűzlött, és Švejk vígan folytatta a célba dobálást, észre sem véve Vaněket, aki egy ideig csak bámult Švejkre, de aztán berúgta a kályhaajtót, és azt mondta Švejknek, hogy takarodjék onnan.

- Rechnungsfeldvébl úr - mondta Švejk méltóságteljesen -, szabadjon közölnöm a rechnungsfeldvébl úrral, hogy a parancsát a legjobb akaratom mellett sem tudom teljesíteni, és még akkor se tudnám, ha az egész lágerből kikergetne, mert én magasabb rendelkezéseknek vagyok alávetve.

- Én ugyanis ordonánc vagyok itten - tette hozzá büszkén -, Schröder óberszt úr ide osztott be engem a 11. menetszázadba Lukᚠóberlajtnant úrhoz, akinél puccer voltam, de a velem született intelligenciám miatt ordonáncnak léptettek elő. Mi az óberlajtnant úrral már régi ismerősök vagyunk. Maga micsoda civilben, rechnungsfeldvébl úr?

Vaněk számvivő őrmester annyira meglepődött a derék katona bizalmas és szomszédias modorától, hogy ezúttal nem törődve a tekintélyével, amelyet egyébként nagyon is szeretett fitogtatni a század katonái előtt, úgy felelt, mintha az alantasa volna Švejknek:

- Nevem Vaněk, drogista vagyok Kralupyból.

- Én is drogista inas voltam - mondta Švejk - egy Kokoška nevű úrnál, a prágai Perštynen. Ez egy borzasztó különc ember volt, és amikor egyszer tévedésből felgyújtottam neki a pincében egy benzines hordót, és minden elégett, akkor ő kidobott engem, és az ipartestület már sehová se vett fel, úgyhogy emiatt a hülye benzines hordó miatt nem kaphattam segédlevelet. Maga is készít teheneknek való fűszert?

Vaněk tagadólag megrázta a fejét.

- Mert mi csináltunk ilyen teheneknek való fűszert, méghozzá szentképekkel. A mi főnökünk, Kokoška úr, borzasztó vallásos ember volt, és egyszer azt olvasta, hogy Szent Pelegrinus megsegített valami felpuffadt jószágot. Ezért a Kokoška úr valahol Smíchovban képeket nyomattatott Szent Pelegrinusról és az Emauzi-kolostorban beszenteltette ezeket kétszáz forintért. Aztán minden csomag tehénfűszerhez hozzácsomagoltunk egy ilyen képet. Ezt a fűszert meleg vízben felkavarták a teheneknek, sajtárból megitatták velük, és közben felolvastak a jószágnak egy Szent Pelegrinushoz intézett imácskát, amit Tauchen úr, a mi segédünk írt. Tudniillik, amikor ki voltak nyomtatva ezek a Szent Pelegrinus képek, a másik oldalára még oda kellett nyomtatni valami imácskát. Így aztán este az öreg Kokoška behívatta a Tauchen urat, és azt mondta neki, hogy reggelig írjon valami imácskát arra a képre és arra a fűszerre, és amikor a Kokoška úr tíz órakor bejön a boltba, már készen kell lenni az egésznek, hogy mindjárt a nyomdába mehessen, mert a tehenek már várják azt az imácskát. Vagy-vagy. Ha szépen megírja, egy forint üti a markát, ha pedig nem, akkor két hétre fel van mondva neki. A Tauchen úr egész éjszaka izzadt, és reggel egészen kialvatlanul jött boltot nyitni, és még semmi se volt neki megírva. Sőt még azt is elfelejtette, hogy hogy hívják azt a tehénfűszeres szentet. Aztán a szolgánk, a Ferdinand húzta ki a pácból. Ez mindenhez értett. Amikor kamillateát szárítottunk a padláson, mindig belemászott, lehúzta cipőjét, és megtanított bennünket, hogy így elmúlik a lábizzadás. Vagy galambokat fogott a padláson, ki tudta nyitni a pénzesfiókot, és még megtanított bennünket más svindlikre is, amiket az árukkal lehetett csinálni. Énnekem mint inasnak olyan patikám volt otthon, amit a boltból vittem haza, amilyen az Irgalmasoknak se volt. Nahát, ez a Ferdinand kisegítette a Tauchen urat; csak annyit mondott: "Adja csak ide, Tauchen úr, hadd nézzem meg", és a Tauchen úr mindjárt hozatott neki egy sört. És még meg se hozták a sört, amikor a Ferdinánd már kész is volt a felével, és fel is olvasta:

Mennyből hozok boldog hírt,
orvosságot, csodaírt.
Tehén, borjú, minden marha,
lehet akármilyen fajta,
a Kokoška-féle portól
megszabadul minden kórtól...

Aztán, amikor megitta a sört, és húzott egy jót a tinktúra amarából is, már nagyon gyorsan ment neki, és egy pillanat alatt gyönyörű szépen be is fejezte:

Hallgassatok Szent Pelegrin szavára,
egy csomagnak csak két forint az ára.
Szent Pelegrin, barmainknak őre,
tekints le a hálás legelőre.
A sok gazda dicshimnuszt zeng teneked,
Szent Pelegrin, óvj meg minden tehenet...

Aztán, amikor megjött a Kokoška úr, a Tauchen úr bement vele az irodába, és amikor kijött, megmutatott nekünk két forintot, nem pedig egyet, ahogy a főnök ígérte, és felesbe osztozni akart rajta a Ferdinand úrral. De a Ferdinandot, amikor azt a két forintot meglátta, egyszerre csak megszállta a mammon. Azt mondja, nem, vagy dupla, vagy semmi. Így aztán a Tauchen úr nem adott neki semmit, és megtartotta magának azt a két forintot, engem kivitt a raktárba, adott nekem egy pofont, és azt mondta, hogy ilyen pofonokból még százat fogok kapni, ha el merem mondani valahol, hogy azt nem ő költötte és írta, és ha a Ferdinand panaszkodni menne az öreghez, azt kell mondjam, hogy a Ferdinand szolga egy hazug. Erre meg is kellett esküdjek neki, valami dragon-ecetes demizson előtt. És a mi bolti szolgánk elhatározta, hogy megbosszulja magát ezen a tehénfűszeren. Mi ezt nagy ládákban kevertük a padláson, ő pedig amennyi egérpiszkot csak össze tudott seperni, mind odahozta, és belekeverte. Aztán lócitromot gyűjtött az utcán, otthon megszárította, egy fűszeres mozsárban porrátörte, és ezt is beledobálta a Szent Pelegrinus képével ellátott tehénfűszerbe. És még ez se volt neki elég. Belepisált ezekbe a ládákba, belekakált és úgy összekavarta, hogy olyan lett, mint a korpakása...

Megszólalt a telefon. A számvivő őrmester a kagylóhoz ugrott, majd bosszúsan félrelökte: - Az ezredirodára kell mennem, csak így váratlanul, ez nem tetszik nekem.

Švejk ismét egyedül maradt.

Kisvártatva újra megszólalt a telefon.

Švejknek nagy nehezen sikerült megértetnie magát: - Vaněk? az elment az ezredirodára. Hogy ki beszél? A tizenegyes menetszázad ordonánca. Ott ki beszél? A tizenkettes menetszázad ordonánca? Szervusz, kolléga. Hogy mi a nevem? Švejk. És a tied? Braun. Nincs véletlenül egy Braun nevű rokonod Karlínban, a rakparton, egy kalapos? Szóval nincs, nem is ismered... Én sem ismerem, csak egyszer arra mentem villamoson, és szembetűnt nekem a cégtáblája. Hogy mi újság? Én nem tudok semmit. Hogy mikor indulunk? Én még senkivel se beszéltem az indulásról. Hová kéne menjünk?

- Te dilis, hát a menetszázaddal a frontra.

- Arról még nem hallottam.

- Szép kis ordonánc vagy. Nem tudod, hogy a lajtnantod...

- Nekem óberlajtnantom van...

- Az mindegy, szóval, hogy az óberlajtnantod elment-e a besprechungra az óberszthez?

- De, az óberszt meghívta őtet.

- Na látod, a mienk is oda ment, és a tizenharmadik század parancsnoka is; éppen most beszéltem telefonon az ordonáncukkal. Nem tetszik nekem ez a nagy sietség. Hát arról tudsz valamit, hogy a zenészek pakolnak?

- Én semmiről nem tudok semmit.

- Ne tettesd magadat marhának. Tudod, hogy a rechnungsfeldvébeltek már vagon-avizót is kapott? Mennyi nálatok a mansaft létszáma?

- Nem tudom.

- Mi az, tökfej, attól félsz, hogy felfallak? - (Hallani, hogy a drót túlsó végén beszélő odaszól valakinek: "Fogd csak a másik kagylót, Franta, ha látni akarod, hogy milyen hülye ordonánca van a tizenegyedik századnak.") - Halló, alszol, vagy mi van ott? Hát akkor felelj, ha egy kollégád kérdez. Szóval te még nem tudsz semmit? Ne tagadd. Nem szólt semmit a rechnungsfeldvébletek, hogy konzervet fogtok faszolni? Hogy ilyen dolgokról nem beszéltél vele? Te hülyönc, te. Hogy neked ahhoz semmi közöd? - (A drót túlsó végéről nevetés hallatszik.) - Jó nagy marha lehetsz te is, ahogy megtudsz valamit, azonnal telefonálj nekünk a tizenkettes menetszázadba, te kis aranyos hülye. Hová valósi vagy?

- Prágai.

- Akkor okosabb is lehetnél... És még valamit: Mikor ment be a rechnungsfeldvébletek az irodára?

- Egypár perccel ezelőtt hívták.

- Nahát, és mostanáig ezt nem tudtad megmondani? A mienk is az elébb ment el, itt készül valami. Nem beszéltél a trénnel?

- Nem beszéltem.

- Jézus Krisztus, és te még azt mondod, hogy prágai vagy. Te semmivel se törődsz. Hol csavarogsz egész nap?

- Én csak egy órával ezelőtt jöttem meg a hadosztálybíróságról.

- Hát az egész más káposzta, pajtás. Akkor még máma elmegyek hozzád beszélgetni. Most kétszer csöngesd le a telefont.

Švejk éppen pipára akart gyújtani, amikor a telefon ismét megszólalt. "Bújjatok a fenekembe a telefonotokkal - mondta magában Švejk -, azt hiszitek, kedvem van diskurálni veletek?"

A telefon kérlelhetetlenül tovább zörgött, úgyhogy Švejknek végül elfogyott a türelme, fogta a kagylót, és beleordított:

- Halló, ki beszél? Itt Švejk, a tizenegyedik század ordonánca.

A válaszban Švejk felismerte Lukᚠfőhadnagy hangját:

- Mit csinálnak ott maguk? Hol van Vaněk, azonnal küldje Vaněket a telefonhoz!

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, az elébb csengett a telefon.

- Ide hallgasson, Švejk, nem érek rá magával szórakozni. A katonai telefonbeszélgetés, érti, az nem olyan, mint civilben, amikor órák hosszat telefonálgatunk, hogy meghívjunk valakit ebédre. A telefonbeszélgetés legyen világos és rövid. Telefonban elmarad még az "óberlajtnant úrnak alássan jelentem" is. Na tehát, azt kérdem magától, Švejk, kéznél van az a Vaněk? Azonnal jöjjön a telefonhoz.

- Nincsen kéznél, óberlajtnant úrnak jelentem alássan, az előbb az irodáról szóltak neki, hogy hívatják, még egy negyedórája se lehet, hogy elhívták innét az ezredirodára.

- Na, majd ha megjövök, Švejk, elintézem én magát. Nem tud tömören beszélni? Nahát, jól figyeljen, hogy mit mondok. Tisztán hallja, nehogy aztán később azzal mentegetőzzön, hogy zörgött a telefon? Abban a pillanatban, ahogy visszaakasztotta a kagylót...

Szünet. Újabb csengetés. Švejk felveszi a kagylót, és a szitkok áradata zúdul rá: - Maga állat, maga bitang, maga lator. Mit csinál maga, mért szakítja meg a beszélgetést?

- Kérem, óberlajtnant úr, azt tetszett mondani, hogy akasszam fel a kagylót.

- Švejk, én egy óra múlva otthon vagyok, és akkor lesz nemulass... Na, szóval maga azonnal fogja magát, bemegy a barakkba, és megkeresi az egyik cugszfürert, mondjuk Fuchsot, megmondja neki, hogy azonnal vegyen tíz embert, és menjen velük a raktárba konzervet faszolni. Ismételje meg, mit kell csinálnia?

- Elmegy tíz emberrel a raktárba konzervet faszolni a századnak.

- Végre, hogy egyszer nem hülyéskedik. Én közben telefonálok Vaněknek az ezredirodára, hogy ő is menjen a raktárba, és vegye át a konzerveket. Ha közben visszaérne a barakkba, hagyjon ott mindent, és irány laufsrittban[167] a raktárba. Most pedig akassza vissza a kagylót.


Švejk jó ideig hiába kereste nemcsak Fuchs cugszfürert, hanem a többi sarzsit is. A konyhán voltak, rágták a húst a csontokról, és azzal szórakoztak, hogy a kikötött Balount nézték, aki ugyan szilárdan állt a talpán, egészen a földig leeresztve, mert megkönyörültek rajta, de azért fölöttébb érdekes látványt nyújtott. Az egyik szakács odavitt neki egy húsos bordacsontot, bedugta a szájába, és a nagyszakállú óriás, a kikötött Baloun, akinek nem állott módjában, hogy a kezével manipuláljon, óvatosan tologatta szájában a csontot, a fogai és az ínye segítségével egyensúlyozta, s közben olyan arckifejezéssel rágcsálta a húst, mint egy erdei rém.

- Kicsoda maguk közül a Fuchs cugszfürer? - kérdezte Švejk, amikor végül rájuk akadt.

Fuchs szakaszvezető méltóságán alulinak érezte a választ, amikor látta, hogy egy közönséges baka kérdezősködik utána.

- Hé - mondta Švejk -, hányszor kérdezzem még? Melyik a Fuchs cugszfürer?

Fuchs szakaszvezető előlépett, és méltóságteljes tartásban minden elképzelhető módon elkezdett káromkodni, hogy ő nem cugszfürer, ő cugszfürer úr, és nem lehet azt mondani: "Hol a cugszfürer?" hanem csak így: "Alázatosan jelentem, hol van a cugszfürer úr?" Ha az ő szakaszában valaki nem úgy mondja, hogy: "Ich melde gehorsam", mindjárt kap egyet a pofájába.

- Lassan a testtel - mondta Švejk higgadtan -, azonnal fogja magát, megy a barakkba, ott összeszed tíz embert, és aztán laufsritt velük együtt a raktárba, konzervet fognak faszolni.

Fuchs szakaszvezető annyira meg volt lepve, hogy csak ezt a szót tudta kipréselni magából: - Micsoda?

- Semmi "micsoda" - felelte Švejk -, én a tizenegyes menetszázad ordonánca vagyok, és éppen az elébb beszéltem telefonon Lukᚠóberlajtnant úrral. És az óberlajtnant úr azt mondta: "Laufsritt tíz emberrel a raktárba." Ha nem megy, Fuchs cugszfürer úr, én azonnal megyek vissza a telefonhoz. Az óberlajtnant úr határozottan azt kívánja, hogy maga menjen. Erre kár is a szót vesztegetni. "A telefonbeszélgetés, mondja Lukᚠfőhadnagy úr, legyen rövid és világos. Ha azt mondják: a Fuchs cugszfürer megy, akkor ő megy. Az ilyen parancs, az nem olyan fecsegés, mint amikor telefonon meghívunk valakit ebédre. A katonaságnál, pláne háborúban, minden késés bűncselekmény. Ha az a Fuchs cugszfürer nem indul el azonnal, mihelyt szól neki, akkor rögtön telefonáljon nekem, és én majd elintézem őt. A Fuchs cugszfürer el lesz törölve a föld színéről." Barátom, maga még nem ismeri az óberlajtnant urat.

Švejk diadalmasan nézett a sarzsikra, akiket a megjelenése valóban elképesztett és letört.

Fuchs szakaszvezető dörmögött valami értelmetlent, és gyors léptekkel távozott, Švejk pedig utána kiáltotta: - Szóval megtelefonálhatom az óberlajtnant úrnak, hogy minden rendben van?

- Mindjárt ott leszek a raktárnál tíz emberrel - hallatszott a barakktól Fuchs szakaszvezető válasza, és Švejk egy árva szót se szólva többet, otthagyta a sarzsikat, akik éppúgy meg voltak lepve, mint Fuchs szakaszvezető.

- Kezdődik már - mondta a kis Blažek tizedes -, pakolunk.

Amikor Švejk visszatért a 11. menetszázad irodájába, megint nem tudott pipára gyújtani, mert újból megszólalt a telefon. Ismét Lukᚠfőhadnagy kereste Švejket.

- Hol csavarog maga, Švejk? Már harmadszor keresem, és senki se jelentkezik.

- Mindent elintéztem, óberlajtnant úr.

- Szóval elmentek már?

- Hát persze hogy elmentek, csak azt nem tudom még, hogy ott vannak-e már. Talán fussak oda még egyszer?

- Szóval megtalálta a Fuchs cugszfürert?

- Megtaláltam, óberlajtnant úr. Először azt mondta nekem: "Micsoda?" És csak amikor megmagyaráztam neki, hogy a telefonbeszélgetések legyenek rövidek és világosak...

- Ne szórakozzon, Švejk... Vaněk még nem jött vissza?

- Nem jött vissza, óberlajtnant úr, kérem.

- Ne ordítson úgy a telefonba. Nem tudja, hol lehet az az átkozott Vaněk?

- Nem tudom, óberlajtnant úr, kérem, hogy hol lehet az az átkozott Vaněk.

- Ott volt az ezredirodán, de már elment valahová. Azt hiszem, hogy a kantinban lesz. Menjen utána, Švejk, és mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön a raktárba. Aztán még valamit. Azonnal keresse meg a Blažek káplárt, és mondja meg neki, hogy rögtön oldozza el azt a Balount, és Baloun aztán mindjárt jöjjön hozzám. Akassza vissza a kagylót!

Švejk valóban nekilátott e sok ügyes-bajos dolog elintézésének. Amikor megtalálta Blažek tizedest, és közölte vele a Baloun eloldozására vonatkozó főhadnagyi parancsot, Blažek káplár ezt dörmögte:

- Be vannak rezelve, már a cipőjükbe csorog a nadrágjukból.

Švejk végignézte az eloldozást, majd elkísérte Balount, mivel úgyis arra kellett mennie a kantin felé, hogy megkeresse Vaněk számvivő őrmestert.

Baloun a megváltóját látta Švejkben, és megígérte neki, hogy valahányszor csomagot kap hazulról, mindig osztozni fog vele.

- Nálunk nemsokára disznóölés lesz - mondta mélabúsan Baloun -, te hogy szereted a hurkát, véresen vagy vér nélkül? Csak mondd meg, még ma este írok haza. A disznóm meglesz vagy százötven kiló. Olyan a feje, mint egy bulldogé, és az ilyen disznók a legjobbak. Egy ilyen disznó sose mond csütörtököt. Ez nagyon jó fajta, megéri a pénzét. Nyolc ujjnyi háj lesz rajta. Mikor otthon voltam, a májas hurkát én magam csináltam, és mindig úgy teletömtem magam vele, hogy majdnem szétpukkadtam. A tavalyi disznóm százhatvan kilós volt.

- De micsoda disznó volt - mondta fellelkesülve, és a búcsúnál erősen megszorította Švejk kezét. - Kizárólag csak krumplin neveltem, és magam is bámultam, hogy milyen szépen hízik. A sonkáját besóztam, és egy ilyen szép sózott sonkadarab, krumplis gombóccal, töpörtyűvel meghintve, káposztával, az a legfinomabb falat. Arra csúszik a sör. Az ember olyan elégedettnek érzi magát. És a háború mindezt elvette tőlünk.

A szakállas Baloun nagyot sóhajtott, és elindult az ezrediroda felé, miközben Švejk a kantinba igyekezett a magas, öreg hársfák sora alatt.

Vaněk számvivő őrmester ezalatt nyugodtan üldögélt a kantinban, és arról mesélt valami ismerős törzsőrmesternek, hogy a háború előtt mennyit lehetett keresni zománcfestéken és cementmázakon.

A törzsőrmester már beszámíthatatlan állapotban volt. Délelőtt meglátogatta egy pardubicei földbirtokos, akinek a fia ott szolgált a lágerben, csinos kis összeget adott a törzsőrmesternek, és egész délelőtt itatta lent a városban.

A törzsőrmester most elkeseredetten üldögélt, már semmi sem ízlett neki, azt se tudta, hogy miket beszél, és a zománcfestékekről szóló előadásra egyáltalán nem is reagált.

Csak a saját elképzeléseivel foglalkozott, és valami olyasfélét dünnyögött, hogy Třeboňból Pelhřimovba és onnét vissza helyiérdekűnek kéne menni.

Amikor Švejk belépett, Vaněk éppen másodszor próbálta megmagyarázni a törzsőrmesternek, pontos számadatokkal, hogy az építkezéseken mennyi hasznot hajtott egy kilogramm cementmáz, mire a törzsőrmester, akinek egészen másutt járt az esze, így felelt:

- Visszafelé meghalt az úton, és csak leveleket hagyott maga után.

Meglátta Švejket, nyilván összetévesztette egy számára ellenszenves egyénnel, s ezért szidni kezdte, és hasbeszélőnek titulálta.

Švejk odalépett Vaněkhez, aki szintén be volt már állítva, de azért nagyon kedvesen és barátságosan viselkedett.

- Rechnungsfeldvébl úr - jelentette Švejk -, azonnal tessék a raktárba menni, ott már vár a Fuchs cugszfürer tíz emberrel, konzervfaszolás lesz. Laufsrittban tessék odafutni. Az óberlajtnant úr már kétszer telefonált.

Vaněk hangosan felnevetett: - Majd ha meszet ettem, kedvesem. Előbb kifestem magam bolondnak, szívecském. Mindenre van elég idő, nem ég a tető a fejünk fölött, aranyos kicsikém. Ha majd a Lukᚠfőhadnagy úr annyi menetszázadot állított össze, mint én, akkor majd elmondhatja, hogy tud valamit, és senkit se fog fölöslegesen nyúzni a laufsrittjével. Én már az ezredirodán is parancsot kaptam, hogy holnap indulunk, tehát csomagoljunk, és azonnal menjünk útravalót faszolni. És mit csináltam, szépen idejöttem egy negyedliter borra, nagyon kellemesen elüldögélek itt, és hagyom futni az egészet. A konzerv, az konzerv marad, és a faszolás, az faszolás marad. Én jobban ismerem a raktárt, mint az óberlajtnant úr, és tudom, hogy az ilyen besprechungokon a tiszt urak miket beszélnek az óberszt úrnál. Az óberszt úr azt csak úgy képzeli a fantáziájával, hogy a raktárban konzervek vannak. A mi ezredünk raktárában soha nem volt semmiféle konzerv, mindig csak esetről esetre kaptunk a dandártól vagy kölcsönkértünk más ezredektől, akikkel éppen kapcsolatban voltunk. Csak a benešovi ezrednek több mint háromszáz konzervvel tartozunk. Hehe. Meséljenek csak a besprechungon, amit akarnak, nem kell izgulni. Majd a raktáros úgyis megmondja a fiúknak, ha odamennek, hogy kár volt a gőzért. Eddig még egyetlen menetszázad, sem kapott konzervet az útra.

- Ugye, te vén krumpli - fordult a törzsőrmesterhez. Ez azonban vagy félálomban volt már, vagy egy kis delíriumot kapott, mert így felelt:

- Ahogy ment a nő, egy nyitott esernyőt tartott maga fölött.

- Maga is a legjobban teszi - folytatta Vaněk számvivő őrmester -, ha nyugodtan úszni hagyja az egészet. Azért, mert az ezredirodán máma azt mondták, hogy holnap indulunk, azt még egy taknyos kölyöknek sem szabad elhinni. Hát elutazhatunk vagonok nélkül? Még énelőttem telefonáltak az állomásra. Egy árva vagon sincs ott üresen. Pont így volt a legutóbbi menetszázaddal is. Akkor két napig álltunk az állomáson, és vártuk, hogy valaki megkönyörüljön rajtunk, és küldjön értünk egy vonatot. Aztán nem tudtuk, hogy hová megyünk. Még az óberszt se tudta, már bejártuk az egész Magyarországot, és még mindig senki se tudta, Szerbiába megyünk-e vagy Oroszországba. Minden állomásról direkt felhívták a hadosztálytörzset. Mi csak olyan foltnak való darab voltunk. A végén odavarrtak bennünket valahová a Dukla alatt, aztán szétverték az egész századot, és mehettünk újra megalakulni. Csak semmi izgalom. Ahogy múlik az idő, minden rendbe jön, és semmivel se kell sietni. Jawohl, nochamol.[168]

- Máma különlegesen jó boruk van itt - folytatta Vaněk, meg se hallva, hogy a törzsőrmester miket dünnyög maga elé:

- Glauben sie mir, ich habe bisher wenig von meinem Leben gehabt. Ich wundere mich über diese Frage.[169]

- Minek izgassam magam fölöslegesen, a marsbataillon indulásával. Amikor először mentem a frontra egy menetszázaddal, két óra alatt minden a legnagyobb rendben volt. Az akkori marsbataillonunk többi századánál két egész napig készülődtek rá. De minálunk a Přenosil hadnagy volt a századparancsnok, egy nagyon stramm fiú, és ez azt mondta: "Ne siessetek, fiúk", és minden úgy ment, mint a karikacsapás. Csak a vonat indulása előtt két órával kezdtünk pakolni. A legjobban teszi, ha maga is leül...

- Nem tehetem - mondta Švejk, a derék katona, rettenetes önmegtagadással -, az irodába kell hogy menjek, mert hátha telefonál valaki.

- Akkor csak menjen, aranyom, de jegyezze meg magának, amíg él, hogy ez nem szép magától, és hogy egy igazi ordonáncnak sohase szabad ott lennie, ahol szükség van rá. Nem szabad, hogy ilyen túlbuzgón vesse bele magát a szolgálatba. Igazán nincs rondább dolog egy dilis ordonáncnál, aki az egész katonaságot szeretné felfalni, szívecském.

De Švejk már kint volt, és sietett a menetszázad irodája felé.

Vaněk magára maradt, mivel azt semmiképp se lehetett volna állítani, hogy a törzsőrmester társaságot nyújt neki.

A törzsőrmester teljesen magába süllyedt, és a borosüveget simogatva, rendkívül furcsa és teljesen összefüggéstelen dolgokat dünnyögött csehül és németül:

- Sokszor keresztülmentem már ezen a falun, és még csak sejtelmem se volt róla, hogy a világon van. In einem halben Jahre habe ich meine Staatsprüfung hinter mir und meinen Doktor gemacht.[170] Egy öreg kripli vagyok, köszönöm szépen, Lucia. Erscheinen sie in schön ausgestatteten Bänden...[171] talán van itt valaki maguk közül, aki emlékszik erre.

A számvivő őrmester jó ideig valami indulót dobolt az asztalon, de nem kellett sokáig unatkoznia, mert az ajtó kinyílt, bejött Jurajda, a tiszti konyha szakácsa, és lerogyott egy székre.

- Máma parancsot kaptunk - dadogta -, hogy menjünk konyakot faszolni az útra. De nem volt üres rumos demizsonunk, úgyhogy ki kellett üríteni. Na, azzal jól megjártuk. A legénység mindent elintézett a konyhában. Elszámoltam magam néhány porcióval, az óberszt úr későn jött, és neki már nem jutott. Most omlettet csinálnak neki. Ez aztán a hecc.

- Ez aztán a szép kaland - jegyezte meg Vaněk, akinek bor mellett mindig nagyon tetszettek a szép szavak.

Jurajda szakács filozofálni kezdett, ami tökéletesen meg is felelt civil foglalkozásának. A háború előtt ugyanis Jurajda egy okkultista folyóiratnak, valamint "Az élet és a halál rejtelmei" című könyvtárnak volt a kiadója.

A katonaságnál sikerült befurakodnia az ezred tiszti konyhájára, és gyakran elégette a sültet, ha belemerült az óindiai Pragnâ-Paramitâ (Feltárult bölcsesség) szutrái fordításának olvasásába.

Schröder ezredes kedvelte őt mint az ezred különlegességét, hiszen melyik tiszti konyha dicsekedhetett olyan okkultista szakáccsal, aki az élet és halál rejtelmeit fürkészve oly meglepően finom vesepecsenyéket és ragukat tálalt fel, hogy Komarov alatt a halálosan megsebesült Dufek hadnagy folyton csak Jurajdát szólongatta.

- Igen - mondta teljesen indokolatlanul Jurajda, aki már alig bírt a széken ülni, és tíz kupica rumtól bűzlött -, amikor máma az óberszt úrnak már nem maradt, és csak főtt krumplit látott maga előtt, mindjárt a gaki állapotba esett. Tudja, mi az a gaki? Az az éhes szellemek állapota. Én azt mondtam: "Elég erőt tetszik érezni, óberszt úr, hogy el tessék viselni a sors rendelését, hogy az óberszt úrnak már nem jutott borjúvesepecsenye? A Karmában meg van írva, hogy az óberszt úr ma este egy ragyogó omlettet kapjon vacsorára, vagdalt és párolt borjúmájjal."

- Kedves barátom - mondta egy idő múlva csendesen Jurajda a számvivő őrmesternek, és közben egy önkéntelen kézmozdulattal lesöpörte az asztalról az összes poharakat, amelyek előtte álltak.

- Minden jelenség, alak és tárgy, lényeg nélkül való - mondta e művelete után elkomorodva az okkultista szakács. - A forma maga a lényegnélküliség, és a lényegnélküliség maga a forma. A lényegnélküliség nem különbözik a formától, a forma nem különbözik a lényegnélküliségtől. Ami lényegnélküliség, az forma, ami forma, az lényegnélküliség.

Az okkultista szakács mély hallgatásba burkolódzott, kezével megtámasztotta a fejét, és rábámult a nedves, leöntött asztalra. A törzsőrmester tovább dadogott valamit, aminek nem volt se füle se farka:

- A gabona eltűnt a földről, eltűnt... In dieser Stimmung erhielt er Einladung und ging zu ihr[172]... a pünkösdi ünnepek tavasszal vannak.

Vaněk számvivő őrmester tovább dobolt az asztalon, ivott, és időnként eszébe jutott, hogy a raktárban tíz ember várja a szakaszvezetővel.

Erre a gondolatra mindig elmosolyodott és legyintett.

Amikor jó későn visszament a 11. menetszázad irodájába, Švejket a telefon mellett találta.

- A forma lényegnélküliség, és a lényegnélküliség forma - dünnyögte, felöltözve végigdőlt a priccsen, és azonnal elaludt.

Švejk pedig állandóan ott ült a telefonnál, mert két órával azelőtt Lukᚠfőhadnagy felhívta, hogy még mindig besprechungon van az ezredes úrnál, és elfelejtette hozzátenni, hogy Švejk elhagyhatja a telefont.

Azután felhívta Fuchs szakaszvezető is, aki az egész idő alatt nemcsak hogy hiába várt a tíz emberével a számvivő őrmesterre, hanem azt is tapasztalnia kellett, hogy a raktár be van zárva.

A végén elment valahová, és a tíz ember lassan visszaszállingózott a barakkba.

Švejk időnként azzal szórakozott, hogy felvette a kagylót, és fülelt. Valami újrendszerű telefon volt ez, amelyet éppen akkoriban vezettek be a hadseregnél, és megvolt az az előnye, hogy elég világosan és érthetően hallani lehetett a hálózat idegen telefonbeszélgetéseit.

A trén és a tüzérkaszárnya vadul káromkodott egymásra, az árkászok a katonai postahivatalt fenyegették, a katonai lőtér a géppuskás osztaggal veszekedett.

És Švejk rendületlenül ott ült a telefonnál.

Az ezredesnél igen sokáig elnyúlt a tanácskozás.

Schröder ezredes kifejtette a harctéri szolgálat legújabb elméletét, és különös nyomatékkal időzött az aknavetőknél.

Hetet-havat összehordott, hogy két hónappal azelőtt hol állt a front lent délen és keleten, hogy milyen fontos az egyes alakulatok hibátlan összeköttetése, beszélt a mérgesgázokról, az ellenséges repülőgépek lelövéséről, a harctéren levő legénység ellátásáról, majd áttért a katonaság belső viszonyaira.

Beszélt a tisztek és a legénység, a legénység és a sarzsik viszonyáról, az ellenséghez való átszökdösésről, ami a fronton most tapasztalható, a politikai eseményekről, továbbá arról, hogy a cseh katonák ötven százaléka "politisch verdächtig".[173]

- Jawohl, meine Herren, der Kramarsch, Scheiner und Klofatsch.[174] - A tisztek többsége azt hitte, hogy az öreg szamár ezzel már abbahagyja a locsogást, de Schröder ezredes tovább fecsegett az új menetzászlóaljak új feladatairól, az ezred elesett tisztjeiről, a zeppelinekről, a spanyollovasokról, a katonai esküről.

Ez utóbbi témával kapcsolatban Lukᚠfőhadnagynak eszébe jutott, hogy amikor az egész menetzászlóalj letette az esküt, Švejk, a derék katona, nem vett részt az ünnepélyes aktuson, mert akkor éppen a hadosztálybíróságon ült.

És Lukášnak egyszerre csak nevethetnékje támadt. Valamiféle hisztérikus nevetés tört rá, megfertőzött vele még egynéhány tisztet, akik mellette ültek, s ezáltal felkeltette az ezredes figyelmét, aki éppen áttért a német csapatoknak az ardenni visszavonulás alkalmával szerzett tapasztalataira. Az ezredes belezavarodott, és így fejezte be: - Uraim, ez nem nevetnivaló.

Aztán mindnyájan átmentek a tiszti kaszinóba, mert Schröder ezredest a telefonhoz hívta a dandártörzs.

Švejk tovább szundított a telefon mellett, de a készülék berregése felköltötte.

- Halló - mondták a drót túlsó végén -, itt az ezrediroda.

- Halló - felelte Švejk -, itt a tizenegyes menetszázad irodája.

- Ne szakíts félbe - hallotta Švejk -, vegyél egy ceruzát, és írjad. Vedd föl a következő telefonogramot:

"11. menetszázad..."

Most több mondat következett egymás után valami furcsa káoszban, minthogy egyidejűleg belebeszélt a 12. és a 13. menetszázad is, s a telefonogram teljesen elveszett a hangoknak ebben a pánikjában. Švejk egy szót sem értett az egészből. Végül kitisztult a vonal, és Švejk ezt hallotta: - Halló, halló, most olvasd vissza, és ne tarts fel!

- Mit olvassak vissza?

- Hogy mit, te ökör? A telefonogramot!

- Milyen telefonogramot?

- A kutya mindenségit, hát süket vagy? A telefonogramot, amit lediktáltam, te hülye!

- Én nem hallottam semmit, valaki belebeszélt.

- Te majom, te, azt hiszed, hogy szórakozni akarok veled? Hát felveszed a telefonogramot, vagy nem? Van ceruzád és papírod? Hogy nincsen, te marha, hogy várjak, amíg megtalálod? Ez is egy katona. Na mi az, megvan? Hogy el vagy készülve? Végre, hogy összeszedted magad. Még jó, hogy át nem öltöztél hozzá, te tökfej, szóval ide hallgass: "11. Marschkompanie." Ismételd meg!

- 11. Marschkompanie...

- Kompaniekommandant, megvan? Ismételd meg.

- Kompaniekommandant!...

- Zur Besprechung morgen... Készen vagy? Ismételd meg.

- Zur Besprechung morgen...

- Um neun Uhr. Unterschrift. Tudod, mi az az Unterschrift, majom? Az az aláírás. Ismételd meg!

- Um neun Uhr... Unterschrift. Tudod... mi... az az Unterschrift, majom... az... az... aláírás.

- Te tökkelütött hülye. Szóval az aláírás: Oberst Schröder, marha. Megvan? Ismételd meg.

- Oberst Schröder, marha.

- Jól van, te ökör. Ki vette föl a telefonogramot?

- Én.

- Himmelherrgott, ki az az én?

- Švejk. Van még valami?

- Hála istennek, semmi. De téged inkább Tehénnek kellene hívni. Mi újság nálatok?

- Semmi. Minden a régiben.

- Ennek örülsz, mi? Hallom, máma kikötöttek nálatok valakit?

- Csak az óberlajtnant úr puccerét, felfalta neki a menázsiját. Nem tudod, mikor indulunk?

- Ember, éppen ez a kérdés, ezt még az öreg se tudja. Jó éjszakát. Van nálatok bolha?

Švejk letette a kagylót, és elkezdte költögetni Vaněk számvivő őrmestert, aki azonban dühödten védekezett, és amikor Švejk megrázta, az orrába bokszolt. Aztán hasra feküdt, és rúgkapálni kezdett a priccsen.

Švejknek mégis sikerült annyira felköltenie Vaněket, hogy a számvivő őrmester a szemét dörzsölgetve a hátára fordult, és riadtan megkérdezte, hogy mi történt.

- Eddig még semmi - felelte Švejk -, csak szeretnék tanácskozni magával egy kicsit. Éppen most kaptunk egy telefonogramot, hogy holnap reggel kilenc órakor Lukᚠóberlajtnant úrnak besprechungra kell menni az óberszt úrhoz. Most nem tudom, mi itt a helyzet. Menjek utána, most mindjárt, vagy várjak reggelig? Nagyon sokáig gondolkoztam rajta, hogy felköltsem-e magát, mert olyan szépen hortyogott, de aztán úgy gondoltam, ugyan, mit számít, jobb lesz, ha megbeszéled valakivel...

- Az isten szerelméért, hagyjon engem aludni - mondta Vanĕk, óriásit ásítva -, várjon reggelig, és ne költsön föl! - Az oldalára fordult, és tüstént elaludt megint.

Švejk visszament a telefonhoz, leült, és az asztalra dőlve szundítani kezdett. Megint a telefon riasztotta fel.

- Halló, tizenegyes menetszázad?

- Igen, tizenegyes menetszázad. Ki beszél?

- A tizenhármas menetszázad. Halló. Hány óra van? Nem bírom felhívni a központot, engem már régen fel kellett volna hogy váltsanak.

- Nekünk áll az óránk.

- Szóval ti is úgy vagytok, mint mi. Nem tudod, mikor indulunk? Nem beszéltél az ezredirodával?

- Szart se tudnak, éppúgy, mint mi.

- Ne legyen goromba, kisasszony. Faszoltatok már konzervet? Mitőlünk elmentek, és nem hoztak semmit. A raktár be volt zárva.

- Mihozzánk is üres kézzel jöttek vissza.

- Úgyis fölösleges pánik az egész. Mit gondolsz, hová megyünk?

- Oroszországba.

- Én azt hiszem, hogy inkább Szerbiába. Majd meglátjuk, ha Pesten leszünk. Ha onnét jobbra visznek, akkor úgy néz ki, hogy Szerbia lesz, ha balra, akkor Oroszország. Van már kenyérzsákotok? Igaz, hogy fel fogják emelni a lénungot? Szoktál frischevierét játszani? Szoktál? Akkor gyere el holnap. Mi minden este verjük a blattot. Hányan vagytok ott a telefonnál? Egyedül vagy? Akkor fütyülj az egészre, és eredj aludni. Furcsa egy rend van nálatok. Hogy te úgy kerültél bele, mint Pilátus a krédóba? Na, végre megjött a váltás. Hortyogj édesen.

És Švejk édesen el is aludt a.telefon mellett, elfelejtve visszaakasztani a kagylót, úgyhogy nem is költötte fel senki, míg az asztalra hajolva aludt, és az ezrediroda telefonistája kegyetlenül káromkodott, hogy nem tudja leadni a tizenegyedik menetszázadnak a legújabb telefonogramot, miszerint holnap tizenkét óráig közölni kell az ezredirodával, hogy hányan nem kaptak tífusz elleni oltást.

Lukᚠfőhadnagy ezalatt a tiszti kaszinóban ült Šancler katonaorvossal, aki lovaglóülésben foglalt helyet a székén, szabályos időközönként a padlóra koppantott egy dákóval, és közben a következő kijelentéseket tette:

- Legelőször Szaladdin szaracén szultán ismerte el a szanitéc csapatok semlegességét.

- Mindkét oldalon gondoskodni kell a sebesültekről.

- A rájuk fordított gyógyszerek és ápolás költségeit a másik félnek meg kell térítenie.

- Engedélyezni kell, hogy tábornoki útlevéllel orvosokat és orvosi segédszemélyzetet küldjenek hozzájuk.

- A fogságba esett sebesülteket tábornoki oltalom és garancia alatt vissza kell küldeni vagy ki kell cserélni. De aztán tovább szolgálhatnak.

- Mindkét félnek kölcsönösen tilos betegeket foglyul ejteni és kiirtani, viszont kötelesek a betegeket biztonságos helyre, vagyis kórházba szállítani, és meg kell engedni, hogy a betegekkel őrök maradjanak, akik azután tábornoki útlevéllel térhetnek vissza, akárcsak a betegek. Vonatkozik ez a tábori lelkészekre, orvosokra, sebészekre, gyógyszerészekre, betegápolókra, kisegítőkre és más személyekre is, akik a betegek mellett teljesítenek szolgálatot, és akiket nem szabad fogságba ejteni, hanem ugyanilyen módon vissza kell küldeni.

Šancler doktor közben már két dákót is eltört, és még mindig nem fejezte be különös előadását a háborús sebesültek gondozásáról, s az előadásba állandóan belekevert valami tábornoki útleveleket.

Lukᚠfőhadnagy kiitta a feketekávéját, és hazament; otthon a következő kép fogadta: Baloun, a szakállas óriás, valami felvágottat sütött Lukᚠfőhadnagy spirituszfőzőjén.

- Engedelmet - dadogta Baloun -, ha meg tetszik engedni, jelentem alássan...

Lukᚠránézett. Ebben a pillanatban egy nagy gyereknek, valami naiv teremtménynek látta Balount, és hirtelen megbánta, hogy kiköttette a nagy éhsége miatt.

- Főzd csak, Baloun - mondta Lukᚠfőhadnagy, lecsatolva a kardját -, holnap kiíratok neked még egy porció kenyeret.

Lukᚠfőhadnagy leült az asztal mellé, és olyan hangulatban volt, hogy írni kezdett egy szentimentális levelet a nagynénjének:

Kedves Nénikém!
Éppen most kaptam parancsot, hogy menetszázadommal együtt készüljek fel a frontra indulásra. Lehet, hogy ez a levél az utolsó, amelyet tőlem kapsz, mert mindenütt kegyetlen harcok dúlnak, és veszteségeink nagyok. Ezért nehezen tudnám ezt a levelet úgy befejezni, hogy: "A viszontlátásra!" Jobb lesz, ha utolsó istenhozzádot küldök neked!

"A többit majd megírom reggel" - gondolta Lukᚠfőhadnagy és lefeküdt.

Baloun, amikor látta, hogy a főhadnagy mélyen alszik, ismét elkezdett matatni és mászkálni a lakásban, mint éjjel a svábbogarak. Kinyitotta a főhadnagy kofferját és beleharapott egy tábla csokoládéba, de megijedt, mert a főhadnagy felnyögött álmában. Rémülten visszatette a csorba csokoládétáblát a kofferba, és elcsendesedett.

Aztán halkan odament megnézni, hogy mit írt a főhadnagy.

Elolvasta, és nagyon meg volt hatva, különösen az "utolsó istenhozzádtól".

Lefeküdt az ajtó mellé a szalmazsákjára, és gondolatban hazaszállt a böllérbicskájához.

Állandóan az a kép lebegett előtte, elűzhetetlenül és elevenen, ahogyan ő felszúrja a disznósajtot, hogy kijöjjön belőle a levegő, és ne pukkadjon szét főzés közben.

S mivel eszébe jutott, hogy a szomszédban egyszer felpukkadt, és szétfőtt az összes hurka, igen nyugtalan álomba merült.

Azt álmodta, hogy elhívott valami kétbalkezes hentest, és ez úgy töltötte a májas hurkát, hogy a bél mindig szétrepedt. Aztán a hentes elfelejtett véres hurkát csinálni, a hús elveszett, és a májas hurkába nem találtak pálcikákat. Aztán a haditörvényszékről álmodott, mert rajtakapták, amikor a tábori konyháról elcsent egy darab húst. Végül látta magát, amint egy hársfán lóg, a Bruck an der Leutha-i katonai tábor mellett.

Amikor Švejk hajnalhasadáskor felébredt - a hajnal rotyogó konzervkávé illatát hozta az összes századkonyhák felől -, gépiesen visszaakasztotta a kagylót, mintha éppen akkor fejezett volna be egy telefonbeszélgetést, egy kis reggeli sétába kezdett az irodában, és közben énekelt.

Mindjárt a közepén kezdte a dalt, amely arról szólt, hogy egy katona lányruhába öltözik, úgy keresi fel a kedvesét egy malomban, a molnár oda is fekteti a lánya mellé, de előbb még rászól a feleségére:

Adj vacsorát, feleségem,
ne haljon a vendég éhen.

A molnárné megeteti a furfangos fickót. Következik a családi tragédia:

Másnap aztán virradóra
fel volt írva az ajtóra:
"Kedves lányuk, Anna Nána,
többé már nem szűzleányka."

Švejk olyan hangerővel fújta a nóta végét, hogy az iroda új életre kelt. Vaněk számvivő őrmester felébredt, és megkérdezte, hogy hány óra van.

- Épp az előbb fújták az ébresztőt.

- Akkor majd csak a kávé után kelek fel - jelentette ki Vaněk, aki mindig bőven ráért mindenre -, úgyis egész nap szekírozni és sürgetni fognak megint, és fölöslegesen kergetik majd az embert, mint tegnap azokkal a konzervekkel... - Vaněk ásított, és megkérdezte, hogy amikor hazajött, nem beszélt-e túl sokat.

- Éppen csak félrebeszélt egy kicsit - mondta Švejk -, folyton valami formáról dörmögött maga elé, hogy a forma, az nem forma, és az, ami nem forma, az forma, és ez a forma megint csak nem forma. De hamar elnyomta az álom, rechnungsfeldvébl úr, és aztán mindjárt hortyogott, mintha fát fűrészelne.

Švejk elhallgatott, az ajtóhoz sétált, majd vissza a számvivő őrmester priccséhez, megállt előtte, és így szólt:

- Ami az én személyemet illeti, rechnungsfeldvébl úr, amikor hallottam, hogy mit tetszett mondani ezekről a formákról, nekem eszembe jutott egy Zátka nevű gázgyári munkás; ez a letnái gáztelepen volt, és ő gyújtogatta, azután meg oltogatta a lámpákat. Ez egy felvilágosult ember volt, és mindig bement az összes elképzelhető letnái pálinkamérésekbe, mert a lámpagyújtás és lámpaoltás között nagyon sok idő eltelik, és aztán reggel a gáztelepen pont olyanokat beszélt, mint a rechnungsfeldvébl úr, csak ő azt mondta: "A kocka el van vetve, ezért kockás a vetés." Én ezt a saját szememmel hallottam, amikor egy részeg rendőr az utca bepiszkítása miatt engem az őrszoba helyett tévedésből a gáztelepre kísért be.

- Azután - mondta Švejk csendesen - egy idő múlva ez a Zátka nagyon csúnya véget ért. Beiratkozott a Mária-kongregációba, eljárt a szentes kecskékkel a Jemelka páter prédikációjára a Szent Ignác templomba a Károly térre, és egyszer, amikor a Károly téri Szent Ignác templomban misszionáriusok voltak, elfelejtette eloltani a gázlámpákat a körzetében, úgyhogy ott az utcákon szakadatlanul égett a gáz három nap és három éjjel.

- Az nagyon rossz dolog - folytatta Švejk -, amikor az ember egyszerre csak elkezd belekeveredni valami filozofálásba, az ilyennek mindig delírium tremens szaga van. Évekkel ezelőtt áthelyeztek hozzánk a hetvenötösöktől egy Blüher nevű őrnagyot. Ez havonként egyszer mindig összehívatott bennünket, és négyszögbe állított, és arról elmélkedett velünk, hogy mi az a katonai felsőbbség. Ez semmi mást nem ivott, csak sligovicát. "Minden tiszt, katonák, magyarázta nekünk a kaszárnyaudvaron, már önmagában a legtökéletesebb lény, és százszor annyi esze van, mint nektek itt együttvéve. Ti egyáltalán nem is tudnátok elképzelni, katonák, valami tökéletesebb dolgot, mint egy tiszt, még akkor se, ha ezen törnétek a fejeteket, amíg éltek. Minden tiszt egy szükséges lény, ellenben ti, katonák, csupán véletlen lények vagytok, ti létezhettek, de nem muszáj, hogy létezzetek. Hogyha háborúra kerülne a sor, katonák, és ti elesnétek a császár őfelségéért, jól van, az nem változtatna sokat a helyzeten, de ha előbb a tisztetek esne el, csak akkor látnátok igazán, hogy ti mennyire a függvényei vagytok neki, és hogy ez milyen nagy veszteség. A tisztnek léteznie kell, és a ti létezésetek tulajdonképpen csak a tiszt uraktól származik, ti belőlük eredtek, tisztek nélkül ti nem lehettek a világon, ti a ti katonai feljebbvalóitok nélkül még fingani se tudnátok. Számotokra, katonák, a tiszt egy erkölcsi törvény, akár értitek ezt, akár nem, és mivel minden törvénynek kell hogy legyen egy törvényhozója, katonák, ez a törvényhozó csakis a tiszt lehet, akivel szemben ti lekötelezettnek érzitek, és kell hogy érezzétek magatokat, és akinek minden utasítását kivétel nélkül teljesítenetek kell, még akkor is, ha nem tetszik nektek."

Aztán egyszer, amikor befejezte, körbejárta a négyszöget, és egymás után megkérdezte mindenkitől:

"Mit érzel, amikor takarodó után jössz vissza a kaszárnyába?"

Mindenki összevissza válaszolt, hogy ők még sohasem késtek el, vagy hogy minden késésnél felfordult a gyomruk, az egyik azt mondta, hogy ő ilyenkor kaszárnyaáristomot érez, és így tovább. Ezeknek a Blüher őrnagy mindjárt megparancsolta, hogy álljon félre az egész banda, és délután büntetésből csuklógyakorlatokat fognak csinálni az udvaron, mert nem tudják kifejezni, hogy mit éreznek. Amikor rám került a sor, nekem eszembe jutott, hogy miről elmélkedett velünk legutoljára, és amikor hozzám ért, egészen nyugodtan azt mondtam neki:

"Őrnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy amikor elkésve jövök vissza, mindig valamiféle nyugtalanságot, félelmet és lelkifurdalást érzek magamban. Ellenben, amikor kimaradási engedélyem van, és idejében visszaérek a kaszárnyába, akkor engemet valami mennyei nyugalom száll meg, és belső elégedettség mászik belém."

Körös-körül mindenki nevetett, és Blüher őrnagy rám ordított:

"Terajtad, piszok, legfeljebb poloskák másznak, amikor a priccsen horkolsz. Még van pofája heccelődni a nyavalyásnak."

És ezért olyan spanglit kaptam, hogy öröm volt nézni.

- Katonáéknál nem megy másképp - mondta a számvivő őrmester lustán kinyújtózva az ágyán -, ez már így van bevezetve, felelhetsz, amit akarsz, csinálhatsz, amit csinálsz, mindig ott kell lenni a fejed felett a viharfelhőnek, és egyszer csak elkezdődik a mennydörgés. Anélkül nem lehet fegyelmet tartani.

- Nagyon is igaza van - mondta Švejk. - Soha nem felejtem el, ahogy egy Pech nevű regrutát lecsuktak. A hadnagyunkat Mocnak hívták, és ez összehívta a regrutákat, és mindegyiktől megkérdezte, hogy honnét való. "Ti zöldfülű regruták, átkozottak, mondta nekik, meg kell tanuljátok, hogy világosan és pontosan válaszoljatok, mint az ostor pattogás. Nahát, kezdjük. Hovávalósi maga, Pech?" Ez a Pech egy intelligens ember volt, és azt felelte: "Alsó-Bousov, Unter Bautzen, 267 ház, 1936 cseh lakos, jičíni kapitányság, sobotkai járás, a volt Kost-féle uradalom, Szent Katalin plébániatemplom a XIV. századból, újjáépítette gróf Václav Vratislav Netolický, iskola, posta, távíró, cseh kereskedelmi vasút, cukorgyár, fűrészmalom, Valcha major, évenként hat nagyvásár." Erre a Moc hadnagy ráugrott, és egymás után kezdte lekenni neki a pofonokat, és ezt ordította: "Nesze, az első nagyvásár, nesze a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hatodik." És a Pech bataillonsraportra jelentkezett, pedig regruta volt. Az irodában akkor nagyon vidám társaság volt, és ezért azt írták be, hogy az alsó-bousovi nagyvásárok miatt megy bataillonsraportra. Rohell őrnagy volt a zászlóaljparancsnok. "Also, was gibts?"[175] kérdezte Pechtől, és ez elkezdte: "Őrnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy Alsó-Bousovban évenként hat nagyvásár van." Így aztán Rohell őrnagy ráordított, nagyot toppantott, és mindjárt bevitette a katonai kórház dili-osztályára; attól fogva ez a Pech volt a legrosszabb katona, ki se látszott a sok büntetésből.

- A katonákat nehéz nevelni - mondta ásítva Vaněk számvivő őrmester. - Az a katona, aki a hadseregben nem volt megbüntetve, nem is katona. Békében talán úgy volt, hogy az a katona, aki büntetés nélkül töltötte le a szolgálatát, azután jobban érvényesült a civil szolgálatban. Most pedig éppen a legrosszabb katonák, akik békében alig jöttek ki a fogdából, a legjelesebb katonák lettek a háborúban. Emlékszem például egy Sylvanus nevű bakára a nyolcadik menetszázadból. Erre azelőtt egymás után sózták rá a büntetéseket, de még milyeneket. Ez nem röstellte ellopni a bajtársa utolsó krajcárját, és amikor a gefechtbe került, ő vágta át először a dráthindernisszeket, elfogott három pofát, és az egyiket mindjárt az úton agyonlőtte, mert azt mondja, nem bízott benne. Nagyezüstöt kapott, felvarrtak neki két csillagot, és ha később a Dukla alatt fel nem akasztják, már régen cugszfürer lett volna. De fel kellett hogy akasszák, mert egy gefecht után jelentkezett felderítésre, és egy másik ezrednek a járőre rajtacsípte, mikor a hullákat fosztogatta. Találtak nála vagy nyolc zsebórát és egy csomó gyűrűt. Így aztán felakasztották a dandártörzsnél.

- Ebből az a tanulság - jegyezte meg bölcsen Švejk -, hogy minden katona ki kell hogy küzdje a neki való pozíciót.

Megszólalt a telefon. A számvivő őrmester odament, Lukᚠfőhadnagy telefonált, hogy mi van a konzervekkel. Aztán valami szemrehányások hallatszottak.

- Igazán nincsen, óberlajtnant úr! - kiáltotta a telefonba Vanĕk - hogy a fenébe volna, odafent az intendantúrán csak fantáziálnak. Teljesen fölösleges volt odaküldeni az embereket. Akartam is telefonálni az óberlajtnant úrnak. Hogy a kantinban voltam? Ki mondta? Az az okkultista szakács a tiszti konyháról? Igen, voltam olyan bátor, és odamentem. Tudja, óberlajtnant úr, hogy ez az okkultista mit mondott erről a konzervpánikról? "Rettegés attól, ami még nem született meg." Dehogyis, óberlajtnant úr, teljesen józan vagyok. Hogy mit csinál Švejk? Itt van. Küldjem?

- Švejk, a telefonhoz - mondta a számvivő őrmester, és halkan hozzátette: - Ha megkérdezné, hogy milyen állapotban jöttem meg, mondja, hogy a legnagyobb rendben.

Švejk a telefonnál: - Švejk, jelentem alássan, óberlajtnant úr.

- Ide hallgasson, Švejk, mi történt azokkal a konzervekkel? Rendben van?

- Nincsen, óberlajtnant úr, híre-hamva sincsen a raktárban.

- Megkövetelem, Švejk, hogy minden reggel jelentkezzék nálam, amíg a lágerben vagyunk. Különben úgyis állandóan mellettem lesz, amíg elindulunk. Mit csinált éjszaka?

- Egész éjjel a telefonnál ültem.

- Volt valami újság?

- Volt, óberlajtnant úr.

- Švejk, ne kezdje megint a hülyéskedést. Jelentettek valahonnét valami fontos dolgot?

- Jelentettek, óberlajtnant úr, de csak kilenc órára... Nem akartam felidegesíteni, óberlajtnant úr, eszem ágában sem volt.

- Akkor mondja már meg, a kutyafáját, hogy mi az a fontos dolog kilenc órára?

- Egy telefonogram, óberlajtnant úr.

- Én nem értem magát, Švejk.

- Fel van itt írva nekem, óberlajtnant úr: "Vedd föl a telefonogramot. Ki van a telefonnál? Megvan? Olvasd, vagy valami hasonló."

- A hétszentségit, Švejk, magával meg kell szenvedni az embernek. Mondja el a tartalmát, mert odaugrok, és lekenek egyet. Nahát, mi van?

- Megint valami besprechung, óberlajtnant úr, ma reggel kilenc órakor az óberszt úrnál. Éjszaka fel akartam költeni az óberlajtnant urat, de aztán meggondoltam.

- Azt adta volna az Isten, hogy fel merjen költeni minden hülyeség miatt, amikor reggel is ráér. Wieder eine Besprechung, der Teufel soll das alles buserieren![176] Tegye vissza a kagylót, küldje nekem a telefonhoz Vaněket!

Vaněk számvivő őrmester a telefonnál: - Rechnungsfeldwebl Vaněk, Herr Oberleutnant.

- Vaněk, azonnal keressen nekem egy másik puccert. Ez a disznó Baloun reggelre felfalta az összes csokoládémat. Kikötni? Nem, áttesszük a szanitécekhez. Akkora a zsivány, mint egy hegy, majd cipelheti a sebesülteket a gefechtből. Azonnal átküldöm magához. Intézze el az ezredirodán, és azonnal menjen vissza a századhoz. Mit gondol, hamarosan indulunk?

- Egy csöppet se kell sietni, óberlajtnant úr. Amikor úgy volt, hogy a kilencedik menetszázaddal indulunk, négy egész napon át vacakoltak velünk. A nyolcadikkal dettó. Csak a tizedikkel volt jobb. Akkor fel voltunk szerelve, délben kaptuk meg a parancsot, és este elindultunk, viszont végigzavartak bennünket egész Magyarországon, és nem tudták, hogy a harctéren melyik lyukat tömjék be velünk.

Lukᚠfőhadnagy, amióta a tizenegyes menetszázad parancsnoka lett, állandóan az úgynevezett szinkretizmus állapotában leledzett, vagyis azt a filozófiát gyakorolta, hogy az ellentétes fogalmakat engedményekkel, sőt az egyes nézetek összeolvasztásával igyekezett kibékíteni.

Ezért így válaszolt: - Igen, lehet, hogy úgy van. Szóval nem hiszi, hogy ma elindulunk? Kilenc órakor besprechung lesz az óberszt úrral. Apropó, tudja, hogy maga a dientsführender?[177] Csak úgy mondom. Állapítsa meg nekem... Várjon, mit is kellene megállapítania...? Igen, készítsen jegyzéket a sarzsikról, feltüntetve, hogy mióta szolgálnak... Aztán a század készleteiről. A nemzetiségek? Igen, igen, azt is... De mindenekelőtt küldjön egy új puccert... Pleschner zászlósnak mi a mai programja a mansafttal? Vorbereitung zum Abmarsch.[178] A számlák? Menázsiosztás után odamegyek, és aláírom. Senkit se engedjen be a városba. A láger kantinjába? Menázsi után egy órára... Küldje ide Švejket...

- Švejk, maga addig a telefonnál marad.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy még nem ittam meg a kávét.

- Akkor vegye ki a kávéját, és maradjon ott az irodában a telefonnál, amíg nem szólok. Tudja, mi az az ordonánc?

- Aki mindig futkároz, óberlajtnant úr.

- Szóval ott legyen a helyén, hogyha hívom. Mondja meg még egyszer Vaněknek, hogy keressen nekem valami puccert. Švejk, halló, hol van?

- Itt vagyok, óberlajtnant úr, éppen meghozták a kávét.

- Švejk, halló!

- Hallom, óberlajtnant úr, a kávé egészén ki van hűlve.

- Švejk, maga már jól tudja, hogy mi az a puccer. Nézze meg azt az embert, és aztán jelentse, hogy miféle alak. Tegye vissza a kagylót.

Vaněk rumot töltött a feketekávéjába egy üvegből, amely a Tinte feliratot viselte (a nagyobb óvatosság miatt), s miközben szürcsölgette, Švejkre nézett, és azt mondta: - Ez a mi óberlajtnantunk szörnyen ordít a telefonba, minden szót hallottam. Úgy látom, Švejk, hogy maga nagyon jó ismeretségben van az óberlajtnant úrral.

- Mi olyanok vagyunk, mint a jobb kéz meg a bal kéz - felelte Švejk. - Kéz kezet mos. Mi már sok mindent végigcsináltunk kettesben. Hányszor akartak elválasztani bennünket egymástól, de a végén összejöttünk megint. Ő mindig mindenben énrám támaszkodik, úgyhogy néha én magam is csodálom. Biztosan azt is hallotta most a telefonból, hogy juttassam magának még egyszer az eszébe, hogy keressen neki valami új puccert, és hogy azt énnekem kell megszemlélni, és szakvéleményt kell adjak róla, tudniillik az óberlajtnant úr nem minden puccerrel van megelégedve.

Schröder ezredes, amikor konferenciára hívta a menetzászlóalj összes tisztjeit, ismét rendkívül boldog volt, hogy kibeszélheti magát. Azonkívül valamilyen döntést kellett hoznia Marek egyéves önkéntes ügyében; Schröder ezredes már korábban a hadosztálybíróságra küldte az önkéntest, mivel ez nem volt hajlandó latrinát pucolni.

Marek éppen tegnap éjszaka érkezett meg a hadosztálybíróságról a hauptwachéra, s most ott tartották őrizet alatt. Ezzel egyidejűleg a hadosztálybíróság átiratot intézett az ezredirodához, végtelenül komplikáltan kifejtve, hogy ez az eset nem tekinthető lázadásnak, mivel az egyéves önkéntesek nem kötelezhetők latrinapucolásra, mindazonáltal "subordinationsverletzung"[179] történt, és ezt a vétséget a harctéren tanúsított bátor magatartással helyre lehet hozni. Ezen okból Marek egyéves önkéntes visszaküldetik az ezredéhez, a függelemsértési eljárás felfüggesztendő a háború végéig, de megújítandó a legelső alkalommal, amikor Marek egyéves önkéntes újabb vétséget követ el.

Aztán volt még egy eset. Marek egyéves önkéntessel együtt a hadosztálybíróság átküldött a hauptwachéra egy Teveles nevű álszakaszvezetőt is, aki nemrégiben bukkant fel az ezrednél, miután visszaküldték egy zágrábi kórházból. Nagyezüstje volt, egyéves önkéntesi stráfja és három csillagja. Sokat mesélt a hatodik menetszázad szerbiai hőstetteiről, és azt állította, hogy a századból csak ő maradt életben. A vizsgálat során megállapítást nyert, hogy a hatodik menetszázaddal még a háború elején valóban kiment a frontra egy Teveles nevű katona, akinek azonban nem volt egyéves önkéntesi joga. Információt kértek a dandártól, amelyhez a hatodik menetszázadot hozzácsapták, amikor 1914. december 2-án visszavonultak Belgrádból, és kiderült, hogy az ezüst vitézségi éremre felterjesztett, illetve kitüntetett katonák jegyzékében nem szerepel semmiféle Teveles. Azt azonban egyáltalán nem lehetett megállapítani, hogy a belgrádi hadjárat folyamán Teveles közlegényt előléptették-e szakaszvezetővé, vagy sem, mivel az egész hatodik menetszázad elveszett a belgrádi Szent Száva templom mellett a tisztjeivel együtt. A hadosztálybíróságon Teveles azzal védekezett, hogy neki valóban megígérték a nagyezüstöt, s ezért megvásárolta a kórházban egy bosnyáktól. Ami az egyéves önkéntesi pertlit illeti, azt részegségében varrta föl magának, és azért viselte tovább, mert állandóan részeg volt, lévén a szervezete teljesen legyöngülve a vérhastól.

A besprechung tehát elkezdődött, s mielőtt rátért volna erre a két esetre, Schröder ezredes közölte, hogy gyakrabban kell ilyen összejöveteleket rendezni az indulás előtt, amelyre már nem kell sokat várniuk. A dandár értesítette, hogy a hadosztálytól bármelyik pillanatban megjöhet a parancs. A legénység legyen útrakész, és a századparancsnokok a leggondosabban vigyázzanak arra, hogy senki se hiányozzék. Aztán még egyszer elismételte mindazt, amit már tegnap is előadott. Ismét átfutott a hadi eseményeken és kijelentette, hogy semminek se szabad gátolnia a csapatok katonai szellemét és harci kedvét.

Az asztalon ott feküdt előtte kiterítve a frontok térképe, gombostűkre szúrt zászlócskákkal, de a zászlócskák összevissza voltak dobálva és a frontok eltolódtak. Néhány kihúzott zászlócska az asztal alatt hevert.

Az éjszaka folyamán ugyanis az egész hadszínteret borzalmasan helybenhagyta egy kandúr, amelyet az ezredirodán tartottak az írnokok, s amely éjszaka összerondította az osztrák-magyar hadszínteret, majd el akarta kaparni a piszkát, s ezenközben kihúzta a zászlócskákat, szétkente a piszkot az összes állásokon, telespriccelte a frontokat és a brückenkopfokat[180], és bemocskolta az összes hadtesteket.

Schröder ezredes nagyon rövidlátó volt.

A menetzászlóalj tisztjei nagy érdeklődéssel figyelték, hogyan közeledik Schröder ezredes ujja a térképen díszelgő csomócskákhoz.

- Innen uraim, a Bug menti Sokalig - mondta Schröder ezredes prófétai hangon és a mutatóujjával találomra a Kárpátok felé bökött, s így beletúrt az egyik csomócskába, mellyel a kandúr plasztikussá óhajtotta tenni a frontok térképét.

- Was ist das, meine Herren? - kérdezte meglepődve, amikor valami az ujjára ragadt.

- Wahrscheinlich Katzendreck, Herr Oberst[181] - felelte rendkívül udvariasan Ságner kapitány mindannyiuk nevében.

Schröder ezredes kirohant a szomszédos irodahelyiségbe, s nemsokára borzalmas mennydörgés és káromkodás hallatszott, azzal a szörnyű fenyegetéssel fűszerezve, hogy mind felnyalatja velük, amit a macska odacsinált.

A kihallgatás nem tartott sokáig. Megállapítást nyert, hogy a kandúrt két héttel azelőtt Zwiebelfisch, a legfiatalabb írnok hozta be az irodába. E ténymegállapítás után Zwiebelfisch összeszedte a cókmókját, és a legidősebb írnok átkísérte a hauptwachéra: ott fog ülni az ezredes úr további parancsáig.

Ezzel tulajdonképpen véget ért az egész konferencia. Amikor Schröder ezredes vérvörös arccal visszatért a tisztek közé, megfeledkezett arról, hogy még el kell döntenie Marek egyéves önkéntes és Teveles álszakaszvezető sorsát.

Egészen röviden csak ennyit mondott: - Kérem a tiszt urakat, hogy legyenek útra készek, és várják be további parancsaimat és utasításaimat.

Így aztán az egyéves önkéntes és Teveles továbbra is őrizetben maradt a hauptwachén, s amikor később csatlakozott hozzájuk Zwiebelfisch, leülhettek máriásozni, és máriásozás után azzal bosszantották az őröket, hogy megkérték őket, fogdossák nekik össze a bolhákat a szalmazsákról.

Aztán hozzájuk csapták még Peroutka őrvezetőt a tizenharmadik menetszázadból, akinek előtte való nap nyoma veszett, miután a lágerben elterjedt a hír, hogy kimennek a frontra, és az őrjárat csak másnap reggel akadt rá a brucki "Fehér Rózsá"-ban. Peroutka azzal védekezett, hogy indulás előtt meg akarta tekinteni Harrach gróf híres üvegházát Bruck mellett, visszafelé azonban eltévedt, s csak reggel sikerült holtfáradtan eljutnia a "Fehér Rózsá"-ba. (Valójában a "Fehér Rózsa" egyik Csipkerózsikájával hált egész éjszaka.)

A helyzetet még mindig a legsűrűbb homály fedte. Megyünk, vagy nem megyünk? Švejknek a tizenegyes menetszázad irodájában a legkülönbözőbb pesszimista és optimista nézeteket sikerült a telefonon kihallgatnia. A tizenkettedik menetszázad azt telefonálta, hogy valaki azt hallotta az irodán, hogy előbb még lövészgyakorlatok lesznek mozgó figurákkal, és csak az ilyen feldmässigschiessübungok után hagyják el a lágert. Ezt az optimista véleményt azonban megcáfolta a tizenharmadik menetszázad, amely azt telefonálta, hogy Havlík káplár éppen visszajött a városból, s ott egy vasutas azt mondta neki, hogy a vagonok már a pályaudvaron állnak.

Vaněk kitépte Švejk kezéből a kagylót, és izgatottan beleordította, hogy a vasutasok frászt se tudnak, ő éppen most volt az ezredirodán.

Švejk őszinte szeretettel csüggött a telefonon, és minden kérdésre, hogy mi újság, azt felelte, hogy még semmi biztosat nem lehet tudni.

Ugyanígy válaszolt Lukᚠfőhadnagy kérdésére is:

- Mi újság maguknál?

- Még semmi biztosat nem lehet tudni, óberlajtnant úr - adta meg Švejk a sztereotip választ.

- Maga ökör, tegye vissza a kagylót.

Aztán egy sor telefonogram érkezett, és Švejk hosszas nézeteltérések után felvette őket. Mindenekelőtt azt, amelyet éjszaka nem tudtak lediktálni neki, mert nem akasztotta vissza a kagylót, és aludt, s amely a beoltott és be nem oltott katonák létszámára vonatkozott.

Aztán megint jött egy elkésett telefonogram a konzervek ügyében, noha erre az ügyre már tegnap este világosság derült.

Aztán egy másik telefonogram, amely az összes zászlóaljaknak, századoknak és ezredrészlegeknek szólt:

"A dandár 75692. számú telefonogramjának másolata. 172. számú dandárparancs. A tábori konyhák működéséről szóló kimutatásokban a felhasznált anyagok felsorolásánál a következő sorrend tartandó be: 1. hús, 2. konzervek, 3. friss zöldség, 4. szárított zöldség, 5. rizs, 6. makaróni, 7. dara és gríz, 8. burgonya, a fentiek hiányában: 4. szárított zöldség, 5. friss zöldség."

Mikor Švejk felolvasta ezt a számvivő őrmesternek, Vaněk ünnepélyesen kijelentette, hogy az ilyen telefonogramokat a latrinába kell dobni:

- A hadseregtörzsnél valami hülyének eszébe jut egy ilyen marhaság, és már szét is megy az összes hadosztályokhoz, dandárokhoz és ezredekhez.

Aztán Švejk felvett még egy telefonogramot, amelyet olyan gyorsan diktáltak, hogy Švejk csak néhány szót tudott lejegyezni belőle a blokkjára - az eredmény olyan volt, mint egy rejtjeles távirat:

"In der Folge genauer erlaubt gewesen oder das selbst einem hingegen immerhin eingeholet werden."[182]

- Ez mind fölösleges - mondta Vaněk, amikor Švejk rendkívül elcsodálkozva a feljegyzésén, háromszor egymás után hangosan felolvasta -, tiszta hülyeség, habár ördög tudja, lehet, hogy sifrírozva van, de arra mi nem vagyunk berendezkedve itt a századnál. Ezt is el lehet dobni.

- Én is azt hiszem - mondta Švejk -, hogyha jelenteném az óberlajtnant úrnak, hogy ő in der Folge genauer erlaubt gewesen oder das selbst einem hingegen immerhin eingeholet werden, akkor még talán megsértődne.

- Vannak, akik olyan érzékenyek, hogy az borzasztó - folytatta Švejk, ismét elmerülve emlékeiben. - Egyszer Vysočanyból villamoson mentem Prágába, és Libeňben felszállt hozzánk egy Novotný nevű úr. Mihelyt ráismertem, mindjárt odamentem hozzá a peronon, és beszélgetni kezdtem vele, hogy mi mind a ketten dražoviak vagyunk. De ő rám ordított, hogy ne molesztáljam, mert ő nem ismer engem. Én elkezdtem magyarázni neki, hogy emlékezzen csak vissza, én sokat jártam hozzá kisfiú koromban a mamával, akit Antóniának hívtak, a papát Prokopnak hívták, és kasznár volt. De még akkor sem akart tudni arról, hogy ismerjük egymást. Aztán elmondtam neki még apróbb részleteket is, hogy Dražovban két Novotný volt, a Tonda meg a Josef. Hogy ő ez a Josef, és nekem megírták róla Dražovból, hogy agyonlőtte a feleségét, mert az asszony murizott vele, amikor ivott. Erre ő felemelte a kezét, én elugrottam, és ő betörte az ablakot az elülső peronon, azt a nagyot a vezető előtt. Így aztán leszállítottak és bekísértek bennünket, és a rendőrségen kiderült, hogy azért volt olyan érzékeny, mert egyáltalában nem Josef Novotnýnak hívták, hanem Eduard Doubravának, és az amerikai Montgomeryből való volt, és ide látogatóba jött a rokonaihoz, akiktől a családja származott.

A telefon félbeszakította Švejk elbeszélését, és a géppuskás osztagtól egy rekedt hang ismét megkérdezte, hogy indulnak-e már. Reggel állítólag besprechung van az óberszt úrnál.

Az ajtóban holtsápadtan megjelent Biegler kadét, a század leghülyébb alakja, aki az önkéntesiskolán mindenáron ki akart tűnni a tudásával. Intett Vaněknek, hogy menjen ki vele a folyosóra, s ott aztán hosszasan tárgyaltak.

Amikor Vaněk visszajött, megvető mosoly volt az arcán.

- Ez aztán a nagy marha - mondta Švejknek -, bizonyisten, remek példányok gyűltek össze ebben a menetszázadban. Ez is ott volt a besprechungon, és amikor eljöttek, az óberlajtnant úr meghagyta, hogy az összes szakaszparancsnokok tartsanak fegyvervizitet, és legyenek szigorúak. Most ez azt kérdi tőlem, hogy ki kell-e köttetnie Žlábeket, aki petróleummal pucolta ki a puskáját.

Vaněk dühbe gurult.

- Ilyen hülyeséget kérdez tőlem, amikor tudja, hogy a frontra megyünk. Tegnap az óberlajtnant úr jól meggondolta annak a puccernek a kikötését. Meg is mondtam ennek a nyálasnak, hogy jól gondolja meg, mielőtt barmot akar csinálni a mansaftból.

- Ha már azt a puccert említi - mondta Švejk -, nem tudja véletlenül, hogy talált-e már egyet az óberlajtnant úrnak?

- Észnél legyen - felelte Vaněk -, mindenre bőven van idő, különben is azt hiszem, hogy az óberlajtnant úr meg fogja szokni ezt a Balount, hébe-hóba még felfal neki valamit, de majd a fronton azt se fogja bánni. Ott gyakran egyiknek se lesz mit zabálni. Ha én azt mondom, hogy Baloun marad, akkor nincs mit csinálni. Ez az én dolgom, és ebbe az óberlajtnant úr nem beszélhet bele. Csak semmi sietség.

Vaněk lefeküdt az ágyára, és azt mondta: - Švejk, meséljen nekem valami anekdotát a katonaéletből.

- Azt lehet - felelte Švejk -, de félek, hogy megint ránk csenget valaki.

- Hát kapcsolja ki, Švejk, csavarja le a vezetéket vagy akassza le a kagylót.

- Jó - mondta Švejk, levéve a kagylót -, elmondok magának valamit, ami nagyon jól illik a mostani helyzetre, azzal a különbséggel, hogy akkor igazi háború helyett csak hadgyakorlat volt, és ugyanolyan nagy volt a pánik, mint máma, mert nem lehetett tudni, hogy mikor rukkolunk ki a kaszárnyából. Velem szolgált egy pořiči ember, Šic nevezetű, nagyon derék ember, de vallásos és borzasztó gyáva. Ez azt képzelte, hogy a hadgyakorlat valami szörnyű dolog, hogy olyankor az emberek felfordulnak a szomjúságtól, és a szanitécek úgy szedik össze őket menetelés közben, mint a lehullott gyümölcsöt. Ezért teleitta magát, hogy tartson a készlet, és amikor kirukkoltunk a hadgyakorlatra a kaszárnyából, és megérkeztünk Mníšekbe, azt mondta: "Fiúk, én ezt nem fogom kibírni, engem csak maga az Úristen menthet meg." Aztán elérkeztünk Hořovicébe, és ott két nap pihenőt kaptunk, mert valami tévedés volt, és olyan gyorsan mentünk előre, hogy a többi regimenttel együtt, amik a két szárnyunkon jöttek, elfogtuk volna az egész ellenséges tábort, ami nagy botrány lett volna, mert úgy volt, hogy a mi hadtestünknek össze kell szarni magát, és az ellenségnek kell győzni, mert az ellenségnél volt valami nyamvadt főherceg. És elmondom, hogy mit csinált ez a Šic: Amikor lágereztünk, fogta magát, és bement vásárolni egy faluba Hořovice mellett, és délfelé jött vissza a lágerbe. Nagy hőség volt, a Šic még el is volt ázva egy kicsit, és egyszerre csak meglátott az úton egy oszlopot, az oszlopon egy kis szekrény volt, és abban üveg alatt egy egészen picike kis szobor Nepomuki Szent Jánosról. Erre ő imádkozni kezdett Szent János előtt, és azt mondta neki: "Ugye meleged van, szeretnél inni egy kicsit. Itt vagy kitéve a napra, biztos folyton izzadsz." Aztán megkotyogtatta a kulacsát, húzott egyet belőle, és azt mondta: "Neked is hagytam egy kortyot, Nepomuki." De megijedt, lenyelte az egészet, és a Szent Jánosnak nem maradt semmi. "Jézus Mária - mondja -, Nepomuki Szent János, ezt meg kell hogy bocsássad nekem, én majd kárpótollak téged, magammal viszlek a lágerbe, és olyan derekasan megitatlak, hogy nem bírsz majd megállni a lábadon." És a kedves Šic úgy megsajnálta Nepomuki Szent Jánost, hogy betörte az üveget, kihúzta a Szent szobrát, bedugta a zubbonyába, és magával vitte a lágerbe. Aztán a Nepomuki Szent János vele aludt a szalmán, masírozáskor a Šic magával vitte a bornyújában, és nagy szerencséje volt a kártyában. Ahol lágereztünk, ott nyert, aztán Práchen vidékére mentünk, Drahenicében ültünk egy darabig, és ő mindent elvesztett az utolsó fillérig. Amikor reggel kirukkoltunk, az úton egy körtefán ott lógott a Nepomuki Szent János felakasztva. Nahát, ez az az anekdota, és most visszateszem a kagylót.

És a telefon ismét továbbíthatta az új idegállapot rezdüléseit, miután a láger régi, harmonikus nyugalma felbomlott.

Ezalatt Lukᚠfőhadnagy a szobájában ült, és egy rejtjeles utasítást tanulmányozott, amelyet éppen akkor kapott meg az ezredtörzstől a megfejtés kulcsával együtt; ugyanakkor egy titkos, sifrírozott parancsban közölték az útirányt is, amelyet a menetzászlóalj a galíciai határ felé követni fog (első útszakasz).

7217 - 1238 - 475 - 1238 - 61 = Moson
8922 - 375 - 7282 = Győr
4432 - 1238 - 7217 - 35 - 7282 - 1238 - 7217 = Komárom
6554 - 9299 - 310 - 35 - 7881 - 298 - 475 - 7979 = Budapest.

E sifrírozott szöveget fejtegetve Lukᚠfőhadnagy felsóhajtott:

- Der Teufel soll das buserieren.


Jegyzetek

82. Mars ki, maga disznó. [VISSZA]

83. Nem utazik, folyton iszik, fickó! [VISSZA]

84. Mit jelent az a szó, hogy apuskám? [VISSZA]

85. Apuskám, az annyi mint: őrmester úr. [VISSZA]

86. A katonai állomásparancsnokságra a tetves fickót, mint egy veszett kutyát. [VISSZA]

87. Zászlós. [VISSZA]

88. Ha az ember három percig távol van, már nem hallani semmi mást, csak: csehül, csehek. [VISSZA]

89. "Micsoda ringyó, nem akar velem hálni." [VISSZA]

90. Szabadságra. [VISSZA]

91. Kémgyanús. [VISSZA]

92. "Így alássan jelentem, hogy az ellenséges tiszt a mai napon át lesz szállítva a Písek körzeti csendőrparancsnokságra." [VISSZA]

93. Megfigyelőállást. [VISSZA]

94. Hivatalból bérmentesítve. [VISSZA]

95. "Őrmester, hol a válasz a... számú körlevélre?" [VISSZA]

96. "Gratulálok önnek, őrmester úr." [VISSZA]

97. Géppuska-osztagban. [VISSZA]

98. "Hozzá kell még tennem, hogy az orosz kontusovka..." [VISSZA]

99. "Kiegészítésül a 2172. sz. jelentéshez, jelentem..." [VISSZA]

100. "Az egész háborúval kinyalhatják a fenekünket." [VISSZA]

101. "Mihelyt a legmagasabb vendég az erőd közelébe érkezik, minden bástya és védmű lövegéből díszlövés adandó le, a térparancsnok kivont karddal lóháton fogadja a legmagasabb vendéget, majd előtte lovagol." [VISSZA]

102. "Abban a pillanatban, midőn a parancsnok tiszteleg, megismétlendő a lövegek díszlövése, aminek a legmagasabb vendég leszállásakor harmadszor is meg kell történnie." [VISSZA]

103. A 91. ezred betegkönyve. [VISSZA]

104. Harctéri szolgálatra alkalmatlan. [VISSZA]

105. Tisztiiskola. Milyen eljárás követendő ezen iskolának azokkal a hallgatóival szemben, akiknek meg kell ismételniük egy évfolyamot. [VISSZA]

106. Tartalékosok nyilvántartása. [VISSZA]

107. Kb. "Ahol ének szól, nyugodt az álom, rossz embereknek nincsenek dalaik!" [VISSZA]

108. "Kutyafáját, mit csinál itt maga, maga civil?" [VISSZA]

109. Főőrségre. [VISSZA]

110. Lőgyakorlatra. [VISSZA]

111. Nyolc ló vagy negyvennyolc ember - a katonaszállító marhavagonok felirata. [VISSZA]

112. Áprily Lajos Anyegin-fordításából. [VISSZA]

113. "Disznó bandáról" beszél... hozzáteszi: "a cseh". [VISSZA]

114. "Néhány pofon." [VISSZA]

115. ťFeküdj. Ť [VISSZA]

116. "A mi derék hülyénk." [VISSZA]

117. "Idomítás vagy nevelés." [VISSZA]

118. "Eh, mit számít egy ilyen fickó, így is, úgy is meg kell döglenie." [VISSZA]

119. ťElveszti jogát a rangtársai részéről való megbecsülésre.Ť [VISSZA]

120. Tiszthelyettes. [VISSZA]

121. Disznótor. [VISSZA]

122. Ember! [VISSZA]

123. Ezrediroda! [VISSZA]

124. Rajvonalba! Szuronyt szegezz! [VISSZA]

125. "Jenő herceg, a nemes lovag" - osztrák katonaének. [VISSZA]

126. Altiszti iskolán. [VISSZA]

127. Harcba. [VISSZA]

128. Őrkíséret-parancsnok. [VISSZA]

129. Várfogság. [VISSZA]

130. Ha megjövök, ha megjövök, / hogyha vissza-visszajövök. [VISSZA]

131. És te, kincsem, itt maradsz, / holarjó, holarjó, hohó! [VISSZA]

132. "Čas": T. G. Masaryk liberális, ún. realista pártjának lapja, "Čech" a klerikális párt lapja. [VISSZA]

133. Eh, szervusz, Fredy, mi újság? Kész már a vacsora? [VISSZA]

134. Tartományi törvényszékre. [VISSZA]

135. Csuklógyakorlatokra. [VISSZA]

136. Puskazávárzatot. [VISSZA]

137. Fegyverfogásnál. [VISSZA]

138. A fedezékből a drótakadályok előtt. [VISSZA]

139. Mentőállomásra. [VISSZA]

140. Várőrség. [VISSZA]

141. "Győzelem és bosszú", "Isten, büntesd meg Angliát", "Az osztráknak van hazája. Szereti azt, és oka is van rá, hogy harcoljon a hazáért." [VISSZA]

142. Cs. kir. tiszti bordély, cs. kir. altiszti bordély, cs. kir. legénységi bordély. [VISSZA]

143. Undorító. [VISSZA]

144. Derékszíjammal. [VISSZA]

145. "Gyakorlatokat." [VISSZA]

146. Tud németül? - Egy kicsit. - Hát mondja meg az asszonynak, hogy beszélni akarok az asszonnyal, mondja meg, hogy levél van egy úrtól, kint a gangon. [VISSZA]

147. Asszony mondta, nem ér rá, ha van valami, nekem ideadni és mondani. - Nahát, egy levél az asszonynak, de pofát befogni... - Én várni választ itt az előszobában. [VISSZA]

148. Mi ez, hol van az az átkozott fickó, aki ezt a levelet hozta? [VISSZA]

149. Ich geschrieben, kein Oberleutnant: én írtam, nem főhadnagy. Unterschrift, Name falsch: aláírás, név hamis. Ich liebe Ihre Frau: szeretem a feleségét. Kapitales Frau: nagyon jó nő. [VISSZA]

150. "Készültség." [VISSZA]

151. A 91. gyalogezred "papagájzöld" parolit viselt. [VISSZA]

152. A 4. cs. és kir. gyalogezred: K. u. K. Infanterie-Regiment No. 4. "Hoch- und Deutschmeister". [VISSZA]

153. "Kitartani." [VISSZA]

154. Ez a cseh szó gazembert is jelent. [VISSZA]

155. Semmi "fsivák", "vesák". A nőnem, maga művelt fickó, "ten fes", tehát a hímnem "ta fesák". Ismerjük az ilyen alakokat. [VISSZA]

156. Szaporulat. [VISSZA]

157. "Kutatások a nemi erkölcs fejlődéstörténetének köréből." [VISSZA]

158. Mi van ott? [VISSZA]

159. "Szervusztok, orosz testvérek, mi cseh testvérek vagyunk, nem osztrákok." [VISSZA]

160. Félig lengyel, félig német sziléziai. [VISSZA]

161. "Murokfaló", "bamba heringek", "leeresztés hetes" (a legrosszabb kártyalap), "piszkos disznó" és "lekenek egypár pofont arra a holdvilág pofátokra". [VISSZA]

162. "Mikor az emberek elválnak, azt mondják egymásnak: a viszontlátásra." [VISSZA]

163. A cseh népmesék ismert alakja, a Krkonoše hegység varázsló szelleme. [VISSZA]

164. Nachtübungon: éjjeli gyakorlaton; einjährigfreiwilligenschule: egyéves önkéntesek iskolájának alakulata. [VISSZA]

165. A század élelmezési kimutatásainak könyvét. [VISSZA]

166. Ne kopogj! Szabad! [VISSZA]

167. Futólépésben. [VISSZA]

168. Igenis, még egyszer. [VISSZA]

169. Higgye el nekem, eddig kevés örömöm volt az életemből. Csodálom ezt az egészet. [VISSZA]

170. Egy fél év alatt leteszem az államvizsgát, és megkapom a doktorátust. [VISSZA]

171. Szépen kiállított kötetekben jelennek meg. [VISSZA]

172. Ebben a hangulatban meghívót kapott, és elment hozzá... [VISSZA]

173. "Politikailag gyanús." [VISSZA]

174. Cseh politikusok. [VISSZA]

175. "Na, mi az?" [VISSZA]

176. Megint egy megbeszélés, az ördög buzerálja meg az egészet! [VISSZA]

177. Szolgálatvezető. [VISSZA]

178. Előkészület az elvonulásra. [VISSZA]

179. "Függelemsértés." [VISSZA]

180. Hídfőket. [VISSZA]

181. Mi ez, uraim?... - Valószínűleg macskaszar, ezredes úr. [VISSZA]

182. "A következő sorrendben pontosabban engedélyt nyert vagy magát egy ezzel szemben mindazonáltal behozni." [VISSZA]


HátraKezdőlapElőre