ELŐSZÓ

Nagy idők nagy embereket kívánnak. Vannak szerény, fel nem ismert hősök, akiket nem dicsőít a történelem, mint Napóleont. Jellemrajzuk elhomályosítaná még makedóniai Nagy Sándor dicsőségét is. Manapság, a prágai utcákon járva, találkozhattok egy ütött-kopott férfival, aki maga sem tudja, milyen jelentős szerepet játszott a mostani nagy idők történetében. Szerényen megy a dolga után, nem zaklat senkit, és őt sem zaklatják interjúért az újságírók. Ha megkérdeznétek, hogy hívják, egyszerűen és szerényen így felelne: "Švejk vagyok..."

S ez a csendes, szerény, ütött-kopott férfi valóban nem más, mint Švejk, a derék öreg katona, a rettenthetetlen hős, akit annak idején az osztrák monarchiában oly sokat emlegetett a cseh királyság minden polgára, s akinek most, a köztársaságban sem halványulhat el a dicsősége.

Én nagyon-nagyon szeretem ezt a derék katonát, Švejket, s közzétéve világháborús kalandjait, meg vagyok győződve, hogy ti is mindannyian szívetekbe fogadjátok e szerény, fel nem ismert hőst. Nem gyújtotta ő fel semmiféle istennő templomát Epheszoszban, mint az a tökkelütött Hérosztratosz, hogy bekerüljön a lapokba és az iskolai olvasókönyvekbe.

S ennyi elég is.

A szerző

 


 

A HÁTORSZÁGBAN

ŠVEJK, A DERÉK KATONA, BELÉP A VILÁGHÁBORÚBA

- Hát megölték a Ferdinándot - mondta a takarítónő Švejk úrnak, aki évekkel azelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította; azóta kutyakereskedelemből élt, azaz ronda korcsokat vásárolt, és hamisított pedigrével eladta őket.

Ráadásul még reumát is kapott, s most is éppen a térdét dörzsölgette sósborszesszel.

- Melyik Ferdinándot, Müllerné? - kérdezte Švejk, tovább masszírozva a térdét. - Két Ferdinándot ismerek. Az egyik a Průša drogista szolgája, tudja, aki egyszer megivott tévedésből egy üveg hajszeszt, aztán ismerem még a Kokoška Ferdinándot, amelyik a kutyapiszkot szokta összeszedni a házakból. Egyikért se nagy kár.

- Na de Švejk úr, a Ferdinánd főherceget, a konopištĕit, azt a kövéret, aki olyan vallásos volt.

- Jézus Mária - kiáltotta Švejk -, hát ez jó! És hol történt a baj a Ferdinánd őfenségével?

- Szarajevóban, Švejk úr, lepuffantották egy revolverrel. Mert ott autóztak éppen, ő meg a fenséges asszony.

- Na ja, Müllerné, autókáztak. Azt egy ilyen úr nyugodtan megengedheti magának. Közben arra nem gondol, hogy az ilyen kocsikázásnak rossz vége is lehet. Pláne Szarajevóban. Hiszen az Boszniában van, Müllerné. Biztos a törökök a ludasok benne. Hiába, kár volt, hogy elvettük tőlük Bosznia-Hercegovinát. Na ugye, Müllerné. Ezért kellett a Ferdinánd őfenségének megboldogulni. Sokat kínlódott szegény?

- A fenséges úr mindjárt kész volt, kérem. Tetszik tudni, a revolver az nem gyerekjáték. A múltkor minálunk, Nusléban, egy lakó addig játszott a revolverével, amíg agyonlőtte az egész családját, meg a házmestert is, aki felment megnézni, hogy ki lövöldözik ott a harmadik emeleten.

- Vannak revolverek, Müllerné, amik az istennek se akarnak elsülni, ha megbolondul, akkor se. Sok ilyen revolverfajta létezik. De a Ferdinánd őfenségéhez biztos valami jobbat vásároltak, és le merném fogadni magával, Müllerné, hogy az illető, aki a trónörökös őfenségét elintézte, úgy felöltözött hozzá, ahogy kell. Tudja, nagyon nehéz dolog egy fenséges urat agyonlőni. Az nem úgy megy, mint amikor egy közönséges vadorzó lepuffantja az erdészt. Előbb ki kell spekulálni, hogy férkőzik hozzá, mert nem mehet oda csak úgy, akármilyen rongyokban. Cilinderben kell menni, hogy a rendőrök még előtte le ne füleljék.

- Azt mondják, hogy többen voltak.

- Magától értetődik, Müllerné - bólintott Švejk, befejezve a térde masszírozását. - Ha maga meg akarná ölni a trónörököst vagy a császár őfelségét, először biztosan maga is összedugná a fejét valakivel. Több szem többet lát. Ez is ad egy jó tanácsot, meg az is, és akkor mindent siker koronáz, ahogy a himnuszunk is mondja. Az a legfontosabb, hogy kivárja azt a pillanatot, amikor a fenséges úr éppen arra megy. Mint a Luccheni úr csinálta, ha emlékszik rá, aki leszúrta a megboldogult Erzsébet királynőnket azzal a reszelővel. Előbb csak sétált őfelségével. Így bízzon meg az ember valakiben; azóta egy császárné se jár többet sétálni. És ugyanez a sors vár még nagyon sok mindenkire. Meglátja, Müllerné, egyszer még így jár a cár is meg a cárné, sőt, ne adj isten, talán a császár őfelsége is, ha már a nagybácsijára[1] egyszer rákerült a sor. Sok ellensége van neki, az öregúrnak. Még több, mint a Ferdinándnak volt. Éppen a múltkor mesélte egy úr a vendéglőben, hogy nemsokára üt az óra, amikor ezek a császárok mind elpatkolnak, egyik a másik után, és nem segíthet rajtuk még az államügyészség se. Aztán nem tudta kifizetni a cechet, és a vendéglős, mit csináljon, rendőrt hívott. Az az úr lekent neki egy pofont és a rendőrnek kettőt. Mindjárt be is dugták a kerekes kosárba,[2] hogy észre térjen. Hja, Müllerné, ilyen idők vannak most. Megint egy nagy veszteség Ausztriának. Amikor katona voltam, egy baka lelőtte a kapitányt. Megtöltötte a puskáját, és bement az ezredirodára. Mondták neki, hogy nincs ott semmi keresnivalója, de ő nem, neki mindenáron beszélni kell a kapitány úrral. Ki is jött a kapitány, és mindjárt rásózott egy jó laktanyafogságot. Erre az fogja a puskáját, és durr, egyenesen bele a szívébe. A golyó meg kijött a kapitány úr hátából, és még az irodában is kárt tett. Széttört egy üveg tintát, és az iratok mind összefröcskölődtek.

- És mi lett azzal a katonával? - kérdezte Müllerné egy idő múlva, miközben Švejk tovább öltözködött.

- Felakasztotta magát a hózentrágerjára - mondta Švejk, a keménykalapját pucolva. - És az a hózentráger nem is az övé volt. A prófosztól[3] kérte kölcsön, mert, azt mondja, leesik a nadrágja. Majd bolond lett volna várni, amíg főbe lövik. Látja, Müllerné, ilyen helyzetben senki se tudja, hogy hol áll a feje. A prófoszt le is fokozták ezért, és hat hónapot kapott. De nem ülte le. Kiszökött Svájcba, most valami lelkész ott, vagy micsoda. Mostanság nagyon kevés a becsületes ember, Müllerné. El tudom képzelni, hogy csalódott a Ferdinánd őfensége abban az illetőben, aki Szarajevóban belelőtt. Ő csak azt látta, hogy jön egy úr, gondolta, na, egy rendes ember, milyen szép, hogy megéljenez engem. Az az úr meg egyszerre csak: puff. Mennyit kapott a fenséges úr, egyet vagy többet?

- Az újság azt írja, Švejk úr, hogy a Ferdinánd őfensége olyan lett, mint a szita. Minden patront belelőttek, amennyi csak volt.

- Az ilyesmi szörnyű gyorsan megy, Müllerné, borzasztó gyorsan. Én egy browningot vennék az ilyesmihez. Úgy néz ki, mint egy kis játékszer, de két perc alatt agyonlőhet vele húsz főherceget, soványát vagy kövéret, mindegy. Habár, köztünk legyen mondva, Müllerné, a kövér főhercegekbe könnyebben beletalál, mint a soványakba. Emlékszik, amikor a portugálok agyonlőtték a királyukat? Az is olyan kövér volt. Persze egy király miért is lenne sovány? Na, én most elmegyek a "Kehely"-be, ha jönne valaki azért a rattlerért, amelyikre előleget adott, mondja meg neki, hogy levittem a vidéki kutyatelepemre, mert a napokban körülnyírtam a fülét, és nem merem felhozni, amíg be nem gyógyul, mert félek, hogy megfázik. A kulcsot adja le a házmesternél.

A "Kehely"-hez címzett vendéglőben csak egy magányos vendég üldögélt: Bretschneider úr, az államrendőrség civil ruhás detektívje. Palivec, a vendéglős, poharakat mosott, és Bretschneider hiába próbált komoly beszélgetésbe elegyedni vele. Palivec híres volt a trágárságáról, minden második szavával az ember fenekét emlegette, vagy szarosnak titulált valamit. De amellett nagyon művelt férfiú is volt, s ami az utóbbi csúnya szót illeti, mindenkinek a lelkére kötötte, hogy olvassa el Victor Hugónál, mit felelt végül is Napóleon régi gárdája az angoloknak a waterlooi csatában.

- Szép nyarunk van az idén - próbálkozott meg Bretschneider a komoly beszélgetéssel.

- Szart se ér az egész - felelte Palivec, miközben elrakta a poharakat a kredencbe.

- Most aztán jól megkaptuk Szarajevóban - mondta Bretschneider némi halvány reménnyel.

- Miféle "Szarajevó"-ban? - kérdezte Palivec. - Abban a nuslei kocsmában? Na igen, Nusle, ott mindennap verekedés van.

- Dehogyis, a boszniai Szarajevóban, Palivec úr. Ott lőtték agyon a Ferdinánd őfenségét. Mit szól hozzá?

- Én az ilyesmibe nem avatkozok bele; aki nekem ezzel jön, csókolja meg a seggemet - felelte Palivec úr kimérten, és pipára gyújtott. - Aki manapság ilyesmibe keveredik, nagyon könnyen kitörheti a nyakát. Én kereskedőember vagyok, ha bejön valaki, és rendel egy pohár sört, megyek, csapolok neki. De hogy Szarajevó, meg politika, meg az istenben boldogult főherceg, az énnálam nincs, mert abból nem jöhet ki semmi, csak a Pankrác[4].

Bretschneider elhallgatott, és csalódottan körüljártatta pillantását az üres vendéglőben.

- Azelőtt a császár őfelségének a képe lógott azon a falon - szólalt meg egy idő múlva -, éppen ott, ahol most a tükör lóg.

- Az, jól tetszik emlékezni - felelte Palivec úr -, ott lógott, és leszarták a legyek, hát felraktam a padlásra. Mit tudom én, valaki még tehet rá egy megjegyzést, és csak kellemetlenségem lenne belőle. Kell az nekem?

- Csúnya egy dolog lehetett az ott Szarajevóban, Palivec úr.

De Palivec úr még e ravaszul egyenes kérdésre is rendkívül óvatosan válaszolt: - Ilyenkor pokoli meleg szokott lenni Bosznia-Hercegovinában. Amikor ott szolgáltam, jeges borogatást kellett rakni a főhadnagyunk fejére.

- Melyik ezredben szolgált, Palivec úr?

- Ilyen kicsiségekre nem emlékszek, engem az ilyen marhaságok sohase érdekeltek, nem is voltam rá kíváncsi soha - felelte Palivec úr -, mert aki nagyon kíváncsi, az hamar megöregszik.

Bretschneider detektív úr végleg elhallgatott, s gondterhelt ábrázata csak akkor derült fel, amikor Švejk belépett a vendéglőbe, és egy sört rendelt a következő megjegyzés kíséretében: - De sötétet, mert máma gyászban áll az egész Bécs is.

Bretschneider szemében felcsillant a remény, de csak ennyit mondott:

- Tíz fekete zászló leng Konopištĕn.

- Tizenkettőnek kéne ott lenni - mondta Švejk, miután felhajtotta a sörét.

- Mért gondolja, hogy tizenkettőnek? - kérdezte Bretschneider.

- Azért, hogy kilegyen a tucat, az kerek szám, és tucatjával mindent olcsóbban adnak - felelte Švejk.

Egy ideig csend volt, amit Švejk tört meg egy sóhajjal:

- Hát most már odafönt van a mennyországban, isten nyugosztalja szegény fejét. Azt sem érhette meg, hogy császár legyen belőle. Amikor katona voltam, egy tábornok leesett a lováról, és nyugodt lélekkel agyonütötte magát. Vissza akarták segíteni a lóra, felültették, hát akkor látják, hogy egészen meg van halva. Pedig úgy volt, hogy nemsokára avanzsál, és megkapja a tábornagyi rangot. Ez egy katonai parádén történt. Az ilyen parádékból soha nem sül ki semmi jó. Szarajevóban is volt valami parádé. Emlékszem, egy parádén egyszer nekem is hiányzott a zubbonyomról húsz gomb, be is dugtak tizennégy napra az egyesbe, és két napig úgy feküdtem ott gúzsba kötve, mint egy Lázár. De hát katonáéknál fegyelemnek kell lenni, különben soha nem mennénk semmire se. Volt egy főhadnagyunk, Makovec, az mindig azt mondta nekünk: "Halljátok, agyalágyultak, fegyelemnek kell lenni, mert ha nem, a fákon mászkálnátok, mint a majmok, de majd a katonaság embert farag belőletek, hülye banda." Hát nem volt igaza? Képzeljen el egy parkot, mondjuk a Károly térit, és minden fa tetején egy fegyelmezetlen katona csücsül. Nekem, ha ez az eszembe jutott, mindig égnek állt a hajam szála.

- Szarajevóban - kezdte megint Bretschneider - a szerbek voltak a ludasok.

- Ebben téved - felelte Švejk -, a törökök voltak, Bosznia-Hercegovina miatt. - És Švejk kifejtette nézeteit Ausztria balkáni külpolitikájáról. 1912-ben a törökök húzták a rövidebbet a szerbekkel, bolgárokkal és a görögökkel szemben. Azt akarták, hogy Ausztria segítsen rajtuk, de mert nem segített, agyonlőtték a trónörököst.

- Szereti a törököket? - fordult Švejk Palivec úrhoz. - Szereti a pogány kutyákat? Ugye, hogy nem szereti?

- Egyik vendég olyan, mint a másik - mondta Palivec -, felőlem lehet török is. Nekünk, kereskedőembereknek, semmi hasznunk sincsen a politikából. Fizesd meg a sörödet, akkor itt ülhetsz és pofázhatsz, ami jólesik. Ez az elvem. Aki a Ferdinándot elintézte, lehetett szerb vagy török, katolikus vagy mohamedán, anarchista vagy ifjúcseh, az nekem édes mindegy.

- Jó, jó, Palivec úr - szólt közbe Bretschneider, aki már csaknem lemondott róla, hogy a két ember közül legalább az egyiket sikerül elcsípnie -, de azt csak elismeri, hogy Ausztriát nagy veszteség érte?

A vendéglős helyett Švejk válaszolt. - Hogy veszteség, azt nem lehet letagadni. Borzasztó veszteség. A Ferdinánd helyébe mégsem rakhatnak oda egy akármilyen hülyét. Csak az a kár, hogy nem volt egy kicsit kövérebb.

- Hogy érti ezt? - élénkült fel Bretschneider.

- Hogy hogy értem? - válaszolta készségesen Švejk. - Nagyon egyszerű. Ha kövérebb lett volna, mérget vehet rá, hogy már korábban megüti a guta, amikor Konopištĕben a vénasszonyokat kergette, akik rőzsét meg gombát szedtek a vadászterületén, és nem érte volna az a nagy szégyen, hogy így hal meg. Gondolja csak meg, a császár nagybácsija, és agyonlövik. Hiszen ez kész botrány, tele van vele minden újság. Minálunk Budĕjovicében évekkel ezelőtt egy kis piaci veszekedés alkalmával leszúrtak egyszer egy marhakupecet, bizonyos Břetislav Ludvík nevezetűt. Volt neki egy fia, Bohuslav, de attól már senki sem vett több disznót, mert akárhová ment, mindenütt azt mondták: "Ez annak a fia, akit leszúrtak, ez is finom alak lehet." Mit tehetett szegény, a krumlovi hídról beugrott a Moldvába, úgy kellett kihalászni, élesztgették, pumpálták belőle a vizet, mégis kiadta a lelkét az orvos karjai között, aki meginjekciózta.

- Hát magának furcsa hasonlatai vannak - jegyezte meg Bretschneider sokatmondóan -, előbb a Ferdinándról beszél, aztán egy marhakupecről.

- Dehogy vannak - tiltakozott Švejk. - Isten őrizz, hogy én akárkit is összehasonlítsak akárkivel. A Palivec úr ismer engem. Igaz, hogy én még soha senkit se hasonlítottam össze senkivel? Csak épp hogy nem szeretnék a Ferdinánd őfensége özvegyének a bőrében lenni. Most aztán mihez fogjon? A gyerekek-árvák, a konopištĕi uradalom gazda nélkül maradt. Menjen hozzá valami másik trónörököshöz? Mit ér vele, megint elkíséri Szarajevóba, és másodszor is özvegy lesz. Évekkel ezelőtt volt egyszer Zlivben, Hluboká mellett, egy erdész, nagyon csúnya neve volt, Pind'ournak hívták. No, a vadorzók lelőtték, ott maradt az özvegye két gyerekkel, és két év múlva megint hozzáment egy erdészhez Midlovaryba, a Pepík Šavlovhoz. Erre lelövik neki azt is. Aztán harmadszor is férjhez ment, megint csak egy erdészhez, és azt mondja: "Három az igazság. Ha ez se sikerül, hát nem tudom, mit csinálok." És mit tesz isten, lelövik neki a harmadikat is, és akkor már összesen hat gyereke volt azoktól az erdészektől. Fogja magát, bemegy Hlubokára, a herceg őfensége irodájába, és panaszt tesz, hogy ő hogy megjárta az erdészekkel. Azt mondták neki, menjen hozzá a Jarešhez, aki a halastónak volt a felügyelője. És akár hiszi, akár nem, a Jareš is belefulladt a tóba halászás közben, és tőle is volt két gyereke. Azután Vodňanyba ment férjhez, az ottani miskárolóhoz, az meg egy éjszaka fejszével agyonverte, és másnap önként jelentkezett a hatóságnál. Amikor Písekben akasztották, a kerületi törvényszéken, leharapta a pap orrát, és azt mondta, hogy nem bánt meg semmit, és még mondott valami nagyon csúnyát a császár őfelségére.

- Nem tudja, hogy mit mondott? - kérdezte Bretschneider a reménységtől elcsukló hangon.

- Azt én nem mondhatom meg magának, mert azt senki se merte még egyszer kimondani. Állítólag olyan borzasztó és szörnyű volt, hogy az egyik bírósági tanácsos, aki hallotta, ott helyben megőrült tőle, és a mai napig is elkülönítve tartják, nehogy kiszivárogjon valami. Az nem egy olyan közönséges felségsértés volt, amilyet részegen szoktak a császár őfelségének a fejéhez vágni.

- Miért, részegen mit szoktak a fejéhez vágni a császár őfelségének? - kérdezte Bretschneider.

- Kérem, uraim, beszéljenek más témáról - szólt közbe Palivec úr -, nem szeretem az ilyesmit. Valami kicsúszik az ember száján, és akkor nyakig benne van a szószban.

- Hogy mit szoktak részegen a császár őfelségének a fejéhez vágni? - ismételte meg a kérdést Švejk. - Mindenfélét. Rúgjon csak be, húzassa el magának az osztrák himnuszt, majd meglátja maga is, hogy miket kezd beszélni. Annyi mindent ki fog találni őfelségéről, hogy ha csak a fele volna igaz, őfelsége már azzal is meglenne áldva élete végéig. Pedig az öregúr igazán nem szolgált rá. Gondolja csak meg. Elvesztette a fiát, a Rudolfot, azt a derék fiatalembert. A feleségét, az Erzsébetet, egy reszelővel szúrták le, aztán odalett az Orth János; az öccsét, a mexikói császárt meg falhoz állították valami várban, és agyonlőtték. Aztán most, öreg napjaira, lepuffantják neki a nagybácsiját. Bizonyisten, vasból legyen az idege az embernek. És akkor jön egy részeg alak, és elkezdi szidni. Ha most kitör valami kavarodás, én önként jelentkezek, és az utolsó csepp véremig szolgálni fogom a császár őfelségét.

Švejk nagyot húzott a söröskorsóból, majd így folytatta: - Maga azt hiszi, hogy őfelsége ezt annyiban hagyja? Akkor nem jól ismeri őt. Muszáj, hogy háború legyen a törökökkel. Megöltétek, a nagybácsim? Na jó, majd a pofátokra mászok én. Háború lesz, és kész. Szerbia meg Oroszország majd segít nekünk. Lesz itt haddelhadd.

E prófétai pillanatban Švejk igazán szép látványt nyújtott. Nyílt, egyszerű arca csupa mosoly, mint a telihold, s csak úgy sugárzott a lelkesedéstől. Olyan egyszerűnek látta az egészet.

- Könnyen meglehet - folytatta előadását Ausztria jövőjéről -, hogy ha háborúba keveredünk a törökkel, a német hátba támad, mert a német és a török mind egy követ fúj. Olyan csirkefogók ezek, hogy nincs párjuk az egész világon. De akkor mi összeállhatunk a franciákkal, mert ők már hetvenegy óta állandóan zabosak Németországra. Aztán már úgy fog menni minden, mint a karikacsapás. Háború lesz, nem mondok egyebet.

Bretschneider felállt, és ünnepélyesen így szólt: - Ne is mondjon, jöjjön csak utánam a folyosóra, ott majd én mondok magának valamit.

Švejk követte a titkosrendőrt a folyosóra, s ott egy kis meglepetés érte, amennyiben a derék sörözőtárs megmutatta neki a jelvényét a kétfejű sassal, majd közölte vele, hogy letartóztatja, és azonnal be is kíséri a rendőrkapitányságra. Švejk megpróbált kimagyarázkodni, hogy az úr talán téved, ő teljesen ártatlan, nem mondott egyetlen szót sem, amivel bárkit is megsérthetett volna.

Bretschneider azonban azt felelte, hogy igenis elkövetett egynéhány bűncselekményt, amelyek között nem utolsósorban szerepel a hazaárulás.

Ezután visszatértek a vendéglőbe, és Švejk így szólt Palivec úrhoz:

- Volt öt söröm és egy kiflim virslivel. Most adjon még egy stampedli sligovicát, aztán el kell menjek, mert le vagyok tartóztatva.

Bretschneider Palivecnek is megmutatta a kétfejű sast, egy ideig farkasszemet nézett a vendéglőssel, majd azt kérdezte:

- Nős?

- Igen.

- És a felesége el tudja vezetni a boltot, amíg maga távol van?

- El.

- Akkor semmi baj, Palivec úr - mondta Bretschneider vidáman -, hívja ide az asszonyt, adjon át neki mindent, aztán este eljövünk magáért.

- Emiatt ne fájjon a feje - vigasztalta Švejk -, engem csak hazaárulásért visznek.

- És engem ugyan miért? - sopánkodott Palivec úr. - Amikor olyan óvatos voltam.

Bretschneider diadalmas mosollyal válaszolta:

- Azért, mert azt mondta, hogy a legyek leszarták a császár őfelségét. Majd odabent kiverik a fejéből az ilyen dolgokat.

Így hát Švejk elhagyta a "Kehely"-hez címzett vendéglőt a titkosrendőr oldalán, s amikor kiléptek az utcára, jámbor mosollyal belebámult kísérője arcába, és megkérdezte tőle:

- Menjek le a járdáról?

- Hogyhogy?

- Gondoltam, ha le vagyok tartóztatva, nincs jogom a járdán menni.

Amikor odaértek a rendőrség kapujához, Švejk így szólt:

- Milyen jól eltelt az idő! Gyakran jár a "Kehely"-be?

S miközben Švejket bekísérték az irodába, a "Kehely"-ben Palivec úr átadta a boltot zokogó feleségének, és a maga módján ilyen vigasz-szavakat intézett hozzá:

- Ne sírj, ne bőgj, mit csinálhatnak velem egy szaros Ferenc Jóska-kép miatt?

Így lépett be a világháborúba Švejk, a derék katona, az ő nyájas, szeretetre méltó modorában. A történészeket bizonyára érdekelni fogja, hogy messze előrelátott a jövőbe. Ha később a helyzet másképpen alakult is, mint ahogy ő a "Kehely"-ben megjósolta, figyelembe kell vennünk, hogy egyáltalán nem volt diplomáciai előképzettsége.

 

ŠVEJK, A DERÉK KATONA, A RENDŐRKAPITÁNYSÁGON

A szarajevói merénylet számos áldozattal töltötte meg a rendőrkapitányságot. Egyiket a másik után kísérték be, és az irodában az öreg rendőrinspektor jóságos hangon így fogadta őket: - Ráfizetnek még maguk arra a Ferdinándra!

Amikor Švejket bezárták az egyik első emeleti szobába, ott már egy hat személyből álló társaság fogadta. Öten az asztal körül ültek, s a hatodik, egy középkorú férfiú, a sarokban gubbasztott a priccsen, mintha el akarna különülni a többiektől. Švejk sorra végigkérdezte őket, hogy miért kerültek ide.

Az asztal körül ülőktől lényegében azonos választ kapott:

"Szarajevó miatt", "a Ferdinándért", "mert az a gyilkosság volt a trónörökös ellen", "a Ferdinánd miatt", "mert a főherceg őfenségét elintézték Szarajevóban".

A hatodik, aki félrehúzódott a többiektől, hogy neki semmi köze hozzájuk, őrá még árnyéka se essen a gyanúnak, az csak azért ült, mert rablógyilkossági kísérletet követett el egy holicei gazda ellen.

Švejk leült az asztalhoz az összeesküvők közé, akik már tizedszer mesélték egymásnak, hogy miképpen kerültek bele a csávába.

Mindegyiket valami vendéglőben, kocsmában vagy kávéházban érte a baleset. Csak az egyik volt kivétel, egy rendkívül kövér, szemüveges, kisírt szemű úriember, akit otthon tartóztattak le a lakásán, mert két nappal a szarajevói merénylet előtt néhány pohár pálinkát fizetett két szerb mérnökhallgatónak a "Brejœká"-ban, és azután Brixi detektív úr meglátta velük részegen a Lánc utcai "Montmartre"-ban is, ahol szintén ő fizette a cechet, amint ezt a jegyzőkönyvben aláírásával is megerősítette.

Előzetes kihallgatásakor, az őrszobán, válasz helyett minden kérdésre csak ezt sírta:

- Kérem, én papírkereskedő vagyok.

Amire éppoly egyhangúan a következő választ kapta:

- Az nem mentőkörülmény.

Egy alacsony férfiú, akit valami kiskocsmában ért utol a balsors, történelemtanár volt, és éppen a különböző merényletek történetéből mesélt a vendéglősnek. Abban a pillanatban tartóztatták le, amikor a merényletek lélektanának elemzéséből levonta az alanti következtetést:

- Minden merénylet olyan egyszerű és logikus, mint a Kolumbusz tojása.

- Vagy mint az, hogy maga a Pankrácba kerül - egészítette ki ezt a tételt kihallgatása közben a rendőrkomisszár.

A harmadik összeesküvő az "Érző szív" nevezetű hodkovičkyi jótékonycélú egyesület elnöke volt. A merénylet elkövetésének napján az "Érző szív" hangversennyel egybekötött ünnepséget rendezett. Azután megjött a csendőrőrmester, és távozásra szólította fel a közönséget, minthogy Ausztria gyászban van, mire az "Érző szív" elnöke kedélyesen így szólt:

- Tessék várni egy csöppet, hadd játsszák még el legalább a "Hej, Slované"[5]-t.

Most ő is ott ült a többiek között, lehorgasztott fővel, és így búslakodott:

- Nálunk augusztusban lesz az új elnökválasztás, ha addig nem vagyok otthon, előfordulhat, hogy nem engem választanak meg. Pedig most már tizedszer vagyok elnök egymás után. Ezt a szégyent nem élném túl.

Még furcsábban bánt el a megboldogult Ferdinánd a negyedik fogollyal, egy tiszta erkölcsű és jó hírben álló úriemberrel. Ez két teljes napon át sikeresen elkerülte, hogy bármiféle beszélgetésbe keveredjék Ferdinándról, de azután este máriást játszott a kávéházban, és amikor a tök hetessel - tök volt az adu - elvitte a makk királyt, így kiáltott fel:

- Hetet bele, mint Szarajevóban!

Az ötödik úriembernek, aki, mint ő maga mondotta, azért került ide, "mert az a gyilkosság volt Szarajevóban a trónörökös ellen", a rémülettől még mindig szétállt a haja meg a szakálla, úgyhogy könnyen össze lehetett volna téveszteni egy szálkás-szőrű pinccsel.

Ő aztán egy szót sem szólt a vendéglőben, ahol letartóztatták, de még a lapokat sem olvasta a trónörökös meggyilkolásáról, csak üldögélt egymagában, amikor odament egy úriember, leült vele szemben az asztalához, és pergő nyelvvel megkérdezte:

- Olvasta?

- Nem olvastam.

- Hallott róla?

- Nem hallottam.

- Nem tudja, miről van szó?

- Nem tudom és nem is érdekel.

- Pedig érdekelhetné.

- Engem? Mi az ördög érdekeljen engem? Én elszívom a szivaromat, megiszom azt a néhány stampedlit, megvacsorázok, de újságot nem olvasok. Minden újság hazudik. Minek izgassam fel magam.

- Szóval magát a szarajevói gyilkosság sem érdekli?

- Engem egyáltalán semmiféle gyilkosság nem érdekel, akár Prágában történt, akár Bécsben, Szarajevóban vagy Londonban. Arra való a hatóság, a bíróság, a rendőrség. Különben is, ha valahol meggyilkolnak valakit, úgy kell neki, mért volt olyan balek, hogy hagyta magát meggyilkolni.

Többet aztán nem is mondhatott e beszélgetés során. Attól fogva csupán ezt ismételgette fennhangon, ötperces időközönként:

- Én ártatlan vagyok, én ártatlan vagyok.

Ezt kiáltotta a rendőrkapitányság küszöbén, ezeket a szavakat ismétli majd el a prágai büntetőbíróság előtt, és ezekkel a szavakkal fog belépni a börtöncellájába is.

Miután végighallgatta mind e szörnyűséges összeesküvő-történeteket, Švejk úgy vélte, helyénvaló, ha megmagyarázza társainak, hogy a helyzetük tökéletesen reménytelen.

- Mindnyájan nyakig benne vagyunk a pácban - kezdte vigasztaló előadását -, nagy tévedés, hogy maguknak, vagyis mindannyiunknak, akik itt vagyunk, nem lesz semmi bajunk. Minek tartjuk a rendőrséget, ha nem azért, hogy megbüntessen, ha sokat jár a pofánk? Amikor ilyen veszélyes idők vannak, hogy trónörökösöket lőnek agyon, akkor senkinek se szabad csodálkozni, hogy beviszik a kapitányságra. Az egész felhajtás azért van, hogy a Ferdinándnak reklámja legyen a temetésére. Minél többen leszünk itt, annál kellemesebb és mulatságosabb lesz. Amikor katona voltam, egyszer lecsukták nálunk a fél századot. És hány embert ítéltek már el ártatlanul! Nemcsak a katonaságnál, hanem a bíróságon is. Emlékszem rá, egyszer elítéltek valami nőszemélyt azzal, hogy megfojtotta az újszülött ikreit. Hiába esküdözött, hogy ikreket nem is fojthatott meg, mert csak egy árva kislánya született, akit sikerült minden fájdalom nélkül megfojtania, mégis kétszeres gyilkosság miatt ítélték el. Vagy az a zábĕhlicei ártatlan cigány, amelyik betört egy szatócsboltba, éppen szentestén. Hiába esküdözött, hogy csak meg akart melegedni, az sem segített rajta semmit. Ha egyszer a törvény kezében van az ember, az már régen rossz. De úgy is kell hogy legyen. Lehet, hogy nem mindenki olyan gazember, mint amilyennek gondoljuk, de manapság ki tudja megmondani, melyik a becsületes, melyik a lókötő, főleg az ilyen komoly időkben, amikor a Ferdinándot is agyonlövik? Minálunk Budĕjovicéban, amikor katona voltam, egyszer a gyakorlótér mögött az erdőben lelőtték a kapitány úr kutyáját. Ahogy ezt meghallotta, összehívta az egész századot, sorba kellett állni, és azt mondta, lépjen ki minden tizedik ember: Persze én is éppen tizedik voltam, és csak álltunk ott haptákban, egy moccanás nélkül. A kapitány meg elsétált előttünk, és azt mondja: "Nyavalyás, rothadt, tetves hiéna banda, a miatt a kutya miatt a legszívesebben bedugnám az egész bagázsit az egyesbe, nudlivá aprítanám, rakásra lövetném, halfilét csinálnék belőletek mártással. Mert én nem nézek se istent, se embert, és éppen ezért tizennégy nap laktanyafogságot kap mindenki." Na ugye, akkor csak egy kutya miatt volt az egész, most meg éppen egy főherceg miatt. Szóval, meg kell ijeszteni az embereket; hogyha gyász, akkor legyen gyász.

- Én ártatlan vagyok, én ártatlan vagyok - hajtogatta a torzonborz férfiú.

- Krisztus Urunk is ártatlan volt - mondta Švejk -, mégis megfeszítették. Senkinek se szokott a feje fájni egy ártatlan ember miatt. Maul halten und weiter dienen,[6] ahogy katonáéknál mondták. Az a legjobb és a legszebb.

Švejk ezzel lefeküdt a priccsre, és édes álomba szenderedett.

Közben két új vendéget hoztak. Az egyik egy bosnyák volt. Fel-alá járkált a szobában, a fogát csikorgatta, és minden második szava ez volt: "Jebentidusu."[7] Nem tudott szabadulni attól a kínzó gondolattól, hogy a kapitányságon még elvész a kucséberkosara.

A második jövevény Palivec úr volt, a vendéglős. Amikor észrevette régi jó ismerősét, Švejket, felköltötte, és rendkívül tragikus hangon rákiáltott: - Hát most már én is itt vagyok!

Švejk szívélyesen megszorította a kezét, és így szólt:

- Nagyon-nagyon örülök. Tudtam, hogy az az úr megtartja a szavát, amikor azt mondta, hogy még elmennek magáért. Szép dolog a megbízhatóság, hogy az emberekre lehet építeni.

Palivec úr azonban kijelentette, hogy az ilyen megbízhatóság neki szart se ér, majd halkan megkérdezte Švejktől, hogy a többi letartóztatott úr nem tolvaj-e, mert az árthatna az ő kereskedői jó hírének.

Švejk közölte vele, hogy a hatodik férfiú kivételével, akit azért hoztak be, mert rablógyilkossági kísérletet követett el egy holicei gazda ellen, valamennyien a ferdinándosok társaságába tartoznak.

Palivec úr sértődötten kihúzta magát, és azt mondta, hogy őt nem valami vacak főherceg miatt hozták be, hanem a császár őfelsége miatt. S mivel a többieknek erre felébredt az érdeklődése, elmesélte nekik, hogyan gyalázták meg neki a Ferenc Jóskát a legyek.

- Összevissza rondították a dögök - fejezte be a történetét -, és a végén még börtönbe is juttattak. Ezért még számolok velük - tette hozzá fenyegetően.

Švejk ismét lefeküdt, de nem aludhatott sokáig, mert érte jöttek, hogy kihallgatásra kell menni.

S amint a lépcsőházban a III. ügyosztály felé iparkodtak, Švejk úgy vitte keresztjét a Golgota csúcsára, hogy közben mit sem sejtett a vértanúságáról.

Mivel ki volt írva, hogy a folyosón köpködni tilos, szólt a rendőrnek, engedje meg, hogy a köpőcsészébe köpjön, s a romlatlan egyszerűség sugárzott arcáról, amikor belépett az irodába, a következő szavakkal:

- Jó estét kívánok, uraim, az egész társaságnak.

Válasz helyett valaki oldalba vágta, úgyhogy odapenderült az íróasztal elé, amelynek a másik oldalán egy merev, hivatalos külsejű, állatian kegyetlen arcú úriember ült, mintha éppen akkor lépett volna ki a "Bűnöző típusok" című Lombroso-könyvből.

Vérszomjas pillantást vetett Švejkre, majd ráförmedt:

- Ne bámuljon olyan hülyén.

- Sajnos, ezen nem tudok segíteni - felelte Švejk rendkívül komolyan -, a katonaságtól hülyeség miatt kiszuperáltak, és egy különbizottság hivatalosan hülyének nyilvánított. Én, kérem, hivatalos hülye vagyok.

A bűnöző külsejű úriember összekattantotta az állkapcsát:

- Amivel vádolják, és amit elkövetett, azt bizonyítja, hogy maga teljesen épeszű.

Ezzel felsorolta Švejknek a legkülönbözőbb bűntetteket, a hazaárulástól kezdve őfelsége és a császári uralkodóház meggyalázásáig. E díszes koszorú közepén ott virított az is, hogy Švejk elismerően nyilatkozott a Ferdinánd őfensége meggyilkolásáról, amiből újabb gonosztettek ágaztak mindenfelé, többek között a bujtogatás bűnténye, tekintve, hogy az egész dolog nyilvános helyen történt.

- Mit szól ehhez? - kérdezte diadalmasan az állatian kegyetlen arcú úriember.

- Ez bizony nem kevés - felelte ártatlanul Švejk -, pedig jóból is megárt a sok.

- Na látja, szóval beismeri?

- Én mindent beismerek, fő a szigorúság, szigorúság nélkül nem megyünk semmire se. Emlékszem, egyszer amikor katona voltam...

- Fogja be a száját! - üvöltötte a rendőrtanácsos. - Akkor beszéljen, ha kérdeznek magától valamit. Érti?

- Hogyne érteném - felelte Švejk -, alázatosan jelentem, hogy értem, és mindent fel tudok fogni, amit mondani tetszik.

- Kivel szokott érintkezni?

- A takarítónőmmel, nagyságos uram.

- És a helybeli politikai körökből nem ismer senkit?

- De igen, nagyságos uram, minden délután megveszem a "Národní politikát",[8] a "ringyócskát".

- Mars ki! - hörögte az állati arckifejezésű úriember.

Amikor kivezették az irodából, Švejk még azt mondta:

- Jó éjszakát kívánok, nagyságos uram.

Miután visszatért a foglyok közé, Švejk közölte a letartóztatottak gyülekezetével, hogy az ilyen kihallgatás kész passzió. "Egy kicsit ordítanak az emberre, aztán kirúgják."

- Régebben - magyarázta tovább Švejk - sokkal, de sokkal rosszabb volt. Olvastam egyszer egy könyvben, hogy a vádlottaknak tüzes vasakon kellett járni, és forró ólmot itattak velük, hogy kiderüljön, hogy ártatlanok-e. Vagy spanyol csizmát húztak a lábukra, és létrára feszítették őket, ha nem akartak vallani, vagy fáklyával égették az oldalukat, mint Nepomuki Szent Jánosnak, aki állítólag úgy ordított közben, mintha elevenen nyúznák, és nem is hagyta abba, amíg az Eliška-hídról le nem hajították egy viaszosvászon zsákban. Még nagyon sok ilyen eset volt, aztán fel is négyelték az embert, vagy karóba húzták valahol a Múzeum mellett. És ha csak a kazamatákba dugták, úgy érezte magát, mintha újjászületett volna.

- Manapság kész passzió a letartóztatás - folytatta Švejk nagy élvezettel -, nincsen felnégyelés, nincsen spanyol csizma, priccsünk van, asztalunk van, lócánk van, nem szorongunk egymás hegyén-hátán, levest kapunk, kenyeret adnak, korsóban hozzák a vizet, a kübli mindjárt itt van az orrunk előtt. Mindenben láthatjuk a haladást. Igaz, egy kicsit sokat kell gyalogolni, amikor kihallgatásra visznek, három folyosót meg egy emeletet, de a folyosó tiszta, és zajlik rajta az élet. Van, akit erre kísérnek, van, akit arra, fiatalt, öreget, férfiakat és nőszemélyeket. Az embernek örül a szíve, hogy legalább nincs egyedül. Mindenki szépen megy a dolga után, és nem kell féljen, hogy az irodában azt mondják: "Megtárgyaltuk a dolgot, maga holnap fel lesz négyelve, vagy megégetik, ahogy kívánja." Nagyon nehéz lehetett a választás annak idején, és én azt hiszem, uraim, hogy ilyen helyzetben miközülünk is sokan csak bámulnának, mint borjú az újkapura. Bizony, megváltoztak a viszonyok, méghozzá a mi javunkra.

Éppen befejezte az állampolgárok modern bebörtönzéséről szóló dicshimnuszát, amikor kinyílt az ajtó, és a foglár rászólt:

- Švejk, öltözzön fel, kihallgatásra megy.

- Én szívesen felöltözök - mondta Švejk -, egy szavam sincs ellene, de attól félek, hogy itt valami tévedés lesz, mert engem egyszer már kirúgtak a kihallgatásról. És attól is félek, hogy a többi urak, akik itt vannak velem, még megharagusznak rám, hogy én kétszer megyek kihallgatásra őelőttük, amikor ők még egyszer se voltak ma este. Nem akarom, hogy irigykedés legyen belőle.

- Pofa be, és indulás - hangzott a válasz Švejk gentlemanhez méltó szónoklatára.

Švejk nemsokára megint ott állt a bűnöző külsejű úriember előtt, mire az se szó, se beszéd, keményen és kérlelhetetlenül ráförmedt:

- Töredelmesen bevall mindent?

Švejk ráemelte jóságos kék szemét a könyörtelen férfiúra, és lágyan így felelt:

- Ha azt tetszik parancsolni, hogy valljam be, nagyságos uram, akkor bevallom, mit árthat az nekem. De ha azt tetszik mondani: "Švejk, ne valljon be semmit", akkor én kapálózni fogok az utolsó leheletemig.

A szigorú úriember beírt valamit az aktába, majd átadta a tollat Švejknek, s felszólította, hogy írja alá.

Švejk pedig aláírta Bretschneider feljelentését, és a következő függeléket is:

Minden vád, amit a fentiekben felhoztak
ellenem, való tényeken alapszik.

                                                         Josef Švejk

Miután aláírta, megint a szigorú férfiúhoz fordult:

- Alá kell még írni valamit? Vagy jöjjek vissza holnap reggel?

- Reggel magát a büntetőbíróságra viszik - hangzott a határozott válasz.

- Hány órakor, nagyságos uram? Nehogy, isten őrizz, elaludjak.

- Mars ki! - ordítottak rá Švejkre aznap már másodszor az asztal túlsó oldaláról.

Visszafelé menet rácsos ablakú új otthonába, Švejk odaszólt a rendőrnek, aki kísérte:

- Úgy megy itt minden, mint a karikacsapás.

Miután bezárult mögötte az ajtó, rabtársai elárasztották kérdéseikkel, mire Švejk vidáman így felelt:

- Éppen bevallottam, hogy valószínűleg én öltem meg a Ferdinándot.

Hat férfiú húzódott össze ijedten a tetves takaró alatt, csak a bosnyák felelt neki:

- Dobro dosli.[9]

Švejk pedig leült a priccsére, és nagyot sóhajtott:

- Micsoda méreg, hogy itt nincsen vekker.

De azért reggel vekker nélkül is felköltötték, és pontosan hat órakor elindították a "zöld Antal"-ban[10] a tartományi büntetőbíróság felé.

- Ki korán kel, aranyat lel - mondta Švejk az útitársainak, amikor- a "zöld Antal" kigördült velük a rendőrség kapuján.

 

ŠVEJK A TÖRVÉNYSZÉKI ORVOSOK ELŐTT

A tartományi büntetőbíróság tiszta, lakályos cellái a legkedvezőbb benyomást tették Švejkre - a meszelt falak és a feketére vasporozott rácsok éppúgy, mint a kövér Demartini úr, a vizsgálati fogda főfegyőre, lila parolijával, lilazsinóros kincstári sapkájával. A lila szín nemcsak itt előírásos, hanem a hamvazószerdai és nagypénteki istentiszteleteken is.

Visszatért a rómaiak jeruzsálemi uralmának dicső korszaka. A foglyokat elővezették, és odaállították az 1914. év Pilátusai elé, a földszinten. S a vizsgálóbírák, az újkor Pilátusai, ahelyett, hogy becsületesen mosták volna kezeiket, pörköltért meg pilzeni sörért küldtek a Teissigba, és egyre több ügyet terjesztettek az államügyészség elé.

Itt többnyire eltűnt minden logika, és a § győzött, a § fojtogatott, a § hülyített, a § pattogott, a § nevetett, a § fenyegetett, a § gyilkolt és nem kegyelmezett. A törvények zsonglőrei tanyáztak itt, a Corpus Juris betűinek áldozó papok, vádlottfaló cápák, az osztrák dzsungel tigrisei, akik a paragrafusok számaival mérték ki, hogy mekkorát ugorjának a vádlottakra.

Kivétel volt néhány úr (akárcsak a rendőrkapitányságon), aki nem vette komolyan a törvényt, hiszen mindenütt akad búza is a konkoly között.

Egy ilyen úrhoz vezették Švejket kihallgatásra. Jóságos arcú öregúr volt; annak idején, amikor Valešt, a hírhedt gyilkost hallgatta ki, sohasem mulasztotta el, hogy így szóljon hozzá: "Parancsoljon helyet foglalni, Valeš úr, ez a szék itt éppen üres."

Amikor elébe vezették Švejket, vele született kedvességével rászólt, hogy üljön le, majd azt kérdezte:

- Szóval maga az, Švejk úr?

- Azt hiszem - felelte Švejk -, én kell hogy legyek, mert apuskám Švejk volt, anyuskám pedig Švejkné. Soha én olyan szégyent nem hozok rájuk, hogy megtagadjam a nevüket.

Nyájas mosoly futotta be erre a tanácsos úr arcát.

- Hanem azért maga szép kis dolgokat művelt. Sok minden nyomhatja a lelkiismeretét.

- Nekem mindig sok minden nyomja a lelkiismeretemet - felelte Švejk, még a tanácsosnál is nyájasabban mosolyogva. - Lehet, hogy az én lelkiismeretemet még több minden nyomja, mint a tanácsos úrét.

- Látszik a jegyzőkönyvből is, amit aláírt - mondta nem kevésbé szívélyes hangon a tanácsos. - Nem alkalmaztak kényszert maga ellen a rendőrségen?

- Hová tetszik gondolni, nagyságos uram! Én magam kérdeztem tőlük, hogy írjam-e alá, és amikor azt mondták, hogy írjam, én rögtön engedelmeskedtem. Csak nem fogok veszekedni velük a saját aláírásom miatt! Azzal egészen biztos, hogy semmit se használtam volna magamnak. Rendnek kell lenni.

- Teljesen egészségesnek érzi magát, Švejk úr?

- Hát azt már nem mondhatnám, tanácsos úr kérem. Reumás vagyok, sósborszesszel dörzsölgetem magam.

Az öregúr megint rámosolygott, éppoly nyájasan: - Mit szólna hozzá, ha a törvényszéki orvosok megvizsgálnák?

- Azt hiszem, nem vagyok én olyan beteg, hogy azok az urak fölöslegesen vesztegessék velem a drága idejüket. A rendőrkapitányságon már megvizsgált egy doktor úr, hogy nincs-e tripperem.

- Tudja, mit, Švejk úr, hadd próbáljuk meg mégis azokat a törvényszéki doktor urakat. Szépen összeállítunk egy bizottságot, magát a vizsgálati fogdába küldjük, úgyhogy közben jól kipihenheti magát. Még csak egy kérdést. A jegyzőkönyv szerint maga azt hangoztatta és terjesztette, hogy hamarosan kitör a háború?

- Az, kérem, tanácsos úr, most már a legrövidebb időn belül kitör.

- És magán, Švejk úr, nem törnek ki néha olyan... rohamok?

- Nem, kérem, csak egyszer volt, hogy majdnem kitörtem a nyakamat, amikor egy automobil nekem jött a Károly téren, de annak már nem is tudom, hány éve.

Ezzel véget ért a kihallgatás, Švejk kezet nyújtott a tanácsos úrnak, majd visszatérve a cellájába, így szólt a szomszédaihoz:

- Na, most meg a Ferdinánd őfenségének a gyilkossága miatt engemet ki fognak vizsgálni a törvényszéki doktorok.

- Engem is megvizsgáltak egyszer - mondta egy fiatal férfi -, még régen, amikor egy szőnyeg-ügyből kifolyólag az esküdtszék elé kerültem. Megállapították, hogy gyengeelméjű vagyok. Most elsikkasztottam egy gőz-cséplőgépet, és nem csinálhatnak velem semmit. Tegnap mondta az ügyvédem, hogy ha egyszer már gyengeelméjűnek nyilvánítottak, azzal egy életre meg van csinálva a szerencsém.

- Én már egy szót se hiszek a törvényszéki orvosoknak - jegyezte meg egy intelligens külsejű férfiú. - Mikor egyszer váltót hamisítottam, mindenesetre eljártam a Heveroch doktor előadásaira, és amikor lefogtak, paralitikusnak tettettem magamat, pontosan úgy, ahogy a Heveroch doktor magyarázta. Az egyik bizottsági orvosnak beleharaptam a lábába, kiittam a tintát a kalamárisból, és - tisztesség ne essék szólván, uraim - az egész bizottság előtt odacsináltam a sarokba. De azért, mert az egyiknek megharaptam a lábikráját, tökéletesen egészségesnek nyilvánítottak, és elítéltek.

- Én egyáltalán nem félek az ilyen törvényszéki vizsgálatoktól - közölte Švejk. - Amikor katona voltam, egy állatorvos vizsgált meg, és az is nagyszerűen sikerült.

- A bírósági orvosok mind rohadt dögök - jelentette ki egy törpeforma kis ember. - Nemrégiben véletlenül kiástak a földemen egy csontvázat, és a törvényszéki orvosok azt mondták, hogy az a csontváz gyilkosság áldozata lett, mert fejbe verték valami tompa tárggyal most negyven éve. Én harmincnyolc éves vagyok, mégis lecsuktak, pedig megvan a keresztlevelem, a születési anyakönyvi kivonatom és az illetőségi bizonyítványom is.

- Az én véleményem szerint - mondja Švejk -, mindent tárgyilagosabb szempontból kell nézni. Minden ember tévedhet, és muszáj is, hogy tévedjen, minél tovább töri a fejét valamin. A törvényszéki orvosok is emberek, és minden embernek megvannak a maga hibái. Egyszer például Nusléban, éppen a Botič-híd mellett, ahogy a Banzet-vendéglőből megyek hazafelé éjszaka, odajön hozzám egy úr, a fejemre húz egy bikacsökkel, és amikor már a földön feküdtem, alaposabban szemügyre vesz engem, és azt mondja: "Ejnye, tévedtem, ez nem az." És úgy felmérgesedett a tévedése miatt, hogy még egyet rásózott a hátamra. Hiába, ilyen az emberi természet: mindig csak téved, amíg meg nem hal. Mint például az az úr, aki éjszaka talált egy veszett kutyát félig megfagyva, hazavitte, és odadugta a felesége mellé az ágyba. Aztán a kutya, mihelyt felmelegedett, és erőre kapott, megharapta az egész családot, és a legkisebbik gyereket, amelyik még bölcsőben volt, széttépte és felfalta. Vagy mondok az uraknak egy másik esetet: hogy mitőlünk a házból hogyan tévedett egy esztergályos. Kulccsal kinyitotta a podoli kistemplomot, mert azt hitte, hogy otthon van, levette a cipőjét a sekrestyében, mert azt hitte, hogy az az ő konyhájuk, aztán lefeküdt az oltárra, mert azt hitte, hogy otthon van az ágyában, magára húzott egypárat azokból a terítőkből, amiken szent feliratok vannak, és a feje alá rakta az evangéliumot meg más szentelt könyveket, mert szeretett magasan aludni. Reggel aztán, amikor a sekrestyés rátalált, az az úr magához tért, és nagyon barátságosan azt mondta, hogy tévedés volt. "Szép kis tévedés", mondja a sekrestyés, "most egy ilyen tévedés miatt újra kell szentelni a templomot." Azután a törvényszéki orvosokhoz vitték az esztergályost, és azok rábizonyították, hogy teljesen beszámítható és józan volt, mert ha részeg lett volna, sohase talál bele a kulcsával a templom zárjába. Aztán ez az esztergályos ott halt meg a Pankrácban. Mondhatok még egy másik példát is, Kladnóból, ott egyszer egy rendőrkutya esett tévedésbe, egy farkaskutya, a híres Rotter kapitányé volt. Ez a Rotter kapitány ilyen kutyákat tenyésztett, és a csavargókon próbálta ki őket, úgyhogy aztán a csavargók mind kezdték elkerülni Kladno vidékét. Akkor a kapitány megparancsolta a csendőröknek, hogy ha a föld alól is, de teremtsenek elő neki valami gyanús egyént. Oda is vittek egyet, egy elég tisztességesen öltözött embert, akit a lányi erdőben találtak valami fatörzsön üldögélve. A kapitány mindjárt levágott neki egy darabot a kabátja széléből, megszagoltatta a csendőr-rendőr kutyáival, aztán kivitték ezt az embert valami téglaégetőbe a városon kívül, és a nyomára ráeresztették azokat a kutyákat, akik meg is találták, és megint visszahozták. Aztán annak az embernek fel kellett menni valami létrán a padlásra, át kellett mászkáljon mindenféle falakon, bele kellett ugorjon egy halastóba, a kutyák meg utána. A végén kiderült, hogy ez az ember egy cseh radikális képviselő volt, és kirándulni jött a lányi erdőbe, amikor már unta a parlamentet. Azért mondom, hogy az ember hibázik és téved, akár tanult ember, akár ostoba, tudatlan hülye. Még a miniszterek is tévednek.


A törvényszéki orvosbizottság, amelynek el kellett döntenie, hogy Švejk elmeállapota lehetővé teszi-e vagy sem mindazokat a bűncselekményeket, amelyekkel vádolják, három rendkívül tekintélyes úrból állt, és a bizottság minden egyes tagjának nézetei mindig igen nagy mértékben különböztek a másik két tag nézeteitől.

Három különböző tudományos iskola és pszichiátriai felfogás volt itt képviselve.

Ha Švejk esetében ezek az élesen szemben álló tudományos táborok mégis a legteljesebb egyetértésre jutottak, ez tisztára csak annak a lenyűgöző hatásnak tudható be, amelyet Švejk az egész bizottságra gyakorolt, amikor belépve az elmeállapotának megvizsgálására kijelölt terembe, és megpillantva az osztrák uralkodónak a falon függő képét, így kiáltott fel:

- Uraim, éljen I. Ferenc József császár!

Teljesen világos volt az eset. Švejk spontán megnyilatkozása fölöslegessé tette a kérdések nagy részét, csak a legfontosabbak közül maradt még egynéhány, hogy a válaszokból a doktorok megerősíthessék első benyomásukat, melyet dr. Kallerson, dr. Heveroch és az angol Weiking pszichiátriai rendszere alapján alkottak Švejkről.

- Nehezebb a rádium az ólomnál?

- Még sohase mértem meg, kérem - felelte Švejk, a tőle megszokott kedves mosollyal.

- Hisz maga a világ végében?

- Hát azt előbb látni kéne - válaszolta könnyedén Švejk -, de az biztos, hogy holnapra még nem várom.

- Ki tudná számítani, hogy mekkora a földgolyó átmérője?

- Azt, sajnos, nem tudnám - felelte Švejk -, de én is feladhatnék önöknek, uraim, egy találós kérdést; van egy háromemeletes ház, ennek a háznak minden emeleten van nyolc ablaka. A háztetőn van két padlásablak és két kémény. Minden emeleten két bérlő lakik. És most tessék megmondani nekem, uraim: melyik évben halt meg a házmester nagymamája?

A törvényszéki orvosok sokatmondóan összenéztek, mindazonáltal az egyik még feltette a következő kérdést:

- Nem tudja, hogy mi a Csendes-óceán legnagyobb mélysége?

- Azt, kérem, nem tudom - hangzott a válasz -, de úgy gondolom, hogy biztosan nagyobb, mint a Moldváé a vyšehradi szikla alatt.

A bizottság elnöke röviden csak azt kérdezte: - Elég? - De az egyik bizottsági tagnak volt még egy kérdése:

- Mennyi 12 897-szer 13 863?

- 729 - felelte Švejk szemrebbenés nélkül.

- Azt hiszem, ennyi tökéletesen elég - mondta a bizottsági elnök -, visszavezethetik a vádlottat a helyére.

- Köszönöm szépen, uraim - mondta udvariasan Švejk -, nekem is tökéletesen elég.

Távozása után a háromtagú kollégium egyhangúlag megállapította, hogy mindama természeti törvények alapján, melyeket a pszichiátria tudorai kitaláltak, Švejk notórius hülyének és idiótának számít.

A vizsgálóbíróhoz küldött jelentésükben többek között ez állott: "Alulírott törvényszéki orvosszakértők a teljes gyengeelméjűség és vele született kretenizmus állapotában találták a fent nevezett bizottság elé utalt Josef Švejket, miután az ťÉljen I. Ferenc József császárŤ szavak hangoztatása kellőképpen megvilágította Josef Švejk elmeállapotát, és tökéletesen elegendő volt notórius hülyévé nyilvánításához. Alulírott bizottság ennélfogva javasolja: 1. Szüntessék be a vizsgálatot Josef Švejk ellen. 2. Küldjék Josef Švejket megfigyelés céljából pszichiátriai klinikára, hogy megállapítást nyerhessen, mennyiben veszélyes elmeállapota a környezete szempontjából."

Míg az orvosok a jelentést fogalmazták, Švejk így nyilatkozott rabtársainak: - A Ferdinándot hagyták a fenébe, és még nagyobb marhaságokkal szórakoztattak. A végén azt mondtuk egymásnak, hogy amit eddig meséltünk, az tökéletesen elég, és elbúcsúztunk.

- Én senkinek se hiszek - jelentette ki a törpeforma kis ember, akinek a földjéből véletlenül kiástak egy csontvázat. - Gazember az egész világ.

- Gazember is kell a világba - mondta Švejk, elhelyezkedve a szalmazsákján. - Ha mindenki csak jót akarna a másiknak, már rég agyonverték volna egymást az emberek.

 

ŠVEJKET KIDOBJÁK A BOLONDOKHÁZÁBÓL

Ha Švejk később megemlékezett a bolondokházában folyó életről, mindig a legnagyobb elismerés hangján szólt róla: - Igazán nem tudom, miért olyan dühösek a bolondok, hogy ott tartják őket. Ott az ember meztelenül lefekhet a padlóra, üvölthet, mint a sakál, dühönghet és haraphat. Ha valahol kint a sétatéren csinálná, mindenki csodálkozna, de odabent ez a legtermészetesebb dolog a világon. Olyan szabadság van ott, amilyenről még a szocialisták se álmodtak soha. Ott az ember azt is mondhatja magáról, hogy ő az atyaúristen vagy a Szűzmária, vagy a római pápa, vagy az angol király, vagy a császár őfelsége, vagy Szent Vencel, habár ezt az utóbbit, állandóan megkötözték, és meztelenül bedugták a különzárkába. Volt egy másik is, aki azt ordítozta, hogy ő a hercegérsek, de nem csinált egyebet, csak folyton mart, meg még valamit, bocsánat, ami rímel rá, de azt ott nem szégyelli senki. Az egyik meg éppenséggel Szent Cirillnek és Metódnak adta ki magát, hogy dupla porciót kapjon. Egy úr pedig teherbe esett, és mindenkit meghívott a keresztelőre. Volt ott lecsukva egy csomó sakkozó, politikus, horgász, cserkész, bélyeggyűjtő és amatőrfényképész. Az egyiket valami ócska fazék miatt hozták be, amire azt mondta, hogy hamvveder. Egy másikat mindig kényszerzubbonyba dugtak, hogy ne tudja kiszámítani, hogy mikor lesz vége a világnak. Találkoztam ott néhány professzorral is. Az egyik mindig odajött hozzám, és kijelentette, hogy a cigányok bölcsője a Krkonoše hegységben volt, egy másik meg azt magyarázgatta, hogy a földgolyón belül van még egy golyó, sokkal nagyobb, mint a külső.

Ott mindenki azt mondhatta, amit akart, és ami éppen a nyelvére jött neki, akárcsak a parlamentben. Néha meséket mondtak egymásnak, és összeverekedtek, ha valami királylánynak nem úgy sikerült a dolog, ahogy kellett volna. Legvadabb volt az az úr, aki az Otto-lexikon tizenhatodik kötetének mondta magát, és mindenkit megkért, hogy nyissa őt ki, és keresse meg benne a "Kartonvarrónő" címszót, mert különben el van veszve. Csak akkor nyugodott meg, amikor ráadták a kényszerzubbonyt. Azt hitte, hogy könyvkötő-présbe tették, és boldog volt, csak azt kérte, hogy modern mintára vágják körül a széleit. Egyáltalában: úgy éltünk ott, mint a paradicsomban. Lehet ott üvölteni, hörögni, dalolni, sírni, mekegni, bőgni, ugrálni, imádkozni, bukfencezni, négykézláb járni, fél lábon ugrándozni, körbefutkosni, táncolni, cigánykereket hányni, egész nap guggolni és falra mászni. Nem jön oda senki azzal, hogy "Ezt nem szabad, uram, ez illetlenség, szégyellje magát, maga egy művelt ember?" Igaz, vannak ott egészen csendes bolondok is. Például volt egy nagyon művelt feltaláló, aki állandóan az orrát túrta, és naponta csak egyszer mondta, hogy "Épp most találtam fel a villamosságot". Szóval nem is lehet szebbet elképzelni, mint egy bolondokháza, és az a néhány nap, amit ott töltöttem, életem leggyönyörűbb korszakai közé tartozik.

S valóban, már a fogadtatás is, amely Švejket a bolondokházában érte, amikor kivizsgálásra átvitték a tartományi büntetőbíróságról, felülmúlta minden várakozását. Legelőször is meztelenre vetkőztették, aztán valami köpenybe bújtatták, és fürödni vitték, s miközben jó erősen megmarkolták a hóna alatt, az egyik ápoló zsidóviccekkel szórakoztatta. A fürdőszobában melegvizes kádba dugták, aztán kihúzták belőle, és a hideg zuhany alá állították. Ezt háromszor megismételték, majd megkérdezték tőle, hogy hogy tetszik neki. Švejk azt felelte, hogy itt sokkal kényelmesebb, mint abban a fürdőben ott a Károly-híd mellett, és hogy ő nagyon szeret fürödni. - Ha még a körmömet meg a hajamat is le tetszene nyírni, akkor már semmi se hiányozna a tökéletes boldogságomhoz - tette hozzá, nyájasan mosolyogva.

Ez a kívánsága is teljesült, aztán az ápolók szivaccsal alaposan végigdörzsölték, lepedőbe csomagolták, átvitték az egyes osztályra, letették az ágyra, betakarták, és megkérték, hogy aludjon el.

Švejk még ma is kedvtelve szokott mesélni erről: - Képzeljétek el, odavittek, egy csöppet se kellett járni: én akkor a hetedik mennyországban éreztem magam.

És úgy is aludt el, mintha a hetedik mennyországban volna. Aztán felköltötték, és eléraktak egy bögre tejet meg egy zsemlét. A zsemle már fel volt vágva apró darabokra, s miközben az egyik ápoló lefogta Švejknek mind a két karját, a másik bemártogatta a tejbe a zsemledarabkákat, és megtömte a pácienst, mint ahogy a libát szokták tömni vagdalékkal. Mikor ez megvolt, a hóna alá nyúltak, kivitték a klozettra, és felkérték, hogy végezze el a kis és nagy szükségét.

Erről a szép kis intermezzóról is kedvtelve szokott mesélni Švejk - talán nem kell egészen pontosan reprodukálnom a szavait, hogy utána mit csináltak vele. Elég lesz, ha csak egy mondatot idézek az elbeszéléséből:

- Az egyik csinálta, közben a másik szorosan átölelt.

Miután visszavezették, ismét lefektették az ágyra, és újból megkérték, hogy aludjon el. Miután elaludt, felköltötték, és elvezették a vizsgálószobába. Amikor Švejk anyaszült meztelenül megállt a két orvos előtt, eszébe jutottak sorozásának dicső emlékei, és önkéntelenül felkiáltott:

- Tauglich![11]

- Mit akar? - kérdezte az egyik orvos. - Lépjen ötöt előre és ötöt vissza.

Švejk tízet lépett ide is, oda is.

- Mondtam magának - szólt rá az orvos -, hogy ötöt lépjen.

- Azon a pár lépésen már ne múljon - felelte Švejk.

Erre az orvosok felszólították, hogy üljön le egy székre, és az egyik megkopogtatta a térdét. Aztán közölte a másikkal, hogy a reflexek hibátlanul működnek, mire a másik megcsóválta a fejét, és maga is hozzálátott Švejk térde kopogtatásához, miközben az első felhúzta Švejk szemhéját, és belenézett a pupillájába. Aztán odamentek az asztalhoz, és néhány latin kifejezést váltottak egymás között.

- Ide hallgasson, tud maga énekelni? - fordult az egyik Švejkhez. - Nem énekelne el nekünk valami nótát?

- Boldogan, uraim - felelte Švejk -, nincs ugyan se hangom, se zenei hallásom, de azért megpróbálom az önök kedvéért, hadd szórakozzanak, ha úgy tetszik.

És mindjárt rá is zendített:

Akkor az a fiatal pap
jobb kezére hajtja fejét,
és a karosszékben
könnyek futják el a szemét.

- Tovább nem tudom - mondta Švejk -, de ha kívánják, énekelhetek valami mást:

Ó, hogy sajog a szívem tája,
mily keserűn nyög ez a kebel,
csak ülök csendbe, búsan merengve,
hogy oda, oda messze mért nem mehetek el.

- Ezt se tudom tovább - sóhajtott fel Švejk. - Tudom még a "Hol vagy, Hazám!"[12] első strófáját, meg azt, hogy "Generál Windischgrätz, meg az egész stábja, kiadták az ukázt, gyerünk a csatába", és még egypár olyan népdalocskát, mint például azt, hogy "Gotterhalte",[13] aztán "Mikor mentünk Jaromĕřbe", meg azt, hogy "Üdvözlégy, ezerszer is üdvözlégy"...

A két doktor úr összenézett, majd az egyik feltette Švejknek a következő kérdést: - Magának még sose vizsgálták meg az elmeállapotát?

- De igen - felelte Švejk ünnepélyesen és büszkén -, katonáéknál az ezredorvos urak hivatalosan kimondták, hogy notórius hülye vagyok.

- Én azt hiszem, hogy maga szimuláns - förmedt rá Švejkre a másik orvos.

- Kérem, uraim - tiltakozott Švejk -, én egy csöppet se vagyok szimuláns, én egy igazi hülye vagyok, tessék utánanézni a České Budějovice-i 91. gyalogezred irodájában vagy a karlíni kiegészítő-parancsnokságon!

Az idősebbik orvos minden reményt feladva legyintett, majd Švejkre mutatva, így szólt az ápolókhoz: - Adják vissza ennek az embernek a ruháját, és vezessék a III. osztályra, az első folyosóra, aztán jöjjön vissza valamelyikük, és vigye le az összes iratait az irodába. És mondják meg ott, hogy gyorsan intézzék el, hogy minél hamarabb megszabaduljunk tőle.

Az orvosok még egy megsemmisítő pillantást vetettek Švejkre, aki tisztelettudóan hajlongva hátrált az ajtóhoz. Mikor az egyik ápoló megkérdezte, hogy mit marháskodik, így felelt: - Mert nem vagyok felöltözve, meztelen vagyok, és semmit se akarok mutogatni az uraknak, különben még azt hinnék, hogy udvariatlan vagyok, sőt goromba. - Attól a pillanattól fogva, amint az ápolók megkapták az utasítást, hogy adják vissza Švejknek a ruháját, a legcsekélyebb gondosságot sem tanúsították többé iránta. Ráparancsoltak, hogy öltözzön fel, majd az egyik átvezette a III. osztályra, ott aztán Švejknek néhány napon át, amíg az irodában megszerkesztették a kidobatásáról szóló írásbeli végzést, alkalma volt további szép megfigyeléseket gyűjteni. Végül az orvosok kiadták a szakvéleményt, hogy "fogyatékos értelmű szimuláns", és mivel éppen ebéd előtt bocsátották el, egy kis jelenetre került sor.

Švejk kijelentette, hogy akit kidobnak a bolondokházából, azt nem szabad ebéd nélkül kirúgni.

A viszálynak egy rendőr vetett véget, akit a portás hívott oda, s aki aztán átvezette Švejket a Salm utcai rendőrségre.

 

ŠVEJK A SALM UTCAI RENDŐRSÉGEN

A bolondokházában töltött szép, verőfényes napok után Švejkre az üldöztetés keserű órái következtek. Braun rendőrfelügyelő a bűbájos Néró császár korabeli római hóhérlegények kegyetlenségével rendezte meg a Švejkkel való találkozás jelenetét. Éppoly könyörtelenül, mint ahogy akkoriban mondták: "Dobjátok ezt a zsiványt, ezt a keresztényt, az oroszlánok elé", úgy mondta Braun rendőrfelügyelő is: "Dugjátok a karcerbe!"

Egy szóval se többet, se kevesebbet. Épp csak, hogy valami sajátságosan perverz kéj villant fel Braun rendőrfelügyelő úr szemében.

Švejk meghajolt, és büszkén így szólt: - El vagyok rá készülve, uraim: ha jól sejtem, a karcer valami cellát jelent, és az még nem olyan borzasztó.

- Jobb lesz, ha nem sokat pimaszkodik itt nekünk - mondta a rendőr, aki bekísérte, mire Švejk így felelt: - Én nagyon is szerény vagyok, és hálás vagyok mindenért, amit értem tenni tetszik.

A cellában egy mélabús férfi ült a priccsen. Apatikusan üldögélt, az arcáról világosan lerítt, hogy amikor a fogda-ajtó zárja megcsikordult, nem is gondolt arra, hogy a nyíló ajtótól a szabadulását remélje.

- Alászolgája, kedves uram - mondta Švejk, leülve mellé a priccsre -, nem tudja véletlenül, hány óra van?

- Nekem az óra nem istenem - felelte a mélabús férfi.

- Nem is olyan rossz itt - szőtte tovább Švejk a beszélgetés fonalát -, ezt a priccset gyalult fából csinálták.

A komoly férfiú nem válaszolt, felállt, s gyors léptekkel fel és alá kezdett járkálni az ajtó meg a priccs közötti szűk térségben, mintha sietne, hogy megmentsen valamit.

Švejk közben érdeklődéssel szemügyre vette a falakra körmölt feliratokat. Az egyik feliratban azt a fogadalmát közölte egy ismeretlen fogoly, hogy életre-halálra harcolni fog a rendőrség ellen. Szövege így szólt: "Ezért még szorultok." Egy másik fogoly ezt írta: "Bújjatok a fenekembe, kakastollasok." Egy harmadik csupán a következő egyszerű ténymegállapításra szorítkozott. "Itt ültem 1913. június 5-én, és tisztességesen bántak velem. Josef Mareček, kereskedő, Vršovice." És volt olyan felirat is, amely szinte megrázta az embert mélységével: "Irgalom, nagy Isten..." és alatta: "Le vagytok sz." Az sz betűt azonban áthúzták, és oldalt nagy betűkkel odaírták: "EJTVE". Melléje egy költői lélek a következő verset jegyezte fel: "Búsan ülök kint a patakparton, egy sugár még táncol a vízen, de a dombra már leszállt az alkony, ott él az én drága kis szívem."

A bánatos férfiú, aki úgy rohangált az ajtó és a priccs között, mintha maratóni futóversenyt akarna nyerni, megállt, kifulladva visszaült régi helyére, tenyerébe hajtotta a fejét, és hirtelen felordított: - Eresszenek ki!

- Nem, nem eresztenek - mondta aztán, mintegy önmagának -, nem és nem. Már reggel hat órától itt vagyok.

Közlékenységi rohama támadt, kiegyenesedett, és megkérdezte Švejktől:

- Nincs magánál véletlenül egy szíj, hogy végezzek magammal?

- Ezer örömmel állok a rendelkezésére - felelte Švejk, kikapcsolva a nadrágszíját -, még sohasem láttam, hogy az emberek hogy kötik fel magukat a fogdában egy nadrágszíjjal.

- Csak az a bosszúság - folytatta körülnézve -, hogy nincs itt semmiféle kampó. Az ablakkilincs nem fogja megtartani. Legfeljebb ezt a priccset próbálhatja meg, ha letérdel mellette, ahogy az Emauzi-kolostorban csinálta az a szerzetes, aki a feszületre akasztotta fel magát egy fiatal zsidó lány miatt. Én nagyon szeretem az öngyilkosokat, úgyhogy csak tessék vidáman hozzálátni.

A komor férfiú, miután Švejk a kezébe nyomta a szíjat, ránézett a szíjra, odavágta a sarokba, majd sírva fakadt, s miközben fekete kezével a könnyeit mázolgatta, ilyen visítások törtek ki belőle: - Nekem kicsinyeim vannak, én részegségért és szemérem elleni vétségért ülök itt, jézusmária, szegény, szerencsétlen feleségem, mit szólnak majd ehhez a hivatalban? Nekem kicsinyeim vannak, én részegségért és szemérem elleni vétségért ülök itt - és így tovább, a végtelenségig.

Végül mégis megnyugodott egy kicsit, az ajtóhoz ment, s elkezdte rugdosni és ököllel verni. Az ajtón túl lépések hangzottak fel, majd egy hang beszólt: - Mit akar?

- Eresszenek ki! - mondta a bús férfi olyan hangon, mint akiben egy csöppnyi életkedv sem maradt. - Hová? - kérdezték az ajtó túlsó oldaláról. - A hivatalba! - felelte a szerencsétlen atya, férj, hivatalnok, iszákos és szeméremsértő.

Erre csak gúnyos kacaj, kísérteties kacaj volt a válasz a folyosó csendjében, s a lépések ismét eltávolodtak.

- Ha nem tévedek, ez az úr gyűlöli magát, azért nevette úgy ki - mondta Švejk, miközben az elkeseredett férfiú visszaült mellé. - Egy ilyen rendőr, ha dühös, sok mindenre képes, és ha még dühösebb, akkor mindenre képes. Üljön csak nyugodtan, ha már nem akarja felakasztani magát, és várja meg a dolgok alakulását. Hogyha hivatalnok, nős és gyerekei vannak, akkor elismerem, hogy borzasztó helyzetben van. Biztos meg van győződve róla, hogy elbocsátják az állásából, ugyebár?

- Azt én nem tudom - sóhajtott a bánatos férfi -, mert magam sem emlékszem rá, hogy mit műveltem, csak azt tudom, hogy kidobtak valahonnan, és én vissza akartam menni oda, hogy szivarra gyújtsak. Pedig nagyon szépen kezdődött. Az osztályvezetőnk a névnapját ünnepelte, és meghívott bennünket egy kocsmába, aztán átmentünk egy másikba, harmadikba, negyedikbe, ötödikbe, hatodikba, hetedikbe, nyolcadikba, kilencedikbe.

- Ne segítsek számolni? - kérdezte Švejk. - Én az ilyesmiben otthon vagyok, egyszer huszonnyolc kocsmát jártam végig egy éjszaka. De azt meg kell adni, hogy sehol se ittam többet három sörnél.

- Egyszóval - folytatta a szerencsétlen hivatalnok, akinek a főnöke oly nagyvonalúan ünnepelte a neve napját -, amikor már túl voltunk egy tucat ilyen butikon, észrevettük, hogy elveszett az osztályvezetőnk, pedig spárgára kötöttük, és úgy húztuk magunkkal, mint egy ebecskét. Ezért visszamentünk mindenhová, hogy megkeressük őt, és a végén egymást is elvesztettük, míg aztán a legvégén egy vinohradyi éjjeli kávéházba kerültem, egy nagyon rendes helyre, és ott valami likőrt ittam, csak úgy, az üvegből. Hogy azután mit csináltam, arra nem emlékszem, csak azt tudom, hogy már itt a rendőrségen, amikor behoztak, mind a két biztos úr azt jelentette a raportban, hogy berúgtam, szeméremsértően viselkedtem, elvertem egy hölgyet, a zsebkésemmel szétvagdostam egy idegen kalapot, amit a fogasról vettem le, szétkergettem a női zenekart, mindenki előtt megvádoltam a főpincért, hogy ellopott tőlem egy húszkoronást, összetörtem annak az asztalnak a márványlapját, ahol ültem, és egy ismeretlen úrnak, aki a szomszéd asztalnál ült, szándékosan beleköptem a feketekávéjába. Egyebet nem csináltam, legalábbis nem tudok visszaemlékezni rá, hogy még valamit tettem volna. És higgye el nekem, hogy én egy olyan rendes, intelligens ember vagyok, akinek minden gondolata csak a családja. Mit szól ehhez? Elvégre nem vagyok egy duhaj!

- Sok munkájába került, amíg összetörte azt a márvány lapot? - kérdezte Švejk válasz helyett, nagy érdeklődéssel. - Vagy egyszerre törte össze?

- Egyszerre - felelte az intelligens úr.

- Akkor el van veszve - mondta Švejk mélabúsan. - Magára fogják bizonyítani, hogy szorgalmas gyakorlatozással készült rá. És annak az idegen úrnak a kávéja, amibe bele tetszett köpni, rummal volt vagy rum nélkül?

És nem várva választ megmagyarázta:

- Ha rummal volt, akkor nagyobb lesz a baj, mert úgy drágább. A bíróságon mindent kiszámolnak és összeadnak, hogy legalább egy bűntett kijöjjön belőle.

- A bíróságon... - suttogta csüggedten a családapa, és lehorgasztva a fejét, abba a kellemetlen állapotba zuhant, melyben a lelkiismeret faldossa az embert.[14]

- És otthon tudják már - kérdezte Švejk -, hogy le tetszik csukva lenni, vagy megvárják, amíg benne lesz az újságokban?

- Gondolja, hogy benne lesz az újságokban? - kérdezte naivul a hivatalfőnök neve napjának áldozata.

- Az több, mint biztos - hangzott a válasz kertelés nélkül, hiszen Švejk sohasem szokott eltitkolni semmit a felebarátai elől. - Ez a maga dolga borzasztóan fog tetszeni minden újságolvasónak. Én is nagyon szeretem azt a rovatot, amiben az ilyen iszákosokról és a duhajkodásaikról írnak. A múltkor a "Kehely"-ben egy vendég nem csinált semmi mást, mint hogy betörte a saját fejét egy pohárral. Tudniillik feldobta a magasba, és alája állt. Aztán elvitték, és reggel már olvastuk is. Vagy a Bendlovkában egyszer egy pofont adtam egy temetkezési vállalkozónak, és ő visszaadta. Hogy kibéküljünk, mind a kettőnket le kellett tartóztatni, és már benne is volt az esti lapban. Vagy amikor a "Hulla" kávéházban az a tanácsos úr összetört két csészét, azt hiszi, hogy tekintettel voltak rá? Másnap mindjárt ő is benne volt az újságokban. Legfeljebb helyreigazítást küldhet a börtönből az újságnak, hogy az a hír, amit magáról közzétettek, nem magára vonatkozik, és hogy annak az úrnak, akit úgy hívnak, maga nem rokona és nem is azonos vele, haza pedig megírja, hogy azt a helyreigazítást vágják ki és tegyék el, hogy azután elolvashassa, amikor leülte a büntetését.

- Fázni tetszik? - kérdezte Švejk őszinte részvéttel, amikor észrevette, hogy az intelligens úrnak vacog a foga. - Az idei nyár vége tényleg nagyon hűvösre sikerült.

- Lehetetlenné vagyok téve - nyögte Švejk társa -, vége az előléptetésemnek.

- Annak vége - hagyta rá Švejk készségesen -, ha nem veszik vissza a hivatalba, mikor már leülte a büntetését, nem tudom, hogy talál-e olyan gyorsan másik állást, mert mindenki erkölcsi bizonyítványt fog kérni magától, még a sintér is, ha őhozzá akarna szolgálatba lépni. Bizony, egy olyan rövid kis gyönyörűség, amilyet meg tetszett engedni magának, nem éri meg az árát. És a kedves feleségének lesz miből élni a gyerekekkel, amíg ülni tetszik? Vagy muszáj lesz, hogy koldulni járjon, és mindenféle erkölcstelenségekre tanítsa a kicsinyeket?

Feltörő zokogás volt a válasz:

- Szerencsétlen gyermekeim, szerencsétlen feleségem!

A lelkiismeretlen vezeklő felállt, és áradozni kezdett a gyerekeiről: öt gyereke van, a legnagyobbik tizenkét éves, és a cserkészekhez jár. Egyes-egyedül csak vizet iszik, és példaképül szolgálhatna az apjának, aki életében először követett el ilyesmit.

- A cserkészekhez? - kiáltotta Švejk. - Örülök, hogy a cserkészekről hallok. Egyszer Mydlovaryban, Zliv mellett, a hlubokái járásban, ami a České Budějovice-i járási kapitánysághoz tartozik, éppen amikor gyakorlatozni voltunk ott a kilencvenegyesekkel, a környékbeli parasztok vadászatot rendeztek a községi erdőben a cserkészekre, akik ott nagyon elszaporodtak. El is fogtak hármat. A legkisebbik, amikor megkötözték, úgy sikított, ordított és jajgatott, hogy még mi, az edzett katonák se bírtuk nézni, és inkább félrementünk onnan. Amíg összekötözték őket, az a három cserkész megharapott nyolc parasztot. Amikor aztán a községi bírónál nádpálcával megkínozták őket, akkor bevallották, hogy nincs a környéken egyetlenegy rét se, amit le ne tiportak volna napozás közben, meg hogy az a nagy, érett rozstábla Ražice mellett, éppen aratás előtt, tisztára véletlenből égett le, amikor a rozsban nyársonsültet csináltak egy őzből, amire késsel mentek rá a községi erdőben. Az erdei táborhelyükön találtak több mint egy fél métermázsa lerágott csontot, szárnyasokból és erdei állatokból, óriási mennyiségű cseresznyemagot, rengeteg éretlen almacsutkát és még más finomságokat is.

A szerencsétlen cserkész-atyát azonban nem lehetett megnyugtatni.

- Mit tettem? - jajongott. - Vége a jó híremnek.

- Annak vége - mondta Švejk, vele született nyíltságával -, azok után, amik történtek, vége is kell hogy legyen a jó hírének egész életére, mert mielőtt még elolvasnák az újságban, az ismerősei még hozzátesznek valamit. Ez mindig így szokott lenni, de azért ezt ne vegye a szívére. Tönkretett és megsemmisített hírnévvel legalább tízszer annyi ember van a világon, mint ahánynak makulátlan a jó híre. Nem számít semmit az egész, olyan kicsiség.

A folyosón súlyos léptek hangzottak fel, a zárban kulcs csikordult, az ajtó kinyílt, és egy rendőr Švejk nevét kiáltotta.

- Engedelmet - mondta Švejk lovagiasan -, én csak déli tizenkét óra óta vagyok itt, ez az úr pedig itt van már reggel hattól. Nekem nem olyan sietős a dolgom.

Válasz helyett a rendőr erős karja kirántotta Švejket a folyosóra, és a lépcsőkön felvezette az első emeletre. Ott a második szobában egy asztal mögött ült a rendőrkomisszár, egy kövér, jóságos külsejű úr, és így szólt Švejkhez:

- Hát maga az a Švejk? És hogy került ide?

- Egészen mindennapi módon - felelte Švejk -, egy biztos úrtól kísérve jöttem ide, mert nem akartam belenyugodni, hogy ebéd nélkül dobjanak ki a bolondokházából. Minek tartanak engemet, egy utolsó utcalánynak?

- Tudja mit, Švejk - mondta barátságosan a komisszár úr -, minek mérgelődjünk itt magával a Salm utcában? Nem lesz jobb, ha átküldjük a rendőrkapitányságra?

- Ahogy mondani szokás - felelte Švejk elégedetten -, ön a helyzet ura; innét a rendőrkapitányságig, most estefelé, egészen kellemes kis séta lesz.

- Örülök, hogy egyetértünk - mondta vidáman a rendőrkomisszár -, hát nem jobb, ha szépen megállapodunk egymással? Ugye, hogy igazam van, Švejk?

- Én is borzasztóan szeretem megbeszélni a dolgokat mindenkivel - felelte Švejk -, higgye el, kérem, komisszár úr, hogy sohasem fogom elfelejteni a jóságát.

Tisztelettudóan meghajolt, lement a rendőrrel az őrszobára, és negyedóra múlva már ott lehetett látni a Ječná utca és a Károly tér sarkán egy másik rendőrbiztos kíséretében, akinek egy vaskos könyv volt a hóna alatt, a következő német felirattal: Arrestantenbuch.[15]

A Spálená utca sarkán Švejk és kísérője egy kifüggesztett plakát körül tolongó tömegbe ütközött.

- A császár őfelsége kiáltványa a hadüzenetről - magyarázta Švejknek a rendőr.

- Én előre megmondtam - felelte Švejk -, de a bolondokházában még semmit se tudnak róla, pedig ott igazán első kézből kellett volna, hogy kapják.

- Hogy érti ezt? - kérdezte a rendőr.

- Úgy, hogy ott nagyon sok katonatiszt úr van bezárva - mondta Švejk, és amikor ismét egy plakát körül tolongó csoporthoz értek, felkiáltott:

- Soká éljen Ferenc József császár! Ezt a háborút megnyerjük.

A lelkes tömegből valaki olyat ütött a kalapjára, hogy a füle egészen eltűnt benne, és jó sok ember összecsődült, amíg Švejk, a derék katona, ismét át nem lépte a rendőrkapitányság küszöbét.

- Még egyszer mondom, uraim: ezt a háborút feltétlenül megnyerjük - ezekkel a szavakkal búcsúzott el Švejk a tömegtől, amely a kapuig kísérte.

S valahonnan a történelem messzi távlataiból közelebb szállt Európához az az igazság, hogy a holnap néha romba dönti a jelen terveit.

 

ŠVEJK ISMÉT OTTHON, MIUTÁN KITÖRT A BŰVÖS KÖRBŐL

A rendőrkapitányság épületét teljesen belengte egy idegen hatalom szelleme, amely hatalom azt igyekezett megállapítani, hogy a lakosság mennyire lelkesedik a háborúért. Néhány ember kivételével, akik nem tagadták, hogy fiai annak a nemzetnek, amelyet teljesen idegen érdekekért akarnak elvéreztetni, a rendőrkapitányság a bürokratikus fenevadak leggyönyörűbb seregletének volt tanyája, s e fenevadak gondolatvilágát maradéktalanul betöltötte a tömlöc és az akasztófa, mellyel a csűrt-csavart paragrafusok létét óhajtották megvédelmezni.

Ez irányú működésük során maró szívélyességgel kezelték áldozataikat, és gondosan megfontoltak minden szót, mielőtt kimondták volna.

- Végtelenül fájlalom - mondta egy ilyen feketesárga-csíkos fenevad, amikor elébe vezették Švejket -, végtelenül fájlalom, hogy ön ismét a kezünkbe került. Azt hittük, jó útra fog térni, de csalódtunk.

Švejk némán bólintott, s oly ártatlan kifejezést öltött, hogy a feketesárga fenevad gyanakodva nézett rá, és keményen így szólt:

- Ne vágjon olyan ostoba képet.

De aztán rögtön fölvette megint a nyájas modorát, és így folytatta:

- Számunkra igen kínos kötelesség az ön fogvatartása, és én biztosíthatom önt, hogy véleményem szerint az ön bűne nem is olyan nagy, hiszen kétségtelen, hogy önt, a csekély intelligenciájával, tévútra vezették. Mondja meg nekem, Švejk úr, tulajdonképpen ki szokta rávenni önt, hogy ilyen ostobaságokat műveljen?

Švejk köhintett, majd így szólt:

- Kérem, én nem tudok semmilyen ostobaságról.

- Hát az nem ostobaság, Švejk úr - mondta az erőltetetten atyai hang -, hogy Ön, az Önt kísérő rendőrbiztos jelentése szerint, csődületet idézett elő a sarkon kiragasztott háborús kiáltvány körül, és ilyen szavakkal izgatta az embereket: "Soká éljen Ferenc József császár. Ez a háború meg van nyerve!"?

- Én azt nem bírtam tétlenül nézni - jelentette ki Švejk, az inkvizítor arcára meresztve jóságos szemét -, én egészen kijöttem a sodromból, amikor láttam, hogy mindenki olvassa ezt a háborús kiáltványt, és egyáltalában semmi örömet nem mutatnak. Semmi éljenzés, semmi hurrá, semmi a világon, tanácsos úr, kérem. Mintha semmi közük se volna az egészhez. Így hát én, a kilencvenegyes regiment öreg katonája, nem nézhettem ezt csak úgy, és akkor odakiáltottam, amit kiáltottam, és azt hiszem, hogy ha a tanácsos úr lett volna az én helyemben, akkor éppen úgy tett volna, mint én. Hogyha háború van, akkor meg kell nyerni és éljenezni kell a császár őfelségét, ezt nekem senki se veri ki a fejemből.

A feketesárga fenevad teljesen megtört, és összeomlott az ártatlan bárány, vagyis Švejk pillantása alatt, s lesütve szemét a hivatalos aktákra, így szólt:

- Tökéletesen méltányolnám az Ön lelkesedését, ha más körülmények között nyilvánult volna meg. De Ön nagyon is jól tudja, hogy Önt éppen egy rendőrbiztos kísérte, miáltal az ilyen hazafias tüntetés inkább ironikus, mint komoly hatást gyakorolhatott, és kellett is, hogy gyakoroljon a közönségre.

- Ha egy rendőrbiztos kíséri az embert - felelte Švejk -, az egy nehéz pillanat az ember életében. De ha az ember még az ilyen nehéz pillanatban se felejti el, hogy mit illik tenni, amikor háború van, akkor azt hiszem, hogy az nem is lehet olyan nagyon rossz ember.

A feketesárga fenevad felmordult, és még egyszer a szemébe nézett Švejknek.

Švejk pedig pillantásának ártatlan, lágy, szerény és gyengéd melegével válaszolt.

Egy ideig így nézték egymást merően.

- Ördög vigye magát, Švejk - mondta végül a hivatali kisisten -, ha még egyszer idekerül, egy szót se kérdek többé magától, hanem egyenesen röpülni fog a hradčanyi hadbíróságra. Meg vagyok értve?

Mielőtt még észbe kapott volna, Švejk odalépett hozzá, megcsókolta a kezét, és azt mondta:

- Isten fizesse meg a jóságát, ha egyszer szüksége lenne valami fajtiszta kutyácskára, tessék csak hozzám fordulni. Én tudniillik kutyakereskedő vagyok.

S így Švejk nemsokára azon vette észre magát, hogy ismét szabad, és útban van hazafelé.

Egy kicsit gondolkozott, hogy ne nézzen-e be előbb a "Kehely"-be, s végül is benyitott az ajtón, amelyen nemrég Bretschneider detektív úrtól kísérve távozott.

A söntésben síri csend honolt. Csak néhány vendég üldögélt odabent, közöttük a Szent Apollinárisz templom sekrestyése. Igen borúsnak látszottak. A söntés pultjánál Palivecné, a vendéglős felesége ült, és meredten bámulta a söröscsapokat.

- Na, megjöttem - mondta vidáman Švejk -, adjon egy pohár sört. Merre van a Palivec úr, ő is hazajött már?

Válasz helyett Palivecné sírva fakadt, és szerencsétlenségét abban sűrítve össze, hogy külön-külön hangsúlyozott minden szót, így jajdult fel:

- Tíz... évet... kapott... egy... héttel... ezelőtt.

- Nahát - mondta Švejk -, akkor hét napot már letudott belőle.

- Milyen óvatos volt - sírta Palivecné -, ő maga is mondta mindig.

A söntésben ülő vendégek makacsul hallgattak, mintha Palivec szelleme ott lebegne, és még nagyobb óvatosságra intené őket.

- Óvatosság a bölcsesség anyja - mondta Švejk, leülve az asztalhoz a pohár söre mellé, amelynek a habjában kis lyukacskák keletkeztek Palivecné belepotyogtatott könnyeitől -, a mai idők olyanok, hogy direkt óvatosságra kényszerítik az embert.

- Tegnap két temetésünk volt - próbálta másra terelni a szót a Szent Apollinárisz templom sekrestyése.

- Nyilván meghalt valaki - mondta egy másik vendég, mire egy harmadik megkérdezte:

- Ravatal is volt?

- Kíváncsi vagyok - mondta Švejk -, milyenek lesznek most a háborúban ezek a katonai temetések.

A vendégek felálltak, fizettek, és némán távoztak. Švejk magára maradt Palivecnével.

- Nem gondoltam volna - mondta -, hogy tíz évre ítéljenek egy ártatlan embert. Hogy egy ártatlan embert öt évre ítéltek, olyat már hallottam, de hogy tíz évre, az sok egy kicsit.

- Amikor az én drága uram bevallotta - zokogta Palivecné -, hogy mit mondott itten azokról a legyekről meg arról a képről, hát ugyanúgy elmondta megint a kapitányságon és a bíróságon. Engemet beidéztek a tárgyalásra tanúnak, de hát mit tanúskodhattam, amikor azt mondták, hogy rokoni kapcsolatban vagyok az urammal, és hogy megtagadhatom a tanúvallomást. Én úgy megijedtem ettől a rokoni kapcsolattól, hogy isten őrizz, még valami ki ne jöjjön belőle, és ezért megtagadtam a tanúvallomást, és akkor a szegény uram úgy nézett rám, hogy amíg élek, nem felejtem el a szemét. Aztán ítélethirdetés után, amikor elvezették, annyira meg volt tőle bolondulva, hogy odakiabálta nekik a folyosón: "Éljen a Szabad Gondolat!"[16]

- No és Bretschneider úr nem jár ide? - kérdezte Švejk.

- Volt itt egypárszor - felelte a vendéglősné -, megivott egy-két sört, kérdezte tőlem, hogy kik járnak ide, és hallgatózott, hogy mit beszélgetnek a vendégek a futballról. Amikor őt látják, mindig csak a futballról beszélnek. És ő folyton rángatózott, mintha minden pillanatban őrjöngeni és rúgkapálni akarna. Az egész idő alatt csak egy kárpitos ment neki lépre a Příčná utcából.

- Az ilyesmi gyakorlat kérdése - jegyezte meg Švejk -, nagy marha volt az a kárpitos?

- Körülbelül olyan, mint az uram - felelte Palivecné sírva. - Bretschneider úr megkérdezte tőle, hogy lőne-e a szerbekre, ő meg azt mondta, hogy nem tud lőni, de egyszer volt egy ilyen vásári lövöldében, és ott ellőtt egy koronát. Aztán mindenki látta, hogy a Bretschneider úr előveszi a noteszát, és azt mondja: "Nocsak, megint egy szép új hazaárulás!" És elment azzal a Příčná utcai kárpitossal, és az nem is jött vissza többé.

- Lesznek még egypáran, akik nem jönnek vissza - mondta Švejk -, adjon egy rumot.

Švejk éppen megrendelte a második rumot, amikor Bretschneider detektív úr lépett be a söntésbe. Egy futó pillantást vetett a pultra és az üres helyiségre, majd leült Švejk mellé, rendelt egy sört, és várta, hogy Švejk mondjon valamit.

Švejk levett a fogasról egy újságot, s miközben az utolsó oldalon az apróhirdetéseket böngészte, így szólt:

- Nahát, van itt egy Čimpera nevezetű alak, Straškov ötös szám, utolsó posta Račinĕves, ez eladja a gazdaságát tizenhárom köböl saját földdel, iskola és vasút a közelben.

Bretschneider idegesen dobolni kezdett az ujjaival, és Švejkhez fordulva, azt mondta:

- Szeretném tudni, miért érdekli magát az a gazdaság, Švejk úr?

- Á, maga az - mondta Švejk, kezet nyújtva neki -, nem ismertem meg mindjárt, nekem nagyon rossz a memóriám. Utoljára, ha nem tévedek, a rendőrkapitányság irodájában búcsúztunk el egymástól. Mit csinál mindig, gyakran jár ide?

- Máma éppen maga miatt jöttem - mondta Bretschneider. - A rendőrkapitányságról tudom, hogy maga kutyákkal kereskedik. Szükségem lenne egy szép kis rattlerre vagy spiccre vagy valami ilyesmire.

- Mindegyikkel szolgálhatok - felelte Švejk -, fajtiszta állatot tetszik parancsolni, vagy egy akármilyet az utcáról?

- Azt hiszem - mondta Bretschneider -, hogy inkább egy fajtiszta állat mellett maradnék.

- Nem parancsolna esetleg egy rendőrkutyát? - kérdezte Švejk. - Egy olyat, amelyik mindjárt mindent kiszimatol, és rávezet a bűncselekmény nyomára? Egy vršovicei mészárosnak van egy ilyenje, és kiskocsit húzat vele, szóval az a kutya, ahogy mondani szokás, pályát tévesztett.

- Én egy spiccet szeretnék - mondta Bretschneider erőltetett nyugalommal -, egy spiccet, amelyik nem harap.

- Szóval egy fogatlan spiccet tetszik? - kérdezte Švejk. - Ilyet is tudok egyet. Egy dejvicei kocsmárosé.

- Akkor inkább egy rattlert - mondta zavartan Bretschneider, akinek a kutyászati szakismeretei még egészen kezdetlegesek voltak, és ha nem kapott volna ilyen értelmű parancsot a rendőrkapitányságon, talán soha életében nem is halad előbbre a künológia tudományában.

De a parancs elhangzott, pontosan, világosan és keményen. Bizalmasabban meg kell ismerkednie Švejkkel, kihasználva ennek kutyakereskedői mivoltát, evégett joga van segítőtársakat igénybe venni, és bizonyos összegek felett diszponálni kutyavásárlás céljából.

- Rattlerből van nagyobb is meg kisebb is - mondta Švejk -, tudok két kisebbet és három nagyobbat. Az ölében nevelhetné mind az ötöt. A legmelegebben ajánlhatom őket.

- Ez meg is felelne - jelentette ki Bretschneider -, és mibe kerülne egy?

- Az a nagyságtól függ - felelte Švejk -, kérdés, hogy milyen nagy a kutya. A rattler, az nem borjú, a rattlernél éppen fordítva van, minél kisebb, annál drágább.

- Én egy nagyobbra gondoltam, házőrzőnek - közölte Bretschneider, attól tartva, hogy különben túlságosan megterhelné az államrendőrség titkos alapját.

- Jó - mondta Švejk -, adhatok magának egy nagyobbat ötven koronáért vagy egy még nagyobbat negyvenöt koronáért, de közben elfeledkeztünk egy dologról. Milyenek legyenek, kölykök vagy öregebbek, hímek vagy szukák?

- Nekem az mindegy - felelte Bretschneider, aki elé ez a kérdés végképp ismeretlen problémákat állított -, csak szerezze be őket, és én holnap este hét órakor felmegyek értük magához. Meglesznek addigra?

- Meg, jöjjön csak - mondta Švejk szárazon -, ez esetben azonban kénytelen vagyok megkérni, hogy fizessen harminc korona előleget.

- Kérem szépen - bólintott Bretschneider, leszámolva a pénzt -, most pedig iszunk egy-egy negyedliter bort az én kontómra.

Miután megitták, Švejk is rendelt egy negyedlitert a maga számlájára, aztán Bretschneider felszólította Švejket, hogy ne féljen tőle, mert ma nincs szolgálatban, és máma lehet vele politizálni.

Švejk kijelentette, hogy kocsmában ő sohasem politizál, és hogy az egész politika kisgyerekeknek való.

Bretschneider ezzel szemben forradalmibb nézeteket hangoztatott, azt mondta, hogy minden gyenge állam pusztulásra van ítélve, és megkérdezte Švejket, hogy mi az ő véleménye erről a dologról.

Švejk kijelentette, hogy az államhoz nincs semmi köze, de egyszer ki volt neki adva gondozásra egy gyönge bernáthegyi kutyakölyök, amit komiszkenyérrel etetett, és az meg is döglött.

Amikor ki-ki túl volt az ötödik negyedliterén, Bretschneider kijelentette, hogy ő anarchista, és megkérdezte Švejktől, hogy melyik szervezetbe kell beiratkozni.

Švejk azt mondta, hogy egyszer egy anarchista vett tőle egy leonbergit száz koronáért, és hogy adós maradt az utolsó részlettel.

A hatodik, negyedliter után Bretschneider a forradalomról kezdett beszélni, és a mozgósítás ellen agitált, mire Švejk odahajolt hozzá, és azt súgta a fülébe:

- Éppen bejött egy vendég, vigyázzon, hogy meg ne hallja, mert még kellemetlensége lehet belőle. Látja, a kocsmárosné máris sír.

Palivecné valóban sírt, a söntés pultja mögötti széken ülve.

- Miért sír, Palivecné? - kérdezte Bretschneider. - Három hónap alatt megnyerjük a háborút, amnesztia lesz, az ura hazajön, és akkor csapunk itt magánál egy nagy murit.

- Vagy nem hiszi, hogy megnyerjük? - fordult Švejkhez.

- Mit rágódik folyton ezen - mondta Švejk -, meg kell nyerni, és slussz, de most már haza muszáj hogy menjek.

Švejk kifizette a cechét, és hazament régi takarítónőjéhez, Müllernéhez, aki borzasztóan megijedt, amikor látta, hogy a lakásajtót kulccsal kinyitó férfi nem más, mint Švejk.

- Azt hittem, nagyságos úr, hogy csak évek múlva tetszik hazajönni - mondta a tőle megszokott őszinteséggel -, közben szánalomból idevettem lakni egy éjjeli mulató portását, mert háromszor volt nálunk házkutatás, és amikor semmit se találtak, azt mondták, hogy a Švejk úr el van veszve, mert nagyon rafinált.

Švejk azonnal meggyőződött róla, hogy az ismeretlen idegen teljesen kényelembe helyezte magát nála. Az ő ágyában aludt, sőt annyira nemes lelkű volt, hogy megelégedett az ágy felével, átengedve a másik felét egy hosszú hajú némbernek, aki hálából még álmában is átölelve tartotta a portás nyakát, míg az ágy körül a legkülönbözőbb férfi és női ruhadarabok hevertek festői összevisszaságban. Ebből a káoszból mindjárt látni lehetett, hogy az éjjeli mulató portása igen vidám hangulatban tért haza hölgyével.

- Uram - mondta Švejk, megrázva a betolakodót -, félek, hogy elkésik az ebédről. Szörnyen bántana, ha azt mondaná rólam, hogy olyankor dobtam ki, amikor már sehol sem kapott semmit ebédre.

Az éjjeli mulató portása nagyon nehezen tért magához álmából, és sokáig tartott, amíg felfogta, hogy az ágy tulajdonosa hazajött, és igényt tart az ágyra.

Mint ahogy a világ összes éjjeli mulatóinak portásai szokták, a szóban forgó úr is közölte, hogy mindenkit agyonver, aki fel akarja költeni, és megpróbált tovább aludni.

Švejk közben összeszedte a vendég garderobjának darabjait, odavitte neki az ágyhoz, és energikusan megrázva, így szólt hozzá:

- Ha nem öltözik fel, akkor így próbálom meg kidobni az utcára, ahogy van. Sokkal előnyösebb lesz magának, ha felöltözve repül ki innét.

- Én este nyolcig akartam aludni - mondta sértődötten a portás, miközben felhúzta a nadrágját -, napi két koronát fizetek az ágyért ennek az asszonynak, és ki van kötve, hogy lányokat is hozhatok a mulatóból. Mařena, kelj föl!

Miután bekapcsolta a gallérját, és megkötötte a nyakkendőjét, már annyira magához tért, hogy biztosíthatta Švejket, miszerint a "Mimóza" című éjjeli mulató valóban egyike a legtisztességesebb éjjeli lokáloknak, mert oda csak olyan hölgyek járhatnak, akinek teljesen rendben van a bárcájuk, és szívélyesen meghívta Švejket, hogy okvetlenül menjen el egyszer hozzájuk.

Társnője ezzel szemben egyáltalán nem volt megelégedve Švejkkel, és elégedetlenségének igen szalonképes kifejezésekkel adott hangot, amely kifejezések közül ez volt a legszalonképesebb: - Te piszkos strici!

A betolakodók távozása után Švejk rendezni akarta ügyeit Müllernével, de a takarítónőnek nyoma veszett, csak egy darabka papír maradt utána, szétmázolt és kusza ceruzaírással, melyben Müllerné szokatlanul könnyedén fejtette ki nézeteit az éjjeli mulató portásának kölcsönadott ágy szerencsétlen esetével kapcsolatosan:

"Bocsásson meg, nagyságos úr, hogy engem többé nem tetszik látni, mert kiugrok az ablakon."

- Hazudik - mondta Švejk, és várt.

Félóra múlva a szerencsétlen Müllerné besompolygott a konyhába, és feldúlt arckifejezéséről világosan látszott, hogy vigasztaló szavakat vár Švejktől.

- Ha ki akar ugrani az ablakon - mondta Švejk -, menjen be a szobába, az ablakot már kinyitottam. A konyhaablakot nem ajánlanám, mert onnan a kertbe esne a rózsákra, és összetörné a bokrokat, és meg kellene hogy fizesse. A szobaablakból szépen leröpül a járdára, és ha szerencséje van, kitöri a nyakát. Ha peche van, akkor csak az összes bordáit, a kezét meg a lábát töri el, és fizetheti a kórházat.

Müllerné sírva fakadt, halkan bement a szobába, becsukta az ablakot, és amikor visszajött, azt mondta: - Huzat van, és az nem tesz jót a nagyságos úr reumájának.

Aztán bevetette az ágyat, szokatlanul gondosan rendbe rakott mindent, majd könnyes szemmel visszatért Švejkhez a konyhába, és bejelentette: - Az a két kiskutya, nagyságos úr, amit az udvarban tartottunk, megdöglött. És a bernáthegyi, az megszökött, amikor itt házkutatás volt.

- Hű, a kutyafáját! - kiáltotta Švejk. - Az még szép kis slamasztikába keveredhet, azóta már biztosan körözteti a rendőrség.

- Megharapott egy rendőrkomisszár urat, aki házkutatás közben kihúzta az ágy alól - folytatta Müllerné -, mert előbb az egyik úr azt mondta, hogy van ott valaki az ágy alatt, és így a törvény nevében felszólították a bernáthegyit, hogy másszon ki, és amikor nem akart, akkor kihúzták. És a kutya szét akarta tépni őket, aztán kiugrott az ajtón, és nem jött vissza többé. Engemet is kihallgattak, hogy ki jár hozzánk, hogy nem-e szoktunk pénzt kapni idegenből, és aztán megjegyzéseket tettek, hogy hülye vagyok, amikor megmondtam nekik, hogy idegenből csak ritkán kapunk pénzt, legutoljára Brnóból jött, attól az igazgatótanító úrtól, hatvan korona előleg egy angóramacskára, amit Švejk úr a "Národní politiká"-ban hirdetett, és ami helyett azt a vak foxikölyköt tetszett elküldeni neki egy datolyás ládában. Aztán nagyon barátságosan beszéltek velem, és beajánlották nekem ezt a portást az éjjeli mulatóból, hogy ne féljek egyedül a lakásban, ezt az embert, akit ki tetszett dobni...

- Hiába, énnekem folyton csak pechem van ezekkel a hatóságokkal, Müllerné, meglátja hányan jönnek most majd ide kutyát vásárolni - sóhajtotta Švejk.

Nem tudom, hogy azok az urak, akik az összeomlás után átnézték a rendőrségi archívumot, kisifrírozták-e az államrendőrség titkos alapjának a könyvelését, amelyben ilyen tételek szerepeltek: B... 40 K, F... 50 K, L... 80 K, és így tovább, de feltétlenül tévedtek, ha azt hitték, hogy a B, F, L kezdőbetűk mögött olyan urak rejlenek, akik 40, 50, 80 koronáért, és így tovább, eladták a cseh nemzetet a feketesárga sasnak.

"B" azt jelenti, hogy: bernáthegyi, "F": foxterrier, "L" pedig nem más, mint leonbergi. Mindezeket a kutyákat Bretschneider a rendőrkapitányságra vitte Švejktől. Szörnyű dögök voltak, és a legcsekélyebb közük sem volt a különböző tiszta kutyafajokhoz, amelyeknek a címén Švejk rásózta őket Bretschneiderre.

A bernáthegyi valójában egy korcs uszkár és egy bizonytalan jellegű utcai floki házasságából származott, a foxterriernek dakszlifülei voltak, nagyságban felülmúlt bármely, szelindeket, és a lábai olyan kacskák voltak, mintha angolkórban szenvedne. A borzas pofájú leonbergi valami komondorra emlékeztetett, a farka le volt vágva, körülbelül egyforma magas lehetett egy dakszlival, és a feneke csupasz volt, mint a híres amerikai kopaszkutyáké.

Aztán elment kutyát vásárolni Kalous detektív is, és egy dülledt szemű szörnyeteggel tért vissza, amely leginkább még a foltos hiénára hasonlított, bár olyan sörénye volt, mint a skót juhászkutyáknak, s a titkos alap könyvelésébe újabb bejegyzés került: D... 90 K.

Ez a szörnyeteg ugyanis a dog szerepét játszotta...

És Kalousnak sem sikerült kiszednie Švejkből semmit. Éppen úgy járt, mint Bretschneider. Švejk a legügyesebb politikai beszélgetéseket is átterelte a kölyökkutyák szopornyicájának gyógyítására, és a legalattomosabban felállított csapdáknak is csak az lett a végé, hogy Bretschneider ismét magával vitt Švejktől valami képtelen keresztezésből származó torzszülöttet.

És emiatt ért oly gyászos véget a híres Bretschneider detektív. Amikor már hét ilyen szörnyeteg volt a lakásán, bezárkózott velük a hátsó szobájába, és addig, koplaltatta őket, amíg fel nem falták.

Olyan rendes ember volt, hogy megspórolta a kincstárnak a temetési költségeket.

Személyi lapján a rendőrkapitányságon a "Szolgálati előmenetel" című rovatot ezek a szavak zárták le, mélységes tragikummal: "Felfalva saját kutyáitól."

Amikor Švejknek később tudomására jutott ez a tragikus esemény, a következő megjegyzést fűzte hozzá:

- Csak az nem fér a fejembe, hogy hogy fogják összerakni az utolsó ítéletkor.

 

ŠVEJK HADBA VONUL

Amikor a galíciai Raba folyó partján mást se láttak az erdők, mint a folyón keresztül menekülő osztrák katonaságot, s amikor lent Szerbiában az osztrák hadosztályok egymás után kapták meg a régóta esedékes elfenekelést, akkor az osztrák hadügyminisztériumnak eszébe jutott Švejk is, mint aki fölöttébb alkalmas arra, hogy kisegítse a monarchiát a slamasztikából.

Švejk, amikor kikézbesítették az idézést, hogy egy hét múlva orvosi felülvizsgálatra kell jelentkeznie a Lövész-szigeten, éppen ágyban feküdt, mert ismét rátört a reuma.

Müllerné kávét főzött neki a konyhában.

- Müllerné - szólt ki a szobából Švejk csendes hangja -, Müllerné, jöjjön csak ide egy kicsit.

Amikor Müllerné ott állt az ágya mellett, Švejk éppoly halkan ezt mondta: - Üljön le, Müllerné.

Hangjában volt valami titokzatos ünnepélyesség.

Miután Müllerné leült, Švejk a könyökére támaszkodva kimondta a nagy szót: - Bevonulok!

- Jesszus Mária - kiáltotta Müllerné -, és mit tetszik majd ott csinálni?

- Harcolni fogok - felelte Švejk síri hangon -, Ausztria nagyon benne van a pácban. Odafönt már egészen Krakkóig, lent meg Magyarországig vagyunk nyomva. Püfölnek minket, mint a kétfenekű dobot, ahová csak nézünk, és ezért hívnak be engemet katonának. Hát nem olvastam magának tegnap az újságból, hogy valami felhők gyülekeznek drága hazánk egén?

- De hiszen mozogni se tetszik tudni.

- Az nem számít, Müllerné, majd tolókocsiban vonulok be katonának. Ismeri azt a cukrászt, a sarkon túl, annak van egy ilyen kocsija. Ebben vitte mindig friss levegőre a nagypapáját, azt a komisz, sánta öregembert még évekkel ezelőtt. És maga is ebben a kocsiban fog eltolni engem, Müllerné, a hadseregbe.

Müllerné sírva fakadt: - Ne fussak doktorért, nagyságos úr?

- Sehová se menjen, Müllerné, ha a lábamat nem nézi, így is egészen egészséges kanonenfutter[17] vagyok, és az ilyen időkben, amikor Ausztriának szorul a kapcája, minden kripli a helyén kell hogy legyen. Főzze csak nyugodtan tovább azt a kávét.

S mialatt Müllerné könnyes szemmel és feldúlt arccal leszűrte a kávét, Švejk, a derék katona, így dalolt az ágyban:

Generál Windischgrätz meg az egész stábja,
kiadták az ukázt, gyerünk a csatába,
hop, hop, hop!
Gyerünk a csatába, akinek van lába,
Jézusunk, Mária, itt legyetek máma,
hop, hop, hop!

A rémült Müllerné e félelmetes csatadal hatására megfeledkezett a kávéról, és minden ízében remegve, iszonyodva hallgatta, hogy fújja tovább Švejk, a derék katona, az ágyban:

Itt legyetek máma, hogy a hídra megyünk,
az a híres Pimont nem bír akkor velünk,
hop, hop, hop!
Solferino alatt de sok legény vérzik,
patakba folyt a vér, benne voltunk térdig,
hop, hop, hop!

Benne voltunk térdig, nem is volt az csoda,
mert úgy hívnak minket: tizennyolcas baka,
hop, hop, hop!
Tizennyolcas baka, hej, de jó a dolgod,
hozzák már utánad szekéren a zsoldot,
hop, hop, hop!

- Nagyságos úr, kérem, az isten szerelméért - hangzott gyászosan a konyhából, de Švejk már be is fejezte harci dalát:

Szekéren a zsoldot, kocsin a menázsit,
nincsen ilyen ezred a világon másik,
hop, hop, hop!

Müllerné kirontott az ajtón, és orvosért szaladt. Egy óra múlva tért vissza, közben Švejk elszunnyadt.

Egy kövérkés úriember ébresztette fel, néhány pillanatig Švejk homlokára tette a kezét, majd így szólt:

- Ne féljen, doktor Pávek vagyok a Vinohradyról... mutassa a kezét... ezt a hőmérőt dugja a hóna alá... Úgy... mutassa a nyelvét... még jobban... ne mozgassa... és miben halt meg a kedves papája és a mamája?

S ugyanakkor, amidőn Bécs azt kívánta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia minden nemzete a hűség és az önfeláldozás legragyogóbb példáit mutassa, Pávek doktor brómot írt fel Švejk hazafias lelkesedése ellen, és azt ajánlotta e bátor, derék katonának, hogy ne is gondoljon a hadseregre:

- Feküdjön egyenesen, és maradjon nyugton, holnap megint eljövök.

Amikor másnap eljött, a konyhában megkérdezte Müllernétől, hogy van a páciens.

- Rosszabbul, doktor úr - felelte a takarítónő őszinte aggodalommal -, éjszaka, mikor rájött a reuma, tisztesség ne essék szólván, az osztrák himnuszt fújta.

Doktor Pávek úgy érezte, hogy a páciens lojalitásának erre az újabb megnyilvánulására felemelt brómadaggal kell reagálnia.

A harmadik napon Müllerné jelentette, hogy Švejk állapota még rosszabbra fordult.

- Délelőtt, doktor úr, elküldött, hogy hozzak egy térképet a hadszíntérről, éjszaka meg félrebeszélt, és azt mondta, hogy Ausztria győzni fog.

- És pontosan szedi a porokat, ahogy előírtam?

- Eddig még el se hozatta, doktor úr.

Miután a szemrehányások özönét zúdította Švejkre, doktor Pávek azzal a szilárd elhatározással távozott, hogy soha többé nem jön ki egy olyan emberhez, aki nem hajlandó alávetni magát az ő brómkúrájának.

Már csak két nap maradt addig az időpontig, amikor Švejknek jelentkeznie kellett a sorozó bizottság előtt.

Közben Švejk megtette a szükséges előkészületeket. Mindenekelőtt elküldte Müllernét, hogy vegyen neki egy katonasapkát, azután elküldte a sarki cukrászhoz, hogy kérje kölcsön a tolókocsit, melyben ez a cukrász valamikor régen friss levegőre szokta vinni a nagypapáját, azt a komisz, sánta öregembert. Azután eszébe jutott, hogy mankóra van szüksége. Szerencsére a cukrász megőrizte a nagypapa mankóját is, mint családi emléket.

Már csak az a kis művirág-csokor hiányzott, ami a regruták gomblyukát szokta díszíteni. Végül ezt is beszerezte Müllerné, aki ezekben a napokban feltűnően lefogyott, és ahová csak ment, mindenütt sírt egy sort.

S így történt, hogy amaz emlékezetes napon a prágai utcák az állampolgári hűség megrendítő példájának lehettek tanúi.

Egy idősebb asszony tolókocsit gurított maga előtt, a kocsiban egy katonasapkás férfi ült, sapkáján fényesre pucolt "ferencjóskagomb"-bal, mankóit lengetve. S a gomblyukában tarka regrutacsokor virított.

És ez a férfi, újra meg újra meglengetve mankóit, ilyeténképpen kiáltozott a prágai utcákon:

- Fel Belgrádra, fel Belgrádra!

Mögötte nagy tömeg ember haladt, s egyre szaporodott, pedig a ház előtt, ahonnét Švejk hadba vonult, még csak kevesen verődtek össze.

Švejk elégedetten konstatálhatta, hogy néhány utcakereszteződésnél a rendőrök szalutálnak neki.

A Vencel téren több száz főre nőtt a Švejk tolókocsiját követő tömeg, s a Krakkói utca sarkán elvert egy burschenschaft-sapkás[18] német diákot, aki odakiáltotta Švejknek:

- Heil! Nieder mit den Serben![19]

A Vodička utca sarkán lovasrendőrök léptek közbe, és szétkergették a tömeget.

Amikor Švejk megmutatta a körzeti rendőrfelügyelőnek a szabályszerű idézést, mely szerint aznap jelentkeznie kell a sorozó bizottság előtt, a rendőrfelügyelő egy kissé csalódottan vette tudomásul a helyzetet, majd a további rendbontás elkerülése végett megparancsolta két lovasrendőrnek, hogy kísérjék el Švejk tolókocsiját a Lövész-szigetig.

Az egész ügyről másnap a következő cikk jelent meg a "Prágai hivatalos újság"-ban:

Egy nyomorék hazafisága. Tegnap délelőtt a prágai főútvonalakon a járókelők olyan jelenetnek voltak tanúi, amely ékesen bizonyítja, hogy e nagy és komoly időben a mi nemzetünk fiai is a legragyogóbb példáit tudják mutatni az agg uralkodó trónja iránti hűségnek és ragaszkodásnak. Úgy érezzük, hogy visszatért a régi görögök és rómaiak, kora, amikor Mucius Scaevola csatába vitette magát, tekintet nélkül elégett kezére. E legszentebb érzületeket és indulatokat tegnap megható módon juttatta kifejezésre egy mankós nyomorék, akit betegkocsiban tolt egy öreg anyóka. A cseh nemzetnek ez a fia önkéntesen, satnyaságára való tekintet nélkül, a hadseregbe vitette magát, hogy életével és vagyonával áldozzon császárjának. S ha csatakiáltása: "Fel Belgrádra!" oly élénk visszhangra talált a prágai utcákon, ez csak azt mutatja, hogy a prágai lakosság mintaszerű példákat nyújt a haza és az uralkodóház iránti szeretetből.

Hasonló szellemben írt a "Prager Tagblatt" is, azzal fejezve be cikkét, hogy a nyomorék önkéntest németek tömege kísérte, akik testükkel védték őt az antant cseh ügynökei részéről fenyegető meglincseléstől.

A "Bohemia", közzétéve ezt a hírt, követelte a nyomorék hazafi megjutalmazását, és bejelentette, hogy a lap kiadóhivatala készségesen átveszi a német lakosságtól az ismeretlen hősnek szánt adományokat.

Míg e három újság szerint a cseh föld nem szülhetett volna Švejknél nemesebb polgárt, a sorozó bizottságban helyet foglaló urak távolról sem osztoztak ebben a nézetben.

Különösen nem osztozott benne Bautze katonai főorvos. Kérlelhetetlen férfiú volt, s mindenben aljas fondorlatot látott, amellyel az emberek ki akarnak bújni a katonaság, a front, a puskagolyó és a srapnel alól.

Egy mondása híressé vált: "Das ganze tschechische Volk ist eine Simulantenbande."[20]

Tízheti működése alatt 11 000 civil közül 10 999 szimulánst emelt ki, és elbánt volna a tizenegyezredikkel is, ha ezt a szerencsés embert éppen abban a pillanatban, amikor Bautze ráordított, hogy "Kehrt euch!",[21] meg nem üti a guta.

- Vigyék innét ezt a szimulánst - mondta Bautze, amikor meggyőződött róla, hogy az illető halott.

Szóval őelőtte állt amaz emlékezetes napon Švejk anyaszült meztelenül, akárcsak a többiek, szégyenlősen takargatva meztelenségét a mankójával, amelyre támaszkodott.

- Das ist wirklich ein besonderes Feigenblatt[22] - mondta Bautze -, a paradicsomban nem volt ilyen fügefalevél.

- Hülyeség miatt kiszuperálva - jelentette a hivatalos iratokat fürkésző őrmester.

- És azonkívül mi baja van magának? - kérdezte Bautze.

- Alázatosan jelentem, hogy reumás vagyok, de azért az utolsó leheletemig szolgálni fogom a császár őfelségét - mondta szerényen Švejk -, dagadt a térdem.

Bautze egy rettenetes pillantást vetett a derék katonára, és felordított: - Sie sind ein Simulant[23] - majd az őrmesterhez fordulva vérfagyasztó nyugalommal azt mondta: - Den Kerl sogleich einsperren![24]

Két szuronyos katona elvezette Švejket a helyőrségi börtönbe.

Švejk a mankójára támaszkodva ment velük, és rémülten tapasztalta, hogy a reumája kezd megszűnni.

Müllerné fent a hídon várta Švejket a tolókocsival, s amikor meglátta, hogy szuronyosan kísérik, sírva elfutott, egyszer s mindenkorra otthagyva a tolókocsit.


Švejk pedig, a derék katona, szerényen haladt az állam fegyveres őreitől kísérve.

A szuronyok csillogtak a napfényben, s a Malá Stranán, a Radetzky-emlékmű előtt, Švejk a tömeghez fordult, amely egészen odáig kísérte:

- Fel Belgrádra! Fel Belgrádra!

És Radetzky marsall álmodozva nézett emlékművéről a távolodó derék katona, a regruta-bokrétás, ócska mankóval sántikáló Švejk után, miközben egy komoly külsejű úriember megmagyarázta a körülötte állóknak, hogy most éppen egy "dezentőrt"[25] kísérnek.

 

ŠVEJK MINT SZIMULÁNS

E nagy időkben a katonaorvosok különösen nagy súlyt vetettek arra, hogy a szimulánsokból kiűzzék a szabotázs ördögét, őket pedig visszairányítsák a hadsereg kebelébe. A kínzásoknak többféle fokozatát vezették be a szimulánsok és a szimuláns-gyanús egyének ellen, akiknek népes csoportja magában foglalta például a tüdőbajosokat, a reumásokat, a sérveseket, a vesebajosokat, a tífuszosokat, a cukorbajosokat, a tüdőgyulladásosokat, valamint egyéb nyavalyásokat.

A szimulánsokra kirótt kínzást szabványosították, és a kínzás fokozatai a következők voltak:

1. Abszolút diéta, reggel és este egy-egy csésze tea három napon át, közben függetlenül attól, hogy az illető mire panaszkodik, egy adag aszpirin izzasztás céljából.

2. Nehogy azt képzeljék, hogy a katonaság olyan, mint a méz, tekintélyes kinin-adagok poralakban, vagy az úgynevezett "kinin-nyalóka" formájában.

3. Naponta kétszeri gyomormosás, egy-egy liter meleg vízzel.

4. Beöntés - szappanos víz és glicerin igénybevételével.

5. A páciens becsomagolása hidegvizes lepedőkbe.

Voltak bátor emberek, akik végigtűrték a kínzásnak mindezt az öt fokozatát, s azután egyszerű deszkakoporsóban kivitették magukat a katonai temetőbe. De voltak gyönge lelkek is, akik a beöntéshez érve kijelentették, hogy már jól érzik magukat, és semmi egyebet nem kívánnak, csak hogy az első menetszázaddal kimehessenek a lövészárokba.

Švejket éppen ilyen gyönge lelkű szimulánsok között helyezték el a helyőrségi börtön betegosztályán.

- Én már nem bírom tovább - mondta ágyszomszédja, akit másodszori gyomormosás után hoztak vissza a rendelőszobából.

Ez az ember rövidlátást szimulált.

- Holnap jelentkezek az ezrednél - határozta el a másik, bal oldali szomszéd, aki éppen beöntést kapott, miután azt szimulálta, hogy süket, mint az ágyú.

Az ajtó melletti ágyon egy tüdőbajos haldokolt, hidegvizes lepedőkbe csavarva.

- Ez már a harmadik lesz a héten - közölte a jobb oldali szomszéd -, és neked mi bajod?

- Én reumás vagyok - felelte Švejk, s erre szívből jövő nevetés volt a válasz minden oldalról. Nevetett még a haldokló tüdőbajos is, aki tuberkulózist szimulált.

- Reumával ne is gyere közénk - figyelmeztette Švejket komolyan egy testes alak -, a reuma annyit ér itt, mint egy tyúkszem; én vérszegény vagyok, hiányzik a fél gyomrom és öt bordám, és nem hisz nekem senki. Sőt volt itt egy süketnéma, két héten át minden fél órában hidegvizes lepedőbe csomagolták, naponta kapott egy beöntést és egy gyomorpumpálást. Már az ápolók mind azt hitték, hogy sikerült neki, és hogy hazamegy, amikor az orvos felírt neki valami hánytatószert. Ettől aztán kikészülhetett volna, és ezért nagyon begyulladt. "Nem bírom már tovább adni a süketnémát," azt mondja, "visszatért a beszélőképességem és a hallásom". A maródiak mind megpróbálták rábeszélni, hogy ne rohanjon a vesztébe, de ő nem, folyton csak azt hajtogatta, hogy éppúgy hall és beszél, mint a többiek. És úgy is jelentkezett reggel a viziten.

- Pedig elég sokáig tartotta magát - szólt közbe egy ember, aki azt szimulálta, hogy az egyik lába tíz egész centivel rövidebb, mint a másik -, nem úgy, mint az, aki gutaütést szimulált. Három kinin, egy beöntés meg egynapi böjt elég volt neki. Inkább vallott, és amikor gyomormosásra került a sor, már nyoma se volt a gutaütésnek. A legtovább az tartotta magát, aki meg volt harapva egy veszett kutyától. Harapott, vonított, az igaz, nagyon jól csinálta, csak a pofája nem akart sehogy sem habzani. Segítettünk neki, ahogy tudtunk. Vizit előtt egy egész órán át csiklandoztuk, úgyhogy a végén görcsöt kapott, és megkékült, de hiába, az a hab csak nem akart a pofájára jönni. Hát az valami rettenetes volt. Mikor aztán reggel a viziten megadta magát, fájt érte a szívünk. Megállt az ágy mellett, mint egy gyertya, szalutált, és azt mondta: "Herr óberarc,[26] alázatosan jelentem, hogy az a kutya, amelyik megharapott, úgy látszik, nem volt megveszve." Az óberarc meg olyan szemekkel nézett rá, hogy ez a megharapott ember remegni kezdett, mint a kocsonya, és még azt mondta: "Herr óberarcnak alázatosan jelentem, hogy engem nem is harapott meg semmilyen kutya, hanem én saját magamnak haraptam bele a kezembe." Emiatt a vallomása miatt vizsgálat is volt ellene, hogy öncsonkító, és le akarta harapni a kezét, csak hogy ne kellessen neki a frontra kimenni.

- Az olyan betegségeket, amiknél hab kell a pofára - mondta a testes szimuláns -, mind nagyon nehéz szimulálni. Mint például a nyavalyatörést. Itt is volt egy ilyen nyavalyatörős, az mindig mondta, hogy egy roham az neki semmi, és csinált is vagy tízet mindennap. Csak úgy fetrengett azokban a görcsökben, ökölbe szorította a kezét, kidüllesztette a szemét, hogy olyan volt, mintha kocsányon lógott volna, verte magát, kidugta a nyelvét, szóval, nem akarok sokat mesélni, tényleg egy príma nyavalyatörés volt, egészen igazi. Aztán keléseket kapott, kettőt a nyakára, kettőt a hátára, és vége volt a fetrengésnek meg a hánykódásnak, mert nem tudta se a fejét mozgatni, se ülni, se feküdni. Lázas lett, és a nagy lázban mindent elárult magáról a viziten. Az egésznek mi ittuk meg a legjobban a levét, mert a kelései miatt még három napig itt kellett hogy feküdjön velünk, és kettes diétát kapott, reggel kávét zsömlével, ebédre levest, szószt és gombócot, este kását vagy levest, és nekünk, akik teljes diétán voltunk, nézni kellett az éhes, kipumpált hasunkkal, hogy az a pasas hogy zabál, csámcsog, szuszog és böfög a jóllakottságtól. Három ember ki is készült tőle, és mindent bevallott a viziten. Ezek szívbajjal feküdtek.

- Legjobban - vélte az egyik szimuláns - az őrültséget lehet szimulálni. Tőlünk a tanári karból vannak itt ketten a másik szobában, az egyik éjjel-nappal folyton azt kiabálja: "Giordano Bruno máglyája még füstölög, újítsátok meg Galilei pörét!" A másik meg mindig ugat, először hármat lassan: vau-vau-vau, aztán ötöt gyorsan, maga elé: vauvauvauvauvau, aztán megint lassan, és ez így megy szünet nélkül. Már több mint három hetet kihúztak ezzel. Eredetileg én is dilizni akartam, úgy gondoltam, hogy vallási őrült leszek, és a pápa csalhatatlanságáról fogok prédikálni, de aztán inkább gyomorrákot szereztem egy Malá Strana-i borbélytól tizenöt koronáért.

- Én ismerek egy kéményseprőt Břevnovban - közölte egy másik páciens -, az tíz koronáért olyan lázat csinál magának, hogy kiugrik tőle az ablakon.

- Az semmi - mondta egy harmadik -, Vršovicében van egy bába, aki húsz koronáért úgy kificamítja magának a lábát, hogy nyomorék marad egész életére.

- Nekem egy ötösért van kificamítva a lábam - szólt közbe valaki az ablak melletti ágysorból -, egy ötösért és három sörért.

- Nekem már több mint két százasomba van a betegségem - közölte a szomszédja, egy csont és bőr alak -, mondjanak nekem egy akármilyen mérget, amit én be ne vettem volna, fogadjunk, hogy egyet se találnak. Én egy élő méregraktár vagyok. Ittam már szublimátot, szippantottam higanygőzt, rágcsáltam arzént, szívtam ópiumot, ittam ópiumtinktúrát, szórtam morfiumot a kenyeremre, nyeltem sztrichnint, ittam foszforoldatot szénkéneggel és salétromsavval. Tönkretettem a májamat, tüdőmet, vesémet, epémet, agyvelőmet, szívemet, beleimet. Senki se tudja, hogy mi bajom van.

- Legjobb - magyarázta valaki az ajtó mellől - petróleumot fecskendezni a kézbe, a bőr alá. Az unokaöcsémnek olyan szerencséje volt, hogy könyöktől levágták neki a karját, és most nyugta van az egész katonaságtól.

- Na, ugye - mondta Švejk - maguk is látják, hogy mindent el kell szenvedni a császár őfelségéért. A gyomorpumpálást is meg a beöntést is. Amikor évekkel ezelőtt az ezredemben szolgáltam, ott még rosszabb volt. Az ilyen maródiakat gúzsba kötötték, és bedobták egy lyukba, hogy kikúrálódjanak. Ottan nem voltak ágyak és matracok, mint itten, sem pedig köpőcsésze. Csak egy üres priccs, és azon feküdtek a maródiak. Egyszer az egyiknek eredeti tífusza volt, és mellette a másiknak feketehimlője. Mind a kettő gúzsba lett kötve, és a regimentarct hasba rugdosta őket, hogy szimulánsok. Aztán mikor ez a két katona meghalt, az egész dolog belekerült a parlamentbe és az újságba. Nekünk mindjárt megtiltották, hogy azt az újságot olvassuk, és ládavizit volt, hogy kinek van ilyen újságja. És amilyen pechem nekem mindig van, az egész regimentbe senkinél se találták meg, csak nálam. Így aztán regimentraportra vittek, és az óberszt,[27] egy nagy ökör, isten nyugosztalja, ordítozni kezdett velem, hogy álljak egyenesen, és mondjam meg, hogy ki írta meg ezt annak az újságnak, mert különben felhasítja a pofámat az egyik fülemtől a másikig, és lecsukat, amíg belekékülök. Aztán odajött a regimentarct, az öklével hadonászott az orrom alatt, és azt kiabálta: "Sie verfluchter Hund, sie schäbiges Wesen, sie unglückliches Mistvieh,[28] te szocialista zsivány!" Én csak nézek egyenesen a szemükbe, meg se moccanok, és hallgatok, a jobb kezem a sapkámnál, a bal kezem meg a nadrág varrásán. Úgy futkostak körülöttem, mint a kutyák, ugattak rám, és én folyton csak állok. Hallgatok, tisztelgek, és a bal kezem ott van a nadrág varrásán. Mikor így tomboltak vagy egy félóra hosszat, az óberszt odarohant hozzám, és rám ordított: "Hülye vagy, vagy nem vagy hülye?" - "Óberszt úrnak alázatosan jelentem, hogy hülye vagyok." - "Huszonegy nap szigorított a hülyeségért, hetenként kétszer böjt, negyvennyolc óra spangliban,[29] rögtön lecsukni, nem adni neki semmit zabálni, kikötni, megmutatni neki, hogy a kincstárnak nincs szüksége hülyékre. Majd mi kifüstöljük belőled az ilyen újságokat, te disznó", határozta el végre hosszas szaladgálás után az óberszt úr. Míg én ültem, a kaszárnyában csodák történtek. Az óberszt úr megtiltott a katonáknak mindenféle olvasást, még a "Prágai hivatalos újság"-ot is, a kantinban nem volt szabad újságba csomagolni se a virslit, se a kvarglit. Attól fogva a katonák elkezdtek olvasni, és a mi ezredünk lett a legműveltebb. Elolvastunk minden újságot, és minden században verseket meg dalocskákat írtak az óberszt úr ellen. És ha történt valami az ezredben, mindig akadt a mansaftból[30] egy jótét lélek, aki megírta az újságnak, ilyen címmel: "Embertelen bánásmód a hadseregben." És még ez se volt elég. Írtak a képviselőknek Bécsbe, hogy lépjenek közbe az érdekünkben, és ezek egymás után kezdtek interpellálni, hogy a mi Herr óbersztünk egy állat, és ilyeneket. Valami miniszter bizottságot is küldött hozzánk, hogy vizsgálja ezt ki, és egy hlubokái fiú, a Franta Henčlů azután két évet kapott, mert ő volt az, aki a képviselőkhöz fordult Bécsbe egy pofon miatt, amit a gyakorlótéren kapott az óberszt úrtól. Aztán amikor a bizottság elment, az óberszt úr sorakozót parancsolt az egész ezrednek, és azt mondta, hogy a katona az katona, az be kell hogy fogja a pofáját és szolgáljon, és ha nem tetszik neki valami, az függelemsértés. "Azt hittétek, ti nyavalyások, hogy az a bizottság segít rajtatok?" mondta az óberszt úr, "hát kutyagumit segített. Most pedig minden század defilírozni fog itt körülöttem, és hangosan elismétli, amit mondtam." És úgy mentünk, egyik század a másik után, reksz saut,[31] ahol az óberszt úr állt, kezet a puskaszíjhoz tartva, és odaordítottuk neki: "Azt hittük, mi nyavalyások, hogy az a bizottság segíteni fog rajtunk, hát kutyagumit segített." Az óberszt úr úgy nevetett, hogy a hasát fogta, amíg a defilírozásban oda nem ért a tizenegyes század. Ez csak jött, dobbantott, és amikor az óberszt úrhoz ért, semmi, egy hang se, nagy csönd. Az óberszt úr vörös lett, mint egy kakas, és visszaküldte a tizenegyes századot, hogy csinálja meg még egyszer. És a század defilíroz, és hallgat, csak a sorok egymás után pimaszul belebámulnak az óberszt úr szemébe. "Ruht!"[32] mondja az óberszt úr, és fel-alá járkál az udvaron, lovaglópálcával veri a csizmaszárát, köpköd, és egyszerre csak elordítja magát: "Abtreten!"[33] felül a gebéjére, és már kint is van a kapun. Mi meg vártuk, hogy mi lesz a tizenegyes századdal, de semmi. Várunk egy napot, kettőt, egy egész hetet, és még mindig semmi. Az óberszt úr meg se jelent a kaszárnyában, aminek nagyon örült az egész legénység, a sarzsik és a tisztek is. Aztán új óbersztet kaptunk, a régiről azt mesélték, hogy valami szanatóriumban van, mert saját kezűleg levelet írt a császár őfelségének, hogy a tizenegyes század fellázadt.

Elérkezett a délutáni vizit ideje. Grünstein doktor katonaorvos ágytól ágyhoz lépett, mögötte egy egészségügyi altiszt a beteglajstrommal.

- Macuna?!

- Jelen!

- Beöntés és aszpirin! Pokorný?!

- Jelen!

- Gyomormosás és kinin! Kovařík?!

- Jelen!

- Beöntés és aszpirin! Kot'átko?!

- Jelen!

- Gyomormosás és kinin!

És így tovább, egymás után, könyörtelenül, mechanikusan, pattogva.

- Švejk?!

- Jelen!

Dr. Grünstein szemügyre vette az állomány legújabb szaporulatát.

- Mi baja?

- Alázatosan jelentem, reumás vagyok!

Grünstein doktornak a praxisa folyamán sikerült elsajátítania egy igen finom, ironikus modort, amely sokkal hatásosabbnak bizonyult az ordítozásnál.

- Aha, reuma - mondta Švejknek -, hát magának borzasztó súlyos betegsége van. Milyen érdekes véletlen, hogy az ember éppen akkor kap reumát, amikor világháború van, és az embernek be kell vonulni. Gondolom, ez szörnyen bosszantja magát.

- Óberarc úrnak alázatosan jelentem, hogy tényleg szörnyen bosszant.

- Nocsak, nocsak, bosszantja szegényt. Rendkívül kedves magától, hogy éppen most keresett fel bennünket ezzel a reumájával. Békeidőben az ilyen szegény ember úgy ugrándozik, mint egy bakkecske, de amint kitör a háború, mindjárt reumája lesz, és a térde mindjárt felmondja a szolgálatot. Nem fáj véletlenül a térde?

- Alázatosan jelentem, hogy fáj.

- És egész éjszaka nem bír aludni, ugyebár? A reuma nagyon veszélyes, fájdalmas és súlyos betegség. Mi itt már kiváló eredményeket értünk el néhány reumással. A mi abszolút diétánk és egyéb gyógymódjaink egészen nagyszerűnek bizonyultak. Itt hamarabb meggyógyul, mint Pöstyénben, és úgy fog a frontra masírozni, hogy csak úgy porzik a föld maga után.

Majd az egészségügyi altiszthez fordulva így szólt:

- Írja: Švejk, abszolút diéta, naponta kétszer gyomormosás, naponta egyszer beöntés, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz tovább. Egyelőre csak vigye át a rendelőszobába, mossa ki a gyomrát, és amikor magához tért, adjon neki egy beöntést, de alaposat, hogy a pokolbeli ördögökhöz fohászkodjon, talán azoktól megijed, és elfut a reumája.

Majd az ágyak összességéhez fordulva elmondta a következő szép és mély értelmű szentenciákkal fűszerezett beszédet:

- Ne higgyék, hogy valami ökör áll maguk előtt, akinek mindent be lehet dumálni. Engem a maguk viselkedése egyáltalán nem zökkent ki az egyensúlyomból. Én tudom, hogy maguk mind szimulánsok, és dezertálni akarnak a hadseregből. És ennek megfelelően bánok magukkal. Én már megéltem száz és száz ilyen katonát, mint amilyenek maguk. Ezeken az ágyakon egész tömeg ember feküdt már, akinek nem volt más baja, mint az, hogy a katonai szellem hiányzott belőle. Míg bajtársaik a harctéren küzdöttek, ők azt képzelték, hogy itt hentereghetnek az ágyon, zabálhatják a kórházi kosztot, és megvárhatják, amíg a háború elvonul a fejük fölül. Csakhogy ebben rohadtul nagyot tévedtek, és maguk is rohadtul nagyot fognak tévedni. Maguk még húsz év múlva is ordítani fognak éjszaka, ha álmukban eszükbe jut, hogy énnálam szimuláltak.

- Óberarc úrnak alázatosan jelentem - szólalt meg egy halk hang az ablak melletti ágyról -, én már egészséges vagyok, én már az éjszaka észrevettem, hogy elmúlt az asztmám.

- Neve?

- Kovařík, alázatosan jelentem, úgy volt, hogy beöntést kell kapjak.

- Jó, a beöntést még megkapja útravalónak - mondta ki a határozatot dr. Grünstein -, ne mondja, hogy itt nem gyógyították magát. Na, most pedig az összes maródiak, akiket felolvastam, alómars az altiszt után, hogy mindegyik megkapja, ami jár neki.

És mindegyik meg is kapta a maga derekas adagját, ahogy elő volt írva. S ha egyesek megpróbáltak is hatni az orvosi ítélet végrehajtójára, könyörgéssel vagy azzal a fenyegetéssel, hogy ők is beállnak szanitécnek, és egyszer talán a kezükbe kaparintják a mostani szanitécet - Švejk nem, ő bátran viselte magát.

- Ne sajnálj - biztatta azt a pribéket, akitől a beöntést kapta -, jusson eszedbe az esküd. Még ha a saját apád feküdne itt vagy az édestestvéred, akkor is beöntést neki, egy szemrebbenés nélkül. Gondolj arra, hogy ilyen beöntéseken áll vagy bukik Ausztria, és hogy miénk a győzelem.

A másnapi viziten dr. Grünstein megkérdezte Švejktől, hogy hogy érzi magát a katonai kórházban.

Švejk azt felelte, hogy ez egy nagyon jól vezetett és előkelő műintézet. Jutalmul megkapta ugyanazt, amit az előző napon, s ráadásul még egy aszpirint és három kininport, amit vízbe szórtak neki, hogy ott helyben igya meg.

De Szókratész sem itta ki oly fennkölt nyugalommal a bürökpoharát, mint a kinint Švejk, akin doktor Grünstein végigpróbálta a kínzás összes fokozatait.

Mikor Švejket hidegvizes lepedőbe csomagolták a jelenlétében, s ő megkérdezte, hogy ez hogy tetszik neki, Švejk így felelt:

- Óberarc úrnak alázatosan jelentem, hogy olyan ez, mint az uszodában vagy egy tengeri fürdőben.

- Még mindig reumás?

- Óberarc úrnak alázatosan jelentem, hogy az sehogy se akar javulni.

És Švejket újabb tortúrának vetették alá.

Ekkoriban egy gyalogos-tábornok özvegye, von Botzenheim báróné, költséget és fáradságot nem kímélve igyekezett a nyomára jutni annak a katonának, akiről a "Bohemia" nemrégiben megírta, hogy nyomorék létére tolókocsiban végigvitette magát Prága utcáin, s közben így kiáltozott: - Fel Belgrádra! - amely hazafias tüntetés arra indította a "Bohemia" szerkesztőségét, hogy adakozásra szólítsa fel olvasóit a lojális nyomorék-hős érdekében.

Hosszas kérdezősködés után a rendőrkapitányságon sikerült megtudnia, hogy az illető katona Švejk volt, s a további kutatás már egészen könnyen ment. Von Botzenheim báróné fogta a társalkodónőjét meg a komornyikját egy kosárral, és mindhárman felkocsiztak a Hradčanyra.

Szegény báróné őméltósága nem is tudta, mit jelent az, ha valaki a helyőrségi fogház katonai kórházában fekszik. Névjegye megnyitotta előtte a börtön kapuit, az irodában végtelenül udvariasan fogadták, és öt perc múlva már meg is tudta, hogy "der brave Soldat Švejk",[34] aki után érdeklődött, ott fekszik a hármas barakkban, a 17-es ágyon. A bárónét maga dr. Grünstein kísérte oda, akit ez az eset teljesen fejbe kólintott.

Švejk éppen az ágyán ült a dr. Grünstein által előírt napi tortúra után, körülötte egy csomó ösztövér, kiéhezett szimuláns, aki mindmostanáig nem adta meg magát, és elszántan viaskodott dr. Grünsteinnel az abszolút diéta csatamezején.

Ha valaki véletlenül kihallgatta volna őket, az lett volna a benyomása, hogy gourmand-ok társaságába került egy szakácsegyetemen vagy valami ínyencek tanfolyamán.

- Még a közönséges faggyútöpörtyűt is meg lehet enni - mesélte éppen az egyik, aki "idült gyomorhuruttal" feküdt itt -, feltéve persze, ha meleg. Mikor a faggyú kiolvadt, szárazra nyomkodjuk, megsózzuk, megpaprikázzuk, és én mondom maguknak, hogy a libatöpörtyű közel se jön hozzá.

- Csak hagyja azt a libatöpörtyűt - mondta egy "gyomorrákos" páciens -, nincs a világon jobb dolog, mint a libatöpörtyű. A disznótöpörtyű elbújhat mellette. Persze, magától értetődik, hogy egészen aranyszínűre kell sütni, ahogy a zsidók csinálják. Ezek a zsidók fognak egy kövér libát, lehúzzák a háját a bőrével együtt, és kisütik.

- Tudja, hogy maga nagyon is téved a disznótöpörtyűben? - jegyezte meg Švejk szomszédja. - Természetesen a házi szalonnából való töpörtyűre gondolok, amit ezért úgy is hívnak, hogy házi töpörtyű. Ez nem barna és nem is sárga. E között a két árnyalat között kell hogy legyen valahol. Az ilyen töpörtyűnek nem szabad se túl puhának, se túl keménynek lenni. Nem szabad, hogy ropogjon, mert akkor már el van égetve. Szét kell hogy olvadjon az ember nyelvén, de közben az embernek ne legyen az az érzése, mintha a zsír lecsorogna az állára.

- Ki evett már maguk közül lótöpörtyűt? - kérdezte egy hang, de senki se válaszolhatott, mert éppen berohant az egészségügyi altiszt:

- Ágyba mindenki, jön valami főhercegné, senki se dugja ki a piszkos lábát a takaró alól!

De még egy főhercegnő se léphetett volna be oly méltóságteljesen, mint von Botzenheim báróné. Egész kíséret hullámzott mögötte, ott volt még a kórházi számvivő őrmester is, aki mindebben az ellenőrző hatalmak titkos kezét látta, azt a kezet, amely őt e hátországi húsosfazék mellől kiröpítheti valahová a frontra, a drótakadályok mögé, a srapnelek kényére-kedvére.

Sápadt volt, de még sápadtabb volt dr. Grünstein. Neki az öreg báróné kis névjegykártyája táncolt a szeme előtt, ezzel a ranggal: "Tábornok özvegye", s mindaz, ami e ranggal kapcsolatban lehetett, úgymint: összeköttetések, protekció, panaszok, áthelyezés a frontra és más szörnyűségek.

- Ez itt Švejk - mondta erőltetett nyugalommal, Švejk ágyához vezetve a bárónét -, nagyon türelmesen viseli magát.

Von Botzenheim báróné leült a Švejk ágya mellé tolt székre, és így szólt:

- Cseh katóná, jó katona, kriplkatóná van tapferkatóná,[35] én natyon szeretni a cseszki osztrák.

Közben megcirógatta Švejk borotválatlan arcát, majd így folytatta:

- Én olvasni minden az újságban, én hoszta magának ham-ham, harapni, füstölni, kitty-kotty, cseh katóná, jó katóná. Johann, kommen Sie her![36]

A komornyik, aki bozontos pofaszakállával Babinskýra, a híres betyárra emlékeztetett, odavitt egy hatalmas kosarat, míg az öreg báróné társalkodónője, egy magas, kisírt arcú hölgy, leült Švejk ágyára, és megigazította Švejk háta mögött a szalmapárnát, azzal a fixa ideával, hogy beteg hősökkel szemben ezt kívánja az illem.

A báróné közben előszedte a kosárból az ajándékokat. Egy tucat sült csirkét rózsaszínű selyempapírba csomagolva s feketesárga selyemszalaggal átkötve, két üveg hadilikőrt rákötözött címkével, melyen ez a felirat állt: "Gott strafe England!"[37] A címke másik oldalán Ferenc József és Vilmos császár volt látható, kézen fogva, mintha éppen azt a gyerekjátékot akarnák játszani, hogy: "Hátulsó pár előre fuss!"

Aztán a báróné kihúzott a kosárból három üveg lábadozóknak való bort és két doboz cigarettát. Mindezt elegánsan szétrakta a Švejk melletti üres ágyon, s odakerült még egy gyönyörű kötésű könyv is, "Történetek uralkodónk életéből", írta mai hivatalos lapunk, a "Československá republika" érdemes főszerkesztője, aki valósággal bálványozta az öreg Ferenc Jóskát. Azután csokoládétáblák tűntek fel az ágyon, ugyancsak "Gott strafe England!" felirattal, valamint az osztrák és a német császár képmásával. A csokoládén már nem fogták egymás kezét, önállósították magukat, és hátat fordítottak egymásnak. Szép volt még egy kétsoros fogkefe "Viribus unitis"[38] felirattal, hogy fogmosás közben mindenki Ausztriára gondoljon. Elegáns ajándék volt továbbá, s a fronton és a lövészárokban szinte nélkülözhetetlen, egy manikűrkészlet. A dobozán díszelgő kép srapnelrobbanást ábrázolt és egy rohamsisakos alakot, aki szuronnyal előreveti magát. Alatta: "Für Gott, Kaiser und Vaterland!"[39] Volt még egy csomag kétszersült is, kép nélkül, csupán a következő verssel díszítve:

Österreich, du edles Haus,
steck deine Fahne aus,
lass sie im Winde wehn,
Österreich muss ewig stehn!

- ami a csomag másik oldalán fordításban így szerepelt:

Ausztria, te nemes ház,
zászlót kitegyél,
hadd lobogtassa a szél,
Ausztria örökké él!

Az utolsó ajándék egy fehér jácint volt, cserépben.

Amikor mindez már kicsomagolva az ágyon feküdt, von Botzenheim báróné nem bírta visszatartani a meghatottságtól feltörő könnyeit. Néhány kiéhezett szimulánsnak kicsurgott a nyála a szájából. A báróné társalkodónője az ülő Švejket támasztgatta, és ő is könnyezett. Templomi csend volt, amit egyszerre csak Švejk tört meg, összetéve a kezét:

- Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod... pardon, méltóságos asszony, nem így van, azt akartam mondani: Uram Istenem, mennyei atyánk, áldd meg nekünk ezeket az ajándékokat, amelyeket, hála a Te bőkezűségednek, mindjárt el fogunk költeni. Ámen!

E szavakkal felvett az ágyról egy sült csirkét és nekiesett, dr. Grünstein megdöbbent pillantásától követve.

- Ach, kis katonám, hogy ízlik neki - súgta lelkesen az öreg báróné dr. Grünsteinnek -, biztosan egészséges már, és kimehet a harctérre. Olyan boldog vagyok, hogy jókor jött neki az ajándékom.

Aztán ágytól ágyhoz lépett s cigarettát és csokoládépralinét osztogatott a szimulánsoknak, majd körsétájáról visszatért Švejkhez, megsimogatta a haját ezekkel a szavakkal: "Behüt euch Gott",[40] és egész kíséretével kivonult az ajtón.

Mielőtt még dr. Grünstein visszatért volna a kapuból, ahová a bárónét kikísérte, Švejk szétosztotta a csirkéket, melyeket a páciensek aztán tüneményes gyorsasággal bekebeleztek, úgyhogy dr. Grünstein csirkék helyett csak egy halom csontot talált, olyan tisztára lerágva, mintha a csirkék elevenen belepottyantak volna egy keselyűfészekbe, és lepucolt csontjaik már néhány hónapja aszalódnának a napon.

Eltűnt a hadilikőr és a három üveg bor is. A páciensek gyomrában éppúgy nyoma veszett a csokoládétábláknak, mint a kétszersültnek. Sőt, valaki felhajtotta a manikűrkészletben talált üvegecske tartalmát is, egy kis körömpolitúrt, és beleharapott a fogkeféhez mellékelt fogpasztába.

Amikor visszatért, dr. Grünstein ismét harcias pózba vágta magát, és hosszú beszédet mondott. Nagy kő esett le a szívéről, hogy végre túl van a látogatáson. A csontok halmaza megerősítette dr. Grünsteint abban a véleményében, hogy páciensei valamennyien javíthatatlanok.

- Katonák - kezdte -, ha egy csöpp eszük lenne, hagyták volna békén ezt az egészet, és úgy gondolkoztak volna, hogy ha mi ezt felfaljuk, akkor az óberarc úr nem fogja elhinni nekünk, hogy súlyos betegek vagyunk. Ezzel saját maguk nyújtottak tanúbizonyságot arra, hogy nem becsülik meg a jóságomat. Én adom maguknak a gyomorpumpálásokat és a beöntéseket, mindent elkövetek, hogy abszolút diétán éljenek, és maguk túlterhelik nekem a gyomrukat. Hát gyomorhurutot akarnak kapni? De nagyon tévednek, mert a gyomruk még el se kezdheti az emésztést, én olyan alaposan kipucolom magukból az egészet, hogy azt holtuk napjáig megemlegetik, és még a gyerekeiknek is mesélni fogják, hogy egyszer sült csirkét zabáltak és mindenféle más finomságot, ami egy negyedóráig se maradt a gyomrukban, mert még melegen kipumpálták belőle. Most pedig sorban utánam az egész társaság, hadd tanulják meg, hogy én nem vagyok olyan ökör, mint maguk, hanem egy kicsit mégis okosabb vagyok, mint maguk együttvéve. Azonkívül közlöm magukkal, hogy holnap egy bizottságot küldök a nyakukra, mert már túlságosan régóta henteregnek itt, és egyiküknek sincs semmi baja, ha öt perc alatt olyan szépen tele tudják pakolni a gyomrukat, mint ahogy az előbb éppen bemutatták. Nahát, előre in-dulj!

Amikor Švejkre került a sor, dr. Grünstein ránézett, és az aznapi rejtélyes látogatás reminiszcenciája a következő kérdést csalta ki belőle: - Maga ismeri a báróné őméltóságát?

- Mostohaanyám ő nekem - felelte Švejk nyugodtan -, zsenge gyermekkoromban kiadott vidékre, és most ismét rám talált...

Amire dr. Grünstein kurtán csak ennyit mondott: - Aztán adjanak Švejknek egy beöntést is.

Este nagyon szomorú volt a hangulat az ágyakon. Néhány órával azelőtt különböző finom és ízletes holmik rejlettek mindenkinek a gyomrában, most pedig csak valami tealötty és egy szelet kenyér.

A 21-es szám megszólalt az ablak mellől: - Elhiszitek, bajtársak, hogy én jobban szeretem a rántott csirkét, mint a sültet?

Valaki felnyögött:

- Pokrócba vele - de valamennyien úgy legyöngültek a szerencsétlen kimenetelű lakoma után, hogy senki se mozdult.

Dr. Grünstein megtartotta a szavát. Délelőtt megjött néhány katonaorvos: a híres bizottság.

Komor arccal járkáltak az ágysorok között, és egy szavukat se lehetett hallani azonkívül, hogy: "Mutassa a nyelvét!"

Švejk annyira kidugta a nyelvét, hogy az arca torz grimaszba rándult, és a szeme összezsugorodott:

- Stábarc[41] úrnak alázatosan jelentem, hogy ennél hosszabb nyelvem már nincsen.

Erre érdekes beszélgetés következett Švejk és a bizottság között. Švejk, úgymond, azért tette az előbbi megjegyzését, mert attól félt, különben azt hinnék, hogy el akarja dugni a nyelvét.

A bizottság tagjaiban viszont lényegesen eltérő vélemények alakultak ki Švejkről.

A katonaorvosok fele azt állította, hogy Švejk nem más, mint "ein blöder Kerl",[42] míg a másik fele közönséges gazembernek tartotta, aki gúnyt akar űzni a katonaságból.

- Ha a fene fenét eszik is - ordított Švejkre a bizottság elnöke -, akkor is elbánunk magával!

Švejk egy ártatlan gyermek isteni nyugalmával járatta végig pillantását a bizottságon.

A főtörzsorvos szorosan odalépett Švejkhez:

- Kíváncsi vagyok, maga tengeri disznó, hogy most vajon mit gondol magában.

- Alázatosan jelentem, hogy én egyáltalában nem gondolkozok.

- Himmeldonnerwetter[43] - üvöltötte az egyik bizottsági tag, a kardjával csörömpölve -, azt mondja, hogy egyáltalán nem gondolkozik. És mért nem gondolkozik, maga sziámi elefánt?

- Alázatosan jelentem, hogy azért nem gondolkozok, mert az a katonaságnál meg van tiltva a katonáknak. Amikor évekkel ezelőtt a 91-es ezredben voltam, a kapitány úr mindig azt mondta nekünk: "A katonának nem szabad a saját fejével gondolkozni. Gondolkoznak helyette a feljebbvalói. Mihelyt egy katona elkezd gondolkozni, akkor az már nem katona, hanem csak egy disznó, tetves civil. A gondolkodásból nem jön ki semmi más..."

- Fogja be a pofáját - szakította félbe Švejket a bizottság dühöngő elnöke -, magáról már hallottunk egyet-mást. Der Kerl meint: man wird glauben, er sei ein wirklicher Idiot...[44] Dehogyis idióta maga, Švejk, maga egy ravasz gazember, egy minden hájjal megkent csirkefogó, tetves kapcabetyár, érti...

- Alázatosan jelentem, hogy értem.

- Mondtam már, hogy fogja be a pofáját, nem hallotta?

- Alázatosan jelentem, hogy hallottam, hogy fogjam be a pofámat.

- Himmelherrgott, hát akkor fogja be a pofáját, mert ha megparancsoltam, akkor jól tudja, hogy magának kussolni kell.

- Alázatosan jelentem, hogy tudom, hogy nekem kussolni kell.

Az orvostiszt urak összenéztek, majd odahívták az őrmestert.

- Ezt az embert - mondta a főtörzsorvos Švejkre mutatva - leviszi az irodába, és megvárja a jelentésünket. Majd a helyőrségi fogházban kiverik neki a fejéből az ilyen pofázást. Ez a gazember olyan egészséges, mint a makk, szimulál, és még pofázik, és gúnyt űz a feljebbvalóiból. Azt hiszi, hogy direkt az ő szórakoztatására jöttünk ide, hogy az egész katonaság egy nagy hecc, egy vicces dolog. Majd a helyőrségi fogházban megmutatják magának, Švejk, hogy a katonaság nem bordélyház.

Švejk elvonult az őrmesterrel az irodába, s miközben áthaladtak az udvaron, ezt dúdolta:

Azt hittem, a katonaság
tréfadolog lesz,
ott maradok egy-két hétig,
aztán vége lesz...

S míg az irodában az ügyeletes tiszt azt ordítozta, hogy az ilyen gazembereket, mint Švejk, főbe kell lőni, odafent a kórtermekben a bizottság egymás után végezte ki a szimulánsokat. Hetven páciens közül csak kettő menekült meg. Egy, akinek levitte a lábát a srapnel, és egy másik, akinek valódi csontszuvasodása volt.

Csak ezekre nem mondatott ki a "tauglich" szócska, a többieket mind, beleértve a három haldokló tüdővészest is, harctéri szolgálatra alkalmasnak nyilvánították, és a főtörzsorvos nem mulasztotta el, hogy ebből az alkalomból beszédet intézzen hozzájuk.

Szónoklata, melyet a legválogatottabb szitkok szőttek át meg át, igen velős volt. Barom és gané az egész társaság, s csak ha bátran fognak harcolni a császár őfelségéért, akkor térhetnek vissza az emberi társadalomba, s csakis ez esetben lesz nekik megbocsátva a háború után, hogy ki akartak bújni a szolgálat alól és szimuláltak. De ő, a főtörzsorvos, nem bízik ebben, és azt hiszi, hogy kötél vár mindannyiukra.

Egy tejfelesszájú katonaorvos, tiszta és romlatlan lélek, engedélyt kért a főtörzsorvostól, hogy ő is szólhasson a páciensekhez. Az ő szónoklata optimizmusával és naivitásával ütött el a feljebbvalójáétól. Németül beszélt.

Hosszasan fejtegette, hogy azoknak, akik most elhagyják a kórházat, és csatlakoznak az ezredükhöz a harctéren, vitéz és lovagi magatartást kell tanúsítaniuk. Ő meg van győződve róla, hogy a csatamezőn ügyes fegyverforgatók lesznek, minden egyéb háborús és magánügyükben pedig gáncstalan férfiak. Hogy legyőzhetetlen harcosokká válnak, emlékezve Radetzky és Savoyai Jenő herceg dicsőségére. Hogy vérükkel fogják megtermékenyíteni a monarchia dicsőségének tágas mezejét, és győzelmesen végrehajtják a feladatot, melyre a történelem szemelte ki őket. Vakmerően, halálmegvető bátorsággal rontanak majd előre ezredeik golyólyuggatta lobogói alatt, új diadalok, új győzelmek felé.

Kint a folyosón aztán a főtörzsorvos azt mondta ennek a naiv embernek: - Kolléga úr, biztosíthatom magát, hogy minden hiába. Ezekből a csirkefogókból még Radetzky vagy a maga Savoyai Jenő hercege se tudna katonákat faragni. Szép szó vagy gorombaság, mindegy nekik. Csürhe ez, nem más.

 

ŠVEJK A HELYŐRSÉGI FOGHÁZBAN

Azoknak, akik nem akartak a frontra menni, a helyőrségi fogház volt az utolsó menedékük. Ismertem egy segédtanárt, aki nem akart, mint matematikus, a tüzérségnél lövöldözni, és ezért ellopta egy főhadnagy óráját, hogy a fogházba kerüljön. Tettét a legalaposabban megfontolta. A háború nem imponált neki, és nem bűvölte el. Hogy az ellenségre lövöldözzön, és a másik oldalon éppoly szerencsétlen matematikus segédtanárokat öljön halomra a srapneljeivel és a gránátjaival, ezt ő hülyeségnek tartotta.

- Engem senki se gyűlölhessen holmi erőszakért - mondta magában, és nyugodtan ellopta az órát. Először is megvizsgálták az elmeállapotát, és amikor kijelentette, hogy meg akart gazdagodni, a helyőrségi fogházba szállították. Többen voltak ilyenek, akik lopás vagy szélhámosság miatt ültek a helyőrségi fogházban. Idealisták és nem idealisták. Olyanok, akik jövedelmi forrásnak tekintették a háborút, mindenféle számvivő altisztek a hátországból és a frontról, akik a legkülönbözőbb szélhámosságokat követték el a menázsival és a zsolddal, azután jelentéktelen kis tolvajok, ezerszer tisztességesebbek azoknál, akik ideküldték őket. Továbbá ültek itt katonák sokféle más, tisztán katonai jellegű vétkekért, függelemsértésért, lázadási kísérletért, szökésért. Külön csoportot alkottak a politikaiak, akiknek nyolcvan százaléka teljesen ártatlan volt, de azért ennek a nyolcvan százaléknak a kilencvenkilenc százalékát is elítélték.

A hadbírói apparátus minden elképzelést felülmúlt. Ilyen bírósági apparátusa van minden államnak, amely az általános politikai, gazdasági és erkölcsi összeomlás küszöbén áll. Az egykori hatalom és dicsőség fényét bíróságokkal, rendőrséggel, csendőrséggel és fizetett besúgók söpredékével igyekszik fenntartani.

Ausztriának minden csapattestben megvoltak a spiclijei, s a spiclik feladták bajtársaikat, akik mellettük aludtak a tábori ágyakon, s akik menetelés közben megosztották velük a kenyerüket.

Az államrendőrség - Klíma úr, Slavíček úr & Comp. - szintén szállított anyagot a helyőrségi fogházba. A katonai cenzúra ideirányította a front és a kétségbeesett otthon közötti levelek szerzőit. A csendőrség még öreg nyugdíjasokat is hozott ide, akik leveleket küldtek a frontra, s vigasztaló szavaikért, az otthoni nyomor ábrázolásáért a katonai törvényszék tizenkét éveket sózott a nyakukba.

A hradčanyi fogházból a motoli gyakorlótérre Přerovon keresztül is vezetett egy út. Ezen az úton haladt néha, szuronyoktól kísérve, egy-egy összeláncolt kezű ember, mögötte kocsi, a kocsin koporsó. S a motoli gyakorlótéren egy kurta vezényszó: "An! Feuer!"[45] S azután minden regimentben és zászlóaljban felolvastatott az ezredparancs, hogy ismét agyonlőttek valakit lázadásért - mert amikor berukkolt, a kapitány úr egy kardcsapást mért a feleségére, aki nem bírt elszakadni tőle.

S a helyőrségi fogház triásza: Slavík, a stábfoglár, Linhart kapitány és Řepa őrmester, akit "Hóhér"-nak is neveztek, megtette a magáét. Hány embert vertek ezek agyon a magánzárkában! Lehet, hogy Linhart kapitány megmaradt kapitánynak a mai köztársaságban is. Kívánom, hogy a helyőrségi fogházban eltöltött idejét számítsák be neki a szolgálati éveibe. Slavíčeknek és Klímának az államrendőrségen beszámították ezeket a múltbeli éveket. Řepa visszatért a civil életbe, és ismét a régi mesterségét űzi: kőművesmester. Lehet, hogy tagja valamelyik hazafias köztársasági egyesületnek.

Slavík stábfoglár a köztársaság megalakulása után tolvaj lett, és ma le van csukva. Szegénynek nem sikerült oly szilárdul megvetnie a lábát a köztársaságban, mint más katonauraknak.


Egészen természetes, hogy Slavík stábfoglár, amikor átadták neki Švejket, néma vádaktól villogó pillantást vetett a jövevényre:

- Na, te is szépen eljátszhattad a jó híredet, ha egyszer idekerültél mihozzánk! Majd mi megédesítjük neked az itteni életedet, fiacskám, mint mindenkinek, aki a kezünk közé került, és a mi kezünk nem olyan, mint a kisasszonyok kacsója.

S hogy a pillantását még nyomatékosabbá tegye, Švejk orra alá dugta inas, vaskos öklét és azt mondta: - Szagold meg, nyavalyás!

Švejk megszagolta, majd így szólt: - Ezzel nem szeretnék az orromba kapni egyet, mert ennek temetőszaga van.

A stábfoglárnak tetszett a nyugodt, megfontolt válasz.

- He - mondta Švejk hasába bökve az öklével -, egyenesen állj, mi van a zsebedben? Ha cigarettád van, megtarthatod magadnak, a pénzt meg ideadod, hogy el ne lopják tőled. Több nincs? Biztos? Ne hazudj, mert a hazugságot büntetjük.

- Hova tesszük? - kérdezte Řepa őrmester.

- A tizenhatosba - mondta ki a döntést a stábfoglár -, az alsónadrágosok közé, nem látja, hogy Linhart kapitány úr ráírta a lapjára: "Streng behüten, beobachten!"?[46]

Majd ünnepélyesen Švejkhez fordult: - Úgy bizony, a gazemberekkel gazemberül bánunk. Ha valamelyik makacskodni próbál, átcipeljük az egyesbe, összetörjük az összes bordáit, és ott hagyjuk fekve, amíg meg nem döglik. Ehhez jogunk van. Mint ahogy azzal a hentessel csináltuk, igaz, Řepa?

- Na ja, elég munkánk volt vele, stábfoglár úr - felelte álmodozva Řepa őrmester -, marha erős teste volt neki! Több mint öt perc kellett, hogy tiporjam, amíg ropogni kezdtek a bordái, és megeredt a vér a pofájából. És még tíz napig életben volt utána. Vannak ilyenek, akiket alig lehet elpusztítani.

- Na látod, nyavalyás, így megy az nálunk, ha valaki makacskodik - fejezte be pedagógiai előadását Slavík stábfoglár -, vagy ha meg akar szökni. Az kész öngyilkosság, amiért különben ugyanilyen büntetés jár minálunk. Vagy ne adj isten, hogy eszedbe jusson panaszkodni valamire, te rohadt, amikor inspekció jön. Ha jön az inspekció, és megkérdi: "Van valami panasza?" akkor te haptákba állsz, büdös, szalutálsz, és azt feleled: "Alázatosan jelentem, hogy nincsen, hogy teljesen meg vagyok elégedve." Na, te köpedelem, hogy fogod mondani, ismételd csak el.

- Alázatosan jelentem, hogy nincsen, hogy teljesen meg vagyok elégedve - visszhangozta Švejk olyan szelíd ábrázattal, hogy megtévesztette a stábfoglárt, s ez őszinte buzgalmat és tisztességtudást vélt felfedezni a válaszában.

- Nahát akkor vetkőzz le alsónadrágra, aztán mész a tizenhatosba - mondta Slavík barátságosan, mellőzve ezúttal a nyavalyást, köpedelmet és büdöset.

A tizenhatosban Švejk tizenkilenc nadrágtalan férfit talált. Itt voltak mindazok, akiknek a lapjára ezt a megjegyzést írták: "Streng behüten, beobachten!" s akikre különös gonddal vigyáztak, hogy meg ne szökjenek.

Ha az alsónadrágok tiszták lettek volna, s az ablak rácstalan, első pillantásra azt hihette volna az ember, hogy valami fürdő öltözőjébe került.

Švejket a "cimmerkomandant"[47] vette, át Řepa őrmestertől, egy borostás arcú, nyitott ingű alak. Felírta Švejk nevét egy darab papírra, ami a falon lógott, majd így szólt hozzá:

- Holnap nagy cirkusz lesz nálunk. A kápolnába visznek, prédikációra. Mi, gatyások, éppen ott állunk a szószék alatt. Meglátod, micsoda hecc lesz!

Mint minden börtönben és büntetőintézetben, a helyőrségi fogházban is közkedveltségnek örvendett a házikápolna. Nem mintha ezek a kötelező látogatások a börtönkápolnában közelebb hozták volna istenhez a látogatókat, vagy mintha gyarapították volna erkölcsi ismereteiket. Ilyen butaságokról szó sem lehet.

Az istentisztelet és a prédikáció izgalmas változatosságot jelentett a fogház unalmában. Nem az számított, hogy közelebb kerülnek istenhez, hanem a remény, hogy útközben találhatnak a folyosón és az udvaron egy elhajított cigaretta- vagy szivarcsutkát. Istent teljesen háttérbe szorította egy közönséges csikk, amely reménytelenül hánykódott egy köpőcsészében vagy valahol az udvar porában. Ez a parányi, büdös tárgyacska diadalmaskodott az úristen és a lelki üdvösség fölött.

Azután a prédikáció, micsoda mulatság, micsoda hecc. Otto Katz tábori lelkész igazán elragadó ember volt. Prédikációi rendkívül lebilincselőek, szórakoztatóak voltak, s felderítették a fogház unalmát. Olyan gyönyörűen tudott fecsegni az Úr végtelen irgalmáról a züllött foglyok, a gyalázatba süllyedt emberek épülésére. Olyan gyönyörűen tudott káromkodni a szószékről és az oltár mellől. Csodásan tudta elordítani az oltárnál az "ite, missa est"-et, nagyon eredeti módon tudta levezetni az egész istentiszteletet, fel tudta forgatni a szentmise egész rendjét, s ha már jól be volt rúgva, ki tudott találni teljesen új imákat, új szentmisét, egyéni rítust, olyat, amilyet még nem látott a világ.

S aztán az a muri, amikor néha megcsúszott, és elesett a kehellyel, az oltáriszentséggel vagy a misekönyvvel, és hangosan vádolta a fogolyministránst, hogy az akarattal gáncsot vetett neki, és ott helyben, az oltáriszentség előtt, egyes zárkát és spanglit sózott a nyakába.

S az illető jól mulat, mert ez is hozzátartozik a fegyházkápolna murijához. Tudja, hogy ő nagy szerepet kapott a darabban, és méltónak bizonyul a szerepére.

Otto Katz tábori lelkész, a katona-papok gyöngye, zsidó volt. Ebben egyébként nincs semmi különös. Kohn érsek szintén zsidó volt, sőt, mit több, Macharnak[48] a barátja.

Otto Katz tábori lelkész úrnak még a híres Kohn érseknél is tarkább volt a múltja.

Kereskedelmi akadémiát végzett, és éppen az önkéntesi évét töltötte. S mivel remekül kiismerte magát a váltójogban és a váltóügyekben, az önkéntesi esztendeje alatt oly dicső és sikeres csődbe juttatta a Katz és tsa céget, hogy az öreg Katz úr kénytelen volt kimenni Észak-Amerikába, miután ügyesen megegyezett a hitelezőivel - igaz, hogy e megegyezésről nem tudtak sem a hitelezők, sem pedig Katz úr társa, aki viszont Argentínába távozott.

Az ifjú Otto Katz tehát, miután önzetlenül feloszlatta a Katz és tsa céget Észak- és Dél-Amerika között, hirtelen arra ébredt, hogy olyan ember ő, akire nem vár semmilyen örökség, aki nem tudja, hová hajtsa le a fejét, s akinek aktiváltatnia kell magát a hadseregben.

Előbb azonban Otto Katz önkéntes úrnak rendkívül dicső gondolata támadt. Megkeresztelkedett. Krisztushoz fordult, hogy segítsen neki karriert csinálni. Azzal a szent hittel fordult hozzá, hogy ez egy üzleti ügy közte és az isten között.

Ünnepélyes külsőségek között keresztelték meg az Emauzi-kolostorban. Albán páter saját kezűleg mártotta be a szenteltvíztartóba. Feledhetetlen látvány volt, az ünnepségen részt vett Otto Katz ezredének egy vallásos őrnagya, egy vénkisasszony az arisztokrata hölgyek hradčanyi intézetéből és a konzisztóriumnak egy csupa száj képviselője, aki a keresztapaságot vállalta.

A tiszti vizsga nagyszerűen sikerült, és Otto Katz, úgy is mint újdonsült keresztény, a katonaságnál maradt. Eleinte úgy látta, hogy minden jól fog menni, sőt be akart iratkozni egy törzstiszti tanfolyamra.

De egyszer berúgott, és elment a kolostorba, s a kardot felcserélte a csuhával. Járt az érseknél a Várban, és bejutott a szemináriumba. Felszentelése előtt tökrészegre itta magát egy nagyon rendes házban (női kiszolgálás, a Vejvoda utca vidékén), s közvetlenül a gyönyörök és a világi örömök forgatagából sietett a felszentelésre. Felszentelése után protekciót keresett az ezredében, s amikor kinevezték tábori lelkésznek, vásárolt egy lovat, azon járta a prágai utcákat, és vidáman részt vett az ezredbeli tisztek minden ivászatán.

A házban, ahol lakott, igen gyakran verték fel a folyosó csendjét Otto Katz elégedetlen hitelezőinek átkai. Utcalányokat is fel szokott vinni a lakására, vagy leküldte értük a tisztiszolgáját. Nagyon szeretett ferblizni, és némelyek azt gyanították és rebesgették, hogy hamisan játszik, de sohasem bizonyította rá senki, hogy egy ászt rejteget a katonai reverenda széles ujjában. Tiszti körödben szentatyának hívták.

Prédikációira sohasem készült, nem úgy, mint elődje, aki szintén eljárt a helyőrségi fogházba. Ennek az elődnek az volt a rögeszméje, hogy a fogházban raboskodó legénységet jó útra lehet téríteni a szószékről. Ez a tiszteletre méltó lelkiatya ájtatosan forgatta a szemét, közölte a foglyokkal, hogy meg kell reformálni az utcalányokat és a leányanyákról való gondoskodást, továbbá előadást tartott nekik a törvénytelen gyermekek neveléséről. Prédikációi elvont jellegűek voltak, semmilyen kapcsolatban nem álltak az adott helyzettel, és unalmasak voltak.

Ezzel szemben Otto Katz tábori lelkész úr prédikációi örömet szereztek mindenkinek.

Ünnepélyes volt a pillanat, amikor a "tizenhatosokat" alsónadrágban bevezették a kápolnába, a felöltöztetés ugyanis azzal a rizikóval járt volna, hogy valaki még elvész közülük. Ezt a húsz fehér alsónadrágot, mint megannyi angyalt, odaállították a szószék alá.

Néhányan, akikre rámosolygott a szerencse istennője, tele szájjal bagóztak, mert zsebük ugyebár nem lévén, nem tudták máshová rejteni az útközben talált csikkeket.

Körülöttük a helyőrségi fogház többi rabja álldogált, és kedvtelve nézegette a húsz alsónadrágot a szószék alatt, melyre végül is élénk sarkantyúpengés közepette felmászott a tábori lelkész.

- Habacht![49] - kiáltotta. - Imához, mindenki mondja utánam, amit mondani fogok! Te meg ott hátul, te piszok, ne fújd az orrod a markodba, az Úristen templomában vagy, és rögtön lecsukatlak. Na, tekergők, vajon nem felejtettétek még el a Miatyánkot? Hát akkor próbáljuk meg!... Tudtam én, hogy nem fog menni. Kell is nektek Miatyánk, inkább két porció hús meg babsaláta, bezabálni, hasra feküdni az ágyon, az orrotokat túrni, fütyülni a jóistenre, nem igaz?

Lenézett a szószékről a húsz alsónadrágos fehér angyalra, aki remekül szórakozott, akárcsak az összes többiek.

Hátul "seggrepacsit" játszottak néhányan.

- Ez nagyon jó - súgta Švejk a szomszédjának, akit az a gyanú terhelt, hogy három koronáért fejszével levágta egy bajtársa kezéről az összes ujjakat, mivel az illető ki akart bújni a katonáskodás alól.

- Még csak most jön a java - hangzott a válasz -, ma megint alaposan el van ázva, azért mindjárt dumálni kezd a bűnök tövises útjáról.

A tábori lelkész csakugyan igen emelkedett hangulatban volt aznap. Maga sem tudta, hogy miért teszi ezt, de állandóan kihajolt a szószékről, és nem sok hiányzott hozzá, hogy elveszítse az egyensúlyát, és leessen.

- Daloljatok valamit, fiúk - kiáltotta le nekik -, vagy akarjátok, hogy megtanítsalak egy új nótára? Akkor daloljátok utánam:

Hej az én szép kedvesem
legszebb a világon,
nemcsak én imádom,
van még ezer udvarlója,
mind belé van bolondulva,
ilyen az én kedvesem,
ki ő? Hát a Szűz Mária...

- Ti ezt sohasem fogjátok megtanulni, lókötők - folytatta a tábori lelkész -, én amellett vagyok, hogy titeket mind agyon kell lőni; értitek, mit mondok?! Innét hirdetem ezt, istennek ebből a szent hajlékából, piszok banda, mert az isten olyan dolog, ami nem fél tőletek, és úgy megtáncoltatja az egész társaságot, hogy belekergültök, mert ti nem akartok megtérni Krisztushoz, és inkább a bűnök tövises útját járjátok.

- Helyben vagyunk, tisztára el van ázva - súgta örömmel Švejknek a szomszédja.

- A bűn tövises útja, akasztófáravalók, az átkos szenvedélyekkel vívott harc útja. Tékozló fiúk vagytok ti, akik inkább az egyesben henteregtek, ahelyett, hogy megtérnétek az Atyához. Fordítsátok csak a szemeteket távolabbra és feljebbre, a magasságos mennyekbe, akkor győzedelmeskedni fogtok, és béke szállja meg a lelketeket, kapcabetyárok. Maga pedig ott hátul ne nyerítsen, ezt kikérem magamnak. Nem ló maga, és nem az istállóban van, hanem az Úr templomában. Nahát, hol is hagytam abba... Ja, über den Seelenfrieden, sehr gut.[50] Jusson eszetekbe, marhák, hogy emberek vagytok, és a legsötétebb felhőn keresztül is messzi távlatokba kell néznetek, akkor látni fogjátok, hogy itt minden mulandó, de az isten örökkévaló. Sehr gut, nicht wahr, meine Herren?[51] Nekem éjjel-nappal imádkoznom kellene értetek, lókötők, hogy az irgalmas úristen belebocsássa az ő szent lelkét a ti hideg szívetekbe, és lemossa az ő szent kegyelmével a bűneiteket, hogy örökké az övéi legyetek, és hogy ő mindig szeressen benneteket, gazemberek. Csakhogy nagyon tévedtek. Mert én titeket abba a mennyországba nem vezetlek be - a tábori lelkész csuklott egyet. - Nem és nem - ismételte makacsul -, a kisujjamat se mozdítom értetek, majd bolond leszek, mert ti javíthatatlan gazfickók vagytok. Titeket sose fog az Úr jósága vezérelni utatokon, az isteni szeretet szelleme nem fog körüllengeni titeket, mert az irgalmas atyaúristennek esze ágában sincs, hogy összeálljon ilyen latrokkal. Halljátok odalenn, ti alsónadrágosok?

Húsz alsónadrág nézett fel a szószékre, és egyszerre mondta:

- Alázatosan jelentjük, hogy halljuk.

- Nem elég hallani - folytatta prédikációját a tábori lelkész -, az élet sötét fellegében vagytok, amiben az Úr mosolya nem veszi le a gyászt rólatok, hülyék, mert az isten jóságának is megvan a határa, te meg ott hátul, te vadszamár, ne röhögj, mert lecsukatlak, hogy belekékülsz. És ti, odalent, ne higgyétek, hogy a csapszékben vagytok. Isten végtelenül irgalmas, de csak a rendes emberekhez, nem pedig az emberi társadalom söpredékéhez, amelyik fütyül az ő törvényeire és még a dienstreglamára[52] is. Ezt akartam mondani nektek. Imádkozni nem tudtok, és azt hiszitek, hogy a templomba járás az egy hecc, hogy ez itt valami színház vagy mozi. De majd én kiverem ezt a fejetekből, nehogy azt higgyétek, hogy én azért vagyok itt, hogy szórakoztassalak titeket, és hogy valami örömötök legyen az életben. Mindnyájatokat beváglak az egyesbe, nyavalyások, úgy éljek. Csak a drága időmet vesztegetem itt rátok, és látom, hogy falra hányt borsó az egész. Ha egy tábornagy vagy egy érsek volna itt személyesen, akkor se javulnátok meg, akkor se térnétek meg az istenhez. Pedig egyszer még az eszetekbe fog jutni, hogy jót akartam nektek.

A húsz alsónadrág között egyszerre csak felzokogott valaki. Švejk volt az.

A tábori lelkész lenézett. Ott állt Švejk, és az öklével törülgette a szemét. A látványt közderültség fogadta.

A tábori lelkész Švejkre mutatva így folytatta:

- Mindenki vegyen példát erről az emberről. Mit csinál ez? Sír. Ne sírj, ha mondom, ne sírj! Meg akarsz javulni? Nem megy az olyan könnyen, fiacskám. Most sírsz, de ahogy visszamész a cellába, megint éppen olyan kapcabetyár leszel, mint azelőtt. Sokat kell még neked gondolkozni az úristen végtelen kegyelméről és irgalmáról, hogy az a te bűnös lelked megtalálja ezen a világon az igazi utat, amin járni kell. Ma azt látjuk itt, hogy bőgni kezdett itt előttünk egy ember, aki meg akar térni, de mit csináltok ti többiek? Semmit a világon. Tessék: az egyik tele pofával rág valamit, mintha a szülei a kérődző állatokhoz tartoztak volna, ezek meg ottan csak úgy tetvészkednek az isten templomában. Hát nem tudtok otthon vakarózni, muszáj, hogy éppen az istentiszteletre hagyjátok ezt? Stábfoglár úr, maga se törődik semmivel. Pedig hát ti itt mind katonák vagytok, nem pedig valami marha civilek. Épp azért úgy kell hogy viselkedjetek, ahogy katonákhoz illik, még a templomban is. Gyerünk most már az úristent keresni, az anyátok ne sirasson, a tetveket majd otthon is kereshetitek. Ezzel be is fejeztem, tekergők, és mindenkit felszólítok, hogy mise alatt tisztességesen viselkedjen, nehogy úgy legyen, mint a múltkor, amikor ott hátul kincstári fehérneműt cseréltetek kenyérért, és azt zabáltátok úrfelmutatás közben.

A tábori lelkész lebotladozott a szószékről, és bement a sekrestyébe, a stábfoglár utána. Egy idő múlva a stábfoglár kijött, egyenesen odament Švejkhez, kilódította a húsz alsónadrág csoportjából, és bevitte a sekrestyébe.

A tábori lelkész az asztalon ült, amilyen kényelmesen csak tudott, és cigarettát sodort.

Mikor Švejk belépett, a lelkész így szólt hozzá:

- Szóval maga az. Közben én mindent végiggondoltam, és azt hiszem, hogy belelátok a vesédbe, érted, zsivány? Ez az első eset, hogy valaki elbőgte magát nekem a templomban.

Leugrott az asztalról, megrázta Švejket a vállánál fogva, és ráordított Szalézi Szt. Ferenc nagy, savanyú arcképe alatt:

- Valld be, gazember, hogy csak a hecc miatt bőgted el magad.

És Szalézi Szt. Ferenc kérdően nézett le a képről Švejkre. S lenézett rá a szemközti falról, egy másik képről, valami felháborodott vértanú is, akinek éppen egy nagy fogú fűrész volt a fenekében, mert holmi ismeretlen római zsoldosok fűrészelgették. A vértanú arcán még ilyen körülmények között se látszott semmilyen szenvedés, de öröm és vértanúi átszellemültség sem. Épp csak hogy fel volt háborodva, mintha azt akarná mondani: "Tulajdonképpen hogy jövök én ehhez, mit csinálnak maguk velem, uraim?"

- Jelentem alássan, feldkurát[53] úr - mondta Švejk megfontoltan, mindent egy lapra téve fel -, meggyónom a mindenható istennek és a főtisztelendő úrnak is, aki isten helyében van itt, hogy tényleg csak a hecc miatt bőgtem el magamat. Én láttam, hogy a tisztelendő úrnak hiányzik a prédikációjához egy megtért bűnös, akit hiába tetszett keresni a prédikációjában. Ezért gondoltam, örömet okozok a tisztelendő úrnak, hogy ne tessék azt hinni, hogy már nincsen tisztességes ember a világon, és saját magamnak meg a hecc miatt csináltam, hogy könnyebb legyen a szívem.

A tábori lelkész fürkészően belenézett Švejk jámbor arcába. Egy napsugár megcsillant Szalézi Szt. Ferenc savanyú képén, s a szemközti falon meleg fénnyel árasztotta el a felháborodott vértanút.

- Maga tetszik nekem - mondta a tábori lelkész, visszaülve az asztalra. - Melyik ezredbe tartozik? - Elkezdett csuklani.

- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy a 91. ezredbe tartozok meg nem is tartozok, mert nem is tudom, hogy mi a helyzet velem.

- És miért ül itt? - kérdezte a tábori lelkész, szüntelen csuklások közepette.

A kápolnából behallatszott az orgonát helyettesítő harmónium hangja. Egy tanító játszott, akit szökési kísérletért csuktak le, s a legbánatosabb egyházi dallamokat szólaltatta meg a harmóniumon. E hangok és a tábori lelkész csuklása valami újféle dúr skálában olvadtak össze.

- Jelentem alássan, feldkurát úr, igazán nem tudom, hogy miért ülök itt, és nem panaszkodok, hogy itt ülök. Csak pechem van. Én mindig jót akarok, és a végén mindig minden rosszra fordul, mint ennek a vértanúnak itt, a képen.

A tábori lelkész felnézett a képre - elnevette magát, és azt mondta:

- Maga egyre jobban tetszik nekem, majd érdeklődöm maga után a hadbíró úrnál, és most nem diskurálok itt többet magával. Csak már túl volnék ezen a szentmisén! Kehrt euch! Abtreten!

Miután visszatért az alsónadrágosok meghitt csoportjába, a szószék alá, s ezek elárasztották kérdéseikkel, hogy mit akart tőle a tábori lelkész a sekrestyében, Švejk igen szárazon és kurtán így felelt:

- Be van rúgva.

A tábori lelkész újabb teljesítményét, a szentmisét, mindenki a legnagyobb figyelemmel és leplezetlen szimpátiával kísérte. Még olyan hivő is volt, aki fogadott a szószék alatt, hogy a tábori lelkész ki fogja ejteni a kezéből a monstranciát. Egy egész napi kenyéradagját tette fel két pofon ellenében, és nyert.

Az, ami a kápolnában mindenkinek eltöltötte a lelkét, míg a tábori lelkész szertartásait nézte, nem a hivők miszticizmusa volt, és nem is az igazi katolikusok ájtatossága. Olyasféle érzés volt ez, mint a színházban, amikor nem ismerjük a darab tartalmát, a cselekmény egyre bonyolódik, s mi izgatottan várjuk, hogy végül is hová lyukad ki. Mindnyájan elmerültek a látványban, amelyet a tábori lelkész úr szolgáltatott az oltár mellől, végtelen áldozatkészséggel.

Átadták magukat az esztétikai élvezetnek, amit a tábori lelkész által fordítva felvett ornátus nyújtott, s rendkívül fogékonyan és lelkesen szemlélték az oltár melletti események minden mozzanatát.

A vörös hajú ministráns, egy templomi körökből származó dezertőr, aki a 28. ezredben nagy specialistája volt a kisebb lopásoknak, őszintén elkövetett mindent, hogy előhalássza emlékezetéből a szentmise egész sorrendjét, technikáját és szövegét. Egy személyben ministránsa és súgója volt a tábori lelkésznek, aki fölényes könnyedséggel cserélt fel egész mondatokat, s a rendes mise helyett eljutott a misekönyvben egészen a rorátéig, amit azután énekelni is kezdett a közönség általános megelégedésére.

Nem volt se hangja, se hallása, s a kápolna boltozata alatt olyasféle visítás és nyöszörgés rezegtette a levegőt, mint a malacok között az ólban.

- Hát ez ma is úgy be van piálva - mondták az oltár előtt állók, végtelenül boldogan és elégedetten -, hogy az nem közönséges. Csuda jól beszívott megint! Biztos valahol a lányoknál szopta le magát.

S immár vagy harmadszor harsant fel az oltár mellett a tábori lelkész éneke: "Ite missa est!" - mint egy indián csataordítás, hogy belerezegtek az ablakok.

Aztán a tábori lelkész még egyszer belenézett a kehelybe, hogy nem maradt-e benne talán még egy csepp borocska, bosszúsan legyintett, s a hallgatósághoz fordult:

- Nahát, most már hazamehettek, zsiványok, vége van. Megfigyeltem, hogy nem mutattatok igazi jámborságot, amilyet kéne, amikor templomban vagytok, a legszentebb oltáriszentség előtt, akasztófáravalók. Szemtől szembe a magasságos mennybéli úristennel is van pofátok hangosan röhögni, köhögni és krákogni, sőt lábbal dobogni énelőttem, aki itt a Szűz Máriát, Krisztus Urunkat és az atyaúristent képviselem, hülyék. Ha ez még egyszer előfordul, úgy elbánok veletek, hogy attól koldultok, és meg fogjátok látni, hogy nemcsak az az egy pokol van, amiről a múltkor prédikáltam nektek, hanem van egy pokol a földön is, és ha az elsőtől meg is tudnátok szabadulni, ettől a másiktól nem fogtok, mert gondom lesz rá. Abtreten!

A tábori lelkész, aki ilyen gyönyörűen ültette át a gyakorlatba a foglyok látogatásának átkozottul régi elvét, kiment a sekrestyébe, átöltözött, megtöltetett egy kancsót a miseboros demizsonból, kiitta, majd a vörös hajú ministráns segítségével felült az udvaron kikötött hátaslovára, de aztán eszébe jutott Švejk, lemászott a lóról, és bement az irodába Bernis hadbíróhoz.

Bernis vizsgálóbíró-hadbíró világfi volt, elbűvölő táncos és erkölcsileg teljesen züllött egyén, aki itt szörnyen unatkozott, és emlékkönyvekbe való német versikéket írt, hogy mindig legyen belőlük raktáron. Ő volt a katonai törvényszék apparátusának a legfontosabb alkatrésze, mert olyan iszonyatos mennyiségű restanciával és összekuszált ügyirattal rendelkezett, hogy tiszteletet ébresztett az egész hradčanyi hadbíróságban. A vádiratokat el szokta veszítem, s így újakat kellett kitalálnia. Összekavarta a neveket, elvesztette a vád fonalait, és újakat tekerített a helyükbe, ahogy éppen eszébe jutott. Dezertőröket lopásért ítélt el, tolvajokat szökésért. Még politikai pereket is szőtt, a hasára csapva. A legkülönbözőbb hókuszpókuszokat hajtotta végre, hogy rábizonyítson a vádlottakra mindenféle bűntetteket, amelyekről ezek soha nem is álmodtak. Változatos felségsértéseket agyalt ki, s az agyában fogant inkriminált kijelentéseket mindig rávarrta valakire, akinek a vádirata vagy a feljelentése elveszett a hivatali akták és átiratok kibogozhatatlan káoszában.

- Szervusz - mondta a tábori lelkész, kezet nyújtva -, hogy vagy?

- Nem valami jól - felelte Bernis hadbíró -, összedobálták itt az irataimat, és most az ördög se ismeri ki magát köztük. Tegnap felküldtem egy lázadásért lecsukott pasas ügyét, teljesen kidolgozva, és visszaküldték azzal, hogy ebben az esetben nem lázadásról van szó, hanem konzervlopásról. Pedig egészen másik számot adtam neki, isten tudja, hogy mégis hogy jöttek rá.

A hadbíró köpött egyet.

- Jársz még kártyázni? - kérdezte a tábori lelkész.

- Már mindenemet elkártyáztam, legutoljára makaót játszottunk azzal a kopasz ezredessel, és az utolsó filléremet is elnyerte. De tudok egy jó kis nőt. Hát te mit csinálsz, szentatya?

- Kéne nekem egy puccer - mondta a tábori lelkész -, azelőtt egy öreg könyvelő szolgált nálam, akinek, nem volt egyetemi végzettsége, de anélkül is nagy marha volt. Folyton csak óbégatott, és imádkozott, hogy az isten oltalmazza meg őt, úgyhogy kiküldtem a frontra egy marsbatyákkal.[54] Ebből a batyákból állítólag tisztára fasírtot csináltak odakint. Aztán küldtek nekem egy alakot, aki semmi mást nem csinált, csak ült a kocsmában, és vedelt az én kontómra. Ezt az embert még ki lehetett volna bírni, de izzadt a lába. Így hát őt is kiküldtem egy marsbataillonnal. Ma meg találtam egy pasast prédikáció közben, aki a hecc kedvéért elbőgte magát. Ilyen ember kéne nekem. Švejknek hívják, és a tizenhatosban ül. Kíváncsi volnék, mért csukták le, és nem lehetne-e csinálni valamit, hogy magammal vihessem innét.

A hadbíró keresgélni kezdte a fiókokban a Švejkre vonatkozó iratokat, de mint mindig, most se talált semmit.

- Biztosan Linhart kapitánynál lesz - mondta hosszas keresgélés után. - Én nem tudom, hogy a fenébe vész el nálam minden akta. Valószínűleg átküldtem Linhartnak. Mindjárt telefonálok neki. Halló, Bernis hadbíró főhadnagy beszél, kapitány úr. Kérem, nincsenek önnél valami Švejk nevezetű egyén iratai?... Hogy Švejknek nálam kell lenni? Csodálom... Hogy átvettem öntől? Igazán csodálom... A tizenhatosban ül... Tudom, kapitány úr, hogy a tizenhatos az enyém. De azt gondoltam, hogy ennek a Švejknek az iratai ott hányódnak valahol önnél... Tessék? Hogy kikéri magának? Hogy önnél semmi se hányódik? Halló, halló...

Bernis hadbíró leült az asztal mögé, és elkeseredve szidalmazni kezdte a vizsgálati osztály vezetésében honoló rendetlenséget. Közte és Linhart kapitány között már régóta dúlt az ellenségeskedés, amelyben mindketten rendkívül következetesek voltak. Ha Bernisnek a kezébe került valami Linhartra tartozó irat, úgy elrakta, hogy soha az életben nem találta meg senki. Linhart viszont ugyanígy járt el a Bernisre tartozó iratokkal. Kölcsönösen elvesztették egymás mellékleteit.[55]

(A Švejkre vonatkozó iratokat csak az összeomlás után találták meg a hadbíróság archívumában, a következő megjegyzéssel ellátva: "Szándékában állott, hogy levesse a képmutatás álarcát, és nyilvánosan lépjen fel uralkodónk személye és államunk ellen." Ezeket az iratokat egy bizonyos Josef Koudela aktáihoz csatolták. Borítójukon egy kereszt állott, alatta az "Elintézve" szó és a dátum.)

- Mit csináljak, ennek a Švejknek nyoma veszett - mondta Bernis hadbíró -, majd felhívatom, és ha nem vall be semmit, kieresztem, és átküldöm hozzád, aztán te majd elintézed valahogy az ezrednél.

A tábori lelkész távozása után Bernis hadbíró elővezettette Švejket, s jó ideig állni hagyta az ajtóban, mert éppen kapott egy telefonogramot a rendőrkapitányságról, hogy a Maixner közlegényre vonatkozó, 7267. számú vádirathoz kért anyagot az I. számú iroda Linhart kapitány aláírásával átvette.

Közben Švejk szemügyre vette a hadbíró irodáját.

Nem lehet azt mondani, hogy valami nagyon szívderítő benyomást keltett volna, különösen a falakon lógó fényképek miatt. Ezek különböző kivégzéseket ábrázoltak, amelyeket Galíciában és Szerbiában hajtott végre a hadsereg. Művészi felvételek voltak leégett kunyhókról, azután fákról, amelyeknek az ágai meghajlottak az akasztottak súlya alatt. Különösen szép volt egy szerbiai fénykép, egy felakasztott családról. Kisfiú, apa és anya. Az akasztottak fáját két szuronyos katona őrzi, s az előtérben valami tiszt áll diadalmas pózban, és cigarettázik. A kép másik oldalán a háttérben egy tábori konyha látható, teljes üzemben.

- Nahát, Švejk, mi van magával? - kérdezte Bernis hadbíró, miután ad akta tette a telefonogramot. - Mit követett el? Hajlandó vallani, vagy vár, amíg megszerkesztik a vádiratot? Így ez nem megy tovább. Ne higgye, hogy olyan bíróság előtt van, ahol valami hülye civilek vizsgálják ki az ügyét. Ez itten hadbíróság, K. u. K. Militärgericht. A szigorú és igazságos büntetéstől magát csak egy mentheti meg: a töredelmes vallomás.

Bernis hadbírónak megvolt a maga egyéni módszere, ha elvesztette a vádanyagot. Mint látjuk, nem volt ebben semmi különös, tehát nem is szabad csodálkoznunk, hogy az ilyen vizsgálatok és kihallgatások eredménye minden esetben egyenlő volt a nullával.

S ilyenkor Bernis hadbíró oly éleselméjűnek érezte magát, hogy ha nem is volt semmilyen anyaga a vádlott ellen, ha nem is tudta, hogy mivel vádolják, és miért ül itt a fogházban, a kihallgatásra elővezetett egyén viselkedéséből és fizimiskájából mindig kikombinálta, hogy az illetőt miért is csukhatták le.

Éleslátása és emberismerete oly hatalmas volt, hogy egy cigányt, aki néhány tucat kincstári ing ellopása miatt került a fogházba az ezredétől (ahol a raktáros mellett teljesített szolgálatot!), politikai bűncselekményekkel vádolt meg. Bernis szerint a cigány valami kocsmában azt magyarázta a katonáknak, hogy a cseh korona országaiból és Szlovákiából független nemzeti államot kell alakítani egy szláv királlyal az élén.

- Mindenről dokumentum van a kezünkben - mondta a szerencsétlen cigánynak -, most már csak az hiányzik, hogy maga bevallja, melyik kocsmában mondta ezeket, melyik ezredből voltak a katonák, akik hallgatták, és mikor történt az egész.

A szerencsétlen cigány kitalált egy dátumot, egy kocsmát és egy ezredet is, amelyhez állítólagos hallgatói tartoztak, majd kihallgatás után egyszerűen megszökött a helyőrségi fogházból.

- Maga semmit se akar bevallani - mondta Bernis hadbíró, miután Švejk hallgatott, mint a sír -, maga nem akarja megmondani, hogy miért van itt, hogy miért csukták le. Nekem legalább megmondhatná, mielőtt én mondom meg magának. Még egyszer figyelmeztetem, hogy valljon be mindent. Jobb lesz magának, mert így megkönnyíti a vizsgálatot, és akkor enyhébb lesz az ítélet. Ez nálunk is éppen úgy van, mint a civileknél.

- Alázatosan jelentem - szólalt meg Švejk jámbor hangja -, hogy én mint lelenc vagyok itt a fogházban.

- Hogy érti ezt?

- Alázatosan jelentem, hogy ezt pofonegyszerű módon meg tudom magyarázni. A mi utcánkban van egy szenesember, ennek volt egy teljesen ártatlan kétéves kisfia, és egyszer gyalog elcsavargott a Vinohradyról egészen Libeňbe, ahol aztán egy rendőr megtalálta a járdán ülve. Így be is vitte ezt a kisfiút a kapitányságra, és ott ezt a kétéves gyermeket le is csukták. Amint látni tetszik, ez a kisfiú teljesen ártatlan volt, és mégis le volt csukva. És ha beszélni tudott volna, és valaki megkérdezte volna tőle, hogy miért ül ottan, ő se tudta volna. És az én esetem is valami ilyesféle. Én is egy lelenc vagyok.

A hadbíró éles pillantása beröpülte Švejk alakját és arcát, majd hajótörést szenvedett rajta. Oly mérhetetlen közöny és ártatlanság sugárzott ennek az elébe állított lénynek minden porcikájából, hogy Bernis izgatottan fel és alá kezdett járkálni az irodában, s ha nem ígérte volna meg a tábori lelkésznek, hogy elküldi neki Švejket, az ördög tudja, mi történik a derék katonával.

Végül azonban Bernis megállt az asztal mellett.

- Ide hallgasson - mondta Švejknek, aki egykedvűen bámult maga elé -, ha még egyszer találkozom magával, azt maga meg fogja emlegetni. Vezessék el!

Miután Švejket visszavitték a tizenhatosba, Bernis hadbíró behívatta Slavík stábfoglárt.

- További utasításig - mondta kurtán - Švejk a Katz tábori lelkész úr rendelkezésére van bocsátva. Kiállítani az elbocsátó papírjait, és két emberrel átkísértetni a tábori lelkész úrhoz.

- Meg kell bilincselni az útra, főhadnagy úr?

A hadbíró ököllel az asztalra ütött:

- Maga ökör. Világosan megmondtam magának, hogy kiállítani az elbocsátó papírjait.

S mindaz, ami a hadbíró lelkében a nap folyamán felgyülemlett, Linhart kapitány és Švejk, most szökőár gyanánt zúdult ki a stábfoglárra, és ezekkel a szavakkal fejeződött be:

- Most már érti, hogy maga egy koronás ökör?

Bár így csak királyokkal és császárokkal lehet beszélni, az egyszerű stábfoglár, e koronázatlan fő, mégsem volt megelégedve. Ahogy kilépett a hadbírótól, belerúgott a "gangos"-ba, a folyosót takarító fogolyba.

Ami Švejket illeti, a stábfoglár úgy vélte, hogy Švejknek legalább még egy éjszakát a fogházban kell töltenie, hadd legyen még valami élvezete.


Egy helyőrségi fogházban töltött éjszaka mindig kedves emlék.

A "tizenhatos" mellett volt az "egyes", egy sötét lyuk - a magánzárka, s ezen az éjszakán is kihallatszott onnét valami üvöltés, egy lecsukott katonáé, akinek Řepa őrmester holmi fegyelmi vétség miatt a bordáit törögette, Slavík stábfoglár parancsára.

Mikor az üvöltés elcsendesült, a tizenhatosban csak a tetvek pattogása hallatszott, ahogy a tetvészkedő foglyok ujjai közé kerültek.

Az ajtó fölött egy falmélyedésben petróleumlámpa állt, védőráccsal, gyér világosságot árasztott, és füstölt. A petróleumszag elvegyült a mosdatlan emberi testek természetes kigőzölgésével s a kübli szagával, minthogy a kübli felszíne minden használatkor megbolydult, és újabb bűzhullámot bocsátott ki a tizenhatosba.

A rossz táplálkozás mindenkinél emésztési zavarokat okozott, és a legtöbben szelekkel kínlódtak, kiengedték az éjjeli csendbe, s ilyen jelzőhangokkal válaszolgattak egymásnak, különböző tréfák közepette.

A folyosókról behallatszottak az őrök kimért lépései, néha kinyílt az ajtón a kukkantó fedele, és a smasszer benézett.

A középső priccsen egy fogoly csendesen mesélt valamit:

- Mielőtt a szökést megpróbáltam, hogy aztán idehoztak hozzátok, a tizenkettesben voltam. Ott a könnyebbeket tartják. Egyszer behoztak oda nekünk egy embert, valahonnan vidékről. Ez a derék ember tizennégy napot kapott, mert katonákat fogadott be éjszakára. Előbb azt hitték, hogy valami összeesküvés, de aztán kiderült, hogy pénzért csinálta. A legeslegkönnyebbek közé kellett volna csukni, de mert ottan már tele volt a cella, hát mihozzánk került. Nahát, hogy ez mi mindent hozott magával hazulról, és még miket küldtek neki be, mert valahogy meg volt engedve neki, hogy saját koszton legyen, és pótlást hozasson. Még a dohányzás is meg volt engedve neki. Volt két sonkája, egy olyan óriási kenyere, mint a malomkő, tojása, vaja, cigarettája, dohánya, na szóval, amit csak el tud képzelni az ember, minden volt vele két batyuban. És ez a pasas úgy gondolta, hogy neki egyedül kell bezabálni az egészet. Amikor nem jött rá magától, hogy meg kell osztozni velünk, ahogy a többiek is osztoztak, mikor kaptak valamit, megpróbáltunk tőle kicsikarni valamit, de ez egy zsugori pofa volt, azt mondja, nem lehet, ő tizennégy napig le lesz csukva, és hogy elrontaná a gyomrát a káposztával meg a rothadt krumplival, amit menázsiba kapunk. Azt mondja, nekünk adja az egész menázsiját meg a komiszkenyerét, arra ő nem reflektál, osztozkodjunk rajta, vagy pedig sorra kapja meg mindig egy másik. Én mondom, olyan egy finom ember volt, hogy még a küblire se akart ráülni, és inkább várt másnapig, hogy séta közben végezhesse el a dolgát az udvari latrinán. Úgy el volt kényeztetve, hogy mindennek a tetejébe még klozettpapírt is hozott magával. Azt mondtuk neki, hogy teszünk a porciójára, és csak szívtuk a fogunkat egy napig, kettőig, háromig. A pasas meg zabálta a sonkát, kente a vajat a kenyérre, hámozta a keménytojásokat, szóval élt, mint hal a vízben. Szítta a cigarettákat, és egy slukkot se akart adni senkinek. Azt mondja, nekünk nem szabad cigarettázni, és ha a smasszer meglátja, hogy ad egy slukkot, akkor őt lecsukják. Mondom, szívtuk a fogunkat három napig. A negyedik éjszaka aztán elintéztük az elemózsiáját. Reggel felébredt a pasas, ja, és elfelejtettem mondani, hogy ez minden reggel, délben és este, zabálás előtt, imádkozni szokott, de nagyon sokat. Most is kiimádkozta magát, aztán keresi a priccs alatt a batyuit. Na ja, a batyuk ott is voltak, csakhogy összemenve, ráncosan, mint az aszalt szilva. Elkezdett ordítozni, hogy őt meglopták, hogy csak a klozettpapírt hagyták meg neki. Aztán vagy öt percig azt hitte, hogy csak viccelünk vele, és eldugtuk valahová. Azt mondja, még egészen vidáman: "Tudom én, nagy csibészek vagytok, tudom, hogy visszaadjátok, de hát ügyesen csináltátok, azt meg kell adni." Volt ott köztünk egy libeňi fiú, ez azt mondja neki: "Tudja, mit, tessék bebújni a takaró alá, és tízig számolni. Aztán tessék megnézni a batyuit." A pasas meg betakarózott, mint egy szófogadó gyerek, és elkezd számolni: "Egy, kettő, három..." A libeňi fiú meg rászól: "Nem szabad ilyen gyorsan, tessék egész lassan." Ez meg a pokróc alatt elkezdi egész lassan, szünetekkel: "Egy... kettő... három..." Amikor kiszámolta a tízet, lemászik a priccsről, és megnézi a batyuit. "Jesszus Mária, jó emberek - kiabálja -, hisz ez most is üres, mint az elébb!" És közben az a hülye képe neki, mindnyájan majd megpukkadtunk a röhögéstől. De a libeňi fiú azt mondja: "Tessék még egyszer megpróbálni." És akár hiszitek, akár nem, úgy meg volt hülyülve az egésztől, hogy még egyszer megpróbálta, és amikor látta, hogy megint nincs ott semmi, csak a klozettpapír, elkezdett dörömbözni az ajtón, és közben éktelenül ordítozott: "Megloptak, megloptak, segítség, nyissák ki, az isten szerelméért, nyissák ki." Úgyhogy mindjárt oda is rohantak, és hívták a stábfoglárt meg Řepa őrmestert. Mi meg mind azt mondtuk egyhangúlag, hogy a pasas megőrült, mert tegnap késő éjszakáig zabált, és egyedül felfalt mindent, ő meg sírt, és folyton azt hajtogatta: "De hát a morzsák itt kell hogy legyenek valahol." Erre elkezdték keresni a morzsát, de semmit se találtak, mert annyi eszünk nekünk is volt. Amit nem tudtunk bezabálni, azt spárga-postán leküldtük a második emeletre. Nem tudtak semmit se ránk bizonyítani, pedig az a hülye egyre csak fújta a magáét: "Muszáj, hogy morzsa legyen valahol." Egész nap nem zabált semmit, és figyelte, hogy miközülünk nem eszik-e vagy nem cigarettázik-e valaki. Másnap ebédkor még mindig hozzá se nyúlt a menázsihoz, de este már megfelelt neki az a rothadt krumpli és káposzta, csak ehhez már nem imádkozott, mint addig, a sonka meg a tojás előtt. Aztán az egyik miközülünk kapott valahogy Dráma-cigarettákat kívülről, és a pasas csak akkor állt szóba velünk, hogy adjunk neki egy slukkot. Ezt adtunk neki, ni.

- Már féltem, hogy mégis adtak neki egy slukkot - jegyezte meg Švejk -, ezzel az egész történetet elrontotta volna. Ilyen nemeslelkűség csak a regényekben van, de a helyőrségi fogházban ilyen körülmények között hülyeség lenne.

- És megpokrócoztátok? - kérdezte egy hang.

- Azt elfelejtettük.

Csöndes vita kezdődött, hogy meg kellett volna-e pokrócozni vagy sem. A többség igennel szavazott.

Lassanként elcsöndesedett a beszélgetés. Az emberek elaludtak, vakargatva a hónuk alját, a mellüket és a hasukat, ahol a tetvek a legjobban be tudnak fészkelődni a fehérneműbe. Elaludtak, fejükre húzva a tetves pokrócokat, hogy a petróleumlámpa ne süssön a szemükbe.

Reggel nyolc órakor Švejket az irodába szólították.

- Baloldalt az irodaajtó mellett van egy köpőcsésze, abba dobják a csikkeket - oktatta Švejket egy társa. - Aztán az első emeleten is találsz egyet. Kilencig nem söprik a folyosót, még biztos lesz ott valami.

De Švejk nagy csalódást okozott. Nem tért vissza többé a tizenhatosba. Tizenkilenc alsónadrág kezdett kombinálni, és mindenféléket találgatni.

Egy szeplős Landwehr-katona,[56] akinek a legnagyobb volt a fantáziája, kijelentette, hogy Švejk rálőtt a kapitányára, és ezért ma ki fogják végezni a motoli gyakorlótéren.

 

ŠVEJK MINT A TÁBORI LELKÉSZ TISZTISZOLGÁJA

I

Ismét elkezdődik odüsszeiája, méghozzá díszkísérettel: két szuronyos katonának kellett a tábori lelkészhez vezetnie. Kísérői kölcsönösen kiegészítették egymást. Az egyik hórihorgas volt, a másik alacsony és kövér. A hórihorgas a jobb lábára sántított, az alacsony meg a balra. Mindketten a hátországban szolgáltak, mert valamikor, a háború előtt, katonai szolgálatra végérvényesen alkalmatlannak nyilvánították őket.

Komoly képpel baktattak a járda mellett, s a szemük sarkából időnként odasandítottak Švejkre, aki kettőjük között lépkedett, és fűnek-fának szalutált. Civil ruhája elveszett a fogház raktárában, s a katonasapka is, amellyel hadba vonult. Mielőtt kiengedték, adtak neki egy ócska mundért, amelynek a tulajdonosa valami nagy melák, Švejknél jó fejjel magasabb ember lehetett.

A nadrágba, amit viselt, még három Švejk is belefért volna; lábától egészen a melléig, mert odáig ért a nadrág, végtelenül sok ránc húzódott, felkeltve a szemlélők önkéntelen bámulatát. A hatalmas, könyöknél foltos, zsíros és piszkos zubbony úgy lötyögött Švejken, mint a madárijesztő gúnyája. A nadrág úgy lógott rajta, mint cirkuszi bohócokon a bugyogó. Katonasapkája, amit a helyőrségi fogházban szintén kicseréltek, elnyelte a fülét is.

A szemlélők mosolyára Švejk is lágy mosollyal válaszolt, valamint jámbor szemének melegével és gyöngédségével.

Így mentek Karlín felé, a tábori lelkész lakására.

Először a kis kövér szólította meg Švejket. Már lent voltak a Malá Stranán, az árkádok alatt.

- Hová valósi vagy? - kérdezte a kis kövér.

- Prágai.

- Aztán nem szöksz meg nekünk?

A hórihorgas is beleavatkozott a beszélgetésbe. Igen érdekes tünemény, hogy míg az alacsony kövérek többnyire jóindulatú optimisták, a hórihorgas égimeszelők viszont szkeptikusak szoktak lenni.

S ezért a hórihorgas így szólt a kövérhez: - Megszökne, ha tudna.

- Ugyan mért szökne meg - mondta a kis kövér -, így is, úgy is kiszabadult, eleresztették a fogházból. Itt az írás róla, ebben a csomagban.

- És mit írnak abban a csomagban a tábori lelkésznek? - kérdezte a hórihorgas.

- Azt én nem tudom.

- Na látod, nem tudsz semmit, csak jár a szád.

Néma csendben haladtak át a Károly-hídon. A Károly utcán megint Švejkhez fordult a kis kövér:

- Nem tudod, miért viszünk a tábori lelkészhez?

- Gyónni - mondta Švejk könnyedén -, mert engemet holnap felakasztanak. Mindig így szokták csinálni, és ezt úgy hívják, hogy lelki vigasz.

- Aztán mért fognak tégedet... izé...? - kérdezte óvatosan a hórihorgas, miközben a kövér részvéttel pislogott Švejkre.

Mindketten vidékiek voltak, iparosok, családapák.

- Én nem tudom - felelte Švejk jámbor mosollyal -, én semmiről se tudok. Biztos így rendelte a sors.

- Úgy látszik, szerencsétlen csillagzat alatt születtél - jegyezte meg szakértően és együttérzéssel a kis tömzsi -, minálunk Jasennában, Josefov mellett, még a porosz háború idején szintén felakasztottak egy illetőt. Eljöttek érte, azt se mondták neki, hogy mukk, és Josefovban felakasztották.

- Én azt hiszem - mondta szkeptikusan a hórihorgas -, hogy csak úgy semmiért nem akasztják fel az embert, és mindig kell hogy legyen a dologban valami, hogy meg lehessen okolni.

- Amikor nincs háború - jegyezte meg Švejk -, akkor megokolják, de háborúban nincsenek tekintettel egy szál emberre. Vagy elesik a fronton vagy felakasztják odahaza, egykutya.

- Ide hallgass, nem vagy te valami politikás? - kérdezte a hórihorgas. A kérdés hangsúlyából kiérződött, hogy kezd rokonszenvezni Švejkkel.

- De nagyon is politikás vagyok - mosolyodott el Švejk.

- Tán nemzeti szocialista[57] vagy? - Most a kis tömzsire jött rá az óvatosság.

- Mi közünk hozzá - mondta -, sok itt az ember, és még megfigyelnek. Legalább a szuronyokat levehetnénk egy kapu alatt, hogy ne legyen olyan feltűnő. Nem szöksz meg? Abból nekünk nagy kellemetlenségünk lenne. Igaz, Toník? - fordult a hórihorgashoz. Ez halkan felelte:

- A szuronyokat levehetnénk. Utóvégre a mi emberünk ez.

Szögre akasztotta a szkepticizmusát, és a szíve megtelt részvéttel Švejk iránt. Kerestek hát egy megfelelő kapualjat, ott levették a szuronyaikat, és a kövér megengedte Švejknek, hogy mellette haladjon.

- Rágyújtanál, mi? - kérdezte. - Nem tudom, vajon... - Azt akarta mondani: "Vajon kapsz-e még cigarettát, mielőtt felakasztanak", de nem fejezte be a mondatot, megérezvén, hogy az tapintatlanság lenne.

Mindnyájan rágyújtottak, és Švejk kísérői mesélni kezdtek a családjukról, amely Hradec környékén lakik, az asszonyról, a földecskéről, a tehénről.

- Én szomjas vagyok - mondta Švejk.

A hórihorgas meg a tömzsi összenézett.

- Bemehetnénk valahova egy korsóra - mondta a tömzsi, megérezve a hórihorgas helyeslését -, de csak ahol nem feltűnő.

- Menjünk a "Kuklík"-ba - ajánlotta Švejk -, a puskát beadjátok a konyhába; a kocsmáros, Serabona, úgyis szokol,[58] tőle nem kell félni.

- A "Kuklík"-ban hegedű- meg harmonikazene van - folytatta Švejk -, utcalányok is járnak oda meg más finom társaság, akiket a reprezentyákba[59] nem eresztenek be.

A hórihorgas meg a tömzsi még egyszer összenézett, majd a hórihorgas azt mondta: - Hát menjünk oda, messze van még Karlín.

Útközben Švejk különböző anekdotákat mesélt nekik, aztán igen jó hangulatban léptek be a "Kuklík"-ba, és úgy cselekedtek, ahogy Švejk tanácsolta. A puskáikat lerakták a konyhában, s bementek a mulatóba, ahol a hegedű és a harmonika egy közkedvelt nóta dallamával töltötte be a levegőt: "A Pankrácon, fent a dombtetőn, van egy árnyas kis lugas..."

Valami kisasszony, aki egy kiélt külsejű, kétfelé választott s lenyalt frizurájú fiatalember ölében ült, rekedt hangon ezt dalolta: "Felszedtem egy jó kis tyúkot, és most mással jár a nő."

Egy asztalnál egy részeg ringliárus aludt, időnként felébredt, öklével az asztalra csapott, és elbődült: - Hiába minden - aztán tovább aludt. A biliárdasztal mögött, a tükör alatt, három hölgy ült, és néha átkiáltott egy vasúti kalauznak: - Szép fiú, fizessen egy vermutot! - A zene mellett ketten azon veszekedtek, hogy tegnap valami Mařkát elkapott-e a razzia. Az egyik a saját szemével látta, a másik viszont azt erősítgette, hogy a nő elment egy katonával aludni a "Valeš"-féle óradíjas szállodába.

Közvetlenül az ajtó mellett egy katona ült néhány civillel, és a szerbiai sebesüléséről mesélt nekik. A karja fel volt kötve, a zsebe tömve cigarettával, amit a civilektől kapott. Azt mondta, hogy már nem bír többet inni, és a társaság egyik tagja, egy kopasz bácsika, szüntelenül unszolta: - Igyon csak, kedvesem, ki tudja, hogy találkozunk-e még egyszer. Rendeljek magának valami muzsikát? Szereti az "Árvagyerek"-et?

Ez volt ugyanis a kopasz bácsika nótája, s valóban, a hegedű és a harmonika rá is zendített, amitől a bácsikának könnyek szöktek a szemébe, és az öreg reszkető hangon énekelte: - Hogy megjött a szava, kérdi, hol a mama, kérdi, hol a mama...

A szomszéd asztaltól viszont átkiáltottak: - Hagyja abba. Pukkadjon meg. Tegye a sifonérba azt a nótát. Menjen innét a bús világba azzal az árvával.

S hogy kivágja az utolsó tromfot, az ellenséges asztal rázendített egy másik dalra: - A búcsú fáj, a búcsúcsók már alig érzik, megtört szívem csak egyre vérzik, vérzik...

- Franta! - kiáltották oda a sebesült katonának, amikor a nótájukkal végre sikerült elnyomniuk az "Árvagyerek"-et. - Mit izélsz már velük, gyere, ülj át mihozzánk. Hagyd őket a fenébe, és röpíts ide néhány cigarettát! Meddig szórakoztatod még ezeket a balekokat?

Švejk és kísérői érdeklődve szemlélték mindezt.

Švejk elmerült emlékeibe: sokszor üldögélt itt, amíg ki nem tört a háború. Eszébe jutott Drašner rendőrkomisszár, ahogy bejárt ide razziázni, és a prostituáltak, akik féltek tőle, és éppen ezért nagyon bátor gúnydalokat faragtak róla. Kórusban fújták:

Mikor jött a Drašner,
nagy muri volt egyszer,
de Mařena be volt rúgva,
röhögött a Drašner úrra.

S akkor éppen bejött Drašner a kíséretével, félelmetesen és kérlelhetetlenül. Mintha verebek közé lőttek volna. A detektívek rakásba gyűjtötték az egész társaságot. És ő is, Švejk, belekerült akkor ebbe a rakásba, mert pechére így felelt Drašner komisszárnak, amikor ez igazoltatni akarta: - Van az úrnak felhatalmazása a rendőrkapitányságtól? - Švejknek eszébe jutott egy költő is, aki itt szokott ülni a tükör alatt, s a "Kuklík" zűrzavaros lármájában ének- és harmonikaszó közepette verseket írdogált, és felolvasta a prostituáltaknak.

Švejk kísérőiben viszont egyáltalán nem ébredtek fel ilyesféle reminiszcenciák. Számukra mindez teljesen új volt. És kezdett tetszeni nekik. Először a kis kövért töltötte el itt a hiánytalan elégedettség, mert az ilyen emberek az optimizmuson kívül még az epikureizmusra is rendkívül hajlamosak. A hórihorgas még viaskodott önmagával egy darabig. S ahogy a szkepticizmusát már elvesztette, úgy vesztette el most lassanként a kimértségét és maradék higgadtságát is.

- Táncolni akarok - mondta az ötödik sör után, látva a "slapák"-ot járó párokat.

A tömzsi teljesen átadta magát az élvhajhászásnak. Egy nő ült mellette, sikamlós szavakat mondott, és a kis kövérnek csak úgy csillogott a szeme.

Švejk ivott. A hórihorgas táncolt egy kört, majd táncosnőjével együtt visszajött az asztalhoz. Aztán énekeltek, táncoltak, szüntelenül ittak, paskolgatták a partnernőiket. S a vásárolható szerelem, a nikotin és az alkohol légkörében ott kerengett észrevétlenül a régi jelszó: "Utánunk az özönvíz!"

Délután hozzájuk ült egy katona, és felajánlotta, hogy egy ötösért gennyes bőrgyulladást és vérmérgezést csinál nekik. Van vele injekcióstű, és ha akarják, petróleumot fecskendez a kezükbe vagy a lábukba.[60] Legalább két hónapig feküdni fognak vele, s ha nyállal kezelik a sebet, talán egy fél évig is, és végérvényesen el kell hogy engedjék őket a katonaságtól.

A hórihorgas, aki már teljesen elvesztette a lelki egyensúlyát, kiment a klozettra a katonával, és petróleumot fecskendeztetett a lábába, a bőr alá.

Mikor már estére járt az idő, Švejk azt javasolta, hogy folytassák útjukat a tábori lelkészhez. A kis kövér, aki már dadogni kezdett, könyörgött neki, hogy maradjanak még. A hórihorgas is azon a véleményen volt, hogy a tábori lelkész várhat. Švejknek azonban már elment a kedve a "Kuklík"-tól, s ezért azzal fenyegetőzött, hogy otthagyja őket.

Így hát elindultak, de Švejknek meg kellett ígérnie, hogy útközben még benéznek valahová.

A Flórencen túl kötöttek ki egy kis kávéházban, ahol aztán a tömzsi eladta az ezüstóráját, hogy tovább mulathassanak.

Mikor innen kimentek, Švejknek már támogatnia kellett őket az úton. Keservesen megkínlódott velük. A térdük pillanatonként megroggyant, és mindenáron be akartak még menni valahová. A kis kövér csaknem elvesztette a tábori lelkésznek szóló paksamétát, amit ezért Švejk kénytelen volt maga vinni tovább.

Švejknek állandóan figyelmeztetni kellett őket, ha egy tiszt vagy valami sarzsi jött velük szembe. Emberfölötti erőfeszítéssel és igyekezettel végül is sikerült elcipelnie őket a Király úton addig a házig, ahol a tábori lelkész lakott.

Maga tűzte fel a szuronyokat a puskáikra, és csak a bordájukat öklözve érte el, hogy ők kísérjék őt, ne pedig ő őket.


Egy első emeleti lakásajtón végül megtalálták Otto Katz, Feldkurat névjegyét, s egy katona ajtót nyitott nekik. A szobából hangok szűrődtek ki, palack- és pohárcsilingeléssel vegyesen.

- Wir... melden... gehorsam... Herr... Feldkurat - mondta nehezen forgó nyelvvel a hórihorgas, szalutálva a katonának - ein... Paket... und ein Mann gebracht.[61]

- Bújjatok beljebb - mondta a katona -, hol készültetek ki ennyire? A feldkurát úr is... - köpött egyet.

Aztán bement a paksamétával. A jövevények sokáig vártak az előszobában, míg végül kinyílt az ajtó, és az előszobába kilépett, jobban mondva kidőlt a tábori lelkész. Mellényre volt vetkőzve, és egy szivart tartott a kezében.

- Hát végre itt van - mondta Švejknek -, látom, elhozták. Ee... nincsen gyufája?

- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy nincsen.

- Ee... és mért nincsen magának gyufája? Minden katonánál kell hogy legyen gyufa, hogy rá tudjon gyújtani. Az olyan katona, amelyiknek nincs gyufája, az... Na milyen az?

- Az gyufátlan, jelentem alássan - felelte Švejk.

- Nagyon helyes, az gyufátlan, és senkinek se tud tüzet adni. Nahát, ez lenne az egyik dolog, és most lássuk a másikat. Nem büdös a maga lába, Švejk?

- Jelentem alássan, hogy nem büdös.

- Na, ez volt a második. És most a harmadikat. Iszik maga snapszot?

- Alázatosan jelentem, hogy snapszot nem iszok, csak rumot.

- Nagyon jó, most nézze meg ezt a katonát. Ezt én Feldhuber főhadnagytól kértem kölcsön mára, az ő puccerje. És ez semmit nem iszik, ez egy ab-ab-absztinens, és ezért el is fog menni egy menetszázaddal. Me-mert az ilyen embert semmire se tudom használni. Ez nem puccer, ez egy tehén. Az is csak vizet iszik, és bőg, mint az ökör.

- Te absztinens vagy - fordult a katonához -, ne-nem szégyelled magad, te marha. Megérdemelsz egypár pofont.

A tábori lelkész most azokra fordította a figyelmét, akik idehozták Švejket, s abbeli igyekezetükben, hogy egyenesen álljanak, jobbra-balra imbolyogtak, hasztalanul támaszkodva a puskájukra.

- Ti be-berúgtatok - mondta a tábori lelkész -, szolgálatban berúgtatok, és ezért én le-lecsukatlak benneteket. Švejk, vegye el tőlük a puskát, kísérje ki őket a konyhába, és vigyázzon rájuk, amíg értük nem jön a patruj. Én máris telefo-fo-fonálok a kaszárnyába.

S így történt, hogy Napóleon szavai: "Háborúban a helyzet pillanatonként változik", itt is teljes igazolást nyertek.

Reggel ezek kísérték őt szuronyosan, s féltek, hogy megszökik tőlük, aztán ő hozta ide őket, és végül neki kellett vigyáznia rájuk.

A két kísérőben nem is tudatosodott azonnal ez a fordulat, csak amikor már a konyhában ültek, és látták, hogy Švejk ott áll az ajtóban, szuronyos puskával.

- Innék valamit - sóhajtott a kis optimista, míg a hórihorgas ismét szkeptikus rohamot kapott, és azt mondta, hogy aljas árulás az egész. Hangosan elkezdte vádolni Švejket, hogy ő juttatta ide őket; lám, azt is megígérte nekik, hogy holnap az akasztófára megy, és most kiderült, hogy csak hecc volt a gyónás is meg az akasztás is.

Švejk hallgatott, és fel-alá járkált az ajtó előtt.

- Marhák voltunk! - ordította a hórihorgas.

Végül, miután meghallgatta az összes vádakat, Švejk így szólt:

- Most legalább látjátok, hogy a katonaság nem méznyalás. Én a kötelességemet teljesítem. Én is ugyanúgy estem bele az egészbe, mint ti, de énrám, ahogy mondani szokás, rám mosolygott a szerencse.

- Én innék valamit - hajtogatta kétségbeesetten az optimista.

A hórihorgas felállt, és imbolygó léptekkel az ajtóhoz ment. - Eressz haza bennünket - mondta Švejknek -, ne hülyéskedj, kolléga.

- Eredj innét - felelte Švejk -, nekem őrizni kell titeket. Most nem ismerjük egymást.

Az ajtóban megjelent a tábori lelkész. - É-én sehogy se tudom megkapni azt a kaszárnyát, úgyhogy eredjetek innét haza, és ju-jusson eszetekbe, hogy szolgálatban ne-nem szabad berúgni. Mars!

A tábori lelkész úr becsületére legyen mondva, hogy a kaszárnyát nem hívta fel, mert nem is volt telefonja, és csak egy állólámpa ernyőjébe ordított bele.

II

Švejk már harmadik napja volt Otto Katz tábori lelkész tisztiszolgája, s ez idő alatt csak egyszer látta a gazdáját. A harmadik napon megjelent Helmich főhadnagy puccerje, hogy Švejk menjen el hozzájuk a tábori lelkészért.

Útközben közölte Švejkkel, hogy a tábori lelkész összeveszett a főhadnaggyal, darabokra törte a pianinót, olyan részeg, mint a csap, és nem akar hazamenni.

Közölte továbbá, hogy Helmich főhadnagy is be van rúgva, és kidobta a folyosóra a tábori lelkészt, aki most is ott ül a földön, az ajtó előtt, és szunyókál.

Mikor a helyszínre ért, Švejk felrázta a tábori lelkészt, s miután ez mordult egyet, és kinyitotta a szemét, Švejk szalutálva így szólt hozzá:

- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy itt vagyok.

- És mit akar... itten?

- Alázatosan jelentem, hogy el kell vigyem a feldkurát urat.

- Azt mondja, hogy el kell vigyen engemet... és hová megyünk?

- A feldkurát úr lakására, jelentem alássan.

- És mért kell, hogy a lakásomra menjek... hát nem a lakásomban vagyok?

- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy egy idegen házban tetszik lenni a folyosón.

- És... hogy kerültem... én... ide?

- Alázatosan jelentem, hogy látogatóban tetszett lenni.

- Én... ne-nem voltam... lá-látogatóba... Ma-maga... tétéved.

Švejk felemelte a tábori lelkészt, és nekitámasztotta a falnak. A tábori lelkész jobbra-balra dülöngélt, ráhanyatlott Švejkre, és azt mondta: - Én elesek magának.

- Elesek - ismételte meg még egyszer, bárgyún vigyorogva. Végül Švejknek sikerült a falhoz nyomnia a tábori lelkészt, aki ebben az új helyzetében is tüstént elszunnyadt megint.

Švejk felköltötte. - Mi tetszik? - kérdezte a tábori lelkész, miközben hasztalanul igyekezett lecsúszni a fal mentén, és leülni a földre. - Maga kicsoda?

- Alázatosan jelentem - felelte Švejk, visszanyomva a tábori lelkészt a falhoz -, hogy én a feldkurát úr puccerje vagyok.

- Nekem nincsen semmilyen puccerem - mondta erőlködve a tábori lelkész, és megint megpróbált Švejkre dőlni -, én nem is vagyok feldkurát.

- Én egy disznó vagyok - tette hozzá a részegek őszinteségével -, eresszen, uram, én nem ismerem magát.

Ez a kis küzdelem Švejk teljes győzelmével végződött. Švejk úgy használta ki a győzelmét, hogy lehurcolta a tábori lelkészt a lépcsőn a kapu alá, itt azonban a tábori lelkész újabb ellenállást tanúsított, mert nem akarta, hogy kihúzzák az utcára.

- Én nem ismerem magát, uram - mondta szüntelenül Švejk szemébe a harc alatt. - Ismeri maga Otto Katzot? Az vagyok én.

- Voltam az érseknél - bömbölte, a ház kapujába kapaszkodva. - A Vatikán érdeklődik irántam, érti?

Švejk elhagyta a "jelentem alássan"-t, és most már egészen bizalmas modorban tárgyalt a tábori lelkésszel.

- Ereszd el, ha mondom - förmedt rá -, mert rávágok a mancsodra. Hazamegyünk, és kuss. Nincs duma.

A tábori lelkész elengedte a kaput, és Švejkre dőlt: - Nem bánom, menjünk valahová, de a Šuha-bordélyházba nem megyek, mert ott adós vagyok.

Švejk lerázta magáról, aztán kivitte a kapu alól, és a járdán megindult vele hazafelé.

- Miféle úriember ez? - kérdezte valaki az utcán, számos nézőjük közül.

- A fivérem - felelte Švejk -, szabadságot kapott, eljött hozzám látogatóba, és örömében leitta magát, mert azt hitte, hogy meghaltam.

A tábori lelkész, aki valami operettdallamot dünnyögött maga elé, teljesen felismerhetetlenül, meghallotta az utolsó szavakat, kiegyenesedett, és a nézőkhöz fordult: - Aki meg van halva, három napon belül jelentkezzen a korpszkomandón,[62] hogy a hulláját be lehessen szentelni.

Aztán mély hallgatásba süllyedt, s mindenáron orra akart bukni a járdán, miközben Švejk, a hóna alatt megmarkolva, hazafelé vonszolta.

A feje előrelógott, a lába hátrakalimpált, mint egy törött gerincű macskáé, s közben így dörmögött magában: - Dominus vobiscum... et cum spiritu tuo. Dominus vobiscum.

Egy konflis-állomásnál Švejk a falnak támasztotta a tábori lelkészt, és előrement, hogy megalkudjon a kocsisokkal.

Az egyik kocsis kijelentette, hogy nagyon is jól ismeri ezt az urat, egyszer már fuvarozta, és többet nem fogja fuvarozni.

- Mindenemet leokádta - fejezte ki magát szépítés nélkül -, és még a fuvart se fizette ki. Több mint két óra hosszat kocsikáztam vele, amíg megtaláltam a lakását. Aztán vagy háromszor kellett, hogy elmenjek hozzá, és csak egy hét múlva fizetett öt koronát az egészért.

Hosszas tárgyalás után az egyik kocsis vállalta a fuvart.

Švejk visszament a tábori lelkészhez, aki már aludt. Fekete keménykalapját (mert rendszerint civilben járt) közben levette valaki a fejéről, és elvitte.

Švejk felköltötte a tábori lelkészt, és a kocsis segítségével berakta a konflisba. A konflisban a tábori lelkész teljesen eltompult, Švejket Just ezredesnek vélte, a 75. gyalogezredből, és többször is elismételte maga elé: - Ne haragudj, kamerád, hogy tegezlek. Disznó vagyok.

Egy ideig úgy látszott, mintha az utcaköveken zötyögő konflis magához térítené. Ültében kiegyenesedett, és énekelni kezdte egy ismeretlen nóta töredékét. De lehet, hogy a dal csak az ő fantáziájából fakadt:

Azt én soha nem felejtem,
az ölébe felvett,
ott laktunk mi akkoriban
Domažlice mellett.

De csakhamar visszazuhant a teljes tompultságba, rákacsintott Švejkre, és megkérdezte tőle: - Hogy van máma, nagyságos asszony?... Nem megy nyaralni az idén? - tette hozzá rövid szünet után, s mivel mindent duplán látott, megkérdezte: - Kegyednek már egy felnőtt fia van? - Közben az ujjával Švejkre mutatott.

- Nyughass! - kiáltotta Švejk, amikor a tábori lelkész fel akart mászni az ülésre. - Ne félj, megtanítlak én kesztyűbe dudálni!

A tábori lelkész elcsendesedett, és apró malacszemeivel kibámult a konflisból, őszintén nem értve, hogy tulajdonképpen mi történik itt vele.

Most már teljesen összekavart mindent, és Švejkhez fordulva, panaszosan így szólt: - Klozettos néni, nyisson nekem egy első osztályú fülkét.[63] - Megpróbálta letolni a nadrágját.

- Gombolod be rögtön, disznó - kiáltotta Švejk -, ismernek már az összes kocsisok, egyszer már összehánytad magadat, most még ez hiányzik. Ne képzeld, hogy megint adós maradhatsz, mint a múltkor.

A tábori lelkész mélabúsan a tenyerébe hajtotta a fejét, és dalolni kezdett: - Engem már senki nem szeret... - De mindjárt félbeszakította a nótáját, és bejelentette: - Entschuldigen Sie, lieber Kamerad, Sie sind ein Trottel, ich kann singen, was ich will.[64]

Aztán szemmel láthatóan fütyülni akart valami dallamot, de füttyszó helyett csak egy olyan erőteljes "prrr" tört ki belőle, hogy a lovak megálltak.

Miután Švejk kiáltására továbbindultak, a tábori lelkész megpróbált rágyújtani a cigarettaszipkájára.

- Nem ég - mondta kétségbeesetten, miután egy egész skatulya gyufát elgyújtogatott -, maga mindig elfújja.

De nyomban elvesztette megint a gondolatai fonalát, és kitört belőle a nevetés. - Micsoda muri, egyedül vagyunk a villamoson, igaz, kolléga úr? - Keresgélni kezdett a zsebeiben.

- Elvesztettem a jegyemet - ordította -, álljanak meg, azt a jegyet meg kell találni.

Majd rezignáltan legyintett: - Csak menjenek...

Aztán dadogni kezdett: - A legtöbb esetben... Igen, rendben van... Minden esetben... Tévedni tetszik... Második emelet?... Ez csak kifogás. Nem énrólam van szó, nagyságos asszonyom, hanem kegyedről... Fizetni... Volt egy feketém...

Félálomban nagy veszekedésbe keveredett valami képzelt ellenséggel, aki meg akarta fosztani attól a jogától, hogy a vendéglőben az ablak mellett ülhessen. Aztán vonatnak nézte a konflist, és kihajolva ordítani kezdett az utcára, csehül és németül: - Nymburk, átszállni!

Švejk visszarángatta, s a tábori lelkész megfeledkezett a vonatról, és különböző állathangokat próbált utánozni. Legtovább a kakassal kísérletezett, és kukorékolása diadalmasan harsogott a konflisból.

Egyáltalában, egy ideig nagyon éber és nyughatatlan volt, megpróbált kiesni a konflisból, és lemarházta a járókelőket, akik mellett a konflis elhaladt. Aztán kidobta a zsebkendőjét, és ordítozni kezdett, hogy álljanak meg, mert elveszett a poggyásza. Majd belefogott egy elbeszélésbe: - Élt egyszer Budějovicében egy dobos. Megnősült. Egy év múlva meghalt. - Hirtelen elnevette magát: - Hát nem jó vicc ez?

Švejk egész idő alatt könyörtelen szigorúságot tanúsított a tábori lelkésszel szemben.

Valahányszor a tábori lelkész megpróbált elkövetni valami kis stiklit, például kiesni a konflisból, vagy letörni az ülést, Švejk nagyokat bokszolt a bordái közé, amit a tábori lelkész nem mindennapi bambasággal vett tudomásul.

Csak egyszer próbált fellázadni, és kiugorni a konflisból, közölve, hogy nem utazik tovább, mert úgyis tudja, hogy Budĕjovice helyett Podmoklyba viszik. Švejk egy pillanat alatt tökéletesen likvidálta ezt a zendülést, s visszakényszerítette a tábori lelkészt előbbi helyzetébe az ülésre, vigyázva azonban, hogy ott el ne aludjon neki. A legfinomabb kifejezés, amellyel ezenközben a lelkészt illette, így hangzott: - Ne aludj, te dög.

A tábori lelkész egyszerre csak búskomorsági rohamot kapott, könnyezni kezdett, és megkérdezte Švejktől, hogy van-e anyja.

- Én egyedül vagyok ezen a világon, jó emberek - üvöltötte a konflisból -, karoljatok fel engem!

- Ne csinálj itt botrányt nekem - figyelmeztette Švejk -, hagyd abba, különben mindenki azt fogja mondani, hogy berúgtál.

- Én semmit se ittam, kamerád - felelte a tábori lelkész -, én teljesen józan vagyok.

Egyszerre csak mégis felállt, és szalutált: - Ich melde gehorsam, Herr Oberst, ich bin besoffen.[65]

- Malac vagyok - ismételte magának tízszer is, kétségbeesett, őszinte reménytelenséggel.

Majd Švejkhez fordult, és állhatatosan könyörgött neki: - Dobjon ki az automobilból! Miért is visz engem magával?

Leült, és ezt dünnyögte: - Lám, a holdvilág körül mennyi szép kis karika. Kapitány úr, hisz maga a lélek halhatatlanságában? Bejuthat-e a mennyországba egy ló?

Hangosan nevetni kezdett, de csakhamar elkomorult, és apatikusan bámult Švejkre, majd így szólt: - Bocsánat, uram, én már láttam önt valahol. Nem járt ön Bécsben? Emlékszem önre a papneveldéből.

Egy ideig latin versek szavalásával szórakozott: - Aurea prima sata est aetas, quae vindice nullo.

- Ez így nem mehet tovább - mondta -, tessék engem kidobni. Mért nem akar kidobni? Nem lesz semmi bajom.

- Orra akarok bukni - közölte elszánt hangon.

- Uram - folytatta könyörögve -, drága barátom, legyen szíves, vágjon engem pofon.

- Egyszer vagy többször? - kérdezte Švejk. - Kétszer. - Tessék...

A tábori lelkész hangosan számlálta a kapott pofonokat, s közben földöntúli boldogság sugárzott róla.

- Ez nagyon jót tesz - mondta -, a gyomor végett, elősegíti az emésztést. Még egy szájonvágást is kérek.

- Hálás köszönet - kiáltotta, miután Švejk haladéktalanul teljesítette a kérését -, tökéletesen meg vagyok elégedve. Tépje szét a mellényemet, ha szabad kérnem.

A legkülönbözőbb kívánságoknak adott hangot. Ilyen kérésekkel fordult Švejkhez: - Csavarja ki a fél lábamat, fojtogasson egy kicsit, vágja le a körmömet, húzza ki a metszőfogaimat.

Aztán vértanúi hajlandóságot mutatott, amennyiben azt kérte, hogy tépjék le a fejét, és dobják egy zsákban a Moldvába.

- Csillagocskák a fejem körül, milyen jól állna az nekem - mondta lelkesen -, kéne vagy tíz.

Ezután a lóversenyről kezdett beszélni, de hamarosan áttért a balettra, bár annál sem időzött sokáig.

- Szokott csárdást táncolni? - kérdezte Švejktől. - Ismeri a medvetáncot? Így ni...

Fel akart ugorni, és ráesett Švejkre, aki belébokszolt, majd visszarakta az ülésre.

- Én akarok valamit - bömbölte a tábori lelkész -, de nem tudom, hogy mit. Nem tudja, hogy mit akarok? - Mélységes rezignációval lehorgasztotta a fejét.

- Mi közöm énnekem ahhoz, hogy mit akarok - mondta komolyan -, és magának, uram, szintén nincsen hozzá semmi köze. Én nem ismerem magát. Hogy merészel fixírozni engem? Tud maga vívni?

Egy pillanatra harciassá vált, és megpróbálta lelökni Švejket az ülésről.

Miután Švejk lecsillapította, fizikai erőfölényének gátlástalan érvényesítésével, a tábori lelkész megkérdezte: - Mi van máma, hétfő vagy péntek?

Arra is kíváncsi volt, hogy december van-e vagy június, és igen nagy tehetséget árult el a legkülönbözőbb kérdések feltevésében: - Maga nős? Szereti a gorgonzola-sajtot? Volt maguknál otthon poloska? Volt már a kutyájának szopornyicája?

Közlékennyé vált. Elmesélte, hogy tartozik a lovaglócsizmája, a korbács és a nyereg árával, hogy évekkel ezelőtt trippere volt, és hipermangánnal gyógyította.

- Másra nem volt idő, se mód - mondta nagy csuklások közepette -, lehet, hogy maga ezt nagyon keserűnek tartja. De hát tessék megmondani, hukk, hukk, mit csináljak, hukk? Ezt az egyet megbocsáthatja nekem.

- Autotherm - folytatta, teljesen megfeledkezve arról, amit az imént magyarázott -, autothermnek hívjuk az olyan edényt, amely az italokat és ételeket eredeti hőfokon tartja. Mi a véleménye, kolléga úr, melyik az igazságosabb játék, a ferbli vagy a huszonegy?

- Bizonyisten, téged már láttalak valahol - kiáltotta, azon igyekezve, hogy átölelje Švejket, és megcsókolja nyálas ajkaival -, mi együtt jártunk iskolába.

- Te jó fiú, te - mondta lágyan, a saját lábát simogatva -, hogy megnőttél, amióta legutóbb láttalak. Az az öröm, hogy itt látlak, kárpótol engem minden szenvedésért.

Költői hangulatba esett, és arról beszélt, hogy ő visszatér a boldog arcok és forró szívek verőfényébe.

Aztán letérdelt, és imádkozni kezdte az Üdvözlégyet, miközben torkaszakadtából nevetett.

Mikor megálltak a lakása előtt, rendkívül nehéz volt kiszedni a konflisból.

- Még nem vagyunk a célnál - ordította -, segítség. Elrabolnak. Tovább akarok menni. - A szó szoros értelmében úgy húzták ki a konflisból, mint egy főtt csigát a házából. Egy pillanatra úgy látszott, hogy kettétépik, mert a lába beleakadt az ülésbe.

Mindazonáltal hangosan nevetett rajta, hogy dühbe hozta őket: - Maguk széttépnek engem, uraim.

Aztán behurcolták a kapu alá, fel a lépcsőn a lakásába, s mint egy zsákot, ledobták a díványra. Ott közölte, hogy az autót pedig nem fogja kifizetni, mert ő nem hívatta, és több mint egy negyedóra hosszat tartott, amíg megmagyarázták neki, hogy konflisról van szó.

De aztán ebbe se egyezett bele, azzal érvelve, hogy ő csak fiákeren jár.

- Be akartok csapni - jelentette ki a tábori lelkész, sokatmondóan kacsingatva Švejkre és a kocsisra -, mi gyalog jöttünk.

Hirtelen nagylelkűségi roham tört rá, és odadobta erszényét a kocsinak: - Vidd az egészet. Ich kann bezahlen.[66] Egy krajcár nálam nem számít.

Pontosabban azt kellett volna mondania, hogy harminchat krajcár nem számít nála, több ugyanis nem volt az erszényében. Szerencsére a kocsis alapos vizsgálatnak vetette alá a tábori lelkészt, pofonokat emlegetve közben.

- Hát vágjál pofon, na - felelte a tábori lelkész -, azt hiszed, hogy nem bírnám ki? Ötöt is kibírnék egy ilyentől, mint te.

Végül a kocsis talált egy ötöst a tábori lelkész mellényzsebében. Ezzel el is távozott, átkozva a sorsot és a tábori lelkészt, hogy kár volt az időért, és ez egy rongy fuvar.

A tábori lelkész csak sokára aludt el, mert egyre újabb tervek fogamzottak meg benne. A legkülönbözőbb ötletekkel állt elő: hogy ő most szeretne zongorázni, tánciskolába menni, halat sütni.

Aztán odaígérte Švejknek a nővérét, aki nem is létezett. Könyörgött továbbá, hogy vigyék át az ágyára, s végül elalvás előtt közölte azt a kívánságát, hogy őbenne olyan embert lássanak, aki pontosan annyit ér, mint egy disznó.

III

Másnap reggel, amikor Švejk belépett a szobába, a díványon fekvő tábori lelkész éppen arra próbált rájönni, erőltetett agymunkával, hogy vajon mi történhetett vele, ki öntötte le ilyen furcsa módon, hogy a nadrágja odaragadt a bőrdíványhoz.

- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem - kezdte Švejk -, hogy az éjszaka...

Néhány szóval megmagyarázta neki, hogy szörnyen téved, ha azt hiszi, hogy le van öntve. A tábori lelkész, aki szokatlanul nehéznek érezte a fejét, igen nyomott hangulatban volt.

- Nem akar eszembe jutni - mondta -, hogy az ágyról hogy kerülhettem a díványra.

- Nem is tetszett az ágyban lenni, mert ahogy megjöttünk, mindjárt a díványra fektettük a feldkurát urat, tovább már nem ment.

- És mit tettem én? Csináltam valamit egyáltalán? Nem voltam véletlenül berúgva?

- Arra nincs kifejezés - felelte Švejk -, a sárga földig le tetszett inni magát, és egy kis delírium is rájött a feldkurát úrra. Remélem, a feldkurát úr jobban fogja érezni magát, ha átöltözik és megmosakszik.

- Úgy érzem magam, mintha elvertek volna - panaszkodott a tábori lelkész -, és szomjas vagyok. Nem verekedtem tegnap?

- Olyan nagy baj azért nem volt, feldkurát úr. A szomjúság pedig a tegnapi szomjúságtól van. Az nem múlik el olyan hamar. Ismertem egy asztalost, aki legelőször 1910 szilveszterén rúgott be, és január elsején reggel olyan szomjas volt, és olyan rosszul érezte magát, hogy vett a boltban egy heringet, és tovább ivott, és azóta ez így megy mindennap, már több mint négy éve, és senki se tud segíteni rajta, mert szombatonként mindig annyi heringet vesz magának, amennyi egész hétre elég. Olyan ez, mint a ringlispil, ahogy egy zupás őrmester mondta a kilencvenegyeseknél.

A tábori lelkészen százszázalékos kaccenjammer és abszolút depresszió vett erőt. Az ember megesküdött volna rá, ha ebben a pillanatban hallja, hogy a lelkész rendszeresen hallgatja dr. Alexander Batĕk előadásait, amelyeknek ez volt a címe: "Üzenjünk hadat életre-halálra az alkohol ördögének, amely sírba viszi legjobb fiainkat", s hogy szorgalmasan olvassa a híres doktor "Száz etikai szikrá"-ját is.

Igaz, egy kicsit átalakította e tanításokat. - Még ha valami nemes italt inna az ember - mondta -, mint például arakot, maraschinót, konyakot, de én tegnap borovicskát ittam. Direkt csodálom, hogy én ezt így bírom vedelni. Szörnyű pocsék íze van. Ha legalább meggy pálinka lett volna. Az emberek kitalálnak mindenféle disznó kotyvalékot, és úgy isszák, mint a vizet. Ez a borovicska nem is jóízű, színe sincsen, égeti a torkot. És ha legalább igazi lett volna, tiszta borókapárlat, amilyet Morvában ittam egyszer. De ezt a borovicskát valami faszeszből és olajból csinálták. Nézze, hogy böfögök.

- A snapsz, az méreg - mondta meggyőződéssel - kivéve, ha tiszta eredeti, és nem olyan, amilyet gyárban csinálnak a zsidók hideg úton. Ugyanez a helyzet a rummal. A jó rum ritkaság.

- Ha volna itt egy kis tiszta diópálinka - sóhajtott a tábori lelkész -, az rendbe hozná a gyomromat. Olyat gondolok, amilyen Šnábl kapitány úrnak van a Bruskában.

Keresgélni kezdett a zsebeiben és megnézte az erszényét.

- Összevissza harminchat krajcárom van. Mi lenne, ha eladnám a díványt - tűnődött -, mi a véleménye erről? Van ember egyáltalában, aki díványt vesz? A háziúrnak majd azt mondom, hogy kölcsönadtam, vagy hogy ellopták. Mégse, a díványt megtartom. Inkább elküldöm magát Šnábl kapitány úrhoz, kérjen tőle kölcsön száz koronát. Van neki, kártyán nyerte tegnapelőtt. Ha nem sikerül, menjen a vršovicei kaszárnyába Mahler főhadnagyhoz. Ha ott se kap, akkor Fišer kapitányhoz a Hradčanyra. Mondja meg neki, hogy abrakot kell vennem a lónak, és elittam a pénzt. És ha még ott se sikerülne, akkor zaciba visszük a zongorát, lesz, ami lesz. Mindjárt írok egypár sort mindegyiknek. Ne hagyja magát elküldeni. Mondja meg, hogy nagy szükségem van rá, hogy nincs egy vasam se. Találjon ki, amit akar, de nekem üres kézzel vissza ne jöjjön ide, mert akkor rögtön mehet a frontra. Kérdezze meg Šnábl kapitánytól, hogy hol vásárolja azt a diópálinkát, és hozzon belőle két üveggel.

Švejk ragyogóan teljesítette a megbízatást. Jámborsága és becsületes arca mindenkinek teljesen megnyerte a bizalmát, s mindenki elhitte, hogy színigazat beszél.

Švejk célszerűbbnek vélte, ha nem arra hivatkozik Šnábl kapitány, Fišer kapitány és Mahler főhadnagy előtt, hogy a tábori lelkésznek abrakot kell vásárolnia, hanem inkább azzal támasztja alá a kérését, hogy a tábori lelkésznek tartásdíjat kell fizetnie. Kapott is pénzt mindenütt.

Mikor az expedícióról visszatérve felmutatott háromszáz koronát, a tábori lelkész, aki időközben megmosdott és átöltözött, rendkívül meg volt lepve.

- Gondoltam, egy füst alatt elintézem mind a hármat - mondta Švejk -, hogy holnap vagy holnapután ne kellessen megint pénz miatt törni a fejünket. Elég simán ment, de a Šnábl kapitány előtt térdre kellett boruljak. Nagyon smucig az öreg. De amikor mondtam neki, hogy tartásdíjat kell fizessünk...

- Tartásdíjat? - mondta utána meghökkenve a tábori lelkész.

- Na igen, feldkurát úr, ilyen apanázst, ami a lányoknak jár, ha gyereket csináltunk nekik. Azt tetszett mondani, hogy találjak ki valamit, és semmi más nem jutott az eszembe. Minálunk egy suszter öt lánynak fizetett tartásdíjat egyszerre, egészen kétségbe volt esve miatta, és ő is mindig kölcsönkért, és mindenki rögtön elhitte neki, hogy szörnyű helyzetben van. Kérdezték tőlem, hogy miféle lány az, és én azt mondtam, hogy nagyon csinos, és még nincsen tizenöt éves. Erre aztán elkérték a címét.

- Hát ezt jól megcsinálta, Švejk - sóhajtotta a tábori lelkész, és járkálni kezdett a szobában.

- Megint egy szép kis botrány - mondta aztán, a fejét szorongatva -, borzasztóan fáj a fejem.

- Én megadtam nekik egy öreg süket néninek a címét, aki ott lakik a mi utcánkban - magyarázta tovább Švejk. - Alaposan el akartam intézni a dolgot, mert a parancs, az parancs. Nem hagytam magam elküldeni, és valamit ki kellett hogy találjak. Aztán az előszobában itt vannak az emberek a zongoráért. Azért hívtam őket, feldkurát úr, hogy elvigyék a zaciba. Tiszta haszon, ha ez a zongora elmegy innen. Több lesz a hely, és több pénzünk is lesz együtt. És néhány napig nyugton vagyunk. Ha meg a háziúr megkérdezi, hogy mit akarunk csinálni azzal a zongorával, azt mondom neki, hogy elszakadtak benne a drótok, és javításra küldjük a gyárba. A házmesternének már meg is mondtam ezt, hogy ne legyen neki feltűnő, amikor azt a zongorát kicipelik és felpakolják. A díványra is van már vevő. Nekem régi ismerősöm, egy handlé, aki ócska bútorral kereskedik, és délután ide fog jönni. A bőrdíványoknak ma nagyon jó ára van.

- Egyebet nem végzett, Švejk? - kérdezte a tábori lelkész kétségbeesett arccal, le nem véve a tenyerét a fejéről.

- Feldkurát úrnak alássan jelentem, abból a diópálinkából, amilyet a Šnábl kapitány úr vásárol, két üveg helyett ötöt hoztam, hogy tovább tartson a készlet, és hogy legyen mit igyunk. Jöhetnek azért a zongoráért, még mielőtt a zálogházat bezárják?

A tábori lelkész reménytelenül intett a kezével, s a zongora nemsokára már fent is volt a kocsin.

Amikor Švejk visszatért a zálogházból, a tábori lelkész egy nyitott üveg diópálinka mellett ült, és káromkodott, hogy a bécsiszelet, amit ebédre adtak neki, nem volt jól átsülve.

A tábori lelkész megint be volt rúgva. Közölte Švejkkel, hogy mától fogva új életet kezd. Az alkoholivás durva materializmus, és szellemi életet kell élni.

Filozofikus hangulatban beszélt körülbelül egy fél óra hosszat. Amikor felbontotta a harmadik üveget, megjött az ócskabútor-kereskedő, a tábori lelkész potom áron eladta neki a díványt, azután váltig marasztalta, hogy beszélgessenek még egy kicsit, és nagyon rosszul esett neki, hogy az ócskás köszöni szépen, de még el kell mennie valahová egy nahtkaszliért.

- Kár, hogy nekem nincsen nahtkaszlim - mondta szemrehányóan a tábori lelkész -, mindenre nem gondolhat az ember.

Az ócskabútor-kereskedő távozása után a tábori lelkész baráti beszélgetésbe kezdett Švejkkel, és együtt megittak még egy üveg pálinkát. A beszélgetés tárgyát jórészt a tábori lelkésznek a nőkhöz és a kártyához való viszonya képezte.

Sokáig ültek együtt. Még a leszálló alkony is baráti beszélgetésben találta Švejket és a tábori lelkészt.

Éjszaka azonban felborult közöttük a jó viszony. A tábori lelkész visszazuhant tegnapi állapotába, összetévesztette Švejket valakivel, és azt mondta neki: - Szó se lehet róla, maga itt marad, emlékszik arra a vörös hajú kadétra a tréntől?

Ez az idill egészen addig tartott, mígnem Švejk így szólt a tábori lelkészhez: - Most már elegem van ebből: azonnal bemászol az ágyba, és durmolsz, megértetted?!

- Bemászok, szívecském, bemászok, hogyne másznék - dadogta a tábori lelkész -, emlékszel, amikor együtt jártunk az ötödik osztályba, és én megcsináltam a görög leckédet? Magának villája van Zbraslavban. És ha akar, gőzhajón utazhat a Moldván. Tudja maga, mi az a Moldva?

Švejk ráparancsolt, hogy vegye le a cipőjét és a ruháját. A tábori lelkész engedelmeskedett, de tiltakozását azért közölte holmi ismeretlen személyekkel.

- Látják, uraim - fordult a szekrényhez és a fikuszhoz -, így bánnak velem a rokonaim.

- Megtagadom a rokonaimat - határozta el hirtelen, végigdőlve az ágyon. - Ha ellenem esküszik az ég és a föld, akkor is megtagadom őket...

S a szobában felharsant a tábori lelkész hortyogása.

IV

Ezekben a napokban ment el Švejk a lakására öreg takarítónőjéhez, Müllernéhez. A lakásban csak Müllerné unokanővérét találta, aki sírva közölte vele, hogy Müllernét letartóztatták még aznap este, amikor elkísérte Švejket a sorozásra. Az öregasszony katonai törvényszék elé került, s mivel semmit se tudtak rábizonyítani, a steinhofi koncentrációs táborba vitték. Már levél is jött tőle.

Švejk fogta ezt a családi ereklyét és elolvasta:

"Kedves Aninka! Nekünk itt nagyon jó dolgunk van, mindnyájan egészségesek vagyunk. A barátnőmnek a szomszéd ágyon flekk ≡≡≡a van, és vannak itt fekete ≡≡≡≡≡ is. Különben minden rendben van. Enni eleget kapunk, és gyűjtjük a krumpli ≡≡≡≡≡ hogy levest főzzünk belőle. Hallottam, hogy Švejk úr már ≡≡≡≡ valahogy próbáld megtudni, hogy hol nyugszik, hogy a háború után beültethessük azt a sírt. Elfelejtettem mondani neked, hogy a padláson, a jobb sarokban van egy kiskutya, egy rattler-kölyök. De már néhány hete, hogy semmit se kapott enni, egészen azóta, hogy értem jöttek, és elvittek a ≡≡≡≡≡ Ezért gondolom, hogy most már késő, és hogy most már az a kiskutya is meg≡≡≡≡≡."

És keresztben az egész levélen egy rózsaszínű bélyegző: Zensuriert K. u. k. Konzetrationslager Steinhof.

- És az a kiskutya tényleg meg volt halva - zokogta Müllerné unokanővére -, és a Švejk úr nem ismerne rá a lakására. Varrónőket vettem ide lakni. Egy olyan női szalont csináltak az egészből. Mindenütt divatképek vannak a falon. És virágok az ablakban.

Müllerné unokanővérét nem lehetett megvigasztalni.

Szüntelen zokogás és jajveszékelés közben végül is kifejezésre juttatta abbeli félelmét, hogy Švejk tulajdonképpen katonaszökevény, és most még őt is tönkre akarja tenni, és szerencsétlenséget hoz rá. Végül már úgy beszélt vele, mint egy züllött kalandorral.

- Hát ez borzasztó vicces - mondta Švejk -, nekem ez csudára tetszik. És tudja meg, Kejrné, hogy magának tökéletesen igaza van, mert én tényleg megszöktem. De ehhez meg kellett hogy öljek tizenöt vahtmajsztert és feldvébelt.[67] Csak ne mondja meg senkinek.

És Švejk a következő szavakkal távozott otthonából, amely nem akarta befogadni:

- Ide hallgasson, Kejrné, a mosodában van egypár gallérom és ingmellem, azt hozza haza nekem, hogy ha majd leszerelek, akkor legyen valami civil ruhám, amit felvegyek. Arra is vigyázzon, hogy a szekrényben ne menjen be a ruhámba a moly. És azokat a lányokat, akik az ágyamban alusznak, mondja meg, hogy üdvözöltetem.

Aztán Švejk benézett a "Kehely"-be. Palivecné, amikor meglátta, kijelentette, hogy nem hajlandó kiszolgálni, mert biztosan katonaszökevény.

- Az én uram - kezdte elölről a régi históriát -, mindig milyen óvatos volt, és most mégis ott van, le van csukva szegény feje, pedig semmit se csinált. Az ilyen emberek meg csak úgy szaladgálnak a világban, és elszökdösnek a katonaságtól. Már a múlt héten is keresték itt magát.

- Mi sokkal óvatosabbak vagyunk magánál - fejezte be előadását -, és mégis pechünk van. Nincs mindenkinek olyan szerencséje, mint magának.

E szavakat meghallotta egy idősebb bácsi, egy smíchovi lakatos, odament Švejkhez, és így szólt hozzá: - Kérem, uram, várjon meg odakint, beszélni szeretnék magával.

És csakhamar csatlakozott is Švejkhez, akit a vendéglősné ajánló szavai után dezertőrnek hitt.

Közölte vele, hogy van egy fia, aki szintén megszökött a katonaságtól, és most a nagymamájánál rejtőzik Jasennában, Josefov mellett.

Hiába biztosította Švejk, hogy ő nem dezertőr, az öreg egy tízest nyomott a markába.

- Egy kis első segély - mondta, magával húzva Švejket a sarki kocsma felé -, értem én magát, tőlem nem kell, hogy féljen.

Švejk késő éjszaka tért haza a tábori lelkészhez, aki még nem volt otthon.

Csak reggel jött meg, felköltötte Švejket, és azt mondta: - Holnap elmegyünk tábori misét celebrálni. Főzzön egy feketét rummal. Vagy mégse, főzzön inkább grogot.

 

ŠVEJK TÁBORI MISÉT CELEBRÁL A FELDKURÁTTAL

I

Az emberek gyilkolásának előkészületei mindig is az isten nevében zajlottak le, vagy általában valami képzelt felsőbbrendű lény nevében, akit az emberiség kitalált magának, és megteremtett a saját képére és hasonlatosságára. A régi föníciaiak, mielőtt elvágták foglyaik nyakát, éppoly ünnepélyes istentiszteletet rendeztek, mint néhány ezredévvel később az újabb generációk, mielőtt hadba vonultak volna, hogy tűzzel-vassal kiirtsák ellenségeiket.

A guineai és polinéziai szigetek emberevői, mielőtt ünnepélyesen felfalnák a foglyaikat, illetve a használhatatlan embereket, mint például misszionáriusokat, utazókat, különböző kereskedelmi cégek ügynökeit vagy egyszerűen csak az odatévedt kíváncsiakat, először is áldozatot mutatnak be isteneiknek, a legkülönbözőbb vallási szertartások közepette. Mivel az ornátus kultúrája még nem jutott el hozzájuk, erdei madarak tarka tollaiból készült koszorúkkal ékesítik az ülepüket.

A szent inkvizíció, mielőtt elégette volna áldozatait, ünnepélyes istentiszteleteket és szentmiséket celebrált.

A gonosztevők kivégzésénél mindig közreműködnek papok is, akik jelenlétükkel meglehetősen terhére vannak a delikvensnek.

A szerencsétlen egyént Poroszországban hóhérbárd alá vezette a lelkipásztor, Ausztriában akasztófához a katolikus pap, Franciaországban guillotine alá, Amerikában villamosszékbe, Spanyolországban egy fotelba, amelyben egy elmés szerkezet megfojtotta, a régi Oroszországban szakállas pópa kísérte a forradalmárt, és így tovább.

Ezenközben mindenütt a feszülettel manipuláltak, mintha azt akarnák mondani: "Neked csak a fejedet vágják le, felakasztanak, megfojtanak, tizenötezer voltot eresztenek beléd, bezzeg ennek mit kellett kiállania."

A világháború nagy vágóhídja sem nélkülözhette a papi áldást. Valamennyi hadsereg tábori lelkészei imádkoztak, és tábori miséket celebráltak annak a félnek a győzelméért, amelynek a kenyerét ették.

A lázadó katonák kivégzésénél megjelent a pap is. A cseh légionáriusok kivégzésénél is ott volt a pap.

Semmi sem változott azóta, hogy a rabló Vojtěch,[68] aki később a "szent" előnevet kapta, közreműködött a balti szlávok gyilkolásában és kiirtásában egyik kezében karddal, a másikban kereszttel.

Mint a marhák, úgy mentek az emberek egész Európából a vágóhídra, ahová mészáros-császárokon, királyokon, elnökökön s más hatalmasságokon és hadvezéreken kívül az összes hitfelekezetek papjai is terelték őket, áldásukat adva rájuk, és hamis esküt véve tőlük, hogy "szárazföldön, levegőben és tengeren satöbbi, satöbbi".

Tábori misét két alkalommal celebráltak. Először, amikor egy csapat kiment a frontra, azután a front közelében, a véres mészárlás és öldöklés előtt. Emlékszem, hogy amikor egyszer egy ilyen tábori misén voltunk, egy ellenséges repülőgép éppen a tábori oltárra ejtette a bombáját, és a tábori lelkészből semmi se maradt néhány véres rongyon kívül.

Azután sokat irkáltak a vértanúságáról, miközben a mi repülőgépeink hasonló dicsfényt készítettek a másik oldalon tevékenykedő tábori lelkészeknek. Mi rettenetesen mulattunk ezen, és az ideiglenes kereszten, amelynek a tövébe a tábori lelkész maradványait eltemették, az éjszaka folyamán a következő sírfelirat jelent meg:

Az égbe minket küldtél, s te nem hitted, pajtás,
hogy onnét te is fogsz valamit kapni,
de míg nekünk ígérted, rád pottyant az áldás,
és nem maradt belőled csak egy pacni.

II

Švejk szenzációs grogot főzött, amely felülmúlta a legvénebb tengeri farkasok grogjait is. Ezt a grogot nyugodtan megihatták volna a tizennyolcadik századbeli kalózok, és nem lett volna semmi kifogásuk.

Otto Katz tábori lelkész odavolt a lelkesedéstől. - Hol tanult maga ilyen príma dolgokat főzni? - kérdezte.

- Évekkel ezelőtt, amikor vándorlegény voltam - felelte Švejk -, Brémában mondta nekem egy lezüllött matróz, hogy a grog, az legyen olyan erős, hogy ha valaki beleesik a tengerbe, ússza át tőle a La Manche-csatornát. Aki gyenge grogot iszik, az megfullad, mint egy kutyakölyök.

- Ilyen grog után, Švejk, passzió lesz a misézés - vélte a tábori lelkész -; gondolom, mielőtt hozzáfognék, elbúcsúztatom őket néhány szóval. A tábori mise, az nem olyan vicc, mint a fogházi mise vagy egy prédikáció azoknak a gazembereknek. Ehhez tényleg jól fel kell kötni a gatyát. Tábori oltárunk, az van. Összecsukható, zsebkiadás.

- Jesszus Mária, Švejk - kapott a fejéhez -, mi aztán nagy marhák vagyunk. Tudja, hová tettem ezt az összecsukható tábori oltárt? A díványba, amit eladtunk.

- Hát ez nagy pech, feldkurát úr - mondta Švejk -, igaz, hogy ismerem azt az ócskabútor-kereskedőt, de tegnap találkoztam a feleségével. A férjét lecsukták valami lopott szekrény miatt, és a mi díványunk egy tanítónál van Vršovicében. Ezzel a tábori oltárral jól megjártuk. Legjobb lesz, ha kiisszuk a grogot, és megyünk megkeresni, mert azt hiszem, hogy tábori oltár nélkül nem lehet tábori misét celebrálni.

- Tényleg, csak ez a tábori oltár hiányzik - mondta búsan a tábori lelkész -, különben a gyakorlótéren már minden elő van készítve. Az asztalosok már a pódiumot is megcsinálták. Monstranciát kölcsönbe kapunk Břevnovból. Kehely pedig... az nekem van egy sajátom, de hogy hol a fenébe lehet...

Gondolkozott egy kicsit: - Mondjuk, hogy elvesztettem. Akkor Witinger főhadnagy, a hetvenötösöktől, ideadja a sportkupáját, ő ugyanis évekkel ezelőtt sokat versenyzett mint futó a "Sport Favorit" klubban, és akkor nyerte a kupát. Nagyon jó futó volt. Azt a negyven kilométert Bécs-Mödling között egy óra negyvennyolc perc alatt futotta, folyton dicsekszik is vele. Nagy barom vagyok, hogy mindent az utolsó percre hagyok. Mért is nem néztem bele a hülye fejemmel abba a díványba.

A lezüllött matróz receptje szerint készült grog megtette a hatását, a tábori lelkész vadul szidni kezdte önmagát, és a legválogatottabb kifejezésekkel közölte, hogy ő tulajdonképpen hová való.

- Hát akkor gyerünk megkeresni azt a tábori oltárt - ajánlotta Švejk -, már reggel van. Csak felveszem az uniformisomat, és megiszok még egy grogot.

Végül is elindultak. Az ócskabútor-kereskedő feleségéhez menet, a tábori lelkész útközben elmesélte Švejknek, hogy előző nap sok pénzt nyert "istenáldáson",[69] és ha most minden jól fog menni, akkor kiváltja a zongorát a zálogházból.

Úgy hangzott ez, mint amikor a pogányok valami áldozat bemutatására tesznek fogadalmat.

Az ócskabútor-kereskedő álmos feleségétől megtudták az új díványtulajdonos, a vršovicei tanító címét. A tábori lelkész szokatlanul szívélyesnek mutatkozott. Megcsipkedte az asszony arcát, és megcsiklandozta az álla alatt.

Gyalog mentek ki Vršovicébe, mert a tábori lelkész kijelentette, hogy friss levegőt akar szívni, hogy kissé más gondolatokra jusson.

A vršovicei tanító, egy vallásos öregúr, kellemetlen meglepetéssel fogadta őket. Amikor megtalálta a tábori oltárt a díványban, úgy vélte, hogy ez isten rendelése, és odaajándékozta a vršovicei templomnak, a sekrestyébe, azzal a kikötéssel, hogy az összecsukható oltár hátán ez a felirat álljon "Isten dicsőségére és tiszteletére adományozta Kovařík úr, nyug. tanító. Az Úr 1914. esztendejében." Mivel a látogatók éppen alsóneműben találták, nagyon zavartan viselkedett.

A beszélgetésből aztán kiderült, hogy az öregúr csodának tartotta a leletet, és isten ujját látta benne. Mert amikor megvette azt a díványt, egy belső hang mintha azt mondta volna neki: "Nézd meg, mi van a dívány fiókjában." És álmában is látott valami angyalt, aki határozottan ráparancsolt: "Nyisd ki a dívány fiókját!" És ő engedelmeskedett.

Mikor aztán meglátta a háromrészes, miniatűr, összecsukható oltárt, a szentségtartónak való kis fülkével, akkor ő letérdelt a dívány előtt, és hosszan, buzgón imádkozott, és dicsérte istent, és azt is mennyei útmutatásnak érezte, hogy neki most ezzel növelnie kell a vršovicei templom fényét.

- Minket ez nem érdekel - mondta a tábori lelkész -, az ilyen dolgot, ami nem a magáé, a rendőrségre kellett volna hogy vigye, nem pedig valami átkozott sekrestyébe.

- E miatt a csoda miatt - tette hozzá Švejk -, még meggyűlhet a baja az úrnak. Egy díványt tetszett vásárolni és nem egy oltárt, ami katonai tárgy, és a kincstár tulajdonát képezi. Az ilyen isteni útmutatásra még nagyon ráfizethet az úr. Jobb lett volna, ha nem tetszik bedőlni azoknak az angyaloknak. Zhořban is kiszántott egy ember a mezőn valami kelyhet, ami egy templomrablásból volt, és oda dugták el, amíg jobb idők nem lesznek, és feledésbe megy a dolog, és ez az ember is az isten ujját látta benne, és ahelyett, hogy beolvasztotta volna, elment azzal a kehellyel a plébános úrhoz, hogy ő ezt a templomnak akarja ajándékozni. Na, és a plébános úr azt gondolta, hogy ebben az emberben felébredt a lelkifurdalás, úgyhogy el is küldött mindjárt a bíróért, az meg a csendőrökért, és ezt az embert ártatlanul elítélték templomrablásért, mert folyton valami csodáról járt a szája. Védeni akarta magát, és mesélt valami angyalról is, de sőt még a Szűz Máriát is belekeverte, és tíz évet kapott. Legjobb lesz, ha el tetszik jönni velünk az itteni plébánoshoz, hogy adja vissza nekünk a kincstári tulajdont. Egy tábori oltár, az nem macska vagy fuszekli, amit oda lehet ajándékozni, akinek jólesik.

Az öregúr minden ízében remegett, és öltözködés közben fogvacogva óbégatott: - Én, kérem, igazán nem gondoltam, és nem akartam semmi rosszat vagy gonoszat. Azt hittem, hogy ezzel az isteni útmutatással hozzájárulhatok a mi szegény vršovicei templomunk feldíszítéséhez.

- Hogyne, a kincstár számlájára - mondta Švejk nyersen és keményen -, isten őrizz az ilyen isteni útmutatástól. Volt egy Pivoňka nevezetű ember Chotĕbořban, az is azt mondta, hogy isteni útmutatásból csúszott a kezébe egy idegen tehén kötőfékje.

A szerencsétlen öregurat teljesen megszédítették ezek a szavak: már nem is védekezett, csak azon volt, hogy minél hamarabb felöltözzön, és túl legyen az egész ügyön.

A vršovicei plébános még aludt; a lármára ébredt fel, és káromkodni kezdett, mert az álomtól bódultán azt hitte, hogy az utolsó kenetet kell feladni valakinek.

- Az ilyen kenetekkel is békén hagyhatnának már - morogta, kelletlenül öltözködve -, mindig akkor jut eszükbe meghalni, amikor a legjobban alszik az ember. És aztán még alkudozzak velük minden fillérért.

Aztán az előszobában találkoztak. Ő, aki a vršovicei civil katolikusok között képviselte az úristent, és a másik, istennek a hadikincstár mellé rendelt képviselője.

Lényegében azonban egy civil és egy katona került itt összeütközésbe egymással.

Míg a plébános azt állította, hogy egy tábori oltár nem díványba való, a tábori lelkész azon a véleményen volt, hogy ezek szerint még kevésbé való mindjárt a díványból egy olyan templom sekrestyéjébe, ahová csupa civilek járnak.

Švejk közben különböző megjegyzéseket tett, hogy könnyű egy szegény templomot a hadikincstár számlájára gazdagítani. A "szegény" szót idézőjelben mondta.

Végül is bementek a templom sekrestyéjébe, és a plébános átadta nekik a tábori oltárt, a következő elismervény ellenében:

Ezennel igazolom, hogy átvettem egy tábori oltárt, amely véletlen folytán a vršovicei templomba került.

Otto Katz, tábori lelkész.

A dicső tábori oltárt egy zsidó cég szállította, Moritz Mahler, Bécsből, amely a legkülönbözőbb misekellékek és kegyszerek gyártásával foglalkozott, így például rózsafüzérekkel és szentképekkel is.

Az oltár három részből állt, és bőven el volt látva hamis aranyozással, akárcsak a szentegyház egész dicsősége.

Megfelelő fantázia nélkül nem lehetett volna megállapítani, hogy tulajdonképpen mit is ábrázolnak az oltár három részére festett képek. Annyi bizonyos, hogy olyan oltár volt ez, amely egyaránt kielégíthette a Zambezi partján élő pogányok vagy a burját és mongol sámánok igényeit.

Rikító színeivel messziről olyan volt, mint azok a színes táblák, amelyeket a vasútnál rendszeresítettek a színvakság megállapítására.

A képeken csak egy alak vált ki a többiek közül. Valami meztelen ember, dicsfénnyel a feje körül és teljesen megzöldült testtel, úgyhogy egy büdösödő és oszlásnak indult püspökfalathoz hasonlított.

Ezt a szentet senki se bántotta. Viszont a két oldalán egy-egy szárnyas kreatúra állott, angyalokat akarván ábrázolni. De a nézőnek az volt a benyomása, hogy a meztelen szent üvölt az iszonyattól, amiért ilyen társaság veszi körül. Az angyalok ugyanis mesebeli szörnyekhez hasonlítottak, valamiféle átmenetet képezve a szárnyas vadmacska és az apokaliptikus fenevad között.

Ennek a képnek a párja a szentháromságot akarta ábrázolni. A galambon, egészben véve, semmit sem ronthatott a festő. Odamázolt valami madarat, ami éppúgy lehetett galamb, mint fehér gyöngytyúk.

Az atyaisten viszont úgy nézett ki, mint egy vadnyugati rablóvezér, akit valami hátborzongató film mutat be a közönségnek.

Ezzel szemben a fiúisten vidám fiatalember volt, csinos kis pocakkal és valami fürdőnadrágszerű ruhával. Sportember benyomását keltette, nagyjából. A keresztet olyan eleganciával tartotta a kezében, mint egy teniszütőt.

Messziről azonban mindez összefolyt, és olyan volt, mintha éppen egy vonat futna be az állomásra.

A harmadik képről egyáltalán nem lehetett megállapítani, hogy mit ábrázol.

A katonák mindig veszekedtek rajta, és próbálták megfejteni a rébuszt. Olyan is akadt, aki azt állította, hogy ez egy tájkép a Sázava partjáról.

Viszont ez a felirat állt rajta: "Heilige Mária, Mutter Gottes, erbarme dich unser."[70]

Švejk szerencsésen berakta a tábori oltárt egy konflisba, ő maga felült a bakra a kocsis mellé, a tábori lelkész pedig a konflisban kényelmesen elhelyezte a lábát a szentháromságon.

Švejk útközben a háborúról diskurált a kocsissal.

A kocsis nagy rebellis volt. Különböző megjegyzéseket tett az osztrák fegyverek győzelmére, például: "Szerbiában aztán jól bekaptátok a legyet" és más hasonlókat. Mikor a vámházhoz értek, egy finánc megkérdezte, hogy mit visznek.

- A szentháromságot és a Szűz Máriát egy feldkuráttal - felelte Švejk.

A gyakorlótéren közben türelmetlenül vártak a menetszázadok. És sokáig vártak hiába. Švejkék ugyanis előbb még elmentek Witinger főhadnagyhoz a sportkupáért, aztán a břevnovi kolostorba a monstranciáért, a cibóriumért és egyéb misekellékekért, beleértve egy üveg misebort is. Ebből is látható, hogy tábori misét celebrálni nem olyan egyszerű dolog.

- Nehéz lesz, amíg összehozzuk az egészet - mondta Švejk a kocsisnak.

És igaza volt. Mikor ugyanis már kint voltak a gyakorlótéren, a deszka hátterű és asztallal felszerelt pódium előtt, amelyen a tábori oltárt fel kellett állítani, a tábori lelkésznek eszébe jutott, hogy megfeledkezett a ministránsról.

Egy ezredbeli baka szokott ministrálni neki, de ez nemrég inkább áthelyeztette magát a telefonosokhoz, és kiment a frontra.

- Annyi baj legyen, feldkurát úr - mondta Švejk -, én is megbirkózók azzal.

- Tud maga ministrálni?

- Még sohase próbáltam - felelte Švejk -, de azért mindent meg lehet próbálni. Most háború van, és a háborúban az emberek sok mindent csinálnak, amiről addig nem is álmodtak. Mikor azt tetszik mondani, hogy "dominus vobiscum", én majd rávágom valahogy azt a nyavalyás "et cum spiritu tuo"-t. Aztán úgy gondolom, hogy nem lesz nagyon nehéz a feldkurát urat kerülgetni, mint a macska szokta a forró kását. Meg a kezét mosni és bort tölteni a kancsóból...

- Jól van - mondta a tábori lelkész -, de énnekem ne adjon semmiféle vizet. Inkább töltsön mindjárt abba a másik kancsóba is bort. Aztán majd mindig figyelmeztetem, hogy jobbra menjen-e vagy babra. Ha szép csendesen egyet füttyentek, az azt jelenti, hogy jobbra, ha kettőt, hogy balra. A misekönyvvel se kell hogy sokat cipekedjen. Különben is tiszta röhej az egész. Nincs lámpaláza?

- Én semmitől se félek, feldkurát úr kérem, még a ministrálástól se.

A tábori lelkésznek igaza volt, amikor azt mondta, hogy tiszta röhej az egész.

Végtelenül simán ment minden.

A tábori lelkész igen tömör beszédet mondott:

- Katonák! Azért jöttünk itt össze, hogy a harctérre indulás előtt istenhez forduljunk a szívünk mélyén, kérve őt, hogy vezessen minket győzelemre, és tartson meg jó egészségben. Nem akarlak benneteket sokáig feltartani, és mindenkinek a legjobbakat kívánom.

- Ruht! - kiáltotta egy öreg ezredes a balszárnyon.

A tábori misének az adja meg a katonai jellegét, hogy mindig ugyanazok a törvények vonatkoznak rá, mint a katonai taktikára. A harmincéves háborúban, a seregek hosszadalmas manőverei idején, a tábori misék is rendkívül hosszadalmasak voltak.

A modern taktika korában, amikor a hadmozdulatok fürgén és gyorsan zajlanak le, a tábori misének is fürgén és gyorsan kell lezajlania.

Ez a mise pontosan tíz percig tartott, és a közel állók végtelenül csodálkoztak, hogy miért füttyentget mise közben a tábori lelkész.

Švejk gyorsan reagált minden jelzésre. Átment az oltár jobb oldalára, aztán máris a bal oldalon termett, és nem mondott semmi mást, csak azt, hogy: "Et cum spiritu tuo."

Úgy nézett ki az egész, mint egy indián tánc az áldozati szikla körül, de igazán jó hatást keltett, mert így legalább nem volt olyan unalmas ez a szomorú gyakorlótér, háttérben a szilvafasorral és a latrinákkal, amelyeknek a bűze most a gótikus templomok misztikus tömjénillatát képviselte.

Mindenki remekül szórakozott. Az ezredes körül a tisztek vicceket mondtak egymásnak, úgyhogy minden a legnagyobb rendben folyt. Itt-ott a legénység soraiban hangosabban megszólalt valaki: - Adj egy slukkot.

S mint az áldozófüst, úgy szálltak az égre a szakaszok közül a dohányfüst kékes felhőcskéi. Dohányzott minden sarzsi, mikor látta, hogy még az ezredes úr is rágyújt.

Végül felhangzott a "Zum Gebet",[71] nagy por támadt, és az egyenruhák szürke négyszöge térdet hajtott Witinger főhadnagy sportkupája előtt, amelyet tulajdonosa a "Sport Favorit" klub színeiben nyert el a bécs-mödlingi távon.

A kupa színültig tele volt, és a tábori lelkész manipulációit a következő egyöntetű megjegyzés kísérte, végigfutva a sorokon: - Benyakalta az egészet!

Ez a művelet kétszer megismétlődött. Aztán még egyszer "Imához", a rezesbanda rázendített a "Gotterhalté"-ra, sorakozó és elvonulás.

- Szedje össze ezeket a vacakokat - mondta Švejknek a tábori lelkész, a tábori oltárra mutatva -, hogy visszavihessük oda, ahová valók!

Így hát elindultak a konflisukkal, becsületesen visszaadtak mindent, kivéve az üveg misebort.

És miután hazaértek, s a szerencsétlen konfliskocsist a parancsnokságra irányították a hosszú út viteldíjának behajtása végett, Švejk így szólt a tábori lelkészhez:

- Feldkurát úr, jelentem alássan, a ministráns ugyanolyan felekezetű kell hogy legyen, mint a pap, akinek ministrál?

- Hát persze - felelte a tábori lelkész -, különben nem lenne érvényes a mise.

- Akkor bizony nagy tévedés történt, feldkurát úr kérem - mondta Švejk -, mert én felekezetnélküli vagyok. Hiába, mindig ilyen pechem van.

A tábori lelkész ránézett Švejkre, hallgatott egy darabig, aztán megveregette Švejk vállát, és így szólt. - Megihatja azt a misebort, ami az üvegben maradt, és érezze magát úgy, hogy visszatért az egyház kebelébe.

 

HITVITA

Švejk sokszor napokig nem látta a katonai lelkek pásztorát. A tábori lelkész elég időt talált kötelezettségei mellett a lumpolásra is, és nagyon ritkán járt haza, piszkosan, mosdatlanul, mint egy üzekedő kandúr, amely a háztetőkre szokott kirándulni.

Hazatérésekor - feltéve, ha képes volt kifejezni magát - elalvás előtt még eldiskurálgatott Švejkkel holmi emelkedettebb célokról, a forró áhítatról, a gondolkodás öröméről.

Néha megpróbált versben beszélni, és Heinét idézte.

Švejk még egyszer celebrált tábori misét Otto Katzcal, ezúttal az utászoknál, ahová tévedésből egy másik tábori lelkészt is meghívtak. Ez a lelkiatya egy rendkívül vallásos ember, aki azelőtt hitoktató volt, nagyon elképedt, mikor a kollégája megkínálta egy korty konyakkal Švejk tábori kulacsából, amelyet ilyen vallási műveletekre a derék katona mindig magával vitt.

- Jó márka - mondta a tábori lelkész -, húzzon egyet belőle, aztán menjen haza. Ezt itt majd én egyedül is elintézem, úgyis szabad levegőn akarok lenni, mert máma szörnyen fáj a fejem.

A vallásos tábori lelkész fejcsóválva eltávozott, és Katz, mint mindig, most is ragyogóan teljesítette a feladatát.

Az Úr vérévé ezúttal egy nagyfröccs alakult át, a prédikáció hosszabb lett, és minden harmadik szava ez volt: ésatöbbi vagy persze.

- Katonák, máma ti elindultok a frontra, ésatöbbi. Most forduljatok az úristenhez ésatöbbi, na persze. Nem tudjátok, persze, milyen sors vár rátok, ésatöbbi.

S az "ésatöbbi" és a "persze" tovább mennydörgött az oltárról, váltakozva az istennel és az összes szentekkel.

Buzgalmában és szónoki hevében a tábori lelkész szentté nyilvánította még Savoyai Jenő herceget is, aki majd oltalmazni fogja az utászokat, amikor hidat vernek a folyókon át.

Mindazonáltal a tábori mise a legcsekélyebb zökkenő nélkül zajlott le, kellemes és mulatságos hangulatban. Az utászok remekül szórakoztak.

Hazafelé menet Švejkéket nem akarták felengedni az összecsukható tábori oltárral a villamosra.

- Mindjárt fejbe váglak ezzel a szentséggel - figyelmeztette Švejk a kalauzt.

Mikor végre hazaértek, megállapították, hogy útközben valahol elvesztették a szentségtartót.

- Annyi baj legyen - mondta Švejk -, az őskeresztények szentségtartó nélkül is tudtak szentmisét celebrálni. Ha feladnánk egy apróhirdetést, akkor a becsületes megtaláló még jutalmat kívánna tőlünk. Ha pénzről volna szó, talán egyáltalán nem is akadna becsületes megtaláló, ámbár még vannak ilyen emberek. Minálunk Budějovicében volt az ezrednél egy katona, egy olyan jó marha, hát ez talált egyszer az utcán hatszáz koronát, és bevitte a rendőrségre, és az újságban megírták, hogy becsületes megtaláló, és ezzel borzasztóan blamálta magát. Senki se akart vele szóba állni, és mindenki azt mondta: "Látod, te állat, miféle hülyeségeket csináltál. Most aztán rághatod magadat, amíg élsz, ha még van benned egy csöpp becsület." A babája se akart többet szóba állni vele. Amikor hazament szabadságra, és táncolni ment, a legények emiatt kidobták a kocsmából. Aztán kezdett belebetegedni, az agyára ment a dolog, és a végén a vonat elé vetette magát. Egyszer meg a mi utcánkban egy aranygyűrűt talált egy szabó. Az emberek figyelmeztették, hogy ne vigye be a rendőrségre, de ővele nem lehetett beszélni. És a rendőrségen roppant barátságosan fogadták, hogy állítólag már be is lett jelentve egy briliánsos aranygyűrű elvesztése, aztán megnézték a gyűrűben a követ, és azt mondták neki: "Hallja maga, hisz ez üveg és nem briliáns. Mennyit kapott azért a briliánsért? Ismerjük mi az ilyen becsületes megtalálókat." A végén kiderült, hogy még valaki elvesztett egy aranygyűrűt, hamis briliánssal, valami családi emléket, de azért a szabónak mégis ülni kellett három napot, mert izgalmában hatóság elleni sértést követett el. Aztán megkapta a törvényes jutalmat, tíz százalékot, vagyis egy korona húsz fillért, mert ez a szemét tizenkét koronába került, és ő ezt a törvényes jutalmat az arcába vágta annak az úrnak, mire föl ez feljelentette becsületsértésért, és a szabó még kapott tíz korona bírságot. Aztán fűnek-fának azt mondta, hogy minden becsületes megtaláló huszonötöt érdemel, kékre kell verni, nyilvánosan megbotozni, hogy az emberek okuljanak belőle, és ehhez tartsák magukat. Azt hiszem, hogy a mi szentségtartónkat senki se fogja visszahozni, hiába van rajta a hátán az ezred bélyegzője, mert senki se akar katonai dolgokba keveredni. Inkább a vízbe dobják valahol, csak hogy bajuk ne legyen belőle. Tegnap beszéltem az "Aranykoszorú" kocsmában egy vidéki emberrel, olyan ötvenhat éves lehetett, és ez az ember elment Nová Pakába a járási kapitányságra megkérdezni, hogy miért rekvirálták el neki a bricskáját. Hazafelé menet, hogy kidobták a járási kapitányságról, látott egy trént, amelyik éppen akkor érkezett oda, és megállt a téren. Valami fiatalember a trénből megkérte, hogy vigyázzon egy kicsit a lovakra, mert elmennek konzervet hozni a katonaságnak, és ez a fiatalember nem jött vissza többé. Mikor aztán megindult a trén, velük kellett hogy menjen egészen Magyarországig, ahol aztán ő is megkért valakit, hogy vigyázzon a kocsira, és csak így menekült meg, mert különben levitték volna Szerbiába. Egészen megzavarodva jött haza, és azt mondja, isten őrizz, hogy neki még egyszer dolga legyen valami katonai dolgokkal.

Este látogatójuk érkezett: a vallásos tábori lelkész, aki reggel szintén tábori misét akart celebrálni az utászoknál. Fanatikus ember volt, mindenkit közelebb akart vinni istenhez. Hitoktató korában pofonok segítségével igyekezett kifejleszteni a gyerekek vallásos érzését, és a különböző folyóiratokban időnként kisebb cikkecskék jelentek meg róla, ilyen címekkel: "Egy hitoktató brutalitása", "A pofozó hitoktató". Meg volt győződve róla, hogy a katekizmust legkönnyebben a nádpálca-rendszer segítségével sajátítják el a gyerekek.

Fél lábára sántított egy kicsit, annak következményeképpen, hogy egyszer felkereste egy tanítványának az apja, miután a hitoktató felpofozta a fiút, mert az bizonyos kételyeknek adott kifejezést a szentháromsággal kapcsolatban. Három pofont kapott. Egyet az atyaistenért, egyet a fiúistenért és egyet a szentlélekért.

Ma azért jött el, hogy igaz útra vezérelje kollégáját, Katzot, s a lelkére beszéljen neki. A következő megjegyzéssel fogott hozzá:

- Csodálom, hogy magánál nincs feszület a falon. Hol szokott a breviáriumból imádkozni? Egyetlenegy szentkép se díszíti a szobája falait. Mi van ott az ágya fölött?

Katz elmosolyodott: - Az ottan "Zsuzsanna és a vének", alatta meg az a meztelen nő egy régi ismerősöm. Jobboldalt egy japános képet tetszik látni, amely egy gésa és egy öreg japán szamuráj szexuális aktusát ábrázolja. Nagyon eredeti, nem igaz? A breviáriumot kint tartom a konyhában. Švejk, hozza be, és nyissa ki a harmadik oldalon.

Švejk kiment, s a konyhából egymás után három pukkanás hallatszott, amint három borosüvegből kihúzta a dugót.

A vallásos tábori lelkész teljesen elképedt, amikor az asztalon megjelent a három üveg.

- Egészen könnyű misebor, kollégám - mondta Katz -, nagyon jó minőség, rizling. Az íze hasonlít a moselire.

- Nem iszom - jelentette ki makacsul a vallásos tábori lelkész -, azért jöttem, hogy a lelkére beszéljek magának.

- Jó, de még kiszárad a torka, kolléga úr - mondta Katz -, igyon csak, és én hallgatom. Nekem nagyon összeférhető természetem van, és szívesen meghallgatom az ellenvéleményeket is.

A vallásos tábori lelkész ivott egy kicsit, és tágra meresztette a szemét.

- Fene jó bor, nem igaz, kolléga úr?

- Úgy látom, ön káromkodik - mondta komoran a fanatikus.

- Szokás kérdése - felelte Katz -, néha még istenkáromláson is rajtakapom magam. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak. Biztosíthatom önt, hogy néha még ilyeneket is mondok: az istenfáját, a hétszentségit, azt a szűzmáriáját. Azt hiszem, ha majd ön is olyan régóta lesz a katonaságnál, mint én, akkor éppen így bele fog szokni. Egyáltalán nem nehéz vagy fáradságos dolog, és mihozzánk lelkiatyákhoz nagyon közel is áll: az isten, a szentség, a Szűzmária, ugye milyen szépen és szakszerűen hangzik? Igyék, kolléga úr.

A volt hitoktató gépiesen ivott. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit, de nem tud. Próbálta összeszedni a gondolatait.

- Kolléga úr - folytatta Katz -, fel a fejjel, ne üljön itt olyan szomorúan, mintha öt perc múlva az akasztófára kellene mennie. Hallottam önről, hogy egyszer pénteken tévedésből sertéskotlettet evett a vendéglőben, mert azt tetszett hinni, hogy csütörtök van, és aztán a klozetton meg tetszett piszkálni a torkát az ujjával, hogy kijöjjön az egész, mert azt tetszett hinni, hogy isten különben elpusztítja önt. Én nem félek attól, hogy böjtidőben húst egyek, és a pokoltól sem félek. Pardon, parancsoljon inni. No, most már jobban érzi magát? Vagy talán haladó nézeteket vall a pokolról, és a korszellemhez meg a reformistákhoz igazodik? Szerintük a pokolban most már nem olyan közönséges kénes üstök vannak a szerencsétlen bűnösök számára, hanem magasnyomású Papin-féle fazekak, a bűnösöket margarinban sütik, a nyársak elektromos úton működnek, a bűnösökön sok millió évig úthengerlő gépek járnak, a fogcsikorgatásról fogászok gondoskodnak különleges műszerekkel, az üvöltést gramofonra veszik, és a lemezeket felküldik a paradicsomba az igaz lelkek mulattatására. A paradicsomban kölnivíz-spriccelő gépek működnek, és a filharmónia olyan sokáig játssza Brahmsot, hogy az ember inkább a pokolba vagy a purgatóriumba kívánkozik. Az angyaloknak repülőgép-propeller van a fenekükben, hogy ne dolgozzák magukat agyon a szárnyukkal. Igyon, kolléga úr. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak, úgy látom, nem érzi egészen jól magát.

Miután felocsúdott, a vallásos tábori lelkész ezt suttogta:

- A vallásosság ésszerű meggondolásból fakad. Aki nem hisz a szentháromság létezésében...

- Švejk - szakította félbe Katz -, töltsön a feldkurát úrnak még egy konyakot, hogy magához térjen. Meséljen neki valamit, Švejk.

- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem - kezdte Švejk -, volt egyszer Vlašimban egy esperes, és amikor ennek megszökött az öreg házvezetőnője egy legénnyel meg a pénzével, akkor egy takarítónőt fogadott. És ez az esperes öreg fejjel elkezdte tanulmányozni Szent Ágostont, akire azt mondják, hogy a szentatyák közé tartozik, és azt olvasta nála, hogy aki az ellenlábasokban[72] hisz, az el van kárhozva. Erre hívja a takarítónőjét, és azt mondja neki: "Ide hallgasson, maga egyszer azt mesélte nekem, hogy a maga fia géplakatos, és hogy kivándorolt Ausztráliába. Akkor pedig az ellenlábasok között van, és Szent Ágoston kimondta, hogy aki az ellenlábasokban hisz, annak el kell kárhoznia." - "Főtisztelendő úr kérem, mondja erre az a nő, de hiszen az én fiam levelet és pénzt is küld nekem Ausztráliából." - "Az az ördög szemfényvesztése, mondta az esperes úr, Szent Ágoston szerint nincs is semmilyen Ausztrália, magát csak az Antikrisztus hitegeti." Vasárnap aztán a nyilvánosság előtt kiátkozta ezt az asszonyt, és azt kiabálta, hogy Ausztrália nem létezik. Úgyhogy a templomból egyenesen a bolondokházába vitték. Még sokan odavalók volnának. Az Orsolyáknak van a kolostorukban egy kis üvegük a Szűzmária tejéből, amivel a Jézuskát szoptatta, és a benešovi árvaházban, amikor lourdes-i csodavizet vittek oda, az árvák olyan hasmenést kaptak tőle, amilyet még nem látott a világ...

A vallásos tábori lelkésznek karikák kezdtek táncolni a szeme előtt, s csak egy újabb konyaktól tért magához, ez aztán a fejébe is szállt.

Hunyorogva megkérdezte Katztól: - Maga nem hisz Szűzmária szeplőtelen fogantatásában, nem hiszi, hogy keresztelő Szent János hüvelykujja, amit a piaristáknál őriznek, valódi? Hisz maga egyáltalán az Úristenben? És ha nem hisz, akkor miért ment tábori lelkésznek?

- Kedves kollégám - felelte Katz, bizalmasan megveregetve a vendég vállát -, amíg az állam be nem látja, hogy a katonáknak, mielőtt kimennek meghalni a csatatérre, semmi szükségük sincs az isten áldására, addig a tábori lelkészség nagyon tisztességesen honorált foglalkozás marad, és az embernek nem kell megszakadni bele. Sokkal jobb ez nekem, mint a gyakorlótéren futkosni vagy hadgyakorlatokra járni. Akkoriban folyton parancsokat kaptam a feljebbvalóimtól, most meg azt csinálok, amit akarok. Olyasvalakit képviselek, aki nem is létezik, és magam játszom az isten szerepét. Ha nem akarok valakit feloldozni a bűnei alól, hát nem oldozom fel, még ha térden állva könyörögne, akkor se. De különben se akad sok ilyen hülye, azt a hétszentségit.

- Én szeretem az Úristent - jelentette ki a vallásos tábori lelkész, és elkezdett csuklani -, én nagyon szeretem őtet. Adjon egy kis bort. Én tisztelem az Úristent - folytatta aztán -, nagyon tisztelem és becsülöm. Senkit se tisztelek úgy, mint őtet.

Öklével az asztalra csapott, hogy az üvegek táncolni kezdtek: - Isten egy nemes jellem, egy emelkedett dolog. Ő minden ügyében a legbecsületesebben jár el. Ő egy napfényes tünemény, ezt senki se fogja kiverni belőlem. És Szent Józsefet is tisztelem, az összes szenteket tisztelem, csak Szent Szerapiont nem. Mert olyan csúnya neve van.

- Kérvényezhetné a névváltoztatását - jegyezte meg Švejk.

- Szent Ludmillát is szeretem és Szent Bernátot is - folytatta a volt hitoktató -, mert ő sok vándort megmentett Szentgotthárdban. Egy konyakosüveg van a nyakába akasztva, és úgy keresi a behavazott embereket.

A beszélgetés új irányba fordult. A vallásos tábori lelkész kezdett összehordani hetet-havat:

- Az aprószenteket is becsülöm, december huszonnyolcadikán van a napjuk, és a Heródest gyűlölöm. Mikor alszik a tyúk, nem kaphattok friss tojást.

Kitört belőle a nevetés, majd énekelni kezdett: - Szent Úristen, szent, hatalmas.

De nyomban félbeszakította magát, Katzhoz fordult, felállt, és élesen megkérdezte:

- Maga nem hiszi, hogy augusztus tizenötödike Mária Mennybemenetelének a napja?

Teljes gőzzel folyt a mulatság. Újabb palackok kerültek elő, és Katz időnként felkiáltott: - Mondd, hogy nem hiszel az Úristenben, különben nem töltök neked.

Úgy látszott, mintha visszatérne az őskeresztények üldözésének kora. A volt hitoktató rázendített egy dalra, amit a vértanúk énekelhettek a római arénákban, s aztán felordított: - Hiszek az Úristenben, nem tagadom meg őtet! Nem kell a borod! Én is küldhetek borért, ha akarok.

Végül is ágyba fektették. Mielőtt elaludt volna, így szólt, esküre emelve a jobb kezét: - Hiszek az atya, fiú és szentlélek istenben. Adjatok egy breviáriumot!

Švejk a kezébe nyomott valami könyvet, ami az ágy melletti asztalkán hevert, s így a vallásos tábori lelkész Boccaccio Dekameronját szorongatva merült álomba.

 

ŠVEJK FELADJA AZ UTOLSÓ KENETET

Otto Katz tábori lelkész búbánatosan üldögélt egy körlevél fölé hajolva, amelyet éppen hazahozott a kaszárnyából. Ez a körlevél a hadügyminisztériumnak egy bizalmas leirata volt:

"A hadügyminisztérium a háború időtartamára felfüggeszti a hadsereg tagjainak utolsó kenettel való ellátására vonatkozó rendelkezéseket, és a következő utasításokat állapítja meg a katonai lelkészek számára:

1. A fronton az utolsó kenet mellőzendő.

2. A súlyos betegek és sebesültek nem nyerhetnek engedélyt arra, hogy az utolsó kenet felvétele végett visszatérjenek a hátországba. A katonai lelkészek kötelesek az ilyen egyéneket azonnal átadni az illetékes hatóságoknak további eljárás céljából.

3. A hátországbeli katonai kórházakban az utolsó kenet csoportosan adandó ki, a katonai orvosok szakvéleménye alapján, amennyiben az utolsó kenet nem olyan jellegű, hogy az illető katonai intézmény akadályoztatva lenne általa.

4. Rendkívüli esetekben a hátországbeli katonai kórházak parancsnoksága egyes egyéneknek is engedélyt adhat az utolsó kenet felvételére.

5. A katonai lelkészek kötelesek a katonai kórházak parancsnokságának felhívására feladni az utolsó kenetet azoknak, akiket a parancsnokság erre javasol."

Aztán a tábori lelkész elolvasott még egy utasítást, amelyben közlik vele, hogy másnap el kell mennie a Károly téri katonai kórházba, feladni az utolsó kenetet néhány súlyos sebesültnek.

- Ide hallgasson, Švejk - kiáltotta a tábori lelkész -, hát nem disznóság ez? Mintha egész Prágában én volnék az egyetlen tábori lelkész. Miért nem küldik oda azt a vallásos papot, aki a múltkor itt aludt nálunk. Most mehetünk a Károly térre az utolsó kenettel. Már el is felejtettem, hogy hogy kell csinálni.

- Hát akkor vásároljunk egy katekizmust, feldkurát úr, abban benne lesz - mondta Švejk -, az olyan, mint egy idegenvezető a lelkipásztorok részére. Az Emauzi-kolostorban dolgozott egyszer egy segédkertész, és amikor ez be akart lépni a laikusok rendjébe, hogy csuhát kapjon, és ne kellessen neki a saját ruháját koptatni, ő is katekizmust kellett hogy vásároljon, és meg kellett tanulnia belőle, hogy hogy kell keresztet vetni, hogy egyes-egyedül ki maradt megmentve az eredendő bűntől, hogy mi az a tiszta lelkiismeret, és más ilyen apróságokat, és aztán suttyomban eladta a fele uborkát a kolostor kertjéből, és így nagy botránnyal ki kellett hogy menjen a kolostorból. Mikor találkoztam vele, azt mondja nekem: "Az uborkát katekizmus nélkül is el tudom adni."

Miután Švejk meghozta az újonnan vásárolt katekizmust, a tábori lelkész belelapozott, és azt mondta: - Nahát, az utolsó kenetet csakis pap adhatja fel, méghozzá kizárólag csak a püspöktől megszentelt olajjal. Na látja, Švejk, maga egyedül nem adhatja fel az utolsó kenetet. Olvassa csak fel nekem, hogy az utolsó kenetet hogy kell feladni.

Švejk olvasni kezdte: - A következőképpen: a pap sorra bekeni a beteg egyes érzékszerveit, miközben így imádkozik: "E szent kenet révén és az ő végtelen irgalmából bocsássa meg neked Isten mindazt a bűnt, amit látással, hallással, szaglással, ízleléssel, beszéddel, tapintással és járással elkövettél."

- Nahát, Švejk - szólt közbe a tábori lelkész -, kíváncsi volnék rá, hogy az ember milyen bűnt követhet el tapintással, meg tudná ezt magyarázni nekem?

- Nagyon sok mindent, feldkurát úr, például ha idegen zsebekben tapogat vagy táncmulatságon, hiszen tetszik tudni, hogy ott mik szoktak lenni.

- És a járással, Švejk?

- Ha úgy tesz, mintha sánta volna, hogy az emberek könyörüljenek meg rajta.

- És a szaglással?

- Ha nem tetszik neki valami büdösség.

- És az ízleléssel, Švejk?

- Ha nagyon rájön az ízére valaminek.

- És a beszéddel?

- Az már egybe van a hallással, feldkurát úr. Ha valaki nagyon sokat locsog, és egy másik hallgatja.

E filozófiai elmefuttatás után a tábori lelkész elhallgatott, majd így szólt: - Na, szóval kell nekünk egy kis püspökileg szentelt olaj. Fogja, itt van tíz korona, vegyen egy üveggel. A katonai intendantúrán valószínűleg nem tartanak ilyen olajat.

Švejk tehát útra kelt, hogy püspökileg szentelt olajat szerezzen. Az ilyesmi nehezebb feladat, mint az élet vizének keresése Božena Nĕmcová meséiben.

Bement néhány drogériába, de amint kimondta, hogy: "Kérek egy kis üveg püspökileg szentelt olajat", az egyik helyen harsány nevetés volt a válasz, másutt pedig rémülten a pult alá bújtak. Švejk közben rendkívül komoly képet vágott.

Aztán úgy gondolta, hogy szerencsét próbál a patikákban is. Az első patikában a laboránssal vezettették ki az utcára. A másodikban telefonálni akartak a mentőkért, és a harmadikban azt mondta neki az üzletvezető, hogy a Hosszú úton a Polák cégnek, amely kencével és lakkal kereskedik, bizonyára lesz raktáron a kívánt olajból.

A Polák cég a Hosszú úton valóban agilis cég volt. Egyetlenegy vevőt sem engedett el kielégítetlenül. Ha valaki netalán kopaíva-balzsamot kért, terpentint töltöttek a flaskájába, és az is jó volt.

Amikor Švejk belépett, és püspökileg szentelt olajat kért tíz koronáért, a főnök odaszólt a segédnek: - Tauchen úr, mérjen ki tíz deka hármas számú kenderolajat.

És a segéd, miközben papirosba csavarta az üveget, kifogástalan üzleti modorban így szólt Švejkhez: - Príma minőség, ha esetleg ecsetet, lakkot vagy firnájszt parancsolna, méltóztassék bizalommal fordulni hozzánk. Nálunk a legszolidabb kiszolgálást tetszik találni.

Közben a tábori lelkész a katekizmust forgatva, megpróbálta felfrissíteni azokat az ismereteit, amelyek papnövendék korában nem ragadtak meg az emlékezetében. Különösen tetszett neki, és jóízű nevetést váltott ki belőle néhány rendkívül szellemdús mondat: "Az ťutolsó kenetŤ elnevezés onnan ered, hogy ez a kenet rendszerint az utolsó mindazon szent kenetek közül, amelyeket az egyház felad az embernek."

Vagy: "Az utolsó kenetet felveheti minden katolikus keresztény, aki veszedelmesen megbetegedett, és már eszméletre tért."

"A betegnek, amennyiben lehetséges, addig kell felvennie az utolsó kenetet, ameddig még teljes öntudatánál van."

Aztán megjött egy ordonánc, s levelet hozott, melyben közlik a tábori lelkésszel, hogy másnap a kórházban az utolsó kenet feladásánál jelen lesz a "Katonák vallási nevelését ápoló arisztokrata hölgyek szövetsége" is.

Ez a szövetség hisztérikus vénasszonyokból állt, s a kórházakban szentképeket osztogatott a katonáknak, továbbá füzeteket egy katolikus katonáról, aki meghal a császár őfelségéért. E füzeteknek színes borítólapjuk volt, mely a csatateret ábrázolta. A képen emberek és lovak hullái hevernek szanaszét, azonkívül felborult muníciós szekerek és ágyúk, az égre meredő lafettákkal.[73] A láthatáron egy falu ég, srapnelek robbannak, az előtérben egy haldokló katona fekszik, a lába le van tépve, egy angyal hajol fölébe, és koszorút nyújt neki, melynek szalagján a következő felirat áll: "Még ma velem leszel a paradicsomban." És a haldokló átszellemülten mosolyog, mintha fagylalttal kínálnák.

Miután Otto Katz elolvasta a levelet, köpött egyet, és azt gondolta magában: "Na, jó kis napom lesz holnap."

Még az Ignác-templomból ismerte ezt a bagázst - mert így nevezte őket -, amikor évekkel azelőtt ott prédikált a katonaságnak. Akkoriban még nagy súlyt vetett a prédikációira, és a "Szövetség" az ezredes mögött szokott ülni. Két piros ruhás, rózsafüzéres, égimeszelő nőszemély egyszer odament hozzá a prédikáció után, és két óra hosszat mesélt neki a katonák vallási neveléséről, úgyhogy Katz a végén dühbe gurult, és azt mondta: - Bocsánat, hölgyeim, de a kapitány úr vár egy parti ferblire.

- Hát olajunk az már van - jelentette ünnepélyesen Švejk, miután visszatért a Polák cégtől -, hármas számú kenderolaj, príma minőség, bekenhetünk vele egy egész zászlóaljat. Nagyon szolid cég. Firnájszt, lakkot és ecsetet is árul. Már csak egy csengő hiányzik.

- Minek az a csengő, Švejk?

- Muszáj, hagy csengessünk az úton, hogy az emberek levegyék a kalapjukat, amikor az Úristennel megyünk, feldkurát úr kérem, ezzel a hármas számú kenderolajjal. Azt így kell csinálni, és már voltak sokan, akik fütyültek rá, és lecsukták őket, mert nem vették le a kalapjukat. Žizkovban egyszer a plébános elvert egy vak embert, mert ez nem köszönt egy ilyen alkalommal, és még le is csukták, mert a bíróságon rábizonyították, hogy nem süketnéma, csak vak, és hallotta a csengőt, és mégse vette, le a kalapját, amivel megbotránkozást keltett, pedig éjszaka volt. Ezt úgy kell csinálni, mint Úrnapján. Máskor az emberek le se köpnének bennünket, és most kalapot fognak emelni. Úgyhogy én máris mennék érte, feldkurát úr kérem, ha meg tetszik engedni.

Švejk megkapta az engedélyt, és egy fél óra múlva már hozta is a csengőt.

- A "Kiskereszthez" címzett vendégfogadó bejárati ajtajáról van - mondta -, öt percig kellett hogy féljek miatta, és előtte sokáig kellett várjak, mert mindig jött valaki.

- Lemegyek a kávéházba, Švejk, ha keresne valaki, várjon meg.

Körülbelül egy óra múlva beállított egy ősz hajú, merev tartású és szigorú tekintetű idősebb úr.

Egész külsejéről harag és felháborodás sugárzott. Olyan pillantásokat lövellt, mintha a sors azért küldte volna, hogy elpusztítsa nyomorult bolygónkat, s azután a nyomait is kiirtsa a világegyetemből.

Élesen, szárazon és szigorúan beszélt: - Nincs itthon? Valami kávéházba ment? Hogy várjam meg? Jó, várni fogok akár reggelig. Kávéházra van pénze, de az adósságait megfizetni, azt nem. Egy pap, pfuj!

És kiköpött a konyhában.

- Uram, ne köpködjön itt nekem! - szólt rá Švejk, érdeklődéssel figyelve az idegen urat.

- Csak azért is köpök még egyet, tessék - mondta makacsul a szigorú úr -, hogy nem szégyelli magát! Katonai lelkész, szégyen, gyalázat!

- Ha maga egy művelt ember - figyelmeztette Švejk -, akkor leszokik arról, hogy idegen lakásokban köpködjön. Vagy azt hiszi, hogy azért, mert világháború van, már mindent megengedhet magának? Viselje magát tisztességesen, nem pedig úgy, mint egy csavargó. Viselkedjen finoman, beszéljen illedelmesen, és ne randalírozzon, mint egy vadember, maga hülye civil.

A szigorú úr felállt a székről, és izgalmában remegve kiabálni kezdett: - Hogy merészeli, még hogy nem vagyok rendes ember, hát akkor mi vagyok, hallja...

- Egy szarházi - felelte Švejk, egyenesen a szemébe nézve -, úgy köpdös itt a földre, mintha a villamoson volna vagy a vonaton, vagy valami nyilvános helyiségben. Mindig csodálkoztam, hogy miért lóg mindenütt olyan cédula, hogy a földre köpni tilos, és most látom, hogy maga miatt. Úgy látom, hogy magát már nagyon jól ismerik mindenütt.

A szigorú úrnak elváltozott az arcszíne, és különböző szitkok özönével próbált válaszolni, amelyek éppen úgy illették Švejket, mint a tábori lelkészt.

- Befejezte már a szónoklatát - kérdezte Švejk (miután utoljára is elhangzott, hogy "gazemberek mind a ketten: amilyen a gazda, olyan a szolga") -, vagy ki akarja még egészíteni valamivel, mielőtt leröpül a lépcsőn?

Mivel a szigorú úr olyannyira kimerült, hogy már egyetlen valamirevaló káromkodás se jutott az eszébe, s így elhallgatott, Švejk úgy vélte, hogy hiába is várna valamilyen kiegészítésre.

Kinyitotta tehát az ajtót, odaállította a szigorú urat arccal a folyosó felé, s az ezután következő rúgásért nem kellett volna szégyenkeznie a világbajnokságért küzdő futballcsapat legjobb csatárának sem.

S a szigorú urat egészen a lépcső aljáig kísérte Švejk hangja:

- Legközelebb, ha rendes emberekhez megy látogatóba, maga is viselkedjen rendesen.

A szigorú úr sokáig járkált az ablak alatt, és várta a tábori lelkészt.

Švejk kinyitotta az ablakot, s figyelte.

Végül is a vendég nem várt hiába, mert a tábori lelkész megjött, felhozta a szigorú urat, és leültette magával szemben.

Švejk némán behozott egy köpőcsészét, és letette a vendég elé.

- Mit csinál maga, Švejk?

- Feldkurát úrnak jelentem alássan, hogy itt már volt egy kis differencia ezzel az úrral a padlóraköpés miatt.

- Hagyjon most minket, Švejk, van valami elintéznivalónk egymással.

Švejk szalutált. - Feldkurát úrnak jelentem alássan, hogy most hagyom a feldkurát úrékat.

Kiment a konyhába, s bent a szobában igen érdekes párbeszéd kezdődött.

- Ön ugyebár azért jött, hogy pénzt kapjon a váltójára, ha nem csalódom? - kérdezte vendégétől a tábori lelkész.

- Igen, és remélem...

A tábori lelkész felsóhajtott.

- Az ember gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy nem marad egyebe, csak a remény. Milyen gyönyörű is a "remény" szócska azon a háromlevelű lóherén, amely kiemeli az embert az élet káoszából: "Hit, remény, szeretet."

- Remélem, tábori lelkész úr, hogy az az összeg...

- Kétségkívül, tisztelt uram - szakította félbe a tábori lelkész -, ismételten közölhetem önnel, hogy a "remény" szó megerősíti az embert az élettel vívott harcában. Ön se veszítse el a reményét. Milyen gyönyörű dolog, ha az embernek van egy határozott ideálja, ha ártatlan és tiszta lelkű teremtmény, aki pénzt ad kölcsön váltóra, és reméli, hogy időben visszakap mindent. Remélni, szüntelenül remélni, hogy én visszafizetek önnek ezerkétszáz koronát, amikor összesen száz sincs a zsebemben.

- Ön tehát... - dadogta a vendég.

- Igen, én tehát - felelte a tábori lelkész.

A vendég arca ismét dühös és felháborodott kifejezést öltött.

- Uram, ez csalás - mondta felállva.

- Nyugodjon meg, tisztelt uram...

- Csalás - kiáltotta makacsul a vendég -, maga visszaélt a bizalmammal.

- Uram - mondta a tábori lelkész -, önnek határozottan jót fog tenni egy kis levegőváltozás. Idebent nagyon fülledt a levegő.

- Švejk - kiáltott ki a konyhába -, a vendég úr szeretne kimenni a friss levegőre.

- Feldkurát úrnak jelentem alássan - kiáltott vissza Švejk -, ezt az urat én már egyszer kidobtam.

- Megismételni - hangzott a parancs, amit a derék katona gyorsan és határozottan végre is hajtott.

- Nagyon is jól tettük, feldkurát úr, kérem - mondta Švejk, amikor visszatért a folyosóról -, hogy hamar végeztünk vele, mielőtt még valami rumlit csinált volna itt nekünk. Malešicében volt egy kocsmáros, egy bibliás ember, aki mindenre tudott egy idézetet a szentírásból, és ha ez ráhúzott valakire a bikacsökkel, mindig azt mondta: "Aki megtartóztatja az ő vesszejét, gyűlöli az ő fiát; aki pedig szereti azt, idején megkeresi őt fenyítékkel, majd adok én neked verekedni itt a kocsmában."

- Látja, Švejk, hogy jár az ilyen ember, aki nem tiszteli a papot - nevetett a tábori lelkész -, már Aranyszájú Szent János megmondta: "Aki a papot tiszteli, Krisztust tiszteli, aki bántalommal illeti a papot, Krisztus urunkat illeti bántalommal, mivel a pap az ő helytartója." Holnapra alaposan fel kell készülnünk. Csináljon sonkás rántottát, főzzön egy bordói puncsot, azután pedig átadjuk magunkat a meditációnak, mert amint az esti imádságban is meg vagyon írva: "Eltávolította e hajlék felől az Úr irgalma a gonosznak minden ostromát."

Vannak a világon állhatatos emberek, s ezek közé tartozott az a férfiú is, akit már kétszer dobtak ki a tábori lelkész lakásából. Éppen elkészült a vacsora, amikor csengettek. Švejk kiment ajtót nyitni, nemsokára visszatért, és jelentette: - Megint itt van, feldkurát úr, kérem. Egyelőre bezártam a fürdőszobába, hogy nyugodtan vacsorázhassunk.

- Nem járt el helyesen, Švejk - mondta a tábori lelkész -, vendég a házban, isten a házban. A régi időkben torzszülöttekkel mulattatták magukat a lakomázók. Hozza ide, hadd szórakozzunk.

Švejk csakhamar visszatért az állhatatos férfiúval, aki nagyon komoran nézett maga elé.

- Foglaljon helyet - üdvözölte barátságosan a tábori lelkész -, éppen a vacsora végén járunk. Az előbb homárt ettünk, aztán lazacot, most pedig egy kis sonkás rántottát. Hja, így falatozik az, akinek van hitele.

- Remélem, nem azért vagyok itt, hogy tréfáljanak velem - mondta a komor férfiú -, ma már harmadszor vagyok itt. Remélem, hogy most minden tisztázódik.

- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem - szólt közbe Švejk -, hogy ez egy elpusztíthatatlan alak, mint a libeňi Boušek. Őt egy este tizennyolcszor dobták ki az "Exner"-ből, és mindig visszament, hogy ottfelejtette a pipáját. Bemászott az ablakon, az ajtón, a falon át a kerthelyiségbe, a pincén keresztül a söntésbe, és talán még a kéményen is leereszkedett volna, ha a tűzoltók le nem szedik a háztetőről. Olyan kitartó volt, hogy miniszter vagy képviselő is lehetett volna belőle. Aztán adtak neki, amit tudtak.

Az állhatatos férfiú, mintha nem is hallaná Švejk szavait, makacsul ezt hajtogatta: - Tiszta vizet akarok önteni a pohárba, és követelem, hogy hallgassanak meg.

- Az ön óhaja parancs - mondta a tábori lelkész -, beszéljen, tisztelt uram. Beszéljen olyan sokáig, ameddig csak akar, és mi közben elköltjük estebédünket. Remélem, hogy ez nem fogja zavarni önt előadásában. Švejk, jöhet a következő fogás.

- Amiként ön is jól tudja - kezdte az állhatatos férfiú -, tombol a háború. A szóban forgó összeget még a háború előtt adtam önnek kölcsön, és ha nem volna háború, nem sürgetném a visszafizetését. Most azonban igen szomorú tapasztalataim vannak.

Kivett egy noteszt a zsebéből, és így folytatta: - Itt minden fel van írva. Janata főhadnagy hétszáz koronámmal tartozott, és vette magának a bátorságot, hogy elessen a Drinánál. Prášek hadnagy fogságba esett az orosz fronton, és kétezer koronámmal tartozik. Wichterle kapitány, aki ugyanekkora összeggel adósom, a saját katonáival lövette magát agyon Ravaruszkánál. Machek főhadnagy hadifogoly Szerbiában, ezerötszáz koronámmal tartozik. Még vannak itt ilyenek többen. Az egyik elesik a Kárpátokban a kifizetetlen váltómmal, a másik hadifogoly lesz, a harmadik megfullad nekem Szerbiában, a negyedik meghal egy magyarországi kórházban. Most már megértheti a félelmemet, hogy ez a háború tönkretesz, ha nem leszek energikus és kérlelhetetlen, ön erre azt felelheti, hogy önt nem fenyegeti semmiféle közvetlen veszedelem. Nézzen ide, kérem.

A tábori lelkész orra alá dugta a noteszét: - Látja: Matyᚠtábori lelkész, Brnóból, most egy hete halt meg egy járványkórházban. A hajamat tudnám kitépni. Az ezernyolcszáz koronámat nem fizeti meg, és akkor elmegy a kolerás barakkba feladni az utolsó szentséget egy alaknak, akihez a világon semmi köze nem volt.

- Csak a kötelességét teljesítette, kedves uram - mondta a tábori lelkész -, holnap én is megyek feladni az utolsó kenetet.

- És szintén a kolerás barakkba - jegyezte meg Švejk -, maga is velünk jöhet, hogy lássa, mi az az önfeláldozás.

- Tábori lelkész úr - mondta az állhatatos férfiú -, higgye el, hogy kétségbeesett helyzetben vagyok. Azért folyik ez a háború, hogy kipusztítsa a világból az összes adósaimat?

- Majd ha magát is behívják, és maga is kimegy a harctérre - jegyezte meg ismét Švejk -, akkor majd celebrálunk egy szentmisét a feldkurát úrral, hogy a mennybéli Úristen kegyeskedjék magát mindjárt az első gránáttal széttépetni.

- Uram, ez komoly dolog - mondta az elpusztíthatatlan férfiú a tábori lelkésznek -, kérem, ne engedje beavatkozni a szolgáját az ügyeinkbe, hogy minél hamarabb végezhessünk.

- Engedelmet, feldkurát úr, kérem - mondta Švejk -, tényleg méltóztassék megparancsolni nekem, hogy ne avatkozzak bele a feldkurát úr ügyeibe, mert különben én tovább is védelmezni fogom a feldkurát úr érdekeit, ahogy egy rendes katonához illik és való. Ennek az úrnak nagyon is igaza van, ő szeretne egyedül kimenni innét. Én se szeretem a jeleneteket, mert én egy társaságbeli ember vagyok.

- Švejk, engem már kezd untatni a dolog - mondta a tábori lelkész, mintha nem is volna tudomása a vendég jelenlétéről -, azt hittem, hogy ez az ember szórakoztatni fog bennünket, hogy elmesél egynéhány viccet, ő meg azt kívánja, hogy parancsoljam meg magának, hogy ne avatkozzék bele, pedig magának már kétszer volt vele dolga. Késő este, amikor ilyen fontos vallási feladatok állnak előttem, amikor minden gondolatomat az Úr felé kell fordítanom, akkor ő valami hülye históriával jön nekem, és azt a rongyos ezerkétszáz koronát emlegeti, eltérít a lelkiismeretvizsgálattól, az Úristentől, és mindenáron azt akarja, hogy mondjam meg neki még egyszer, hogy nem adok neki semmit. Én nem akarok többet beszélni vele, mert még elrontaná nekem ezt az áhítatos estét. Mondja meg neki maga, Švejk: a feldkurát úrtól nem kap semmit.

Švejk a vendég fülébe ordítva, teljesítette a parancsot.

Az állhatatos vendég azonban továbbra is ülve maradt.

- Švejk - szólt a tábori lelkész -, kérdezze meg tőle, mit gondol, meddig fogja még itt rontani a levegőt?

- Nem mozdulok innét, amíg meg nem kapom a pénzemet - jelentette ki makacsul az elpusztíthatatlan vendég.

A tábori lelkész felállt, az ablakhoz ment, s azt mondta: - Ebben az esetben átadom őt magának, Švejk. Csináljon vele, amit akar.

- Jöjjön, uram - mondta Švejk, megragadva a kéretlen vendég vállát -, három az igazság.

S gyorsan és elegánsan végrehajtotta a rábízott műveletet, miközben a tábori lelkész egy gyászindulót dobolt az ablakon.

A meditációnak szentelt este több fázison ment át. A tábori lelkész oly buzgón és áhítatosan igyekezett egyesülni Istennel, hogy még éjjel tizenkettőkor is harsogott lakásában a nóta:

Elmasíroztunk, komám,
sírt utánunk minden lány...

Vele dalolt Švejk is, a derék katona.


A katonai kórházban ketten kívánták felvenni az utolsó szentséget. Egy öreg őrnagy és egy bank cégvezetője, aki tartalékos tiszt volt. Mindketten golyót kaptak a hasukba a Kárpátokban, és egymás mellett feküdtek. A tartalékos tiszt azért tartotta kötelességének, hogy felvegye a haldoklók szentségét, mert a feljebbvalója mindenáron részesülni akart az utolsó kenetben. A tartalékos tiszt úgy vélte, hogy függelemsértést követne el, ha nem kenetné meg magát ő is. A vallásos őrnagy ravaszságból kérte a szentséget, mert azt hitte, hogy a betegek meggyógyulnak egy buzgó imától. Az utolsó kenet előtti éjszaka azonban mindketten meghaltak, s amikor reggel a tábori lelkész Švejk társaságában beállított, már fekete arccal feküdtek a lepedő alatt, mint általában azok, akiknek a halálát fulladás okozta.

- Milyen nagy felhajtást csináltunk, feldkurát úr, kérem, és most ezek elrontották az egészet - mérgelődött Švejk, amikor az irodában közölték velük, hogy a két betegnek már semmire sincs szüksége.

S igaz is volt, hogy nagy felhajtást csináltak. Konflison jöttek, Švejk szüntelenül csengetett, a tábori lelkész kézben tartotta a szalvétába csomagolt olajosüveget, s komoly képpel megáldotta vele a járókelőket, akik levették a kalapjukat.

Igaz, nem akadt sok hívőjük, habár Švejk mindent elkövetett, hogy éktelen zenebonát csapjon a csengőjével.

Néhány ártatlan gyermek utánaeredt a konflisnak, az egyik hátul felkapaszkodott a kocsira, s közben a többiek kórusban kiabálták: - Ott lóg a kocsin, ott lóg a kocsin.

Švejk pedig csengetett mindenhez, a kocsis hátra-hátravágott az ostorával, a Vodička utcán egy házmesterné, a Mária-kongregáció tagja, loholva utolérte a konflist, futtában megáldatta magát, keresztet vetett, s aztán kiköpött: - Úgy rohangásznak az Úristennel, mint az ördögök. Még tüdőgyulladást kap az ember! - s lihegve visszatért eredeti helyére.

A csengőhang leginkább a konflis gebéjét nyugtalanította; nyilván felébresztett benne valami régmúlt emléket, mert a ló állandóan hátrafordult, és időnként megpróbált táncra perdülni a kövezeten.

Ez volt tehát a nagy felhajtás, amelyről Švejk beszélt. A tábori lelkész közben átment a gazdasági irodába, elintézni az utolsó kenet pénzügyi oldalát, s már ki is számította a számvivő őrmesternek, hogy a katonai kincstár százötven koronával tartozik neki a szentelt olajért és az útért.

Majd egy kis veszekedésre került sor a kórház parancsnoka és a tábori lelkész között; ennek folyamán a tábori lelkész néhányszor ököllel az asztalra csapott, és így fejtette ki álláspontját: - Nagyon téved, kapitány úr, ha azt hiszi, hogy az utolsó kenet ingyen van. Mikor egy dragonyostisztet kikomandíroztatnak a méntelepre a lovakhoz, ő is kap napidíjat, őszintén sajnálom, hogy ez a két ember nem várta meg az utolsó kenetet. Akkor ötven koronával többet számíthatnék.

Švejk közben lent várt az őrség szobájában a szenteltolajos üveggel, amely nagyban felkeltette a katonák érdeklődését.

Valaki úgy vélte, hogy ezzel az olajjal nagyon jól lehetne fegyvert és szuronyt pucolni.

Egy fiatal katona, a Cseh-Morva fennsíkról, aki még hitt az Atyaúristenben, megkérte a többieket, hogy ne ejtsenek szót az ilyen dolgokról, és ne tegyék vita tárgyává a szent titkokat. Remélnünk kell, keresztényhez illően.

Egy öreg tartalékos ránézett a tejfelesszájúra, és azt mondta:

- Szép kis remény, hogy a srapnel letépi a fejedet. Mivelünk ki van tolva. Egyszer eljött hozzánk valami klerikális képviselő, és az isten békéjéről beszélt, amelyik a föld fölött ível, merthogy az Úristen nem kíván háborút, és azt akarja, hogy mindenki békében éljen, és testvérileg jöjjön ki egymással. Na, ugye, milyen egy ökör volt ez, mert amióta kitört a háború, az összes templomokban a fegyverek diadaláért imádkoznak, és úgy beszélnek az Úristenről, mintha valami generális volna a mi stábunkban, aki ezt az egész háborút igazgatja és dirigálja. Már láttam egypár temetést ebből a katonai kórházból, és a letépett kezeket meg lábakat kocsiszámra hordják innét.

- A katonákat meg pucéran temetik el - mondta egy másik katona -, és a mundérjukba megint belebújtatnak egy élőt, és ez így megy tovább.

- Amíg nem győzünk - jegyezte meg Švejk.

- Egy ilyen puccernek van pofája a győzelemről beszélni - szólt közbe a sarokból egy tizedes. - Ki veletek a frontra, a lövészárokba, aztán mars előre az egész, neki a szögesdrótnak, aknának, aknavetőnek. A hátországban lebzselni, azt mindegyik tud, és egyiknek sincs kedve a fűbe harapni.

- Én is azt hiszem, hogy nagyon szép dolog, ha az ember átszúratja magát egy bajonettel - mondta Švejk -, és az se rossz, ha golyót kap a hasába, de a legszebb, ha széttépi egy gránát, és az ember csak nézi, hogy a lába meg a hasa is hogy kerülhetett olyan messzire tőle, és ezen úgy elcsodálkozik, hogy előbb meghal, mint hogy valaki meg tudná magyarázni neki.

A fiatal katona őszintén felsóhajtott. Maga is elbúsult a fiatal életén, hogy épp egy ilyen ostoba korba tudott beleszületni, amikor levágják, mint a tehenet a vágóhídon. Miért van ez az egész?

Egy katona, aki civilben tanító volt, most megszólalt, mintha a gondolataiban olvasna: - Egyes tudósok a háborút a napfolttevékenységgel magyarázzák. Amint egy ilyen napfolt képződik, mindig valami borzalmas dolog jön utána. Karthágó lerombolása...

- Tartsa meg a tudományát - szakította félbe a tizedes -, inkább söpörje ki a szobát, máma maga a soros. Mit érdekelnek minket valami hülye napfoltok. Tőlem akár húsz is lehet, semmit se veszek rajta.

- Ezeknek a napfoltoknak tényleg nagyon nagy a jelentősége - szólt közbe Švejk -, egyszer feltűnt egy ilyen napfolt, és engemet még aznap elvertek a nuslei "Banzet" kocsmában. Attól fogva, ha elmentem valahová, előbb mindig megnéztem az újságban, hogy nem-e bukkan fel megint egy ilyen napfolt. És ahogy felbukkant, isten veled, Mári, nem mentem sehová se, és csakis így éltem túl. Mikor az a Mont-Pelée tűzhányó elpusztította az egész Martinique-szigetet, egy professzor azt írta a "Národní politiká"-ban, hogy ő már régóta figyelmeztette az olvasókat egy nagy napfoltra. Csakhogy a "Národní politiká"-t nem kézbesítették ki idejében arra a szigetre, és ennek ott azon a szigeten meg is itták a levét.

Közben a tábori lelkész találkozott fent az irodában a "Katonák vallási nevelését ápoló arisztokrata hölgyek szövetségé"-nek egy tagjával, egy utálatos, vén szipirtyóval, aki már reggeltől fogva sétált a kórházban, és mindenütt szentképeket osztogatott, amiket aztán a sebesült és beteg katonák a köpőcsészébe dobáltak.

Körsétája során mindenkit felbőszített ostoba fecsegésével, hogy szívből bánják meg a bűneiket, és őszintén térjenek jó útra, mert akkor haláluk után örök üdvösséget kapnak a jóistentől.

Falfehér volt, amikor a tábori lelkésszel beszélt. Hogy ez a háború nemhogy megnemesítené a katonákat, de állattá aljasítja őket. Odalent a maródiak kiöltötték rá a nyelvüket, és maskarának meg szentes kecskének nevezték. "Das ist wirklich schrecklich, Herr Feldkurat, das Volk ist verdorben."[74]

És bőbeszédűen előadta, hogy ő hogyan képzeli a katonák vallási nevelését. A katona csak akkor harcol bátran a császár őfelségéért, ha istenhivő, és van benne vallásos érzés, akkor nem fél a haláltól, mert tudja, hogy a mennyország vár reá.

A fecsegő vénasszony elmondott még egypár ilyesféle marhaságot, és szemmel láthatólag eltökélte, hogy nem ereszti ki egyhamar a karmai közül a tábori lelkészt, ez azonban egy csöppet se bizonyult gálánsnak, és ajánlotta magát.

- Švejk, megyünk haza - kiáltotta be az őrség szobájába. Visszafelé semmilyen felhajtást nem csináltak az úton.

- Máskor jöjjön ide kenetezni, aki akar - mondta a tábori lelkész -, képesek filléreken kukacoskodni az emberrel minden lélekért, akit üdvözíteni akarunk. Folyton a számvitelről pofázik ez a rohadt bagázs.

Meglátva Švejk kezében a "szentelt"-olajos üveget, elkomorult: - Legjobb lesz, Švejk, ha ezzel az olajjal mind a kettőnknek bekeni a cipőjét.

- A zárat is megpróbálom bekenni vele - mondta Švejk -, szörnyen csikorog, amikor éjszaka haza tetszik jönni.

Így ért véget az utolsó kenet, amely el sem kezdődött.

 

ŠVEJK MINT LUKAŠ FŐHADNAGY TISZTISZOLGÁJA

I

Švejk szerencséje nem volt hosszú életű. A könyörtelen sors kettétépte azt a baráti fonalat, amely őt a tábori lelkészhez fűzte. Ha a tábori lelkész az alább közlendő eseményig rokonszenves személyiség volt - amit most elkövetett, alkalmas arra, hogy lerántsa róla a rokonszenves álarcot. A tábori lelkész eladta Švejket Lukᚠfőhadnagynak, vagyis jobban mondva, elkártyázta. Így adták el valamikor Oroszországban a jobbágyokat. Egészen váratlanul történt a dolog, Lukᚠfőhadnagynál kellemes társaság jött össze, és huszonegyet játszottak.

A tábori lelkész mindenét elvesztette, s végül azt mondta: - Mennyit adtok kölcsön a tisztiszolgámra? Őrült nagy marha, és nagyon érdekes figura, valami non plus ultra. Még sose volt ilyen tisztiszolgátok.

- Száz koronát kapsz rá kölcsön - ajánlotta Lukᚠfőhadnagy. - Ha holnapután nem kapom vissza, elküldöd nekem ezt a raritást. Az én puccerem egy utálatos alak. Folyton csak sóhajtozik, leveleket firkál haza, és amellett még lop is, mint a szarka. Már el is vertem, de az se használ semmit. Nyakra-főre pofozom, hiába. Kiütöttem egypár elülső fogát, de a fickó csak nem akar megjavulni.

- Áll az alku - mondta könnyelműen a tábori lelkész -, holnapután száz korona vagy Švejk.

Elvesztette ezt a száz koronát is, és szomorúan megindult hazafelé. Biztosan tudta, és a legcsekélyebb kételye sem volt afelől, hogy holnaputánig nem fogja előteremteni azt a száz koronát, s hogy tulajdonképpen hitványul, nyomorultul eladta Švejket.

"Kétszáz koronára is tarthattam volna" - morogta bosszúsan, s ahogy hazafelé menet az utolsó rövid útszakaszon átszállt a lakásáig menő villamosra, hirtelen elérzékenyült, és megrohanta a lelkifurdalás.

"Nem szép tőlem - gondolta, amikor becsöngetett a lakásajtón -, hogy nézek most abba a jámbor, hülye szemébe?"

- Kedves Švejk - mondta odabent -, ma valami rendkívüli dolog történt velem. Borzasztó pechem volt a kártyában. Megütöttem a bankot, és egy ász volt a kezemben, kaptam rá egy tízest, és a bankárnak alsója volt, és addig húzott, amíg neki is huszonegye lett. Még egynéhányszor ütöttem ászra vagy tízesre, és a bankárnak is mindig ugyanannyija volt. Elvesztettem az összes pénzemet.

Elhallgatott. - És a végén elvesztettem magát is. Kölcsönkértem magára száz koronát, és ha holnaputánig nem fizetem vissza, akkor maga már nem énhozzám tartozik, hanem Lukᚠfőhadnagyhoz. Én igazán borzasztóan sajnálom...

- Száz koronám még van - mondta Švejk -, kölcsönadhatom a feldkurát úrnak.

- Ide vele - élénkült fel a tábori lelkész -, máris viszem Lukášnak. Igazán nem szívesen válnék meg magától.

Lukᚠnagyon meg volt lepve, amikor a tábori lelkész ismét beállított hozzá.

- Meghoztam az adósságomat - mondta a tábori lelkész, diadalmas pillantást vetve maga köré -, nekem is adjatok lapot.

- Bank - mondta a tábori lelkész, amikor rákerült a sor. - Eggyel több mint huszonegy - közölte aztán -, befuccsoltam.

- Hát akkor megint bank - mondta a második osztásnál -, de blindre.

- Húsz nyert - jelentette be a bankár.

- Énnekem összevissza csak tizenkilencem van - mondta halkan a tábori lelkész, és betette a bankba az utolsó negyven koronáját, ennyire apadt ugyanis a százas, amit Švejk kölcsönadott neki, hogy kiváltsa magát az új jobbágyságból.

Hazafelé menet a tábori lelkész arra a meggyőződésre jutott, hogy mindennek vége, hogy Švejket már nem mentheti meg semmi, úgy van megírva, hogy Lukᚠfőhadnagynál kell szolgálnia.

S amikor Švejk ajtót nyitott, azt mondta neki: - Minden hiába, Švejk. Szél ellen nem lehet. Elvesztettem magát, és a tetejébe még azt a száz koronát is. Mindent megtettem, ami tőlem tellett, de a sors erősebb nálam. A sors Lukᚠfőhadnagy karmai közé dobta magát, és nemsokára üt az óra, amikor el kell válnunk.

- És jó kövér volt a bank - kérdezte Švejk nyugodtan -, vagy csak az első betevőnek tetszett lenni? Ha rossz a lapjárás, az nagyon bosszantó dolog, de néha még szörnyűbb, amikor túl jól megy. A Na Zderaze utcában élt egy Vejvoda nevű bádogos, és ez mindig máriást játszott egy kocsmában a "Százéves Kávéház" mögött. De egyszer belebújt az ördög, és azt mondja: "Mi lenne, ha huszonegyest játszanánk ötkrajcáros alapon?" Így aztán huszonegyest játszottak ötkrajcáros alapon, és ő tartotta a bankot. Mindenki befuccsolt, és így tízesekre nőtt a bank. Az öreg Vejvoda a többieknek is gönnolt valamit, és folyton azt mondta: "Hetes, király retirál." Nem is tetszik elképzelni, hogy milyen peche volt. Hetes vagy király az istennek se akart jönni, a bank folyton nőtt, már volt benne egy százas. A játékosok közül senkinek se volt annyi pénze, hogy megüsse az egészet, és a Vejvodáról már csurgott a víz. Semmi mást nem lehetett hallani, csak az ő szavát, hogy: "Hetes, király retirál." Ötösével rakták a koronákat, és minden elúszott. Egy kéményseprőmester tűzbe jött, hazament pénzért, és amikor már több mint százötven korona volt a bankban, akkor megütötte. Vejvoda szabadulni akart az egésztől, és később azt mesélte, hogy ő szedte volna a lapot akár harmincig, csak hogy ne nyerjen, de ahelyett két ászt kapott. Úgy tett, mintha semmije se volna, és szándékosan azt mondja: "Tizenhat nyert." És annak a kéményseprőmesternek összesen tizenötje volt. Hát nem pech? Az öreg Vejvoda egészet sápadt volt, és kétségbe volt esve, körös-körül már káromkodtak, és azt sugdosták, hogy svindlizik, és hogy egyszer már meg is verték hamiskártyázásért, pedig ő volt a legbecsületesebb kártyás a világon, és egymás után gurítottak be neki a koronákat. Már volt ottan ötszáz korona. A vendéglős ezt nem bírta nézni. Éppen ki volt készítve neki egy csomó pénz a sörgyár számára, hát fogta, odaült vele, kétszázas csomókban előretolta, aztán behunyta a szemét, megfordította a székét a szerencse végett, és azt mondta, hogy megüti az egész bankot. "Nyílt kártyákkal játsszunk" - azt mondja. Az öreg Vejvoda nem tudom, mit adott volna érte, hogy most már veszítsen. Mindenki bámult, amikor felcsapott magának egy lapot, és az egy hetes volt, és ő megtartotta. A vendéglős már a markába nevetett, mert neki huszonegye volt. Aztán az öreg Vejvoda még egy hetest kapott, és azt is megtartotta. "Most egy ász jön vagy tízes - mondta a vendéglős mérgesen -, a nyakamat teszem rá, Vejvoda úr, hogy befuccsol." Borzasztó nagy csend volt, Vejvoda húz, és megjelenik a harmadik hetes. A vendéglős olyan fehér lett, mint a kréta, ez volt az utolsó pénze, kiment a konyhába, és nemsokára bejött egy fiú, aki nála tanult, hogy menjünk, és vágjuk le a vendéglős urat, mert ott lóg az ablakkilincsen. Így hát levágtuk, feltámasztottuk, és a játék folyt tovább. Már nem volt senkinek egy fillérje se, minden pénz ott feküdt a bankban Vejvoda előtt, aki egyre csak hajtogatta: "Hetes, király retirál", és eladta volna a lelkét, hogy fuccs legyen, de mert fel kellett csapja és odategye a kártyáit az asztalra, sehogy se csalhatott, és nem húzhatott direkt többet. Már mindenki meg volt hülyülve a Vejvoda szerencséjétől, és mert nem volt már pénzük, megegyeztek, hogy cédulákat fognak betenni. Órák hosszat ment ez így, és az öreg Vejvoda előtt csak gyűltek az ezresek. A kéményseprőmester már több mint egy félmillióval tartozott a banknak, egy szenesember a Na Zderaze utcából körülbelül egymillióval, a "Százéves Kávéház" házmestere nyolcszázezer koronával és egy medikus több mint kétmillióval. Csak a pinkapénz több volt már háromszázezer koronánál, csupa papírszeletekből. Az öreg Vejvoda mindent megpróbált. Folyton kiment a klozettra, és mindig megkért valaki mást, hogy húzzon helyette, és amikor visszajött, mondták neki, hogy nyert, mert huszonegye volt. Új kártyapaklit hozattak, de az se segített semmit. Ha Vejvoda megállt tizenötön, a másiknak tizennégye volt. Mindenki őrjöngve nézte az öreg Vejvodát, és a legvadabbul egy utcakövező káromkodott, aki készpénzben összevissza nyolc koronát tett be. Ez nyíltan kijelentette, hogy egy ilyen embernek, mint a Vejvoda, nem volna szabad élni a világon, és a legjobb lenne megrugdosni, kidobni és vízbe fojtani, mint egy kutyakölyköt. Nem is tetszik elképzelni, hogy az öreg Vejvoda mennyire kétségbe volt esve. A végén aztán támadt egy ötlete. "Én kimegyek a klozettra - mondta a kéményseprőnek -, játsszon addig helyettem, mester úr." És csak úgy kalap nélkül kiszaladt a házból, és egyenesen a Myslík utcára futott rendőrökért. Talált egy patrujt és jelentette, hogy itt meg itt, ebben a vendéglőben hazárdjáték folyik. A rendőrök ráparancsoltak, hogy menjen előre, ők majd mindjárt utána mennek. Így hát visszament, és azzal fogadták, hogy a medikus közben elvesztett több mint kétmilliót, és a házmester több mint hármat. A pinkapénz pedig egy ötszázezer koronás cédulával szaporodott. Nemsokára berontottak a rendőrök, és az útkövező elkiáltotta magát: "Meneküljön, aki tud." De ezzel nem ment semmire se. Lefoglalták a bankot, mindenkit bevittek a rendőrségre. A Na Zderaze utcai szenes ellenkezett, úgyhogy őt a kerekes kosárban vitték. A bankban már több mint egy fél milliárdról voltak cédulák, és készpénzben ezerötszáz korona. "Ilyet még nem ettem, mondta a rendőrinspektor, amikor ezt a szédítő összeget látta, ez rosszabb, mint a Monte Carlo." Mindenki ott maradt reggelig, kivéve az öreg Vejvodát. Az öreget mint feljelentőt kiengedték, és megígérték neki, hogy mint törvényes jutalmat megkapja a lefoglalt bank egyharmadát, valamivel több mint százhatvan milliót, de ő reggelig beleőrült ebbe, és aztán összevissza járkált Prágában, és betörésbiztos páncélszekrényeket rendelt tucatszámra. Ezt nevezik kártyaszerencsének.

Azután Švejk grogot főzött, s a dolog azzal ért véget, hogy a tábori lelkész, miután éjszaka Švejknek sikerült nagy nehezen felraknia az ágyra, könnyekben tört ki, és zokogni kezdett:

- Eladtalak, kamerád, gyalázatosan eladtalak. Átkozz el engem, üssél, tűrni fogom. Odadobtalak az oroszlán torkába. Nem bírok a szemedbe nézni. Tépázzál engemet, harapjál, nem számít. Nem érdemlek jobbat. Tudod, mi vagyok én?

S a párnába temetve kisírt arcát, a tábori lelkész halk, gyönge, lágy hangon azt mondta: - Én egy jellemtelen lator vagyok - és elaludt, mintha fejbe verték volna.

Másnap a tábori lelkész nagyon korán ment el hazulról, kerülve Švejk pillantását, és csak késő éjszaka jött haza egy kövér bakával.

- Mutassa meg neki, Švejk - mondta, továbbra is kerülve Švejk pillantását -, hogy minek hol a helye, hogy tájékozódva legyen, és tanítsa meg grogot főzni. Reggel pedig jelentkezzen Lukᚠfőhadnagynál.

Švejk és az új ember egy kellemes éjszakát töltött el grogfőzéssel. Reggel felé a kövér baka már alig állt a lábán, s csak egy furcsa egyveleget dünnyögött maga elé a legkülönbözőbb népdalokból, amelyek összekavarodtak benne: - Chodov körül folyik egy kis patak, ott méri a jó piros sört az én babám. Hegy, hegy, magas vagy, mentek a szüzek az úton, szánt egy paraszt fent a Fehérhegyen.

- Téged nem féltelek - mondta Švejk -, ilyen tehetséggel sokáig meg fogod állni a helyed a feldkurátnál.

S így történt, hogy aznap délelőtt Lukᚠfőhadnagy először pillantott bele Švejk becsületes és őszinte arcába, miközben a derék katona ekként jelentkezett nála: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én vagyok az a Švejk, akit a feldkurát úr elkártyázott.

II

A tisztiszolgai intézmény eredete az ősidők homályába vész. Valószínűleg már Makedóniai Nagy Sándornak is volt puccerje. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a feudalizmus korában a lovagok csatlósai léptek ebbe a szerepkörbe. Mije volt Sancho Panza Don Quijoténak? Csodálom, hogy eddig még senki sem írta meg a tisztiszolgák történetét. Olvashatnánk benne, hogy Almavir hercege Toledo ostroma alatt nagy éhségében só nélkül megette a tisztiszolgáját; ő maga számol be erről az emlékirataiban, megjegyezve, hogy a szolgájának lágy, porhanyós, könnyen rágható húsa volt, s az íze valamiféle átmenetet képezett a tyúk- és a szamárhús között.

Egy régi sváb hadművészeti szakkönyvben is találunk utalásokat a tisztiszolgákra vonatkozóan. A régi idők puccerjét vallásosságnak, erényességnek, igazbeszédűségnek, szerénységnek, bátorságnak, merészségnek, becsületességnek és szorgalomnak kellett jellemeznie. Egyszóval, a puccer mintaember kellett hogy legyen. Az új idők sokat változtattak ezen a típuson. A modern "kutyamosó" általában nem vallásos, nem erényes és nem is igazbeszédű. Hazudik, becsapja a gazdáját, és igen gyakran valóságos pokollá teszi a parancsnoka életét. A modern puccer furfangos rabszolga, és a legkülönbözőbb álnok trükköket eszeli ki gazdája életének megkeserítése céljából. A puccereknek ebben a modern nemzedékében nem akadnak olyan önfeláldozó lények, akik só nélkül is szívesen megetetik magukat a gazdájukkal, mint ahogy Almavir hercegének nemes Fernandója tette. Másfelől azt látjuk, hogy a modern kor tisztiszolgáival élethalálharcot vívó parancsnokok a legkülönbözőbb eszközökhöz folyamodnak tekintélyük fenntartása érdekében. Általában a rémuralom egy válfaját alkalmazzák. 1912-ben Grác városában lefolytattak egy pert, melyben kiemelkedő szerepet játszott egy kapitány, aki agyonrugdosta a puccerét. Felmentették, mert akkor csak másodszor csinálta ezt. Az ilyen urak véleménye szerint a puccer élete teljesen értéktelen. A puccer csupán tárgy, sok esetben pofozógép, rabszolga, mindenes. Nem csoda tehát, hogy ez az állapot alattomosságot, agyafúrtságot követel a rabszolgától. Bolygónkon elfoglalt helyzetüket csak a régi idők pikkolóinak szenvedéseihez lehet hasonlítani, minthogy őket is pofonokkal és kínzással nevelték tisztességre.

Vannak azonban esetek, amikor a puccer kegyenccé avanzsál, s így a század vagy zászlóalj rémévé válik. Minden sarzsi igyekszik megvesztegetni őt. Ő dönt a szabadságolásokról, s közbenjárhat, hogy a raportra rendelt egyének szárazon megússzák a dolgot.

Ezek a kegyencek a háború idején nagy- és kisezüst érmeket kaptak bátorságuk és vitézségük jutalmaképpen.

A 91-es ezredben ismertem, néhány ilyen puccert. Az egyik nagyezüstöt kapott, mert remekül tudott libapecsenyét sütni lopott szárnyasokból. Egy másik kisezüstöt kapott, mert otthonról csodás élelmiszercsomagokat küldtek neki, minek következtében gazdája a legnagyobb éhezés idején úgy teletömte magát, hogy járni sem bírt.

Kisezüstre való előterjesztését a következőképpen fogalmazta meg gazdája: "Azért, mert a harcok során rendkívüli bátorságot és vitézséget tanúsít, kockára tette életét, s egy lépésre sem távozott tisztje mellől a rohamozó ellenség erős tüzében."

S a szóban forgó hős közben valahol a front mögött dézsmálgatta a baromfiudvarokat. A háború átalakította a puccer és a gazdája közti viszonyt, s a puccert a legénység szemében leggyűlöltebb alakká változtatta. A puccernek mindig egy egész konzerv jutott, amikor egyébként öt ember között osztottak meg egyet. Tábori kulacsa mindig tele volt rummal vagy konyakkal. Az ilyen alak egész nap csokoládét rágcsált, és édes tiszti kekszet zabált, a gazdája cigarettáit szívta, órák hosszat sütött-főzött, és extra zubbonyt viselt.

A tisztiszolga a legbizalmasabb kapcsolatban állt az ordonánccal, s bőségesen jutott neki asztala maradékaiból és mindazon előnyökből, amelyeket élvezett. A számvivő őrmester bevonásával triumvirátust alakított. Ez a triász, amely közvetlen kapcsolatban élt a tiszttel, ismert minden hadműveletet és haditervet.

Mindig az a svarm[75] volt a legjobban informálva, hogy mikor kezdődik a dolog, amelynek a tizedese jó viszonyt tartott fenn a tisztiszolgával.

Ha a puccer azt mondta: "Kettő harmincötkor megpucolunk innét", akkor pontosan kettőharmincötkor az osztrák katonák távolodni kezdtek az ellenségtől.

A tisztiszolga a legintimebb viszonyban állt a tábori konyhával, nagyon szeretett a kondér körül sündörögni, és úgy rendelgetett, mintha vendéglőben volna, étlappal a kezében.

- Oldalast akarok - mondta a szakácsnak -, tegnap ökörfarkat adtál. A levesbe tegyél bele egy darab májat is, tudod, hogy a lépet nem eszem.

De a puccer mégis a pánikkeltésben volt a legnagyobb. Ha bombázták az állásokat, a szíve mindjárt a nadrágjába csúszott. Ilyenkor a legbiztosabb fedezékben bújt meg a saját és a gazdája csomagjaival, fejére húzta a takarót, hogy a gránát ne találjon rá, s nem volt más kívánsága, csak hogy a gazdája sebesüljön meg, és ő elkerülhessen vele innét a hátországba, minél messzebbre a fronttól.

Rendszeresen szította a pánikot titkolózó magatartásával is. - Azt hiszem, szerelik a telefont lefelé - közölte bizalmasan a svarmokkal. És boldog volt, ha azt mondhatta: - Már leszerelték.

Senki se szeretett úgy visszavonulni, mint ő. Abban a pillanatban elfelejtette, hogy gránátok és srapnelek fütyülnek a feje fölött, és fáradhatatlanul törtetett a stáb felé, ahol a trén állomásozott. Szerette az osztrák trént, és rendkívül szívesen kocsikáztatta magát. Legrosszabb esetben igénybe vette a kétkerekű szanitéctaligákat is. Ha gyalog kellett járnia, a legszerencsétlenebb ember benyomását keltette. Ily esetekben a lövészárokban hagyta gazdája csomagjait, és csak a saját tulajdonát cipelte.

Ha úgy adódott, hogy a tisztnek sikerült elmenekülnie a fogságba esés elől, és ő ott maradt, a tisztiszolga semmi esetre se feledkezett meg arról, hogy a fogságba magával vigye gazdája csomagjait is. Ezek az ő tulajdonába mentek át, s ő teljes szívéből ragaszkodott hozzájuk.

Láttam egy fogságba esett tisztiszolgát, aki a többiekkel együtt gyalog ment Dubnótól egészen a Kijev melletti Darnicéig. Vele volt a saját hátizsákja, azonkívül még öt különféle kézikoffer, két takaró és egy párna, nem beszélve egyéb csomagokról, amelyeket a fején vitt. Keservesen panaszkodott, hogy a kozákok ellopták két kofferjét.

Sohasem felejtem el ezt az embert, aki ennyi mindennel vergődött keresztül egész Ukrajnán. Olyan volt, mint egy eleven szállítókocsi, és ma sem értem, hogy bírhatta ki mindezt, a sok száz kilométeres cipekedést, majd az utat egészen Taskentig, ahol végre biztonságba helyezte csomagjait, ledőlt rájuk, és a hadifogolytáborban belehalt a flekktífuszába.

A tisztiszolgák azóta szétszéledtek egész köztársaságunk területén, s ma csodákat mesélnek hőstetteikről, ők rohamozták meg Sokalt, Dubnót, Nist, a Piavét. Mindegyikük egy Napóleon: "Szóltam az óbersztünknek, telefonáljon a stábhoz, hogy kezdhetik."

Nagyrészt reakciósok voltak, és a legénység gyűlölte őket. Egy részük besúgó volt, és különös élvezetet talált abban, ha végignézhette valakinek a kikötését.

Külön kaszttá fejlődtek. Önzésük nem ismert határt.

III

Lukᚠfőhadnagy típusa volt a korhadt osztrák monarchia aktív katonatisztjének. A kadétiskola kétéltűvé nevelte. Társaságban németül beszélt, németül írt, de cseh könyveket olvasott, és amikor az egyéves önkéntesek iskolájában csupa cseheket tanított, bizalmasan azt mondta nekik: - Legyünk csehek, de erről senkinek se kell tudni. Én is cseh vagyok.

A cseh nemzetiséget valamiféle titkos szervezetnek tartotta, amelyet jobb messziről elkerülni.

Egyébként jó ember volt, nem félt a feljebbvalóitól, s a hadgyakorlatokon illendően gondoskodott a csapatáról. Mindig talált a számára kényelmes helyet valami csűrben, és szerény fizetéséből sokszor csapra üttetett egy-egy hordó sört a katonáinak.

Szerette, ha a katonái énekelnek menetelés közben. Énekelniük kellett még akkor is, ha egyik gyakorlatról a másikra meneteltek. S a főhadnagy a csapata mellett haladt, és velük énekelt:

Mikor éjfélt harangoztak,
kiugrott a zsákból a zab,
bumsztarára bum!

A katonák szerették, mert ritka igazságos volt, és senkit se szokott szekírozni.

A sarzsik reszkettek előtte, s ő a legdurvább őrmesterből is kezes bárányt faragott egy hónap alatt.

Kiabálni, igaz, tudott, de sohasem káromkodott. Csakis válogatott szavakkal és kifejezésekkel élt. - Látja - mondogatta -, igazán nem szívesen büntetem meg magát, fiam, de kénytelen vagyok vele, mert a fegyelmen áll a hadsereg készsége, alkalmatossága, és fegyelem nélkül a hadsereg olyan, mint a szélben hajladozó nádszál. Ha magának nincs rendben a mundérja, és a gombok nincsenek jól felvarrva vagy hiányoznak, akkor mindjárt látni, hogy megfeledkezett a kötelességéről, amelyet a hadsereggel szemben vállalnia kell. Maga talán első pillanatban érthetetlennek tartja, hogy miért kell magát lecsukni pusztán azért, mert a tegnapi szemlén hiányzott a zubbonyáról egy gomb, egy ilyen jelentéktelen kis apróság, ami civilben egyáltalán nem jön számításba. S mégis azt látja, hogy a katonaságnál egy ilyen kis hanyagságnak, ami a külsejében mutatkozik, feltétlenül büntetést kell maga után vonnia. És miért? Itt nem az a lényeg, hogy magának hiányzik egy gombja, hanem az, hogy rendre kell szoknia. Ma nem varrja fel a gombját, és kezd hanyaggá válni. Holnap már nehezére esik a puska szétszedése és kitisztítása, holnapután ottfelejti egy kocsmában a szuronyát, s végül elalszik az őrségen, mert azzal a szerencsétlen gombbal megindult a hanyagság lejtőjén. Így van ez, fiam, és én ezért megbüntetem magát, hogy később ne kelljen még súlyosabban megbüntetnem olyan dolgokért, amelyeket elkövethet, ha lassan, de biztosan megfeledkezik a kötelességéről. Most lecsukatom öt napra, és szeretném, ha a száraz kenyér meg a víz mellett belátná, hogy a büntetés nem bosszú, hanem csupán nevelési eszköz, amely a megbüntetett katona épülését és javulását szolgálja.

Már régen kapitánynak kellett volna lennie, de hiába volt oly óvatos a nemzetiségi kérdésben, nem léptették elő, mert a feljebbvalóival szemben mindig a legőszintébben lépett fel, és a szolgálati viszonyban nem ismerte a talpnyalást.

Ez maradt meg benne a dél-csehországi paraszt jelleméből: egy ottani faluban született, fekete erdők és halastavak között.

Ha a katonákhoz igazságos volt is, és nem gyötörte őket, meg kell még említenünk egy sajátos jellemvonását. Gyűlölte a szolgáit, mert olyan szerencséje volt, hogy mindig a legutálatosabb, legkibírhatatlanabb puccert kapta.

Szájon verte, pofozta, rábeszéléssel és tettekkel próbálta nevelni a puccerjeit, akiket nem tartott katonának. Reménytelenül küzdött velük éveken át, állandóan cserélgette őket, s a végén így sóhajtott fel: "Megint egy ilyen aljas barmot kaptam." Tisztiszolgáit valamiféle alacsonyabb rendű élőlényeknek tekintette.

Bolondult az állatokért. Volt egy harzi kanárija, egy angóramacskája és egy szálkásszőrű pincsikutyája. S a szolgái, akik sorra váltogatták egymást nála, nem bántak rosszabbul ezekkel az állatokkal, mint Lukᚠfőhadnagy a szolgáival, ha azok valami disznóságot követtek el.

A kanárit éheztették, az egyik szolga kiütötte az angóramacska fél szemét, a szálkásszőrű pincsit nyakra-főre ütlegelték, s végül Švejk egyik elődje kivitte szegényt a pankráci pecérhez, és elpusztíttatta, nem sajnálva e célra tíz koronát a saját zsebéből. Aztán egyszerűen jelentette a főhadnagynak, hogy a kutya séta közben megszökött tőle, s másnap már masírozott is a századával a gyakorlótérre.

Amikor Švejk szolgálattételre jelentkezett Lukášnál, a főhadnagy bevitte a szobába, és így szólt hozzá: - Magát Katz tábori lelkész úr ajánlotta nekem, és szeretném, ha nem hozna szégyent erre az ajánlásra. Volt már egy tucat szolgám, és egy se melegedett meg nálam. Figyelmeztetem magát, hogy szigorú vagyok, és kíméletlenül megbüntetek minden gazemberséget és hazugságot. Megkövetelem, hogy mindig igazat mondjon, és szó nélkül teljesítse minden parancsomat. Ha azt mondom: "Ugorjon bele a tűzbe", akkor bele kell ugornia, akár tetszik, akár nem. Hová bámul?

Švejk eddig érdeklődve nézte oldalt a falat, amelyen a kanári kalitkája lógott, s most a főhadnagyra fordította jámbor szemét, és kedves, jóságos hangon így felelt: - Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy az ott egy harzi kanári.

S miközben így megakasztotta a főhadnagy szónoklatának áradatát, Švejk katonásan állt előtte, meg se rezzent, egyenesen a szemébe nézett.

A főhadnagy szeretett volna élesen válaszolni, de látva Švejk ártatlan arckifejezését, csak ennyit mondott: - A tábori lelkész úr azzal konferálta be magát, hogy maga egy nagy hülye, és azt hiszem, nem tévedett.

- Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy a tábori lelkész úr tényleg nem tévedett. Amikor a tényleges időmet szolgáltam, hülyeség miatt kiszuperáltak, méghozzá notórius hülyeségért. Tőlünk az ezredből két embert küldtek el emiatt, engem és még egy kapitányt, a von Kaunitz urat. Ez kérem, főhadnagy úr, tisztesség ne essék szólván, amikor az utcán ment, folyton az orrát túrta, egyszerre a bal orrlyukát a bal kezével és a másikat a jobb kezével, és amikor gyakorlatra jött velünk, mindig odaállított minket, mintha defilíroznánk, és azt mondta: "Katonák, öö, jusson eszetekbe, öö, hogy máma szerda van, mert holnap csütörtök lesz, öö."

Lukᚠfőhadnagy vállat vont, mint az olyan ember, aki nem találja meg hirtelen a kellő szavakat egy bizonyos gondolati tartalom kifejezésére.

Švejket megkerülve elment az ajtótól a szemközti ablakig, aztán megint vissza, miközben Švejk, aszerint hogy éppen hol volt a főhadnagy, "reksz-sautot" vagy "linksz-sautot"[76] csinált, de oly intenzíven ártatlan arccal, hogy a főhadnagy lesütötte a szemét, s a szőnyegre bámulva mondott valamit, ami a legtávolabbi kapcsolatban sem állott Švejknek a hülye kapitányról tett megjegyzésével: - Igen, nálam rendnek, tisztaságnak kell lenni, és nem szabad hazudni nekem. Szeretem a becsületességet. A hazugságot gyűlölöm, és könyörtelenül büntetem, meg vagyok értve?

- Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy meg tetszik értve lenni. Nincsen rosszabb annál, mint amikor az ember hazudik. Ahogy elkezd belekeveredni, máris el van veszve. Egy faluban, Pelhřimov mellett volt egy Marek nevű tanító, aki a Špera erdész lánya után járt, és ez az erdész megüzente neki, hogy ha kimegy randevúzni a lánnyal az erdőbe, és ő rajtacsípi, akkor sörét helyett sóra tölti a puskáját, és a fenekébe lő neki. A tanító visszaüzente, hogy nem igaz az egész, de egyszer megint, amikor a lánnyal volt randevúja, az erdész megtalálta őt, és már hozzá is akart látni a beígért művelethez, de ő kimagyarázta magát, hogy csak bokrétát szed, aztán meg, hogy bogarakat akart gyűjteni, és úgy belegabalyodott, hogy a végén megesküdött rá, mert annyira be volt gyulladva, hogy ő csapdát akart állítani a nyulaknak. Erre ez a kedves erdész fogta őt, és bevitte a csendőrőrszobára, onnan pedig bíróság elé került, és a tanítót kis híján lecsukták. Ha megmondta volna a tiszta igazat, akkor csak azt a sót kapta volna a fenekébe. Énnekem az a véleményem, hogy mindig az a legjobb, ha az ember mindent bevall, és őszinte, és ha már elkövetett valamit, odamegy, és azt mondja: "Alázatosan jelentem, hogy elkövettem ezt meg ezt." És a becsületesség, amit mondani tetszett, az is nagyon szép dolog, mert az ember mindig azzal jut a legtovább. Mint ahogy ezeknél a gyaloglóversenyeknél szokott lenni. Mihelyst svindlizni és szaladni kezd az ember, mindjárt ki van zárva a versenyből. Így járt az én unokatestvérem is. A becsületes embert mindenütt megbecsülik és tisztelik, az ilyen ember meg van elégedve magával, és úgy érzi, mintha újjászületne, amikor este lefekszik, és azt mondhatja: "Máma megint becsületes voltam."

E beszédet hallgatva, Lukᚠfőhadnagy már régen leült, Švejk bakancsát bámulta, s ezt gondolta magában: "Uramisten, hisz gyakran én magam is ugyanilyen hülyeségeket beszélek, csak az a különbség, hogy más formában adom elő."

Mindazonáltal nem akarván elveszteni a tekintélyét, így szólt Švejkhez, amikor ez végre elhallgatott:

- Nálam legyen kipucolva a bakancsa, rendben az uniformisa, szabályszerűen felvarrva a gombjai, és általában úgy nézzen ki, mint egy katona, nem pedig mint valami civil csavargó. Különös, hogy maguk egyáltalán nem tudják katonásan tartani magukat. Az összes szolgáim közül csak egynek volt harcoshoz illő külseje, s a végén ellopta a díszegyenruhámat, és eladta a Zsidóvárosban.

Elhallgatott, majd sorra megmagyarázta Švejknek a kötelességeit, főként azt hangsúlyozva, hogy hűségesnek kell lennie, és sehol sem szabad beszélnie arról, ami itthon történik.

- Hozzám hölgyvendégek járnak - tette hozzá -, van, amelyik itt marad éjszakára is, ha reggel nem vagyok szolgálatban. Ilyenkor ágyba hozza nekünk a kávét, ha csengetek, megértette?

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy megértettem, mert ha váratlanul mennék oda az ágyhoz, az esetleg kellemetlen lenne valamelyik hölgynek. Egyszer én is felvittem egy kisasszonyt a lakásomra, és a takarítónő ágyba hozta nekünk a kávét, éppen amikor a legjobban szórakoztunk. Úgy megijedt, hogy leöntötte az egész hátamat, és még azt mondta: "Adjon isten jó reggelt." Én tudom, hogy mi illik és való, ha egy hölgy alszik valahol.

- Jól van, Švejk, a hölgyekkel szemben mindig rendkívül tapintatosan kell viselkednünk - mondta a főhadnagy, immár jobb hangulatban, mert a szó arra a tárgyra terelődött, amely minden szabad idejét kitöltötte a kaszárnya, a gyakorlótér és a kártya között.

A nők vittek lelket a lakásába. Ők tették otthonossá. Jó néhány tucat megfordult már itt közülük, és itt-tartózkodásuk alatt sokan igyekeztek különböző apróságokkal kidíszíteni a lakást.

Egy kávéház-tulajdonos felesége, aki két teljes hetet töltött a főhadnagynál, amíg a férjeura érte nem jött, bűbájos asztalterítőt horgolt Lukášnak, ellátta minden alsóneműjét monogrammal, s talán egy faliszőnyeg hímzését is befejezte volna, ha a férj fel nem dúlja ezt az idillt.

Egy másik hölgy, akiért három hét múlva jöttek el a szülei, női budoárrá akarta átalakítani a főhadnagy hálószobáját, mindenütt különböző csecsebecséket és vázácskákat helyezett el, s az ágy fölé egy őrzőangyal képét akasztotta.

A hálószoba és az ebédlő minden sarkán megérződött a női kéz, amely a konyhába is behatolt: itt a legkülönbözőbb konyhai felszerelések és edények voltak láthatók, egy gyáros szerelmes feleségének bőkezű ajándékai; ez az asszony magával hozott a szenvedélyén kívül egy mindentudó zöldség- és káposztaszeletelő gépet, egy prézlidarálót, egy májdarabolót, lábasokat, fazekakat, serpenyőket, főzőkanalakat és a jó isten tudja, még mit.

Egy hét múlva azonban eltávozott, mert nem tudott megbékélni azzal a gondolattal, hogy a főhadnagynak rajta kívül még van vagy húsz másik szeretője, akik határozottan befolyásolták az egyenruhába bújt hím képességeit.

Lukᚠfőhadnagy kiterjedt levelezést is folytatott, kedveseinek fényképei egy egész albumot töltöttek meg, és volt egy ereklyegyűjteménye is, minthogy az utóbbi két évben bizonyos fetisiszta hajlamok fejlődtek ki benne. Volt néhány női harisnyakötője, sokféle bűbájos, hímzett női nadrágja, három áttetsző, könnyű finom kombinéja és batiszt zsebkendője, sőt még egy fűzője és néhány harisnyája is.

- Ma szolgálatban vagyok - mondta Lukᚠ-, csak éjszaka jövök haza, vigyázzon mindenre, és tegye rendbe a lakást. A legutóbbi szolgám ma kiment a frontra egy menetszázaddal a gazembersége miatt.

Miután közölte utasításait a kanárira és az angóramacskára vonatkozóan, eltávozott, nem mulasztva el azonban, hogy az ajtóból még néhány szót ejtsen a becsületességről és a rendről.

Távozása után Švejk mindent a legnagyobb rendbe tett a lakásban, úgyhogy amikor Lukᚠfőhadnagy éjszaka hazajött, bátran jelenthette neki:

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy minden rendben van, csak a macska viselkedett pimaszul, és felfalta a kanárit.

- Hogyhogy? - mennydörögte a főhadnagy.

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, a dolog így történt: én tudtam, hogy a macskák nem szeretik a kanárikat, és bántják őket. Ezért én össze akartam ismertetni őket, hogy abban az esetben, ha ez a bestia megpróbálkozna valamivel, én mindjárt kiporolhassam a bundáját, hogy amíg él, ne felejtse el, hogy egy kanárival hogy kell viselkedni, mert én nagyon szeretem az állatokat. Minálunk a házban van egy kalapos, és ez úgy bedresszírozta a macskáját, hogy ez a macska felfalt neki azelőtt három kanárit, és most már egyet se, és a kanári akár rá is ülhet. Én is meg akartam ezt próbálni, és kivettem a kanárit a kalitkából, és odaadtam, hogy szagolja meg, és még mielőtt észbe kaptam volna, ez a majom leharapta neki a fejét. Én igazán nem vártam tőle ilyen gorombaságot. Még ha egy veréb lett volna, óberlajtnant úr kérem, akkor nem szólnék semmit, de egy ilyen szép kis kanári, harzi fajta. És még milyen mohón zabálta a tollaival együtt, és közben dorombolt a gyönyörűségtől. Azt mondják, hogy a macskák nincsenek zeneileg kiművelve, és nem bírják hallgatni, amikor a kanári énekel, mert ezek a bestiák nem értenek ahhoz. Én aztán leszidtam azt a macskát, de isten őrizz, hogy csináltam volna vele valamit, és vártam a főhadnagy urat, hogy tessék elhatározni, hogy mit kapjon ezért ez a dög, ez a rühes.

Elbeszélése közben Švejk olyan őszintén nézett a főhadnagy szemébe, hogy Lukáš, aki először holmi durva szándékkal közelebb lépett hozzá, most visszahúzódott, leült egy székre, és megkérdezte:

- Mondja, Švejk, maga tényleg ilyen hatökör?

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - felelte ünnepélyesen Švejk -, tényleg! Kiskoromtól fogva ilyen pechem van. Mindig arra törekszek, hogy megjavítsak valamit, hogy jót tegyek, és sose jön ki belőle más, csak valami kellemetlenség nekem is meg a társaságomnak is. Én igazán össze akartam ismertetni ezt a két állatot, hogy értsék meg egymást, és nem tehetek róla, hogy az egyik felfalta a másikat, és fuccs volt az ismeretségnek. A Štupart házban évekkel ezelőtt egy macska még egy papagájt is felfalt, mert ez a papagáj kinevette őt és utánozta a nyávogását. De a macskáknak nagyon szívós élete van. Ha azt tetszik parancsolni, hogy végezzem ki, akkor muszáj lesz, hogy az ajtó között törjem ketté, mert máskülönben nem adja ki a páráját.

És Švejk a legártatlanabb arccal s kedves, jámbor mosolyával előadta a főhadnagynak a macskák kivégzésének különböző módozatait, amelyeknek a puszta végighallgatása is kétségkívül az őrültekházába juttatott volna egy állatvédő egyesületet.

Közben olyan szakértelemről tett tanúságot, hogy Lukᚠfőhadnagy elfelejtette a haragját, és megkérdezte:

- Maga ért az állatokhoz? Van érzéke hozzájuk, és szereti őket?

- Legjobban a kutyákat szeretem - mondta Švejk -, mert ez nagyon jövedelmező üzlet annak, aki jól el tudja adni őket. Én ilyesmire nem voltam képes, mert én mindig becsületes vagyok, de mégis jöttek hozzám az emberek, hogy valami dögöt adtam el nekik egy fajtiszta és egészséges kutya helyett, mintha minden kutyának muszáj volna fajtisztának és egészségesnek lenni. És mindenki mindjárt pedigrét akart, úgyhogy muszáj voltam nyomatni ilyen pedigréket, hogy valami korcs dögből, amelyik a košířei téglaégetőben született, az Arnim von Barnheim bajorországi kutyatelepének a legfajtisztább nemes kutyáját csináljam. És tényleg, az emberek mindjárt örültek, hogy milyen jól sikerült, és most egy fajtiszta állatjuk van otthon, és én ajánlhattam nekik akár egy vršovicei spiccet mint borzebet, ők csak csodálkoztak, hogy egy ilyen ritka kutya, amelyik egészen Németországból való, mért szőrös, és mért nem görbe a lába. Ezt minden kutyatenyészetben így csinálják, a főhadnagy úr csak nézne, hogy milyen csalásokat csinálnak ezekkel a pedigrékkel a nagy kutyatelepeken. Olyan kutya, amelyik elmondhatná magáról, hogy: "Én egy fajtiszta dög vagyok", igazán nagyon kevés van. Vagy az anyja adta össze magát egy szörnyeteggel, vagy a nagymamája, vagy pedig több apja volt neki, és mindegyiktől örökölt valamit. Az egyiktől a fülét, a másiktól a farkát, megint egy másiktól a pofaszőrét, a harmadiktól az orrát, a negyediktől a csámpás lábát, az ötödiktől a nagyságát, és ha volt neki ilyen apja egy tucat, akkor a főhadnagy úr elképzelheti, hogy egy ilyen kutya hogy néz ki. Én egyszer vettem egy ilyen kutyát, Balabánnak hívták, ez olyan randa volt a sok apja után, hogy az összes kutyák elkerülték, és én szánalomból vettem meg, hogy olyan elhagyatott. Aztán mindig otthon ült a sarokban, és nagyon szomorú volt, úgyhogy el kelletett adjam őt, mint szálkás-szőrű pincsit. A legtöbbet kínlódtam, amíg átfestettem, hogy olyan fröcskölt szürke színe legyen. Aztán egészen Morvába lekerült a gazdájával, és azóta nem láttam őtet.

A főhadnagyot kezdte nagyon érdekelni ez a kutyászati előadás, s így Švejk zavartalanul folytathatta:

- A kutyák nem tudják saját maguk befesteni a hajukat, mint a hölgyek, erről mindig annak kell gondoskodni, aki el akarja adni őket. Amikor a kutya olyan öreg, hogy egészen ősz, és mint egyéves kölyköt tetszik akarni eladni, sőt ha egy ilyen nagyapát kilenc hónaposnak tetszik mondani, akkor tessék durranóezüstöt vásárolni, vízben feloldani, és feketére festeni vele, hogy úgy nézzen ki, mintha új volna. Hogy megerősödjön, tessék arzénikummal tömni, mint egy lovat, és a fogát tessék smirglipapírral dörzsölni, olyannal, amilyennel a rozsdás késeket pucolják. És mielőtt el tetszik vinni őt eladásra valami vevőnek, tessék neki szilvóriumot tölteni a pofájába, hogy a kutya berúgjon egy kicsit, és mindjárt eleven és fürge lesz tőle, vidáman ugat, és mindenkivel barátkozik, mint egy részeg városi tanácsnok. De a legfőbb, óberlajtnant úr kérem, ez: beszélni kell az emberekbe, óberlajtnant úr, olyan sokáig kell beszélni a hasukba nekik, hogy a vevő egészen lüke legyen tőle. Ha valaki egy rattlert akar vásárolni a főhadnagy úrtól, és a főhadnagy úrnak nincs otthon csak valami vadászkutyája, akkor a főhadnagy úrnak tudni kell rábeszélni azt az embert, hogy a rattler helyett azt a vadászkutyát vigye magával, és ha véletlenül csak egy rattler van otthon, és valaki egy harapós német dogot jön venni házőrzőnek, akkor a főhadnagy úrnak úgy meg kell őt kavarni, hogy a zsebében vigye el azt a törpe rattlert a dog helyett. Mikor én egyszer régen állatkereskedéssel foglalkoztam, eljött hozzám egy hölgy, hogy a papagája kirepült a kertbe, és valami fiúcskák éppen indiánosdit játszottak a villa előtt, és megfogták a papagájt, és az összes tollait kitépdesték a farkából, és feldíszítették vele magukat, mint a rendőrök. És a papagáj ettől a szégyentől, hogy farok nélkül maradt, egészen megbetegedett, és az állatorvos valami porokkal betette neki az ajtót. Szóval azt mondja, venni akar most egy papagájt, de egy rendeset, nem egy olyan gorombát, aki csak káromkodni tud. Mit tehettem volna, nem volt otthon semmilyen papagájom, és nem is tudtam egynek se a címét. Csak egy harapós bulldogom volt a háznál, egy teljesen vak állat. És ezért, óberlajtnant úr, kérem, délután négy órától este hét óráig muszáj voltam beszélni a hölgynek, amíg a papagáj helyett megvette ezt a vak bulldogot. Nehezebb dolog volt, mint valami diplomáciai helyzet, és amikor elment, még mondtam is: "Na, ennek próbálják meg levágni a farkát azok a fiúk", és aztán többet nem találkoztam ezzel a hölggyel, mert el kellett költözzek Prágából a bulldog miatt, mert a kutya megharapta az egész házat. Most már el tetszik hinni, óberlajtnant úr, kérem, hogy nagyon nehéz egy rendes állatot kapni?

- Én nagyon szeretem a kutyákat - mondta a főhadnagy -, néhány bajtársam, aki a fronton van, kutyát tart magának, és azt írták, hogy egy ilyen hűséges, odaadó állat társaságában nagyon jól telik a háború. Szóval maga jól ismer minden kutyafajtát, és remélem, hogy ha nekem is volna kutyám, rendesen gondozná. Maga szerint melyik a legjobb fajta? Persze olyan kutyára gondolok, amelyik társaságot nyújt. Egyszer volt egy szálkásszőrű pincsim, de nem tudom...

- Énszerintem, óberlajtnant úr, kérem, a szálkásszőrű pincsi nagyon kedves kutya. Igaz, nem mindenkinek tetszik, éppen, mert szálkás és olyan kemény szőr van a pofáján, hogy úgy néz ki, mint egy börtönből szabadult gonosztevő. Olyan csúnya, hogy az már szép, és amellett okos. Egy ilyen hülye bernáthegyi elbújhat mellette. Még a foxterriernél is okosabb. Én ismertem egyet...

Lukᚠfőhadnagy az órájára nézett, és félbeszakította Švejk beszédét:

- Most már késő van, ki kell aludnom magam. Holnap megint szolgálatban leszek, úgyhogy az egész napot egy szálkásszőrű pincsi keresésének szentelheti.

Lefeküdt, Švejk is végigdőlt a díványon a konyhában, s még elolvasta az újságot, amelyet a főhadnagy hozott haza a kaszárnyából.

- Nahát - mondta maga elé Švejk, érdeklődéssel követve a napihírek rovatát -, a szultán hadiéremmel tüntette ki Vilmos császárt, és én eddig még kisezüstöt se kaptam...

Eszébe jutott valami, és felugrott. - Majd elfelejtettem...

Švejk bement a szobába a főhadnagyhoz, aki már mélyen aludt, és felköltötte:

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy nem kaptam semmilyen parancsot a macskára vonatkozólag.

S az álmos főhadnagy félálomban a másik oldalára fordult, és ezt dörmögte: - Háromnapi laktanyafogság! - És tovább aludt.

Švejk halkan kiment a szobából, kihúzta a szerencsétlen macskát a dívány alól, és így szólt hozzá: - Háromnapi laktanyafogságot kaptál, abtreten!

És az angóramacska visszabújt a dívány alá.

IV

Švejk éppen indulni készült hazulról, hogy utánajárjon valami szálkásszőrű pincsinek, amikor egy fiatal hölgy becsengetett az ajtón, és Lukᚠfőhadnagyot kereste. Két nehéz utazókoffer állt mellette, és Švejk még meglátta a lépcsőn lefelé baktató hordár sapkáját.

- Nincs itthon - mondta keményen Švejk, de a fiatal hölgy már az előszobában volt, és kategorikusan ráparancsolt: - Vigye be a koffert a szobába.

- Azt a főhadnagy úr engedélye nélkül nem lehet - mondta Švejk -, a főhadnagy úr meghagyta, hogy őnélküle semmit se szabad csináljak.

- Maga megőrült - kiáltotta a fiatal hölgy -, én vendégségbe jöttem a főhadnagy úrhoz.

- Én erről egyáltalán nem tudok semmit - felelte Švejk -, a főhadnagy úr szolgálatban van, csak éjszaka jön haza, és én parancsot kaptam, hogy keressek egy szálkásszőrű pincsit. Semmiféle kofferről és hölgyről nem tudok. Énvelem nem közöltek semmit, és így nem engedhetek be a lakásba semmilyen idegen személyt, akit nem ismerek. Egyszer minálunk az utcában a Bĕlčický cukrászhoz beengedtek egy embert, és ez kinyitotta a ruhásszekrényt és megszökött.

- Én nem gondolok kegyedről semmi rosszat - folytatta Švejk, látva, hogy a fiatal hölgy kétségbeesetten sírva fakad -, de a nagysága semmi esetre se maradhat itt, ezt muszáj, hogy belássa, mert az egész lakás énrám van bízva, és minden apróságért én vagyok a felelős. Ezért még egyszer felkérem kegyedet nagyon barátságosan, hogy ne tessék fölöslegesen megerőltetni magát. Amíg nem kapok rá parancsot a főhadnagy úrtól, a saját édestestvéremet se ismerem. Én igazán sajnálom, hogy így kell beszéljek kegyeddel, de a katonaságnál rendnek muszáj lenni.

Közben a fiatal hölgy egy kissé összeszedte magát. Retiküljéből kivett egy névjegyet, ceruzával ráfirkantott néhány sort, beletette egy bájos kis borítékba, és tört hangon így szólt: - Vigye ezt el a főhadnagy úrnak, én addig itt várom a választ. Itt van öt korona útiköltség.

- Abból nem lesz semmi - felelte Švejk, megsértve a váratlan vendég makacsságától -, tessék megtartani azt az öt koronát, itt van a széken, és ha úgy tetszik, jöjjön velem a kaszárnyáig, amíg beviszem a levelét, és választ hozok. De hogy itt tessék várni közben, arról szó se lehet.

E szavak után bevonszolta a kofferokat az előszobába, s a kulcsokkal csörömpölve, mint valami várkastély kulcsárja, sokatmondóan így szólt az ajtóból: - Zárunk.

A fiatal hölgy reményvesztetten kiment a folyosóra, Švejk bezárta az ajtót, és előreindult. A vendég tipegve futott utána, mint egy kiskutya, s csak akkor érte utol, amikor Švejk bement egy trafikba cigarettát vásárolni.

Ettől fogva a hölgy Švejk mellett haladt, és megpróbált szóba elegyedni vele:

- Biztos, hogy át fogja adni?

- Átadom, ha mondtam.

- És meg fogja találni a főhadnagy urat?

- Azt nem tudom.

Megint némán mentek egymás mellett, míg jó idő múlva a hölgy ismét meg nem szólalt:

- Szóval azt hiszi, hogy nem fogja megtalálni a főhadnagy urat?

- Azt nem hiszem.

- És mit gondol, hol lehet?

- Azt nem tudom.

Ezzel jó időre megint megszakadt a beszélgetés, aztán a fiatal, hölgy egy kérdéssel újra kezdte:

- Nem vesztette el azt a levelet?

- Eddig még nem vesztettem el.

- Szóval biztosan át fogja adni a főhadnagy úrnak?

- Biztosan.

- És meg fogja találni?

- Mondtam már, hogy nem tudom - felelte Švejk -, csodálom, hogy egyesek hogy tudnak olyan kíváncsiak lenni, és folyton ugyanazt kérdezni. Ez olyan, mintha én minden második embert leállítanék az utcán, és megkérdezném tőle, hogy hányadika van máma.

Ezzel kudarcba fúlt a fiatal hölgy utolsó kísérlete is, hogy beszélgetésbe elegyedjen Švejkkel, s a további utat néma hallgatásban tették meg a kaszárnyáig. Švejk csak a kaszárnya előtt szólalt meg, kérve a fiatal hölgyet, hogy várjon rá, s azután diskurálni kezdett a háborúról a kapuban álló katonákkal, ami kétségkívül borzasztóan megörvendeztette az ifjú hölgyet, őnagysága ugyanis idegesen járkált fel-alá a járdán, és nagyon szerencsétlen arcot vágott, amikor látta, hogy Švejk rendületlenül folytatja előadását, oly bárgyú arckifejezéssel, amilyet egy fényképen is látni lehetett "A világháború krónikája" legutóbbi számában, a következő cím alatt: "Az osztrák trónörökös beszélgetése két pilótával, akik lelőttek egy orosz repülőgépet."

Švejk leült a kapu melletti lócára, és kifejtette, hogy a kárpáti arcvonalon összeomlott az osztrák hadsereg támadása, másrészt viszont Przemyœl parancsnoka, Kusmanek tábornok megérkezett Kijevbe, ugyanakkor Szerbiában feladtunk tizenegy támaszpontot, és a szerbek most már nem sokáig fogják bírni a futást katonáink után.

Azután belebocsátkozott az egyes híresebb csaták bírálatába, és mintha újból feltalálta volna a spanyolviaszt, közölte, hogy egy minden oldalról bekerített alakulatnak meg kell adnia magát.

Mikor már eleget beszélt, úgy vélte, helyénvaló, ha visszamegy a kétségbeesett hölgyhöz, és megmondja neki, hogy rögtön jön, ne sétáljon el sehová, majd felment az irodába, s ott megtalálta Lukᚠfőhadnagyot, aki éppen egy hadnagy lövészárokrajzán próbált eligazodni, és szemére vetette a hadnagynak, hogy nem ért a rajzoláshoz, és fogalma sincs a mértanról.

- Látja, így kell ezt rajzolni. Ha egy adott egyenesre merőlegest kell állítanunk, úgy húzzuk meg, hogy a két vonal derékszöget alkosson. Érti? Így aztán rendes irányba viszi tovább a lövészárkot, nem pedig az ellenség felé. Hatszáz méterre marad tőle. De ahogy maga rajzolta, a mi állásaink belemennek az ellenséges vonalba, és a lövészárkait merőlegesen ráállítja az ellenségre, pedig magának ide egy tompaszög kell. Ez csak egyszerű, nem?

És a tartalékos hadnagy, aki civilben bankpénztáros volt, nagyon szerencsétlenül hajolt a tervrajzok fölé, semmit se értett az egészből, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Švejk odalépett a főhadnagyhoz:

- Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy egy hölgy ezt a levelet küldi a főhadnagy úrnak, és választ vár - közben sokatmondóan és bizalmasan kacsintott egyet.

A levél tartalma nem tett kedvező benyomást a főhadnagyra:

Lieber Heinrich! Mein Mann verfolgt mich. Ich muss unbedingt bei Dir ein paar Tage gastieren. Dein Bursch ist ein grosses Mistvieh. Ich bin unglücklich.

Deine Katy[77]

Lukᚠfőhadnagy felsóhajtott, kihívta Švejket a szomszédos, üres irodahelyiségbe, becsukta az ajtót, s fel-alá kezdett járkálni az asztalok között. Végül megállt Švejk előtt, és így szólt: - A hölgy azt írja, hogy maga egy barom. Mit csinált vele?

- Én semmit se csináltam vele, óberlajtnant úr, jelentem alássan, én nagyon illedelmesen viselkedtem, de ő mindjárt be akart telepedni a lakásba. És mivelhogy a főhadnagy úr nem hagyott semmilyen parancsot, nem engedtem ott maradni. Hozzá még két kofferral jött, mint aki hazaérkezik.

A főhadnagy még egyszer hangosan felsóhajtott, és Švejk követte a példáját.

- Mi ez? - kiáltott fenyegetően a főhadnagy.

- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, hogy ez egy nehéz eset. A Vojtĕch utcában két évvel ezelőtt beköltözött egy kárpitoshoz valami kisasszony, és ő nem tudta kitenni a lakásból, és meg kellett hogy mérgezze a nőt is, meg saját magát is világítógázzal, és így vége volt a murinak. A nőkkel mindig baj van. Én átlátok rajtuk.

- Nehéz eset - ismételte meg Švejk szavait a főhadnagy, és még sohasem mondott ilyen mélységes igazságot. A kedves Jindřich kétségkívül benne volt a pácban. Egy férjtől üldözött feleség beállít hozzá néhány napos vendégeskedésre, éppen most, amikor Micekné őnagysága nemsokára megjön Třeboňból, hogy három napon keresztül ismét részeltesse a főhadnagyot mindabban, amiben rendszeresen részelteti negyedévenként, ha felutazik Prágába bevásárolni. Aztán holnaputánra egy úrilány van megbeszélve, aki egy egész heti tépelődés után feltétlenül megígérte Lukášnak, hogy odaadja magát, mert a jövő hónapban férjhez kell mennie egy mérnökhöz.

A főhadnagy most lehorgasztott fővel ült egy asztalon, hallgatott, és gondolkozott, de egyelőre semmit se tudott kitalálni, végül leült a székre, borítékot, papírt vett elő, és egy hivatalos űrlapra a következőket írta:

Drága Katy! Szolgálatban este 9-ig. Tízre otthon vagyok. Kérlek, érezd magad otthon nálam. Ami a legényemet, Švejket illeti, megparancsoltam neki, hogy mindenben álljon szolgálatodra.

A te Jindřiched

- Ezt a levelet - mondta a főhadnagy - átadja a nagyságos asszonynak. Megparancsolom, hogy tisztelettudóan és tapintatosan viselkedjék vele szemben, és teljesítse minden kívánságát, a nagyságos asszony minden óhaja parancs legyen magának. Itt van száz korona, majd elszámol róla, a nagyságos asszony talán leküldi valamiért, rendeljen neki ebédet, vacsorát, satöbbi. Aztán vegyen három üveg bort és egy doboz Memphist, na. Egyelőre ennyi az egész. Most mehet, de még egyszer a lelkére kötöm, hogy teljesítenie kell a nagyságos asszony minden kívánságát, amit csak kiolvas a szeméből.

A fiatal hölgy már végképp letett arról, hogy valaha is viszontlátja Švejket, s éppen ezért rendkívül meglepődött, amikor látta, hogy Švejk kijön a kaszárnyából, és egy levéllel közeledik hozzá.

Švejk szalutált, átadta a levelet, és a következőket jelentette: - Az óberlajtnant úr parancsba adta, hogy tisztelettudóan és tapintatosan viselkedjek a nagyságos asszonnyal szemben, szolgáljam ki becsületesen, és csináljak meg a nagyságos asszonynak mindent, amit csak kiolvasok a szeméből. Az óberlajtnant úr megparancsolta, hogy etessem a nagyságos asszonyt, és vegyek meg mindent, amit kívánni tetszik. Erre száz koronát kaptam az óberlajtnant úrtól, de ebből még három üveg bort és egy doboz Memphist kell vásároljak.

A főhadnagy levelétől őnagyságának visszatért az önbizalma, ami abban nyilvánult meg, hogy ráparancsolt Švejkre, hozzon neki egy fiákért, s amikor parancsa teljesült, felküldte Švejket a bakra a fiákeres mellé.

Hazamentek. Otthon aztán a fiatal hölgy pompásan alakította a háziasszony szerepét. Švejknek be kellett vinnie a kofferokat a hálószobába, a szőnyegeket ki kellett porolnia az udvaron, s a hölgy igen nagy haragra lobbant egy kis pókháló miatt, amit a tükör mögött talált.

Minden jel arra mutatott, hogy őnagysága tartósan be akarja ásni magát e meghódított állásba.

Švejk izzadt. Kiverte a szőnyegeket, de őnagyságának még eszébe jutott, hogy a függönyöket is le kell venni és ki kell porolni. Azután megparancsolta Švejknek, hogy mossa le az ablakokat a szobában és a konyhában. Azután kezdte átrendezgetni a bútorokat, de rendkívül idegesen, és amikor Švejk már mindent áthurcolt az egyik sarokból a másikba, őnagyságának nem tetszett a szoba, újabb kombinációkba kezdett, és új elrendezéseket agyalt ki.

Mindent a feje tetejére állított a lakásban, de fészekrakó energiája lassacskán kimerült, és a szörnyű dúlás véget ért.

Még csak tiszta ágyneműt vett elő a fehérneműszekrényből, saját kezűleg áthúzta a párnákat és dunnákat, s e művelet közben világosan látszott rajta az ágy iránti bensőséges szeretet, amely orrcimpáinak érzéki remegésében jutott kifejezésre.

Azután elküldte Švejket ebédért és borért. Mielőtt Švejk visszatért volna, áttetsző pongyolát vett magára, ami rendkívül bájossá és csábítóvá tette.

Ebédnél megivott egy üveg bort, elszívott egy csomó Memphist, mialatt Švejk a konyhában komiszkenyeret falatozott, egy pohár édes pálinkába mártogatva.

- Švejk - hallatszott a hálószobából -, Švejk!

Švejk kinyitotta az ajtót, és meglátta az ifjú hölgyet, amint igéző tartásban fekszik a párnákon.

- Jöjjön közelebb!

Švejk odalépett az ágyhoz, s a fiatal hölgy sajátos mosollyal végigmérte erőteljes alakját és izmos combjait.

Majd az ifjú hölgy félrehajtotta a könnyű pongyolát, amely mindent eltakart és rejtve tartott, s szigorúan így szólt: - Vegye le a bakancsát és a nadrágját. Mutassa...

S így történt, hogy Švejk, a derék katona, őszintén jelenthette a főhadnagynak, amikor ez hazajött a kaszárnyából: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy teljesítettem a nagyságos asszony minden kívánságát, és becsületesen kiszolgáltam, ahogy meg tetszett parancsolni.

- Köszönöm, Švejk - mondta a főhadnagy -, és sok kívánsága volt a nagyságos asszonynak?

- Volt vagy hat - felelte Švejk -, most alszik, mint akit fejbe vertek, úgy kimerült az úton. Mindent megcsináltam neki, amit csak kiolvastam a szeméből.

V

Mialatt a Dunajec és a Raba menti erdőkre támaszkodó csapattömbök gránátesőben álltak, s a nagy kaliberű ágyúk egész századokat morzsoltak fel és szórtak szét a Kárpátokban, mialatt a láthatár minden hadszíntéren falvak és városok lángjaitól vöröslött, Lukᚠfőhadnagy és Švejk igen kellemetlen idillben élt a hölggyel, aki megszökött a férjétől, és most a háziasszonyt játszotta.

Mikor a hölgy sétálni ment, Lukᚠfőhadnagy haditanácsot ült Švejkkel, hogy miképpen szabadulhatnának meg tőle.

- A legjobb lenne, óberlajtnant úr, kérem - mondta Švejk -, ha a férje, amelyiktől megszökött, és most keresi, mint ahogy mondani tetszett, hogy benne van abban a levélben, amit az óberlajtnant úrnak hoztam, megtudná, hogy hol van, és érte jönne. Táviratot kell küldeni neki, hogy a főhadnagy úrnál tartózkodik, és itt átvehető. Všenoryban volt tavaly egy ilyen eset egy villában. De akkor a nő saját maga küldte a táviratot az urának, és ez eljött érte, és mind a kettőjüket felpofozta. Azok mind a ketten civilek voltak, de ez az úr egy tiszttel nem fog merni kikezdeni. Különben is, az óberlajtnant úr egyáltalán nem bűnös, mert senkit se tetszett meghívni, és amikor az asszony megszökött, a saját szakállára csinálta. Meg tetszik látni, hogy egy ilyen távirat nagyon jó szolgálatot tesz. És ha le is esik egypár pofon...

- Nagyon intelligens ember - szakította félbe Lukᚠfőhadnagy -, ismerem, komló-nagykereskedő. Feltétlenül beszélnem kell vele. Táviratozok neki.

A távirat, amelyet feladott, rendkívül tömör és tárgyilagos volt: "Nejének jelenlegi címe..." s itt Lukᚠfőhadnagy lakcíme következett.

Így történt, hogy Katy őnagyságát kellemetlen meglepetés érte, amikor az ajtón berontott a komló-nagykereskedő. A férj nagyon óvatos és aggodalmas képet vágott, amikor Katy őnagysága, aki e pillanatban sem vesztette el a lélekjelenlétét, bemutatta egymásnak a két urat: - Férjem... Lukᚠfőhadnagy úr. - Más nem jutott az eszébe.

- Parancsoljon helyet foglalni, Wendler úr - kínálta meg székkel Lukᚠfőhadnagy igen szívélyesen, s elővette zsebéből a cigarettatárcáját -, dohányzik?

Az intelligens komló-nagykereskedő illedelmesen kivett egy cigarettát, majd kifújva száján a füstöt, megfontoltan így szólt:

- Rövidesen kimegy az első vonalba, főhadnagy úr?

- Kértem áthelyezésemet a budějovicei 91-es ezredbe, és valószínűleg oda is kerülök, amint végeztem az egyéves önkéntesek iskolájával. Rengeteg tisztre van szükségünk, manapság valamennyien észlelhetjük azt a szomorú jelenséget, hogy sok fiatalember, aki igényt tarthat az egyéves önkéntesi jogra, nem jelentkezik önkéntesnek. Inkább megmaradnak közönséges bakának, semhogy igyekeznének kadéttá válni.

- A háború igen sokat ártott a komlóüzletnek, de én azt hiszem, hogy nem tarthat sokáig - jegyezte meg a komló-nagykereskedő, hol a feleségére, hol a főhadnagyra pillantva.

- Helyzetünk minden szempontból előnyös - mondta Lukᚠfőhadnagy -, ma már senki sem kételkedik abban, hogy a háború a központi hatalmak fegyvereinek győzelmével végződik. Franciaország, Anglia és Oroszország túlságosan gyenge az osztrák-német-török gránittömbbel szemben. Igaz, hogy egyes arcvonalakon jelentéktelen balsikereket szenvedtünk. Mihelyst áttörjük azonban az orosz frontot a Kárpátok gerince és a Dunajec középső folyása között, semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy ez a háború végét fogja jelenteni. Hasonlóképpen, a franciákat a legrövidebb időn belül egész Kelet-Franciaország elvesztése fenyegeti, továbbá a német hadsereg bevonulása Párizsba. Ez abszolúte biztos. Azonkívül szerbiai manővereink igen sikeresen folynak, és csapataink visszavonulását, ami praktikusan csupán átcsoportosítást jelent, sokan egész másként értelmezik, mint ahogy azt a feltétlen hidegvérűség megköveteli a háborúban. A legrövidebb idő alatt tapasztalni fogjuk, hogy a déli hadszíntéren végrehajtott manővereink, amelyek előre ki voltak számítva, megtermik gyümölcsüket. Parancsoljon megtekinteni...

Lukᚠfőhadnagy finoman megérintette a komló-nagykereskedő vállát, odavezette őt a frontok térképéhez, amely a falon lógott, s rámutatva az egyes pontokra, elmagyarázta neki a helyzetet: - A keleti Beszkidek kiváló hadműveleti támpontot képeznek számunkra. A kárpáti frontszakaszon, ahogyan látni tetszik, igen erős támasszal rendelkezünk. Egy erős átütés ezen a vonalon... és meg sem állunk Moszkváig. A háború előbb fog véget érni, semmint képzelnők.

- És Törökország? - kérdezte a komló-nagykereskedő, azt hánytorgatva magában, hogy miképp térhetne rá a tárgyra, amiért idejött.

- A törökök igen jól tartják magukat - felelte a főhadnagy, visszavezetve a vendéget az asztalhoz -, Hali bej, a török parlament elnöke és Ali bej megérkezett Bécsbe. A dardanellai török hadsereg főparancsnokává Liman von Sanders tábornagyot nevezték ki. Goltz pasa Konstantinápolyból Berlinbe utazott, és császárunk kitüntette Enver pasát, Usedon pasa altengernagyot és Dzsevad pasa tábornokot. Aránylag sok kitüntetés ilyen rövid idő alatt.

Egy darabig némán ültek egymással szemben, végül a főhadnagy úgy érezte, hogy meg kell törnie a kínos csendet a következő szavakkal: - Mikor érkezett, Wendler úr?

- Ma reggel.

- Végtelenül örvendek, hogy megtalált, és éppen itthon ért, mert délutánonként mindig a kaszárnyába megyek, és éjszaka is szolgálatban vagyok. Minthogy a lakás voltaképpen egész nap üres, módomban volt felajánlani a nagyságos asszonynak a vendégszeretetemet. Itt senki sem háborgatja prágai tartózkodása alatt. Régi ismerősök vagyunk, és így...

A komló-nagykereskedő köhintett: - Katy határozottan különös asszony, főhadnagy úr, fogadja, kérem, legőszintébb köszönetemet mindazért, amit érte megtett. Egyszerre csak eszébe jut, hogy ő Prágába utazik, se szó, se beszéd, mert állítólag az idegeit kell kúráltatnia, én üzletileg úton vagyok, hazamegyek, és a ház üres. Katynak hűlt helye.

Igyekezve lehetőleg nyugodt képet mutatni, ujjával megfenyegette az asszonyt, s kényszeredetten mosolyogva csak ennyit kérdezett tőle: - Azt hitted ugye, hogyha én úton vagyok, akkor te is utazhatsz? Arra persze nem gondoltál...

Lukᚠfőhadnagy észrevette, hogy a beszélgetés kellemetlen irányba kezd fordulni, ezért ismét a térképhez vezette az intelligens komló-nagykereskedőt, és ujjával néhány aláhúzott helyre mutatva, így szólt: - Elfelejtettem felhívni a figyelmét, egy rendkívül érdekes körülményre. Itt van ez a délnyugat felé hajló hatalmas ív, ahol a hegyek csoportja egy nagy hídfőt képez. Erre irányul a szövetségesek offenzívája. Ha elvágjuk ezt a vasútvonalat, amely a hídfőt összeköti az ellenség fő védelmi vonalával, akkor meg kell szakadnia az összeköttetésnek a jobbszárny és a Visztula mentén felsorakozott északi hadsereg között. Világos, kérem?

A komló-nagykereskedő azt felelte, hogy őelőtte minden tökéletesen világos, majd visszatért a helyére, s mivel tapintatos ember volt, és nem akarta, hogy a főhadnagy célzásnak vegye előbbi megjegyzését, így szólt: - A mi komlónk sok külföldi piacot elveszített a háború következtében. Komlónk számára elveszett Franciaország, Anglia, Oroszország és a Balkán. Olaszországba még szállítunk komlót, de tartok tőle, hogy Olaszország is belekeveredik a dologba. Na de azután, ha majd győztünk, mi fogjuk diktálni az árakat.

- Olaszország szigorúan megőrzi a semlegességét - vigasztalta a főhadnagy -, ez egészen...

- Akkor miért nem ismeri el, hogy a hármasszövetség Ausztria-Magyarországhoz és Németországhoz köti? - robbant ki hirtelen a komló-nagykereskedő, akinek egyszerre a fejébe szállt minden: a komló, a felesége, a háború. - Azt vártam, hogy Olaszország hadba vonul Franciaország és Szerbia ellen. Akkor máris vége volna a háborúnak. Nekem a raktárakban rohad a komlóm, a hazai kötések gyengék, az export egyenlő a nullával, és akkor Olaszország megőrzi a semlegességét. Mért újította meg velünk Olaszország még 1912-ben a hármasszövetséget? Hol van az olasz külügyminiszter, San Giuliano márki? Mit csinál ez az úr? Alszik, vagy mi? Tudja, mekkora évi forgalmat csináltam én a háború előtt, és mekkorát csinálok máma?

- Ne higgye, hogy nem követem az eseményeket - folytatta, s dühöngő pillantást vetett a főhadnagyra, aki nyugodtan eregette a füstkarikákat, egyiket a másik után, egymáson keresztül, Katy őnagysága rendkívüli érdeklődésétől kísérve -, mért mentek vissza a németek a határra, amikor már Párizs alatt álltak? Miért folynak megint a Maas és a Mosel között kemény tüzérségi harcok? Tudja ön, hogy Combres-ban és Woewre-ben, Marche mellett, leégett három sörgyár, amelyeknek évente több mint ötszáz zsák komlót szállítottam? És a Vogézekben is leégett a hartmannsweileri sörgyár, Mühlhausen mellett Niederaspachban is a föld színével egyenlővé tették azt a hatalmas sörgyárat. Tessék, évi ezerkétszáz zsák komló veszteség a cégem számára. A németek hatszor verekedtek a belgákkal a klosterhoeki sörgyárért, tessék, elveszett évi háromszázötven zsák komló.

Nem bírta folytatni az izgatottságtól, felállt, odalépett a feleségéhez, és azt mondta. - Katy, te most azonnal hazajössz velem. Öltözködj.

- Engem borzasztóan felizgatnak ezek az események - mondta aztán bocsánatkérő hangon -, régebben tökéletesen nyugodt voltam.

S mikor Katy kiment, hogy felöltözzön, a férj halkan így szólt a főhadnagyhoz. - Nem ez az első eset, hogy ilyesmit művel. Tavaly elutazott egy segédtanítóval, és csak Zágrábban találtam rá. Ebből az alkalomból mindjárt csináltam a Zágráb városi sörgyárral egy kötést hatszáz zsák komlóra... Hja, az egész Dél egy aranybánya volt. A mi komlónk lement egész Konstantinápolyig. Ma félig tönkre vagyunk téve. Ha még a kormány idehaza is korlátozza a sörgyártást, megkaptuk a kegyelemdöfést.

Elfogadta Lukᚠfelkínált cigarettáját, rágyújtott, és kétségbeesetten folytatta:

- Egyedül Varsó évi kétezerháromszázhetven zsák komlót rendelt. Ott a legnagyobb sörgyár az Ágoston-rendieké. Az utazójuk minden évben felkeresett. Bele kell őrülni. Még jó, hogy nincsenek gyerekeim.

Ez a logikus következtetés, amely a varsói Ágoston-rendi sörgyár utazójának minden évi látogatásaiból eredt, egy kis halvány mosolyt csalt a főhadnagy ajkára, a komló-nagykereskedő észrevette, s ezért tovább magyarázott: - A soproni és nagykanizsai magyar sörgyárak évi átlagban ezer zsák komlót rendeltek cégemtől az exportsörükhöz, amely egészen Alexandriáig eljutott. Ma a blokád miatt tartózkodnak mindennemű megrendeléstől. Harminc percenttel olcsóbban kínálom nekik a komlót, és nem rendelnek egy zsákkal se. Pangás, mizéria, a csőd veszélye, és hozzá még a házi gondok.

A komló-nagykereskedő elhallgatott, s a csendet csak Katy őnagysága törte meg, útra készen visszatérve: - Mi lesz a kofferjaimmal?

- Majd elhozatjuk, Katy - mondta elégedetten a komló-nagykereskedő, aki a végén még örült is, hogy botrányok és dühös jelenetek nélkül túljutott az egészen -, legfőbb ideje, hogy elinduljunk, ha még vásárolni is akarsz egyet-mást. A vonat kettő húszkor indul.

Mindketten barátságosan elbúcsúztak a főhadnagytól, és a komló-nagykereskedőnek olyan jó kedve lett a dolog békés elintézése miatt, hogy az előszobában búcsúzáskor azt mondta Lukášnak: - Ha, ne adj isten, megsebesülne a harctéren, jöjjön el hozzánk üdülni. Nálunk a leggondosabb ápolásban lesz része.

Miután visszatért a hálószobába, ahol Katy őnagysága felöltözködött az útra, a főhadnagy négyszáz koronát talált a mosdón, a következő cédulával együtt:

"Főhadnagy úr! Nem védett meg ettől a majomtól, az uramtól, ettől a komplett idiótától. Megengedte neki, hogy magával cipeljen, mint egy tárgyat, amit a lakásban felejtett. Közben a főhadnagy úr volt oly bátor megjegyezni, hogy felajánlotta nekem a vendégszeretetét. Remélem, hogy nem okoztam önnek több kiadást a mellékelt négyszáz koronánál, amelyen szíveskedjék megosztozni a szolgájával."

Lukᚠfőhadnagy csak állt egy darabig, kezében a cédulával, aztán lassan összetépte. Mosolyogva nézte a mosdón heverő pénzt, majd meglátta őnagysága fésűjét, amit Katy ottfelejtett izgalmában a toalettasztalkán a tükör előtt - és ezt a tárgyat is eltette a fétisjellegű ereklyék közé.

Švejk déltájban jött haza. Addig szálkásszőrű pincsit keresett a főhadnagynak.

- Švejk - mondta a főhadnagy -, magának szerencséje van. A hölgy, aki itt lakott, elment. Elvitte a kedves férje. És mindazokért a szolgálatokért, amiket maga tett neki, itthagyott magának a mosdón négyszáz koronát. Szépen meg kell köszönnie őnagyságának, illetve a férjeurának, mert őnagysága az ő pénzét hozta magával az útra. Majd én diktálom, hogy mit írjon.

S mindjárt el is kezdte:

"Mélyen tisztelt uram! Méltóztassék átadni kedves neje őnagyságának leghálásabb köszönetemet a négyszáz koronáért, amit őnagysága nekem ajándékozott azokért a szolgálatokért, amelyeket prágai tartózkodása alatt teljesítettem őnagyságának. Mindazt, amit őnagyságának tettem, szívből tettem, ezért nem fogadhatom el ezt az összeget, és vissza is küldöm..."

- No, csak írja tovább, Švejk, mit fészkelődik folyton? Hol hagytam abba?

- "És vissza is küldöm..." - mondta Švejk remegő hangon, mélységes tragikummal.

- Helyes, tehát: "Vissza is küldöm legmélyebb tiszteletem kifejezésével. Tisztelettel üdvözlöm a nagyságos asszonyt, és kezeit csókolom. Josef Švejk, Lukᚠfőhadnagy úr tisztiszolgája." Kész van?

- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, még a dátum hiányzik.

- 1914. december huszadika. Úgy, most címezze meg a borítékot, fogja ezt a négyszáz koronát, vigye a postára, és adja fel erre a címre.

És Lukᚠfőhadnagy vidáman fütyörészni kezdett egy áriát az "Elvált asszony" című operettből.

- Ja igen, Švejk - szólt oda a főhadnagy, amikor Švejk el akart indulni a postára -, mi van azzal a kutyával, amit a városban keresett?

- Már kiszemeltem egyet, óberlajtnant úr, kérem, gyönyörű szép állat. Csak nehéz lesz megkapni. Holnap azért remélem, hogy talán elhozom. Harap.

VI

Lukᚠfőhadnagy nem hallotta az utolsó szavakat, pedig fontos lett volna. "Harap a dög, mint a fene - akarta még hozzátenni Švejk, de aztán meggondolta magát: - mert mi köze ahhoz a főhadnagynak. Kutyát akar, hát megkapja!"

Persze nem könnyű dolog azt mondani: "Hozzon nekem egy kutyát." A kutyatulajdonosok rendkívüli módon vigyáznak a kutyáikra, még akkor is, ha nem éppen fajtiszta ebről van szó. Még az olyan korcsot is, amelyik csak arra jó, hogy valami öregasszony lábát melegítse, nagyon szereti a tulajdonosa, és nem engedi bántalmazni.

Magának a kutyának is ösztönösen meg kell éreznie, kivált ha fajtiszta, hogy egyszer csak el fogják idegeníteni a gazdájától. A kutya állandó rettegésben él, hogy ellopják, hogy el kell lopatnia. Mikor például sétál a gazdájával, és egy kicsit messzebbre kerül tőle, kezdetben vidám, pajkos. Játszadozik a többi kutyával, illetlenül rájuk mászik, azok meg őrá, megszaglássza a sarokköveket, hátsó lábát felemeli minden sarkon, sőt a kofák krumpliskosara fölött is, szóval nagyon élvezi az életet, és kétségkívül éppoly gyönyörűnek látja a világot, mint bármelyik ifjonc a sikeresen letett érettségi után.

Egyszerre csak megfigyelhetjük azonban, hogy vidámsága tűnni kezd: a kutya megérzi, hogy elvesztették. S csak ezután tör rá az igazi kétségbeesés. Rémülten futkároz az utcán, szimatol, vinnyog, majd végső kétségbeesésében lába közé húzza a farkát, hátracsapja a fülét, és eliramodik az utca közepén valahová az ismeretlenbe.

Ha beszélni tudna, így kiáltana: - Jézus Mária, engem el fognak lopni!

Voltak már, kérem, kutyatelepen, s láttak-e ott ilyen rémült külsejű kutyákat? Lopott jószág valamennyi. A nagyváros kitenyésztette a tolvajoknak egy különleges fajtáját, amely kizárólag kutyalopásból él. Vannak egészen apró szalonkutyák, törperattlerek, akkorák, mint egy kesztyű, beleférnek a felöltőzsebbe vagy a női muffba, amelyben sétálni viszik őket. S még onnan is kilopják a.szerencsétlent. A harapós, foltos német dogot, amely dühöngve őriz egy villát a külső negyedekben, éjszaka lopják el. S ellopják a rendőrkutyát is, a detektív orra elől. Ha a nyájas olvasó pórázon vezeti a kutyát, elvágják a pórázt, máris árkon-bokron túl vannak a kutyával, s a nyájas olvasó bambán bámul a csonka pórázra. Azoknak a kutyáknak az ötven százaléka, akikkel a nyájas olvasó az utcán találkozik, jó néhányszor gazdát cserélt már, s a nyájas olvasó évek múltán sokszor a saját kutyáját vásárolja meg, amelyet kölyökkutya gyanánt loptak el tőle, amikor sétálni vitte. Az ellopatás veszélye legfőként akkor fenyegeti a kutyákat, amikor kis és nagy testi szükségleteik kielégítése céljából viszik le őket az utcára. Kivált az utóbbi aktus közben vesznek el sokan. Ezért nézeget olyan óvatosan maga köré minden kutya, mikor a fenti műveletet végzi.

A kutyalopásnak több szisztémája ismeretes. Az egyik közvetlen, mint a zsebtolvajoké, a másik alattomosabb, és a szerencsétlen jószág magához-csalogatásából áll. A kutya hűséges állat, de csak az olvasókönyvekben vagy a természetrajzban. Szagoltassanak meg a leghűségesebb kutyával egy darab sült lókolbászt, és a kutya el van veszve.

Elfelejti a gazdáját, aki mellette halad, megfordul, és követi önöket, közben csorog a nyál a pofájából, a lókolbász gyönyöreit előre élvezve barátságosan csóválja a farkát, és orrlyuka kitágul, mint a legbujább csődöré, mikor a kancához vezetik.


A Malá Stranán, a Várlépcső aljában, van egy kis söröző. Itt üldögélt egy este, hátul a félhomályban, két férfi. Egy katona és egy civil. Fejüket összedugva rejtelmesen suttogtak. Olyanok voltak, mint két összeesküvő a velencei köztársaság idejéből.

- Mindennap nyolckor - súgta a civil a katonának - egy cseléd hozza le a Havlíček tér sarkára a parkba. De a dög nagyon hamis, úgy harap, mint a fene. Nem hagyja magát megsimogatni.

S közelebb hajolva a katonához, a fülébe súgta: - Még a szafaládét se zabálja.

- Rántva se? - kérdezte a katona.

- Rántva se.

Mind a ketten kiköptek.

- Hát akkor mit zabál az a dög?

- Tudja isten. Vannak kutyák, amik úgy agyon vannak becézve és kényeztetve, mint egy érsek.

A katona meg a civil koccintott, s a civil tovább súgta: - Egyszer egy fekete spicc, ami a klamovkai kutyatelep részére kellett nekem, szintén nem akarta elvenni tőlem a szafaládét. Három napig jártam utána, aztán már nem bírtam ki, és megkérdeztem a nőtől, aki a kutyát sétáltatta, hagy mit zabál ez a kutya, mert olyan szép. A nő nagyon büszke lett, és azt mondta, hogy legjobban szereti a karajt. Én erre rántott szeletet vettem neki. Gondoltam, hogy az biztos jobb. Nahát, és ez a dög kutya rá se szagol, mert borjúszeletet vittem, ő meg disznóhúsra volt szoktatva. Így aztán muszáj voltam karajt venni. Megszagoltattam vele, és elfutok, a kutya meg utánam. A nő csak kiabált: "Pucika, Pucika", na de a kedves Pucika fütyült rá. Loholt a karaj után, amíg be nem fordultunk a sarkon, aztán láncot tettem a nyakára, és másnap már ott is volt a klamovkai telepen. Volt a nyaka alatt egy kis fehér szőr, egy folt, azt befestették feketére, és nem ismert rá többet senki. De a többi kutyák, pedig jó sokan voltak, mind buktak a sült lókolbászra. Legjobb lenne, ha megkérdeznéd attól a cselédtől, hogy mit zabál a legszívesebben az a kutya, te katona vagy, stramm fiú, veled inkább szóba áll. Én már kérdeztem, de úgy nézett rám, mintha át akarna döfni a szemével, és azt mondta: "Mi köze hozzá." Nem valami szép nő, kész majom, de katonával azért beszélni fog.

- Aztán tényleg szálkásszőrű pincsi? Az óberlajtnantom nem akar másfélét.

- Szálkásszőrű, de még milyen stramm. Fröcskölt szürke, igazi fajtiszta, mint ahogy te Švejk vagy, én meg Blahník. Csak azt kell tudjam, hogy mit zabál, akkor megetetem vele, és elhozom neked.

A két jó barát ismét koccintott. Švejk még a háború előttről, kutyakereskedő korából ismerte Blahníkot; Blahník szállította neki az árut. Tapasztalt férfiú volt ez a Blahník, azt mesélték róla, hogy gyanús kutyákat szokott vásárolni feketén a pecértelepről, s aztán továbbadja őket. Sőt egyszer meg is kapta a veszettséget, és a bécsi Pasteur-intézetben már egészen otthon érezte magát. Most kötelességének tartotta, hogy önzetlenül segítségére siessen a hadba vonult Švejknek. Ismerte Prága és környéke összes kutyáit, s azért beszélt olyan halkan, hogy el ne árulja magát a kocsmáros előtt, mert egy fél évvel azelőtt elvitt a sörözőből egy dakszlikölyköt a kabátja alatt; cuclisüvegből szoptatta, úgyhogy a buta dakszlikölyök az anyjának hitte Blahníkot, és meg se moccant a kabát alatt.

Elvből csak fajtiszta kutyákat lopott, s hites törvényszéki szakértőjük lehetett volna. Szállított kutyákat az összes telepeknek és magánosoknak is, ahogy éppen adódott; az utcán rávicsorogtak az egykor általa ellopott kutyák, s ha megállt egy kirakat előtt, gyakran odasettenkedett a háta mögé egy-egy bosszúálló eb, felemelte a lábát, és megöntözte Blahník nadrágját.


Másnap reggel nyolckor Švejk, a derék katona, ott sétált a Havlíček tér sarkán, a park mellett. Várta a cselédet a szálkásszőrű pincsivel. Végül megjöttek, s egy bozontos, szúrós szőrű, okos, fekete szemű kutya elfutott mellette. Vidám volt, mint minden kutya, ha elvégezte a szükségét, s rávetette magát a lócitromon reggeliző verebekre.

Aztán odaért Švejkhez a nő is, akinek a gondjára bízták a kutyát. Idősebb lány volt, illedelmes koszorúba font hajjal. Füttyentett a kutyának, a nyakörvet s az elegáns korbácsot lóbálva.

Švejk megszólította:

- Bocsánat, kisasszony, merre kell menni Žižkov felé?

A cseléd megállt, ránézett, hogy nem tréfál-e, de Švejk jámbor ábrázata azt sugallta, hogy ez a derék katona valószínűleg csakugyan Žižkovba akar menni. A lány arckifejezése megenyhült, és szívélyesen elmagyarázta Švejknek, hogy merre is vezet az út Žižkov felé.

- Engem csak a múltkorában helyeztek át Prágába - mondta Švejk -, nem vagyok idevalósi, én vidéki vagyok. Maga szintén nem prágai?

- Nem, vodňanyi vagyok.

- Akkor nem vagyunk messze egymástól - felelte Švejk -, mert én meg protivíni vagyok.

Dél-Csehország földrajzának ez az alapos ismerete, amelyet Švejk az ottani hadgyakorlatok idején sajátított el, felmelegítette a lány szívét: most már a földijét látta Švejkben.

- Akkor ismeri Protivínben a Pejchar mészárost, a téren?

- Már hogyne ismerném, amikor édestestvérem. Minálunk mindenki szereti őt - mondta Švejk -, nagyon derék, szolgálatkész ember, jó húst árul, és megadja a súlyát.

- Maga nem a Jareš fia? - kérdezte a lány, aki rokonszenvezni kezdett az ismeretlen katonával.

- De igen.

- A krči vagy a ražicei Jarešé?

- A ražiceié.

- Még mindig sörrel jár az öreg?

- Még mindig.

- De már jóval túl lehet a hatvanon, nem?

- Idén tavasszal töltötte be a hatvannyolcat - felelte nyugodtan Švejk -, most szerzett magának egy kutyát, és nagyon jól megvan vele. Ott ül neki a kutya a kocsiján. Éppen olyan kutya, mint ez itten, amelyik a verebeket kergeti. Szép kis kutya, nagyon szép.

- Ez a mienk - világosította fel Švejket az új ismerőse. - Én itt szolgálok az ezredes úrnál. Maga nem ismeri ezt az ezredes urat?

- Ismerem, derék, intelligens ember - mondta Švejk -, nálunk Budějovicében is volt egy ilyen óberszt.

- A miénk nagyon szigorú, és amikor a múltkor azt beszélték, hogy Szerbiában kiporoltak minket, hát egészen magából kikelve jött haza, összetört a konyhában minden tányért, és fel akart mondani nekem.

- Szóval ez itt a maguk kutyája - szakította félbe Švejk -, kár, hogy az én óberlajtnantom ki nem állhatja a kutyákat, mert én nagyon szeretem a kutyát. - Elhallgatott, aztán hirtelen kifakadt: - De nem minden kutya eszik meg mindent.

- Ez a mi Foxunk is borzasztó válogatós, egy ideig egyáltalában nem akart húst enni, aztán most megint rákapott.

- És mit zabál a legszívesebben?

- Májat, főtt májat.

- Borjú- vagy disznómájat?

- Az neki mindegy - mosolyodott el Švejk "földije", aki az utóbbi kérdést valami sikerületlen tréfálkozási kísérletnek vélte.

Még sétálgattak egy darabig, aztán csatlakozott hozzájuk a szálkásszőrű pincsi is, és a lány pórázra fogta. A kutya igen bizalmasan viselkedett Švejkkel, megpróbálta legalább a szájkosarával széttépni Švejk nadrágját, ráugrált, aztán egyszerre csak, mintha megérezte volna Švejk szándékát, felhagyott az ugrálással, szomorúan, letörten ballagott mellette, a szeme sarkából pislogva rá, mintha azt akarná mondani: "Hát énrám is rám kerül a sor?"

Aztán a lány még elmondta Švejknek, hogy mindennap délután is lejön ide hat órakor a kutyával, hogy a prágai férfiaknak egy szavát se hiszi, hogy egyszer hirdetett az újságban, és jelentkezett is egy lakatos házassági szándékkal, kicsalt tőle nyolcszáz koronát valami találmányra, és aztán meglógott. Most már, ha férjhez menne, csak vidéki emberhez menne, de csak a háború után. Szerinte ostobaság a háborúban esküdni, mert az ilyen nők a legtöbbször özvegyek maradnak.

Švejk vérmes reményeket keltve megígérte a lánynak, hogy hat órakor visszajön, s elment közölni barátjával, Blahníkkal, hogy a kutya májat zabál, lehet akármilyen fajta.

- Marhamájjal fogom megvendégelni - határozta el Blahník -, így fogtam meg a Vydra gyáros bernáthegyijét is, amelyik borzasztó hűséges állat volt. Holnap megkapod a kutyát, életnagyságban.

Blahník megtartotta a szavát. Másnap délelőtt, amikor Švejk éppen végzett a takarítással, az ajtón kívül kutyaugatás hangzott fel, és Blahník bevonszolta a lakásba a tiltakozó szálkásszőrű pincsit, aki most még borzasabb volt, mint természettől fogva. Vadul forgatta a szemét, és oly komoran nézett, mint egy éhes tigris, amelynek a ketrece előtt jól táplált látogatók állnak az állatkertben. Úgy vicsorította a fogát, mintha azt akarná mondani:

"Széttéplek, felfallak."

Odakötötték a kutyát a konyhaasztalhoz, és Blahník elmesélte az árubeszerzés lefolyását.

- Direkt odamentem hozzá, és a kezembe fogtam a főtt májat, amit papírba csomagoltam. Mindjárt elkezdett szimatolni, és felugrált rám. Nem adtam neki semmit, és továbbmentem. A kutya utánam. A parknál befordultam a Bredovská utcába, és ott adtam neki egy darabot. Futtában zabálta meg, hogy szem elől ne veszítsen. Bekanyarodtam a Jindřich utcába, ott kapott még egy porciót. Aztán mikor telezabálta magát, pórázra vettem, és a Vencel téren át elhúztam Vinohradyba, onnan meg Vršovicébe. Útközben szörnyű, hogy miket művelt nekem. Amikor átmentem a villamossíneken, lefeküdt, és nem akart mozdulni. Talán el akarta gázoltatni magát. Hoztam egy üres pedigrélapot is, a Fuchs-féle papírkereskedésben vásároltam. Te tudsz pedigrét hamisítani, Švejk?

- A te kezed írásával kell, hogy legyen. Írd, hogy a lipcsei von Bülow kutyatenyészetből való. Apja Arnheim von Kahlsberg, anyja Emma von Trautensdorf, apai részről Siegfried von Busenthal családjából. Apja első díjat kapott a szálkásszőrű pincsik 1912-es berlini kiállításán. Anyját aranyéremmel tüntette ki a nürnbergi fajkutyatenyésztő egyesület. Mit gondolsz, milyen idős?

- A foga szerint kétéves.

- Írd, hogy másfél éves.

- Rosszul van megstuccolva, Švejk. Nézd a fülét.

- Azon lehet segíteni. Esetleg utánanyírjuk neki, majd ha megszokott nálunk. Most csak még dühösebb lenne tőle.

Az ellopott jószág dühödten morgott, fújt, dobálta magát, aztán kiöltött nyelvvel, fáradtan lefeküdt, és várta, hogy még mi történik vele.

Lassanként nyugodtabb lett, csak néha vonított fel panaszosan.

Švejk elébe rakta a megmaradt májat, amit Blahníktól vett át. De a kutya hozzá se nyúlt, dacosan nézett mindkettőjükre, s a pillantása azt mondta: "Egyszer már bedőltem nektek, most zabáljátok meg magatok."

Rezignáltan elnyúlt, s úgy tett, mintha szundítana. Aztán egyszerre csak eszébe jutott valami; felállt, és pitizni kezdett a mellső lábával. Megadta magát.

Ez a megható jelenet semmilyen hatást nem gyakorolt Švejkre.

- Feküdj - kiáltott a szerencsétlenre, s az visszafeküdt, gyászosan vonítva.

- Milyen nevet írunk a pedigrébe? - kérdezte Blahník. - Foxnak hívták, valami hasonlót kéne, hogy mindjárt megértse.

- Hát akkor legyen mondjuk Max, odanézz, Blahník, hogy hegyezi a fülét. Max, fel!

A szerencsétlen szálkásszőrű pincsi, akit megfosztottak otthonától is, nevétől is, felállt, és várta a további parancsokat.

- Azt mondom, oldozzuk el - mondta Švejk -, meglátjuk, hogy mit fog csinálni.

Miután eloldozták, a kutya első útja az ajtóhoz vezetett, s ott háromszor röviden megugatta a kilincset, nyilván e rossz emberek nagylelkűségére számítva. Látva azonban, hogy nincs bennük semmi megértés a vágya iránt, és nem engedik ki, egy kis tócsát eresztett az ajtó elé, abban a szent meggyőződésben, hogy most ki fogják dobni, mint régen, amikor fiatal volt, s az ezredes szigorúan, katonásan tanította szobatisztaságra.

Ehelyett azonban Švejk most csak ennyit jegyzett meg: - Okos ez, nagy jezsuita - ráhúzott a pórázzal, s beleütötte az orrát a tócsába, úgyhogy a kutya nem győzte nyalogatni magát.

Aztán nyöszörgött a megszégyenítés miatt, futkározni kezdett a konyhában, kétségbeesetten szaglászva a saját nyomait, majd váratlanul az asztalhoz ment, felfalta a földre kitett májmaradékot, lefeküdt a tűzhely elé, s végül is elaludt a nagy kaland után.

- Mivel tartozom? - kérdezte Švejk Blahníktól, amikor búcsúzásra került a sor.

- Szót se róla, Švejk - mondta Blahník lágyan -, egy régi cimboráért mindent megteszek, kivált ha a katonaságnál szolgál. Isten veled, pajtás, és sose vidd a kutyát a Havlíček tér felé, nehogy baj legyen belőle. Ha még kéne valami kutya, hát tudod a címemet.

Švejk jó sokáig hagyta aludni Maxot, közben vásárolt egy negyedkiló májat a hentesnél, megfőzte, s aztán odatartott Max orrához egy darab meleg májat, hogy ébredjen fel.

Max nyalogatni kezdte álmában a szája szélét, majd kinyújtózott, megszagolta a májat, és bekapta. Aztán az ajtóhoz ment, és megismételte előbbi kísérletét a kilinccsel.

- Max - kiáltott rá Švejk -, gyere ide.

A kutya bizalmatlanul odament, Švejk ölbe vette, megsimogatta, és Max most először kezdte barátságosan csóválni a lestuccolt farka maradványát, utánakapott Švejk kezének, a pofájában tartotta egy darabig, s közben bölcs pillantásával mintha azt mondta volna: "Itt nincs mit tenni, tudom, hogy elvesztettem a partit."

Švejk tovább simogatta, és lágy hangon mesélni kezdett neki:

- Volt egyszer egy kiskutya, úgy hívták, hogy Fox, és ez a kiskutya egy óbersztnél lakott. A cseléd mindig levitte sétálni, és akkor jött egy bácsi, és ellopta Foxot. Fox a hadseregbe került egy óberlajtnanthoz, és átkeresztelték Maxnak. Max, adjál pacsit! Na látod, te marha, hogy jó barátok leszünk, ha jól viseled magad, és szót fogadsz. Mert ha nem, akkor bizonyisten meglátod, hogy milyen nehéz a katonai szolgálat.

Max leugrott Švejk öléből, és vidáman táncolni kezdett körülötte. Estére, amikor a főhadnagy hazajött a kaszárnyából, Švejk és Max már a legjobb barátok voltak.

Ahogy elnézte Maxot, Švejkben ez a filozofikus gondolat született meg: "Ha úgy vesszük, akkor tulajdonképpen a katonák is mind el vannak lopva hazulról."

Lukᚠfőhadnagy kellemesen meglepődött Max láttára, s a kutyán is látszott az öröm, hogy ismét olyan emberrel találkozik, aki kardot visel.

Arra a kérdésre, hogy a kutya honnét való, és mibe került, Švejk a legnagyobb nyugalommal azt felelte, hogy ajándékba kapta egy barátjától, aki éppen berukkolt.

- Jól van, Švejk - mondta a főhadnagy, Maxszal játszadozva -, elsején kap tőlem ötven koronát a kutyáért.

- Nem fogadhatom el, óberlajtnant úr, kérem.

- Švejk - mondta szigorúan a főhadnagy -, amikor szolgálatba lépett nálam, megmagyaráztam magának, hogy minden szavam parancs. Ha azt mondom, hogy kap ötven koronát, akkor zsebre vágja, és elissza. Mit fog csinálni azzal az ötven koronával, Švejk?

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy parancs szerint el fogom inni.

- És ha netalán elfelejteném, Švejk, megparancsolom magának, hogy figyelmeztessen rá, hogy adjak ötven koronát a kutyáért. Megértette? Nem bolhás ez a kutya? Legjobb, ha megfüröszti és átfésüli. Holnap szolgálatban vagyok, de holnapután leviszem sétálni.

Miközben Švejk Maxot fürösztötte, az ezredes, az eb volt tulajdonosa, iszonyatosan káromkodva tombolt otthonában, s azzal fenyegetőzött, hogy azt, aki ellopta a kutyáját, ő hadbíróság elé állítja, agyonlöveti, felakasztatja, húsz évre lecsukatja, és felnégyelteti.

- Der Teufel soll den Kerl buserieren - ordította az ezredes, hogy beleremegtek az ablakok -, mit solchen Meuchelmördern werde ich bald fertig.[78]

Švejk és Lukᚠfőhadnagy feje fölött így tornyosult a katasztrófa fellege.

 

A KATASZTRÓFA

Friedrich Kraus ezredes, aki még a von Zillergut címet is viselte, valami Salzburg körüli falucska után, amelyet ősei már a tizennyolcadik században felzabáltak, tiszteletre méltó idióta volt. Ha elbeszélt valamit, nem győzte hangsúlyozni a magától értetődő dolgokat, s közben állandóan megkérdezte hallgatóitól, hogy értik-e a legprimitívebb kifejezéseket: - Tehát az ablak, uraim, igen. Tudják, mi az az ablak?

Vagy: - Az olyan utat, amelynek mindkét oldalán árok van, országútnak nevezzük. Igen, uraim. Tudják, mi az az árok? Az árok egy kiásott dolog, amelyen több ember dolgozik. Egy földmélyedés. Igen. Kapával csinálják. Tudják, mi az a kapa?

Magyarázási mániában szenvedett, s ebben éppoly szenvedélyes volt, mint egy feltaláló, aki a művéről mesél.

- A könyv, uraim, több különbözőképpen felvágott és sokféle formátumú papírívből áll, amit telenyomtatnak, összeraknak, egybefűznek és összeenyveznek. Igen. Tudják, uraim, hogy mi az az enyv? Az enyv egy ragasztószer.

Mérhetetlen hülyesége miatt a tisztjei messziről elkerülték, nehogy végig kelljen hallgatniuk, hogy a járda különbözik az úttesttől, s hogy nem más, mint egy emelkedettebb aszfaltcsík a házak homlokzata előtt. A homlokzat a háznak az a része, amelyet az utcáról vagy a járdáról látnak. A házak hátsó oldalát viszont nem láthatjuk a járdáról, aminthogy ezt rögtön tapasztalni fogjuk, ha lelépünk az úttestre.

Hajlandó lett volna azonnal be is mutatni ezt az érdekes jelenséget. Szerencsére mindjárt elütötte egy autó. Azóta még hülyébb lett. Megállította az utcán a tiszteket, és végtelenül hosszú beszélgetésekbe bocsátkozott velük holmi omlettekről, a napról, hőmérőkről, fánkokról, ablakokról és postabélyegekről.

Igazán csodálatos volt, hogy ez az idióta aránylag gyorsan emelkedett a ranglétrán, s hogy rendkívül befolyásos emberek álltak mögötte, például a vezénylő tábornok is, aki mindenben a pártját fogta, mit sem törődve az ezredes abszolút katonai tehetetlenségével.

Hadgyakorlatokon elképesztő dolgokat művelt az ezredével. Sohasem érkezett meg időben sehová, menetoszlopban vezette az ezredet a gépfegyverek ellen, sőt az is megtörtént egyszer a dél-csehországi császárgyakorlatok alkalmából, hogy teljesen elveszett az ezredével együtt, Morvaországban lyukadt ki vele, s még akkor is ott kóborolt az ezreddel néhány napon át, amikor a hadgyakorlatnak már vége volt, és a katonák ismét a kaszárnyákban ültek. Ezt is elnézték neki.

Baráti kapcsolata a vezénylő tábornokkal és a régi Ausztria más, nem kevésbé hülye katonai méltóságaival számos kitüntetéshez és érdemrendhez juttatta; ezeket rendkívül büszkén viselte, s a világ legjobb katonájának, a stratégia és minden haditudomány legjobb elméleti szakértőjének tartotta magát.

Ezredszemlék alkalmával szóba állt a katonákkal is, és mindig egy és ugyanazt kérdezte tőlük:

- Miért hívják a hadseregben rendszeresített kézifegyvert mannlichernek?

Az ezredben "mannlichertrotli"-nak csúfolták. Rendkívül bosszúálló természetű volt, megsemmisítette azokat a tisztjeit, akik nem tetszettek neki, s ha meg akartak házasodni, nagyon rossz ajánlással továbbította kérvényüket a felsőbb hatóságokhoz.

Bal fülének a fele hiányzott, még fiatal korában vágta le valaki, akit párbajra hívott azért az egyszerű ténymegállapításért, hogy Friedrich Kraus von Zillergut tökkelütött hülye.

Szellemi képességeit elemezve arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy semmivel se voltak jobbak azoknál, amelyek a nagypofájú habsburgi Ferenc Józsefet mint notórius idiótát tették híressé.

Ugyanaz a beszédmodor, ugyanaz a mérhetetlen tömegű naivitás. Egy banketten, a tisztikaszinóban Kraus von Zillergut ezredes minden előzmény nélkül a következő nyilatkozatot tette, amikor Schillerre terelődött a szó: - Nos, uraim, én láttam tegnap egy mozdonnyal hajtott gőzekét. Képzeljék el, uraim, mozdonnyal, de nem egy, hanem két mozdonnyal. Látom a füstöt, közelebb megyek, hát ott a mozdony, és a másik oldalon egy másik. Most mondják meg uraim, nem nevetséges? Két mozdony, mintha nem volna elég egy is.

Elhallgatott, majd kisvártatva megjegyezte: - Ha kifogy a benzin, az automobilnak meg kell állni. Ezt is tegnap láttam. Aztán a tehetetlenségi erőről fecsegnek, uraim. Nem megy, leáll, meg se mozdul, nincs benzinje. Hát nem nevetséges!?

Agyalágyultsága mellett még rendkívül vallásos is volt. Házioltárt tartott a lakásán. Gyakran járt gyónni és áldozni az Ignác-templomba, s a háború kitörése óta buzgón imádkozott az osztrák és német fegyverek győzelméért. Kereszténysége a germán hegemóniáról szőtt álmokkal keveredett össze. Istennek segítenie kell, hogy megszerezhessük a legyőzöttek kincseit és tartományait.

Mindig borzasztóan dühbe gurult ha azt olvasta az újságban, hogy ismét fogságba ejtettünk egy csomó embert.

Ilyenkor azt mondta: - Minek a fogoly? Agyon kell lőni mindet. Nincs kegyelem. Táncolni a hullák között. Elégetni a szerbiai civileket az utolsó szálig. Szuronyra hányni a gyerekeket!

Semmivel se volt rosszabb, mint egy Vierordt nevű német költő, aki a háború idején közzéadott verseiben azt követelte, hogy Németország vaslélekkel gyűlölje és gyilkolja a francia ördögök millióit:

A felhőkig s a nagy hegyek fölé
Emelkedjék az embercsont s a hús füstölgő halma...


Miután befejezte a tanítást az egyéves önkéntesek iskoláján, Lukᚠfőhadnagy sétára indult Maxszal.

- Szabadjon figyelmeztetnem az óberlajtnant urat - mondta Švejk aggodalmasan -, hogy erre a kutyára nagyon kell vigyázni, hogy meg ne szökjön. Könnyen honvágya lehet neki a régi otthona után, és akkor mindjárt megpucol, ha le tetszik venni róla a pórázt. És azt se tanácsolnám az óberlajtnant úrnak, hogy a Havliček tér felé sétáltassa, mert ott szokott csavarogni egy nagyon hamis mészároskutya a "Mária-kép" kocsmából, amelyik borzasztó harapós. Ahogy ez meglát a saját körzetében egy idegen kutyát, mindjárt féltékeny lesz rá, hogy meg ne zabáljon előle valamit. Olyan, mint az a koldus a Szent Castulus templomban.

Max vígan ugrándozott, belekavarodott a főhadnagy lábába, rátekerte pórázát a kardra, és rendkívül boldognak látszott, hogy sétálni mehet.

Kimentek az utcára, és Lukᚠfőhadnagy megindult a kutyával a Příkopy felé. Egy hölggyel volt találkája az Úri utca sarkán. A főhadnagy teljesen elmerült hivatali gondjaiban. Miről kell holnap előadnia az egyéves önkéntesek iskoláján? Hogyan adjuk meg egy domb magasságát? Miért mindig a tenger színétől számított magasságot adjuk meg? Hogyan állapítjuk meg a tenger színétől számított magasságból a domb tulajdonképpeni magasságát, aljától a tetejéig? Ördög vigye, miért rak bele ilyesmit a hadügyminisztérium a tantervbe. Elvégre ez tüzérségi anyag. És ott vannak a vezérkari térképek is. Ha az ellenség a 312-es magaslaton lesz, nem törhetjük a fejünket azon, hogy miért a tenger színétől számítva adták meg a magasságot, vagy hogy milyen magas az a domb. Megnézzük a térképen, és kész.

E gondolataiból egy szigorú "halt" rázta fel, éppen amikor odaért az Úri utcához.

A "halt"-tal egyidejűleg a kutya megpróbálta pórázostul kitépni magát a kezéből, és boldog csaholással ráugrott arra az emberre, aki a szigorú "halt"-ot kiáltotta.

A főhadnagy előtt Kraus von Zillergut ezredes állt. Lukᚠfőhadnagy szalutált, és feszes vigyázzban bocsánatot kért, hogy nem vette észre az ezredes urat.

Kraus ezredest minden tiszt ismerte "halt"-ot üvöltő szenvedélyéről.

Az ezredes úgy vélte, hogy a szalutálástól függ a háború kimenetele, s hogy erre épül az egész katonai hatalom.

- A katona adja bele a lelkét a szalutálásba - szokta mondogatni. Íme, a káplári miszticizmus legszebb példája.

Nagy súlyt vetett arra, hogy a tisztelgő egyén pontosan és tisztelettudóan betartsa a szalutálásra vonatkozó előírások legapróbb részleteit is.

Vizsla szemmel lesett mindenkit, aki az utcán járt. Baka vagy alezredes, mindegy volt. Az olyan bakákat, akik hanyagul szalutáltak neki, mintha a sapkaellenző megérintésével "adjistent" akarnának mondani, saját kezűleg, azonnal bevitte a kaszárnyába büntetésre.

Ezek hiába magyarázták, hogy "nem láttam".

- A katonának - mondogatta az ezredes - állandóan keresnie kell feljebbvalóját a tömegben, és semmi másra nem szabad gondolnia, csak arra, hogy teljesítse minden kötelességét, amit a dienstreglama előír számára. Mikor elesik a harctéren, a halála előtt szalutálnia kell. Aki nem tud szalutálni, aki úgy tesz, mintha nem látná a feljebbvalóját vagy hanyagul szalutál, az én előttem egy bestia.

- Főhadnagy úr - mondta rettenetes hangon Kraus ezredes -, az alacsonyabb rendfokozatú egyének mindig kötelesek tisztelegni a magasabb rangúak előtt. Ez a szabály tudtommal még ma is érvényes. Másodszor pedig: mióta szoktak a tiszt urak lopott kutyákkal sétálgatni? Igen, lopott kutyákkal. Az olyan kutyát, amely másvalakinek a tulajdonát képezi, lopott kutyának nevezzük.

- Ez a kutya ezredes úr... - próbált megszólalni Lukᚠfőhadnagy.

- Az én tulajdonomat képezi, főhadnagy úr - vágott a szavába nyersen az ezredes -, ez az én Foxom.

És Fox alias Max felismerte régi gazdáját, s az újat teljesen kivetette a szívéből, kitépte magát, felugrált az ezredesre, és olyan boldogság sugárzott róla, amilyenre csak egy szerelmes gimnazista képes, ha megértésre lel az ideáljánál.

- A lopott kutyákkal való sétálgatás, főhadnagy úr, nem fér össze a tiszti becsülettel. Nem tudta? Egy katonatiszt ne vásároljon kutyát, mielőtt meg nem győződik róla, hogy a kutya megvásárlásának nem lesznek következményei - mennydörögte tovább Kraus ezredes, Fox-Maxot simogatva, aki aljasul morogni és vicsorogni kezdett a főhadnagyra, mintha az ezredes ráparancsolt volna: "Fogd meg!"

- Főhadnagy úr - folytatta az ezredes -, helyesnek tartja, ha lopott lovon jár valaki? Nem olvasta a hirdetésemet a "Bohemiá"-ban és a "Tagblatt"-ban, hogy elveszett egy szálkásszőrű pincsim? Maga nem olvassa a feljebbvalója hirdetéseit?

Az ezredes összecsapta a tenyerét:

- Valóban, ezek a fiatal tisztek. Hol a fegyelem? Az ezredes hirdet a lapokban, és a főhadnagy nem olvassa.

"Ó, ha lekenhetnék neked egypárat, te vén hülye" - gondolta Lukᚠfőhadnagy, az ezredes pakompartját szemlélve, amely egy orangutánra emlékeztetett.

- Jöjjön velem egy percre - mondta az ezredes. Így hát elindultak, fölöttébb kellemesen társalogva:

- A fronton, főhadnagy úr, ilyesmi nem történhet meg önnel még egyszer. Bizonyára nagyon kellemetlen dolog lopott kutyákkal sétálgatni a hátországban. Igen! A feljebbvalója kutyájával sétálgat. Olyan időkben, amikor naponta sok száz tisztet veszítünk a harcmezőkön. És a hirdetéseket nem olvassák. Így akár száz évig is hirdethetném, hogy elveszett a kutyám. Kétszáz évig, háromszáz évig!

Az ezredes hangosan kifújta az orrát, ami nála mindig a nagyfokú izgatottság jele volt, s azt mondta: - Mehet sétálni tovább - sarkon fordult, és elment, dühödten csapkodva lovaglópálcájával a tiszti köpenye szélét.

Lukᚠfőhadnagy átment a túlsó oldalra, s ott ismét meghallotta a vezényszót: - Halt! - Az ezredes éppen egy szerencsétlen bakát állított meg, egy tartalékost, aki hazagondolt a mamájára, és nem vette észre Friedrich Kraust.

Az ezredes saját kezűleg cipelte be a kaszárnyába, hogy büntessék meg, s közben tengeri disznónak titulálta.

"Mit csináljak ezzel a Švejkkel? - gondolta a főhadnagy. - Szétverem a pofáját, de az nem elég. Szíjat hasítok a hátából, az is kevés a gazembernek." Megfeledkezve arról, hogy találkája van egy hölggyel, izgatottan hazafelé indult.

"Agyonütöm a nyomorultat" - mondta magában, felszállva a villamosra.

Közben Švejk, a derék katona, élénk beszélgetést folytatott egy ordonánccal, aki valami iratokat hozott aláírásra a kaszárnyából, s most a főhadnagyot várta.

Švejk kávéval vendégelte meg ezt a katonát, s arról beszélgettek, hogy Ausztria előbb-utóbb kampec lesz.

Úgy beszélgettek erről, mint ami magától értetődik. Olyan kijelentések hangzottak el köztük végtelen sorban, amelyeknek minden egyes szavát kétségkívül hazaárulásnak minősítette volna a bíróság, őket pedig felakasztotta volna.

- A császár őfelsége már bele kellett hogy hülyüljön ebbe - jelentette ki Švejk -, sose volt valami okos, de ez a háború biztos beteszi neki a kaput.

- Hülye az - mondta határozottan a kaszárnyából jött katona -, hülyébb már nem lehet. Talán azt se tudja, hogy háború van. Lehet, hogy szégyellték megmondani neki. Hiába van ott az aláírása azon a kiáltványon az összes nemzeteihez, csalás az egész. Az ő tudtán kívül nyomtatták ki, mert neki már semmire se mozog az agya.

- Ki van készülve - tette hozzá Švejk bennfentes arccal -, mindig összecsinálja magát, és úgy kell hogy tömjék, mint egy csecsemőt. A múltkor mesélte egy úr a vendéglőben, hogy két dajkája van, és a császár őfelsége mindennap háromszor van szoptatva.

- Bárcsak ott tartanánk már - sóhajtott a kaszárnyából jött katona -, és jól kiporolnának bennünket, mert Ausztria addig úgyse fér a bőrébe.

S így folytatták a párbeszédet, míg végül Švejk a következő szavakkal egyszer s mindenkorra elintézte Ausztriát: - Ilyen hülye monarchiának nem is szabadna a világon lenni - s a másik, mintha gyakorlati irányban tovább akarná fejleszteni ezt a kijelentést, még hozzátette: - Én ahogy kiérek a frontra, mindjárt meglógok nekik.

Azután még tovább fejtegették a cseh ember véleményét a háborúról, s a kaszárnyából jött katona elmondta, mit hallott aznap a városban, hogy tudniillik Náchod körül már hallatszik az ágyúdörgés, az orosz cár pedig rövidesen Krakkóban lesz.

Aztán arról beszélgettek, hogy a gabonánkat Németországba szállítják, s a német katonák cigarettát és csokoládét kapnak.

Végül megemlékeztek a régmúlt háborúkról, és Švejk komolyan rámutatott, hogy annak idején, amikor büdösséggel teli edényeket dobáltak az ostromlott várakba, szintén nem lehetett nagy öröm a harcolás olyan szörnyű bűzben. Ő, Švejk, olvasta, hogy valahol három évig ostromoltak egy várat, és az ellenség nem csinált semmi egyebet, csak mindennap ilyen módon szórakozott az ostromoltakkal.

Bizonyára mondott volna még egy-két érdekes és tanulságos dolgot, ha Lukᚠfőhadnagy hazatérése félbe nem szakítja a beszélgetésüket.

A főhadnagy rettenetes, megsemmisítő pillantást vetett Švejkre, aláírta az iratokat, elbocsátotta a katonát, és intett Švejknek, hogy kövesse a szobába.

A főhadnagy szemei borzalmas villámokat lövelltek. Leült, és merően nézve Švejket, azt latolgatta magában, hogy mivel kezdje a vérfürdőt.

"Előbb szájon vágom egypárszor - gondolta a főhadnagy -, aztán beverem az orrát, és letépem a fülét, a többit majd meglátjuk."

Švejk pedig nyíltan és jóságosan visszanézett rá azzal a jámbor, ártatlan szemével, sőt odáig merészkedett, hogy megtörte a vihar előtti csendet: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy sajnos búcsú nélkül meg tetszett válni a macskájától. Felfalta a cipőkrémet, és volt pofája megdögleni. Bedobtam a pincébe, de a szomszéd házban. Ilyen jó és szép angóramacskát sose tetszik többet találni.

"Mit csináljak vele? - rágódott magában a főhadnagy. - Szentséges isten, micsoda hülye pofája van."

Švejk jóságos, ártatlan szeméből pedig végtelen kedvesség és gyöngédség sugárzott, s ezzel egyidejűleg a legtökéletesebb lelki egyensúly kifejezése, hogy minden rendben van, és nem történt semmi, és ha történt valami, hát az is rendben van, hogy valami egyáltalában történik.

Lukᚠfőhadnagy felugrott, de nem ütötte meg Švejket, ahogy kigondolta, ököllel hadonászott az orra alatt, s ezt üvöltötte: - Maga ellopta azt a kutyát, Švejk!

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy ilyen esetről én az utóbbi időben egyáltalán nem tudok, és legyen szabad figyelmeztessem az óberlajtnant urat, hogy délután el tetszett menni sétálni Maxszal, úgyhogy nem is lophattam el. Nekem mindjárt feltűnt, mikor kutya nélkül tetszett hazajönni, hogy valaminek történni kellett. Ez aztán a szituáció. A Spálená utcában van egy Kuneš nevű bőröndös, és az nem tudott lemenni a kutyájával sétálni, hogy el ne veszítse. Rendszerint otthagyta valami kocsmában, vagy kölcsönadta, és elfelejtette visszakérni...

- Švejk, maga barom, himmellaudon, fogja be a száját! Micsoda maga, egy rafinált gazember vagy egy teve, egy tehetetlen dodó? Maga mindenre tud példát, de énvelem ne tréfáljon, hallja? Honnét hozta azt a dögöt? Hogy jutott hozzá? Tudja, hogy az ezredes úré volt, és véletlenül találkoztam vele, és elvitte? Tudja, hogy ilyen botrányt még nem látott a világ? Mondja meg az igazat, lopta vagy nem lopta?

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy nem loptam.

- Tudta, hogy lopott kutya?

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy tudtam, hogy lopott kutya.

- Švejk, a szűzmáriáját, himmelherrgott, én agyonlövöm magát, maga marha, maga barom, maga ökör, maga piszok. Ilyen hülye maga?

- Ilyen, óberlajtnant úr, jelentem alássan.

- Miért jött ide nekem azzal a lopott kutyával, mért varrta a nyakamba azt a bestiát?

- Hogy örömet szerezzek az óberlajtnant úrnak.

És Švejk jámboran, lágyan belenézett a főhadnagy arcába, s a főhadnagy leült, és felnyögött: - Miért büntet az isten ezzel a marhával?

Csendes rezignációban ült a széken, s olyan érzése volt, hogy nemcsak Švejk pofonvágásához nincs elég ereje, de még egy cigarettát se tudna megsodorni magának; aztán maga se tudta miért, leküldte Švejket egy "Bohemiá"-ért meg egy "Tagblatt"-ért, hogy elolvastassa vele az ezredes hirdetését az ellopott kutyáról.

Švejk csakhamar visszajött a hirdetések oldalán kihajtott újságokkal. Egész arca sugárzott, és boldogan jelentette: - Benne van, óberlajtnant úr, kérem, olyan gyönyörűen leírja az óberszt úr ezt az ellopott szálkásszőrű pincsit, hogy öröm olvasni, és még száz korona jutalmat ígér annak, aki kézre keríti. Nagyon tisztességes jutalom. Rendszerint ötven korona jutalmat szoktak adni. Košiřében volt egy Božetĕch nevezetű, az kizárólag ebből tartotta fenn magát. Mindig kutyákat lopott, aztán kereste a hirdetésekben, hogy hol veszett el, és mindjárt odament. Egyszer ellopott egy szép fekete spiccet, és mert a tulajdonosa nem hirdetett az újságban, megpróbálta, és ő maga tett be egy hirdetést. Így elhirdetett öt egész koronát, amíg a végén jelentkezett egy úr, hogy a kutya az övé, elvesztette, és azt hitte, hogy fölösleges lenne keresni. Mert ő már nem hisz az emberek becsületességében. De most látja, hogy azért mégis vannak még becsületes emberek, és ő ennek borzasztóan örül. És ő elvből ellene van, hogy a becsületességet jutalmazzák, de emlékbe neki ajándékozza a könyvét, amit a házi és kerti virágok ápolásáról írt. A kedves Božetĕch erre megfogta azt a fekete spiccet a hátsó lábainál, és a fejéhez vágta ennek az úrnak, és attól fogva megesküdött rá, hogy nem fog hirdetni. Inkább eladja a kutyát valami sintérnek, ha senki se akarja hirdetni az újságban.

- Feküdjön le, Švejk - parancsolt rá a főhadnagy -, maga képes lenne reggelig hülyéskedni itt nekem. - Ő is lefeküdt, s éjszaka azt álmodta, hogy Švejk ellopta a trónörökös lovát, elhozta neki, és a trónörökös ráismert a lóra egy szemle alkalmából, amikor ő, a szerencsétlen Lukᚠfőhadnagy ezen a lovon léptetett a százada előtt.

Hajnalban a főhadnagy úgy érezte magát, mint egy átzüllött éjszaka után, melynek lefolyása alatt még fel is pofozták. Valamiféle különösen súlyos lelki lidércnyomás üldözte. Reggelfelé még elaludt, kimerülve a szörnyű álomtól, s arra ébredt, hogy kopognak az ajtón, Švejk bedugja jámbor arcát, és megkérdezi, hogy mikor keltse fel a főhadnagy urat.

A főhadnagy felnyögött az ágyban: - Mars ki, barom, hát ez valami borzasztó.

Később, amikor már felkelt, Švejk behozta neki a reggelit, és a következő kérdéssel lepte meg: - Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, nem tetszik parancsolni, hogy szerezzek a főhadnagy úrnak egy kutyát?

- Tudja, Švejk, hogy kedvem volna hadbíróság elé állítani magát - mondta nagyot sóhajtva a főhadnagy -, de felmentenék, mert egy ilyen kolosszális hülyét még ott se láttak soha életükben. Nézzen a tükörbe. Nem lesz rosszul attól a hülye arckifejezésétől? Maga a természet legostobább tréfája, amivel eddig találkoztam. Na, mondja meg őszintén, Švejk, tetszik maga saját magának?

- Alázatosan jelentem óberlajtnant úrnak, hogy nem tetszek magamnak, mert a tükörben egy kicsit tojás alakú a fejem, vagy mi. Ez a tükör nincsen kicsiszolva. A Štanek-féle kínai üzletben volt egyszer egy görbe tükör, és ha belenézett valaki, mindjárt rókázni kellett neki. A pofája így, a feje mint egy mosogatóvizes vödör, a hasa mint egy részeg kanonoké, szóval egy jó figura. A helytartó úr is arra ment egyszer, belenézett, és mindjárt le kellett venni azt a tükröt.

A főhadnagy elfordult, felsóhajtott, és úgy vélte, jobb lesz, ha Švejk helyett inkább a tejeskávéval foglalkozik.

Švejk már a konyhában tett-vett, és Lukᚠfőhadnagy behallotta vidám nótáját:

Masírozik Grenevil, száz nagy ablak is kinyíl,
csillog neki a kardja, de sok széplány siratja...

S a konyhából tovább szólt az ének:

Katonának mindent lehet,
minden kislány minket szeret,
pénzt eleget faszolunk, nincsen gondunk és bajunk...

"Neked biztos, hogy nincs gondod és bajod, te bitang" - gondolta a főhadnagy és kiköpött.

Az ajtóban megjelent Švejk feje: - Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, itt vannak az óberlajtnant úrért a kaszárnyából, hogy azonnal tessék az ezredes úrhoz menni, egy ordonánc van itt.

És bizalmasan hozzátette: - Talán a miatt a kutya miatt lesz.

- Már hallottam - mondta a főhadnagy az előszobában, amikor az ordonánc jelentkezni akart.

Fakó hangon mondta ezt, s egy megsemmisítő pillantást vetve Švejkre, eltávozott.

Nem raportra hívták, még ennél is rosszabb volt. Az ezredes igen komoran ült karosszékében, amikor a főhadnagy belépett az irodába.

- Két évvel ezelőtt, főhadnagy úr - mondta az ezredes -, ön áthelyezését kérte a budějovicei 91-es ezredbe. Tudja, hol van Budějovice? A Moldva partján, igen, és ott ömlik a Moldvába az Ohřc, vagy valami hasonló. A város nagy, hogy úgy mondjam, barátságos, és ha nem tévedek, rakpartja is van. Tudja, mi az a rakpart? Az egy fal, amit a víz partján építenek. Igen. Egyébként ez nem tartozik ide. Ott voltunk hadgyakorlaton.

Az ezredes hallgatott, és a tintatartóba pillantva, hirtelen más témára váltott át: - A kutyám elrontotta önnél a gyomrát. Semmit se akar zabálni. Ni csak, egy légy van a tintatartóban. Különös, hogy télen is legyek hullnak a tintatartóba. Ez rendetlenség.

"Bökd már ki, te vén gazember" - gondolta a főhadnagy.

Az ezredes felállt, és körbejárta néhányszor az irodát.

- Sokat gondolkoztam rajta, főhadnagy úr, mit is csináljak önnel, hogy az ilyesmi ne ismétlődhessen meg, és eszembe jutott, hogy ön kérte az áthelyezését a kilencvenegyesekhez. A főparancsnokság nemrégiben közölte velem, hogy a kilencvenegyeseknél nagy a tiszthiány, mert a szerbek megölték az egész tisztikart. Becsületszavamat adom önnek, hogy három napon belül a budějovicei 91-es ezredben lesz, ahol marsbatalionokat állítanak össze. Nem kell megköszönnie. A hadseregnek olyan tisztekre van szüksége, akik...

S mivel nem tudta, hogy mit mondhatna még, az órájára nézett, és így szólt: - Fél tizenegy, legfőbb ideje, hogy regimentsraportot tartsak.

Ezzel véget ért a kellemes beszélgetés, a főhadnagy megkönnyebbült lélekkel jött ki az irodából, átment az egyéves önkéntesek iskolájába, közölte, hogy néhány napon belül kimegy a frontra, s ebből az alkalomból búcsúestét rendez a Nekázanka utcában.

Miután hazatért, sokatmondó hangsúllyal megkérdezte Švejktől: - Tudja maga, Švejk, hogy mi az a marsbatalion?

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy a marsbatalion az egy marsbatyák és a marskumpacska az egy marska.[79] Mi azt mindig le szoktuk rövidíteni.

- Nahát, Švejk - mondta ünnepélyesen a főhadnagy -, akkor ezennel értesítem, hogy velem együtt egy marsbatyákba került, ha már annyira odavan az ilyen rövidítésekért. De ne képzelje, hogy a fronton is olyan hülyeségeket művelhet, mint itt. Most már boldog?

- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy borzasztóan boldog vagyok - felelte Švejk, a derék katona -, az valami csudaszép lesz, amikor mi ketten együtt elesünk a császár őfelségéért és a családjáért.

 

UTÓSZÓ
"A HÁTORSZÁGBAN" CÍMŰ ELSŐ RÉSZHEZ

Végére érve a "Švejk - egy derék katona kalandjai" című könyvem első részének (A hátországban), bejelentem, hogy nemsokára még két rész fog megjelenni gyors egymásutánban: "A fronton" és "Hadifogságban". Mind a katonák, mind a lakosság e következő részekben is úgy fognak beszélni és viselkedni, ahogy a valóságban szoktak.

Az élet nem illemtani iskola. Mindenki úgy beszél, ahogy tud. Dr. Guth szertartásmester úr másképpen beszél, mint Palivec vendéglős a "Kehely"-ben, és ez a regény nem akar szalon-nemesítő segédeszköz lenni, sem pedig illemkódex, amelyből ki-ki megtanulhatja, hogy milyen kifejezések használhatók a jó társaságban. Ez a könyv egy meghatározott korszak történelmi képe.

Ha esetleg valamilyen erősebb kifejezést kellene használnom, amely valóban elhangzott, habozás nélkül vissza fogom adni, pontosan úgy, ahogyan elhangzott. A körülírást vagy a ki-pontozást a legostobább képmutatásnak tartom. Ilyen szavakat még a parlamentekben is használnak.

Helyesen mondotta valaki, hogy a jól nevelt ember mindent elolvashat. Olyasmin, ami természetes, csak a legdisznóbb fráterek és a rafinált trágárok botránkoznak meg, akik alávaló álszentségükben nem nézik a tartalmat, és dühödten vetik rá magukat egyes szavakra.

Évekkel ezelőtt olvastam egy novella kritikáját, amely felháborodottan megrótta a szerzőt, amiért ilyeneket írt: "Kifújta és megtörölte az orrát." Állítólag megsértette ezzel mindazt, ami esztétikus, ami magasztos, amit a nemzet az irodalomtól vár.

Ez csak egy kis példa arra, hogy milyen nagy az isten állatkertje.

Az olyan emberek, akik megbotránkoznak egy erős kifejezésen, gyáva kutyák, mert elképednek a való élettől, és éppen az ilyen gyönge emberek ártanak a legtöbbet a kultúrának és a jellemnek is. Ezek túlérzékeny babák gyülekezetévé nevelnék a nemzetet, egy olyasféle álkultúra önfertőzőivé, amilyet Szent Alajos képviselt, róla ugyanis azt írja Eustachius barát, hogy amikor Szent Alajos meghallotta, hogy egy férfi nagy zajjal kiereszti a szeleit, mindjárt sírva fakadt, és csak egy imától vigasztalódott meg.

Az ilyen emberek nyilvánosan felháborodnak, de roppant előszeretettel járnak a nyilvános árnyékszékekre, hogy elolvassák a falakon látható illetlen feliratokat.

Mikor néhány erős kifejezést használtam könyvemben, azt állapítottam meg futólag, hogy az emberek hogyan beszélnek a valóságban.

Palivec vendéglőstől nem kívánhatjuk, hogy olyan finoman beszéljen, mint Laudová asszony, dr. Guth, Olga Fastrová,[80] és még egy sor más, akik a legszívesebben az egész Csehszlovák köztársaságot egy nagy parkettes szalonná változtatnák, melyben mindenki frakkosan-kesztyűsen járna, választékosan beszélne, és ápolná a szalonok kifinomult erkölcsét, amelynek leple alatt éppen a szalonok arszlánjai űzik a legfeslettebb és legkicsapongóbb életet.


Ebből az alkalomból közlöm, hogy Palivec vendéglős életben van. Túlélte a háborút, amelyet végig a börtönben töltött el, s megmaradt ugyanolyannak, mint annak idején, amikor az az afférja volt Ferenc József császár képével.

El is jött hozzám, amikor hallotta, hogy benne van a könyvben, s több mint húsz füzetet[81] vett az első számból, ezeket szétosztotta ismerősei között, s így hozzájárult a könyv terjesztéséhez.

Őszinte örömet szerzett neki, hogy írtam róla, s hogy híres trágár embernek ábrázoltam.

- Engem már senki se változtat meg - mondta nekem -, egész életemben trágárul beszéltem, ahogy gondolkoztam, és ezután is így fogok beszélni. Nem fogok valami tehén miatt szalvétát kötni a pofámra. Máma én híres vagyok.

Önbizalma valóban megnőtt. Hírnevét megalapozta néhány erős kifejezés. Ennyivel ő meg van elégedve, s ha beszédének hű és pontos reprodukciójával, amit e könyvben nyújtottam, arra akartam volna figyelmeztetni, hogy így nem szabad beszélnie, bár ez természetesen nem állott szándékomban, kétségkívül megsértettem volna ezt a jóravaló embert.

Anélkül, hogy ő maga tudott volna róla, keresetlen kifejezéseivel egyszerűen és becsületesen azt az ellenállást szólaltatta meg, amelyet a cseh ember a bizantinizmussal szemben tanúsított. A vérében volt ez, ez a tiszteletlenség a császár és az illedelmes kifejezések iránt.

Otto Katz szintén életben van. A tábori lelkészeknek ez a gyöngye is létező figura. Az összeomlás után mindent szögre akasztott, kiugrott az egyházból, s ma cégvezető egy észak-csehországi bronz- és festékgyárban. Hosszú levelet írt nekem, s azzal fenyegetőzött, hogy ellátja a bajomat. Egy német lap ugyanis fordításban közölte az egyik fejezetet, amelyben olyannak van ábrázolva, amilyen a valóságban volt. Így hát felkerestem, s a végén nagyon jól kijöttem vele. Éjfél után kettőkor már nem bírt megállni a lábán, de prédikált, és azt hajtogatta: "Én Otto Katz vagyok, tábori lelkész, ti gipszfejűek."


Olyan típusú embereket, amilyen a megboldogult Bretschneider volt, a régi Ausztria államrendőrségi detektívje, ma is nagyon sokat találhatunk a köztársaságban. Rendkívüli módon érdeklődnek aziránt, hogy a többiek mit beszélnek.

Nem tudom, sikerült-e elérnem ezzel a könyvvel, amit akartam. Mindenesetre, az a körülmény, hogy hallottam egy embert, aki így szidott egy másikat: "Olyan hülye vagy, mint Švejk", éppen nem erről tanúskodik. De ha a Švejk szó új szitokká válik a káromkodások virágkoszorújában, meg kell elégednem a cseh nyelvnek ezzel a gazdagításával.

JAROSLAV HAŠEK


Jegyzetek

1. Švejk természetesen rosszul tudja: nem Ferdinánd volt a császár nagybácsija, hanem fordítva. [VISSZA]

2. Kosárforma, fonott felsőrészű jármű, melyben az utcai rendbontókat, részegeket stb. beszállította a rendőrség. [VISSZA]

3. Foglártól. [VISSZA]

4. Prágai börtön. [VISSZA]

5. "Hej, szlávok" - nacionalista dal. [VISSZA]

6. Pofát befogni, és tovább szolgálni. [VISSZA]

7. Trágár káromkodás. [VISSZA]

8. Egykorú polgári napilap. [VISSZA]

9. Úgy kell neki. [VISSZA]

10. A rabszállító kocsi népszerű neve. [VISSZA]

11. Alkalmas! [VISSZA]

12. A cseh himnusz. [VISSZA]

13. Az osztrák himnusz. [VISSZA]

14. Egyes írók ezt a kifejezést szokták használni: "Mardossa a lelkiismeret." Én ezt a kifejezést nem tartom teljesen megfelelőnek. A tigris se mardossa az embert, hanem felfalja. - Hašek jegyzete. [VISSZA]

15. Letartóztatottak jegyzéke. [VISSZA]

16. Prágai ateista társaság a század elején. [VISSZA]

17. Ágyútöltelék. [VISSZA]

18. A Krakkói utcában voltak a német burschenschaftok (nacionalista diákegyesületek). [VISSZA]

19. Éljen! Le a szerbekkel! [VISSZA]

20. "Az egész cseh nép szimuláns banda." [VISSZA]

21. "Hátra arc!" [VISSZA]

22. Ez aztán igazán különös fügefalevél. [VISSZA]

23. Maga szimuláns. [VISSZA]

24. Azonnal bezárni a fickót! [VISSZA]

25. A "dezertőr" (katonaszökevény) szó elferdített alakja. [VISSZA]

26. Főorvos úr. [VISSZA]

27. Ezredes. [VISSZA]

28. "Maga átkozott kutya, maga rühes alak, maga szerencsétlen barom." [VISSZA]

29. Bilincsben. [VISSZA]

30. Legénységből. [VISSZA]

31. Jobbra nézz. [VISSZA]

32. "Pihenj!" [VISSZA]

33. "Lelépni!" [VISSZA]

34. "Švejk, a derék katona." [VISSZA]

35. Nyomorék katona, bátor katona. [VISSZA]

36. Johann, jöjjön ide! [VISSZA]

37. "Isten, büntesd meg Angliát!" [VISSZA]

38. "Egyesült erővel!" - Ferenc József jelmondata. [VISSZA]

39. "Istenért, császárért és hazáért!" [VISSZA]

40. "Isten óvjon meg." [VISSZA]

41. Törzsorvos. [VISSZA]

42. "Hülye fickó." [VISSZA]

43. Mennydörgés mennykő. [VISSZA]

44. A fickó úgy gondolja: azt fogják hinni róla, hogy valóban idióta. [VISSZA]

45. "Cél! Tűz!" [VISSZA]

46. "Szigorúan őrizni, megfigyelni!" [VISSZA]

47. "Szobaparancsnok." [VISSZA]

48. Antiklerikális költő. [VISSZA]

49. Vigyázz! [VISSZA]

50. Igen, a lelki békénél, nagyon jó. [VISSZA]

51. Nagyon jó, nem igaz, uraim? [VISSZA]

52. Szolgálati szabályzatra. [VISSZA]

53. Tábori lelkész. [VISSZA]

54. A marsbataillon, menetzászlóalj rövidített alakja. [VISSZA]

55. A helyőrségi fogházban ülő emberek harminc százaléka ott ülte végig az egész háborút, anélkül, hogy egyszer is kihallgatták volna. - Hašek jegyzete. [VISSZA]

56. Osztrák honvédség, a monarchia közös hadseregén kívül. [VISSZA]

57. Cseh nacionalista kispolgári párt volt. [VISSZA]

58. A "Sokol" nevű cseh nemzeti egyesület tagja. [VISSZA]

59. Az ún. Prágai Reprezentációs Ház népiesen rövidített neve. Ennek épületében egy híres vendéglő is volt. [VISSZA]

60. Meglehetősen bevált módszere ez a kórházba jutásnak. De a daganatban maradó petróleum szaga elárulhatja az embert. A benzin jobb, mert hamarabb elpárolog. Később benzines étert használtak erre a célra, s azután még tovább tökéletesítették a módszert. - Hašek jegyzete. [VISSZA]

61. Alázatosan... jelentjük... tábori... lelkész... úr... egy... csomag... és egy ember elhozva. [VISSZA]

62. Hadtestparancsnokságon. [VISSZA]

63. Prágában akkor két osztály volt a nyilvános illemhelyeken. [VISSZA]

64. Megbocsásson, kedves bajtárs, maga hülye, azt énekelek, amit akarok. [VISSZA]

65. Jelentem alássan, ezredes úr, be vagyok rúgva. [VISSZA]

66. Ki tudom fizetni. [VISSZA]

67. Tűzmestert és őrmestert. [VISSZA]

68. Prágai térítő püspök a X. században. [VISSZA]

69. Hazárd kártyajáték. [VISSZA]

70. Az Üdvözlégy első szavai. [VISSZA]

71. "Imához." [VISSZA]

72. Ellenlábasok vagy antipódusok: akik a földgömb ellenkező részein laknak, lábukkal tehát egymással átellenben állnak. [VISSZA]

73. Ágyútalpakkal. [VISSZA]

74. "Ez igazán szörnyű, tábori lelkész úr, a nép meg van romolva." [VISSZA]

75. Raj. [VISSZA]

76. "Jobbra nézz"-t, "balra nézz"-t. [VISSZA]

77. Kedves Jindřich! Férjem üldöz. Feltétlenül nálad kell vendégeskednem néhány napig. A legényed egy nagy barom. Szerencsétlen vagyok. A te Katyd [VISSZA]

78. Az ördög buzerálja meg azt a fickót, az ilyen orgyilkosokkal nem fogok sokat teketóriázni. [VISSZA]

79. Menetszázad. [VISSZA]

80. Illemtani cikkek szerzői. [VISSZA]

81. Hašek eredetileg füzetekben adta ki és maga terjesztette a "Švejk"-et. [VISSZA]


KezdőlapElőre