Bohumil Hrabal
SÖRGYÁRI CAPRICCIO
 
 
Bovaryné én vagyok
 
GUSTAVE FLAUBERT
 


 
 
1
 
Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, mikor ronggyal és összegyűrt Nemzeti Politiká-val tisztítom a lámpák üvegcilinderét, gyufával ledörzsölöm az égett kanócok feketéjét, visszateszem a rézsapkákat, és pontosan hét órakor bekövetkezik az a gyönyörű pillanat, mikor abbahagyják a munkát a sörgyári gépek, és a dinamó, mely az áramot nyomja mindenfelé, ahol villanykörte ég, az a dinamó csökkenteni kezdi a fordulatszámot, és ahogy gyengül az áram, gyengül a körték fénye is, a fehér fény lassanként rózsaszínbe megy át, a rózsaszínű fény pedig szürkébe, flóron és organdin szűrődik át, végül a wolframszálak piros, angolkóros gyermekujjakat mutatnak a plafonon, piros violinkulcsot. Aztán meggyújtom a kanócot, felteszem a cilindert, felcsavarom a sárga nyelvecskét, felteszem a porcelán rózsákkal díszített tejüveget. Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, szeretek fölfelé nézni az alatt a néhány perc alatt, mikor úgy folyik el a körtéből a fény, mint a vér a kakas elvágott torkából, szeretem nézni az elektromos áramnak ezt az egyre halványuló kézjegyét, és borzadok a gondolatára, hogy eljön az az idő, mikor bevezetik a sörgyárba a városi áramot, és az összes sörgyári lámpa, az istállók összes viharlámpája, az összes kerek, tükrös lámpa, az összes kerek, kanócos, hasas lámpa egy nap fogja magát, és nem gyullad meg, már senki nem lesz kíváncsi a fényükre, mert ezt az egész ceremóniát felváltja egy kapcsoló, akárcsak a vízcsap, ami azokat a szép nyomós kutakat váltotta fel. Szeretem ezeket az én égő lámpáimat, melyeknek fényében tányérokat meg evőeszközt hordok az asztalra, újságok vagy könyvek nyílnak szét, szeretem a lámpáktól megvilágított, csak úgy az abroszon pihenő kezeket, a levágott emberi kezeket, melyeknek ránc-kézírásából kiolvasható annak az embernek a jelleme, akié az a kéz, szeretem a hordozható petróleumlámpákat; melyekkel esténként a látogatók elé megyek, és az arcukba meg az útra világítok, szeretem azokat a lámpákat, melyeknek fényében függönyöket horgolok, és mélyen álmodozom, azokat a lámpákat, melyek egy erőszakos fújással eloltva, szúrós szagot árasztanak, s ez a szag szemrehányással önti el a sötét szobát. Csak legyen erőm, ha bent lesz a sörgyárban az áram, hetente legalább egyszer meggyújtani este a lámpákat és figyelni a dallamos sistergést, azét a sárga fényét, mely mély árnyakat vet, és óvatos járásra és álmodozásra késztet.
Francin az irodában két kerek, kanócos, hasas lámpát égetett, két, házmesterné módjára örökké morgó lámpát, melyek az óriási asztal szélén álltak, két lámpát; melyek úgy árasztották a meleget, mint két kiskályha; két lámpát, melyek óriási étvággyal habzsolták a petróleumot. E dundi lámpák zöld ernyői szinte vonalzóval meghúzva hasították fénytérre és árnytérre az irodát, úgyhogy ha benéztem az ablakon, Francin mindig szét volt vágva egy vitriollal leöntött Francinra és egy félhomály elnyelte Francinra. Iszonyú huzatuk volt a sárgaréz szerkezeteknek, ezeknek a rézkosaraknak, amelyekben vízszintes sróffal le- vagy felcsavart kanóc mozgott, annyi oxigént fogyasztottak a Francin lámpái, hogy kiszipolyozták maguk körül a levegőt, olyannyira, hogy ha Francin a közelükben tette le a cigarettáját, a rézszáj kék füstszalagokat szürcsölt befelé, s a cigarettafüst, ahogy a bűvkörébe került ezeknek a hasas lámpáknak, kíméletlenül szürcsölődött befelé, és az üvegcilinder huzatában elemésztődött a lángtól, mely zöldesen fénylett a sapka fölött, mint az a fény, ami a korhadt tuskóból jön, mint a lidércfény, mint a Szent Illés tüze, mint a Szentlélek, amely a kerek kanóc kövér, sárga fénye fölött lebegő, lila lángocska formájában szállt le. S e lámpák fényében Francin a nyitott sörgyári könyvekbe írta a söreladást, a bevételt és a kiadást, összeállította a heti és a havi jelentéseket, hogy minden év végén megvonhassa a mérleget az egész naptári évre, és úgy ragyogtak e könyvek lapjai, akár a keményített ingmellek. Ha Francin lapozott, a két hasas lámpa úgy felháborodott minden mozdulaton, hogy kialvással fenyegetett, elterpeszkedtek a lámpák, mintha két, álmából felvert, nagy madár lenne ott, az a két lámpa a szó szoros értelmében mérgesen tekergette hosszú nyakát, széjjelhajigálták a plafonon azokat a szüntelenül lélegző árnyjátékokat, azokat az özönvíz előtti állatokat, a plafonon ezekben a félárnyékokban mindig lobogó elefántfüleket láttam, lélegző csontváz-mellkasokat, két nagy éjjeli lepkét odaszögezve ahhoz a fénycölöphöz, amely az üvegcilinderből állt ki és emelkedett egyenesen a plafon felé, ahol mindegyik lámpa fölött vakító, kerek tükröcske fénylett, egy-egy élesen megvilágított ezüst pénzdarab, mely szakadatlanul, alig észrevehetően, de mégis mozgott, kifejezve melyik-melyik a maga lámpájának hangulatát. Francin, amikor lapozott, újra fölírta a vendéglősök kereszt- és vezetéknevét. Ehhez hármas redisztollat használt, és ahogy a régi misekönyvekben és ünnepélyes oklevelekben szokott lenni, minden kezdőbetűből iniciálét kanyarított, tele díszes kacskaringókkal és dalmahodó erővonalakkal, ahogy ott ültem az irodában, és a félhomályból néztem az irodai lámpáktól klórmésszel bekent kezét, mindig az volt a benyomásom, hogy a Francin azokat az iniciálékat az én hajamról mintázza, az inspirálja, mindig a hajamon felejtette a szemét, szikrázott belőle a fény, láttam a tükörben, hogy ha én .este ott voltam valahol, ott az én frizurám meg a hajam minősége miatt mindig eggyel több lámpa volt, Francin a redisztollal felírta a főbb kezdőbetűket, aztán vékony tollakat mártogatott az impressziója szerint zöld, kék vagy piros tintába, és nekilátott körülrajzolni az iniciálékat az én dalmahodó hajammal, mint a lugast körülnövő rózsabokor, úgy díszítette fel Francin a hajam vastag vonalainak sűrű hálójával és ága-bogával a vendéglősök kereszt- és vezetéknevének kezdőbetűjét.
Aztán mikor fáradtan hazajött az irodából, állt az ajtóban az árnyékban, fehér mandzsettái arról árulkodtak, mennyire kimerült a nap folyamán, az a két mandzsetta szinte a térdeit érte, annyi gondot és bosszúságot vett a vállára Francin a nap folyamán, hogy mindig összement tíz centimétert, talán többet is. Én pedig tudtam, hogy a legnagyobb gond én vagyok, hogy mióta először megpillantott, láthatatlan és mégis oly konkrét hátizsákban cipel a hátán, és az a hátizsák napról napra nehezebb. Aztán álltunk minden este az égő, lehúzós lámpa alatt, a zöld tányérja akkora volt; hogy mind a ketten aláfértünk, az alá az esernyőnyi csillár alá, ott álltunk alatta a sziszegő petróleumlámpafény záporában, fél kézzel átöleltem Francint, és a másik kezemmel a tarkóját simogattam, neki le volt hunyva a szeme, .és mélyeket lélegzett, és mikor megnyugodott, átölelte a derekamat, úgy nézett ki, hogy valami szalontáncba akarunk fogni, csakhogy valami többről volt szó, tisztítófürdő volt ez, és Francin abban súgta a fülembe, mi minden történt vele aznap, én meg simogattam, és minden kézmozdulatom a ráncait simította ki, aztán kibontott hajamat simogatta, minden alkalommal lejjebb húztam a porcelán csillárt, sűrűn körül volt aggatva korallal egymáshoz erősített színes üvegcsövecskékkel, zörgött a sok csingilingi a fülünk mellett, mint meg annyi bádogmütyürke és dísz egy török táncosnő. dereka körül, néha az volt az érzésem, hogy egy üvegkalap az a nagy lehúzós lámpa, mindkettőnk fejibe nyomva fülig, egy metszett jégcsapok záporával körülaggatott kalap... Hátrakergettem Francin arcából az utolsó ráncot, valahova a hajába vagy a füle mögé, ő meg kinyitotta a szemét, fölegyenesedett, a mandzsettái visszakerültek a csípője magasságába, bizalmatlanul rám nézett, és mikor elmosolyodtam és bólintottam, ő is elmosolyodott, aztán lesütötte a szemét, és leült az asztalhoz, összeszedte a bátorságát, és rám szegezte a tekintetét, én meg rá, és láttam, mekkora hatalmam van rajta, láttam, hogy a szemem megbűvöli, mint a tigriskígyóé a rémült pintyet, ha rámered.
Ma este nyerítés hallatszott be a sötét udvarról, aztán még egy nyihogás, aztán paták dobogása hangzott fel, láncok csörgése és csatok csilingelése, Francin felegyenesedett és fülelt, fogtam a lámpát, kimentem a folyosóra, és kinyitottam az ajtót, a sörgyári kocsis kiabált odakint a sötétben : – Hola, Ede, Kare, hola ištene! – de mondhatta azoknak, vágtattak ki az istállóból a herélt belga lovak lámpával a szügyükön, úgy, ahogy megjöttek fáradtan, kifogva a kocsiból, igástul és a hám szegélyére akasztott istránggal, teljes szerszámban az egész napi sörhordás után, amikor mindenki azt hitte, hogy ezek a herélt csődörök másra se gondolnak, mint a szénára, a puttony cefrére meg a láda zabra, szóval ez a két ló évente négyszer váratlanul visszaemlékezett csődöréveire, még kifejletlen mirigyekkel, de mégis már mirigyekkel teli geniális ifjúságukra, és fellázadtak, csináltak egy kis lázadást, sötét alkonyokon jelt adtak egymásnak az istállóba hazatérőben, és megbokrosodtak, megbokrosodtak, csak az emberek mondják, hogy ezek a volt csődörök megbokrosodtak, nem bokrosodtak meg azok, csak nem felejtették el, hogy még mindig és az utolsó pillanatig követheti az állat is a szabadság útját... most a szolgálati lakások mellett száguldottak a betonjárdán, patáik szikrát hánytak, s a vezeték ló szügyén dühödten rángatózott és hánykolódott a lámpa, és röpködő csatokat és szakadt istrángot világított meg, kihajoltam, és a petróleumlámpa finom fényében átrepült a belga pár, a kövér; óriási herélt csődörök, Ede és Kare, huszonöt métermázsát nyomtak együtt, s e huszonöt métermázsát most mozgásba hozták, s ez a mozgás minduntalan zuhanással fenyegetett, s az egyik ló zuhanása a másikét is jelentette, mert egymáshoz láncolták őket a hevederek még a bőrcsatok meg a gyeplő, de mintha folyton összebeszéltek volna abban a vágtában, mindketten egyszerre bokrosodtak meg, és hol az egyik, hol a másik vezetett, nem többel, mint néhány centiméterrel... mögöttük szaladt a szegény kocsis az ostorral, kiverte a hideg verejték, hogy ha az egyik ló a lábát törné, hány évig vonná azt le neki a sörgyárigazgatóság... a két ló veszte meg azt jelentené, hogy fizethet életevégéig... – Hola, Ede, Kare! Hola ištene! – ám a fogat már a malátázó előtti huzattal robogott szemközt, most lágyabbak lettek patáik a kémény meg a szérű melletti, sáros úton, lassítottak is a lovak, aztán az istállóknál, a macskaköveken megint gyorsítottak, a folyosók petróleumlámpáinak szögletes fényaknáitól bevilágított kis betonjárdán pedig, azon a járdán, melyből minden földön vonszolt csat, minden lánc, minden patkó szikrákat csiholt, szóval ott nekiiramodott a két belga, nem is rohanás volt az már, hanem visszafogott zuhanás, mint a vásári trombita, úgy fújtattak az orrlikaik, szemük kimered és iszonnyal tele, az irodánál a kanyarban mindkettő, mint egy börleszkben, megcsúszott a betonjárdán, de siklottak tovább szikrákat hányó hátsó patáikon, a kocsis megdermedt félelmében. Francin az ajtóhoz szaladt, de én az ajtófélfának támaszkodva álltam, és imádkoztam, hogy ne essék semmi bajuk a lovaknak, nagyon jól tudtam, hogy az ő esetük az enyém is, és Ede meg Kare újra egyetértésben ügetett egymás mellett a malátázó huzatjával szemben, patkóik lehalkultak a puha sárban a csíráztató szérű melletti úton, és megint jelt adtak egymásnak, és harmadszor is nekiiramodtak, a kocsis félreugrott, s a lámpa, ahogy az egyik ló megrántotta a kantárt, nagy ívben elrepült, és pozdorjává tört a mosókonyhán,. a csörrenés új erőt adott a belgáknak, felnyerítettek, előbb egymás után, aztán mindketten egyszerre, és nekiiramodtak a betonjárdán... Francint néztem, mintha én változtam volna át egy belga csődörpórrá, az én lázongó természetem volt az, havonta egyszer őrjöngeni egy jót, én is negyedévenkénti szabadságvágyban szenvedtem, én, aki herélt sem voltam, épp ellenkezőleg, egészséges, olykor túlságosan is ... Francin meg rám nézett, és látta, hogy a megbokrosodott belga fogat, az a két világos, lobogó sörény meg a két hatalmas, a barna test mögött a levegőben lobogó farkcsóva, mindez én vagyok, nem én, hanem az én természetem, az én sötét éjszakán végigröpülő, megbokrosodott arany frizurám, az én lobogó, ősszé nem fogott hajam... félretolt, és most ott állt Francin előrenyújtott kézzel a folyosóról áradó fény alagútjában, fölemelt kézzel a lovak elé lépett, és "Idudududu! Holá!"-t kiáltott, a herélt belga csődörök lefékeztek, patkóik alól szikrák röpködték, Francin hátraugorva kantáron ragadta a vezeték lovat, megrántotta a kantárt, a zabla belemélyedt az állat habzó pofájába, s a lovak mozgása lecsillapodott, a csatok, a gyeplő és a szerszám szíjai a földre estek, odaszaladt a kocsis, és kantáron fogta a nyergest... – Gondnok úr... – dadogta a kocsis. – Lecsutakolni őket szalmával, átvezetni az udvaron... negyvenezret ér ez a pár, érti, Martin úr?. – mondta Francin, s ahogy berobogott a kapun, mint egy ulánus, akiknél a monarchiában szolgált, hát fellök, ha félre nem ugrok, keresztülment volna rajtam... aztán a sötétből ostorcsapások hangzottak és a belga Lovak fájdalmas nyerítése, káromkodás és ostornyéllel mért ütések, aztán a lovak sötétben ugrándozása és a hosszú ostor csattogása, mely a lábukra tekeredett, és a bőrüket hasogatta.
 
 
2
 
Hanem hozzátartozik a partrómhoz négy sertés is, a sörházi sertések, sörtörkölyön meg krumplin hizlaltam őket, nyáron pedig, mikor ért a répa, a zöldjéért jártam nekik, azt aztán összevagdaltam, leöntöttem kovásszal meg állott sörrel, és az állatok húsz órát aludtak, és egy kilogrammot is gyarapodtak naponta, mert az úgy volt, hogy mikor hallották az én malackáim, hogy kecskét fejni megyek, hát már visítottak örömükben, mert nem tudták, hogy kettejüket sonkának adom el, a másik kettőt meg Levágatom házi disznótorra. Mikor megvoltam a kecskefejéssel, már visongtak elragadtatásukban a malackák, mert tudták, hogy az egész kifejt tejet egyenesen elébük öntöm. Cicvárek úr csak ránézett a malacra, s már mondta is, mennyit nyom, és az mindig annyi is volt, aztán felnyalábolta és bedobta őket egy olyan böllérkocsiba, hálót vont fölébük, és azt mondta: – Ellenkeznek a kis dögök, akárcsask az anyjukom, mikor fiúkoromban először csókoltam meg.
Azt mondtam búcsúzóul a malackáimnak: – Pápá, malackáim, remek sonka lesz belőletek!
Tudtam, hogy a malacok nem vágynak ilyen dicsőségre, de hát egy halállal mindannyian tartozunk, a természet pedig könyörületes, ha már nincs mit tenni, akkor minden élőt, aminek hamarosan meg kell halnia, elfog az iszonyat, mintha csak állatnak-embernek kiégnének a biztosítékai, aztán már nem érez semmit, és nem fáj semmi, az iszonyat lecsavarja a kanócot, hogy az élet már csak úgy pislákol, és rémületében nem tud semmiről A böllérekkel nem volt szerencsém, az első annyi gyömbért tolt a hurkába, hogy édesség lett belőle a második annyit ivott reggel óta hogy amikor felemelte a husángot, hogy elkábítsa vele a disznót, a saját lábát törte el, ott álltam az odakészített késsel, mérgemben, majd a böllért vágtam le, ráadásul vihettem kocsin a kórházba, és szaladgálhattam másik után. A harmadik böllér meg a találmányával jött, felfedezte a forrázás helyett a forrasztólámpával való perzselést, a leves helyett a böllért kellett volna a W.C.-be öntenem, mert egyrészt benne maradt a bőrben a sörte, másrészt és főleg benzinszagú volt a disznó, és a kanálisba kellett öntenünk a levest, mert még a megmaradt disznónak se kellett.
A Myclík úr, az böllér volt, az én szájam íze szerint való. Kikevert márványkuglófot és tejeskávét hozatott, és rumot csak akkor ivott, mikor a májas hurka már az üstben volt, egy olyan böllér, aki minden szerszámát konyharuhába csavarva hozta magával, három kötény volt vele, az egyiket a leszúráshoz, a forrázáshoz és a zsigereléshez vette fel, a másodikat amikor a deszkára szórta a belső részeket, a harmadikat meg amikor már majdnem minden készen volt. Arra is kioktatott Myclík úr, hogy vegyek egy üstöt tartalékba, és azt csak a hurkák meg a disznósajt meg a belsőségek abálására meg a zsír kisütésére használjam, mert amit fazékban abálnak, annak szaga marad, márpedig a disznóölés az ugyanolyan, nagyságos asszonyom, mint amikor a pap misét mond, mert mind a kettőben vérről meg húsról van szó.
És miközben sütöttük a knédlit a hurkába, és hoztuk a teknőt, és főztem éjszakáig a darát, és készítettem ki a tányérra a sót meg a borsot meg a gyömbért meg a majorannát meg a kakukkfüvet, a malac délben már nem kapott enni, és böllérkötényt szimatolt, a többi jószág is szomorú volt és csöndes, a malac előre remegett, mint a nyárfalevél, a többi fa nyugodt, a vihar valahol a Kárpátokban vagy az Alpokban dühöng, de a nyárfalevél remeg és zizeg, mint a disznóm, amelyet holnap ölni fognak.
A disznót mindig én hoztam ki az ólból. Nem szerettem, ha zsineggel felkötötték a pofáját, mire jó fájdalmat okozni neki, a böllérhöz csalva, a füle mögét vakargattam, aztán a homlokát, aztán a hátát, aztán jött hátulról Myclík úr a szekercével, felemelte, és hatalmas csapással leterítette a disznót, a biztonság kedvéért odavágott még két-három mélyre hatót a szétroncsolt sertéskoponyára, átnyújtottam Myclík úrnak a kést, lehajolt, és beledöfte a gyilkot a nyaka tövibe, egy darabig kereste a hegyivel a verőeret, aztán előtört a vérsugár, odatartottam a fazekat, aztán még egy nagy lábast, Myclík úr, mikor edényt váltottam, mindig udvariasan befogta tenyerével a sugárban ömlő vért, aztán megint elengedte, akkorra már a keverővel kavartam a vért, hogy meg ne alvadjon, aztán a másik kezemmel is, két kézzel egyszerre csapdostam bele a gyönyörű, gőzölgő vérbe, Myclík úr a segédjével, Martin kocsis úrral, belegurította a disznót a teknőbe, csöbrökkel öntötték rá a forró vizet, nekem meg föl kellett tűrnöm a ruhám ujját, és szétfeszített ujjakkal kavarnom a kihűlő vért, alvadt vérdarabokat hajigáltam ki a tyúkoknak, mindkét kezemmel könyékig a hűlő vérben, egyre gyengült a kezem, cincáltam vele az utolsó alvadt vércsomókat, mintha az utolsókat bokszolnám a disznóba, aztán engedett a vér, kihűlt, kivettem a kezem a fazekakból és a lábasból, miközben a leforrázott, megkopasztait disznó lassan emelkedett a krummholcon a nyitott szín gerendája felé.
A levágott disznófej nyelvestül a deszkán feküdt, éppen elhoztam a két lapockát. S már szaladtam is át az udvaron a kendőm alatt összefogott hajjal, hogy egy percet se szalasszak el, mert Myclík úr már kiontotta a beleket, és utasította a segédjét, hogy menjen, és fordítsa ki és mossa ki őket, maga meg emlékezetből turkált a disznó belső részeiben, mint a vak Hanus a toronyórában, el-elvágott valamit, kiszabadult a lép, a máj, a gyomor, végül a tüdő meg a szív is. Odatartottam a csöbröt, és belefordult az az egész gyönyörű pejsli, a nedves színeknek és formáknak ez a szimfóniája, semmi sem lelkesített föl úgy, mint a halványpiros sertéstüdő, gyönyörűen dagadó, akár a laticel, színben semmi sem oly szenvedélyes, mint a máj sötétbarnája, az epe smaragdjával díszítve, mint a viharfelhők, mint a selymes bárányfelhők, ugyanúgy vonul a belek mertén a göröngyös zsír, sárgán, mint a szétcsöpögött gyertya, mint a méhviasz. A gége is kék meg halványpiros gyűrűkből van összerakva, mint a színes porszívó csöve. És amikor kigurítottuk ezt a gyönyörűséget a deszkára, Myclík úr fogta a kést, megköszörülte a fenőacélon, aztán levagdalt hol egy még meleg husikadarabot, hol néhány májfecnit, hol egy egész vesécskét meg egy fél lépet, én pedig odatartottam a nagy lábast a pirított hagymával, és bedugtam azokat a sertésből kiszedett diribdarabokat a sütőbe, de még előbb gondosan megsóztam-paprikáztam az egészet, hogy meglegyen délre a disznótoros gulyás.
Szitával kiszedtem a megfőtt disznóaprólékot, a lapockát, a félbevágott fejet, kifordítottam őket a deszkára, húsdarabot húsdarab után, Myclík úr kiszedte a csontokat, s amikor egy kicsit kihűlt a hús, ujjam közé fogtam egy darab fület meg egy darab fejhúst, kenyér helyett disznófület haraptam hozzá, Francin kijött a konyhába, soha nem evett, egy falatot se tudott lenyelni, hát csak állt a kályhánál, és üres kenyeret evett, kávét ivott hozzá; és nézett rám, és helyettem szégyellte magát, én meg jóízűen ettem, és ittam a sört a literes üvegből, Myclík úr mosolygott, és csak úgy udvariasságból vett egy darab húst, de aztán meggondolta magát, és a tejeskávé meg a márványkuglóf mellett döntött, aztán fogta a hintakést, feltűrte a ruhaujját, s a hatalmas mozdulatok kikezdték a húsdarabok alakját és funkcióját, s a hintázó kések félholdjaitól lassan töltelékké változott a hús, Myclík úr odatartotta tenyerét, beleszórtam a leforrázott fűszert, Myclík úr volt az egyetlen olyan böllér, akinek le kellett öntenem forró vízzel a fűszert, mert mint mondta, és én azt nagyon is tapintótagosan értettem, finomabb lesz azoknak az illatoknak az eloszlása, aztán hozzátette a beáztatott knédlit, és hatalmas tenyerével-ujjaival megint összedögönyözött és összekevert mindent, aztán mindkét kezéről lehúzta a tölteléket, beletúrt, megkóstolta, és szép volt e percben, mint egy költő, eksztázisban a mennyezetre nézett, és ezt ismételgette magában: bors, só, gyömbér, kakukkfű, knédli, fokhagyma, miután eldarálta ezt a kis böllérimát, beledugta az ujját a töltelékbe, és odanyújtotta, az ujjamra vettem, azt meg a számba, megkóstoltam, én is a mennyezetre néztem, sertéseksztázissal teli szememmel széttártam, és nyelvemen ízlelgettem ezt az egész illatlegyezőt, majd bólintottam, hogy mint gazdasszony jóváhagyom az ízlajstromot, és semmi akadálya, hogy elkezdődjék a májashurka-készítés. Myclík úr fogta a levagdalt, egyik végükön behurkapálcikázott béldarabokat, bal keze két ujjával kitágította a nyílást, s a másik kezével csak gyömöszölte, és gyönyörű májas hurka nőtt ki a markából, fogtam, és hurkapálcikával elkötöttem; és így dolgoztunk, és ahogy fogyott a töltelék, úgy nőtt a belek közlekedőedény-lánca mentén a májashurkahalom.
– Martin úr, hol maradozik már megint? – kiabált minduntalan Myclík úr, és Martin kocsis úrral mindannyiszor az történt, talán egész életében, valahányszor egy kis ideje akadt, hogy elácsorgott a színben, az ólban, a kocsi mögött, a folyosókon, elővett egy kis, kerek tükröt, és bámulta magát benne, annyira tetszett saját magának, hogy megrendülve azon, amit a kerek tükörben látott, egész órákat volt képes elálldogálni az istállóban, elfelejtett hazamenni, mert csipesszel tépdeste orrából a szőrszálakat, tépkedte a pamacsokat a szemöldökéből, sőt nemcsak a haját, hanem még a szempilláját is festette, és púderozta az arcát. Mondtam magamban, nekem a következő disznóhoz más segédet küldjön a Francin a sörgyárból. – Martin úr, hol volt már megint, az istenért? Szíveskedjék felvagdalni itt ezt a bélhájat, darás meg zsemlés véres hurkát fogunk csinálni, hol volt?
Myclík úr töltötte a darás hurkát, már meg-itta a második stampedlit, egyszerre csak belenyúlt a véreshurka-töltelékbe, és vércsíkot kent az arcomra. Elnevette magát, apró szeme megcsillant, mint egy gyűrű, belenyúltam a véres lábosba, és mikor arcon akartam kenni a böllért, az elugrott, mire tenyérrel a fehér falnak estem, de mire sikerült összekennem, Myclík úr már nyomta is rám a második flekket, és közben pálcikázta tovább a hurkát. Megint belenyúltam a vérbe, és nekieredtem, Myclík úr néhányszor félreugrott, mint a szavojai táncban, aztán összevéreztem az arcát – pálcikáztam tovább a darás véres hurkát, és nevettem, ahogy a böllérre néztem, egészséges öblös nevetéssel nevetett, nemcsak afféle nevetés volt az, hanem valahonnan a pogány korból jövő nevetés, mikor az emberek hittek a vér és a nyál erejében, nem tudtam megállni, hogy föl ne markoljak egy csomó darás vért, és megint össze ne kenjem Myclík urat, újból félreugrott, elvétettem, ő meg nagy röhögéssel újabb csíkot kent az arcomra, közben szurkálta tovább a pálcikákat a hurkavégekbe, Martin úr hozott egy rekesz sört az erjesztőből, és amikor óvatosan lehajolt, egész maroknyi véres tölteléket mázoltam az arcába, Martin kocsis úr kivette zsebéből a kerek tükröt, megnézte magát benne, és alighanem jobban tetszett magának, mint bármikor máskor, egészséges nevetéssel felnevetett, és három ujja közé fogott egy csipet tölteléket, beszaladtam a szobába, Martin úr utánam, kiabáltam, el sem jutott az agyamig, hogy a falon túl már ülésezik a sörgyár igazgatósági tanácsa, és áthallatszik a székzörgés meg a kiabálás, de Martin úr összekent vérrel, és nevetett, az a vér valahogy közelebb hozott bennünket egymáshoz, igevettem, leültem a kanapéra, előrenyújtottam a kezemet, mint egy bábu, nehogy összepiszkítsam a huzatot, Martin úr is ugyanúgy tartotta összekent kezét, de lassanként testének egész többi részét elfogta a nevetés, rázkódott, s a torkából fullasztó, ujjongó, köhögő röhögés tört fölfelé, Myclík úr odarohant, és beletenyerelt Martin úr arcába, úgy villogott a dara azon az arcon, mint az igazgyöngy, erre Martin úr abbahagyta a nevetést, elkomolyodott, úgy látszott, . ütni akar, de nem, elővette a kerek zsebtükröt, belenézett, és alighanem olyan szépnek találta magát, amilyennek még soha, és felkacagott, felvonta torka zsilipét, és röhögött bömbölve, Myclík úr egy terccel mélyebben hahotázott gurgulázó nevetéssel, mely a fekete bajusza alól kikandikáló, apró fogóira hasonlított, és így röhögtünk torkunk szakadtából,; nem tudva, miért, elég volt egy pillantás, és máris kacagásban törtünk ki; hogy fájt tőle az oldalunk. Ekkor kinyílt az ajtó, és beszaladt Francin redingotban, mellére szorítva káposztalevél alakú kravátliját, s az összevérezett arcok meg az iszonyú röhej láttán összekulcsolta a kezét, de én nem tudtam megállni, rogy három ujjal ki ne vegyek egy kis véres tölteléket, és a Francin arcába ne kenjem, hogy akarva-akaratlan felnevessen, ámde ő úgy megijedt, hogy azon véresen-hurkásan visszaszaladt az ülésterembe; az elnökség két tagja hanyatt vágódott, mert azt hitték, bűntény esett a serfőzdében, maga az elnök, Gruntorád doktor úr rohant be a konyhába a hátsó bejáraton, körülnézett, aztán mikor látta azt a nagy röhögést az összevérezett arcokon, fellélegzett, leült, én meg töltelékes kezemmel piros csíkot húztam a doktor úr arcára, egy röpke pillanatra mindnyájan elhallgattunk, könnyefolyós szemmel néztük doktor Gruntorádot, ő meg felállt, és ökölbe szorította a kezét, és bulldogállkapcsot vicsorított... ám egyszerre csak felkacagott, a vér ereje tette, az a szakrális valami, hogy nemtudommi el legyen hárítva, emberemlékezet óta így tombolták ki magukat az emberek sertésvérrel való összekenődzködéssel, a doktor úr belenyúlt a töltelékbe, és nekiiramodott, kacagva szaladtam a szobába, nem talált el a doktor úr, rátenyerelt a megvetett ágyra, megint kiment a konyhába, és teli marokkal jött vissza, az asztal körül kergetőztünk, a fehér abrosz tele volt a tenyérlenyomataimmal, Gruntorád doktor úr pillanatonként otthagyta véres névjegyét az abroszon, megelőzött, visongva szaladtam ki a folyosóra, ami az ülésteremmel köti össze a lakásunkat, a teremben már égett a villany, én meg belerohantam az ülésbe, arany csillárok, alattuk zöld posztóval bevont asztal, rajta nyitott akták meg jelentések. Gruntorád elnök úr utánam szaladt, az igazgatósági tanács minden tagja azt hitte, hogy az elnök úr meg akar ölni, sőt már meg is kísérelte, Francin ült a széken, és a homlokát törölgette a véres kezével, az elnök úr néhányszor körülszaladta velem az asztalt, visongtam, mindkettőnkről csurgott az izzadság, akkor megcsúsztam és elestem, és doktor Gruntorád, a korlátolt felelősségű városi sörgyár elnöke az arcomba tenyerelt, és leült, lógtak a mandzsettái, rájött a nevetés, nevetett, akárcsak én, nevettünk, de a nevetés csak fokozta az elnökségi tagok rémületét, mert mind azt hitte, hogy meghibbantunk.
– Ha nem veszik rossz néven, uraim, meghívom magukat a disznótorra – mondtam.
Gruntorád doktor úr hozzátette
– Maga meg, gondnok úr, intézkedjék, hogy hozzanak az erjesztőből tíz rekesz ászoksört. Mit tízet, húsz rekeszt!
– Jöjjenek, kérem, uraim, de a disznótoros gulyást levesestányérból kell enniük, kanállal, csurig! És mindjárt jön a májas hurka tormával meg a zsemlés véres hurkácska. Erre kérem, uraim – tessékeltem be véres kézmozdulatokkal a vendégeket a hátsó bejáraton.
Aztán késő éjszaka az igazgatósági tanács tagjai szétszéledtek a bricskáikban, ki-ki a maga kuckója felé, mindüket lámpával a kezemben kísértem ki, a kapu elé beálltak a bricskák, a sárfogóra erősített, égő kocsilámpák a lovak tompán fénylő farára világítottak, az igazgatósági tanács összes tagjai kezet fogtak Francinnal, és vállon veregették. Azon az éjszakán egyedül aludtam a hálószobában, a nyitott ablakon hideg levegő húzott be, a székek között a padlót borító rozsszalmán májas és véres hurkák csillogtak, közvetlenül az ágy mellett hosszú deszkákon hűltek a disznó szétszerelt alkatrészei, a kicsontozott és felparcellázott sonkák, karajok és sertéssültek, lapockák, csülkök és lábak, minden glédába állítva Myclík úr utasítása szerint. Mikor lefeküdtem, hallottam, hogy Francin fölkel, langyos kávét tölt magának a konyhában, és száraz kenyeret harap hozzá, pazar lakoma volt, úgy tömte magába az ételt az igazgatósági tanács minden tagja, mintha fizetnék érte, csak Francin ácsorgott a konyhában, és itta a langyos kávét, és harapdálta hozzá a száraz kenyeret, feküdtem a dunnák közt, és elalvás előtt még kidugtam a kezem, és megtapogattam a lapockákat meg a sültet, és ujjaimmal a szűzérméket érintve aludtam el, és az egész disznót megettem álmomban, hajnalban, mikor felébredtem, olyan szomjas voltam, hogy mezítláb mentem az üveg sörért, kihúztam a dugót, és mohón ittam, aztán meggyújtottam a lámpát, és a kezemben tartva jártam falatról falatra; és nem tudtam megállni, hogy meg ne gyújtsam a petróleumfőzőt, levágtam két szép sovány szeletet a combjából, kiklopfoltam, megsóztam, megpaprikáztam, és vajban nyolc perc alatt kisütöttem, egy örökkévalóságnak tetszett, egész idő alatt a nyálamat nyeldestem, ez volt az én stílusom, megenni mindkét combot csak úgy, natúrszeletekben, citromot rácsepegtetve, végül vizet is öntöttem a sniclik alá, befödtem, dühösen tört ki alóla a gőz, s már raktam is ki a húst a tányérra, és faltam mohón, szokás szerint leettem a hálóingemet mint ahogy mindig leeszem a blúzomat a lével vagy a mártással mert ha én eszek, akkor nem eszek, hanem habzsolok... és mikor megettem, és kitörültem a kenyérrel a tányért, láttam, hogy a nyitott ajtón át a sötétben néz rám a Francin szeme, csak az a két szemrehányó szem, hogy megint úgy eszem, ahogy egy rendes nő nem eszik, még jó, hogy addigra jóllaktam, mert ez a tekintet mindig elvette az étvágyamat, a lámpa fölé hajoltam, de eszembe jutott, hogy a kanóc füstje beleenné magát a húsba, kivittem a lámpát a folyosóra, és egy erőteljes fújással elfújtam. És visszamásztam az ágyba, és egy sertéslapockát érintve ujjaimmal, lassanként álomba merültem, és előre örültem, hogy sütök ki és kapok be reggel, ha felébredek, két natúrszeletet.
 
 
3
 
Boďa Červinka mindig szívügyének tekintette a hajamat. Azt mondta, ez a haj a régi szép időkből maradt itt, sose volt ilyen haj a fésűm alatt. Ha Boďa kifésülte a hajamat, mintha két fáklyát gyújtott volna meg az üzletben, a tükrökben meg a tálakban meg a korsókban fellángolt a hajam máglyája, és kénytelen voltam elismerni, hogy Boďának igaza van. Sose láttam olyan szépnek a hajamat, mint Boďánál az üzletben, mikor megmosta abban a kamillateában, amit otthon főztem, és a tejeskannában hoztam magammal. Amíg nedves volt a hajam, soha nem nézett ki belőle az, ami száradás közben történt vele; alighogy száradni kezdett, mintha csak ezer arany méh, ezer szentjánosbogárka született volna azokban a hajfolyamokban, mintha ezer borostyánkő robbant volna szét. S amikor Boďa először húzta át a fésűt a sörényemen, hát pattogott és szikrát hányt a hajam, és felduzzadt és megnőtt és forrt, és Boďának le kellett térdelnie, mintha két egymás mellett álló csődör farkát fésülné kaparóval. És fény gyúlt az üzletében, a biciklisták leugráltak a kerékpárjaikról, és a kirakatüveghez nyomták az orrukat, hogy lássák és megtudják, mi vonzotta oda a szemüket. Maga Boďa meg elmerült a hajam felhőzetében, és hogy zavartalanul tehesse, mindig bezárta a boltot, pillanatonoként belém szagolt, és amikor végzett a fésüléssel, kéjesen felsóhajtott, s csak aztán fogta össze a hajamat a maga ízlése szerint, de én rábíztam magam, hol lila, hol zöld, hol piros vagy kék pántlikával; mintha valami katolikus szertartás részét képezném, mintha valami egyházi ünnep részét képezné a hajam. Aztán kinyitotta az üzletet, kitolta a biciklimet, felakasztotta a tejeskannámat a vázra, és udvariasan a nyeregbe segített. De akkorra már egész tömeg verődött össze az üzlet előtt, mindenki azt a kamillaszagú hajat bámulta. Amikor beletapostam a pedálba, Boďa úr egy darabig szaladt mellettem, és fogta a hajamat, nehogy bekapja a lánc vagy valamelyik drót. És amikor eléggé felgyorsultam, Boďa úr a levegőbe lendítette a frizurám csücskét, mint ahogy csillagot hajítanak a levegőbe, vagy sárkányt lendítenek az ég felé, és kifulladva ment vissza az üzletbe. Velem meg szaladt a bicikli, és lobogva úszott utánam a hajam, hallottam, hogy pattog, mint a só vagy a selyem, ha dörzsölik, mint ahogy a távolodó eső kopog a bádogtetőn, mint ahogy a bécsi szelet sül a zsírban, úgy lobogott mögöttem az a hajfáklya, mint mikor a srácok szurkos seprűvel szaladgálnak Szent Fülöp-Jakab éjszakája előestéjén, vagy mint ha boszorkányt égetnek, úgy lobogott mögöttem a hajam füstcsíkja. Az emberek pedig megálltak, és én egyáltalán nem csodálkoztam rajta, hogy nem tudják levenni a szemüket erről a lobogó hajról, mely mint egy reklám vonul feléjük. Nekem is jólesett látni, hogy látnak, az üres kamilláskanna a kormányhoz ütődve csilingelt, s az áramló levegő fésűje hátrafelé fésülte a hajam. Átvonultam a téren, minden tekintet az én lobogó hajdíszemben futott össze, akár a drótok a bicikli kerekében, amelyen a pedált taposta az én mozgásba lendült énem. Francin kétszer látott így lobogni, és az én lobogó hajam mind a kétszer beléfojtotta a szuszt, meg se szólított, mintha nem ismerne, képtelen volt odakiáltani, váratlan megjelenésem úgy megbénította, hogy odalapult a falhoz, és várnia kellett egy darabig, hogy újra lélegzethez jusson, az volt a benyomásom, hogy ha megszólítanám, összerogyna, a szerelmessége, az nyomta oda a falhoz, mint azt az árva gyereket az Aleš festőtől az olvasókönyvben. Én meg nyomtam a pedált, hol az egyik, hol a másik térdemmel böktem bele a kannába, a szembejövő biciklisták megálltak, volt, aki megfordította a biciklijét, és tépett utánam, megelőztek, hogy visszafordulhassanak, és . megint szembejöhessenek velem, és köszönhessenek a blúzomnak meg a kannának meg a lobogó hajamnak és teljes egészemnek, és én megértően és jó szível tártam elébük ezt a Látványosságot, és csak azt sajnáltam, hogy nincs meg az a képességem, hogy egyszer is szembebiciklizhessek saját magammal, és én is örülhessek annak, amire büszke voltam, és amiért nem tudtam szégyenkezni. Még egyszer végigmentem a téren, aztán a főúton a Grand Hotel előtt, ott állt egy Orion, az Orion előtt Francin gyertyával a kezében, ott állt a motorbiciklijével, és biztos látott, de úgy tett, mintha nem látna, folyton baj volt az Orionjával, a gyújtással és egyáltalán, Francin ezért nemcsak az összes kulcsot meg fogót meg srófhúzót hordta magával az oldalkocsiban, hanem még egy kis lábmeghajtású esztergapadot is. Francin mellett ott állt a korlátolt felelősségű sörgyár igazgatósági tanácsának két elnökségi tagja, mielőtt lepleccsent volna a cipőm talpa a kövezetre, hátranyúltam, előrehúztam a hajam, és az ölembe tettem.
– Szerbusz, Francin – mondom.
Francin belefújt a gyertyába, és hogy meghallotta a hangomat, ujja közül kiesett a gyertya, az arcán két piszokcsík a szereléstől.
– Kezit csókolom – köszönt az igazgatósági tanács két tagja.
– Jó napot, uraim, szép időnk van ma, mi?
– mondtam, és Francin a feje búbjáig elvörösödött.
– Hova ejtetted, Francin, azt a gyertyát? – kérdem.
Lehajoltam, Francin letérdelt, és az oldalkocsi alatt kereste a gyertyát, leterítettem a zsebkendőmet a kövezetre, letérdeltem, a hajam leomlott, de Giorgi úr, a kéményseprő-mester, gyengéden fölemelte a hajamat, és átvetette a karján, akár a sekrestyés a papi ruhát, Francin térdepelt, és az oldalkocsi kék árnya alá meresztette a szemét, és láttam, hogy a jelenlétem úgy fejbe kólintotta, hogy csak azért keresgél, hogy magához térjen, ugyanez volt az esküvőnkön, mikor ujjamra húzta a gyűrűt, úgy remegtek az ujjai, hogy kiejtették a jegygyűrűt, és úgy elgurult valahová, hogy előbb Francin, aztán a tanúk, aztán a násznép, először csak lehajolva, majd négykézláb, még a pap is, négykézláb mászkáltak a templomban, míg végül a ministráns gyerek megtatálta a szószék alatt a jegygyűrűt, azt a gömbölyű jegygyűrűt, amely épp az ellenkező oldalra gurult, mint ahol négykézláb kereste az egész lakodalmi gyülekezet. És én nevettem akkor, ott álltam, és nevettem...
– Ott van valami a kanális mellett – mondta egy fiú, és hajtotta tovább az abroncsát a főúton.
A gyertya a kanális mellett feküdt, Francin felvette, és mikor be akarta csavarni a motorba, úgy remegett a keze, hogy a gyertya vacogott a menetben. Kinyílt a Grand Hotel ajtaja, kijött rajta Bernádek úr, a kovácsmester, az, aki együltében megivott egy negyedes hordó pilzenit, és hozott egy pohár sört.
– Nagyságos asszonyom, ne vegye rossz néven, igyon az enyémből!
– Egészségére, mester úr!
Beledugtam az orrom a habba, föltartottam a kezemet, mintha imára emelném, és lassan, élvezettel ittam az édesen keserű italt, és mikor elfogyott, mutatóujjammal megtöröltem a számat, és azt mondtam:
– Azért a mi sörgyárunk söre is van ilyen.
Bernádek úr meghajolt előttem:
– Csakhogy a piheni sör, nagyságos asszonyom, jobban megközelíti az ön hajszínét, engedelmével... – habogta a kovácsmester – engedelmével, megyek az ön tiszteletére tovább iddogálni az ön arany haját.
Meghajolt és távozott, százhúsz kilós személyiség, hátul iszonyú lebernyegekben lengett a nadrágja, olyan lebernyegekben, mint az elefánté.
– Francin – kérdem –, megjössz ebédre?
Csavargatta beljebb, meg-meghúzta a gyertyát a motor fejében, színlelte, hogy összpontosít. Meghajoltam az igazgatósági tanácsbeli urak felé, beletapostam a pedálba, hátradobtam pilzeni sörfolyamaimat, és sebességre tévén szert, felkarikáztam a szűk utcán a hídra, s a korlát mögött kitárult előttem a vidék, mint egy esernyő. Illat szállt felém a folyóból, és a háttérben ott emelkedett a drapp sörgyár a malátázóval, a korlátolt felelősségű. részvénytársaság polgári serfőzdéje.
 
 
4
 
Az expanderdoboz fedelén ez állt: "Önnek is ilyen szép teste lesz, hatalmas izmai és iszonyú ereje!"
És Francin minden reggel edzette az izmait, mert bár ugyanolyan ragyogóak voltak, mint az expander fedelén látható gladiátoré, Francin saját magát nyúzott nyúlnak látta. Föltettem a resóra egy fazék krumplit, felvettem a dobozt, amelyen annak a gyönyörű izomférfiúnak a fényképe díszelgett, és hangosan felolvastam:
– Önnek is akkora ereje lesz, mint a tigrisnek, amely mancsa egyetlen csapásával leüti a nála sokkal nagyobb marhát.
Francin kinézett a járdára, és kezében lekókadt az expander, mint egy collstok, a heverőre rogyott, és azt mondta:
– Pepin.
– Akkor végre meglátom a bátyádat, végre hallani fogom a hangját a sógoromnak, a sógorkámnak!
Ezzel nekitámaszkodtam az ablakkeretnek, ott állt a járdán egy ember, ovális kiskalapban, kockás lovaglónadrágja zöld tiroli harisnyájába gyűrve, fintorgatta az orrát, s a hátán katonai rücksackot hordott.
– Joľin bácsi – kiáltottam a küszöbről –, kerüljön beljebb.
– Hát én vónék a maga sógornője, Isten hozta!
– A mindenit, ez ám a szerencse, hogy ilyen helyre sógornőm van, de hol a Francin? – kérdezte a bácsi, és csörtetett befelé a konyhába meg a szobába.
– Hát te, hát mi van veled? Fekszel? No, a mindenit, eljöttem hozzátok látogatóba, nem maradok tovább két hétnél – darálta a nagybácsi, és a hangja zúgva hasította a levegőt, mint egy lobogó, mint egy katonai vezényszó, és Francint minden szó áramütésként érte, fel-felpattant, és magára gabalyította a takarót.
– Mindenki üdvöző, csak Bóchalena nem, ammá a főd alatt van, valami tachinierer puskaport tett neki a tűzifáhó, oszt amikó a vénasszony betette a sparheltba, főrobbant, és képen törűte a vénasszonyt, hogy rándút egyet, oszt vége vót.
– Bóchalena? – csaptam össze a kezemet. – Az a maga nővére volt?
– Nővérem a fenét! A komaasszonyom vót, olyan vénasszony vót az, hogy egész nap almák meg bukták röpködtek a keziből, és harminc évig mondta: "Gyerekek, én nemsoká meghalok, émmá legszívesebben semmit se csinánék, csak alunnék.." hanem rajtam is van valami kórság – mondta a nagybácsi, kibogozta a hátizsák zsinegét, és a padlóra szórta a cipészszerszámait; Francin, ahogy meghallotta ezt a csörömpölést, tenyerébe temette arcát, és úgy jajgatott, mintha az agyába szórta volna a nagybácsi a suszterszerszámot.
– Joľin bácsi – mondtam elébe tartva a tepsit –, tessék egy kis bukta.
Pepin bácsi megevett két buktát, és kijelentette:
– Rajtam a kórság.
– Nini – térdeltem le, és csaptam össze a kezem a kaptafák, kalapácsok, knejpek és egyéb suszterholmik felett.
– Vigyázat! – ijedt meg a bácsi. – Össze ne kenje nekem avval a hosszú hajával, hanem hallod-e, Francin, a Zbořil pap úgy eltörte a combját csípőbe, hogy nyomorék lesz egész életibe. Zavičák bácsi tetőt javított a templomotornyon, megcsúszott vele a palló, oszt repűt lefelé a bácsi, de ekapta az óra mutatóját, és így fogta a toronyóramutatót, de a mutató kilazút, oszt negyed tizenkettőrő leszaladt fétizenkettőre, akkó a bácsinak lefele gurútába lecsúszott a keze a mutatóró, és zuhant lefele, de hársfák vannak ott, és a bácsi beleesett az egyik hársfa koronájába, a Zbořil pap meg, ahogy ott nézte, összekúcsóta a kezit, és látta, hogy esik lefele ágró ágra Zavičák bácsi, osztán meg hanyatt, oszt szaladt mingyá gratuláni Zbořil pap, de enézte a lépcsőt, és elesett, és eltörte a lábát, oszt az öreg Zavičáknak kellett főpakónia a Zbořil papot, oszt má vitték is a prostĕjovi kórházba.
Felvettem egy női cipőre való kaptafát, és megsimogattam.
– Gyönyörű holmi, ugye, Francin? – kérdeztem, de Francin felbődült; mintha patkányt vagy békát mutogatnék neki.
– Gyönyörűség, de még mekkora – mondta a bácsi, és elővett egy cvikkert, fölrakta az orrára, de a cvikkerben nem volt üveg, és Francin, meglátva az üveg nélküli cvikkert a bátyja orrán, felvinnyogott, csaknem elsírta magát, a falnak fordult, és hánykolódott, hogy nyöszörgött az epeda, akárcsak Francin.
– Hát a Tómelléki bácsi mit csinál? – kérdeztem.
A bácsi megvetően legyintett, vállon ragadta Francint, maga felé fordította, és hatalmas hangon, lelkesen ecsetelte:
– Hát a Tómelléki Metud bácsi olyan fura dógokat kezdett mívelni, oszt eccer olvasta az újságban, hogy: "Unatkozik? Vegyen mosómedvét!" Metud bácsinak nem vót gyereke, hát írt arra a hirdetésre, és egy hét múlva meggyütt ládában a mosómedve. No, az vót csak aztán! Akár egy gyerek, mindenkivel barátkozott, csak éppen amit meglátott, megmosta, és megmosta a Matud bácsi vekkerit meg három karóráját, hogy azt már helyre nem igazítja senki. Osztán eccer megmosott minden fűszert. Osztán meg Metud bácsi szétszedte a biciklijét, a mosómedve meg hordta kimosni a patakba, a szomszédok jöttek egymás után, és mondták : "Metek bácsi, nincs szüksége ilyesmire? A patakban talátuk!...", oszt mikó má hoztak neki néhány alkatrészt, megy a Metud, hogy utánanézzen, hát a mosómedve csaknem az egész biciklijét széthordta neki. De ez a bukta, ejjó. A medve csak az almáriumra járt a dógára, bűzlött tőle az egész ház, a végín mindent el kellett zárni a medve elől, sőt még beszéniük is suttogva kellett. Ez a bukta, ejjó, kár, hogy rajtam a kórság. De a medve megfigyelte, hová dugják a kúcsot, és kinyitotta, amit csak eldugtak előle. De a legrosszabb avvót, hogy a medve este hegyezte a fülit, és ha a Metud bácsi megcsókóta a nénit, a medve odarohant, és ő is akart, a Metud bácsinak az erdőbe kellett randevúznia a Rozára nénivel, mint legénykorában, de még ott is folyton hátra-hátrafordútak, nem áll-e mögöttük a mackó. Szóval nem unatkoztak, mígnem egyszer két napra elutaztak, pünkösd vót, és a medve unalmában széthajigáta a szobába a nagy cserépkályhát; és végleg úgy elintézte a bútort meg a dunyhákat meg a fehérneműt, hogy Metud bácsi leült, és apróhirdetést írt a Morva Sas-ba: "Unatkozik? Vegyen mosómedvét!" Azóta kigyógyult a búskomorságból.
Pepin bácsi beszélt, és ette a buktát, egyiket a másik után, most belenyúlt a tepsibe, az egészet végigtapogatta, és hogy nem tapintott ki semmit, legyintett, és azt mondta:
– Rajtam van a kórság.
– Mint a Bóchalenán – mondtam.
– Miket zavarog itt össze? – kiabált most már Pepin bácsi. – Bóchalena olyan vénasszony vót, aki tömte magába az almát, éppen csak látomásai vótak...
– Az almától? – vágtam közbe.
– Lófarát! Látomásai, no, hát a vénasszonyoknak látomásaik vannak, a templombó vótak a látomásai – heherészett Pepin bácsi –, hogy éccaka nagy ló röpű a város fölött, és annak a lónak égett a sörénye meg a farka, no és azt mondta akkó a Bóchalena: "Háború lesz"; és tényleg vót, hanem, Francin, hát a mi városunk, az fő vót bolydúva tavaly! A vénasszonyok térdre hullottak, én is láttam, a tér fölött meg a templom fölött a Kisjézus röpűt a levegőben! De aztán kiderűt, mi vót az, az a pöttöm Lolan bárányt legeltetett, és ahogy gyakorlatoztak az ajroplánok, és egy olyan zsákot húztak maguk után, és golyószóróval lőttek bele, megfeledkeztek a kötélrő, és ahogy csúszott a fődön a kötél, rátekeredett a Lolan lábára, igen szép gyerek az a Lolan, fehér a hajacskája, és ahogy az a röpülő röpűt főfele, ment vele a kötél is, és rajta a Lolan, és a városunk fölött röpűt a levegőbe a Lolan, de a vénasszonyok azt hitték, hogy a Kisjézus röpű ott, hát még amikó a kötél beleakadt a templomnál a hársfákba, és a Kisjézus hullott lefele ágról ágra, mint a Zavičák bácsi, és Lolan leesett a fődre, és azt mondja: "Hó vannak az én báránykáim?" És a vénasszonyok meg letérgyepőtek, hogy megálgya őket.
Beszélt a bácsi, és a hangja öblös volt és lelkendező, és dörgött a szobában. Francin öltözködött, most fölvette a kabátját, a redingotját, benyomta a káposztalevél alakú nyakkendőjét, megigazította kajla sarkú kaucsuk gallérját, felpillantottam, és a szemébe néztem, megpusziltam az ujja hegyét.
– Tizennégy napra? – suttogta. – Majd meglátod, hogy tizennégy évig marad itt, de lehet, hogy életfogytiglan!
Látva, milyen szerencsétlen, ajkára nyomtam szokásos csókomat, ő pedig szégyenkezett, szemrehányón nézett rám, hogy egy rendes asszony nem viselkedik így a nyilvánosság előtt, még ha csak a Pepin bácsi képviseli is azt a nyilvánosságot, és kibújt az ölelésemből, és a hátsó bejáraton át bement az irodába, hallottam a falon át, hogy kivágódik az üveg csapóajtó, ó, a Francin a rendesasszonyozásával, mióta csak hozzámentem, folyton fennen lobogtatta a rendes asszony ideáját, ecsetelte nekem a mintaszerű nőt, ami soha nem voltam, és nem is lehettem, én úgy szerettem a cseresznyét, de ha kedvemre ettem, amúgy istenigazából, mohón és vadul, a feje búbjáig elvörösödött, én meg nem értettem, miért van úgy felháborodva, aztán láttam magam is, hogy a számban levő cseresznye szolgáltatja az okot az elégedetlenségéhez, merthogy egy rendes asszony cseresznyét ilyen mohón nem eszik. Mikor az ősszel kukoricát morzsoltam, hát megint csak nézte azt a morzsoló tenyeremet meg a szememben villogó tüzecskéket, és megint hogy egy rendes asszony így nem morzsol kukoricát, vagy ha igen, hát nem ilyen széles jókedvvel és lángoló szemmel, mint én, ha látná valami idegen pali, abban az én kezem dörzsölte csőben valami kedvező jelet láthatna a vágya számára.
Pepin bácsi szétrakta suszterkincseit a hokedlin, majd lehúzta a lábamról a cipőt, és miután sorban megnevezett minden alkatrészt, újból föltette üvegtelen cvikkerét, és ünnepélyesen kijelentette:
– És minthogy rendkívül intelligens hölgynek tetszik lenni, megjavítom minden rossz cipőjét, mert én cipőt udvari szállítónak csináltam, aki nemcsak a császári udvar kegyit élvezte, hanem az egész világét, ahová szállította a cipőt...
– Biciklin – mondtam.
– Lófarát! – harsogta Pepin bácsi. – Hát talán valami patkányirtó egy ilyen udvari szállító vagy bőrhulladékgyűjtő? Egy ilyennek hajói vannak, meg vonatni, ha biciklin akadna rá a császár...
– Hát a császár is biciklin közlekedett? – csaptam össze a kezemet.
– Mit jár a szája, mint a kacsa feneke? – kiabálta a bácsi. – Mondom, ha biciklin akadna rá a császár egy ilyen udvari szállítóra, hát elvenné tőle ...
– A biciklit – mondtam.
– Lófarát! Ezt a címet meg a sast a cégtáblájáró! – krákogott és hörgött Pepin bácsi, de ahogy a hokedlire nézett, boldog mosoly ömlött el arcán, elővett egy dobozt, kinyitotta, megszagolta, velem is megszagoltatta, és intett:
– Örűhet, sógorasszony, ez itt cipészszurok, miszerint susztercsiriz – mondta Pepin bácsi, és a székre tette a kinyitott dobozt.
S az ülésteremből székzörgés, tompa beszédhangok, cipőtalpcsusszanások hallatszottak át a falon, aztán lassanként elcsöndesültek a székek, Francin megnyitotta az ülést, és halk hangon előadta a sörgyár előző havi gazdálkodásáról szóló jelentést.
– Jožin bácsi – kockáztattam meg –, egy ilyen udvari szállító, az nagybirtokokra, udvarházakba szállított cipőt, ugye?
– Lófarát! – üvöltötte Pepin bácsi. – Mit locsog itt összevissza, mint egy taknyos kölyök? Mi dóga vóna marhákkal meg gabonával egy udvari szállítónak? Egy ilyen udvari szállító szörnyű ideges, az öreg Kafka. olyan ideges vót, hogy mikó a kislyánya pillanatonkint beverte a fejét a bútor sarkaiba, akkó az öreg Kafka, az udvari szállító, kihozott a műhelybő egy egész kosár válltömést, és körülbélelt vele minden bútorsarkot, no és mer olyan ideges vót, olyan hevessen nyitotta ki az ajtót, hogy ekábította vele a kislyányát, a Látal meg azt javasóta neki, hogy csak egy válltömést ragasszon, de azt a kislyánya homlokára.
– Jožin bácsi, a Látal, az a Francin unokafivére volt? – kérdeztem.
– Szart! – kiáltott fel Pepin bácsi. – Látal vót a tanító! Tavaly lezuhant az első emeletrő, mikó azt magyarázta, hogy mi az, hogy egyelletes idő ... meg hogy az olyan, mint amikó a vonat megy, oszt megy, megy, megy, megy, megy... és csapkodott Látal mindkét kezével, és mint egy vonat ugrát oda a nyitott ablakhoz, és kiesett rajta, és az egész osztály bódogan tódút az ablakhoz, hogy a tanító biztosan eltörte a lábát a tulipánágyásban, de Látal má nem vót ott, az udvaron át megkerűte az épületet, főment a lépcsőn, és megint megy a vonat, megy, megy, megy, megy... és úgy lépett be megint az osztályba, az ablakon kihajoló tanulók. háta mögött.
Az ülésteremből megint áthallatszott a falon az elnöklő Gruntorád doktor úr hangja
– Gondnok úr, ki bömböl itt ilyen istentelenül?
– A bátyám jött, kérem, látogatóba – mondta Francin.
– Akkor menjen át, gondnok úr, azt üzenem a bátyja urának, hogy csillapodjék! És hogy ez a sörgyár itt a miénk!
– Ennek a Látalnak a Mercina volt a felesége, a maga unokahúga, ugye, Jožin bácsi? – kérdeztem gyengéden.
– Dehogy! Mercinát Vaňura bácsi vette el, balkáncúgon vót szakács, itt lakott Csehországban, valahol Mnichovo Hradištĕben, és amikó a balkáncúg hetente egyszer átment Mnichovo Hradištĕn, Marcim délelőtt fél tizenegykó elengedte a kutyát, az kiment a pályaudvarra, Vaňura bácsi kihajót a balkáncúgból, és leejtett egy nagy csomag csontot, a kutya hazavitte, de az idén, amikó Vaňura leejtette a csontot, a csomag leütötte az állomásfőnököt, és Vaňurának fizetnie kellett az uniformis bepiszkításáért! – kiabált Pepin bácsi.
Újból kezébe vette a cipőmet, föltette az üvegtelen cvikkert, és boldogan ordítozott: – Mire megy ezekkel a szamárságokkal, még eccer elmondok mindent, aztán a kezébe adom, oszt maga megpróbálja! Szóval ez egy parizer snitt, ez meg itt a cipőn a lágyék, avagy glenk, miszerint hajlat. Ez meg itten az alja rész, miszerint talp, ez meg a sarok avagy abzacc. Jegyezze meg, sógornő, hogy aki cipész akar lenni avagy lábbelékészítő, annak segédlevéllel kell rendelkeznie, és egy ilyen levél az olyan, mint az érettségi vagy a doktorátus. Weinlich udvari szállító ...
– Ulrich? – hajoltam oda, fülem mögé téve a tenyerem.
– Weinlich! – üvöltött a bácsi –, Wein mint bor, szóval egy tökfej elfuserálta a cipőt, és úgy vitte be Weinlich udvari szállítónak. Azt mondja a szállító: "Ember, maga ezt a cipőt elrontotta, mit csináljak én most ezzel?" Az a tökfej meg aszongya: "Adja el a zsidóknak." A Weinlich maga is zsidó vót, oszt már üvőtött is: "Mi az, hát a zsidók talán valami disznók?"
– Pepinke – mondtam halkan.
– Szart! – mennydörögte a bácsi, és fenyegetően magasodott fölém. – Én mindenütt dicséretet kaptam, majd épp egy ilyen uracska fog velem komázni! Még hogy Pepinke! Sógorasszony, ostoba kend, mint az egyszeri gyerek reggel a vizsgán!
S olyat csapott öklével a homlokára, hogy a cvikker az almárium alá repült, de egy cipőmre vetett pillantás lehűtötte a bácsit, leült, és az ujjával mutogatva és bömbölve tovább oktatott
– Ez meg itt, amint má mondottuk vót, az abzacc avagy sarokrész, és a sarokrészen avagy abzaccon a sarokráma, miszerint keret, hivatásos lábbelikészítők között úgynevezett kéder is!
Fölvettem egy hosszú vaskanalat, a végén érdes volt, mint a marhanyelv, és megkérdeztem: – Jožin bácsi; ez, ugye, egy abnémer?
– Micsoda!? – üvöltött fel a megsebzett bácsi. – Az abnémer az ez, abnémer, miszerint leszedőkés, de az, amit a kezében tart, az egy ráspoly avagy reszelő, miszerint fareszelő!
Kivágódott az ajtó, és az ajtókeretben ott állt Francin, begyűrte a nyakkendőjét, széttárta karját, és letérdelt, kétrét görnyedt Jožin bácsi előtt, aztán előttem, és azt mondta
– Mit üvöltöztök itt, mint két kozák őrmester? Jožka, mért óbégatsz úgy? – és beletenyerelt a nyitott csirizesdobozba.
– Nem én voltam – hebegte Pepin.
– Hát ki? Talán én? – mutatott magára mindkét kezével Francin.
– Valaki itten, bennem – mondta Pepin bácsi, és az ujját fonogatta egymásba zavarában.
– Csillapodjatok, ülésezik a sörgyár igazgatósági tanácsa, maga az elnök úr küldött ezzel az üzenettel – mondta Francin felemelve a kezét, és curikkolt kifelé a folyosóra...
Aztán ismét hallatszott halk hangja, Francin mondta tovább a jelentést, kifejtve benne, mi módon egyenlítődik ki a jövő hónapban az éppen elmúlt hónap passzívája. Behoztam a zsírosbödönt, és egymás után kentem Pepin bácsinak a zsíros kenyereket, amikor beszélni akart, adtam a következő karéjt, de az ülésteremben elhallgatott a Francin hangja, felhangzott a cipőtalpak csusszanása, majd kiáltások, zörögni kezdett a tonettszékek lába, mintha az igazgatósági tanács minden tagja fölkelt volna róluk, azt hittem, hogy már vége az ülésnek, de felhangzott a sörgyár igazgatósági tanácsa elnökének, Gruntorád doktor úrnak hangja: – Tíz percre felfüggesztem az ülést!
Úgy vágódott ki az irodát a folyosótól elválasztó ajtó, mintha belerúgtak volna, s berontott a szobába Francin, nyakkendőjére szorítva kezét, és ordított:
– Ki rakta a székemre ezt a ragasztót? Borzalom! Úgy összeragasztottam vele az ívet, hogy nem tudtam tovább lapozni! De Giorgi úr segíteni akart, és úgy összekente magát, hogy még a kezét se tudta levenni a zöld posztóról! Az elnök úr meg úgy összekente a cvikkerét, hogy az orrára ragadt! És főleg nekem ragadtak oda az ujjaim a nyakkendőmhöz, ide nézzetek! – Francin eltartotta magától a kezét, a nyakkendőt tartó gumi megfeszült.
– Hozok egy kis langyos vizet – mondtam. De Francin hevesen megrángatta a kezét, mire a gumi megfeszült és elszakadt, a nyakkendős kéz kivágódott, és a gumi Francin nyakára csapódott, ő pedig halkan feljajdult, mint egy kisfiú: – Au!
Pepin bácsi felvette a doboz tetejét, Francin szeme elé tartotta, és büszkén így szólt:
– Ezt a lábbelikészítő világ bécsi központja, a Salamander cég gyártja!
És feljebb tolta orrán az üveg nélküli cvikkert.
 
 
5
 
Francin minden hónapban felment Prágába, de minden alkalommal eltörött valami a motorbiciklijében, és azt kellett javítgatnia. De visszajövet mindig sugárzott; és részletesen végig kellett hallgatnom, mi mindent kellett csinálnia hozzá, hogy az üzemképtelen Orion újra az a motorbicikli legyen, amely mindig célba ér. A célba érés azt jelenti, hogy visszajutott vele a sörgyárba, vagyis néha úgy tolta be. De nem káromkodott soha, tolta tíz-tizenöt kilométeren is az egész bazárt, de néha csak ötön, és ha Zvĕrínekből, egy három kilométerre levő faluból tolta haza, örvendezett a Francin, hogy már javul a helyzet. Francin ma tehénfogattól vontatva jött meg Prágából. Kifizette a parasztot, berohant a konyhába, én, mint mindig, megöleltem, megint odaléptünk a lehúzós lámpa alá, és ha valaki benézett volna az ablakon, csodálkozott volna. Ugyanis valahányszor megjött Prágából Francin, olyan rituálé következett, hogy ő behunyta a szemét, én benyúltam a szivarzsebébe, de Francin megrázta a fejét, aztán a bal zsebébe nyúltam, és Francin rázta a fejét, aztán kigomboltam a kabátját, és a zakója zsebébe nyúltam, és Francin a fejét rázta, aztán a nadrágzsebébe nyúltam, és Francin bólintott, és még mindig boldogan le volt hunyva a szeme, és én a ruhái valamely zugából mindig előhúztam egy csomagocskát, lassanként kibontottam, elképedést és örömet színlelve, és hol egy gyűrűt, hol egy brosst csomagoltam ki, egyszer egy karórát. De ez a rituálé nem az első volt, régebben, mikor Francin megjött Prágából, ahová a Serfőzőszékházba járt be havonta egyszer, megjövet mindig megvárta, míg besötétedik, rám szólt, hogy csukjam be a szemem, én becsuktam, alighogy belépett a konyhába, bevitt a szobába, leültetett a tükör elé, megígértette velem, hogy nem fogok leselkedni, és miután ezt megígértem neki, a fejemre tett egy gyönyörű kalapot, akkor mondta a Francin, hogy lehet, és én a tükörbe néztem, és fogtam a kalapot, és a magam feje szerint raktam a fejemre, megfordultam, és a Francin megkérdezte: – Na, ki vette ezt neked, Maryška? – és én azt mondtam : – A Francin – és megcsókoltam a kezét, ő pedig megsimogatott, máskor meg a nyakamra hozott valamit, ami hideg volt, kinyitottam a szememet, és a tükörben egy jabloneci nyaklánc csillogott, és Francin megkérdezte: – Na, ki vette ezt neked? – És én megcsókoltam a kezét, és mondtam: – Te, Francin. – És ő megkérdezte : – És ki az a Francin? – És én mondtam: – Az én férjecském. – És így kaptam ajándékot minden hónapbán, Francinnak az összes testméreteim megvoltak, kívülről tudta őket, mindig kipuhatolta, mit szeretnék. Soha nem mondtam meg nyíltan, beszéltem valamiről, Francin meg kiokoskodta belőle, aztán mikor előszörre hozta a gyűrűt, odalépett a zöld, lehúzós lámpa alá, és először megtanított, hogy kutassam át nagy és kis zsebeit, én meg mindig kitaláltam, hol lehet az ajándék, de mindig utoljára nyúltam oda, hogy örömet szerezzek Francinnak.
Ma, ahogy megjött tehénfogattól vontatva, megkért, hogy csukjam be a szemem. És valamit bevitt a szobába. Aztán leoltotta a lámpát a szobában, kézen fogott, és behunyt szemmel magával vitt, leültetett a tükör előtti kis fotelba, aztán elment összehúzni a függönyt, hallottam, hogy kattan egy fedél, azt hittem, kalapdobozt vett, aztán hallottam, hogy bedug egy dugaszt, azt hittem, hogy valami robotgépet, szuperforralót vagy kvarclámpát vett, aztán sercegő, lassan erősödő zúgást hallottam. Francin finoman a vállamra tette kezét, és szólt, hogy: "Lehet." Kinyitottam a szemem, s amit láttam, gyönyörű volt. Úgy állt ott Francin, mint egy varázsló, kezében egy cső, a csőben halványkék fény világított, egy olyan dús, lila fény, és a Francin kezére és árcára és ruhájára esett, fojtott, lila tűz az üvegcsőben, Francin a kezemhez közelítette, és a karom mágneses lett, éreztem, hogy lila vasreszelék pattog ki abból a fényből, anyagtalan szikrácskák, melyek belém hatolnak, és úgy átillatosítanak, hogy egy nyári vihar illatát árasztom, a szoba levegőjének is olyan illata volt, mint villámcsapás után, és Francin lassan az arcához emelte a szép tárgyat, megint láttam azt a szép profilját, olyan ünnepélyes pózban állt ott Francin, mint a Gunnar Tolnes, aztán a csövet óvatosan leeresztette a nyitott bőrönd fölé, és ott a fedelét is beborító, piros plüssön legyező alakban mindenféle ecsetek, csövecskék, csengettyűk voltak, minden üvegből és lezárva, mint a palackok, üveg szerszámok tucatszám, és Francin kihúzott egy csövecskét, és kivette a bőröndből, és az egyik ilyen gyönyörű tárgyat a másík után kapcsolta be a bakelit kapcsolótáblába, az üvegedényke minden alkalommal felragyogott, és megtelt lila fénnyel, mely szikrázott, és átszűrődött az ember testébe, kinek hogy volt rá szüksége. Francin cserélgette és kipróbálta az összes neongázzal töltött elektródát, és halkan beszélt: – Maryška, most aztán bömbölhet a Pepin bácsi, most aztán csinálhatnak nekem kalamajkát a sörgyárban, sértegethet, akinek jólesik, itt... itt vannak ezek a gyógyszikrák, amelyek egészséggé változnak; nagyfeszültségek, amik új életörömöt adnak, új életbátorságot... Neked is, Maryška, neked is jót tesz, a te idegeidnek, a te egészségednek; ez itt az a katód, amelyik a fület gyógyítja, ez a katód meg a szívet masszírozza, gondold el, egy foszforeszkáló szikrázás, amely megnemesíti a szívedet! Ez meg itt a hisztériára való meg az epilepsziára, ez az ibolyaszín ózon megszabadít attól a vágytól, hogy olyasmit tegyél a nyilvánosság előtt, amire egy rendes embernek csak gondolnia szabad, vagy odahaza csinálni, a többi elektród az árpára meg a májfoltokra van, meg izomszakadásra, migrénre, a tizenötödik agybővérűségre rneg hallucinációra – beszélt halkan Francin, és mindig másmilyen neontöltetű formák vonultak el a szemem előtt, ezek az elektródák inkább hatalmas orchideabibékre vagy porzókra vagy szirmokra hasonlitottak, mintsem gyógyászati eszközökre, füleltem, és először úgy meg voltam lepve, hogy meg sem tudtam szólalni, és bár a hallucináció elleni elektródák és a hisztéria meg epilepszia elleni magasfrekvenciák rám való egyenes célzást jelentettek, nem volt miért védekeznem, annyira levett a lábamról az a violaszín szépség. Francin beállított egy telefonkagyló alakú elektródát, a homlokomhoz közelítette, a tükörbe néztem, hát az volt csak a látványosság! Olyan voltam, mint egy szép vízitündér, mint azok a hölgyikék a szecessziós képeken, lila, egy hajfürttel, amit rőtesre perzsel az esthajnalcsillag! Egy légüres doboz lila északi fényviharral! Francin megint a kis koffer fölé hajolt, és bedugott a bakelit táblába egy neonfésűt, úgy sugárzott az a neonfésű, mint valami bécsi vagy párizsi divatáruház fölött a reklám, Francin lassan odajött, hajamba illesztette a szikrázó fésűt, néztem magam a tükörben, és tudtam, hogy most már nem tehet más vágyam, mint hogy újra meg újra végigfésüljem a hajam azzal a fésűvel. Francin pedig, mintha csak tudta volna, újra és újra végigjártatta a világító fésűt földig érő, makrancos hajamban, és újra meg újra végigment rajta a magas frekvenciákkal töltött fésűvel, egész testemben elfogott a remegés, át kellett ölelnem saját magamat, Francin halkan lihegett, egy alkalommal sem tudta megállni, hogy bele ne merítse arcát a hajamba, annak meg olyan jó volt az ibolyahideg vihar, hogy amikor visszaért hozzá a fésű, a hajszálak vége feléje ágaskodott, és megint az a hajamon át lefelé törtető lila fésű, az a hajam örvényein, vízesésén lefelé rohanó kék csónakocska, az a lila velővel teli, üreges üvegfésű! – Maryška – suttogta Francin, mögém ülve és lassan megint végighúzogatva a fésűt elektromossággal töltött hajamon ; Mary, ezt mindennap megcsináljuk, azért hoztam ezt, hogy a kék színnel enyhítsek minden életzajlást, megnyugtassam az idegeidet, nekem pedig inkább a píros színű elektródák lesznek jók, mert gyorsítják a vérkeringést, és felpezsdítik az életorganizmust... – búgta Francin, és kalapácsütések hangzottak fel a konyha mögötti kamrából, és egy türelmét vesztett és egyre dühösebb hang emelkedett egyre feljebb, Pepin bácsi, aki tizennégy napra jött, már egy egész hónapja nálunk volt, és Francin, miközben a lámpa alatt simogattam, és a kezem hajlatával törölgettem róla a félelmet, azt mondta, attól iszonyodik, hogy Pepin bácsi húsz évig itt marad, de lehet, hogy életfogytiglan. Pepin bácsi meg foltozgatta a cipőinket a kamrában, ott is aludt, de nem cipő volt az, amivel Pepin bácsi birkózott, valami élőlény volt az, föltette a kaptafára, és úgy csepülte-szidta, olyan káromkodásokat hallottam, amilyeneket még soha addig, ráadásul félóránként felkapta a foltozott cipőt, és ha már eléggé lehordta, hagyta a fenébe, odavágta, csak ült a széken, és truccolt, amikor lecsillapodott, lassan megfordult, ránézett a cipőre, bocsánatot kért tőle, és megint kézbe vette, megsimogatta, és faszegezte tovább, és foltozta dratvával, és mivel valahogy olyan ügyetlen ujjai voltak, mindig akkorákat kiabált, hogy beszaladtam, mert azt hittem, az ujjába szaladt a knejp, de csupán annyi volt az egész, hogy nem ment át a dratva a cipő talpán, és az egész cipő elrepüléssel fenyegetett, és meg is tette, mint amikor a megcsavart rugó ugrik ki a lemezjátszóból, úgy lőtte ki magát a cipő, mint a szappan a tenyeredből, és fölugrott egészen a szekrény tetejére meg a plafonra, mintha valami motor volna benne, és amikor kirepült a bácsi kezéből, a bácsi a cipő után vetette magát, mint a kapus robinzonáddal a labda után...
És most kiabált a bácsi: – Anyád! Ányád!
Francin letette a neonfésűt, a kis kofferban levő szerkezeteket betakarta a kis plüsstakaróval, a bácsi ordítása felé nézett, és azt mondta:
– Ezek a fulgurációs áramok mindjárt elsőre eröt öntöttek belém. – Ezzel feltette a koffert a szekrény tetejére, aztán megrántottam a fogantyút, erre fölszaladt a roletta, a porcelán fogantyú a fogamnak koccant, a gyümölcsösön át láttam a sárgásszürke malátázót, egy munkás, egy aszaló ment föl a lépcsőn az első emeletre, hasas lámpával a kezében, aztán eltűnt, aztán egy emelettel feljebb megint előbukkant a lámpa, megint eltűnt és előbukkant, lépcsőfokonként emelkedett, mintha magától járná az esti serfőzdét, egy lépcsőn mászó, magányos lámpa, aztán eltűnt a lámpa, de újra felbukkant, és ablakról ablakra haladt azon a kis fedett átjárón, amely a malátázót kötötte össze a főzőházzal. De ki járt ott csak úgy átabotában, ki vitt ott lámpát csak azért, hogy olyan legyen, mintha, a lámpa magától menne fölfelé a malátázóban meg a főzőházban? Álltam az ablaknál, és mint egy vadász; úgy vártam a dámvadat, melynek ki kellett jönnie elém az irtásra... és sejtésemre megremegtem. Most a lámpa egészen a hűtőkádaknál jelent meg, márpedig ott ilyeikor nem jár senki, ott, ahol akkora medence áll, mint egy jéghokipálya, az a tartály, arnelyben egy egész főzet sör hűl, fickó sör... és most .ott megy a lámpa, az a lámpa, mely mintha tudná, hogy nézem, az a csakis énmiattam odavitt lámpa, a hűtőház tíz nagy, négyméteres ablaka ki van takarva résryire nyitott zsalugáterekkel, mint az ablaktáblák Olaszországban meg Spanyolországban, a lámpa meg csak megy, megy, időnként megszakítja az a száz meg száz zsalugáterléc, egy égő lámpa csíkokra stábdalt mozgása, most megállt, láttam, hogy kinyílt a zsalugáteres ablak, valaki a lámpával kiment a jéghombár tetejére, amely alatt egy négy emelet magas jéghegy van, ezerkétszáz fuvar befagyott folyó, huszonhat fuvar jégfedél, amit fuvaronként szór felülről a jéghombárba egy vödrös lift, egy jéghombár, melyet felül félméteres homok- és folyami kavicsréteg véd, tavasztól őszig kövirózsa nyílik rajta, százezernyi kövirózsa zöld mohapárnák között ... és most cgy hasas Lámpa áll ott, melyet a sörgyári munkások közül vitt oda valaki, egy malátaaszaló... kinyitottam az ablakot, kellemes férfihangot hallottam fentről, mintha az az égő lámpa énekelne... a szerelemnek vége van, picike volt, pici ám, aranyos szép kis cicám, már elszaladt, híre-hamva sem maradt... eltűnt a nymburki mély víz alatt... A kamrából felharsant Francin kiáltása: – Az istenért, Jožka, hagyd abba! – Lassan kimentem a szobából, nem is néztem meg, hogy huny ki lassan az elektromos áram, mint az a szerelem, amely a vízbe veszett, Francin már lámpát gyújtott, kimentem a folyosóra, ott ült Francin a sámlin, kezét a mellére szorítva igyekozett lelkére beszélni a bácsinak, hogy mindent hagyjon már abba, és ha már egyszer itt van, akkor olvasson, járjon templomba, moziba, de legyen a házban csend és nyugalom... Francin fel akart állni, de valahogy nem ment, még egyszer megpróbálta, de össze volt nőve a székkel, a számhoz kaptam ijedtemben, mert tudtam, hogy Francin beleült a susztercsirizes dobozba, Fepin le volt törve, úgy szerette volna megjavítani az öccse összes cipőit, annyit mesélt erről, mert jobban szerette az öccsét mindennél, amit csak valaha is szeretett ezen a világon, Francin minden erejét összeszedve fel akart kelni, de nem tudott elszakadni a széktől, lehajolt és elvágódott, ott feküdt a padlón, és vele együtt a szék is, megijedtem, megpróbáltam elrántani róla Francint, de a cipészszurok, miszerint csiriz úgy odaragasztotta, hogy olyan volt, mint egy ledöntött, ülő Krisztus-szobor, Pepin bácsi a vállánál fogva húzta Francint, megpróbáltam Francin mögé feküdni és az ellenkező irányba húzni a széket, de úgy látszott, hogy előbb szakítjuk szét a férjünket, respektíve öcsénket, mintsem kihúzhatnánk a slamasztikából, felkeltem, és a hajam felemelt valamit, kézbe vettem a hajamat, bevontattam az ölembe, és láttam, hogy az meg a másik cipészszurkos, azaz csirizesdobozba ragadt bele, fogtam egy ollót, és levágtam a dobozt a hajam végével együtt, mint a szicíliai aranybulla, úgy hevert most ott a doboz, a hajam pórázára kötve. Francin, látva, mi történt a hajammal, felágaskodott, mint a ló, s a hasadó szövet gyönyörű hangja horkant végig a kamrán, Francin kiperdült, és megint ott állt egészséges és vad, szikrázó haraggal szemében, egymás után vette kezébe a kaptafákat, tégelyeket, faszeges dobozokat, a Pepin bácsi meg, azt hittem, erre a látványra minimum a szíve szakad meg, de Pepin lelkesen adogatott az öccse kezébe minden éghetőt, Francin pedig egyre növekvő megkönnyebbüléssel szórt be mindent a sparheltba. A susztercsiriz olyan vadul kapott lángra, hogy felemelgette a karikákat, a csövek pedig egész a kéményig szürcsölték fel a lángot, a csaknem kétméteres lángot, mely oly hosszú, mint a hajam.
 
 
6
 
Pepin bácsi a legszívesebben a csíráztató szérű mögött üldögélt, az egyik oldalról a gyümölcsöstől takarva, a másikról a kéménytől, a kéménynél különböző nagyságú tölgyfa dongák leledzettek, abból készültek a hordók a kádárműhelyben, a szükségletnek megfelelően negyedhektósok, továbbá félhektósok, hektósok és kéthektósok avagy duplások, valamint nagy, ötven hektoliteres és száz hektoliteres hordók, amilyenekben egész főzet sörök voltak letéve az erjesztőkamrákban meg a pincékben, azok a hordók, amelyekben ért a sör közönséges sörnek vagy ászoksörnek. Pepin bácsi, ha már egyszer nem cipészkedhetett, talált itt magának egy fütyköst, és azzal járta a csíráztatókat, parádés marsokat, szuronyrohamokat gyakorolt. Francin kérte, tartsam szemmel a bácsit, hogy ne ordítozzon annyit.
– Jó, hogy jön, sógorasszony! – mondta Pepin. – A Francin, az egy cihopata, egy idegbajos, Bätista úr könyvecskéje szerint langyos vízzel kéne mosnia a nemi szervét, vagy jó levegőn tartózkodnia. De ha már itt van, akkó iskolázás lesz avagy sulbildung, mert énnekem csupa jelesem vót, kitüntetéseim, nem mint annak a hülye Hanáknak, aki a szemlén kilépett, és aszongya a von Wucherer ezredesnek: "Gazduram, kend itt marad a rekszumlinkszumaival, émmeg megyek haza, én katona nem leszek...", az ezredes meg ráordított a sarzsira: "Miféle kolerát tartanak itten?"
– A Pepinkét – mondtam.
– Egy szart! – üvöltött fel Pepin bácsi. – Engem mindenki elé példaképű állítottak, és talán ismert engem a Wucherer ezredes? Hát emlékezhet több ezer fickóra? Eccer a lányokhó ment, két hülye baka megállította a kocsit, hogy beleűjjenek, hát látják, hogy a von Wucherer terpeszkedik benne, a bakák szalutáltak, aszongya szelíden a von Wucherer: "Hát hová, hová, kiskatonák?" Azok meg: "Szabadságolásra." Mondja a von Wucherer: "Ha valaki szabadságolásra megy, ahhó urlaubsejn kell, hát hó van? A bakák a zsebükbe kezdtek kotorászni, a von Wucherer meg megkérdezi az eggyiktő: "Hogy híjják?" "Šimsa!", aszongya. Kérdi a von Wucherer a másiktó: "Hát magát hogy híjják?" "Řimsa!", mondja a másik..Akkó az a baka, aki azt anondta, hogy Šimsának híjják, futásnak eredt a fődeken át, erre a von Wucherer vezényet, hogy Řimsa, zofort idehozni a Šimsát! Csakhogy a Řimsa elszaladt a Šimsával, a von Wucherer ezredes megfordút a kocsival, és hajtotta visszafele a csődört a kaszárnyába; és kérdezte mingyár, melyik szakaszba van a Šimsa meg a Řimsa? A lajstromokban nem vót se Řimsa, se Šimsa, akkó a von Wucherer ezredes, aki azt mondta, hogy az ő emlékezőtehetsége olyan, mint a fényképezőgép, sorakozót csinát a kaszárnyába, és végigjárta a katonákat, mindegyiknek az álla alá nyűt, és közelrő a szemébe nézett, mintha meg akarná puszíni, két napig csináta, de nem ismerte fő se azt, amék Řimsának mondta magát, se azt, amék Šimsának, hát hogy emlékezhetne egy ilyen ezredes a Pepinkére?
– Pszt – mondtam –, délután ülésezik az igazgatósági tanács.
– Ammá igaz – mondta halkan a bácsi –, de most megtanítom rá, hány alkatrésze van a stucninak. – Fogta a bácsi a fütyköst, amellyel gyakorolt, óvatosan és szakértő módjára vette kézbe, mintha igazi katonai puska volna, mutogatott, és sorban megnevezte rajta az összes alkatrészeket, és azzal fejezte be, hogy szóval ez itt egy kolbensú avagy tusaborító, és ez meg egy úgynevezett mündung, miszerint torkolat...
– -vidék – mondtam.
– Szart! Mit jár a szája, mint a kacsa feneke? A torkolatvidék az egy delta, ez meg egy mündung avagy torkolat, na, hát ha ezt a Brčul zupásnak mondta volna, hát az behúz magának, hogy belesárgul!
A gyümölcsösön túlról hallatszott, amint dühösen bevágják az iroda ablakát, a könyvelésből fehér ingben kirohant Francin, láttam, hogy fut a magas fűben, hogy kerüli ki a faágakat, szép látvány volt a rohanó férfi, amint nyújtott lábbal ugrál át az akadályokon, a másik lábát csaknem vízszintesen tartva érinti a füvet, és hol az egyik, hol a másik lábával ismétli ezt az egész gyönyörű, fűcsomócskák fölött átúszó mozgást. Hogy odaért hozzánk, láttam, hogy ujjai közt egy hármas számú redisztollat szorongat.
– Mit műveltek már megint, ti ulánusok?
– Háborúsdit játszunk – feleltem.
– Játsszatok, amit akartok, csak csöndben, a könyvelő kisasszony kilocsolt egy egész üveg tintát! – kiabált halkan Francin.
– Szóval hol játsszunk?
– Ahol akartok, másszatok föl, mit bánom én, a kéménybe, csak ne lehessen hallani a hangotokat... az egész újságon végigöntötte a tintát! – kiabált Francin, fehér ingujja gumival volt összefogva a könyökén, most visszafordult, de már nem futott, gázolt a magas fűben, néztem utána, hátrafordult, belepusziltam a tenyerembe, és mint egy pihét, utánafújtam a csókot.
– A kéményre? – csodálkozott Pepin.
– A kéményre – feleltem.
Francin eltűnt az ágak mögött, fehér ínge most bement az irodába.
– Hát akkor: direkción! – kiáltott Pepin bácsi, és felhágott az első kampóra, majd meggondolta magát, leugrott, és azt mondta; – Csak ön után.
És az, amiről első serfőzdei napom óta álmodozom, hogy legyen erőm fölmászni a sörgyár kéményére, az ott meredt és emelkedett előttem, lehajtottam a fejem, és megfogtam az első kampót, a perspektíva az égbe enyészett fölöttem az egyre kisebbedő és kisebbedő kampók mentén, a hatvanméteres torony a rövidülésben egy felfelé szegezett, súlyos ágyúra hasonlított, ami engem csábított, az a lobogó, zöld trikó volt, amelyet a villámhárítóra kötött valaki, és míg odalent enyhe szellő fújdogált, a zöld trikó harsogva lobogott, és a nyitott ablakig hallottam, hogy a zöld trikó egy dörgő vaslemez hangját hallatja, és megragadtam az első kampót, egyik kezemet szabaddá téve, kibontottam a hajamat összefogó zöld masnit, és húzódzkodtam gyorsan fölfele, a lábaim, mint két összekapcsolt tengely, egy ritmusba lendültek, a kémény közepén éreztem meg az áramló Levegő első ellenállását, a hajam mint vitorla dagadt, szinte elébem vágott, hirtelen teljes egészemben az én kibomlott hajamban találtam magam, mint a zene terjedt szét körülöttem, többször ráterült a kampóra, vigyáznom kellett, és lassabban dolgoznom a lábaimmal, mert bele-belegázoltam a saját hajamba, ah, ha itt volna Boďa, az tartaná a hajamat, angyallá változna, és röpködve vigyázna, nehogy a drótok meg rácsok közé kerüljön a hajam, egy kicsit a biciklizésre hasonlított ez az én kéménymászásom, vártam egy pillanatig, a szél mintha elhatározta volna, hogy most kiélvezi a hajamat, felemelte és úgy átlendítette rajtam, hogy úgy éreztem, hajamnál fogva lógok néhány kampóval feljebb odacsomózva, aztán hirtelen elült a szél, a haj szétbomlott, és lassan, mint a toranyóra kilazult arany mutatói, ereszkedett lefelé, mintha a fejemből széttárta és most lassan összezárta volna a farkát egy arany páva. Kaptam az alkalmon, és gyorsan húzódzkodtam fölfelé, a lábam mozgását a kezem munkájához hangoltam, míg a kémény fedkövére nem tettem a tenyerem, egy pillanatig lihegtem, mint a versenyúszó, ha leúszta a távot a medencében, aztán mintha vízből másznék ki, két kézzel fölhúzódzkodtam, átvetettem lábamat a fedkövön, elkaptam a villámhárítót, és lassan, mintha szirupból húznám ki, felhúztam a másik lábamat, összefogtam hátam mögött a hajamat, leültem, és a térdemre tettem a hajam. Hirtelen föltámadt a szél, és a hajam kisiklott a kezem közül, ugyanúgy lobogott az az én arany hajam, mint tavaly az első tavaszi nap előtt, lengett-lobogott, mint a moszat a sekély és sebes patakban, fél kézzel a villámhárítót fogtam, és úgy éreztem, én vagyok a vadászat istennője, Diana a dárdával, elragadtatásomban lángolt az arcom, és éreztem, hogy ha semmi mást nem csináltam volna ebben a városban, mint hogy felmásztam a kéményre, nem volna az sok, de évekre elég lenne, talán egész életemre. Előrehajoltam, és láttam, milyen kicsiny a Pepin bácsi ott lent a mélyben, fejből és két kézből álló angyalka csupán, elcsodálkoztam, mert addig azt hittem, hogy Pepin bácsinak sűrű, göndör haja van, de most láttam, hogy egy pilises fej jön hozzám felfelé ritkás hajkoszorúval, most a fej egészen a fedkőre feküdt, kihúzta maga alól a másik kezét, és megragadta a fedkő szélét, rám nézett, az ő arca is sugárzott a boldogságtól. Fölhúzódzkodott a kéményre, és mintegy öntudatlanul csípőre tette egyik kezét, a másikat meg a szeméhez emelte.
–A nemjóját, sógorasszony – mondta elismerő csodálattal –, itt aztán szép beobachtungstelle avagy megfigyelőállás volna.
– Miszerint kilátó – tettem hozzá.
– Lófarát! A kilátó az civileknek van, a megfigyelőállás, miszerint beobachtungstelle meg a katonaságnak, a katonaságnak, ami hadban áll, és figyeli az ellenség hadmozdulatait! Sógorasszony, amilyen intelligens szépasszony maga, ha ezt hallaná a Tonser kapitány, odarittyentene a kardjával, és ráordítana: "Apróra baszom a csucsáját!"
– Pepinke – egészítettem ki, lábat áztatva a légkútban.
– Mennydörgős mennykő, mér baszná nekem apróra a csucsámat? Engem szeretett, a kardját hordtam utána! – ordította rekedten Pepin bácsi, fölém hajolt, és fenyegető volt az arca, mint a kő vízköpőé a templom tetején.
– Mi haszna van belőle! – legyintettem. – Hát nem gyönyörű ez, Jožin bácsi?
Legeltettem a szemem a dombok és kiserdők szegélyezte, lankás vidéken, néztem a városkát, és észrevettem, hogy a városunkba csak vízen át lehet bejutni, hogy tulajdonképpen szigeten épült város, fölötte a folyó, mely körbekerülte, kettéágazott, a várfalak alatt két patak folyt, a város alatt egyesültek újra folyóvá, hogy a városból kivezető minden utcának tulajdonképpen két hídja van, két bürüje, a folyón át viszont fehér kőhíd vezet, emberek álltak rajta a korlátnak támaszkodva, és nézték a sörgyári kéményt, engem meg Pepin bácsit, a levegőben suhogó hajamat, úgy villogott és tündöklött a napfényben, mint a pápai zászló, miközben odalenn szélcsend volt. A folyón túl templom emelkedett, arcommal egy magasságban volt az óra arany számlapja, a templom körül pedig koncentrált körökben vonultak az utcák és közök és épületek és parasztházak, úgy öltötte ki minden ablak a petúniáit, szegfűit és vörös muskátlijait, mint reggel a dunyhát, az egész várost várfalak csipkéje szegélyezte, olyan volt felülről, mint egy félbevágott kaledon. A fehér hídra felrobogott egy tűzoltófecskendő, csillogott a tűzoltók sisakja, a trombitás arany trombitát tartott a kezében, és fújta, hogy: "Tűz van!", és minden tűzoltón fehér meg rozsszínű egyenruha volt, a piros fecskendő átdübörgött a hídon, mint egy orkesztrion, a tűzoltók a kampókba kapaszkodva álltak a csengő-bongó tűzoltóoltáron, mely most besiklott a házak meg a kertek mögé.
– Jožin bácsi, igaz, hogy kecskét legeltettél a fronton? – kérdezem.
– Ki mondta? – bődült fel Pepin bácsi. Leült a fedkőre, aztán hanyatt feküdt, kezét a feje alá téve.
– A Melichar trafikos – feleltem.
– Hát ott lehet a háborúban egy rokkant trafikos? – harsogta a bácsi.
– Azt mondják, hogy Melichar a háború alatt százados volt, hogy azt mondta tegnap a Melichar százados, csak kerüljön hozzá egzecíroztatásra a Pepin, ha, ne adj isten, kitör a háború – meséltem, megfogtam a villámhárítót, és néztem lefelé a sörgyárra, megint csodálkoztam rajta, hogy a sörgyár kívül van a városon, hogy fal veszi körül, akárcsak a várost a túloldalon, de a fal mentén magas jávor-és kőrisfák sora húzódik, és ugyancsak négyzetet alkot, aodálkoztam, hogy olyan ez a sörgyár, mint egy kolostor vagy valami erőd, börtön, hogy nemcsak szögesdrót koronáz minden falat, hanem zöld palackcserepekkel van beszórva mind a négy falnak és minden oszlopnak a tetején a beton, és úgy csillognak felülről, mint az ametiszt meg az amaránt.
– Hogy láthatott vóna... még ha legeltettem is vóna a kecskét? – szóit a bácsi, feküdt tovább, és bámulta az eget, felhúzott egyik lábán átvetett másik lábbal. Szabad lábfejével rugózott a levegőben.
– Távcsővel – feleltem.
– Talán kölcsönadja a császár a távcsövét egy trafikosnak?
– Melicharnak mint századosnak volt távcsöve, kettő is – mondtam, és láttam, hogy annyi az ember a hídon, mint a fecskék indulás előtt, és valaki távcsővel néz róla engem. Belemosolyogtam abba a távcsőbe, a mélységből szél támadt, és a hajam lassan szétterült, mint a strucctoll legyező, láttam, hogy zárulnak össze szemem körül hajam áramlatai, olyan dicsfény övezte egész ülő alakomat, mint az oszlopos, hétfájdalmas Szűz Máriát a főtéri pestisoszlopon...
– Na és ha kitörne a háború, és a Melicharhoz kerülnék, mi vóna akkó? – kérdezett most Pepin, és úgy láttam, egyre növekvő fáradtsággal küszködik.
– Azt mondta, hogy ha megint kitörne a háború, az egzecírozáson így csinálna az ujjával, ni, és elkiáltaná magát "Pepin, zu mir!" És te repülnél hozzá kilógó nyelvel, és alázatosan köszöntenéd, és fél térdre ereszkednél előtte – meséltem, és odanéztem, hát a Pepin bácsi aludt, úgy elaludt, mintha fejbe kólintották volna, ott feküdt a kémény fedkövén, és a kéménynek kilengése volt, csak most vettem észre Pepin bácsi fekvő szobrán, hogy mindketten jócskán ingunk, mintha valami ágra akasztott ingán ülnénk. A feszület felől száguldottak a tűzoltók, olyanok voltak felülről a lovak, mintha megbokrosodtak volna, a hátsó lábukat bedugták a hámba, a mellső lábaik meg közvetlenül a fejükből pattantak ki; úgy, ahogy a csiga löködi ki a szarvát, csillogott-villogott az egész tűzoltóverkli, mint egy gyermekjáték, és minden percben alkatrészeire való széteséssel és levegőbe repüléssel fenyegetett, mint az a katonai autó az Asztalos utcában, amelyben felrobbantak a gránátok, és ott állt a parancsnoki poszton a tűzoltók parancsnoka, de Giorgi úr, a sörgyár elnökségi tagja, akinek a kéményén ültem, a kéményseprőmester, aki a tűzoltók parancsnoka volt, mert lakás helyett tűzoltómúzeuma volt ha bárhol bármi leégett, de Giorgi ür azt lefényképezte, ellátta magát a tűzelőtti állapotot megörökítő fényképpel is, lakása minden falán mindig két fénykép szerepelt így, marha a tűzvész előtt és marha a tűzvész után, eb a tűzvész előtt, és eb a tűzvész után, hímnemű felnőtt egyén a tűzvész előtt és tűzvész után, csűr tűzvész előtt és tűzvész után, minden tárgyat, minden állatot, minden személyt, aki leégett vagy megpörkölődött, mindent lefotografált de Giorgi úr, és minden bizonnyal azért jön csak a sörgyárba, mert ha le találnék zuhanni, lefényképezné a sörgyárgondnokné asszonyt lezuhanás előtt és lezuhanás után ... és most a tűzoltóorkesztrion bekanyarodott a sörgyár kapuján, a fecskendő keréknyikorogva eltűnt az iroda mögött, már azt hittem, a tűzoltók lovastul felfordultak, de most diadalmasan előrobogtak és trombitáltak, és a tűzoltófecskendő beállt szorosan a kémény alá... Azt hittem, hogy~most mindjárt nekilátnak fecskendezni, olyan magasra, mint a kémény, és de Giorgi úr felkér, hogy lépjek a felszökő gejzír csúcsára, aztán lassan elzárják a csapot, és leereszkedem a vízsugárral együtt, ámde a fecskendőből tűzoltók szaladtak ki, letérdeltek, tisztelegtek a szekercéikkel, aztán egyszerre csak széthúztak egy ponyvát, hat tűzoltó feszítette, hátrahajoltak, és néztek fölfelé, de a kémény kilengése, úgy látszik, akkora volt, hogy föl-alá szaladgáltak a ponyvával, leesésem lehetőségének helyváltoztatását követve.
Az elnökségi tagok bricskákon gyülekeztek, máskor galoppban szoktak gyülekezni, de ma száguldottak a bricskák az országutakon, a falvakból meg a városból, lóhalálában vágtató lovak, az a sok bricska meg nem ám hogy megállt volna, mint máskor az iroda előtt, nem, mind a sörgyár udvarán röffent össze, ahol a kádárok meg az erjesztősök meg a serfőzőmunkások álltak, és néztek fölfelé kitekeredett nyakkal, mintha Jézus visszajövetelét várnák az egekből, vagy a Szentlélek alászállását, és most jött a feszület felől maga a sörgyár elnöke, Gruntorád doktor úr, mágnás és a régi Monarchia híve, szokása szerint a bakon ülve, és szarvasbőr kesztyűs kézzel tartotta a gyeplőt, a fején egészen a homlokáig utolérhetetlen eleganciával lehúzott kalappal, foga között borostyánszipkát tartva cigarettázott, és hajtotta a fekete mént a sörgyárba, miközben a kocsisa bűntudatos mosollyal terpeszkedett a plüssülésen, mint egy főúr...
De Giorgi úr hasztalanul uiasítgatta a tűzoltókat, hogy másszanak föl a kéményre, de Giorgi úr végül elhatározta, hogy maga mászik föl a kéményre. És jött fölfelé a fehér egyenruhája, sűrűn meg-megállt; de aztán csak kapaszkodott tovább a kampókon; végül megjelent a lábamnál a sisakja.
– Jožin bácsi – ráztam meg a bácsit a lábánál, s a bácsi fölült, megdörzsölte a szemét, s aztán ijedten felugrott, és megragadta a villámhárítót. De Giorgi úr föllendült a fedkőre, lihegett, levette sisakját, és zsebkendőjével letörölte a verejtéket.
– A törvény nevében – mondta – másszon le nagysasszony. Meg a sógorura is.
– De Giorgi úr, nem szédül? – mondom.
– Mondom, a törvény nevében másszon le – ismételte de Giorgi úr.
– Mondom, de Giorgi úr, elsőnek? – mondom.
– Nem – felelte de Giorgi úr; és belenézett a kémény méhébe –, gyakorlatozási okokbóli lemászok belül a kéményben – tette hozzá.
A villámhárítót fogva a kampóra léptem, megfordultam, és fellobogott a hajam, megint felduzzasztotta a hajamat az a mélyről jövő huzat, utoljára tárult szét, mintha tudná, még egyszer utoljára fellángolt az én arany sörényem a sörgyár kéménye felett, hajammal, mint egy óriás arany monstranciával, újból megáldottam mindazokat, akik abban a pillanatban bámultak rám, még magát de Giorgi urat is meghatotta a látvány.
– Rendkívüli eseménynek vagyunk tanúi, kár, hogy nem lehetnek hölgyek a tűzoltóságnál – mondta, és kezében vitt egy trombitát, egy olyan aprócska trombitát, mely olyan volt, mint a kalauz lyukasztója, belefújt, de olyan bánatos volt az a trombitálás, mint mikor elbégeti magát a megkötözött gida a vágóhídi kocsin, aztán kezet csókolt, és én ereszkedtem lefelé, gyorsan kúsztam le, hogy megelőzzem a hajamat, mert félő .volt, hogy rátaposok, belegabalyodok, és lezuhanok a mélybe. Aztán egyszerre csak megláttam magam körül a fák csúcsát, majd mintha az ágak közé ereszkedtem volna le, s az ágak közül léptem ki, és tettem le cipellőm talpát az édes anyaföldre.
– Gyönyőrű volt-mondta lelkesen Gruntorád doktor úr –, de huszonötöt érdemelne...
– A popómra – mondtam.
– Mi a hétszentséget keresett ott? – kérdezte a doktor.
– Amint mondotta, gyönyörű volt, és mivel gyönyörő volt, kővetkezésképpen veszélyes is volt, és mert veszélyes volt, úgy volt az igazi, a nekem való... – mondtam, és Francin ott állt sápadtan, mellére billent fejjel, redingotban, fehér mandzsettában, kaucsuk gallérban és káposztalevél alakú nyakkendőben.
A gépészek kinyitották a nagy kéményajtót, korom hullott ki belőle, akkora volt az a csillogó, fekete barlang, mint egy lugas. Pepin bácsi leugrott az utolsó kampóról, és így szólt: – Újból dicső győzelmet aratott az osztrák katona, igaz?
De mindenki a kémény aljában levő fekete kamrát bámulta.
– Melyik ezredben szolgált? Ki volt az ezrede inháberje? – kérdezte Gruntorád doktor úr.
– Freiherr von Wucherer – szalutált Pepin bácsi.
– Ruht – kiáltotta a doktor, és hozzátette: – Mihez ért a bátyja, gondnok úr?
– Cipészszakmája van, és sörgyárban is dolgozott három évig – mondta Francin.
– Akkor, gondnok úr, bátyjaurát fölvenni, elszállásolni a malátázó szolgálati szobájában. Üvöltés ellen a legjobb gyógyszer a munka – mondta Gruntorád úr.
A fekete barlangban megjelent egy fehér nadrágszár, majdnem mennyezeténél ennek a koromlugasnak, kampó után tapogatott, de kampó ott, úgy látszik, nem volt, úgy,taposott a nadrágszár, mintha biciklizett volna a de Giorgi úr. A tűzoltóparancsnok-helyettes vezényszót kiáltott, a tűzoltók beszaladtak a kéménybe a mentőponyvával, kifeszítették, s a tűzoltbhelyettes felkiabált a koromba:
– Ugorjon le, parancsnok! Itt vagyunk! A mentőponyvával!
De Criorgi úr eleresztette a kampókat, előbb pernye meg korom gomolygott ki a kéményből, a kémény elé gomolygott, koromból való finom, göndör kis vakondtúrások, köhögés hangzott fel, és kiszaladtak a már éjfekete tűzoltók, úgy hozva valamit mentőponyvájukban, mintha nagy csukát vagy harcsát fogtak volna, letették a ponyvát, s a koromból meg a porból felemelkedett a tetőtől talpig fekete de Giorgi úr, nevetett, fehér mosolyráncok repedeztek fekete arcára, elővette trombitáját, megfújta, és kijelentette: – Ezzel a mentőmunkálatot befejezettnek nyilvánítjuk. Kilépett a koromkupacból, mindkét kezét felemelve gratulációkat erőszakolt ki, és öntudatosan és boldog-peckesen járkált fel-alá, s én láttam, hogy de Giorgi úr nemcsak néhány évig fog még élni ebből a kéménybeli leereszkedésből, hanem egész hátralevő életén át.
 
 
7
 
A malátázó sarkán olyan huzat volt mindig, akkora szél, hogy csaknem előrehajolva kellett mennem ottan, vagy pedig megfordulwa és beleülni az orkánba, mint egy hiniaszékbe. Úgy szívta be a hajamat a széláram, mint a mohó dohányos a cigarettafüstöt. Alig tudtam átpréselni magam azon a légzátonyon, a malátagyár kapujánál meg olyan szélcsend volt, hogy térdre estem, vagy hanyatt vágódtam. Mégis mindig előre örültem ennek a törülközőkért folyó légpárbajnak. Egyszer ugyanis a szél kitépte a kezemből a frottír fürdőlepedőt, épp hogy csak ki tudtam nyújtani utána a kezem, a huzat meg jó humorérzékkel curukkolt egy kicsit a fürdőlepedővel, megint kinyújtottam a kezem, mikor a fürdőlepedő már-már a hajamat érte, de a szél megint egy jó darabot ugrándozott arrább azzal a jókora törülközővel, aztán mikor a fürdőlepedő megint leereszkedett, utána ugrottam, de a szél hosszú, elnyújtott kacajjal felrepítette, mint a sárkányt az őszi égen, úgy emelkedett a frottírtörülköző, a fehér cikcakkot táncoló és a szél ritmusára mozgó törülköző, és eltűnt a malátázó fölötti sötétségben. És mégis szép volt hagyni,hogy megint szájába vegyen a szélroham, hagyni, hogy mint egy pfefferminzcukorkát, átjárjon a szélfürdő. Aztán mire kitapogattam a kilincset, a másik oldalról egész testével az ajtónak feszült a huzat, nekem is egész testemmel neki kellett feküdnöm az ajtónak, ámde a jó humorérzékkel rendelkező huzat hirtelen elállt, én meg bezuhantam a sötét folyosóra, térdre estem, egyszer elhasaltam, és feldöntöttem egy aszalót; elesett, de estében is olyan ügyesen tartotta az égő lámpát, hogy nem tört össze. Aztán kinyújtott kézzel, mint a vihar ellen, kitapogattam a gépterem ajtajának kilincsét, olaj- és kenderszag nyelt el melegen, mint egy teli kád, becsuktam az ajtót, kitapogattam a kulcsot és ráfordítottam. Aztán gyertyát gyújtottam. A szitáló félhomályban ezüst kört rajzolgatott az óriási vezetőkerék, olajosan fénylettek és csillogtak a megfeszült elosztókábelek. A dinamók meg a motorok kövér afrikai állatokra hasonlítottak, az olajozók vízilovakról bogarakat lecsipegető madarakra. Lassan levetkőztem, a meleg vizes csapokat forgatva közben. A meleg víz óriási katlanból folyt egy kettéfűrészelt, százhektós hordóba. Levetkőztem és figyeltem, hogy fütyül végig a huzat a malátázó emeletein egészen a fonnyasztóig, ott meg az ablakokat csapkodja. Aztán belépek ebbe a nagy fakádba, a víz mindig olyan forró, hogy el kell fordítanom a hideg vizes csapot, leguggolok, és úgy fáj a víz forrósága, hogy vacog a fogam, csak akkor fekszem le lassan, mikor a hideg víz összekeveredik a forróval, egészen kinyújtózkodom, fekszem. a kettévágott hordóban, mint dobozában az iránytű, nézek magam fölé, bámulok bele a tetőszerkezetbe, ahol eltűnik a fehér kazán, és álmodom, álmodni kezdek, lassan szétolvadok a forró vízben, úgy lebegek a. forró vízben, mint a szappanpehely, ellazítom minden tagomat, kibontok minden abroszt és lepedőt, amibe bele van kötözve eddigi életem, kinyitok minden kosarat, koffert és szekrényt, ahol azok a képek vannak, amelyek régen történtek, de amelyek bármikor készek eljönni látogatóba, a szép, de színtelen képek, melyek csak ebben a fürdőben simulnak ki végleg, és válnak színhelyessé. Ez az én mozim, lehunyt szemem vásznán mutaton-be magamnak, olyan film, melynek forgatókönyvét és rendezését az életem forgatta, egy film, amelyben én játszom a főszerepet, én, aki idáig jutottam, eddig a fakádig, amelyben fekszem... Szalmasárga copfos kislány vagyok, kövekkel játszom az út közepén, keresztbe vetett lábbal ülök, és újra meg újra szétdobok négy kövecskét, egyet fölveszek, feldobom, a másik hármat egy kupacba rakom, és még van időm elkapni a lepottyanó elsőt, közeledő mennydörgés, hanyatt vágódom abban a pillanatban, mikor szétdobáltam a négy kavicsot, elsötétedik az ég, rémes pofák és csatok és gyeplők felettem, paták ugrálnak át, patkók villognak rajtuk, becsukom a szememet, megszáradt sárdarabok hullanak rám, továbbvonul a mennydörgés, fölkelek, és látom a megvadult lovak húzta szekeret, látom a kék eget, és fölém hajlik belőle rémült apám feje. Kislány vagyok, és kis kövekkel játszom a dűlőúton, apám mindig hátravitt inkább a ház mögé, hegy ne essék semmi bajom, látom, hogy két katona szalad az erdő felől, látom, hogy a réten futnak át azon az ösvényen, amelyen játszom, úgy rohan a két katona, mint két őrült, hanyatt fekszem, nehogy elgázoljanak, látom, hogy ugrálnak a magasba, látom magam fölött a jancsiszöggel kivert cipőtalpakat, átdübörgött rajtam a katonák árnyéka, a katonai bakancsok dobogása, és távolodott a réti ösvényen. Most felültem, és látom, amint rohannak a patak felé a katonák, megállnak ott, ahol palló helyett fatörzs van odaláncalva, a katonák magasba emelik kezüket, mint szárnyukat az ágyam feletti őrangyalok; úgy szaladnak át a túlsó partra és tovább, a kanyarban utoljára láttam fel-felemelkedő, fényes jancsiszögeiket, most eltűnnek az erdei kanyarban. Már régen eltűntek a katonák, de még mindig rájuk gondolok. Most saját magamat látom, tipegek a patak felé, rálépek'a fatörzsre, látom a patakban áramló vizet, fölemelem a kezemet, és futok végig a fatörzsön, de félúton kicsúszik alólam, és zuhanok a patakba, tapostam a mélységét, mint anyuka a varrógépet, de nem tudtam megvetni lábamat a fenekén, először nyeltem a vizet, de aztán, úgy látszik, volt már annyi bennem, amennyi a megfulladáshoz kell, csak azt láttam, hogy terül szét a hajam, és lebeg együtt a patak medrével, és folyik egybe a zöld moszattal és a virágtalan vízivirágokkal, iszonyú alhatnékom volt, nem tudtam lehunyni a szememet, és minden csupa, de csupa fényesség volt, és mintha erős szemüvegen át láttam volna magam fölött az eget... aztán ébredek, látom, hogy mily szép a vízbe fulladás, mintha otthon lettem volna, ugyanolyan ágyacskám volt az égben, mint az otthoni, láttam, hogy kint van a kezem a dunna fölött, a dunna ugyanolyan nefelejcsekkel van telenyomtatva, mint az anyukáé, szemközt meg ott függ egy őrangyal képe, ugyanolyan, mint az otthoni, aztán odajött anyuka, és azt mondta: – Gyertek, gyerekek, kerüljetek beljebb... – és szomszéd kislányok jöttek be a konyhába, és most tudtam, hogy vízbe fulladtam, mert a kislányok, akik Mařenkának szólitottak, én pedig őket Hedvičkának és Evičkának és Boženkának, szentképeket tettek a kezem mellé a dunnára, annyi őrangyalkép volt mindenfelé az ágyacskámon, és azt mondta a Hedvička : – Anyukám mondta, hogy vízbe fulladtál... – és még egy szentképet helyezett el, én meg azt mondtam : – És miért adod nekem ezt a képet? – Mondja a Hedvička: – Ezt szokták tenni a halott kislányok koporsójába... – és sírtam, hogy hát akkor én már egészen meg vagyok halva, de aztán odajött anyuka, cukorkát hozott, és a sok szentkép láttán azt mondta: – Ugyan, kislányok, Mařenka nem halott, Michálek doktor úr az összes vizet kiöntötte belőle, és újra belelehelte az életet... – a kislányoknak megnyúlt az orruk, sajnálták, hogy nem lesz temetés, hogy nem haltam meg, mert más látták magukat fehér függönyruhában, mirtusszal díszített nagy, égő templomi gyertyával a kezükben, és olyan szívszorongatóan fog játszani a rézfúvószene, és a kislányok ott lesznek a halottas menetben, és be lesz bodorítva a hajuk, és sírni fognak, mert vízbe fulladtam... de most már lőttek a halottas menetnek, a sírásnak, mindennek az a két nőszemély az oka, akik ruhát jöttek öblíteni, és kihúztak és hazavittek... apukám akkor olyan ideges lett, ó, az apukám úgy tudott haragudni, mint senki más, anyuka négy almáriumot vett évente, zsibárustól való, régi szekrényeket, és ha apuka ideges lett, anyuka gyorsan a lugasba húzta apukát, kezébe nyomott egy baltát, és a papa előbb a hátát hasította szét a szekrénynek, aztán aprította-szidta a szekrénymaradványt, és olyan, de olyan élvezettel szaggatta le az ajtóit, aztán oldalról ripittyára törte az egész almáriumot, akár egy gyufásdobozt, és egy félóra múlva, mire aprófává hasogatta, a mamának mindig volt begyújtani- és fűtenivalója... hallottam, hogy kiabál és dühöng a papa, hogy vízbe fulladtam, hogy mikor leszek végre jó kislány, mert más lányok nem tesznek ilyet, úgy megijedtem, kimásztam a dunna alól, felöltöztem, és kiszaladtam az udvarra, ott állt egy teherautó, fölhúzódzkodtam rá hátul, ott állt egy hordó a kisablaknál, bemásztam, meleg volt a hordóban, elaludtam, és mikor felébredtem, hallottam, hogy megy a teherautó, és hogy fölálltam,láttam a kisablakon át, hogy már esteledik, és ott van mindjárt a kisablak mellett egy úr sapkája, oldalvást odanéztem, láttam, hogy a Brabec úr az, bedugtam a kezemet, megvakartam a Brabec urat a füle mögött, és így szóltam: – Brabec úr, én vagyok az... – Brabec úr meg elengedte a volánt, aztán felordított, és az autó olyan hirtelen állt meg, hogy felborult a hordó, amiben vállig benne voltam, és kigurultam a padlóra, onnan le a földre, és az országútról keltem fel, és a szoknyámat porolgattam, Brabec úr meg föl-alá szaladgált és kiabált és toporzékolt, én meg azt mondom: – Brabec úr, ténleg én vagyok az. – De Brabec úr nyöszörgött, és aztán összecsuklott, aztán mikor megjöttek a csendőrök, betakarták a Brabec urat, de még az is kevés volt, az egyik csendőrnek majdnem meztelenre kellett vetkőznie, és feküdt a Brabec úron, és melegítette, később mondta az őrszobán az egyik csendőr, hogy emberhalált okozhattam volna, nekem meg eszembe jutott az apukám, és hogy megint szét fog vagdalni egy almáriumot, a csendőr leterített egy bundát, fogott egy madzagot, és a lábamnál fogva az asztal lábához kötözött, feküdtem és sírtam,jancsiszöggel kivert bakancstalpak himbálóztak fölöttem, egymáson átvetett lábak, én meg a lábamnál fogva voltam az asztalhoz kötve, aztán elaludtam, és megjelent fölöttem apuka, két kezére támaszkodva térdelt, mintha a. keze is láb volna, elkötözött az asztaltól, és amikor kézen fogva elvonszolt, úgy odavoltak a csendőrök, hogy apukám fogta a spárgát, és a nyakamra kötötte, és én elsírtam magam, és kiabáltam: – Apuka, nem akarom, hogy föl tessék akasztani. Nem akarok olyan sokáig haldokolni a kötélen... – ugyanis a kandúr elette apuka elől a májat, apuka fölakasztotta érte a macskát egy faágra, és a kandúr csak másnapra múlt ki... apukám madzagvégen vitt a vonathoz, és hazaérve úgy húzott maga után, mint egy borjút, és mindenkinek elmondta, hogy mivel nem vagyok jó kislány, pórázon kell vezetnie, mint egy harapós kutyust... Otthon apuka, mert anyuka, amint meglátta apukát, már nyújtotta is nekí a baltát, azt vártam, levágja a fejem, ahogy a pulykáknak szokta, de apuka mindjárt az almáriumra vetette magát, és egyetlen csapással betörte a hátsó felét, majd egyetlen ütéssel a testét, így oldalról, úgy beszakította a szekrénymaradványt, hogy egészen elfeküdt a földön, mint egy kartondoboz, ha széttapossák... Nyakig pácban, teljes egészemben szappanhabban heverek, szappanozom magam, nem is tudva róla, az idő mélyén heverő képekre gondolok, és emlékezek az állandóan vissza-visszatérő, egyre élesebben kirajzolódó, egymást kiegészítő képekre, hatéves kislány vagyok, hajam kibomolva, épp csak egy kicsit összefogva kék masnikkal a fejem búbján, egész év alatt egyetlen szekrényt se vert már szét apuka miattam, vasárnap dél van, egy terecskén sétálok, a nyitott ablakokon át függönyök lengenek, evőeszköz- és tányércsörgés hangzik, ételszagot húz a légvonat, apuka tegnap matrózruhácskát vett nekem, meg esernyőt, a díszkút előtt állok, aztán előrehajolva nézem a vízben tükröződő hajamat, pénzdarabok csillognak a medence fenekén, nálunk ugyanis, ha valaki pénzt dob a kútba, teljesül egy kívánsága, a biztonság kedvéért két húszast dobtam a díszkútba, és azt kívántam, hogy soha többé ne fulladjak vízbe, soha ne szökjek el hazulról, hogy végre jó kislány legyek, kivált mert ilyen szép ruhát és esernyőt vett nekem apuka, egy lendülettel fent voltam a kút káváján, hogy jobban lássam, hogy illik rám a matrózblúz, körülnéztem, nem jött senki, nem nézett senki az ablakból, hogy megmondjon apukának, felugrottam a kútra, és előrehajolva megláttam azt a gyönyörű rakott szoknyát, fehér zoknit és lakkcipőt, megráztam a hajam, és ahogy megint megnéztem magam a víztükörben, átbillentem, és beleestem a medencébe, elnyelt a víz, mint egy nagy hal, ha kis halat nyel le, megint az alját kerestem a lakkcipőmmel, de a kút mélyebb volt, mint amilyen magas én voltam, megint felbukkantam levegőt venni, de féltem segítségért kiabálni, mert haragudott volna apuka, nyeldestem az örök életet adó vizet, és újra fényes és édes világ vett körül, mintha mézbe esett méhecske volnék, láttam, hogy süllyed lassan a medence aljáig a fejem, szemem mellett láttam azt a húszkrajcárost, amit kútba dobtam, azt kívánva, hogy soha többé ne fulladjak vízbe, oly méltóságteljesen terült szét a szoknyám, hajam elfolyt az arcom előtt, és olyan lassan és méltóságteljesen úszott vissza megint, aztán aludhatnékom támadt, és csak lassan mozgattam a lábam, sokkal lassabban, mint a mama a varrógépen, és utoljára láttam, hogy szállnak fel buborékok a számból, mintha szódás- vagy ásványvizes űveg lennék....de megint nem fulladtam bele a vízbe, egy néni látott, a Krsenskýné, aki tíz évig járt tolókocsin, és gyomorfekélye volt, az nézett ki az ablakon, épp amikor beleestem, és a Pokkorný fényképész úr szaladt oda egyedül, és késsel-villával a kezében, szalvétával a nyakában utánam ugrott, és kihúzott, a diszkút lépcsőjén ébredtem föl; olyan volt, mintha esne az eső, fogtam az esernyőt és kinyitottam; de közben sűtőtt a déli nap és a déli harangszó utolsó hangjai szálltak a levegőben, Pokorný úr hajolt fölibém, szalvétájából csepegett a víz, és kiesett belőle egypár káposztarojt, Pokorný úr felváltva fenyegetett a villával meg a késsel, hogy ha kihűl az ebédje, velem gyűlik meg a baja; mert egy rendes kislány, ha vízbe akar fulladni, akkor azt idejében elintézi, nem pedig pont délben, mikor az első libácska van az asztalon, én meg körülnéztem, minden ablakban ott álltak a polgártársak ingben-mellényben, és mindnek villa volt az egyik kezében és kés a másikban, és mind lefelé nézett, énrám, és mind savanyú képet vágott, és mutatta, hogy a legszívesebben a villájukra tűznének, és a késükkel szétvagdalnának, aztán felkeltem, és annyi víz buggyant ki belőlem, hogy azt hittem, felhőszakadás van, meghajoltam, nem mintha gúnyolódni akartam volna, hanem hogy elismerem, hogy ezt nem kellett volna, épp amikor először van vasárnap délben sült liba... Most a sörgyári kádban felc4zern, ebben a kettészelt, százhektós hordóban, valaki megy fel a szérűről a személyzeti szobába, ahol a Pepin bácsi is lakik, és felhangzik a személyzeti szobából irtózatos üvöltése : "Dó, re, mi, fá, szó, lá, ti, dó...", aztán az ereszkedő skála: "Dó, ti, lá, szó, fá, mi, re, dó", ahogy a viz folyik el most a leülepedett szappanmaradványokkal, valaki megy fel a szérűről a személyzeti szobába, alighanem az az agyonizzadt, ifjú aszaló, akinek karika van az egyik szeme körűi, mintha látcsőre esett volna, mintha postai bélyegzővel ütötték volna oda, biztos ő az, most lassan halad felfelé a vállára vetett inggel, egyik kezében hasas lámpát visz, mint a császár a birodalmi sasát, a másik kezében vidrás lapátot; mint a császár a birodalmi jogart, így megy fölfelé, megáll a pihenőn, és dudorássza azt az andalító dalt... a szerelemnek vége van, picike volt, pici ám, édes arany kiscicám... már elszaladt, híre-hamva sem maradt... eltűnt a nymburki mély víz alatt... Gyorsan felöltöztem, törülközőbe csavartam a hajamat, erőteljes fújással elfújtam a gyertyát, és kimentem a sötétbe, előrenyújtott kézzel, csak a folyosó fordulójában folyt ki egy kis bágyadt fény a szérű mélyéről, sárga csíkokkal vonta be a nedves lépcsőfokok éleit, a nyirkos padlóhoz ütődő vidrás lapátok lágy, dallamos klaffogása hallatszott a szérűről, a szerteszórt árpa ritmikus surrogása... és megint az a dal, mint a dagály... a szerelemnek vége van... álltam egy percig a félhomályban, aztán lejjebb léptem néhány lépcsőfokkal, arcomat megpaskolta a kicsírázott árpa melege, két hasas lámpa világította meg az árpaágyásokat, az árpaföld közepén háromlábú faállványokra helyezett petróleumlámpák, a.derékig levetkőzött fiatal munkás apró léptekkel tipegett, az egyik oldalon árpát vett a lapátra, aztán a másik oldalon szétterítette, olyan barázdát hagyott maga mögött, mintha a dolgozó lapát hajótest volna, mely hullámokat kelt maga előtt, de összezáruló víztükröt hagy maga mögött, a szép ifjú aszaló egy lapát arany árpát szórt szét minden lépésnél, és lapátról lapátra fényesedett háta az izzadságtól... a szerelemnek vége van... a férfihang változatlanul betöltötte a szérű alacsony boltozatát, a négy fasornyi fekete vasoszlopon nyugvó boltozatot... most, mint a mandabeli Árpakirályfi, felegyenesedett a fiatal férfi, szarna alatt megvillant a karika, mint egy szemüvegkeret, felsőtestét körös-körül bevonta a verejték fényes higanya... és hallottam tovább az éneket, valaki más énekelte ezt a dumkát, valaki, aki néhány árpafölddel odább dolgozott, ott, ahol a háromlábú faállványon a másik hasas petróleumlámpa világított... a fiatal aszaló tenyerével megtörülte az arcát; és egész maroknyi verejtéket csapott oda... mentem tovább, rogyadozott a lábam, ott forgatta az árpát egy csöppnyi emberke, leginkább egy nyugdíjas zsokéra hasonlított, munkaruhában és svájcisapkában, már befejezte a rakást, most fogta a lapátot, feljebb dobta a rakás széléről az árpát, aztán megint azok a gyors kis malátaaszaló-lépések, szinte szaladt az emberke, közben leszórta a földobott árpát, és a lapát pontosan levágott szegélyt hagyott maga után, miután a pici aszaló befejezte ezt a munkát, és meghajolt, és aláírás gyanánt odanyomtatott a sarkon két keresztbe tett lapátot, felegyenesedett, és énekelt gyönyörűen... picike volt, pici ám, édes arany kiscicám... már elszaladt, híre-hamva sem maradt... Jirout úr volt az, a kis aszaló, aki, ha találkoztunk, restelkedve köszönt, és folyton mosolygott, Francin azt mesélte róla; hogy fiatal korában artista volt, és ágyúból lőtték ki a búcsúkban, dobpergés közepette elevenen odakötözték, kék atlaszruhában, betették egy faágyúba, aztán az impresszárió odatette a kékesen égő gyújtózsinórt, és amikor felcsapott a fülsiketítő dörrenés, láng csapott ki az ágyúcsőből, és az oldalsó kéztartásban levő, élő Jirout úr, aki már el is érte a ballisztikus görbe csúcspontját, kitárta a karját; és miközben esett rá az előkészített trambulinra, mosolyt szórt meg színes papírrózsákat meg csókot. Leszállván felugrott, rugózott a trambulinon, és hajlongott, és fogadta. a tapsokat minden búcsúban, minden őszi vigasságon. Egyszer megtöltötték az ágyút a Jiroutka úrral, s amikor kilőtték, és elérte a görbe csúcspontját, széttárta a karját, és fejjel lefelé estében látta, hogy már rég elkerülte a trambulint, hogy az ütés is erősebb volt az ágyútalpban, mint bármikor máskor, mégis mosolygott, és mosolyt szórt és színes papírrózsákat és csókot, és közvetlenül utána összetörte magát a kerítés mögött egy farakáson. Miután egy évre rá összefoltozták, nem akart többé mosolyt meg rózsát szórni, kivonta magát az artistaéletből, mint egy érvénytelen bankjegyet, és mióta egészen talpra állt, már nyolcadik éve a sörgyárban dolgozik mint malátaaszaló... a szerelemnek vége van, picike volt, pici ám...
 
 
8
 
Pepin bácsi már három hete dolgozott a kádároknál; vidám élet folyt azóta a sörgyárban. Ha tehettem, fogtam a cefrésvödröket, és nekivágtam a sörgyárudvarnak, a serfőzőmester-helyettes úr kutatóan nézett rám, kihozzon-e egy nagy üveg sört, bólintottam, s miközben cefrét szedtem a kocsiról a vödörbe, a kádárok uzsonnáztak, Pepin bácsi hanyatt feküdt, üres, negyedhektós hordóval a mellén, a kádálok majd megszakadtak röhögtükben, zsíroskerayérmorzsák szaladtak a torkukra, Pepin bácsi meg énekelt: – Dó, re, mi, fá, szó, lá, ti, dó!
Egy kádársegéd térdelt a bácsi mellett, és: – Jozef úr, most visszafelé a skálát, ahogy a Caruso meg a Mařáček gyakorolta!
Pepin bácsi köhintett, és iszonyún felvisított: – Dó, ti, lá, szó, fá, mi, re, dó!
Mikor a munkások kihahotázták magukat, azt mondta a kádársegéd: – És most énekeljen egy magas cét, Jozef úr.
A kádárok felálltak, Pepin bácsi felé hajoltak, az vinnyogta a magas cét, a kádárok meg torkuk szakadtából röhögtek, hanyatt feküdtek a zsíros kenyereikkel, aztán felültek, és fuldokoltak a cigányútra ment morzsától, a kádárműhely falának támaszkodva röhögtek, hogy meg ne fulladjanak nevettükben.
Az udvar közepén Řepa úr, az öreg aszaló barna sörnek való malátát pörkölt, széken ült, és forgatta tengelyén a fekete dobpörkölőt, a dob alatt kékes, rózsaszínű és piros lángokkal égett a faszén, s olyan méltóságteljesen és olyan szabályosan forgatta az öreg, deres fejű aszaló a korom takarta gömböt, mint egy ősrégi mítosz istene a földgolyót.
A kádársegéd a bácsi fölé hajolt, és azt mondta: – Most még utolsó légzőgyakorlat gyanánt énekelje el Jozef úr a magas cét, de befelé... de vigyázat, nehogy beleszakadjon a tréningruhába, miszerint bele ne virágozzon a nadrágjába!
Fepin bácsi mély iétegzetet vett, elfintorította az orrát, a kádárok fölébe hajoltak, s a bácsi magába énekelte a magas cét, egy olyan elnyújtott hangot, amilyent a nyikorgó ajtók hallatnak, minden erejét beleadta abba a magas céhe, egy percig bírta ezt a magába éneklést, annyira kimerült tőle, hogy karját széttárva lihegett; emelkedett-süllyedt a mellén a hordó, mint ahogy a zeneiskolában fekszenek a növendékek hanyatt a szőnyegen, és a tanár könyveket tesz a mellükre.
Én csak mentem a cefrésvödrökkel a kazánházba vezető, nyitott ajtó előtt, a félhomályban tündöklött a kazán alsó félköre, a rostélyon égő parázs sáfrányszínében fénylő hamuszekrény, piros és lila zsarátnokok ereszkedtek alá a harnuszekrényben és zöldeskék salak, közvetlenül mellette a sötétben ott világított a drapp színével a nyitott kazán, egy munkás, összegörnyedve, mint a gyermek az anyja méhében, a vízkövet verte ki a kazánból, két villanykörte éles fénye világította meg az ívbe görbült munkást, aki a porban dolgozott, s énekelt is hozzá, úgy tekerték körül a villanydrótok, mint egy köldökzsinór. Valahányszor benéztem a napsütésből arra az élesen megvilágított oválisra és arra az araszolva kalapálgató munkásra, azt hittem, hogy aki csak arra jár, elszörnyed ezen a lunettaképen, ám meg sem állt senki, nem sajnálkozott senki, sőt még az sem sajnálta magát, aki két hétig, mint egy harkály, kopogtatta összegörnyedve a salátromot, ellenkezőleg még dudorászott is hozzá.
A kádárok már befejezték az uzsonnát, úgy állt ott a műhelyfőnökük, mint a pásztor a juhai között, körülötte hordók százai, fölébe hajolt az egyiknek, fürkésző szemmel vizsgálta, majd folegyenesedett; és kihúzott a hordó gyomrából egy összecsavart dróton égő gyertyát, újból lehajolt, egy másik hordó fölé, beleeresztette a gyertyát, és gondosan figyelte, kerülhet-e sör a hordóba, vagy szurkolni kell, azaz kikátrányozni. Pepin bácsi az óriási kályha mellett állt, és antracittal meg koksszal rakta, fűtött a szurok alá, már tompán dübörgött a kályha, s a rövid, görbe füstcsőből kékkel beszegett, piros tűz lövellt ki sisteregve, sziszegő, zöld koronával díszített lángok, mint a forrasztólámpa lángja, amivel fölolvasztjuk. a befagyott könyökcsöveket, vagy leégetik a régi festést.
A kocsisok nedves söröshordókkal rakták a szekereket, hordták ki a jégbocskákat. A serfőzőmester-helyettes úr átadott egy pint narancsszínű sört, egy tele pint lecsapódott gőzcseppet. Én meg tudtam, hogy a serfőzőmester-helyettes úr nem szeret, és nem egy, hanem öt pint sört is adna, meg még többet is, csak bár meginnám, és látnák a munkások, milyen részegeskedésre hajlamos felesége van a gondnok úrnak, csakhogy fiatal voltam, és így mindenen felül álltam, bármit csináltam is, előbb mindig csak magamat kérdeztem meg, jól van-e úgy, és mindig bólintottam magamban, és ez az én belső bólintásom, annak a tanítómnak egy intése, aki itt volt valahol bennem a szívemnél, ez a helyeslés mindjárt a vérembe ivódott, és a kezem kinyúlt, és jót húztam belőle, olyan élvezettel, hogy a hordókat felrakó kocsisoknak megállt a keze, és engem néztek. Így álltam a rámpánál a lovak mellett, Edével és Karéval mintha megértettük volna egymást, sörényüknek és hatalmas farkuknak is sörszíne volt. A sörgyárudvar közepén az öreg Řepa most kihúzta a tengelyt, szakértő szemmel megnézte a pörkölt malátát, és bólintott, meghúzta a fogantyút, és a görgőkön a parázson túlra csúsztatta a fekete gömböt, egy kiskalapáccsal óvatosan kilazította a zárat, elfordította a kallantyút, és ömlött a fekete rostélyra a forró, pörkölt maláta, és szétfreccsent a maláta illata, most már biztos kiért a térre, és a járókelők a sörgyár felé fordulnak, amelynek közepén elégedetten dünnyög az öreg aszaló, s közben fekete kaparóval kaparja. a pörkölt malátát.
Pepin bácsi a szurokkemencénél állt, és rám mosolygott, bőrkötény volt rajta, tompán: dübörgött mögötte a kemence, úgy át volt forrósodva, majd felröppent, mint valami Vernéből való fantasztikus rakéta. Olyan iszonyúan szép volt ez a Pepin bácsi mögött sziszegő láng, hogy körülnéztem, de nem csodálta senki ezt a parádét. Jött a kádárműhelyfőnök, és elkezdte leereszteni a pallón a Pepin bácsi lába elé a hordókat, Pepin bácsi mindegyiket megfogta, a térdére dobta, aztán ráültette a szórófejre, megnyomott egy lábpedált, és a hordóba belefröccsent a forrásban levő szurok, Pepin bácsi leemelte a hordót, és szabadesésben elengedte, és a hordó lassan elgurult, és a töltőnyílásból kékes füst folyt ki, és kék masnit vont a hordó köré, mint amikor a rabbi a karjára csavarja a szent szíjakat, és amikor lent megállt a hordó, egy kádársegéd megfogta, vagy egy rúgással beirányította, és a hordó ráült a sánc forgó tengelyére, egyik hordó a másik után, most minden hordó forgott, és úgy vette körül őket a kék füst, mint az a karika, amely a szent férfiak feje körül rugózik.
Néztem, és mint mindig, ha tűzzel végzett munkát figyelek, szomjas lettem, a szájpadlásomhoz ragadt a nyelvem, és nyál helyett csak olyan cigarettapapírok voltak a számban, fölemeltem a pintet, és megijedtem, a pint majdnem fölrepült, azt hittem, hogy még nehéz lesz a sörtől, de könnyű volt, mert már megittam belőle a sört, a serfőzőmester-helyettes úr leguggolt, kivette a kezemből a pintet, nevetett, és bement az erjesztőkamrába, tudtam, hogy most egy nagyot csapol nekem, most aztán színültig tölti, lehet, hogy félig ászoksört csapol a pléhedénybe, aztán feltölti fekete gránáttal, az ilyen vágott sör, az egy olyan dicsérő nnorgást idéz elő az egész testben, a belga heréltek csapkodtak árpaszínű farkukkal, és nyerítettek, a kocsis kijött az erjesztőkamrából, két pléhedény volt nála, és mind a két lónak adott egyet, foguk közé vették a pléhedényt, meghúzták a kantárt, és ittak, és ahogy ittak, úgy emelték a fejüket egyre magasabbra, hogy utolsó cseppjéig beléjük folyjon a sör, s mikor mind megitták, ledobták az edényt, és boldog nyerítést hallattak, és kapáltak a patájukkal, és alig látható szikrák pattogtak a patkójuk alól, a kocsis nevetett, és felém bólintott, bólintottam, s a lovak is bólintottak, a serfőzőmester-helyettes úr most leguggolt, és odanyújtotta a rámpáról a pintet, megszagoltam a habját, és bólintottam, és Pepin bácsi dalra zendített: – Ó, ti hársfák, óóó, ti hááársfák!
A kádársegéd odakiáltotta: – Jozef úr, tudja-e, micsoda dicsőség lesz az, ha majd a Přemyslt fogja énekelni a Nemzeti Színházban?
Pepin bácsi bólogatott, ültette a hordókat a forró szurok szórófejére, hullt a hönnye a kőtényre, a kádársegéd meg folytatta:
– Garantálom magának, hogy a premierre egész autóbusz megy Prágába ebből a sörgyárból, csak tovább kell képeznie magát, most negyedhektós helyett feleset teszünk üresen a mellére,
– Akár hektósat, akár kéthektósat, csak vigyem annyira, mint Carusa meg Mařáček – kiabálta Pepin bácsi.
– Ez muter – mondtam már a pléhedénybe, aztán megszívtam, és lassan elfojtva a vágyat, hogy az egész pintet magamba öntsem, apránként és édes élvezettel hörpöltem a fekete gránáttal kevert, világos ászoksört, a mutert, ahogy a sörgyáriak nevezték, lassan és finoman iszogattam, ugyanúgy, ahogy nyári alkonyaton, valahol ott. a sörgyár mögött, a rozstáblák közti dűlőutakon ül valaki, és fújdogál csak úgy magának egy bánatos dalt a szárnykürtjén, lehunyt szemmel s a villogó hangszer remegésével és reszketéscvel sárgaréz kezeiben, enyhén hátrahajtott fejjel,: csak úgy bele az estébe, saját magának játszogatja a bánatos dalt.
A kádársegéd a kezét rázta a feje fölött: – Hát azt tudja-e, Jozef úr, ki lesz a páholyban? A maga öccseura és a sógorasszony, Jandák sztaroszta úr, az, aki ellenőrizni jár a bárokba, hogy fórsriftosan fess és feszt-e a kisasszonyok lábikrája, csak az a kár, hogy nem érhették meg ezt dicsőséget a kedves szülei, anyuka meg apuka! Az volna csak az öröm!
Pepin bácsi elsírta magát, könnyeit kötényébe törölve bólogatott, a kádársegéd pedig kianéletlenüi folytatta: – És most, Jozef úr, az előadás után virággal dobálnák a kisasszonyok, az újságírók meg kérdeznék, mester, hogy szorult magába ez a talentum? Mit felelne rá, Jozef úr, mit?
– Hogy az Isten ajándéka – rikkantotta Pepin bácsi, mindkét kezét arcára téve és sírva, és forogtak a hordók a sáncon, és tovább folyatta ki a töltőnyílásán minden hordó azokat a finom nyálakat, melyek a rotáció által rugalmas, kékes abroncsot vontak minden hordó köré, lila karikát, neon nyakravalót. A kádársegéd ünnepélyesen folytatta:
– De akkor azt is meg kéne mondania az újságíróknak, hogy a hangtechnikára von Meldik osztrák százados tanította meg, az, aki fiatal korában a bécsi operában énekelt, aki...
Nem mondhatta végig, a bácsi két kezét feje fölött rázva felüvöltött:
– Egy szart! A császár nem venne fő az operába trafikost, legföljebb a W.C.-re, vagy még oda se. Várj csak, Meldik, csak menjek el a trafikod előtt, kapsz egy balegyenest a kisablakon át!
A kádársegéd megfordította a hordót, fogta, és kúszott fel a füst a mellére, és az arca körül lebegett, és a kádár kiabált: – Csakhogy a Meldik azt mondta, hogy ha meglát, oda lesz készítve a bors, és ha lehajolsz, a szemedbe fújja, meg azt mondta még a Meldik...
– Mit mondott, mit? – üvöltötte Pepin bácsi.
– Meldik úr csak kiszalad, és azt tehet majd veled, amit akar. Aszongya, hogy beléd rúg, hogy idáig repülsz a sörgyárig – kockáztatta meg a kádársegéd.
– Micsoda? Engem, egy osztrák katonát, akiből sarzsit csináltak, és nem fogadta el, engem, aki a századosnak hordtam a kardot? Hát ezt majd megnézzük magunknak! Ha én egyszer odamegyek a trafikhó, úgy, ahogy van, belefordítom az Elbába! – kiabált a bácsi, fogta a hordót, és föllendítette a térdével, és ahogy rányomta a szórófejre, nem ment bele a töltőnyílásba, Fepin bácsi meg lenyomta a lábítót, és félretettem a pintet, a rámpára állítottam, és megtöröltem a számat; először azt hittem, káprázik a szemem a fekete gránáttal vágott ászoksörtől, a kádársegéd meg a műhelyfőnök meg az éppen arra menő gépész meg az öreg Řepa, aki újabb adag malátát forgatott a tengelyen, mind táncra perdültek, összevissza ugráltak, az arcukhoz kapdostak, meg a lábukat csapkodták, olyan volt, mint amikor cifrázzák a morvaszlovákok, de az öreg Řepa nem hagyhatta ott a fogantyút, hát csak forgatta a tengelyt, és az arcához kapdosott, és felváltva csapdosott az egyik kezével, és forgatta a fekete gömböt a másikkal, azt a dobpörkölőt, amelyben a maláta pörkölődött, míg most végre meghúzta a fogantyút, és elhúzta a dobot a szomjas, izzó faszén felől, és nekilátott, mint a kádárok, ugrálni meg a lába szárát csapkodni, mintha ezer szúnyog csípné.
A kádársegéd kiabálta: – Állítsa le hamar a szurkot, Jozef úr!
Pepin bácsi taposott, de mindig mellé, míg most végre a lábítóra lépett, és most láttam csak, miről van szó, amikor a tűből kilövellő, forró szurokcseppecskék lehervadtak, és mind e vékony borostyánágacskák, melyek mentén szertefröccsentek ezek a pirinyó cseppecskék, ezek a kölesszemek, ezek az arany rizsszemek, ezek az undok bogarak, mindezek a vesszőcskék hirtelen a sörgyárudvar porába hanyatlottak, és a kádárok az arcukról meg a kezűk fejéről meg a nyakukról vakargatták le az odaszáradó szurokmorzsákat, és dühösen nézték Pepin bácsit, az meg ott állt a hatalmas kemence mellett, amelyből egyre horkolt és hörgött és ropogott a könyökcsövön át a tömzsi tűz. Pepin bácsi egymásba fonogatna-babrálta összeégett ujjait, a földet bámulta.
Azt mondta a kádárműhelyfőnök: – Na, munkára, fiúk, hadd mehessen minél hamarabb Jozef úr a lyányok után.
 
 
9
 
Az a divat a Herceg Hotelban kezdődött. A katonák valami szerkentyűket hoztak, az iskolaigazgatók már reggel hatkor összegyűjtötték a tanulóifjúságot, és csatlakoztak az ásszes testületek, és az idő haladtával kíváncsiak sora kígyózott befelé a hallba, a katonák olyan kagylót tettek minden polgártárs fülére, mint amilyen a telefonon van, és korgás hangzott fel a hallgatóban, aztán fúvószene, folyton az, hogy Kolin, Kolin, de egy cseppet sem volt szép az a zene, olyan volt, mintha agyonnyúzott gramofonlemezről szólna, csakhogy azt a zenét Prágában játszották, és a levegőn át, drót nélkül, úgy fűződött be a kagyló fokán, mint a cérna, egészen a mi városunkig. És aki már hallotta, az mind úgy ment ki a hotel hátsó bejáratán, hogy egészen el volt kábulva attól a hallástól, attól, hogy nincs drót, ami idehozná a Kmoch kolini rezesbandáját, és mindenki haladt előre az állampolgárok sorában, abban a sorban, mely átkígyózott az egész téren, egészen a főutcáig, el egészen a Svoboda úr pékségéig, és aki még nem hallotta a rádiót, és látta, milyen átszellemült és csodálkozó arccal jönnek ki azok, akiknek már megadatott a forradalmi találmánnyal való találkozás, az mind egyre jobban örült, ahogy haladt előre a sorban, mely kígyózott befelé a Herceg Hotelba.
Herzog úr, a divatcikk-kereskedő, aki szeretett szónokolni, mindjárt hozatott egy staflit a tanulólánnyal, felállt a staflira, és magyarázta a polgártársaknak: – Jó emberek, az, amit mindjárt hallani fogtok, olyan találmány, amelyért harcolni fog Iparpártunk, hogy egy-két év múlva eljusson minden háztartásba, minden családba ez a szerkezet, a lehetőség szerint olcsón, hogy ne csupán zenét hallgathasson otthon mindenki, hanem híreket is. Nem akarok elébe vágni a fejlődésnek,ámde ez a találmány azt eredményezheti, hogy nemcsak Prágából hallunk majd híreket, hanem talán még Brünnből is, zenét talán még Pilzenből is, sőt ha nem vagyok szerénytelen, híreket és zenét Bécsből! – harsogta Herzog úr a staflin.
A stafli mellett haladt el kordéval és a segédjével Zálaba úr, aki a szenet és a fát szállította házhoz a városban, és hogy meghallotta szónokolni Herzog urat, szólt a segédjének, hogy billentse meg a kordét, felszaladt a spricléderen a tetejére, és a Herzog úrra mutatott, és mennydörgött: – Látjátok a kispolgárt! Csak a kócerájára gondol! Polgártársak, ez a találmány nemcsak városok között, hanem a nemzetek között is képes megteremteni a kölcsönös megértést, mi úgy fogadjuk a rádiót, mint az egész emberiség segítőtársát! Megértést minden kontinens, minden faj, minden nemzet fiai kőzött! – kiabálta Zálaba úr, az ég felé emelve kezét, segédje pedig a kordé rúdján állt, és meglátva egy eldobott csikket, nem tudta megállni, hogy oda ne szaladjon, és föl ne vegye; de a kordé felbillent, és Zálaba úr a kövezetre esett, éppen hogy csak el tudtam ugorni.
Amint meghallottam a prágai rezesbanda és a herceg hotelbeli fülem közötti, megrövidített távolságot, mindjárt hazakarikáztam, levetettem a szoknyámat, az asztalra tettem, fogtam egy ollót, és térdmagasságban levágtam az anyagot; annyi maradt, hogy gondoltam magamban, a varrónőm bolerót csinál belőle; mindjárt fogtam egy tűt, beendliztem a szoknyát és szinte lázasan húztam föl, mindjárt beléptem a tűkörbe, és ott láttam! Tíz évet fiatalodtam attól a távolságrövidüléstől, megfordultam, és mindjárt láttam, hogy a harisnyakőtőnek sokkal magasabban kell lennie, és egészen határozottan láttam, hogy most szép csak igazán a lábam, hogy azok a szép árnyékok a térd alatti inak kőzött, az istennek azok a barna ujjlenyomatai nagy meglepetést s lelkesedést lesznek képesek kiváltani, de a polgárok nagy felháborodását is, és főleg a Francinét, aki, ha meglát így, a feje búbjáig elpirul, és kijelenti, hogy egy rendes nő nem hordja így a szoknyát. Kiszaladtam az udvarra, felugrottam a biciklire, és kimentem a sörgyárból a Kereszthez, olyan kellemes huzat lengte körül a térdemet, benyúlt a harisnyakötőmhöz, sokkal simábban ment a pedálozás ebben a megrövidített szoknyában, csak az zavart, hogy fél kézzel kellett fognom a kormányt, mert a másikkal folyton a szoknyámat kellett lehuzigálnom, mert fölcsúszott, ahogy mozgott a térdem, most a Hořátevből jövő országút felől felbukkant Kropáček úr egy Indián motoron, Kropáček, mint mindig, az oldalkocsiban ült, és fél lábbal kormányozott, és fél kézzel adagolta a gázt, szerettem nézni, mikor berúgta a motort a sörgyárban, alighogy elindult, már ült is át az ülésből az oldalkocsiba, szétterpzsztette a lábát, és kétoldalt kirakta, mint a fürddőkádban, úgy ment kényelmesen hazafelé, szóval a Kropáček úr ahogy ránézett a kanyarban a meztelen térdemre, elfelejtett kormányozni, és beszaladt egy cseresznyéskertbe, abban én jó jelet láttam, és hajtottam át a hídon, és csak a Herceg Hotelnál lassítottam, lassan haladtam el a találmányra váró sor mellett, mely találmányról Kupka igazgató úr kijelentette: – Nem tudom, nem tudom, de ez a szerkezet nem hozza meg a boldogságot az embereknek – és mintha senki nem örült volna annak, ami a Herceg Hotelban várt rá, az én térdemre koncentráltak, az én megrövidített szoknyámra, senki sem nézett többé a hotel bejárata felé, utánam fordultak, Kupka igazgató úr rám mutatott az esernyőjével, és azt mondta az esperes úrnak : – Íme, az első következmények! – De az esperes úr meghajolt előttem, és azt mondta: – A gömbölyű női térd a Szentlélek másik neve. – Megálltam a cukrászat előtt, mielőtt letettem volna a lábam a kövezetre, összefogtam a hajamat, hogy ne gabalyodjon bele a drótokba, falnak támasztottam a biciklit, és ahogy a járdán mentem, az volt az érzésem, hogy fürdőruhában vagyok. A cukrászatban becsomagoltattam Navrátil úrral négy krémrolót,egyet kivettem, és előrehajoltam, nehogy a blúzomra szóródjon a leveles tészta, és amint mohón a számba toltam a krémrolót, mindjárt hallottam a Francin hangját, hogy egy rendes nő így nem eszik krémrolót, Navrátil úr óvatosan mosolygott, mert nem volt foga, a kirakat mellett álltam, csak hadd lássák a nők a sötét boltból a sziluettemet, Navrátil úr átadta a kék spárgával átkötött csomagot, fizettem, és Navrátil úr kinyitotta előttem az ajtót, és megfogta a hajamat az induláshoz, futott egy kicsit mellettem, míg el nem kapta a hajamat a Légáram, teljes erőmből tapostam a pedált, fél kézzel kormányoztam, a másikban azt az édes csomagot tartottam, és fel-felemelkedett mögöttem a hajam, úgy, ahogy a gőzmozdony regulátorának emelkednek fel azok a szép sárgaréz gömbjei, ha növeli a fordulatszámot. Látszólag folyvást az út közepét néztem, de mindkét járdán láttam az emberi szemeket, az emberi szemek minden fajtáját, a csodáló szemeket és azokat a pillantásokat, melyeket gyűlölettel vetettek térdeimre, melyek felváltva emelkedtek föl, mint a bütykös tengely csuklói...
És amikor a sörgyárba értem, mindjárt az istállókhoz mentem, szaladt elébem Mucek, a jó kiskutya, csóválta hosszú farkát, és mikor Lehajoltam, szemét behunyva nyalta a kezem, én pedig bementem a fészerbe a kisbaltáért, kibontottam a csomagot, és kínáltam a Muceknak a krémrolót, először nem hitte el, de látva, hogy nevetek, nekilátott a krémrolónak, én meg azon morfondíroztam; mennyit kéne levágnom a Mucek farkából, mögé állítottam egy tuskót, megfogtam a Mucek farkát, és a tuskóra tettem, de Mucek megfordult, erre megsimogattam, és adtam neki még egy krémrolót,Mucek tejszínhabos pofával megnyalta a kezemet baltanyelestül, és nekilátott a második krémrolónak, és megigazítottam a hasábon a Mucek farkat, és egyetlen csapással levágtam a hosszabbik felét, Muceknak elakadt a lélegzete, a krémroló fele benne, volt, de a farkában a fájdalom alighanem olyan nagy volt, hogy Mucek vonításban tört ki, és forgolódott, és cukorhabbal teli pofával kapkodott a farkcsonkja után, folyt belőle a vér, Mucek azt hitte, hogy valaki más volt az, nem én, váltakozva nyaldosta a kezemet és a faroknaradványt, simogattam és vigasztaltam: – Mucíček, egy pillanat az egész, hanem aztán szép fiú leszel, ez a divat, ennek meg kell lennie, ide nézz! – Felegyenesedtem, és megmutattam neki, hogy nekem is meg van rövidítve a szoknyám, de Mucek iszonyú sírásba fogott, és láttam, hogy keveset vágtam le abból a farkincából, le kéne vágnom még egy darabot, de Mucek hallani sem akart már rövidítésről, odatartottam a farkát a tuskóra, ígértem, hogy az összes krémrolót nekiadom, és még veszek neki, de Mucek kitépte magát a kezem közül, szájába vette a levágott farokmaradványt és futott vele az irodába, és ahogy jöttek kifelé a kocsisok, beszaladt a könyvelésbe.
A következő pillanatban Francin szaladt ki az irodából, egyik kezében hármas számú redisztollal, másikban a farokdarabbal, Mucek az utolsó lépcsőfokról ugatott a fészer és az ólak irányában, ahonnan biciklin közeledtem, és mikor az iroda elé értem, behajtott a sörgyárba Gruntorád doktor úr. Az elnök úr csődörének már le volt vágva a farka, és megnyírva a sörénye, a doktor úr leugrott a bakról, odadobta a gyeplőt a kocsisnak, a szoknyámra nézett, és kijelentette: – Minden le lesz rövidítve, és egyelőre nem látni a folyamat végét. Szóval, gondnok úr, lerövidítjük a munkaidőt, a jövő héttől felére rövidül a szombat, vagyis tizenkettőig tart a munka. A vendéglősök közti távolságokat úgy rövidítjük le, hogy utánuk megyünk. Eladjuk a maga Orionját, és veszünk egy autót, az lerövidíti az időt, és meghosszabbítja a teret a nagyobb sörfelvásárlás számára. Iván – kiáltott Gruntorád úr a kocsisra –, adja ide a dobozomat, hadd kötözzük be a kutyust, hogy elálljon a vérzés.
Ezen a délutánon Francin bement Prágába az Orionján. Kihasználtam az alkalmat, és munka után bementem Pepin bácsihoz a személyzeti szobába, A felgyújtott lámpa alatt Pepin bácsi éppen kezet emelt egy óriás termetű sörgyári munkásra, aki térdepelt, és így volt épp akkora, mint az álló Pepin bácsi, ámde a bácsi fenyegető arcot vágott, és üvöltött: – És ha nem tudok uralkodni magamon! És ha behúzok egy olyan ostravait!
Az óriás termetű munkás kezét összekulcsolva könyörgött: – Jozef úr, ne juttassa özvegységre a feleségemet és árvaságra a gyermekeimet!
A körben álló sörgyáriak csendesen nevettek, akik nem bírták tovább, kiszaladtak a folyosóra, és ott álltak arccal a falnak fordulva, és ököllel verték a vakolatot, és hörögtek nevettükben. Mikor kifuldokolták magukat, berohantak a személyzeti szobába.
Pepin bácsi terpeszben állt a villanykörte alatt, és kiabált: – Most pedig lássuk, ki az erősebb!
Rávetette magát az óriás termetű munkásra, az hagyta magát, Pepin bácsi beadott neki egy nelsont, aztán megpróbálta két vállra fektetni a munkást, de a munkás felegyenesedett, és fellökte a bácsit, és ráfeküdt, mindenki kiabált és tapsolt körülöttük, de Pepin bácsi nyakon ragadta a munkást, az már-már hagyta magát lassan két vállra fektetni, de az utolsó pillanatban feltérdelt, a bácsi beadott neki egy dupla nelsont, a munkás felegyenesedett, és vitte körbe a bácsit a szobán, úgy, mint egy kisgyereket, de Pepin bácsi lelkesen kiabált: – Én elsöprő győzelmet aratok, mint Frištenský!
A munkás megint letérdelt, és bácsistul bukfencet vetett, csak most vettem észre, hogy mindkét birkózó hosszú, fehér alsónadrágban van, a bokájukig ér, és a bokájuknál zsinórral meg van kötve. Az óriás sörgyári munkás, ahogy bukfencet vetett, ráfeküdt Pepin bácsira, a fején feküdt, de a bácsi ezt kiabálta:
– Adja fő, hiába minden, vasmarokkal fogom magát!
De az óriás sörgyári felegyenesedett, elkapta Pepin bácsit a bokájánál meg a nyakánál, megforgatta, aztán lerogyott vele, és Pepin bácsi üvöltött:
– Most jól odavágtam, mint a Frištenský a négert!
Aztán a munkás elgyengült, Pepin bácsi vállon ragadta, mire a munkás nem ,bírta tovább nevetés nélkül, és nevetett, és csorgatt a könnye, a bácsi két vállra fektette, a malátamester úr pedig letérdelt, és bejelengette :
– Jozef úr, megint ön győzött!
A birkózók fölkeltek, a bácsi meghajolt és mosolygott, meghajolt azok előtt a tömegek előtt, amelyeket egyedül ő látott maga körül.
– Holnap pedig visszavágó lesz – mondta a malátamester úr, egy pléhedénybe rejtve arcát.
– Jožin bácsi – szóltam –, jöjjön be egy percre, és vegye kölcsön a fűrészt, jó?
Pepin bácsi lihegett, bólogatott, ledobta vaságyáról a takarót, az egész fehérneműje és minden ruhája ott volt az ágy végében, most arrább gurította a fejpárnát, amely teljesen ki volt zsírosodva a fejrésznél, a párna alatt mindenféle dobozt, spulnit és megannyi furcsa, fölösleges apróságot tartott, megtalálta köztük a kulcsot, kinyitotta a szekrényt, és kivett belőle egy papírzsákot, az volt ráírva, hogy Alois Šisler kalapos és szűcs, és kivett belőle egy gyönyörű, fehér tengerészsapkát arany zsinórokkal és arannyal odahímzett emblémával: "Viribus Unitis."
– Ezt a Šisler apó varrta nekem, másnak nem csinálná meg, csak nekem!
Így szólt, és föltette azt a szép, fehér tengerészsapkát, és úgy állt ott alsónadrágban, háta mögött a széthányt ágy a szétrugdalt fehérneművel és ruhákkal az egyik végiben és a halom fölösleges furcsasággal a másik végiben.
– Jožin bácsi – mondtam –, milyen szép ágya van, varrok rá magának huzatot is, jó?
– Varrjon, ha akar – felelte a bácsi, és gyorsan felöltözött.
A malátások álltak meg ültek, a padlót nézték, és nem tudták, mit mondjanak, sőt úgy látszott, sajnálják, hogy betolakodtam a Pepin bácsival folyó szórakozásba, pedig ez az ő szórakozásuk volt, és nekem nincs itt semmi keresnivalóm, hogy köztem és köztük ugyanolyan különbség van, mint a között a személyzeti szoba között, ahol nyolcan laknak egy rakáson, és az én három-szoba-konyhám közzött, ahol Francinnal lakom, a sörgyár gondnokával, aki talán a sörgyárigazgatói székig viszi, míg viszont ők mindig aszalók és serfőzők maradnak, a nyugdíjig, a haláluk napjáig. Pepin bácsi becsukta a szekrényt, és sugárzott a sapka felett való őrömében, mert olyant csak egy tengerészkapitány visel vagy az első tisztje.
– Jó estét, uraim – mondtam, és kimentem a személyzeti szobából.
Mielőtt még átvergődtünk volna a malátázó sarkánál száguldó szélviharon, gyengülni kezdett a sörgyár meg az istálló sarkain égő villanykörték fénye, mintha a huzat kifújná belőlük a villanyáramot. A bácsi sapkája úgy fénylett, mint a petróleumlámpa tejüvege, két kézzel kellett erősen fognia a sapkáját, hogy el ne ragadja tőle a viharzás. Sőt az volt a benyomásom, hogy Pepin bácsi már-már fölemelkedik, mint annak idején az én frottír fürdőlepedőm... és pontosan tudtam, hogy Pepin bácsi nem hagyná a sapkáját, inkább felrepülne vele cikcakkban a sötétbe, a sörgyári kéményekhez és szélkakasokhoz. És amikor lámpát gyújtottam, és a bácsi kihozta a kádárműhelyfőnöktől a fűrészt, felfordítottam a széket, és a bácsival megrövidítettük a lábait; nem sokkal, csak tíz centiméterrel, mindegyik lábnál külön lemértem szabócentiméterrel. Mikor oldalára fektettük az asztalt, azt mondta Pepin bácsi:
– Tudja, mit, sógorasszony? Mit szöszmötőjön itt folyton azzal a centiméterrel? Levágunk az egyik lábábó, aztán azt a levágott darabot odatesszük a következő lábábó, így csak vágunk, és nem mérünk.
Elnevettem magam: – Pepin bácsi, maga olyan okos, hogy rendőrnek kéne mennie!
A Pepin bácsi ordításban tört ki: – Haggyon békibe a rendőrséggel! Adolf bácsi csak egy hónapig volt náluk, mindjárt az elején befogták egy tachinierer üldözésére, körűvették a házat, és mikó bementek a konyhába, hát csak a vénasszony űt ott, azt mondja a detektívek vezetője: "Hó van az örege?" Ammeg mondja, hogy elment fatönkökért, a vezető belerúgott a szobaajtóba, hát látja a nyitott ablakon át, hogy a tachinierer rohan a domboldalon, oszt vezényelt: "Előre!" Az Adolf meg elsőnek ugrott ki az ablakon, nyakig belerepült a trágyalébe, de kimászott, és revolverrel lődöztek az erdőbe, és bekerítették a tachinierert, annak is vót revolvere, akkó rá akarták beszélni, hogy dobja el, mire a tachinierer is, hogy ha egy lépést tesznek, öngyilkos lesz itt nekik, akkó a parancsnok egy óra hosszat győzködte a tachinierert, hogy enyhítő körülmény lesz, és ő maga kezeskedik, hogy csak fél évet kap, a taehinierer eldobta a revolvert, a parancsnok nagy garral bilincsbe verte, és vitték az autóbuszhoz, az Adolf is föl akart szállni, de azt mondták, hogy ilyen trágyalésen nem lehet, hát gyalog ment egész Ostrava határáig, és ott kidobták a villamosból, hát gyalog kellett mennie hazáig, otthon meg a szállásadónője nem akarta kimosni a ruháját, erre elvitte a tisztítóba, és kapott egy cédulát, oszt mikó két hét múlva érte ment a ruhának, annyi ember vót ott meg egy csomó ismerős kisasszony, és amikó az Adolfra kerűt a sor, a vezetőnő elvette tőle a cédulát, és mikó visszajött, vörös vót, és visszadobta Adolfnak a csomagot, és rákiabált: "Ha összeszarta magát, akkó mossa ki maga!" És szégyenbe ment haza...
Beszélt, beszélt a bácsi, én mosolyogtam, és nyiszáltuk az asztallábakat, a Pepin bácsi útmutatása alapján tíz centiméterrel rövidítettük meg őket, közben Pepin bácsi beszélt: – Ilyen pehhe vót Adolfnak, eccer ment a vendéglő mellett, részeg fogászok vótak bent, és meghívták Adolfot, és mikó egy jót ivott és örűt, hogy megin szeretik az emberek, akkó az egyik fogász, se szó, se beszéd, részegségibe kihúzta a másik fogász elülő fogait, és hogy az Adolf is részeg vót, hát az, akinek kihúzták azelűső fogait, az meg kihúzta az Adolf összes hátúsó fogait, még őrűt szerencséje vót az Adolfnak, hogy nem miskárolók rúgtak be akkó abba a vendéglőbe...
– Az biztos kutyául fájt volna – mondtam az utolsó lábhoz illesztve a levágott darabot, és vidáman vagdaltunk tovább, és Pepin bácsi mesélt: – De aztán gyakorlatozni vitték Adolfot, és valahol a fenébe Turócszentmártonba vót, és ott is, merthogy az Adolf bácsi kitanút masiniszta vót, hát gőzteherótót adtak neki, és az egyik ottani, egy őrmester, a katonai újságot óvasta, és az állt benne a körrendeletbe, hogy Chebben hengerelni kell a kaszárnya előtt az országutat, mingyá parancsot meg relutumot adott Adolfnak, és Adolf bácsi térkép után elindút a gőzteherautón Chebbe, ez tavasszal vót, és Adolf egész nyáron át csak Szlovákián ment át, és ősszel átlépte Morvaország határát, és egyre lassabban ment, mert vasárnaponként hazajárt, és mikó egész ősszel Morvaországon ment át, titokban odaszólt a turócszentmártoni kaszárnyába, de ott azt mondták, hogy az őrmester fölakasztotta magát, mer ágyút találtak a főtéren, és senki sem tudta, ki tette oda, mire bevitték a raktárba, és ott áz az ágyú létszámon felüli vót, így hát az Adolf ment keresztű a gőzteherautóval egész Csehszlovákián, a tavaszon megérkezett Pilzenbe, de nem vót szene, avval a fával kellett fűtenie, .amit összekódút, de sok embernek elégette a kerítését, kivát ha messze vót az erdő, és attó vót csak nagy késése Adolt bácsinak, hogy tulajdonképpen végű csak egyetlenegy napot ment hetente a gőzteherautóval, mert három nap vót hazamenni vasárnapra Ostravába, és megint három napig ment vissza a gőzteherautójához, és így ért nyáron Chebbe Adolf bácsi a garnizonhoz, és ott bezárták mindkettőjüket, a gőzteherautót meg Adolfot, és míkó kiderűt, mirű vót szó, Adolf bácsit Košumberk várába küldték katonai őrszemnek, és hogy nem vót hova utaznia, Košumberkben unalmában beleszeretett egy idegenvezető lányába, aztán elvette, és folyton ott állt őrt a puskájával, de három év múva kiötőte, hogy alighanem megfeledkeztek róla, és levette az uniformist, a puskát a sarokba tette, és azóta is idegenvezető... – Pepin bácsi fölegyenesedett, és leesett az utolsó deszkacsonk.
Fogtam a lámpát, és elvittem a kredencre, hogy lássam; milyen lesz a tíz centiméterrel megrövidített asztal. És amikor felállítottuk az oldalára fektetett asztalt, elhűltem, és kiguvadt a szemem. Bementem a konyhába, egy percre megálltam a küszöbön és néztem a sörgyár kéményét a gyümölcsöskert fakoronáin át, és egy perc múlva visszamentem.
Pepin bácsi az ujjait babrálta.
– Mit lehet tenni? Nincs mit tenni, Jožin bácsi – rendelkeztem –, hozza ide a könyvespolcról Beneš Třebizský összes műveit, jó?
És felállítottam az asztalt, amelyből a sötétben levágtunk Pepin bácsival négyszer tíz centimétert, ámde azt a tízcentiméteres darabot mindig ugyanahhoz a lábhoz illesztettük, és egy lábat rövidítettünk meg negyven centiméterrel... és Pepin bácsi kihozta az összes műveket, a hiányzó láb alá igazítottam őket, de még nem volt elég, és kiegészítettem Šmilovský Parnassiá-jával.
A távolból dörgés és csörömpölés hallatszott, Francin robogott ki az Orionján a zvĕříneki kiserdőből, a ricsaj és zörej szakadatlanul erősödött, mintha Francin az Orion összes alkatrészeit maga előtt söpörné. Kiszaladtam az iroda elé, kinyitottam a kaput, Francin behajtott a sörgyár udvarára, az oldatkocsiban ott zötyögött az a kis lábmeghajtású eszterga, amelyet Francin nagyobb utakra mindig vitt magával, most a motorbicikli befordult egészen az ajtónk elé, Francin levette a szemüvegét és bőrsisakját, és kezével jelezte, hogy usgyi, szaladjak haza, már tudtam, hogy ajándékot hozott. Beszaladtam a konyhába, Francin valamit bevonszolt hátulról, az iroda folyosóján keresztül a szobába, ott machinált egy kicsit valamivel, aztán bejött a konyhába, kezét dörzsölte és nevetett, megsimogatta Pepin bácsi vállát, én meg rávetettem magam Francinra, és szokásunkhoz híven végigkutattam összes kabát- és nadrágzsebeit, és Francin nevetett, és olyan ennivaló volt, hogy megdermedtem, mi lehet emögött. Aztán azt mondtam: – Nem gyűrű és nem nyaklánc és nem óra és nem bross, hanem valami nagyobb, ugye? – Francin pedig levetkőzött, és a kezét mosta, és bólogatott, és mikor a kezét törölte, a szobaajtóra mutatva megkérdeztem: – Ott van? – Francin bólogatott, hogy ott van... szántszándékkal lassan vetkőzött, és úgy tett, mintha le kellene pucolnia a cipőjét, míg meg nem fenyegettem, hogy beroptak a szobába, mert már nem bírom ki, Francin fölemelte az ujját, megkért, hogy hunyjam be a szemem, és bevitt a szobába, egy pillanatra ott hagyott, aztán megszólalt a zene, és egy tenor gyönyörű dalba fogott... a szívem érted kiált, Hawaiim, fehér virág... kinyitottam a szemem,,megfordultam, ott állt Francin égő lámpával és egy dobozos gramofonra világított, majd az asztalra állította a lámpát, és felkért táncolni, derékon fogott, másik kezébe szorította a kezemet, és Francin fülelt, és most egy hosszú lépéssel ta... ki egyszer téged hágy itt, az mindig visszavágyik... és Francin, csodálkoztam, mert mindig rosszul táncolt, tangólépésbe ment át lágyan, olyan jól, hogy hozzásimultam, a lábát egész bátran a lábaim közé csúsztatta, úgy egymásba csusszantunk, hogy hátrahúzódtam, hogy jobban szemügyre vehessem Francint, aztán a vállára hajtottam a fejemet, ámde fordulás következett a táncban, és Francin kijött a ritmusból, várt egy pillanatot, és amikor hátralépéssel akarta megint folytatni a tangót, jól lépett ugyan hátra, de nem ritmusban, erre elbizonytalanodott, de mikor az egész táncot szétcincálván, kileste az első három lépést, megint bekapcsolódott, és gyönyörűen úszott a szőnyegen, és nem is forgott a biztonság kedvéért, kilépni sem akart, csak hosszú lépésekkel, mintha ragadós, forró aszfalton járna, táncolt a szoba egyik végétől a másikig, ott ügyetlenül megfordult, és megint ritmusban masírozott, de mégsem tudta megállni, hogy újra meg ne próbálkozzon a fordulással, ellépett mellőlem, és a lépéseit figyelte a szőnyegen, láttam, hogy a lépések jók, de hiányzik a lényeg: a ritmus. Még úgynevezett bedőlést is igyekezett csinálni, átfutott a fejemen, hogy biztos járt valami tánctanfolyamra Prágában, valami magán-tánciskolába, mert még a bedőlést is perfektül megcsinálta, hátrahajlított, csaknem a szőnyeghez ért a hajam, de mikor megint befűzött, azt is jól csinálta, csak éppen a lépések fonalát fűzte folyton a zene tűfoka mellé... a gyönyörű tenor elhallgatott, és a zene halkan kimúlt... Francin arcáról eltűnt a mosoly, jóformán úgy rogyott le a székre, lélegzetvételnyi ereje sem maradt attól, hogy nem ment neki a tangó, attól a felismeréstől, mert a legutóbbi farsangon a fiatal Klĕckával táncoltam, egy gyárbeli serfőzőmesterrel, aki gyönyörűen csellózott, és négy reálgimnáziuma volt, és úgy, de úgy tudott táncolni, és annyira együtt voltunk, hogy a táncolók abbahagyták a táncolást, és körénk sereglettek, és mi ketten úgy táncoltunk, mint két artista, mint két összekapcsolt tengely, tökéletesen eggyé válva, miközben Francin magában ült az oszlop mögött, és.a padlót.bámulta.
– A havrdyi Vlasta kisasszonnyal is így táncoljuk – mondta Pepin bácsi –, de egy kicsit másképp, gyorsabban, Vlasta Martelt tőt nekem, azt aszongya: "Na, Jozef úr, mit játsszak magának?" Mire én: "Játsszon egy rojtot!" "Milyen rojtot?", kérdi a Vlasta. Mondok: "A Bunda nevű zeneszerzőtől, az úgynevezett . Goblejnkától", szabad, sógorasszony? Francin, tedd egy kicsit sokkal gyorsabbra! És, figyeld; hogy kéne rendesen táncóni!
Pepin bácsi kézen fogott, és úgy rákapcsolt a dzsessz, ahogy Francin arrább lökte a sebességváltót, mint ahogy a gyorsított felvételen szaladnak a nők. Pepin bácsi hajladozni kezdett előttem, erre én is hajladoztam. Aztán hozzám érintette a homlokát, én is őhozzá, hirtelen megfordult a bácsi a zene ritmusában, kézen fogva megfordultunk, és háttal álltunk egymásnak, a bácsi felemelte a lábikóját, és tekergette-tologatta a.cipőjét lábikrástul, aztán kitárta a kezét; tapsolt egyet, és olyan gyorsan forgatta a kezét, mintha fonalat gombolyítana, aztán csípőre tette a kezét, és jobbra-balra kaszált a lábával, nekem is utánoznom kellett, csak ellenkezőleg, nehogy kirúgja alólam a bokámat, aztán megfordult, derékon fogott, és feldobott a plafonra, a hajam a vakolatot érte, aztán a bácsi fel-alá cipelt a zene ritmusára, orra a köldökömbe mélyedt, aztán elengedett, megfordított, háttal egymáshoz simultunk, a bácsi a karjára fűzött, mint egy puttonyt, belekaroltam, és hintáztattuk egymást, mintha elgémberedett derekunkat egyenesítgetnénk, aztán a bácsi eleresztett, ritmusban körülügetett, rohamozni kezdett, mint a piros alsó a bottal, utánacsináltam, és a tánc pontos volt és kiszámíthatatlan, de mindig a ritmusban maradt, mintha a mozgás sokkal pontosabban töltené be a zenét, mint bármely más tánc, aztán a bácsi felugrott, szétvetette a lábát, visszaesett a szőnyegre, és spárgát csinált, én féltem, hogy szétmegy a lágyékom, hát csak hajolgattam jobbra, balra, közben a bácsi váltakozva szagolgatta bal és jobb cipőorrát, aztán egyszerre csak, mintha a plafon szippantotta volna fel, felugrott, felhúzta a lábát, és olyan gyorsan rántott föl a vállához és a vállán át a lábamnál fogva a földre, hogy a cipősarkammal végigkarcoltam a plafont, Francin nézett és mosolygott, aztán kiment a konyhába, és visszajött egyik kezében egy bögre langyos tejeskávéval, a másikban egy karéj száraz kenyérrel, azt harapdálta minket nézve, de a gyorsított tangó elcsendesedett, a tenor befejezte a dalát... ki egyszer téged hágy itt, a szíve visszavágyik, Hawaiim, fehér virág, álmom te vagy... És amikor Pepin bácsi a helyemre vezetett, kezet csókolt, fogta a karomat, és mélyeket hajlongott minden irányban, valami nagy nézőtér előtt hajlongott, és csókokat dobott a szoba sarkaiba... Ahogy elmentem az asztal mellett, ráléptem a deszkacsonkra, amit levágtunk róla, és kificamodott a bokám.
– Bátyám – mondta Francin –, egy parlagon beverő harmónia vagy.
Felsikoltva elestem, és többé nem álltam föl
Mucek azon az éjszakán kimúlt. A házmesternek már este le kellett láncolnia a fészerben, és Mucek nem volt képes meglátni a krémroló és a farokfájdalom között az összefüggést, és már nem akart a legújabb divat szerint szép fiú lenni, így hát iszonyú vonításba kezdett, és hab ütközött ki a pofáján, a téboly habja a krémroló habjával keverve, és éjfélkor Francin megtöltötte a browningját, kiment az udvarra, hamarosan lövéseket hallottam, az egyiket a másik után, az ablakhoz sántikáltam, és láttam az elemlámpa fényében Mucekot, ahogy feszíti a láncot, a hátsó lábán áll, és mancsával könyörög, hogy kiegyezik~már a megrövidített farokkal, hogy mindennel megbékélt, csak ne lőjön rá a gazdi, és Francin kilőtte az egész készletet, de Mucek még mindig nem esett el, ellenkezőleg, megindítóbb volt, mint bármikor máskor, csak állt a hátsó lábain, és kapart a mellsővel, és én ezt az egészet halátos bűnnek tartottam, én követtem el a Mucekon, odasántikáltam a heverőhöz, elsírtam magam, befogtam a fülem, hogy ne halljam a lövést, mint egy szemrehányást... A lövés elhalt, Muceknak alighanem vége volt, de biztos az utolsó pillanatig csóválta nem létező farkát, mert biztosan azt hitte, hogy valaki más lő ott, mert állat lévén, bizonyára nem értette meg, és nem volt képes felfogni, hogy okozhattam neki én azt a fájdalmat meg a gazdija, a Francin, aki visszatérve a browninggal, ruhástul az ágyra zuhant, és úgy láttam, hogy ő is sír.
 
 
10
 
Most olyan felesége voltam a Francinnak, amilyent óhajtott, otthon ülő, rendes asszony, olyan asszony, akiről tudta, hol van, hol lesz másnap, hol szeretne lenni mindörökre, nem túl beteg, de egy kissé mintha olyan asszony, aki elsántikálna a kályháig, a székig, az asztalig, de főleg olyan asszony, aki a terhére volna, mert Francia abban látta a családi együttélés netovábbját, hogy hálás vagyok neki, amiért reggel elkészíti a reggelimet, délben elmegy motoron az étterembe az ebédért, de főleg hogy megmutassa, mennyire szeret, micsoda örömmel képes gondoskodni rólam, és ahogy ő gondoskodik énrólam, valahogy úgy kéne gondoskodnom nekem is őróla, az volt a Francin álma, hogy minden évben torokgyulladást kapjak, meg influenzát, hogy néha még tüdőgyulladásom is legyen. Olyankor mindig magánkívül volt boldogságában, emberről soha senki nem gondoskodhatott úgy, mint ahogy Francin gondoskodott, az volt az ő vallása, földi mennyországa, ha hideg vizes lepedőkbe csavarhatott, ha lepedővel szaladgált körülöttem, és úgy rám tekerte-gabalyította, mintha élve bebalzsamozna, de aztán a karjába vett, és óvatosan betett az ágyba, ahogy a kislányok fektetik le a babájukat. És óránként odahagyta az irodát, hogy megmérje a lázamat, kétóránként kicserélte a borogatást, és a lelke mélyén bizonyára azért imádkozott, hogy nem mintha ő azt kívánná, de ha úgy van megírva a Sors könyvében, többé ne keljek föl, hogy az ő kisbabája legyek, akinek úgy van őrá, ahogyan őneki van szüksége énrám. És mikor Lábadoztam, és járni kezdtem, mikor újra, tiszta szívből kezdtem nevetni, és újra diadalmaskodófélben volt bennem a nem rendes asszony, Francin megint magába zárkózó lett, és megint arról álmodozott, hogy béna vagyok, és ő hordszéken hordoz, esténként felolvassa nekem a Nemzeti Politiká-t vagy valami regényt, hogy ki legyen egyenlítve a komplexuma, ami van neki az én brutális egészségem miatt, amely szereti a véletlent és a váratlan eseményt és a csodálatos találkozást, amíg viszont Francin a rendet szerette, az ismétlés neki a helyes utat mutatta, mindaz, amit előre lehetett látni és elrendezni, mindez együtt, ez volt Francin élete, az a világ, amelyben hitt, és ami nélkül nem tudott élni.
És most ott voltam neki az ágyban, tündöklő, fehér gipszbe tett bokával, hosszabb időre mozgásképtelenül, vagy csak mankóval s később bottal képesen, most, amikor a Josefin Baker charlestont táncol:
De talán épp idejében jött ez a boka-ügy, mert Francin, amíg rohangásztam, egyetlen jelmondatot sem volt képes összehozni, annyi negyedíves papírt írt tele hármas számú redisztollal, és a sörrendelés növelésére biztató összes reklám a kályhában végezte. Ám most, amikor fehér lábam párnán pihent, Francin a konyhában járt-kelt, langyos kávét ivott, és száraz kenyeret majszolt hozzá, aztán egyszerre csak megállt bögrével a kezében, mintha elmerengett volna, mi több, látomása volt, attól bandzsított, bögrét-kenyeret félretett, leült, és írta hármas redisztollal a kalligrafikus feliratokat a sörőzőkbe, és amikor megvolt vele, a falra rajzszegezte a negyed ív papírt, hogy lássam, hogy rájöjjek, hogy ha egészségesen is úgy viselkednék, mintha beteg volnék, egykettőre kineveznék a sörgyár igazgatójának, a korlátolt felelősségű részvénytársaságénak, akkora munka- és életlendületet ad neki az én bénult mozgásom. Francin egy hét alatt további fél hektoliter langyos kávéból merített inspirációt, és körülaggatta az egész falat redisztollal írt és grafikailag megtervezett jelmondatokkal. – Több sör, kevesebb vesződség és mogorvaság. – Megrendült az egészséged? Kóstold meg a söröcskénket. – Ki nem kapatos, bánatos, hogy ha sört kóstolt szája, kipirul az orcája. – Hogyha sört nem ihatom, a lelkemet kiadom. – Hurutos a torok, has? Söröcskével borogass. – Sörivás fél egészség. – Egészség, strammság, erő, sörből kerül elő. – Ki jókedvet akar nyerni, sört kell annak gyakran nyelni. – Kebelükbe bevéssék: sörben erő, egészség. – Ki hazáját kedveli, sörét issza; vedeli. – Finom söröcskénkkel telve, megoldódik ki-ki nyelve. – Ki a kocsma elé érve, mai inni nem tér be, egészsége ellensége. – Hazulra, útra, mindenüvé frissítő sört! – Sört minden időre, kellően felfrissül tőle. – Úgy örvendezett az inspirációján, hogy egy egész bögte kávét töltött magának, bekapcsolta a gramofont... A tengeren messze túl csodálatos föld virul, Hawaii... és úszó lépésekkel tangózni próbált, és annyira telve volt optimizmussal, annyira örvendezett a közeli jövőben elraktározott valamiféle eseményen, hogy este bezárkózott a szobába, folyton a Hawaiim, te fehér virágot hallgatta, pillanatonként kijött nevetve a modern tánc kézikönyvével, és ha kiörvendezte magát, megint visszament a szobába, úgy fénylett a kulcslyuka félhomályban, mint az én gipszbe tett lábam, és tudtam, hogy biztos felfestette magának krétával a lépéseket, olyan cipőnyomokat, nemcsak az alaplépéseket, hanem a hátralépéseket, fordulásokat is, egy egész, krétával körülrajzolt cipőtalpnyom-útvonalat, és türelmesen járkált bennük a hawaii melódia ritmusára. Annyira boldog volt tőle, hogy mennek a lépések, hogy nappal is, ha kinéztem az ablakon az udvarra, és láttam, hogy siet elintézni valamit a főzőházba, hirtelen lassabbra fogta a lépteit, .és tangólépésbe ment át, fordult, hátralépett kissé felemelt kézzel, táncolta tovább azt a modern táncot, láttam, hogy figyeli a lábát, láttam, hogy tanácstalan, és ha lehetne, fölrajzolná magának krétával az útra a lépéseket... de ez sem vette el a kedvét, ellenkezőleg, este annál nagyobb erőbedobással igyekezett megtalálni a krétával telerajzolt szőnyegen azt a rést, amelyen át behatolhatna gramofon ritmusába, amely már századszor játszotta a Hawaiit. Francin minden este kiszerelte az Orion motorbiciklijéből az elemet, behozta, és bekapcsolta a nagyfrekvenciájú áramokat, a piros bársonybélésű koffer tompán csillogott az üvegszerkezetektől, és Francin szikrákat ugráltatott a bokámba, a fulgurációs villámok áthatoltak a gipszen, aztán darabonként lehúzta rólam a ruháimat, észre se vettem, hogy majdnem meztelen vagyok, jót tettek a fulgurációs villámok, a masszírozó henger apró szikrákkal erősítette mindkét lábamat és hátidegeimet, és Francin suttogott: – A legjobb módszer, Mary, a szépséged növelésére fulgurációs áramokkal konzerválni a szépségedet... – Örömmel vártam mindeneste az istennyila- és rövidzárlatillatú, lila masszázsokat, a gyümölcsöskerten át megint hallatszott a szép férfihang, Jirout úr a hangjával lőtte ki magát atlaszruhában az ágyúból, láttam a falon át, hogy repül át a sörgyár fölött, oldalsó középtartásban van a karja, és kissé fanyarul mosolyog... a szerelemnek vége van, picike volt, pici ám, édes arany kiscicám... most Jirout úr a föld irányába görbült, széttárta a karját, és rózsát és csókot szórt lefelé a nézőknek, Francin fémelektródát nyomott a kezembe, egy fekete gombbal bekapcsolta a készüléket, és hipnotizőr módjára lebegtette kezét a testem fölött, amerre mozdult a Francin keze, ott szikrák pattogtak sisteregve a tenyeréből, lila búzaszemeső esett, ezernyi nefelejcs és ibolya hatolt a testembe a készülékből Francin tenyerén keresztül, ózon és a házba csapó villám szaga lebegett fölöttem, csak a gipszbe mártott boka ragyogott kékes visszfénnyel... híre-hamva sem maradt... eltűnt a nymburki mély víz alatt... és Jirout úr becsapódott a trambulinra, és rugózott és hajlongott a kék atlaszruhájában... éreztem, hogy az én testem is átható villanyáramszagot áraszt, egyre szaporábban és szaporábban lihegtem, egész testemből dicsfény áradt, néztem a tükörben, hogy fekszem ott kinyújtva, lila pattogás és szikrázás minden fehérneműm, soha nem volt az az érzésem, hogy meztelen vagyok, szalagpalásttal voltam mindig bevonva, Francin kaucsuk gallérja és fehér mandzsettája ugyanúgy fénylett, mint az én gipszlábam, ugyanúgy lihegett, mint én, aki a hátamon feküdtem, könyökben meghajlított karral a szemem előtt, gyakran kínos volt nekem ez a nagyfrekvenciájú szertartás, soha nem beszéltünk róla Francinnal, némán készültünk fel rá, mintha mindketten tiltott gyümölcs után ágaskodnánk, és amikor Francin visszafordította a fekete gombot, mindegyikünk másfelé nézett, olyan szép volt az egész. Ha valaki hirtelen lámpával rontott volna a szobába, Francin minden bizonnyal elájult volna, ezért inkább bezárta az ajtókat, leengedte a redőnyt, és behúzta a függönyt, és a biztonság kedvéért kiment, és végigfürkészte az ablakokat, nem látni-e be, nem látszik-e, hogy gombolja ki remegő kézzel a blúzomat, húzza le óvatosan a szoknyámat a gipszbokán át, hogy térdel mellettem, és hogy repül kozmetikai masszázs útján a kozmoszba.
 
 
11
 
Ma eljött Gruntorád doktor úr, megkért, hogy főzzek neki egy jó erős teát, mert megfázott az éjjel a szülő nőinél, kivett egy ollót a táskájából, és a gipszkötésemet vagdalva, tüsszentett néhányat, majd a vagdajás kellős közepén, kezében az ollóval, elnyomta az álom, annyira mélyen aludt, nem tudtam megállni, kihúztam a zakója órazsebéből az aranyóráját, megnéztem, hány óra, és csendeskén visszadugtam az órát, olyan, de olyan óvatosan és mozdulataim oly izgatott pontosságával, és abban a lopási kísérletben megint egészen én magam voltam, a faliórán látni lehetett, hány óra van, de én saját magamat akartam kipróbálni, nem kerített-e hatalmába a kishitűség, képes vagyok-e végrehajtani, ami éppen az eszembe jut, és képes voltam, nem álltam még olyan rosszul, Pollak úr divatcikküzletébe is csak azért jártam gombot venni, mert délutánonként nem volt senki az üzletben, és mikor a Pollak úr a pult alá hajolt a dobozért, átnyúltam a pult fölött, és elvettem egy játékórát, és amikor Pollak úr felegyenesedett, ártatlanul bámultam, és kiolvastam a szeméből, hogy nem tud a lopásomról, és amikor újabb gombokat kértem, és a Pollak úr lehajolt, gyorsan visszaakasztottam az órát, és mikor Pollak úr fölegyenesedett, mosolyogtam, valahogy nőttem a saját szememben, valahogy felfrissültem attól a lopástól meg a közvetlenül azt követő, hatékony megbánástól, felsóhajtottam, s az üzletből kifelé menet az volt az érzésem, akkora szárnyam nő, hogy az ajtófélfát súrolja, és hullik a tollam, Pollak úr négykézláb söpri a lapátra... Gruntorád doktor úr tüsszentett és felébredt, végigvágta a kötést, az szétnyílt, mint egy fehér tok, aztán a doktor végigtapogatta a bokámat, és kijelentette: – Tessék, csibészkedhet tovább... – tüsszentett, fogtam a mankót, hoztam egy csésze teát, és ahogy a lábamra akartam állni, összerogytam, és azt mondtam: – Ez nem is hasonlít az én lábamra! – mire Gruntorád doktor úr azt felelte: – A maga lába az, egy hét múlva megint csinálhat akármit, mindjárt fogják tudni, hogy maga volt az... hapci! – tüsszentett őszintén, – Doktor úr – mondtam –, valahogy nehezen is lélegzek. – Vegye le a blúzocskáját, kérem – mondta a doktor, és nekilátott a teának. Aztán a hátamra tette a fülét, szokás szerint hideg volt, mintha üveg hamutartót tett volna oda, minél melegebb volt az idő, annál hidegebb volt a füle, végigkopogtatta a hátamat, kérte, hogy sóhajtsak mélyeket, majd hátamat kopogtatta a mutatóujja, fülével könnyedén a hátamhoz ért, mint ahogy a fiúk hallgatóznak a telefonoszlopon, átvetettem a bajfolyamomat a másik oldalra, s a doktor úr megint elaludt a hajammal beszórva, mintha a szomorúfűz alatti kispadon aludna el, egyszer direkt a Gruntorád doktor úr villája mellett kerekeztem el, csak hogy lássam, tényleg ott van-e az az egész házat beárnyékoló fűzfa, jó régen lehetett, hogy a feleségéhez járt Brandysból lovon az az óbester, az akkor még fiatal és bizonyára daliás Gruntorád doktor úr éjszaka váratlanul hazament, a földszinten leakasztotta a puskáját, berúgta a felesége hálószobájának ajtaját, még látta az óbester urat, amint rohan az első emeleten a nyitott ablak felé, a doktor úrnak volt még ideje célozni, és miközben az óbester úr egy dobbantással ellökte magát az ablakkerettől, és fejjel előre beúszott a mély éjszakába, aztán le az elvirágzott orgonabokrok és a virágzó jázminok közé, Gruntorád úrnak még volt érkezése sörétet szórni az óbester úr éjbe úszó csizmájába, a másik töltényt pedig már csak az ablakkeretet betöltő, kék éjszaka csillagaiba... gyakran felébresztett ez a kép, és nem hagyott aludni, soha nem voltam képes ezt a gyönyörű esetet a Gruntorád doktor úrral képzelni el és kötni össze, folyton valaki mással kötöttem össze, ezzel szemben engem kötött össze az egészen részletdús kép az óbester úrral, akinek az átlőtt csizmájával sikerült még lóra pattannia, volt még ideje kihúzni a csizma szárából egy fűzfavesszőt, volt ideje lehajolni a lováról egészen a földig és beleszúrni azt a vesszőt, amelyből mostanra olyan óriási fűzfa lett, hogy szeles, viharos éjen úgy kopog az egész ház ablaktábláin, mint egy élő emlék. És Gruntorád doktor úr tovább kopogtatta a hátamat a mutatóujjával, talán már nem is tudott róla, mivelhogy elaludt, kopogott, mint a betemetett bányászok, és amikor megfordult, húzott egyet a teából, és miközben felöltöztem, csendben írta a receptet, és megint megtorpant az arany töltőtolla, Gruntorád doktor úr elaludt néhány másodpercre, aztán felébredt, hogy felfrissülve odaírja a. pontot a rendelvény végére, mely a mellemről való orvosságra szólt. Mondom: – Doktor úr, eldicsekedett vele a férjem, hogy mit vett? – Mutassa! – vezényelt a doktor, és ivott a teából. Kinyitottam az asztalkán fekvő koffert. – Mi ez a bóvli? Hol vette az az ember? – kérdezte a doktor úr. Mondom: – Prágában, de maga náthás, itt ez a gyönyörű készülék, ez olyasmi, mint a zúg a hegyen fenyveserdő... – Azt mondta a doktor úr : – És maga ért ehhez? – Mondom: – Á, semmi az, doktor úr... Ide nézzen ! – bedugtam a konnektort, elfordítottam a fekete gombot, és beállitottam az idegnyugtató kefés csővecskét, a kefe szálaiból lila fűrészpor sziporkázott, a doktor úr végigvezette a csuklóján, és keresetlenül elmosolyodva így szólt: – Igen poétikus, senkinek sem eshet tőle semmi baja, és magától szívesen veszem... – Fogtam egy elektródát, a porlasztós ózoninhalátort, és mondtam: – Doktor úr, az lesz a legjobb, ha lefekszik a heverőre... – A doktor úr a kanapéra ült, elhúztam a vajszinű függönyt, és az omló félhomály és a speciális idegelektródából sziporkázó elektromos kisülések lila bokra bevilágította a heverőre ereszkedő doktor úr fején a pilist. Most a hátán feküdt, kezébén tartva a szakadatlanul szikrázó és prüszkölő rudacskát, miközben. elókészítettem a porlasztós inhalátort. Rácsepegtettem az ózoninhalátor vattájára az eukaliptuszolaj- és menthaolaj-keveréket, becsavartam a csőbe azt a kétágú üvegmicsodát, ami az orrba kell dugni; aztán elvettem a doktor úrtól az idegkefét, és a porlasztós ózoninhalátort kapcsoltam be a katódba, elfordítottam a tárcsát, és az üres cső megtelt neongázzal, a gáz áthatolt az eukaliptuszolajjal átitatott vattán, a kanapé elé térdeltem, és a doktor úr orrlikai felé közelítettem a szerkezetet. Azt mondtam : – Ez biztosan meggyógyítja, doktor úr, a férjem mindig, még mielőtt benáthásodna, akkor inhalál, ez tényleg olyan, mint a zúg a hegyen fenyveserdő, érzi ezt az ózon- és gyantaillatot? Meg ezt a kék neonkisülést, ezt a tüzet, már ez maga egy gyógyulás, magának a kéknek a színe, ez minden életzajlást csillapít, nyugtatja az idegeket, lassítja a keringést... – duruzsoltam egyik kezemben az inhalálóolajjal teli, gyönyörű szerkezettel, jobb kezemmel meg lassan nyomogattam a gumilabdát, amely levegőt hajt át az inhalátor ózon- és olajkamráján... Gruntorád doktor úr pedig üdvözült mosollyal mondott utánam mindent, és hallottam, hogy kattan az iroda felől a csapóajtó, aztán fordult a kulcs a zárban, bejött Francin szederjesen és sápadtan, és halkan felkiáltott: – Mit csináltok itt! – Megijedtem, megnyomtam a gumilabdát, és a doktor úr nem mondta végig utánam: – ...zúg a hegyen fenyveserdő... –, hanem felült és felordított, összerándult az arca, hirtelen megfiatalodott, felugrott, és olyan nevetségesen ficánkolt avval a pici lábával, kitapogatta a kilincset, kiszaladt, Francin meg utána összekulcsolt kézzel – Bocsásson meg, elnök úr! – De a doktor úr ficánkolt a lábával, és szaladt a malátagyárba, berohant, és le a lépcsőn a csíráztató szérűre, ott átgázolt néhány árparakáson, az aszalók döbbenten álltak a lapátjaikkal, de az elnök úr maga mögött hagyta a nedves malátába térdelő Francint, és megállás nélkül jajgatva, felrohant a lépcsőn a padlásra, végigrohant a száraz malátarakások mellett, de az orrát maró fájdalom egész a legfölső emeletig kergette, ott beszaladt a disznóhizlalásra száradó árpába, a hatvanfokos hőségbe, aztán visszaszaladt egy emelettel lejjebb, és átszaladt az átjárón a főzőházba, néhányszor megkerülte a medencét, leszaladt a kislépcsőn az erjesztőkamrába, Francin egyre utána, az erjesztőkamrából Gruntorád doktor úr felszaladt egészen a. hűtőbárkákig, ahol a fickó sör hűlt, kinyitotta a zsalugátereket, és kiszaladt a jéghombár tetejére, ahol kövirózsa nyílt, Francin beletérdelt a szép, sárga virágokba, de Gruntorád doktor úr újra feljajdult, és visszaszaladt a lépcsőn a főzőházba, és kirohant a kapun át az udvarra, az udvarról az ólakhoz, a munkások köszöntek: – Jó napot kívánok, elnök úr! Jó napot kívánok, gondnok úr! – De a doktor úrnak csak ficánkolt tovább a lábacskája a gyümölcsöskerten át, végül megint beszaladt a nyitott ajtón a konyhánkba, onnan a szobába, lerogyott a kanapéra, és kiabált: – Hol vette ezt a bóvlit? Mutassa! – Alaposan szemügyre vette a porlasztós ózoninhalátort, megszagolta, aztán azt mondta: – Miből öntötte rá az olajat, maga égetni való nőszemély? Azt a zúg a hegyen fenyveserdőt? – Föltette a csiptetőjét, odaadtam a fiolát, és a doktor ísr elolvasta a vinyettát, felordított: – Maga égetnivaló nőszemély, hát maga elfelejdette felhígítani egy a tízhez arányban! Kiégette a nyálkahártyáanat!... Hapci! – tüsszentett Gruntorád doktor úr, és meglátván Francint, amint letérdel, széttárja karját, és könyörgőre fogja a dolgot: – Meg tudja bocsátani nekem? – Azt mondta az elnöl úr: – Álljon fel, derék ernber, szívesebben lennék a sörgyár gondnoka, mint elnöke... – szólt, órájára nézett, kezet nyújtott, aztán megcsókolta a kezem fejét, és mondta: – Kezicsókolom. – És kiment, megjelent az udvaron a napfényben, karbol-, lizol- és eukaliptuszszagot hagyott maga aztán, feudális könnyedséggel felugrott a bakra, mintha mindaz, ami történt, új erőt öntött volna tagjaiba, és most láttam! Most elhittem, hogy csakis úgy történhetett az, ahogy hallottam, az az eset, amelynek egyetlen nyoma az az egész házat beborító szomorúfűz. A doktor úr felült a bakra, a kocsis a kezébe adta a gyeplőt, a daktor úr meggyújtott egy eigarettát a barastyánszipkájában, úgy húzta a homlakára világos puhakalapját, ahogy nem tudja rajta kívül egyetlen férfi sem, valahogy megfiatalította az a gyeplő a kezében, olyan volt, mintha éppen most érkezne Bécsből azon a kocsin, felegyenesedett, és kihajtott a sörgyárból a lenyírt farkú és sörényű csődörrel, miközben a doktor úr kocsisa hátul terpeszkedett a landauer plüsskanapéján egy olyan ember bűntudatos mosolyával, aki soha nem fogja megérteni, miért az ura akkora kedvvel és kéjjel a bakon, miközben ő, a kocsis, bűntudatosan ül a plüsshuzatú ülésen...Francin pedig föl-alá járkált a szobában, és tépte az agyát.
 
 
12
 
Az órára néztem, ilyenkor fejezi be kis körútját Boďa Červinka, már biztos túl van az előnyös zöldségvásárláson, és megállt ezen való örömében előbb a Svobodáék terén, ott lenyelt két deci vermutot meg öt deka téli-szalámit, aztán beugrott a Grand Hotelba, ott nyilván lenyelt egy kis adag gulást három. korsó pilseni sörrel, majd, hogy lassanként lezárja kis körútját, beugrott a kis Mikoláška drogériába, és ott maradva egy kis baráti beszélgetésre, megivott három pohárka konyakot, ám az is lehetséges, hogy azon való örömében, hogy megspórolt két koronát az előnyös zöldségvásárláson, megkezdett körútja az úgynevezett nagy körútban folytatódott, azaz megállt még a Herceg utcában egy feketekávéra originál jamaikai rummal, hogy aztán beugorjon a Louis Wantoch cég speciális csapszékébe, és állva egy kupica meggylikőrt tegyen a hasába, mint örömteli pontot az oly igen előnyös karfiol- és leveszöldség-vásárlás után.
Miután Francin háborgó lélekkel az irodába távazott, kibicegtern az előszobába, elővettem a biciklit, és elindultam a városba, könnyedén pedáloztam fehér és fájós lábammal, de mintha minden egyes beletaposás a bokámat erősítette valna, a falnak támasztottam a biciklit, és amikor benéztem a műhelyébe, Boďa a forgószékben szundikált, bementem, és beültem egy szabad székbe. Boďa bizonyára a nagy körútja után volt, mert meggymagszaga volt, bizonyára a Griotte cégnél fejezte be akcióit. – Boďa – szólok. – Mi az? A nagyságos asszany? – állt fel, és úgy megijedt, hogy felkapta az ollót, és csipogni kezdett vele. – Mondom, Boďa, szeretném levágatni a hajamat, – Hogyan, kérem? – dadogta. – Mondom, Boďa, le akarom vágatni a hajamat olyanra, mint a Josefin Bakeré. – Boďa a kezébe vette és megemelgette a hajamat, és kimeresztette a szemét: – Ezt a darab Osztrák-Magyar Manarchiát? Ezt az Én, Anna Czilágová, született Karlovicében, Morvaországbant? Soha! – Ezzel Boďa despektussal elhajította az ollót, leült, karba tette a kezét, kinézett az ablakon, és truccolt. – Mondom, Boďa úr, a Gruntorád doktor úr rövidre vágatta a csődöre sörényét, és farkát, nekem meg ezt a modern frizurát ajánlotta korpa ellen. – Boďa kitartott az álláspontja mellett: – Ezt a hajat levágni, az olyan, mintha az áldozáson kiköpném a szentelt ostyát! – Mondom, Boďa, aláírok magának egy tanúsítványt... – Hát csakis akkor – mondta Boďa, írószerszámot hozott, és ráírtam egy negyed ív papírra, mint az operáció előtt, hogy önként és felelősségem teljes tudatában levágatom a hajamat Boďa Červinka úrral. És Boďa, miután a levegőben lengetve megszárította a tanúsitványt, és gondosan eltette a briftasnijába, kibontotta a karinget, összehúzta az állam alatt, előrehajlította a fejemet, fogta az ollót, egy pillanatig habozott, ez volt az a pillanat, amikor az artista a cirkusz kupolájában valami veszélyes mutatványt végez, és pereg a dob, pereg... és Boďa két nyisszanattal levágta a hajam folyamait. Úgy megkönnyebbültem, hogy a mellemre billent a fejem, és megéreztem a tarkómon a légáramot. Boďa a forgószékre helyezte a hajamat, majd fogta a hajnyíró gépet, és körülnyírta a hajam indáit és a pajeszomat, aztán csipogott az ollója, Boďa hátralépett, és úgy nézte a fejemet, mint egy szobrász alkotás közben, és ollója rögtön koncentráltan dolgozott tovább. Ha fel akartam emelni a fejemet és titokban a tükörbe nézni, benyomta az államat a kulcscsontom közé, és dolgozott tovább, láttam, hogy ütközik ki rajta a veríték, fénylett az arca, és jamaikai rum, meggylikőr és konyak szaga áradt belőle, nem túl kellemes sörszagfelhővel együtt, aztán beszapganozott egy pamacsot, és szemmel tartott, ahánysszor csak meg akartam nézni magam a tükörben, lenyomta a a fejemet, de láttam, hogy öröm ömlik el az arcán, egy olyan lelkesült mosoly attól, hogy megy neki valami, aztán beszappanozta a~tarkómat, és kiborotválta a nyakamat, aztán bevizezte a hajamat, és levagdalta a borotvával, és hirtelen keserű lett a szám íze, és gyorsabban kezdett verni a szívem, most, amikor már késő volt, már nem lehetettt visszaragasztani a hajamat, magam előtt láttám. Fancint, amint ül este az irodában, és hármas redisztollal iniciálékat ír a sörgyári konyvekbe, és minden iniciálé köré indákat kanyarít, meg az én lant alakba csavarodó vörösesszőke hajamat, magam előtt láttam Francint, láttam, hogy vágja le kezét a hajamról Boďa Červinka, hogy vágja 1e a lilán fénylő neonfésűt, mert Francin soha többé nem fog a sötét szobában fésülni engem, sem a hajamban gyönyörködni, amibe még a Monarchia alatt szeretett bele, s ami miatt elvett... Lehunytam a szememet, és államat a mellemre szorítottam, egy darabig nyeldestem, Boďa kétszer megérintett, de nem volt erőm a tükörre emelni a szememet, Boďa finoman megfogta az államat, és felemelte a fejemet, aztán hátralépett, és olyan tapintatos volt, hogy elfordult... A tükörbeli forgószéken, állig fehér lepedőben, egy csinos fiatalember ült, de olyan pimasz arckifejezéssel, hogy én magam emeltem pofonra a kezemet. Boďa leoldozta a karinget, felegyenesedtem, a márványasztalkára támaszkodtam, és néztem magamat, és elszörnyedtem, mert a lelkemet vágta le rólam a Boďa, ez a Josefin Baker-frizura, ez én voltam, ez az én portrém volt; ezen a portrén mindenkinek ki kellett hogy bökje a szemit, mint a kocsirúd, ez az én új frizurám, Boďa már régen kirázta a karingből a legázolt és lekaszált hajszálakat, és könyörületesen megadta a lehetőséget, hogy beletörődjek saját magamba, hogy hozzászokjak saját magamhoz. Leültem, még mindig nem vettem le magamról a szememet. Boďa mögém tett egy kerek tükröt. Az előttem levő tükörben láttam a kerek tükröt, benne a tarkómat, egy kisfiúnyakat, amellyel visszafiatalodtam lánykoromba, de mégis nő maradtam, olyan, aki még képes kísérteni saját magát szív alakúra nyírott tarkójával. És egyáltalán, ez az egész új frizura egy pajzs benyomását keltette,egy olyan hajsapkáét, amilyen a Mefistofelesé volt, mikor a Martin-társulat a Faust-ot adta a színházunkban, azt a benyomást, hogy a frizurámat ugyanúgy le lehet venni, mint ahogy az imént a Gruntorád doktor úr vette le a bokámról a gipszkötést, úgy tapadt a fejemre a frizura, mint a gipszkötés a bokára... Felugrottam, csakhogy mivel hozzá voltaan szokva, hogy a hajam hátrahúzza a fejemet, majdnem orra buktam, és betörtem~a homlokommal Boďa tükrét, Fizettem, és mondtam Boďának, hogy jó nálam egy rekesz sörre, Boďa nevetett, és a kezét dörzsölte, az ő tagjaiba is erőt öntött ez a borbélyi tett. – Boďa – mondtam – ezt saját maga találta ki? – Boďa egész frizuraszériákat lapozott fel a borbélyhírekben, Lya de Putti frufrujától Josefin Baker bubikopfjáig... Kimentem, orkán zügott a fejem mellett, noha, szélcsend volt. Felpattantam a biciklire, Boďa kiszaladt utánam, és egg papírzsákban utánam hozta levágott hajamat, kezembe adta, jó két kilót nyomott ez a haj, mintha két kiló angolnát vettem volna. – Mondom, Boďa, rakja hátra a csomagtartóra, jó? – Boďa felemelte a csomagtartó rugóját, ráhelyezte a hajfolyamokat, és mikor wisszaengedte a rugót a hajamra, a fejemhez kaptam... aztán mentem a főutcán, néztem a járókelőket, láttam de Giorgi kéményseprő-mester urat, de nem ismert meg, kimentem a pályaudvarra, néztem a. vonatindulásokat, de nem vett észre senki, egészen másvalakinek gondoltak az emberek, pedig a biciklim meg a testem ugyanaz volt, mint a nyirbálás előtt, beletapostam a pedálba, és mentem vissza a főutcán, Svoboda úr péksége előtt ott állt Gruntorád doktor úr híntója, csak délután tudott sort keríteni a doktor úr a fazék tejeskávéra meg a kiskosár zsömlére, ami minden reggel várt rá, mire visszajött a falusi szülő nőitől és epegörcseitől, most kijött a doktor úr, a kocsis leugrott a bakról, ahol kezében a csődör gyeplőjével szundikált, Gruntorád doktor úr rám nézett, meghajoltam, és elmosolyodtam, de a doktor úr csak egy pillanatig habozott, aztán határozottan megrázta a fejét, felült a bakra, és elhajtott, miközben a kocsisa a plüsshuzatú ülésen terpeszkedett, átvágtam a téren a pestisoszlop mellett, mindenki úgy igézett rám, mintha először járnék a városban... a korzón a Katz cég rövidáru- és divatcikk-kereskedése előtt egy bulldog aludt, és fekete ruhás hölgykoszorú állt földig érő szoknyákban, a városszépítő egylet elnöknője kalauzolt ott alighanem valami zeneszerzőt, aki nagy, fekete kalapot viselt, mint egy szociáldemokrata. Egyszer én is így járkáltam ezzel a városszépítő egylettel a kövezet porát felszedő szoknyában, a Szent Egyed-templomban álltunk a bezárt oldalajtónál, és néztük a .kövezetet, ahol nem volt már semmi, csak egy emlék, hogy száz éve még látni lehetett annak a templomban elkövetett vérfürdőnek odaszáradt nyomát, melynek során a svédek és a szászok kiirtották az összes előlük odamenekülő polgárokat, aztán álltunk az egyetlen valóban szép és műemlékértékű Várkapunál, de nem a kaput néztük, hanem a kőhíd ívei alá összpontosítottuk a figyelmünket, ahol 1913-ban Kludský cirkuszi állatidomár az elefántjait fürdette, melyek jelenleg is az Elba vizében tapicskolnak, és spriccelik a hátukra a vizet az ormányukkal, mint egy slaggal, pontosan úgy, ahogy a városi múzeumban látni a fényképen, mert a városszépítő egylet elnöknője, Szépyné asszony, hála mindent megelevenítő fantáziájának, már csak azt látja városkánkból, ami nem látható benne. A városszépítő egylet tagjai most áthaladtak. a nagybecsű látogatóval a Havrdékhoz címzett vendéglő előtti árkád alatt, és megrendülve nézték a betonlapokból kirakott kövezetet, ahol egykor Nagy Frigyes megpihent. És mint városkánk legértékesebb emlékéhez, Szépyné asszony karonfogva a tér közepére vezette a zeneszerzőt, ahol két nyugdíjas ült a padon, állát mindkettő a botjára támasztva, és az elnöknő asszony pontosan ecsetelte és leírta azt a reneszánsz kutat, amely ott állt 1840-ig, amikor is lebontották, ám nagyon tévedne, aki, mint az a két ott ülő nyugdíjas, azt hinné, hogy a szépítő egylet őket nézi, hogyisne! Az elnökasszony mutogatott, és bár a nyugdíjasok orra előtt húzta ujjával a körvonalat, látta, amit ecsetelt, a gyönyörű díszeket, a homokkő girlandokat és féldomborműben azt a két angyalkát, aki a kúton volt, tehát városunk díszei ma is. Ah, Szépyné asszony, aki szeret mindent, ami már nincs, beleszerettem, mikor megismertem az életregényét, harminc éve beleszeretett a Nemzeti Színház tenoristájába, Šic úrba, az előadás után lehorgonyzott a hátsó kijáratnál, és amikor a tenorista kijött, és eldobta a cigarettacsikket, ő gombostűre tűzve ezüstdobozba zárta, mint egy drága ereklyét, és minthogy varrónő volt, egy egész álló napra varrnia kellett, hogy teljen orchideára, egy egész álló hétig varrnia kellett, hogy megvehesse a jegyét a páholyba, ahonnan mindig Šic úr lába elé dobta azt az egy egész álló napon át összevarrt orchideát, és mikor huszadszor dobta le így azt a szép virágot, megvárta a tenoristát, megszólította, és megmondta neki, hogy szereti. Šíc úr azt válaszolta, hogy nem szereti, mégpedig kizárólag azért, mert nem tetszik neki az a hosszú orra. A Szépyné asszony meg egy egész éven át varrt, és a pénzen levágatta Brünnben azt a hosszú orrát, és a saját karjából hozzávarratott az orrporcához egy izmot, abból idővel gyönyörű görög orrocskát csináltak neki az orvosok. És így történt, hogy a Szépyné aszony megint ott állt a Nemzeti Színház hátsó bejáratánál, és minthogy szép volt, beszédbe elegyedhetett a híres Šic tenorista úrral, ámde a tenorista éjszakai sétára hívta, és bevallotta neki, hogy csaknem egy éve keres már egy remegő, hosszú orrú, gyönyörű lányt, beleszeretett az orrába, és nem élhet nélküle. Szépyné asszony pedig bevallotta neki, hogy ő az a hosszú orrú lány, de levágatta azt az orrot a híres tenorista kedvéért, és kicserélte azzal az orral, amelyen a tenorista szeme éppen pihen. Šic úr pedig égnek emelte a karját, és felkiáltott: – Hová tette azt a gyönyörű orrot! Hogy tehetett ilyet! – És elrohant... Szépyné asszony rám nézett a reneszánsz kút mellől, égnek emelte a karját, és felkiáltott: – Hova tette azt agyőnyörű.hajat! Hogy tehetett ilyet! – És ujjal mutogatott városkánk nagybecsű wendégének, és én már tudtam, hagy hajam a városka műemlékei közé tartozik. Beletapostam a pedálba, a városszépítő egylet három nőtagja kölcsönvett három biciklit a Herceg hotel előtt, és utánam száguldottak, féltékenységűkben úgy taposták a pedált, hogy játszva megelőztek, és ujjal mutogattak rám: – Levágatta a haját! – És néhány biciklista, aki megismert, felháborodva utánam eredt, ők is megelöztek, és elibém köpdöstek, én meg mentem a biciklisták guruló sorfala között, dühödt pillantásaival korbácsolt mindenki, de énnekem ez erőt adott, karba tettem a kezem, és a kormányt elengedve mentem, a sörgyárba kíséret nélkül hajtottam be, a biciklisták már biciklijükkel a lábuk között álltak az iroda előtt, ahol fel volt írva : "Abol jó sört: mérnek. ott szép csak az élet", most kiszaladt Francin, nyomában a három városszépítő egyleti tag, és mindkét kezükkel rám mutogattak.
– Hol a hajad? – kérdezte Francin, remeggő kezében szorongatva a hármas redisztollat.
– Ott – mondtam, a falnak támasztottam a biciklit, felemeltem a csomagtartót, és átnyújtottam a két súlyos copfot. Francin a füle mögé dugta a tollat, meglatolgatta halott hajamat, és letette a padra. Aztán lekapcsolta pumpát a biciklim keretéről.
– Fel van pumpálva eléggé a belsőm – mondtam, szakértő mozdulattal tapogatva meg mindkét pneumatikát.
De Francin kicsavarta a pumpából a gumicsövet.
– A pumpával sincs semmi baj – mondtam értetlenül.
Francin hozzám ugrott hirtelen, a térdére fektetett, felhajtotta a szoknyámat, és csépelte a fenekemet, én pedig megdermedtem, van-e rajtam tiszta fehérnemű, megmosakodtam-e? És ki vagyok-e eléggé takarva? Francin csak csépelt, és a biciklisták elégedetten bólogattak, és a városszépítő egylet három nőtagja úgy nézett rám, mintha megrendelésre kapnák ezt az elégtételt.
Francin a lábamra állított, lehúztam a szoknyámat, és szép volt Francin, orrcimpái ugyanúgy remegtek, mint amikor a megbokorosodott lovakat törte be.
– Szóval, kislány – mondta – Új életet kezdünk.
Lehajolt, felvette a földről a hármas redisztollat, visszacsavarta a gumicsövet a pumpába, és visszanyomta a pumpát a bicilllivázon levő villába.
Fogtam a pumpát, felmutattam a biciklistáknak, és így szóltam:
– Ezt a biciklipumpát a Runkas cégnél vettem a Boleslavi utcában.
 


 
Bohumil Hrabal
 
Az első világháború évében, 1914. március 28-án született Brnóban. A háború után, 1920-ban szülei a Podébrady fürdőhelytől tíz kilométerre levő Nymburkba költöztek, s így ez a kisváros lett ifjúságának színtere. Itt járta ki a gimnáziumot is, majd az érettségi után a prágai Károly Egyetem jogi karára iratkozott be. A német hegszállás miatt azonban tanulmányai félbeszakadtak. A háború alatt egy ideig Nymburkban volt jegyzőgyakornok, aztán egy fogyasztási szövetkezet raktárosa, végül 1942-ben a vasúthoz szegődött. Krampácsolással kezdte vasutas-pályafutását, majd előlépett a szemaformester helyettesévé, később távírásszá, végül forgalmistaként fejezte be 1946-ban egy Nynmburk közeli kis állomáson. Közben folytatta jogi tanulmányait, megszerezte a doktorátust, de a jogi pályához továbbra is hűtlen maradt. Egy ideig a biztosítási szakmában dolgozott hivatalnokként, majd egy drogista cég ügynöke lett. 1948 után őrá hárult az általa képviselt cég felszámolása. Ezután a kladnói kohóknál jelentkezett munkára, ahol is egy könnyebb sebesüléséig, 1954-ig dolgozott segédmunkásként. Prágába visszatérve 1958-ig a Spálená utcai papír- és hulladékgyűjtő telep dolgozója volt, majd az S. K. Neumann színház díszletmunkása. Első kötete (Perlička na dnĕ – Gyöngy a mélyben) 1963-ban látott napvilágot, a Csehszlovák Írószövetség könyvkiadójánál, s elnyerte a kiadó évi irodalmi díját. Utána gyors egymásutánban, öt év alatt még további nyolc kötete jelent meg.
Életének helyszíneit és azok alakjait a magyar olvasók is jól ismerhetik már nálunk is megjelent kisregényeiből és elbeszéléseiből. Ezeknek az írásoknak java része még akkor frissiben született, amikor éppen azokon a helyszíneken élt, vagy nem sokkal később, s amikor 1963-ban megnyílt előtte a publikálás lehetősége, egy-egy újabb kötet kiadásához tulajdonképpen nem tett egyebet, mint hogy egyre mélyebben nyúlt a fiókba – miként ő maga vallotta.
Ez a szülei emlékét idéző kisregénye 1977-ben jelent meg, de ez is a már jóval korábban megírt művei közül való.