ERICH KÄSTNER

EMIL ÉS A HÁROM IKER

Fordította:
Borbás Mária


TARTALOM

ELŐSZÓ BEAVATATLANOK RÉSZÉRE
ELŐSZÓ SZAKEMBEREK RÉSZÉRE
ÉS MOST BESZÉLJEN TÍZ KÉP

Első fejezet
JESCHKE TÖRZSŐRMESTER KÉRÉSE


Második fejezet
LEVÉL BERLINBŐL - LEVÉL BERLINBE


Harmadik fejezet
EMIL FELKEREKEDIK


Negyedik fejezet
A KORMORÁN VILLA


Ötödik fejezet
TALÁLKOZÁS A TENGERBEN


Hatodik fejezet
GUSZTÁV MEG A FIZIKA


Hetedik fejezet
VARIETÉ KORLSBÜTTELBEN

Nyolcadik fejezet
FELBUKKAN A HARMADIK IKER


Kilencedik fejezet
DETEKTÍVEK EGYMÁS KÖZÖTT


Tizedik fejezet
KALAND VÍZEN ÉS SZÁRAZON


Tizenegyedik fejezet
ÚTLEVÉLVIZSGÁLAT


Tizenkettedik fejezet
HAZATÉR A KAPITÁNY


Tizenharmadik fejezet
A KÖVETKEZŐ LÉPÉSEK


Tizennegyedik fejezet
KOMOLY BESZÉLGETÉS


Tizenötödik fejezet
VÉGE AZ ELŐADÁSNAK





ELŐSZÓ BEAVATATLANOK RÉSZÉRE

Egész csomó gyerek olvasta az Emil és a detektívek című könyvet. És egész csomó gyerek nem olvasta. Az előzőket az egyszerűség kedvéért ezentúl "szakemberek" néven fogom említeni, az utóbbi csoporthoz tartozók pedig a "beavatatlanok". Ez a felosztás már csak azért is ajánlatos, mert mindkét csoport részére külön előszót írtam.

- Rend a lelke mindennek - jelentette ki Károly bácsi, és az utolsó tányért is a falhoz csapta.

Mondhat akárki akármit: kell az a két előszó. Ellenkező esetben ugyanis olyasmi fordulhat elő, hogy Ravaszdi úr hazaállít a második kötettel, gyermekei azonban, a kis Ravaszdik, jogos felháborodással támadnak rá: - De hiszen mi még az első részt se olvastuk! - Mire Ravaszdi úr szépen visszacsomagolja a könyvet, elbattyog vele a könyvesboltba, és azt mondja a kereskedőnek: - Végtelenül sajnálom, uram, az üzletből nem lesz semmi. Hisz ez a második kötet!

Mélyen tisztelt beavatatlanok! Ünnepélyesen közlöm, hogy aki netán nem olvasta az első kötetet, az is elolvashatja a másodikat bátran - minden szavát meg fogja érteni. E tekintetben nyugodtan rám bízhatjátok magatokat. Ami Emil Tischbeint és ügyes-bajos dolgait illeti, az Elba bármelyik partján a legdörzsöltebb szakemberek közé sorolhatom magam.

Erről jut egyébként eszembe, hogy végtére el is mondhatnám röviden, miről szól az első kötet. Mondjam? Na jó.

Előbb azonban felkérem a tisztelt szakembereket, lapozzanak tovább, és kezdjék az olvasást a második előszóval. Mert amit most elmesélek, az nekik már rég a könyökükön jön ki.

Mélyen tisztelt szakemberek! Szíves elnézéseteket kérem egy kis időre. Viszonthallásra a második előszóban! Jelszó: Emil.

Az első kötet arról szól, hogyan utazott Emil Tischbein, a neustadti reálgimnázium tanulója életében először Berlinbe.

Emil száznegyven márkát vitt Berlinben élő nagyanyjának. Csakhogy elaludt a vonaton, és közben a pénzét ellopták. Emil egy Grundeis nevezetű, keménykalapos férfit gyanúsított. Tudni persze nem tudta, hogy valóban Grundeis úr volt-e a tolvaj. Meg aztán mire Emil felébredt, Grundeis úr eltűnt a fülkéből. Gondolhatjátok, mennyire kétségbeesett a gyerek. A vonat megállt az Állatkert pályaudvaron. Emil kinézett az ablakon, megpillantott egy keménykalapos férfit, aztán rohant, mint az eszeveszett, bőröndöstül, virágcsokrostul a fekete tökfödő után. Pedig neki a Friedrichstrasse pályaudvaron kellett volna leszállnia!

Szép kis tészta! A tökfödő alatt valóban Grundeis úr sétafikált! Emil a nyomába szegődött. A keménykalapos villamosra szállt. Emil, mint a villám, fel a pótkocsira. És a neustadti kisdiák egy árva picula nélkül furikázott a vadidegen, irdatlan Berlinben. Futott a száznegyven márkája után, pedig még azt sem tudta biztosan, csakugyan Grundeis úr volt-e a tolvaj.

Ezenközben a nagymama és Emil unokahúga, Pony Heimbold, becenevén Kalapocska, a Friedrichstrasse pályaudvaron várt, várt, várakozott. Befutott a neustadti vonat. Csak épp Emil nem szállt le róla! Sehogy sem értették a dolgot. Nagy sokára gondterhelten hazabaktattak. Illetve csak a nagymama baktatott, mivel Pony kerékpáron karikázott a baktató nagymama mellett.

A Kaiser fasor és a Trautenau utca sarkán Grundeis úr leszállt a villamosról, és letelepedett a Josty kávéház teraszán.

(Arról természetesen halvány fogalma sem volt, hogy valaki a nyomában van.)

Leszállt Emil is, és elbújt egy újságosbódé mögött. Ott megszólította egy berlini gyerek. Emil pedig elmesélte neki a történteket. A fiút dudás Gusztávnak hívták. A nadrágzsebében ugyanis egy autódudát hordott.

Gusztáv ezután harsány dudaszóval végigszáguldott a környéken, és riasztotta barátait. Hamarosan vissza is tért velük Emilhez. Haditanácsot tartottak. Összeadták a zsebpénzüket. Készültségi szolgálatot, telefonközpontot és egyéb fontos alosztályokat alapítottak.

Amikor pedig a mit sem sejtő Grundeis úr alaposan jóllakott a kávéház teraszán, és taxiba vágta magát, Emil és a "detektívek" egy másik taxiban követték.

Grundeis úr a Nollendorf téren, a Hotel Kreidben bérelt szobát. Emil és barátai a szemközti mozi udvarát nevezték ki főhadiszállásnak. Gusztáv követte a keménykalapos férfit, és egy napra beállt a szállodába liftesfiúnak. Így tudták meg a detektívek, hogy Grundeis úr másnap reggel nyolc órakor óhajt fölkelni.

Bizony! És másnap, amikor reggel nyolc órakor Grundeis úr az ablakhoz lépett, a Nollendorf téren százával nyüzsögtek a gyerekek!

Nem akarom hosszúra nyújtani a történetet. Minden talpraesett gyerek kiszámíthatja, hogyan zajlott le a nagy hajsza. Csak annyit fűzök hozzá, hogy Grundeis úr valóban tolvaj volt, és nemcsak Grundeisnek hívták: volt még vagy fél tucat vezetékneve. Jobb bűnözőknél ez ugyanis így szokás.

Hát igen. És ha Emil nem hordott volna magánál gombostűt, Lurje felügyelő úr valószínűleg nem is tudta volna visszaadni a száznegyven márkáját. Az ezermárkás jutalomról nem is beszélve. Ne emlegessük továbbá Ferdeképű Károly nagyherceg szobrát, sem pedig azt, hogy hogyan tett szert egy szép napon harcsabajuszra és vörös orra. Idő hiányában nem térünk rá Jeschke őrmester dolgára sem, aki tizenkét ló húzta vonaton kergette Emilt. Hallgatok arról is, hogyan jött végül Emil édesanyja Berlinbe.

Végtére is, férfiember tudjon hallgatni, ha kell.

Csak még annyit, hogy a legeslegvégén Emil nagymamája ennyit mondott:

- Pénzt az ember postautalványon küldjön.

Ebből is látszik, milyen okos, idős hölgy volt. Nemcsak volt: még most is az. Hamarosan megismeritek. Előbb azonban essünk túl a szakemberek használatára szánt előszón.

Jöjjenek tehát a szakemberek!



ELŐSZÓ SZAKEMBEREK RÉSZÉRE

Két esztendővel azután, hogy Emil kalandja történt Grundeis úrral, módfelett különös élményben volt részem a Kaiser fasornak és a Trautenau utcának azon a bizonyos sarkán.

Voltaképp Steglitzbe indultam a 117-es villamossal. Nem mintha holmi különösebb dolgom lett volna Steglitzben. Egyszerűen csak szeretek ismeretlen városrészekben mászkálni, ahol engem sem ismer senki. Olyankor külföldön érzem magam. És ha már nagyon elborít a magány, az elhagyatottság, fogom magam, gyorsan hazavillamosozom, és otthon nagy kedélyesen jót kávézom.

Én már csak ilyen vagyok.

Ám a sors könyvében úgy volt megírva, hogy aznapi steglitzi világutazásomból nem lett semmi. Amikor ugyanis jött a villamos, és fékezett, és én már épp készültem felkapaszkodni az első kocsira, egy különös férfiú szállt le onnan. Fekete keménykalapot hordott, és úgy nézett körül, mint akinek nem éppen habfehér a lelkiismerete. Elszelelt a villamos mellett, és átvágott az úttesten, egyenesen a Josty kávéházhoz. Elgondolkodva néztem utána.

- Felszáll, uram? - érdeklődött a kalauz.

- Bátorkodom - feleltem.

- Hát akkor lesz szíves egy kicsikét igyekezni! - horkant rám a kalauz.

Én azonban egy kicsikét sem igyekeztem, hanem csak álltam, mint aki sóbálvánnyá változott, és lenyűgözve bámultam a pótkocsira.

A pótkocsiról ugyanis épp egy gyerek kászálódott le. Bőröndöt cipelt, a másik kezében selyempapírba burkolt virágcsokrot, és óvatosan körülkémlelt. Aztán a sarki újságosbódé mögé hurcolta a bőröndjét, letette, és szemügyre vette a környezetet.

A kalauz még akkor is várt rám.

- Az én türelmem se végtelen - jelentette ki aztán. - Aki jön, jön, aki nem jön, marad! - Így szólván meghúzta a csengőt, és a 117-es villamos becses személyem nélkül döcögött el Steglitz felé.

A keménykalapos úr helyet foglalt a kávéház teraszán, és eszmecserébe bonyolódott egy pincérrel. A gyerek óvatosan kikukucskált az újságosbódé mögül; egy pillanatra sem vesztette szem elől a férfit.

Én meg csak álltam, akár a sóbálvány. Mellesleg meg tudná mondani valaki, milyen is az a sóbálvány? Én ugyanis még eggyel se találkoztam.

Ez már valóságos csuda! Két esztendeje Grundeis úr és Emil Tischbein szakasztott ugyanezen a sarkon szállt le a villamosról. És most pontról pontra megismétlődik az egész história? Itt valami tévedés lesz.

Megdörzsöltem a szememet, és megint csak a Josty kávéház felé pislantottam. Hanem a keménykalapos akkor is ott üldögélt. A gyerek meg az újságosbódé mögött fáradtan letelepedett a bőröndjére, és elkámpicsorodott képet vágott.

"Az lesz a legokosabb - gondoltam -, ha odamegyek a sráchoz, és megkérdezem, mit jelentsen ez az egész. És ha azt meséli, hogy ellopták száznegyven márkáját, istenuccse, felmászom az első fára!"

Odamentem tehát a bőröndön üldögélő gyerekhez, és megszólítottam:

- Szervusz, öcsi! Mi a hézag?

Hanem az láthatólag nemcsak a bőröndjén ült, hanem a fülén is. Egy szó nem sok, annyit se válaszolt, csak nézte meredten a kávéházat.

- Nem lopták el véletlenül száznegyven márkádat? - érdeklődtem.

Erre felpillant, biccent és rávágja:

- De igen. Az a csirkefogó ott a teraszon, az a tettes.

Már éppen csóváltam volna a fejemet, hogy aztán, szavamhoz híven, nekiveselkedjem a legközelebbi fának, amikor vad dudaszó harsant. Rémülten néztünk hátra. Mögöttünk nem autó állt, hanem egy gyerek, és jót nevetett rajtunk.

- Hát te mit keresel itt? - támadtam rá.

Erre még egyet dudált, és kijelentette:

- A nevem Gusztáv.

Azt se tudtam, köpjek-e vagy nyeljek. Ez aztán a cifra móka! Biztos, hogy ébren vagyok?!

Ekkor futva közeledik a Trautenau utca felől egy férfi, vadul hadonászik, odaplántálja magát elém, és rám üvölt:

- Lesz szíves azonnal odébbállni?! Ne avatkozzék a mások dolgába! Tönkreteszi az egész forgatást!

- Miféle forgatásról beszél? - tudakoltam kíváncsian.

- Magának sincs valami villámgyors felfogása! - háborgott az ürge.

- Születési hiba - mentegetőztem.

A két gyerek nevetett. Dudás Gusztáv felvilágosított:

- Tudja, bácsi, mi itt filmet forgatunk!

- Hát persze - mondta rá a bőröndön üldögélő fiú. - Az Emil-filmet. És én játszom Emilt.

- Na, lesz szíves most már lekopni rólunk? - nógatott a filmes ürge. - Utóvégre nem lopjuk a filmszalagot.

- Elnézést a zavarásért - mondtam erre én. És továbbálltam. Az ürge odarohant egy hatalmas autóhoz, amire filmfelvevő gépet szereltek (ott állt mellette az operatőr is), és nekiállt megint a forgatásnak.

Elgondolkodva ballagtam el a Nikolsburger térre, és letelepedtem egy padra. Sokáig üldögéltem, és bambán bámultam magam elé. Pedig hát tudtam én, megmondták, hogy Emil és a detektívek kalandjait megfilmesítik. Csak valahogy kiment a fejemből. No meg ha az ember két esztendő elteltével újra átél egy ilyen történetet, bőrönddel, virágcsokorral, dudával, keménykalappal - nem csoda, ha bámultában szinte golyózik a szeme...

Egyszer csak odaül mellém egy hórihorgas úriember. Idősebb volt nálam, csíptetőt viselt az orrán, és mosolyogva nézett le rám.

Egy darabig csak mosolygott, mosolygott, aztán megszólalt:

- Bolond egy dolog, igaz? Az ember úgy érzi, valóságot él át. Pedig csak utánzat. - Aztán még valami olyasmit mondott, ha jól emlékszem, hogy a művészet koholt valóság. De nem rossz szándékkal mondta. Egy darabig társalogtunk még mindenféle bölcs dologról. Amikor végképp kifogytunk a magasröptű gondolatokból, a csiptetős úriember ezt mondta:

- Ezen a békés padon zajlik le majd később a detektívek haditanácsa.

- Honnan tudja? Ön is filmes netán?

Nevetett.

- Nem. Másról van szó. Én a fiamra várok. Szakértőnek hívták meg a forgatáshoz. Annak idején ugyanis a valódi detektívek közé tartozott.

Erre felneszeltem, és alaposabban szemügyre vettem szomszédomat.

- Engedje meg, hogy megpróbáljam kitalálni, kicsoda ön.

- Megengedem - bólintott derűsen.

- Ön Haberland igazságügyi tanácsos, a Professzor édesapja!

- Eltalálta! - kiáltott fel szomszédom. - De hát honnan tudja? Talán olvasta az Emil és a detektívek című könyvet?

- Nem - ráztam meg a fejemet. - Én írtam.

Az igazságügyi tanácsos szörnyen megörült ennek. És néhány perc múlva már úgy beszélgettünk, mintha padtársak lettünk volna a gimnáziumban. A nagy beszélgetésben észre sem vettük az idő múlását. Egyszer csak ott állt a padunk előtt egy gimnazista fiú, és megemelte a diáksapkáját.

- Hát megjöttél, fiam - mondta Haberland igazságügyi tanácsos.

Első pillantásra felismertem a Professzort. Pedig nőtt ám az elmúlt idő alatt. Nem sokat, de valamelyest. Kezet nyújtottam.

- Hiszen ez Kästner úr! - álmélkodott.

- Az bizony! - mondtam én. - Nos, hogy tetszik a kalandjaitokról készült film?

A Professzor megigazgatta szemüvegét.

- Iparkodnak, iparkodnak. Ez tagadhatatlan. Csakhogy egy ilyen filmet gyerekeknek kellene írni is, forgatni is. Felnőtteknek nincs itt semmi keresnivalójuk.

Apja, az igazságügyi tanácsos nevetett.

- Még most is Professzornak szólítják. Pedig már rég megérdemelné a "titkos tanácsos" címet.

Ezek után a Professzor letelepedett kettőnk közé, és beszámolt a barátairól. Gusztáv a dudához azóta motorkerékpárt is kapott. A kis Kedd szülei meg kiköltöztek Dahlembe. De a fiú azért most is gyakran bejár a városba, mert hiányoznak neki a régi haverok. Mesélt Bleuerről meg a Mittenzwey testvérekről, Traugottról és Zerlettről. Rengeteg érdekes újságról értesültem. És az az utálatos Petzold mindmáig éppolyan agyafúrt, undok fráter, mint amilyen két esztendeje volt. Csak mérge van vele mindig mindenkinek.

- És képzelje el! - folytatta. - Időközben háztulajdonos lettem! Ehhez mit szól? - Kihúzta magát, és iszonyú büszke képet vágott.

- Kis híján háromszor annyi idős vagyok, mint te - mondtam -, de háztulajdonos még nem lettem. Hát te hogy csináltad?

- Örökölt - magyarázta az igazságügyi tanácsos. - Egy elhalálozott dédnagynénitől.

- A ház a Keleti-tenger partján épült - mesélte boldogan a Professzor. - És nyárra meghívom Emilt meg a detektíveket. - Kicsit hallgatott. - Mármint ha a szüleim megengedik.

Az igazságügyi tanácsos a fiára sandított. Roppant humoros látvány volt, amint a szemüvegük mögül így méregették egymást.

- Ahogy én a te tisztelt szüleid ismerem - szólalt meg végül a tanácsos -, nemigen merészelnek ellenvetéssel élni. A ház a tied. Én csak a gyámod vagyok.

- Rendben! - vágta rá a Professzor. - És ha egyszer megházasodom, és gyerekem lesz, éppúgy bánok majd vele, mint te énvelem.

- Feltéve, hogy olyan példás gyereked lesz, mint az apádnak - mondta Haberland tanácsos.

A fiú az apjához simult.

- Kösz.

És ezzel az ügy el volt intézve. Felálltunk, és hármasban elballagtunk a Kaiser fasor felé. A Josty kávéház teraszán ott állt a Grundeis urat alakító színész. Levette keménykalapját, és zsebkendővel törölgette a homlokát. Szemben vele állt a rendező, az operatőr meg az az ürge, aki az imént az újságosbódénál úgy legorombított.

- Nem bírom tovább! - siránkozott a Grundeis urat alakító színész. - Hisz ettől epebajt lehet kapni! Két tojás pohárban! Ezt írja elő a forgatókönyv! Két tojást! Ennyit, és nem többet! Én meg már befaltam nyolcat, és nektek még most se jó a jelenet!

- Végtelenül sajnálom - közölte a rendező. - A jelenetet meg kell ismételnünk, kedvesem.

A színész fejébe csapta keménykalapját, elkeseredett pillantással hívta tanúul az eget, intett a pincérnek, és tragikus hangon odanyögte:

- Főúr, kérek még két tojást pohárban!

A pincér felírta a rendelést, és megcsóválta a fejét.

- Ez aztán drága film lesz! - És imigyen szólva távozott.



ÉS MOST BESZÉLJEN TÍZ KÉP


Egy: Emil személyesen

Itt áll megint előttünk! Két esztendeje múlt, hogy utoljára láttuk. Azóta jócskán megnőtt. És új sötétkék ünneplő öltönye van. Persze hosszú nadrággal! De ha a gyerek ilyen iramban nő tovább, a nadrágot jövőre már csak rövidnadrágnak viselheti. Emil egyébként nemigen változott. Ma is szakasztott olyan mintagyerek, mint annak idején. Anyját éppannyira szereti, mint régen. És néha, amikor kettesben üldögélnek, Emil türelmetlenül mondja:

- Remélhetőleg hamarosan sok pénzt fogok keresni. És akkor nem engedlek tovább dolgozni.

Anyja ilyenkor nevetve válaszol:

- Nagyszerű! Akkor majd legyeket fogdosok!

Ketto: Jeschke törzsormester

A cím nem tévedés. A neustadti Jeschke őrmestert időközben törzsőrmesterré léptették elő. A bemázolt emlékmű ügye réges-rég feledésbe merült. Mi több: a törzsőrmester úr időnként, ha éppen szabadnapos, kávézni megy Tischbeinékhez. Előzőleg Wirth péknél jókora tálca süteményt vásárol. Wirthné pedig, aki régóta Tischbeinnéhez jár hajat mosatni-berakatni, épp a minap így szólt férjeurához, Wirth pékmesterhez:

- Te Oszkár, nem tűnt fel neked valami?

És amikor a pékmester erre a fejét rázta, Wirthné felsóhajtott:

- Még szerencse, hogy már feltalálták a puskaport!

Három: A Professzor öröksége

Ez volna hát a ház, amelyet a Professzor a dédnagynénikéjétől örökölt. Korlsbüttelben épült, a Keleti-tenger partján. Valahol Travemünde és Zinnowitz között.

A megboldogult dédnagynéni életében szenvedélyesen kertészkedett. Az emeletes ház kertje valóságos látványosság. Egészen közel van a strand. Fürdőruhában is le lehet menni. Három perc séta a félhomályos, zöld égerligetben - és már ott is áll az ember a homokdűnéken. Előtte a végtelen Keleti-tenger.

A fahíd, a parti gőzösök kikötője kis híján a látóhatárig nyúlik.

Négy: Gusztáv meg a dudája

Hallottatok az egyszeri emberről, aki talált egy gombot, és kabátot csináltatott hozzá? Hasonlóformán esett Gusztávval is a dolog. Kezdetben csak dudája volt. Aztán addig nyaggatta az apját, amíg egy motorkerékpárt sikerült kikönyörögnie. Ne gondoljatok persze holmi nehéz túragépre - Gusztáv motorjához nem kell jogosítvány. A szomszédság még így is sokallja az éktelen lármát, amit Gusztáv meg a motor csap, együttes erővel. Amikor Gusztáv melegítőbe bújik, nyeregbe pattan, és éktelen robajjal befordul a sarkon, bárki azt hinné: a motoros Grand Prix első helyezettje közeledik. A házi feladat eközben békésen nyugszik.

- Ugyan kérem - mondja erre Gusztáv -, valahogy majd csak átcsúszok. Én vagyok az osztályban az utolsó előtti. Nekem ez bőven elég.

Öt: Kalapocska kisasszony

Amikor egy fiú tizennégy esztendős lesz, akkor még javában a gyerekkort tapodja, legfeljebb istentelen kamasz. Ha azonban egy kislány éri el ezt a kort, egy csapásra ifjú hölgy lesz belőle. Jaj annak, aki megmosolyogja őkisasszonyságát! Vagy ha ne adj isten ilyesmit merészel mondani:

- Ugyan, mit vágsz fel, te csitri! - Merjen csak valaki ilyen kijelentésre vetemedni, rögtön megtudja, hol lakik a jóisten. Pony Heimbold, avagy Kalapocska az elmúlt két esztendő folyamán nem lett éppenséggel nagy majom. Annál ő sokkal derekabb ember. Csakhogy: kisebb korában félig-meddig fiú volt. Most pedig félig-meddig süldő lány. Nagyanyja sűrűn mondogatja:

- Ne siettesd az időt, édes gyermekem, ne siettesd! Így is elég hamar lesz belőled vén szatyor.

Hat: a vonat-hajó

Láttatok már vonatszállító kompot? Sassnitzban? Vagy Warnemündében? Esetleg Stralsundban?

Nem akármilyen alkalmatosság! Behúz egészen a pályaudvarig, kitátja a száját, és egyszer csak elnyeli a vonatot. És a hasában a vonattal átszeli a Keleti-tengert. Egészen Dániáig vagy Rügen szigetéig, netán Svédországig.

Ott kiköt, a vonat kigördül a hajó gyomrából, és mintha mi sem történt volna, tovább zakatol a szárazföldön. Finom dolog, mi? Vonaton utazni kellemes. Gőzhajón még kellemesebb. Hát akkor milyen kellemes lehet vonattal hajókázni?!

Hét: the three Byrons

The three Byrons, azaz a három Byron fontos szerepet játszik történetünkben. Varietéműsorokban lépnek fel, mivel foglalkozásukra nézve artisták.

Az egyik Byron az apa, a másik kettő a fia. Név szerint Mackie és Jackie. Ikrek: csakhogy Jackie nagyobb, mint Mackie. És Byron papát ez igencsak bosszantja. De hát az ég szerelmére: mit tehet erről szegény Jackie? Ő csak nő, nő, növekszik. Más kisfiú örül, ha megnő. Jackie Byronnak ez a tragédiája.

Nyolc: egy régi ismeros

A képen egy pikolót láttok. Hogy micsoda az a pikoló? Kiskorú szállodai alkalmazott, akiből valamikor majd pincér lesz. Netán főpincér. Avagy fogadóportás. Egyelőre még pikoló, és a szálloda éttermében segédkezik a terítésnél meg a leszedésnél.

Fárasztó munka a pikolóé. De azért hébe-hóba akad egypár szabad órája. Ilyenkor leszalad a strandra, és kiúszik a homokzátonyig. Vagy felmászik az óriási fogkrémreklámra, a gumitubusra. Néha pedig előfordul, hogy régi berlini ismerősökkel találkozik, és a régi szép időkre emlékezik.

Kilenc: Burnot kapitány úr

Ezer méterre szél ellen meglátszik rajta, hogy vén tengeri fóka. A kapitány egy kereskedelmi gőzös tulajdonosa, és a Keleti-tengeren ladikázik. Olykor fát szállít. Máskor szenet. Avagy svéd vasércet. Néha pedig a soknál is több rumot. Az ilyesmi persze előfordul. Tengeri szélben megszomjazik az ember. Burnot kapitánynak Korlsbüttelben van egy kis háza. A kikötőben pedig ott horgonyoz derék vitorlása. És hogy el ne felejtsem: a pikoló az unokaöccse. Hiába: a világon több rokon szaladgál, mint képzelnétek.

Tíz: sziget, pálmával

Nem messze a parttól van a Keleti-tengeren egy irinyó-pirinyó sziget. Hajdanában egy tréfás kedvű halász egy cserepes pálmát vitt át csónakon a szigetre, és elültette a homokba. És most ott tengődik Afrika szülötte észak homokján, és nem állíthatom, hogy valami sudár pálmafává fejlődött volna. Még a kutyának is megesne rajta a szíve, ha ugyan volna a szigeten kutya. Csakhogy a sziget lakatlan. Először is: nincs ott más, csak homok. Másodszor pedig olyan picike, hogy el sem férne rajta senki. Ha az ember álmában legurul, teszem azt, az ágyról, belepottyanna a tengerbe.

Most pedig kezdődjön végre a történet.



Első fejezet
JESCHKE TÖRZSŐRMESTER KÉRÉSE

Jeschke törzsőrmester úr délután nem volt szolgálatban. Látványos süteménycsomaggal állított be Tischbeinékhez. Emil anyja kávét főzött. Valódi karlsbadi pótkávéból! És most körülülik hárman a kerek asztalt a tiszta szobában, és hatalmas étvágyról tesznek tanúbizonyságot. A jókora süteményestál lassan kiürül. Emil már szuszogni is alig bír. Jeschke törzsőrmester úr pedig arról mesél, hogy a neustadti polgármester meg akarja szüntetni az ósdi lóvasutat, és valódi villamost akar létesíteni helyette. Az egész már csak pénzkérdés.

- Mért nem mindjárt földalatti vasutat? - tudakolja Emil. - Ha a lóvasutunk eltűnik, Neustadt feleolyan szép sem lesz. Villamos végtére mindenhol van.

- Ha az egész csak pénzkérdés - vélte Emil anyja -, Neustadtban még az ítélet napján is lóvasút fog közlekedni.

Emil megnyugodva nyúlt az utolsó almás rétes után, és megtette kötelességét.

A törzsőrmester udvariasan megkérdezte, rágyújthat-e.

- Mi sem természetesebb, Jeschke úr! - felelte Tischbeinné. Mire a vendég bőrtokból óriási fekete szivart halászott ki, rágyújtott, és sűrű, kékesszürke füstfellegekbe burkolózott.

Tischbeinné felállt, leszedte az edényt, kivitte a konyhába, visszatérve pedig bejelentette, hogy leszalad az illatszerboltba kátrányszappanért. Egy óra múlva ugyanis Homburgné jön hajat mosatni.

Emil felugrott, és gyorsan lenyelte az utolsó falatot.

- Maradj csak, fiacskám - mondta az anyja. - Majd én lemegyek.

Emil szótlanul bámult rá.

Jeschke törzsőrmester Tischbeinnére pillantott, ez alkalomból kicsit nagyot nyelt a szivarfüstből, és elfogta a köhögés. Amikor a roham csillapodott, Jeschke törzsőrmester megszólalt:

- Beszélni szeretnék veled, Emil. Mint férfi a férfival.

Odakint becsukódott az előszobaajtó. Tischbeinné távozott.

- Kérem - mondta Emil. - Ahogy óhajtja. Csak azt nem értem, miért szaladt el anyám. A beszerzés ugyanis az én hatáskörömbe tartozik.

A törzsőrmester a hamutartóra helyezte a szivarját, lábát keresztbe vetette, és a szivar végéről lecsippentette a hamut. (Mellesleg szólva, nem is volt rajta hamu.)

- Anyád talán azért ment el - szólalt meg nagy sokára Jeschke úr -, hogy mi nyugodtan beszélgethessünk. - Aztán zavartan a mennyezetre pillantott.

Emil követte a pillantását. De a mennyezeten nem volt semmi látnivaló.

A törzsőrmester megint felvette a szivart, és minden átmenet nélkül megkérdezte:

- Voltaképpen nagyon ellenszenves vagyok neked?

Emil kis híján leesett a székről.

- De hát hogy gondol ilyet? Micsoda nevetséges kérdés, Jeschke úr! - Elgondolkodott. - Régebben nagyon féltem magától, az igaz.

A törzsőrmester nevetett.

- Az emlékmű miatt?

A gyerek bólintott.

- Iskolás korunkban mi is elkövettünk efféle huncutságokat.

- Jeschke úr is? - bámult rá Emil. - Személyesen?

- A lehető legszemélyesebben! - bólogatott a rendőrség oszlopa.

- Akkor nagyon is rokonszenves! - jelentette ki Emil.

Jeschke úrnak ez szemmel láthatólag jólesett. Aztán így szólt:

- Valami fontosat szeretnék kérdezni tőled. Édesanyáddal már vasárnap beszélgettünk erről. Ő azonban azt mondta, tőled függ a dolog. Ha neked nem tetszik, nem lesz belőle semmi.

- Aha! - bólintott Emil. Egy darabig törte a fejét. Aztán megszólalt: - Ne haragudjon, de egy árva szót sem értek az egészből.

Jeschke törzsőrmester úr a szivarját tanulmányozta. És mert a szivar időközben kialudt, a törzsőrmester természetesen újból rágyújtott. Csak azután szólalt meg:

- Nehéz ám egy ilyen nagy fiúval ilyesmiről beszélni. Emlékszel még az édesapádra?

- Alig. Ötéves voltam, amikor meghalt.

A törzsőrmester bólintott. Aztán elhadarta:

- Én ugyanis szeretném feleségül venni az édesanyádat! - Ezután hosszasan köhögött. Mire nagy nehezen magához tért, folytatta: - Áthelyeztetem magam irodai szolgálatra. Később még felügyelő is lehetek. A vizsgát egész biztosan leteszem. Nem jártam ugyan reálgimnáziumba, de azért nem ejtettek a fejemre. A felügyelők egész szép fizetést kapnak. Ha kedved van, akár tovább is tanulhatsz.

Emil összesöpörgette a kenyérmorzsákat a virágos abroszon.

- Ha nem akarod, természetesen nem veszem el - mondta a törzsőrmester.

A gyerek felállt, és az ablakhoz lépett. Kinézett az utcára. Aztán visszafordult, és halkan megszólalt:

- Előbb meg kell szoknom a gondolatot, Jeschke úr.

- Mi sem természetesebb! - válaszolt a férfi.

Emil megint kinézett az ablakon.

"Nem így képzeltem én ezt - gondolta, míg a tekintete egy teherautót követett. - Én magam akartam keresni. Méghozzá sokat. Hogy anyának ne kelljen többet dolgoznia. És egész életemben együtt akartam maradni vele. Csak mi ketten, egyedül. Senki más. Erre ideállít egy rendőr, és feleségül akarja venni!"

Anyja ekkor fordult be a sarkon. Gyorsan átment az úttesten; mereven maga elé nézett.

Emil összehúzta a függönyt.

"Határoznom kell - gondolta. - És nem szabad magamra gondolnom. Az nem volna rendes dolog. Hisz ő is mindig csak énrám gondolt. És szereti ezt az embert. Nem szabad észrevennie, hogy szomorú vagyok. Mi több: kedélyesen kell viselkednem. Különben elrontom az örömét."

Mélyet lélegzett, megfordult, és harsányan kijelentette:

- Semmi kifogásom ellene, Jeschke úr.

A törzsőrmester felállt, odalépett a gyerekhez, és megszorította a kezét. Ekkor már nyílt is az ajtó. Édesanyja sietősen belépett a szobába, és kutató pillantást vetett a fiára.

Annak még átcikázott az agyán a gondolat: "Csak kedélyesen!"

Azzal belekarolt Jeschkébe, és kacagva így szólt anyjához:

- Hát ehhez mit szólsz?! A törzsőrmester úr épp az imént kérte meg tőlem a kezedet!

Nemsokára megjelent Homburgné, hogy megmossa a haját, mire Jeschke, a boldog vőlegény távozott. Estére visszatért egy csokor virág, no meg egy negyed kiló csemege felvágott kíséretében. Egy palack aszúbort is hozott.

- Hogy koccintsunk! - mondta.

Vacsora után tehát koccintottak. Emil ünnepi beszédet mondott, és ugyancsak megnevettette Jeschke urat. Tischbeinné elégedetten üldögélt a kanapén, és Emil kezét simogatta.

- Kedves fiam - szólalt meg Jeschke -, köszönöm a szerencsekívánatokat. Borzasztóan örülök, és most már csak egyet szeretnék kérni. Ne szólíts "apá"-nak. Nagyon furcsának érezném. Én mindenesetre igyekszem apád helyett apád lenni. De ez más lapra tartozik. Csak a megszólítás ellen tiltakozom.

Emil titokban nagyon örült ennek az ajánlatnak. Hangosan azonban csak ennyit mondott:

- Ahogy parancsolja, törzsőrmester úr. És mégis, hogyan szólítsam? "Jó napot kívánok, Jeschke úr!" - ez idővel meglehetősen komikusan hangzik. Maga szerint nem?

A vőlegény felállt.

- Először is pertut iszunk. Igaz, én már tegezlek. De ezentúl tegezz vissza.

Pertut ittak.

- He pedig a jövőben netán szükségét éreznéd, hogy megszólíts - fűzte hozzá Jeschke úr -, szíves tudomásodra hozom, hogy Heinrichnek hívnak.

- Ahogy parancsolod, Heinrich! - mondta Emil.

És örült, amikor az édesanyja elnevette magát.

Heinrich Jeschke nagy sokára hazamasírozott, Tischbeinék pedig nyugovóra tértek. Mint minden este, most is csókkal köszöntek el egymástól éjszakára. Aztán csak feküdtek mind a ketten az ágyukban, alvást tettettek, és még nagyon sokáig nem aludtak el.

"Semmit sem vett észre - gondolta Emil. - Nem is sejti, hogy szomorú vagyok. Most hozzámehet Jeschke úrhoz, és olyan boldog lehet, amilyennek én szeretném látni. Utóvégre a törzsőrmester derék ember."

"Ó, de örülök, hogy a gyerek nem vett észre semmit! - gondolta Emil édesanyja. - Sosem szabad megtudnia, hogy a legszívesebben vele, csak vele maradnék! De nem szabad magamra gondolnom. Hanem mindig csak a fiamra. Meg a jövőjére. Ki tudja, meddig tudok még keresni. Meg aztán Jeschke úr igazán derék ember."



Második fejezet
LEVÉL BERLINBŐL - LEVÉL BERLINBE

Másnap délben, amikor Emil hazaért az iskolából, édesanyja egy levelet nyomott a kezébe.

- Levelet kaptál Berlinből.

- Ponytól?

- Nem, nem ismerem az írást.

- Mi van a levélben?

- Édes fiam! - kiáltott fel méltatlankodva Tischbeinné. - Csak nem fogom a leveleidet felbontani!

Emil nevetett.

- Ugyan, ugyan! Mióta vannak egymás előtt titkaink?

Aztán gyorsan bevonult iskolatáskástul a másik szobába, és közben ezt gondolta: "Tegnap óta! Jeschke úr óta!"

Aztán kijött, letelepedett a kanapéra, felbontotta a levelet, és a következőket olvasta:

Kedves Emil!

Régóta nem hallottunk egymásról, igaz? Remélem, hogy azért nincs semmi bajod. Én sem panaszkodhatom. Igaz, néhány héttel ezelőtt meghalt egy dédnagynénikém. De jóformán nem is ismertem. És akkor az ember nem annyira szomorú, ha meghal valaki. És ezzel rá is térek mai levelem tárgyára. A dédnagynéni ugyanis rám hagyott egy házat. A Keleti-tenger partján áll. Korlsbüttelben, ha ugyan hallottál róla. Fürdőhely. És azonkívül a házamhoz meglehetősen nagy és igen szép kert tartozik. Kapiskálod már? Ide figyelj! A nyári szünet a küszöbön áll, ahogy mondani szokás. És amikor háztulajdonos lettem, pompás ötletem támadt. Nagyon szeretnélek meghívni téged meg a detektívjeidet. Hogy töltsétek a vakációt keleti-tengeri birtokomon. Szüleim megengedték, és nagyon örülnek. Igaz, ők is ott fognak lakni a házamban. De ez ne zavarjon minket. Hiszen még emlékszel, milyen remekül kijövök az öregekkel. Különben is, a ház emeletes. Többet nem is kívánhat az ember.

Gusztáv már beleegyezett. A szülei is hozzájárultak. De ne hidd ám, hogy csak ő jön! Most fogózz meg: az unokahúgod is, Pony Heimbold, más néven Kalapocska. Meg a nagymamád, akitől valamennyien úgy el voltunk ragadtatva. De csak akkor jönnek, ha te is jössz. Meg talán még a kis Kedd is ott lesz. Ha az édesanyjának nem kell Bad Nauheimba utaznia. Akkor neki is el kell kísérnie. Az orvostól függ. Márminthogy engedélyezi-e a tengert. A kis Kedd mamájának ugyanis szívbetegsége van.

Mint láthatod, nagyszerű lesz. Billentsd magad tunikán, vén rablóvezér, és mondj igent! Az édesanyádnak biztosan nem lesz ellene kifogása. Hiszen ott lesz a nagymamád meg Pony is. Na, hogy vélekedsz a dologról? Berlinben kimegyünk eléd. Nehogy megint rossz állomáson szállj le. Aztán együtt elutazunk a Stettini pályaudvarra, onnan meg a tengerhez. A házamba. Hogy el ne felejtsem: pénzre persze nem lesz szükséged. Elvisszük a háztartási alkalmazottunkat, Klotildét is. Ő főz, méghozzá prímán. Így nem lesz drága. És hogy még egypár ember ül az asztalnál, az igazán nem számít. Ezt az anyám mondja.

Az útiköltséget pedig az apám állja, üzeni neked. A néni ugyanis nemcsak a házat hagyta hátra, hanem a pénzét is. És azt az apám örökölte. Nem én.

Csak azt írd meg, jössz-e. Akkor apám postafordultával küldi az útiköltséget. Borzasztóan örülök, hogy megint találkozhatunk. Ne haragudj, hogy pénzről írok. Annak idején azt mondtad, akinek pénze van, nem emlegeti. Azóta sem felejtettem el. De most mégis muszáj volt emlegetni! Mert különben talán nem jöhetnél. Nélküled pedig nem érne semmit az egész szünidő. És a Keleti-tenger mindenestül a vízbe pottyanna. Hogy úgy mondjam.

Kedves Emil! Izgatottan várom válaszodat, szüleim is, én is sokszor üdvözlünk, és maradok barátod

Theodor Haberland,
avagy a Professzor

Ui.: Néhány hónapja, nem sokkal azután, hogy örököltem, itt Berlinben forgatták az Emil-filmet. Megnéztem a forgatást. Olyan fura, amikor egy igaz történetből egyszer csak filmet csinálnak. Nagyon hasonlít, és mégis egészen más. Apámnak is ez a véleménye. A filmet állítólag nemsokára bemutatják. Nagyon izgatott vagyok. Hát te? Még egyszer sok-sok üdvözlet, és válaszolj mielőbb barátodnak,

Professzornak

Ui. 2.: Hogy el ne felejtsem - Jelszó: Emil!

Emil elolvasta a levelet, aztán odaadta édesanyjának, ő pedig sürgősen bevonult a másik szobába. Kipakolta iskolatáskáját, kinyitotta mértanfüzetét, és úgy tett, mintha házi feladatot csinálna. Holott valójában a levegőbe bámult, és feszülten gondolkodott.

"Biztosan jó lenne elutazni a Keleti-tengerhez. De szívesebben maradnék itthon. Csakhogy talán útjában volnék Jeschke törzsőrmesternek. Ha csak egy kicsikét is. Elvégre tegnap óta édesanya vőlegénye. És anya kedveli. Nekem, mint a fiának, erre tekintettel kell lennem."

Tischbeinné örült a Professzor levelének. Mesebeli vakációja lenne a fiának!

"Igaz - gondolta -, lépten-nyomon hiányozni fog. De ezt nem kötöm az orrára." És bement a másik szobába.

- Édesanya - mondta Emil -, azt hiszem, elfogadom a meghívást.

- De még mennyire hogy elfogadod! - felelt anyja. - Hiszen olyan aranyos levelet írt a barátod, nem? Csak azt ígérd meg, hogy nem úszol ki messzire. Mert még jön valami óriási hullám. Vagy szökőár. És nekem nem lesz egy nyugodt percem!

Emil ünnepélyesen fogadalmat tett.

- Csak abba nem egyezem bele - mondta Tischbeinné -, hogy az igazságügyi tanácsos küldjön neked útiköltséget. A pénzt kivesszük a takarékból. Nem kerülhet olyan rengetegbe az a jegy. - Megsimogatta a mértanfüzet fölött görnyedő fiút. - Már megint leckét csinálsz? Menj ki inkább ebéd előtt egy kicsit a levegőre!

- Szívesen - mondta Emil. - Hozhatok neked valamit? Segíthetek?

Anyja kitolta az ajtón.

- Kifelé! Ha kész az ebéd, szólok.

Emil kiment az udvarra, leült a mosókonyhába vezető lépcsőre, és eltűnődve húzgálta a füvet a ferdére koptatott lépcső hasadékaiból.

Egyszer csak felpattant, és a kapuhoz ügetett, aztán végig az utcán, bekanyarodott a Sporer utcába, végigszáguldott a Weber utcán, majd a Piactéren megállapodott és körülnézett.

A túlsó oldalon sorakoztak a gyümölcs- és zöldségárusok bódéi, a fazekasok cserépedény-ütegei, a kertészek meg a mészárosok árusítóhelyei. És a tarka piaci nyüzsgés közepette, egyenruhás hátán összekulcsolt kézzel, méltóságteljesen sétált fel-alá Jeschke törzsőrmester, és hatósági felügyeletet gyakorolt.

Egy kofa előtt megállt. Az asszony kézzel-lábbal magyarázott. A törzsőrmester előhúzta zubbonya zsebéből a jegyzőkönyvét, beleírt valami fontosat, és kimérten haladt tovább. A vásárlók meg a kofák összedugták a fejüket, és izgatottan pusmogtak.

A gyerek átvágott a hepehupás, macskaköves téren, és odaért a törzsőrmesterhez.

- Hahó! - kiáltott a rend éber őre. - Engem keresel?

- Igenis, Jeschke úr, akarom mondani, igenis, Heinrich - válaszolt Emil. - Kérdezni szeretnék tőled valamit. Egy berlini barátom ugyanis házat örökölt a Keleti-tenger partján. És meghívott az egész vakációra. Nemcsak engem, hanem a nagyanyámat meg Pony unokahúgomat is.

Jeschke úr Emil vállára csapott.

- Szívből gratulálok! Hiszen ez pompás!

- Ugye?

A derék rendőr szeretetteljes pillantást vetett leendő mostohafiára.

- Megengeded, hogy fedezzem az útiköltséget?

Emil erélyesen rázta meg a fejét.

- Van énnekem takarékkönyvem!

- Kár.

- Nem, Heinrich. Egészen mást szeretnék kérni.

- Mégpedig?

- Az anyámról van szó, tudod? Ha ugyanis te tegnap nem... Szóval úgy értem, különben biztosan nem hagynám egyedül. És így is csak akkor utazom el, ha ünnepélyesen megígéred, hogy mindennap legalább egy órát nála töltesz. Mert különben az anyám... Én nagyon jól ismerem, és nem szeretném, ha egész idő alatt nagyon egyedül érezné magát. - Emil elhallgatott. Az élet néha igazán nehéz. - Add becsületszavadat, hogy törődsz vele. Különben nem utazom el.

- Megígérem, Emil. Becsületszóval vagy anélkül. Ahogy akarod, fiam.

- Akkor tehát minden rendben - jelentette ki Emil. - Vagyis: mindennap! Igaz? Én ugyan nagyon sok levelet fogok írni. De az írott szó nem pótol mindent. Kell hogy legyen mellette valaki, akit szeret. Nem engedem, hogy az anyám szomorú legyen!

- Mindennap elmegyek - ígérte Jeschke úr. - Legalább egy órára. És ha az időm engedi, tovább is ott maradok.

- Nagyon szépen köszönöm! - mondta Emil. Azzal sarkon fordult, és ugyanazon az úton hazanyargalt.

Az udvarban megint letelepedett a lépcsőre, húzgálta a fűszálakat a résekből, mintha egész idő alatt el se mozdult volna onnan.

Öt perc múlva kikukkantott Tischbeinné a konyhaablakon.

- Halló, fiatalember! - kiáltotta. - Az ebéd előállt!

A gyerek mosolyogva pillantott fel.

- Megyek, édesanya!

Azzal felcihelődött és beballagott.

Délután Emil üres levélpapírt kért anyjától, letelepedett, és a következő levelet írta Theodor Haberland gimnáziumi tanulónak, Berlin-Wilmersdorfba:

Kedves Professzorom!

Hálásan köszönöm leveledet, amelynek igazán nagyon örültem. Fantasztikus, hogy háztulajdonos lettél! Méghozzá a Keleti-tenger partján - szívből gratulálok! Én még nem voltam ott. De földrajzból nemrég tanultuk a mecklenburgi síkságot és a Keleti-tengerpartot. Nagyon jól el tudom képzelni, milyen. A homokdűnék, a nagy hajók, a vörös téglából épült templomok, a kikötők, a strandon a napozókosarak meg a többi. Biztosan nagyon szép minden.

És még annál is szebb, hogy meghívtál. Köszönettel elfogadom a meghívást, és igen hálásan köszönöm Neked és szüleidnek. Nagyon örülök, hogy láthatlak Téged, Gusztávot meg a kis Keddet. Mert nagyon szeretlek mindnyájatokat, akik annak idején annyit segítettetek nekem. És borzasztó rendes tőled, hogy Ponyt meg a nagymamát is meghívtad.

Ha a villában nincs elég hely, majd sátrat verünk a fiúkkal a kertben, és úgy élünk, mint a beduinok a sivatagban. Lepedőből készítünk burnuszt. És éjszaka mindenki egy-egy órát őrködik. Hogy a többi nyugodtan alhasson. De ez még ráér. Nagyanyámnak és Ponynak még ma írok. Nagyon rendes, hogy elém akartok jönni a pályaudvarra. De most nem engedem, hogy elcsórják a pénzemet! Legfeljebb a cipőmbe dugom!

Mondd meg édesapádnak, hogy nagyon köszönöm az útiköltségre vonatkozó ajánlatát. De én a takarékkönyvemből veszem ki az összeget. Ugyanis van még akkorról hétszáz márkám, hiszen tudod. A többi háromszázból villanyhajszárítót vettem anyámnak, ahogy megbeszéltük, meg egy meleg télikabátot. Még most is nagyon rendes. Anyám fantasztikusan tud vigyázni a holmijára. Anyám kérdezteti kedves édesanyádat, hogy vigyek-e magammal ágyhuzatot. Esetleg törülközőket is. És hogy kell-e fürdődressz a Keleti-tengeren? Nekem ugyanis csak egy vörös fürdőgatyám van, és jobb strandokon ragaszkodnak a kantáros fürdőruhához. Még valami: Ti is 3. osztályon utaztok? Ellenkező esetben ugyanis nem utazhatunk egy kocsiban. A 2. osztály nagyon drága. És a 3. osztályon ugyanakkor és ugyanoda jut el az ember, hát nem? Majd ha a villádban lakunk, el kell mesélned részletesen, milyen volt az Emil-film forgatása. Remélhetőleg hamarosan adják majd a moziban. Talán együtt nézhetjük meg!

Anyám is és én is szívélyes üdvözletünket küldjük, és még egyszer hálásan köszönjük szüleid kedvességét. Borzasztóan örülök. Jelszó: Emil!

Hűséges barátod
Emil Tischbein



Harmadik fejezet
EMIL FELKEREKEDIK

Ha komisz napokra, rossz órákra számíthatunk, azok sosem váratnak magukra - egykettőre a nyakunkon vannak, akár az esőtől terhes, sötét viharfelhők, amelyeket orkán űz az égen.

A szép, vidám napok bezzeg nem sietik el a dolgot. Mintha útvesztő volna az esztendő, s nem találnának ki belőle, pedig mi ott állunk a kijáratnál, és várva várjuk őket.

De aztán egy szép reggelen mégiscsak ránk kacsint a vakáció! Az ember csakúgy, mint máskor, korán ébred, és már pattan is ki az ágyból. Hanem aztán meggondolja magát. Hiszen ma nem kell iskolába menni! Az ember lustán a falnak hengeredik, és behunyja a szemét.

Vakáció! Úgy hangzik, mint két nagy adag vegyes fagylalt, habbal. Hát még a nyári nagy vakáció!

Az ember óvatosan az ablak felé sandít, és megállapítja: süt a nap. Kék az ég. Az ablak előtt álló diófán egy levél se rezdül. Mintha lábujjhegyen ágaskodva lesne be a hálószobaablakon. Az ember nagyfene elégedettségében legszívesebben a tulajdon orrát harapná le, ha nem volna lusta még ahhoz is.

Aztán egyszer csak úgy ugrik ki az ágyból, mintha bolha csípte volna meg. A fűzfánfütyülőjét, hiszen ma utazom! És még be se csomagoltam!

Bele se bújik a papucsába, úgy rohan ki a szobából, és már a folyosón ordibál:

- Hány óra van úgy mégis, édesanya?!

Aztán végre ott állt Emil az állomáson. Kéz a kézben édesanyjával. Jeschke törzsőrmester soron kívül csinált egy szabad órát magának, kihozta Emil bőröndjét meg az uzsonnacsomagot, és tapintatosan a háttérbe vonult.

- És légy szíves, írjál másnaponként - kérte a fiát Tischbeinné. - Megígérted, hogy nem úszol ki messzire, de ettől függetlenül nem lesz egy nyugodt pillanatom. Ennyi fiú egy rakáson! Hogy ott mi minden történhet!

- Nahát, anya! - méltatlankodott Emil. - Ennyire nem ismersz? Amit megígérek, azt állom is. Sokkal nagyobb baj, hogy én is nyugtalankodom miattad. Mi lesz veled olyan sokáig a fiad nélkül?

- Ami azt illeti, épp elég dolgom van. Ha meg lesz időm, sétálok egyet. Vasárnaponként kirándulunk Jeschkével. A Majorba. Vagy a Rigómezőre. Már persze ha szabadnapos. Az ebédet visszük magunkkal. És ha Jeschke nem ér rá, majd fehérneműt javítok. Némelyik ágyhuzatra már nagyon is ráfér. Vagy írok neked egy hosszú levelet, jó?

- Mégpedig sűrűn, légy szíves - mondta Emil, és megszorította édesanyja kezét. - És ha valami baj van, táviratozz. Én pedig nyomban jövök.

- Mégis mi baj lenne? - érdeklődött Tischbeinné.

- Azt sose lehet tudni. Ha szükséged van rám, jövök. És ha épp nem jön vonat, elindulok gyalog. Nem vagyok már kisbaba. Ezt légy szíves, ne felejtsd el. Nem szeretném, ha eltitkolnád előttem a gondjaidat meg mindent.

Tischbeinné rémülten pillantott Emilre.

- Mit titkoltam én el?!

Mindketten elhallgattak, és merőn nézték a síneket.

- Nem gondoltam semmi különösebbre - mondta végül a fiú. - Este, mihelyt megérkezünk a Keleti-tengerhez, rögtön írok neked egy lapot. De lehet, hogy csak holnapután kapod meg. Ki tudja, milyen gyakran ürítik a levélszekrényeket a tengerparton.

- Én is írok neked mindjárt, mihelyt hazaérek - ígérte anyja. - Hogy mielőbb kapj rólam életjelt. Különben még nagyon árvának éreznéd magad.

Aztán végre bezakatolt a berlini vonat. Ahogy nagy zihálva megállt, Jeschke őrmester megrohamozott egy harmadosztályú fülkét, elfoglalt egy helyet az ablak mellett, Emil poggyászát gondosan a csomagtartóba helyezte, és megvárta, amíg a gyerek is felkapaszkodik a vonatra.

- Hálásan köszönöm - mondta Emil. - Igazán rém rendes vagy.

- Szóra sem érdemes, fiam - legyintett Jeschke. Aztán előhúzta pénztárcáját, belenyúlt, és két ötmárkást nyomott Emil markába. - Egy kis zsebpénz mindig elkel. Érezd magad jól. A szép idő állítólag jövő héten is kitart. Az újság szerint legalábbis. Amit pedig a Piactéren megígértem neked, azt természetesen állom. Mindennap meglátogatom anyádat. Ha csak egy órácskára is.

Emil gondosan eltette a két ötmárkást. Azután megrázta a törzsőrmester kezét.

- Nagyon szépen köszönöm, Heinrich!

- Jól van, fiam! - Jeschke megpróbálta beljebb tolni a bőröndöt a csomagtartón. - Nehogy az első kanyarban a fejedre pottyanjon. Na de most már lelépek. - Leszállt, és a peronon megállt Tischbeinné háta mögött.

Emil kihajolt az ablakon. Édesanyja odalépett, és számos üdvözletet bízott rá a nagymama, Pony meg a többiek részére.

- És ha kimelegszel, ne menj be a vízbe! Attól szívszélhűdést lehet kapni!

- Annak pedig semmi értelme! - kiáltott Jeschke, és zavartan kacarászott.

- Aztán megedd a zsömléket! - figyelmeztette Emilt az anyja. - Különben kiszáradnak.

A forgalmista felemelte az indítótárcsát. A vonat nekirugaszkodott.

- Ne felejts el - mondta a gyerek. De olyan halkan mondta, hogy anyja meg sem hallotta. Aminek Emil egyébként szívből örült.

A vonat lassan kigördült az állomásról.

- És ne mázoljatok be emlékműveket! - kiáltott utána nevetve Jeschke törzsőrmester.

Aztán már csak integettek.

Az utazás ezúttal álmok és tolvajlások nélkül zajlott le.

Emil magával vitte a földrajzkönyvét - I. rész: Németország -, és alaposan áttanulmányozta a lübecki öblöt, a mecklenburgi síkságot, Pomerániát, Rügen szigetét, valamint a Keleti-tenger partját. Szakasztott, mintha vizsgára készülne.

Az alaposság volt egyik jellemző tulajdonsága. (Akadnak ennél sokkal rosszabb tulajdonságok is.)

Kétszer elolvasott mindent, aztán becsapta a könyvet, kibámult az ablakon, és a tovasuhanó békés tájat szemlélte. És míg elnézte a szőkülő gabonamezőket, tucatnyi malomkerékként zakatoltak az agyában az imént olvasottak: Stralsund sikertelen ostroma, a holsteini Svájc, a vöröstégla-gótika és Blücher tábornagy szülőhelye, Rügen mészkőszirtjei és a mecklenburgi marhatenyésztés, a szénégető boksák, a borókapálinka meg a lübecki marcipán, Gusztáv Adolf svéd király partraszállása és Buxtehude kántor - mindez tarkabarka egyveleggé keveredett, mint amikor kaleidoszkópba kukkant az ember.

Megnyugtatásul Emil elmajszolta a zsömléket. Az utolsó morzsáig. A papírt kidobta az ablakon. Pörgött, forgott, sodródott, végül megállapodott egy takarmánytöktáblán, egy vasúti őrbódé kis veteményeskertjében. A sorompót leeresztették. Mögötte szekér állt. A kocsis mellett egy kisfiú ült és integetett. Emil visszaintett.

Az állomáson néhányan leszálltak, mások meg felszálltak. Olykor megjelent a kalauz, és a menetjegyek hátoldalára irkált vastag ceruzával.

Érdekességben tehát nem volt hiány. És a vonat sokkal, de sokkal gyorsabban közeledett a fővároshoz, mint két esztendeje.

Így van ez mindig. Akár rövidke séta, akár komoly vonatozás - a második alkalommal ugyanaz a távolság sokkal rövidebbnek tűnik, mint előszörre. (Ez egyébként nemcsak méterben és centiméterben kifejezhető távolságokra vonatkozik.)

Emil nagymamája és Pony átnyomakodott a Friedrichstrasse pályaudvar forgóajtaján.

- Ne rohanj úgy! - mondta a nagymama. - Öregasszony nem gyorsvonat. - Kis fekete szalmakalapja félrecsúszott.

- Egy perc múlva megjön az a gyerek - türelmetlenkedett Pony. - Igazán lehettünk volna pontosabbak.

A nagymama erélyesen megrázta a fejét, úgyhogy a kalapja még jobban elcsúszott.

- A pontosnál nem lehetünk pontosabbak. Félórával korábban jönni éppolyan pontatlanság, mint félórát késni.

Pony szíve szerint ellentmondott volna. Hanem a Professzor épp akkor pillantotta meg őket, odalépett hozzájuk, megemelte sapkáját, és köszönt:

- Jó napot, hölgyeim! - Azzal elvette Pony bőröndjét, és utat vágott a hölgyeknek a tömegben.

- Jó napot, nagybirtokos úr! - felelte a nagymama.

A fiú nevetett, aztán odavezette vendégeit a szüleihez. Haberland igazságügyi tanácsos üdvözölte a két hölgyet, és bemutatta a feleségét. Haberlandné, a Professzor mamája csinos kicsi asszony volt, semmivel sem magasabb a fiánál. Hosszú, szikár férje mellett valósággal kislánynak látszott.

Pony parádésan hajlongott, s átadta szülei üdvözleteit és jókívánságait a Professzor szüleinek. Nagymama pedig elmesélte, hogy még sosem volt a tengernél, és roppantul örül.

Aztán elhallgattak, és várták Emilt. Nem kellett sokáig várniuk. A vonat már be is futott a pályaudvar csarnokába, és nagy zajjal megállt. Az utasok leszálltak.

- Biztosan megint az Állatkert pályaudvaron szállt le az a kölyök! - sápítozott Pony. A "kölyök" azonban már kászálódott is lefelé a vagonból, maga után vonszolva a bőröndjét, lenn fürkész pillantással körülnézett, meglátta a társaságot, elmosolyodott, és kezdte szaporázni feléjük a lépést. Odaérvén letette bőröndjét, megcsókolta a nagymamát, a Professzor szüleivel kezet fogott, Ponynak pedig ennyit mondott:

- Mennyei atyafej, de megnőttél!

Végezetül a Professzort üdvözölte. A két fiú roppantul kimérten viselkedett. Ahogy ez már lenni szokott, amikor két fiú hosszú idő után találkozik. (Az ilyesmi azonban rendszerint csak tíz percig tart.)

- Gusztáv már reggel elrobogott a motorján - közölte a Professzor.

- Aha! - bólintott Emil.

- Különben sokszor üdvözöl.

- Kösz.

- A kis Kedd már tegnap este elutazott.

- Nauheimba?!

- Nem. Az orvos engedélyezte az édesanyjának a tengert.

- Nagyszerű! - örvendezett Emil.

- Szerintem is - mondta a Professzor.

Ezután zavart hallgatás támadt. A helyzetet az igazságügyi tanácsos mentette meg. Sétabotjával hármat koppintott a földön.

- Figyelem, figyelem! Most átvonulunk a Stettini pályaudvarra. Két taxival. Az egyikben a felnőttek, a másikban a gyerekek.

- És én? - érdeklődött Pony, más néven Kalapocska.

Ezen persze mindenki nevetett. Természetesen Pony kivételével. Ő egy kicsit felhúzta az orrát, mondván:

- Nem vagyok már gyerek. Felnőtt se vagyok. Mi vagyok én tulajdonképpen?

- Gügye fehérnép - jelentette ki a nagymama. - Büntetésből a felnőttekkel jössz. Hogy lásd, mennyire gyerek vagy még.

Ezt aztán zsebre tehette Pony.

A Stettini pályaudvar várótermében megebédeltek. Aztán beültek a vonatba, amely majd a Keleti-tengerhez viszi őket. És mert idejében érkeztek, a szünidei zsúfoltság ellenére is külön fülkét kaptak. A vonatot csordultig megtöltötte a sok gyerek, homokozóvödör, zászló, labda, lapát, narancshéj, összehajtott fekvőszék, cseresznyés zacskó, léggömb, kacagás és kiabálás, de így is vidáman pöfögött végig Brandenburg fenyvesei között. Felettébb víg kedélyű vonat volt. A lárma a nyitott ablakon át a csendes tájra zúdult.

A fenyők lágyan hajladoztak a nyári szellőben, úgy susogták:

- Megkezdődött a nyári vakáció.

- Isten neki! - morogta egy ősöreg bükkfa.



Negyedik fejezet
A KORMORÁN VILLA

Korlsbüttel nem valami nagyvilági fürdőhely. Tíz esztendeje még vasútállomása sem volt. Akkoriban a Lübeck-Stralsund vonal egy icipici helységénél kellett leszállni a vonatról - ha emlékezetem nem csal, Stubbenhagennek hívták. Ha az utasnak kivételes szerencséje volt, állt ott holmi rozoga, özönvíz előtti tákolmány, amely elé egy kehes mecklenburgi gebét fogtak, és ez furikálta át a fürdővendéget Korlsbüttelbe, hepehupás, homokos erdei ösvényeken. Jobbra-balra a végtelen vadon. A borókafenyők mint megannyi zöld törpe álldigáltak a százesztendős tölgyek-bükkök között. Olykor őzcsapat csörtetett át a csöndes erdőn. Az erdei tisztásokon a szénégető boksákból csípős szagú, kékes füstoszlop bodorodott a nyári légbe. Akár a mesében.

Ma már mindez megváltozott. Ma átszállás nélkül jut el az ember Korlsbüttelbe, előkelően kibilleg az állomásról, a hordár kezébe nyomja a bőröndjét, három perc múlva a szállodába és tíz perc múlva a tengerpartra ér. Szerintem régen mégis szebb volt. Akkor még nehézségeket kellett legyőzni, hogy az ember a tengerhez jusson. És a cél előtt tornyosuló nehézségeket nem szabad lebecsülni. Megvan azoknak is a jó oldaluk.

Fele Korlsbüttel kint volt az állomáson a szünidei vonat fogadására. Az állomás előtti tér csupa kocsi, cséza, társzekér és taliga. Sok vendéget vártak és még több poggyászt.

Klotilde Rappelpappensberger kisasszony, Haberlandék ősrégi háztartási alkalmazottja a korlátra támaszkodott, és amikor megpillantotta az igazságügyi tanácsost, két kézzel integetett. A tanácsos egy fejjel kimagaslott a tömegből.

- Itt vagyok! - kiabált Klotilde kisasszony. - Tanácsos úr! Tanácsos úr!

- Ne kiabáljon úgy, Klotilde - mosolygott a tanácsos, és kezet fogott vele. - Rég nem láttuk egymást, igaz?

- Legalább két napja - nevetett Klotilde.

- Minden rendben van?

- Meghiszem azt! Jó napot kívánok, asszonyom! Hogy van? Még szerencse, hogy én már tegnapelőtt leutaztam. Van ám munka egy ekkora házban! Szervusz, Theo! Sápadt vagy, galambom. Csak nincs valami bajod? Ez meg itt biztosan Emil barátod, igaz? Szervusz, Emil! Sokat hallottam már rólad. Az ágyakat felhúztam. Vacsorára bifsztek lesz finomfőzelékkel. A hús itt olcsóbb, mint Berlinben. Nini, ez biztosan Pony, Emil unokahúga! Mindjárt gondoltam. Úgy hasonlítanak, mint két tojás! Elhoztad a kerékpárodat? Nem?

Emil nagymamája befogta a fülét.

- Tartson már egy kis szünetet! - rimánkodott. - Csak egy percig, drága kisasszony. Hisz az embernek rongyosra beszéli a fülét! Egyébként én vagyok Emil nagymamája. Jó napot, kedves!

- Nahát! Úgy hasonlítanak, mint két tojás! - álmélkodott Klotilde kisasszony. Aztán meghajolt, és így szólt: - Klotilde Rappelpappensberger.

- Az valami mesterség? - érdeklődött a nagymama.

- Dehogyis! Így hívnak.

- Szerencsétlen teremtés! - kiáltott fel rémülten a nagymama. - Azonnal menjen orvoshoz! Talán fel tud írni magának valami más nevet.

- Komolyan tetszik beszélni? - kérdezte Klotilde.

- Dehogyis! - vágta rá a nagymama. - Nem, bölcs gyermekem. Én jóformán sose beszélek komolyan. Ugyanis nem érdemes.

Ezenközben a bőröndöket, kézitáskákat kordéra rakták. A kordét Klotilde bérelte Kröger fuvarostól, egy markos legény húzta, Emil meg a Professzor pedig hátulról tolta. Mögöttük baktattak a felnőttek meg Pony. Így vonult végig a menet a Blücher utcán.

Egyszerre harsány dudaszó verte fel a csendet. Egy mellékutcából szédületes iramban bekanyarodott egy motorkerékpár. A motoros fékezett. Kröger fuvaros embere megállt a kordéval, és olyan cifrán káromkodott, hogy a környező házak ablakai is beleremegtek. Még az a szerencse, hogy északnémet tájszólásban káromkodott.

- Nyugi, öregem! - kurjantott a motoros. - Nem mintha számítana!

Emil meg a Professzor hökkenten kukucskált ki a bőröndök mögül, aztán kórusban bődültek fel:

- Gusztáv!

És már rohantak is, otthagyva csapot-papot, poggyászt-kordét, és viharosan üdvözölték barátjukat.

Az ijedtében leállította motorkerékpárját a járda mellé, homlokára tolta védőszemüvegét, és imigyen szólt:

- Ezt a tésztát! Még csak az hiányzott volna, hogy palacsintává lapítsam a két legjobb barátomat! Igazában épp elétek igyekeztünk a vonathoz.

- Sorsát senki el nem kerülheti - hallatszott egy hang az út menti árokból.

Gusztáv riadt pillantást vetett a motorjára.

- Hova lett a kis Kedd? Az előbb még itt kuksolt mögöttem!

Lenéztek az árokba. Ott kuporgott a kis Kedd. Egy haja szála sem görbült meg. Csak épp hatalmas ívben a füves árokba repült. Ránevetett a barátaira.

- Ez a szünidő is jól kezdődik!

Aztán felugrott, és elkiáltotta magát:

- Jelszó: Emil!

- Jelszó: Emil! - üvöltötte az egész társaság, és négyesben folytatták útjukat.

A felnőttek békésen ballagtak valahol a messzeségben. Észre sem vették, mi történt az imént.

- Ott áll Theo háza! - mutatta büszkén Klotilde Rappelpappensberger.

Virágoskert, veteményeskert, nagy fák közt megbúvó, bűbájos, régimódi házikó volt. "Kormorán villa" - ez a név büszkélkedett az ormán.

- Balra lent csukott verandát látnak - folytatta Klotilde -, eltolható üveggel. Fölötte erkély. Ott lehet napozni. Az erkély melletti szobát a tanácsos úréknak készítettem elő. Megfelel, asszonyom?

- Amit maga csinál, az csak jó lehet - mondta kedvesen a Professzor édesanyja.

Klotilde elpirult.

- A másik szobában lakik majd Emil nagymamája és Pony. A fiúkat a földszinten helyezzük el, a veranda melletti szobában. A kisszobában is van egy dívány. Ha esetleg vendég jön. Összecsukható ágyakat is felállíthatunk bármikor. Étkezni a verandán fogunk, szép időben pedig a kertben. Igaz, a szabadban hamarabb elhűl az étel. No de végtére le is lehet takarni. - Körülnézett. - Hova lettek a fiúk? Már rég meg kellett volna érkezniük!

- Már le is feküdtek - jelentette ki Emil nagymamája. - És ha még beszél egy darabig, ki is alusszák magukat, és nemsokára felkelnek.

Klotilde tétova pillantást vetett az aprócska öregasszonyra.

- Sose tudom, hogy tetszik igazában érteni...

- Gyakorlat teszi a mestert - mondta Pony. - A papám szerint nagymamának még a szeme se áll jól.

Aztán kinyitotta a kertkaput, és a ház felé rohant. A felnőttek megfontoltabb iramban követték, és elmagyarázták Kröger fuvaros emberének, hova tegye le a poggyászt.

A kert nagyobbik része a ház mögött terült el. A négy fiú felderítő expedícióra indult: garázst kerestek Gusztáv motorkerékpárjának. A Professzor letelepedett egy padra, a lábát lógázta és kijelentette:

- Két lehetőség van. Vagy a melegházba állítjuk be a gépet, vagy a szerszámkamrába.

- A melegházban meleg van - vélte a kis Kedd.

- A szerszámkamrában pedig - mondta elgondolkodva Emil - nyilván kések meg mindenféle éles szerszámok hevernek szanaszét. Az ilyesmi nem tesz jót a gumiknak.

Gusztáv benézett a szerszámkamrába, és vállat vont.

- Itt még egy roller se férne el, nemhogy az én böhöm nagy motorom.

- Ezt nevezed böhöm nagy motornak? - nevetett a Professzor.

- Jogosítvány nélkül ez a legnagyobb - jelentette ki sértődötten Gusztáv. - Nekem éppen megfelel. És ha az előbb nem taposok a fékbe, csontliszt lett volna belőletek.

- A melegházban leállíthatjuk a fűtést - javasolta a kis Kedd.

A Professzor megrázta a fejét.

- Akkor zöld marad a paradicsom.

- Nem mindegy annak a paradicsomnak, hogy zöld vagy piros?! - méltatlankodott Gusztáv. - Nem mintha számítana!

Ekkor ért oda hozzájuk Pony.

- Nem láttál véletlenül egy garázst Gusztáv motorjának? - kérdezte Emil.

Pony megállt és körülnézett. Aztán a kert végébe mutatott.

- Miféle építmény az ott?

- Az az úgynevezett pavilon - közölte a Professzor.

- És mi a rendeltetése? - érdeklődött a leányzó.

- Gőzöm sincs - vallotta be a Professzor.

Elsétáltak a pavilonhoz. Gusztáv mögöttük tolta a motorját.

A pavilon üvegfalú kis kulipintyó volt; berendezése egy fehérre festett asztalból, valamint egy zöld öntözőkannából állott.

- Oltári! - kiáltott a Professzor. - Az isten is garázsnak teremtette!

- Mihez is kezdenétek nélkülem! - sóhajtott Pony, más néven Kalapocska, és benyitott a pavilonba. Ott volt a kulcs a kulcslyukban. Gusztáv betolta a motort, aztán bezárta az ajtót, és a kulcsot zsebre vágta.

A fiúk közben már felmentek a házba. Vitte őket a gyomruk.

Pony is indult volna utánuk.

- Hogy tetszik a gépem? - érdeklődött Gusztáv.

Pony ismét a pavilonhoz lépett, benézett az üvegablakon, és tüzetesen megszemlélte a motort.

- Közepesen tűrhető - jelentette ki és elvonult, mint valami anyakirálynő.

Gusztáv tátott szájjal, sértődött pillantással bámult utána, aztán megnyugtatóan biccentett imádott motorjának, magában pedig így szólt:

- Nem mintha számítana!

Vacsora után elüldögéltek a verandán, és az illatos, csupa virág kertet szemlélték.

- Ízlett a vacsora? - tudakolta izgatottan Klotilde.

A társaság véleménye természetesen egybehangzó volt. És amikor Emil nagymamája ráadásul azt is hozzáfűzte, hogy utoljára az ezüstlakodalmán evett ilyen bifszteket, Rappelpappensberger kisasszony elpirult örömében.

Míg Klotilde meg Pony leszedték az asztalt, Emil írt sebtében egy lapot az édesanyjának. Gusztáv is nekiveselkedett, hogy néhány sorban tudósítsa családját szerencsés megérkezéséről. A lapokat a kis Keddre bízták, akit szülei már epedve vártak a Napfény penzióban. A kis Kedd megígérte, hogy beugrik a postára.

- Nem elég csak beugranod - figyelmeztette Emil. - A lapokat is dobd be a levélszekrénybe!

- A holnap reggeli viszontlátásra! - búcsúzkodott a kis Kedd, és sietősen távozott.

A tanácsos a veranda ajtajához lépett, és felnézett az égre.

- A nap már lement, az igaz - mondta -, de a tengertől mégiscsak el kell köszönnünk, mielőtt eltesszük magunkat holnapra.

Átsétáltak a homályba burkolózó égerligeten. Csak Klotilde maradt otthon. Első a mosogatás!

Ahogy kiértek az égerligetből, és nekivágtak a homokdűnére vezető emelkedőnek, ahonnan majd megpillanthatják a tengert, a tanácsos megszólalt:

- Aki még nem látott tengert, jelentkezzék!

Emil, Pony és a nagymama kiléptek a sorból.

- Ők mennek elöl, mi pedig utánuk szép lassan - mondta a tanácsos.

A nagymama kézen fogta két unokáját. Előrementek. Hamarosan felértek a dűne legmagasabb pontjára. Jobbra tőlük emelkedett a Strand-szálló, előttük terült el a strand, számtalan napozókosárral, homokvárral, a várak ormán tarkabarka zászlócskákkal.

És ahol véget ért a strand, ott kezdődött a tenger! És hol végződött? Sehol! A végtelenbe nyúlt, és olyan volt, mint a folyékony higany. Messze-messze, a látóhatáron egy hajó úszott bele az éjszakába. Néhány fénypont hunyorgott. És a rég alászállott nap visszfényétől még rózsapiros égen felbukkant a hold sarlója. Sápadt volt, mintha régóta betegeskedne. És a pasztellszínű égbolton felvillantak a távoli világítótornyok első fénypászmái. Messze odakint felbőgött egy gőzhajó. Nagymama és a két gyerek lenyűgözve bámult. Hallgattak, és úgy érezték, meg se tudnak szólalni soha-soha többé.

Mögöttük léptek csikordultak. Gusztáv és Haberlandék közeledtek óvatosan.

Gusztáv Emil mellé lépett.

- Őrületes, mi? - kérdezte.

Emil némán bólintott.

Álltak egymás mellett, és csak nézték a tengert rendületlenül. Nagy sokára halkan megszólalt a nagymama:

- Végre tudom, mire jó, hogy ilyen vén satrafa lettem.



Ötödik fejezet
TALÁLKOZÁS A TENGERBEN

Amikor Klotilde másnap reggel be akart kopogni a fiúk hálószobájának ajtaján, vihogás ütötte meg a fülét.

- Ti már ébren vagytok? - tudakolta, és az ajtóra tapasztotta a fülét.

- Hogy ébren vagyunk-e? A kifejezés nem fedi a tényeket! - válaszolt nevetve a Professzor.

- Ki szólít?! - kérdezte zordul Gusztáv. - Ki merészel bejelentés nélkül szólni hozzánk?

- Én vagyok az! - kiabált sértődötten a lány. - Klotilde!

- Aha! - hallatszott ki Emil hangja. - Radeberger kisasszony.

- Rappelpappensberger - helyesbített mérgesen Klotilde.

- Az hosszú és bonyolult - jelentette ki Gusztáv. - Az egyszerűség kedvéért Radebergernek fogjuk nevezni. Ha nem felel meg, hívhatjuk Pilzeninek is. Tetszik érteni, Klotilde Radeberger kisasszony?

- Kitűnő elnevezés volna - szólt hozzá a vitához a Professzor (aki még most is szívesen osztogatott osztályzatokat) -, ha nem utálnám úgy a sört. Részemről Schnapsra szavazok az egyszerűség kedvéért. Klotilde, mától fogva Schnaps a neved!

- Szépen bántok ti velem - dohogott a derék teremtés. - Tessék azonnal reggelizni jönni! A többiek már rég kint vannak a kertben. Most pedig megyek.

- Viszontlátásra, Schnaps! - kiáltották kórusban mind a hárman. Valamicskével később aztán libasorban kivonultak a verandán át a kertbe, a ház mögé. A gyep közepén álló, terebélyes, kerek reggelizőasztalnál már ott ültek a Professzor szülei, Pony és a nagymama. A tanácsos újságot olvasott.

A többiek némán bámulták a közeledő ifjak menetét. Haberlandné csendesen megveregette férjeura vállát.

- Mi van? - riadt fel a tanácsos. Aztán leengedte az újságot, és csatlakozott a bámész nézőközönséghez.

A Professzor és Gusztáv kantáros fürdődresszben vonult be, Emil a már említett vörös fürdőgatyában. De ezen még nem lett volna semmi feltűnő.

Csakhogy: a Professzor fejébe nyomta atyja panama kalapját, és előkelően pörgette a tanácsos sétabotját. Emil Pony kabátkáját vetette a vállára, fején unokahúga piros cseresznyével díszített sárga szalmakalapja ékeskedett, kezében pedig tarkabarka napernyőt billegtetett, akár egy habókos dáma. Gusztáv nyújtotta a legdöbbenetesebb látványt. Emil nagymamájának szalmakalapját biggyesztette a fejére, és a fekete selyemszalagot csomóra kötötte az álla alatt. Méghozzá olyan szorosan, hogy a száját se tudta kinyitni. Orrán motorosszemüveg díszlett. Egyik kezében Pony csinos kis kézitáskája himbálózott, a másikban bőröndöt cipelt. A három ifjoncnak arcizma sem rándult: némán letelepedtek az asztalhoz. A Professzor a kávéskanállal megkocogtatta a csészéjét, mire egy emberként elkurjantották magukat:

- Szép jó estét a tisztelt társaságnak!

- Szegény picikék! Alighanem napszúrást kaptak - csóválta a fejét a tanácsos. - És már a vakáció második napján! Micsoda szerencsétlenség! - És újfent az újságjába mélyedt.

- Orvost kellene hívni - vélekedett Pony. - Továbbá jaj nektek, ha összekoszoljátok a retikülömet!

Gusztáv hátrafordult, és elkiáltotta magát:

- Pincér! Pincér! Micsoda kiszolgálás van itt? Kocsmában vagyunk, vagy nem vagyunk kocsmában? - Aztán sürgősen kibogozta a kalapja szalagját. Kis híján megfulladt ugyanis. - Legközelebb másik varrónőnél csináltatok szénakalapot - jelentette ki. - Ez a vacak nyomja a tyúkszememet!

Klotilde kihozta a friss kávét.

- Na tessék! - szólalt meg a Professzor. - Gondolhattam volna. Hát persze hogy megint Klotilde Schnaps kisasszonyt látom. Mindig csak ugyanazok az ábrázatok!

Klotilde kitöltötte a kávét, letette a kannát az asztalra, és kifakadt:

- Muszáj énnekem eltűrnöm, hogy Schnapsnak nevezzenek?

- Miért éppen Schnapsnak? - érdeklődött Haberlandné.

- A Rappelpappensbergert nagyon bonyolultnak találtuk - magyarázta Emil.

- Ezért aztán Radebergernek kereszteltük - folytatta a Professzor -, de azt nem találta elég előkelőnek.

- Ajánlottuk a Pilzenit is - közölte két falat zsömle közt Gusztáv -, de mivel a Professzor nem kedveli a sört, megállapodtunk Schnapsban. Más boldog volna egy ilyen névvel. Az edzőmet például Philipp Baromnak hívják. Valahányszor vendégségbe megy és bemutatkozik, már pucolhat is. Ugyanis mindenki a képébe röhög.

- Hogy egy ilyen Barom milyen boldog volna, ha Schnapsnak hívnák! - mélázott Emil.

Klotilde Rappelpappensberger mukkanni sem tudott. Némán sarkon fordult, és bevonult a házba.

- Mi bajuk ezeknek a fiúknak? - fordult a nagyanyjához Pony. - Nem lehet, hogy valami fertőzést kaptak?

- Frászkarikát - mondta a nagymama. - Csak a szokványos betegség. Úgy hívják, hogy kamaszkor.

- Tapasztalatból ismerem - bólintott a tanácsos. - Magam is átestem rajta.

Reggeli után a kis Kedd tűnt fel a színen, és úszni hívta a többieket. A tanácsosék otthon maradtak, a többiek azonban, a nagymamát is beleértve, elzarándokoltak a strandra. A fiúk elhatározták, hogy mezítláb mennek. Mivelhogy az igen egészséges.

Fent a dűnén megálltak. A Keleti-tenger egészen más volt, mint előző este. Ezúttal zölden villódzott. És amikor végigborzolta felszínét a szél, vakító aranypöttyök csillantak rajta, hogy az embernek le kellett hunynia a szemét. A nagymama feltette a Klotilde Rappelpappensbergertől kölcsönzött napszemüveget.

Ameddig a szem ellátott, csupa-csupa napozókosár, homokvár, zászlócska és ember volt a föveny.

Olykor hullámok gördültek végig a tenger tükrén.

- Mintha egy láthatatlan boltos teregetne fényes selymet a végtelen pultra - állapította meg Pony.

A négy fiú sokatmondó pillantást váltott, de szólni egy árva szót sem szóltak. Csak a kis Kedd nem tudta fegyelmezni magát, és kirobbant belőle a röhögés.

- Gügye banda! - jelentette ki Pony, és bekanyarodott a strandhoz vezető ösvényre. Emil és a nagymama mosolyogva követte. Már jó darabot mentek, amikor Emil hátranézett, hogy hol is maradnak a barátai. Azok csak álltak egy helyben, messze mögöttük, és szemmel láthatólag nemigen akaródzott továbbmenniük.

- Mire vártok? - kiáltott oda Emil.

Nagy keservesen elindultak. De alig néhány méter után ismét sztrájkba léptek. Gusztáv fél lábon ugrált, és fertelmesen gyalázkodott.

A nagymama nevetett.

- Berlini barátaid nem szokták meg a mezítláb járást. Szúrja a talpukat a kavics.

Emil visszament. Gusztáv csúnya fintort vágott, úgy morogta:

- Mi ebben az egészséges?...

- Köszönöm a remek ötletet! - méltatlankodott a Professzor. - Azt gondoltad, csizmabőrből van a talpam?

- Soha többé mezítláb! - fogadkozott a kis Kedd, és rászánta magát még egy lépésre. Mintha tojásokon lépdelne.

Gusztáv lement a kavicsos ösvényről az út menti fűbe. Csakhogy az nem fű volt, hanem tengeri sás. Úgy belemart a lábszárába, hogy Gusztáv harsányan elüvöltötte magát, és ész nélkül menekült vissza a kavicsra.

- A tengeri sásnak igen magas a kovasavtartalma - magyarázta Emil.

- Életemben nem hittem volna, hogy a kovasav így mar - jelentette ki Gusztáv. - Ezzel a gőzzel borotvapengéken is járkálhatnék.

Emil rögtönzött kiselőadást tartott a növényi sejtek felépítéséről általában, valamint a tengeri és fövenynövényzet tulajdonságairól különösen.

- Ez mind nagyon szép - szakította félbe a Professzor. - Látom, marhára értesz a növényekhez, én azonban visszamegyek a házba, és tornacsukát húzok.

Szavait tett követte. Gusztáv és a kis Kedd is a nyomába szegődött.

Emil odament a nagymamához. Letelepedtek egy padra, és nézték a tengert. A kikötőhídhoz épp akkor simult egy kis fehér parti gőzös. Emil tekintete Ponyt kereste. A kislány már messze járt.

A nagymama feltolta ráncos homlokára a kölcsönkért szemüveget.

- Végre egy percre magunk maradtunk. Hogy vagy tulajdonképpen, kisfiam? És hogy van édesanyád?

- Ó, köszönöm, kitűnően.

Az idős hölgy félrebillentette fejét.

- Nem vagy valami bőbeszédű. Mesélj hát valamit. Na rajta, fiatalember!

Emil a tengert bámulta.

- De hiszen mindent tudsz a leveleinkből, nagymama! Anya nagyon sokat dolgozik. De munka nélkül nem is volna neki élet az élet. Én meg, hát én még most is osztályelső vagyok.

- Szép, szép - bólogatott az idős hölgy. - Nagyon szép. Módfelett örvendetes. - Aztán nyájasan megrázta unokáját. - Rukkolsz ki mindjárt a mondókáddal, te gazember! Valami nyomja a bogyódét, azt látom. Valami igencsak nyomja a bögyödet! Emil, hisz én úgy ismerem az arcodat, mint a tenyeremet!

- Mi baj volna, nagymama? Minden a legnagyobb rendben, hidd el.

A nagymama felállt.

- Meséld ezt az öreganyádnak!

Nagy sokára valamennyien megérkeztek a családi strandfürdőbe.

A nagymama letelepedett a homokba, lehúzta cipőjét, harisnyáját, és a lábát napoztatta. Mellesleg őrizte a rábízott fürdőlepedőket.

A fiúk közrefogták Ponyt, összekapaszkodtak, és bősz csataüvöltéssel belerohantak a hullámokba. Egy telt idomú hölgy, aki partközelben a tengerben üldögélt és bóbiskolt, ijedtében vizet nyelt, és úgy szitkozódott, mintha nyúznák.

A nagymama felgyűrte a szoknyáját, néhány lépésnyire belegázolt a tengerbe, és udvariasan megkérdezte:

- Volt valaha fiatal, asszonyom?

- Természetesen! - csattant a felelet.

- Nahát akkor - szólott a nagymama. - Nahát akkor. - És minden részletesebb magyarázat nélkül visszatelepedett a homokba, és vidáman nézett az üvöltöző gyerekhad után. Már csak a fejük látszott. Az se mindig.

Gusztáv úszott a leggyorsabban. Elsőnek mászott ki a távolabb lehorgonyzott napozóstégre, amelyen az úszók kifújhatták magukat. Pony és Emil szakasztott egyforma gyorsan úszott, és segítettek egymásnak a partraszállásnál.

A kis Kedd és a Professzor jóval utánuk érkezett meg.

- Ezt hogy csináljátok? - pihegett a kis Kedd, amikor végre elnyúlt barátai mellett a napozódeszkán. - Mitől úsztok ti gyorsabban, mint Theo meg én?

- Sose izgasd magad - nevetett a Professzor. - Mi a fejünkkel dolgozunk.

- A fejeteknek csak annyi köze van a dologhoz - jelentette ki Gusztáv -, hogy túlságosan kiemelitek a vízből. Tanuljátok meg a gyorsúszást! - Azzal a vízbe ereszkedett, és megmutatta, hogyan kell gyorsúszásnál tempózni.

- Mennyit számítsz egy óráért? - tudakolta Pony.

Gusztáv mélyet lélegzett. Lemerült, majd nagy sokára prüszkölve felbukkant és válaszolt:

- Hatvan percet!

Aztán visszaúsztak mindnyájan. Gusztáv gyorsúszás-bemutatót tartott. Megpróbálták utánozni. A Professzor eközben nekiütközött egy úrnak, aki háton úszva erélyes tempókkal tartott a nyílt tenger felé.

- Vigyázz, hallod-e! - ripakodott rá az úr. - Hol tartod a szemed?

- A víz alatt! - felelt a fiú, és kallózott tovább, mint egy hajócsavar.

Amikor a sekély vízbe értek, megálltak a fogkrémreklám, az óriási gumitubus előtt. Valamennyien megpróbálták megmászni. De alig ért föl valaki, a tubus kifordult, és a bajnok a vízbe pottyant. Mindez persze tébolyult ricsajjal járt.

A barátok pillantása a fövényre siklott. A part hosszában tornaszerek sorakoztak. A nyújtón egy férfi lengett; csinált egy lengőtámaszt, átfordult, előrelendültében pompás óriáskelepet vágott ki, aztán hirtelen átdugta a lábát a két karja között, és egy billenéssel máris ülő helyzetbe került fent a magasban, a nyújtó állványán. Ezután hanyatt fordult, kitárta karját, előrelendült, térdből is eleresztette a nyújtót, úszott a levegőben, majd leugrott a homokra, és elegáns meghajlássál fejezte be a gyakorlatot.

- Az angyalát! - álmélkodott Gusztáv. - Ilyet még én se tudok!

Amint a tornász elhagyta a terepet, két kisfiú állt a nyújtó alá. Felugrottak, függeszkedtek, majd nekilendültek, és ketten egyszerre, hajszálra egyforma mozdulatokkal megismételték a nehéz gyakorlatot, amelyet az imént mutatott be a férfi. Amikor végezetül térdfüggésben kecsesen a levegőbe lendültek, és a gyakorlatot szakasztott olyan elegáns meghajlással fejezték be, mint a felnőtt tornász, a strandfürdő közönsége tapsviharban tört ki.

- Rögtön bedilizek! - kiáltott fel Gusztáv. - Két ekkora krapektól ilyet még nem pipáltam!

Mellettük a vízben megszólalt egy fiú:

- Ez a Three Byrons. Artistacsalád. Apa és ikerfiai. Esténként a Strand-szállóban lépnek fel.

- Ezt meg kell néznünk! - jelentette ki Pony, más néven Kalapocska.

- Este nyolckor kezdődik a műsor - közölte az idegen fiú. - A többi szám is világklasszis. Őszintén ajánlhatom a műsor megtekintését.

- Lehet helyet kapni? - tudakolta a kis Kedd.

- Foglalhatok nektek asztalt - mondta a fiú.

- Csak nem vagy te is akrobata? - tudakolta Emil.

A fiú a fejét rázta.

- Nem. Bár meglehetősen jól tornászom én is. De foglalkozásomra nézve a Strand-szállóban vagyok pikoló.

- A pikolók korán meghalnak - nevetett Gusztáv.

- Hogyhogy?! - kérdezte ijedten a kis Kedd.

- Láttál te már öreg pikolót?

- Szakállas vicc! - biggyesztette az ajkát Pony.

- Gusztáv megnőtt, amióta nem láttam - jelentette ki az idegen fiú. - Máskülönben semmit sem változott.

A társaság tátott szájjal bámult rá.

- Honnan ismersz te engem? - kérdezte végül döbbenten Gusztáv.

- Mindnyájatokat ismerlek - közölte a strandoló pikoló. - Sőt Gusztáv egyszer az öltönyömet is hordta!

- Szemenszedett lódítás! - méltatlankodott Gusztáv. - Életemben nem hordtam még másnak az öltönyét!

- Nana... - mondta a pikoló.

Sehogy sem értették a dolgot.

- Hogy hívnak? - kérdezte végül Pony.

- Hans Burnot vagyok.

- Halvány gőzöm sincs - jelentette ki Gusztáv. - Nem ismerek egy fia Burnotot sem.

- Dehogyisnem! Hisz az apámat is ismered. Nemcsak te: Emil is - bizonygatta Hans Burnot.

- Egyre rejtelmesebb az ügy! - csodálkozott Emil.

Gusztáv a vízben a pikolóhoz gázolt, nyakon ragadta és rárivallt:

- Most aztán ki a farbával, öcsi! Különben úgy a víz alá nyomlak, hogy sose lesz belőled főpincér!

Hans Burnot nevetett.

- Azelőtt liftesfiú voltam Berlinben. A Hotel Kreidben, a Nollendorf téren. Jelszó: Emil!

Erre elszabadult a pokol. Táncra perdültek, mint az eszeveszett indiánok, körülugrándozták a kis Burnotot, hogy emeletnyi magasra csapott körülöttük a tengervíz. Aztán úgy megszorongatták a srác kezét, hogy a csontja is beleroppant.

- Nahát, ilyen meglepetést! - örvendezett Emil. - Apád, a portás őrült rendes volt hozzám. Tíz márkát is adott kölcsön. És Gusztáv meg én ott alhattunk nálatok a szállóban.

- Bizony - mondta a pikoló. - Izgalmas história volt, mi? Amíg élek, nem felejtem el, még ha esetleg szállodatulajdonos leszek sem. Különben ha szabadnapos vagyok, elmehetnénk egyszer vitorlázni. A nagybátyám ugyanis itt lakik Korlsbüttelben. Van egy nagy kereskedelmi gőzöse.

- Nem is tudtam, hogy kereskedelmi gőzössel vitorlázni is lehet - bámult a kis Kedd.

- Azt éppen nem - mondta a pikoló. - Csakhogy a bácsikámnak van egy príma vitorlása is. És egyáltalán: piszkosul rendes manusz az öregúr.

Ezen is örvendeztek egy sort, aztán kiügettek a partra, és bemutatták a kis Burnotot a nagymamának. Ő is nagyon örült. De persze előbb valamennyiüknek meg kellett alaposan törülközniük.

Gusztáv elégedett pillantást vetett a pikolóra, és míg erélyesen dörzsölte magát a frottírtörülközővel, így morfondírozott:

- Csak egyet nem értek én sehogy se...

- Mégpedig? - tudakolta a kis Burnot, és felpillantott Gusztávra.

Gusztáv a fejét csóválta, úgy nézett le rá.

- Azt az egyet nem értem, hogy hogyan ment rám valaha is az öltönyöd.



Hatodik fejezet
GUSZTÁV MEG A FIZIKA

Szép napok sora virradt rájuk. Sütött a nap, mintha gyűjtőlencsén át nézné a Keleti-tengert. A Professzor és vendégei előbb rákvörösre, aztán kávébarnára sültek. Csak Pony nem engedett a vörösségből, és hámlott, akár a hagyma. Nagymama felváltva kenegette az ifjú hölgy hátát vazelinnal, dióolajjal, lanolinnal és naptejjel. De nem volt semmi haszna.

Reggelente, amikor nagymama ébresztgette Ponyt, mondván:

- Ébresztő, grófnő! Hasadra süt a nap. - Pony legszívesebben elbőgte volna magát.

- Miért nem esik már végre? - fohászkodott kétségbeesetten.

Hanem a fiúk iszonyúan élvezték a szép időt. Ha nem voltak éppen a vízben, akkor is ott lófráltak valahol a parton. Vagy lementek a kikötőbe, a hídtól jobbra, megcsodálták Burnot kapitány vitorlását, a Kunigunda IV-et, és már előre örültek, hogy hamarosan szabadnapos lesz barátjuk, a pikoló, és akkor elmehetnek vitorlázni.

Gusztáv olykor felpattant a gépére, és kimotorozott a környékre. A csomagtartón gubbasztott valamelyik barátja. Az utast lerakta az erdészházban vagy a szénégetőknél, ő meg visszaszáguldott Korlsbüttelbe a következőért. Addig furikázott oda-vissza, amíg együtt voltak valamennyien.

Egy alkalommal még a nagymama is kivitette magát az erdészházba. Amikor szerencsésen megérkezett és leszállt, kijelentette:

- Remek volt. Pályát tévesztettem. Motorversenyzőnek kellett volna mennem, nem nagymamának.

Néha levelet írtak az otthoniaknak. Néha levelet kaptak. Néha a tanácsos fényképezte őket. És a következő levélben hazaküldtek a fényképeket.

Vagy elmentek az erdőbe, és óriási csokrokat szedtek. Emil jóformán minden növényt ismert, felsorolta tulajdonságaikat, nevüket. Mesélt a gyapjúsásról meg a bábakalácsról, a sóskáról és a pillangósvirágúakról csakúgy, mint a moháról meg különös változatairól, egészen a kosborig.

Mindez arra késztette az igazságügyi tanácsost, hogy bevonatozzon Rostockba, ahol is az egyetemi könyvesboltban egy botanikatankönyvet meg egy növényhatározót vásárolt.

Sajátos módon aznaptól fogva senki sem érdeklődött többé virágok, füvek és bokrok iránt. Kivéve Emilt.

- Ha nyomtatott betűt látok, felmegy a vérnyomásom - közölte Gusztáv, a motorbajnok.

Egy szép napon a nagymama levelet kapott Neustadtból. Hosszú levelet. Kétszer is elolvasta. Aztán a táskájába dugta, és így szólt magában:

- Aha!

Emilnek azonban még ennyit se szólt. Egyelőre.

Délben a verandán, amikor már mindenki alaposan beebédelt, megszólalt az igazságügyi tanácsos:

- Ha a tisztelt jelenlevőknek nincs ellene kifogásuk, az volna a javaslatom, hogy menjünk el ma este a Strand-szállóba, és tekintsük meg, miféle attrakciókkal szolgál a műsor.

A fiúk legszívesebben otthagyták volna a befőttet. Holott rumos szilva volt. Márpedig a rumos szilva Klotilde Schnaps legkiemelkedőbb alkotásai közé tartozott.

Azért valahogy mégiscsak lenyomták a befőttet. De utána száguldottak a Strand-szállóhoz, mint a vihar. A bejárat előtt megtorpantak, és haditanácsot tartottak: ki menjen be a pikolóhoz. Egyszer csak felbukkant a színen Pony, azaz Kalapocska.

- Hát te hogy kerülsz ide? - érdeklődött Gusztáv.

- Két lábon - felelte Pony. - Egyébiránt asztalt akarok foglalni estére. Van ellene valami kifogásotok?

Senkinek sem volt ellenvetése.

Pony belejtett a szállodába.

Az üzletvezető elébe sietett.

- Mivel szolgálhatok, kisasszony?

- A pikolóval szeretnék beszélni.

- Burnot az étteremben van - közölte az üzletvezető, majd sarkon fordult, és eltűnt az irodában.

Pony megkereste az éttermet és benne Hans Burnotot, a pikolót, aki épp valóságos tányértornyot egyensúlyozott a fél karján.

- Egy pillanat, Pony - szólt oda a kislánynak. - Azonnal rendelkezésedre állok.

Pony türelmesen várt.

Hamarosan felbukkant a pikoló.

- Mivel szolgálhatok?

- Asztalt szeretnék foglalni estére.

- Hány személyre?

- Várjunk csak. Utána kell számolnom. Szóval: a tanácsos, a felesége, a nagymama, én, Klotilde Schnaps meg a három fiú, vagyis összesen...

- Nyolc személy - vágta rá a pikoló. - Meglesz az asztal.

- Lehetőleg elöl, a színpad közelében. Lehetséges, hogy eljön a nagybátyám is, a kapitány. Szeretném, ha megismernétek.

Pony kezet nyújtott Hansnak.

- Tehát kérünk egy kilencszemélyes asztalt.

A pikoló meghajolt.

- A műsor nyolc után kezdődik.

- Nem baj - mondta Pony. - Mi azért itt leszünk!

Vacsora után a Kormorán villa lakói díszbe vágták magukat, és ünnepélyesen átvonultak a Strand-szállóba. Hans Burnot az első sorban foglalt asztalt, közvetlenül a színpadnál. A tanácsos bort rendelt a felnőtteknek. A gyerekek narancslét kaptak.

Nyolc óra elmúlt, de a műsor még nem kezdődött meg. A zenekar közismert számokat játszott, a termet lassan megtöltötték a jókedvű fürdővendégek. Végül már nem volt egyetlen szabad asztal sem.

A szálló előtt rengeteg korlsbütteli lakos tolongott. Kíváncsian kukucskáltak be az ablakon - szerettek volna egy kis ingyenszórakozáshoz jutni.

Hanem egyszer csak megjelent egy pincér meg a pikoló, és összehúzták a függönyöket. A pikoló egyébként nem végzett túlzottan alapos munkát. Jókora rést hagyott a függönyszárnyak között.

- Rendes tőle - mondta Emil. - Legalább az is láthat valamit, aki kint rekedt.

- Hans Burnot emberbarát - állapította meg a Professzor.

Apja, az igazságügyi tanácsos megkoppintotta Gusztáv vállát.

- Mióta vagy olyan szorgalmas, hogy még a varietébe is könyvet cipelsz magaddal?

Gusztáv elvörösödött.

- Angol szótár - közölte.

- Tán biz itt akarsz szavakat magolni?

Gusztáv a fejét rázta.

- Vakációban? Nem ettem kefét!

- Biztosan az akrobataikrekkel óhajt társalogni - nevetett Pony.

- Fogok is - jelentette ki Gusztáv. - A fiúkat Byronnak hívják. Tehát angolok. És ha olyasmit felelnek, amit nem értek, egyszerűen megnézem a szótárban.

- Na, erre a mulatságra befizetek - közölte a nagymama. Őrjítően elegáns volt fekete selyemruhájában.

Újabb vendég bukkant fel. Nagydarab, tekintélyes férfiú. Kék tengerészsapkát viselt, és kék öltönyt. Megállt a parketten, és fürkész pillantást vetett a terem négy sarkába. Egyszerre ott termett a pikoló, megszólította, aztán Haberlandék asztalához vezette, és így szólt:

- Engedjék meg, hogy bemutassam a nagybátyámat, Burnot kapitány urat!

Azzal már el is tűnt.

A gyerekek felálltak. Az igazságügyi tanácsos szintén üdvözölte a pikoló nagybátyját, és meghívta, foglaljon helyet az asztaluknál.

A kapitány mindenkivel kezet fogott, mondván:

- Hagyjuk ezeket a formaságokat. Különben rögtön elmegyek.

Erre gyorsan leültek. Az új vendég rumos puncsot rendelt a pincérnél.

- Pompás dolog ennyi fiatal arc az asztal körül. Meséljetek már valamit az iskoláról, srácok. Negyven éve, hogy kirepültem a gimnáziumból. Azok voltak a szép idők!

A fiúk törték a fejüket. De sehogy sem jutott eszükbe olyasmi, ami érdekelhetné az öreg kapitányt. Az meg várakozásteljes pillantást vetett sorra mindegyikre, aztán a térdére csapott és felkiáltott:

- Még ilyet! Mi bezzeg nem voltunk ilyen savóvérű fickók! Nálunk nem múlhatott el nap valami kis ramazuri nélkül.

- Hát ilyesmire kíváncsi? - kiáltott fel Gusztáv.

- Mért, azt gondoltad, a Rémkirályt akarom felmondatni veletek?

Gusztáv szólalt meg:

- A vakáció előtti utolsó héten szép kis tésztába pottyantam. Nem sok híja volt, hogy kivágjanak a suliból. De aztán sikerült valahogy elboronálni az ügyet.

A többiek lélegzet-visszafojtva hallgatták.

- A következőképpen történt - kezdte Gusztáv. - Fizikaóra előtt, nagyszünetben Mehnert, az osztályelsőnk lerohant a dirihez, és bemártotta az egyik srácot. Nem engem. Csak hát én amolyan döntőbírónak számítok az osztályban. És ha valami hézag van, mindig rám bízzák az elintézést. Persze a derék Mehnert féltette a bőrét, és a szünetben úgy eltűnt, hogy a nyomát se láttuk. Csak akkor mert előbújni, amikor már mind benn ültünk a fizikateremben Bukfenccel, mármint Kaul tanár úrral egyetemben. A pedellus is ott volt. Ő szokott segíteni a tanárnak a kísérleteknél. Elektromos szikrákkal vacakoltak valamit. Kisülésekről vagy mi a csudáról szövegeltek. Kaul meg a pedellus összeállították a szerkentyűt. Aztán összehúzták a fekete függönyt, hogy a sötétben jobban lássuk a szikrákat.

"Öregem - suttogta Körte, a padszomszédom. - Itt a soha vissza nem térő alkalom! A sötétben előrelógsz az első padig, behúzol Mehnertnek egy isteneset, és mire Bukfenc, illetve bocsánat, a tanár úr villanyt gyújt, te már rég itt csücsülsz a helyeden!"

Marhára csíptem az ötletet. Ha egy ilyen rohadt spicli, mint Mehnert, ország-világ füle hallatára kap egy olyan frászt, hogy visszhangzik tőle a fizikaterem, és mire villanyt gyújtanak, kiderül, hogy egyenesen az isteni igazságszolgáltatás volt a tettes - na, szóval egy ilyen mennyei tésztát egyszerűen nem lehet kihagyni.

Gusztáv fürkész pillantást vetett a többiekre. Mindenki izgatottan hallgatta a történetet.

- Szóval - folytatta - töksötét volt. Mint a szenespincében. Bukfenc, azaz Kaul tanár úr szólt, hogy figyeljünk, mindjárt jönnek a szikrák. És amíg a társaság áhítatosan figyelt, én előreosontam az első padig, és nekiveselkedtem. Tévedés kizárva, mivel Mehnert évek óta ott ül az első pad jobb szélén. Na szóval, mondom, nekiveselkedtem, és beleadtam abba a fülesbe apait-anyait. Majd a kezem tört bele.

Burnot kapitány a térdére csapott.

- Bombajó! Aztán fogtad magad, és mars a helyedre. Üthették bottal a nyomodat.

Gusztáv búbánatosan rázta a fejét.

- Nem mentem én a helyemre. Ijedtemben ott maradtam, mint akit odacövekeltek.

- Ijedtedben?! - csodálkozott Klotilde. - Mitől ijedtél meg?

- Attól, hogy Mehnertnek nem volt haja.

- Nem volt haja?! - visszhangozta Emil.

- Kopasz volt, mint a tök. Ugyanis nem Mehnert volt az, hanem Bukfenc, azazhogy Kaul tanár úr.

Még a pincér, aki Burnot kapitány rumos puncsát hozta, még az is ott maradt, és lenyűgözve hallgatta Gusztávot.

- Az ám - bólogatott Gusztáv. - Kaul tanár úr a sötétben leült Mehnert mellé a padba. Mivelhogy ő is látni akarta a kísérletet. Hisz érthető. Kit érdekelne egyáltalán a fizika, ha nem a fizikatanárt? Én meg persze honnan sejthettem volna, hogy a sötétben fogja magát, és letelepszik Mehnert helyére?!

Burnot kapitány olyan harsányan hahotázott, hogy egészen elfojtotta a zenekar hangját. Pedig épp egy tüzes indulót játszottak.

Klotilde Rappelpappensberger kisasszony egészen belesápadt a borzadályba.

- Szörnyű! - susogta. - A hideg futkározik a hátamon!

Az igazságügyi tanácsos előrehajolt.

- No és mi történt azután?

Gusztáv megvakarta a füle tövét.

- Mi tagadás, éreztem már magam különbül is életemben. Egyszer csak világosság lett. Bukfenc csak ül a Mehnert helyén, és fogja a kopasz fejét. Nem csoda, hogy fájt neki. Mert én tényleg beleadtam apait-anyait. Az osztály úgy ült ott, mintha villám csapott volna a terembe. A tábla előtt ott állt az öreg pedellus, és szörnyen bárgyú képet vágott. Az elektromos szikrák meg vígan pattogtak. De persze oda se bagózott senki.

"Ki volt az?" - nyögte ki nagy sokára Bukfenc, azaz Kaul tanár úr. "Én voltam - feleltem rá. - Bocsánatot kérek, tanár úr. Tévedtem." "Meghiszem azt!" - mondja erre Bukfenc. Aztán a fizikaóra kellős közepén kirohan a teremből. Közben úgy fogja a fejét, mintha attól félne, hogy lebukfencezik, akarom mondani, legurul a nyakáról.

- Döglesztő! - sóhajtott Pony. - Ezt a vagányságot!

Gusztáv elmélázott.

- Nekem akkor már minden mindegy volt. Mialatt a többiek csak bámultak, mint a sült hal, én előszedtem Mehnertet, és úgy eltángáltam, hogy belekékült. Ő se felejti el egyhamar azt a fizikaórát. Három napig nem jött utána suliba. Na, mire eligazítottam derék osztályelsőnk dolgát, már jött is a pedellus, hogy hívat a diri. Bukfenc ott ült a kanapén, a fején hideg borogatás. "Most értesültem, hogy a sötétség leple alatt orvul megtámadtad intézetünk egyik kiváló, érdemes tanerejét - kezdi a diri. - Természetesen eltávolítunk az iskolából. Előbb azonban felszólítalak, közöld velünk aljas tetted indítóokát."

Na, erre elfutotta az agyamat a lila köd! Még hogy aljas meg orvtámadás! Ilyet se vágott még a fejemhez senki. Hát szóval alaposan kipakoltam. Ha valaki aljas orvtámadó, közöltem, akkor az nem más, mint a kiváló Mehnert, a mintadiák. A pofon is neki volt címezve, mivelhogy a nagyszünetben bemártotta egyik osztálytársunkat a dirinél. Menjenek csak fel a fizikaterembe, és kaparják össze, ami megmaradt a kis kedvencükből. Ha közelebb áll a szívükhöz az ilyen aljas, csúszó-mászó féreg, mint én, azon nem segíthetek. És így tovább és így tovább.

Burnot kapitány hosszasan és szeretettel szemlélte Gusztávot, aki dühös képpel ült ott.

- Na és aztán?

- Aztán olyasmi történt - mondta Gusztáv -, amit ha száz évig élek, akkor se felejtek el Kaul tanár úrnak.

- Miért? Mit csinált? - tudakolta Emil.

- Nevetett! - mondta Gusztáv. - Úgy nevetett, hogy a borogatás is lepotyogott a fejéről!

Burnot kapitány a térdére csapott. Aztán a pincérhez fordult, aki még akkor is nagy érdeklődéssel hallgatta a történetet.

- Főúr, kérem a következő rumos puncsot!



Hetedik fejezet
VARIETÉ KORLSBÜTTELBEN

A zenekar tust húzott. A színpadon megjelent egy divatosan öltözött, kicsit talán túlságosan is kikent-kifent úr, és a szállodaigazgatóság nevében köszöntötte a nagyérdemű közönséget.

Kellemes estével kecsegtette őket, aztán elmondott néhány viccet, amin csak ő maga kacagott. Ettől dühbe jött, és kurtán bejelentette az első produkciót:

- Következik: Ferdinánd Badstübner, a lantos Caruso!

Caruso Badstübner tömzsi, ősz hajú úriembernek bizonyult, jókora lanttal és pirinyó diáksapkával. A lantot a kezében, a tarka sapkát viszont a feje búbján hordta. Belekapott a húrokba, s elzengett néhány dalt, amelyek nagyrészt a vidám heidelbergi diákéletről, a szép kedvesről, tűzrőlpattant korcsmárosnékról és meglehetősen nagyszámú boroshordóról és söröskancsóról szóltak.

A hangja már nem volt egészen vadonatúj. Dalai végeztével meglobogtatta a sapkáját, mire lehullott a függöny.

- Tanulással akkoriban egyáltalán nem foglalkoztak? - kérdezte apjától a Professzor.

- A dalok némileg eltúlozzák a dolgot - válaszolta a tanácsos. - Ha nem tanultunk volna, nem is tudnánk semmit.

Klotilde is kíváncsi volt valamire.

- Hogy lehet az az öregúr, aki az előbb énekelt, még most is diák? És ha diák, akkor hogy szabad neki varietében fellépni?

A társaság összenézett. Végül a nagymama törte meg a csöndet:

- Valószínűleg levelező hallgató.

- Aha! - bólogatott Klotilde Rappelpappensberger. - Az már egészen más.

Csak azt nem értette, hogy a többiek min nevetnek.

- Én nem akarok továbbtanulni - jelentette ki Gusztáv. - Vagy autóversenyző leszek, vagy berepülő pilóta. Te továbbtanulsz? - fordult Emilhez.

Emil egy pillanatra lehunyta a szemét. Jeschke törzsőrmesterre meg a vele folytatott beszélgetésre gondolt.

- Nem - felelte aztán. - Nem tanulok tovább. Amint lehet, pénzt akarok keresni, hogy megállhassak a magam lábán.

Nagymama a szeme sarkából rásandított. De szólni nem szólt egy szót sem.

A műsor következő száma akrobatikus táncosnő volt. Olyan sebesen pörgött a saját tengelye körül, hogy már-már azt hitte az ember, hátul van a szeme, és elöl a tarkója.

A kapitány hatalmas mancsával oly zajosan tapsolt, mintha felfújt papírzacskókat pukkantgatna. Előrehajolt, és megkérdezte Klotildét:

- Maga is tud így táncolni?

Csakhogy rossz helyre címezte a kérdést.

- Én bizony restellném vadidegen emberek előtt így kitekerni magam! - hangzott a rendreutasító válasz.

- Azért otthon egyszer megpróbálhatod - vélte a Professzor. A fiúk elvigyorodtak a gondolatra, amint Rappelpappensberger kisasszony, más néven Schnaps, a Kormorán villa verandáján cigánykereket hány ebédfőzés helyett.

Ezután a zenekar talpalávalót kezdett húzni. Néhány vendég táncra perdült. Közöttük Burnot kapitány úr. Méghozzá Klotildéval. A tanácsos pedig a feleségével. A nagymama a zene ütemére bólogatott, és felettébb jó kedve volt.

Egyszer csak egy fiatalember hajolt meg Pony előtt, és megkérdezte:

- Szabad egy táncra, kisasszony?

Emil felnézett a fiatalemberre, és elnevette magát.

- Hisz a kisasszony nem is tud táncolni!

Pony felállt.

- Ezt meg miből gondolod, öcsi? - kérdezte gőgösen. - Hm! - és tovalejtett a fiatalember karján, mintha egész életében ezt gyakorolta volna.

- Nézzétek a kisasszonyt! - kiáltott a Professzor. - Pedig még nem is járt tánciskolába!

- Nekünk, lányoknak a vérünkben van a tánctudomány - magyarázta a nagymama.

Gusztáv a fejét csóválta.

- Ni, a taknyos libáját! Egy nappal se idősebb nálam, és megjátssza a kisasszonyt!

A következő tánc keringő volt.

- Ez való nekünk, fiataloknak - szólt Ponyhoz a kapitány. És úgy kerengett végig a kislánnyal a termen, hogy más még a táncparkett közelébe se merészkedett. Olykor felemelte Ponyt a levegőbe. Remek mutatvány volt.

Valamennyi vendég tapsolt. Még a pincérek is. Pony takarosan meghajolt, sőt a kapitány is!

Később megint felbukkant a színpadon a kikent-kifent úr. Igaz örömére szolgál, közölte a nagyérdemű közönséggel, hogy olyan előadóművészt jelenthet be, akinek a nevétől az ország első kabaréi visszhangzanak.

- Na, erre már én is kíváncsi vagyok - közölte Burnot kapitány. - Ha olyan nagy sikerei vannak a fickónak, hogy vetődik épp ide, az isten háta mögé, Korlsbüttelbe?

Feszülten vártak tehát, míg ismét felment a függöny.

És amikor felment, és a színen megjelent az országos hírű művész, Emil önkéntelenül felkiáltott:

- Szentséges Habakuk!

Az országos hírű művész ugyanis nem volt más, mint maga a kikent-kifent bemondó, köcsögkalappal, sétapálcával és monoklival súlyosbítva.

- Itt vagyok - jelentette. - Elsőnek egy komoly számot adok elő önöknek, mégpedig egy sanzont. A címe: Ilyen az élet. Theobald, ne sajnáld! ("Theobald" a zongoristára, a "ne sajnáld" a zongorára vonatkozott.)

A szám végeztével nagymama kijelentette:

- Ha ez a ripacs fővárosi kabarékban lépett fel, akkor én vagyok a gerolsteini nagyhercegnő!

Az előadóművész ezután két víg dalt zengett el, amelyek szakasztott olyan szomorúak voltak. Ezek után tíz perc szünetet jelentett be.

A fiúk kimentek a dűnére, és a tengert nézték. Sima volt és ólomszürke. Csak a hold visszfénye vágott keskeny ezüst ösvényt a sötétlő felszínen.

A hullámok rendszeres időközben csapódtak a parthoz. A napozókosarak árnyképe úgy emelkedett ki az ég hátteréből, mint megannyi gabonaasztag az éjszakai búzamezőn.

Megborzongatta őket a villódzó csillagokkal telehintett ég.

- Fázom - suttogta a Professzor.

Visszamentek a terembe, és letelepedtek Pony meg a felnőttek mellé.

A szünet után ismét az akrobatikus táncosnő következett. Ezután egy bűvész mutatott be lélegzetelállító kártyatrükköket. És végre-valahára elérkezett az est fénypontja: "The three Byrons"!

Emberi ésszel felfoghatatlan volt, amit Mister Byron és két ikergyermeke véghezvitt. A nézők mereven gubbaszkodtak a székükön; még szuszogni se nagyon mertek. A szám tetőpontja az volt, amikor Mister Byron hanyatt feküdt egy zsámolyon, és felnyújtotta a karját. Jackie Byron, a nagyobbik iker apja jobb tenyerén állt fejre, Mackie Byron a bal tenyerén. Először belekapaszkodtak Mister Byron karjába, de aztán elengedték, és peckesen a nadrágjuk varrására tapasztva kezüket, úgy álltak fejen, mint két kis fordított katona. Aztán talpra ugrottak, és úgy mosolyogtak, mintha gyerekjáték lett volna az egész.

Mister Byron továbbra is ott maradt a zsámolyon, fektében felhúzta a térdét, és égnek nyújtotta a lábát. Mackie hasra feküdt apja talpán. Mister Byron ekkor mozgatni kezdte a lábát, körülbelül úgy, mintha biciklizne, és Mackie úgy forgott apja talpán a tulajdon tengelye körül, mint egy szédült pörgettyű. Aztán egyszer csak a levegőbe röppent, megpördült, visszapottyant Mister Byron talpára, megint felszállt a levegőbe, kilencvenfokos szögben megfordult, és leesett - ó, nem, dehogyis esett! Talpra állt Mister Byron égnek meredő talpán!

Klotilde reszkető hangon megszólalt:

- Már nézni sem bírom!

Emil, Gusztáv meg a Professzor azonban el voltak ragadtatva.

- Kár, hogy a kis Kedd nincs velünk - sajnálkozott Gusztáv.

Ekkor Jackie Byron, a nagyobbik iker feküdt a zsámolyra, magasba nyújtotta karját, megragadta apja kezét, és a nagy, nehéz atléta Jackie felnyújtott tenyerén lendült kézállásba.

- Csak az a rejtély, hogy nem törnek dirib-darabra Jackie csontjai - suttogta Emil.

Gusztáv rábólintott.

- A természet összes törvényével ellentétes, hogy itt semmi hézag, és minden megy, mint a karikacsapás!

Mikor a három Byron befejezte művészi produkcióját, szűnni nem akaró tapsvihar robbant ki. Korlsbüttel lakosai, akik a szálló előtt álltak, és a függöny résein kukucskáltak be, olyan hosszasan tapsoltak, hogy felverték még a denevéreket is: ott repdestek fejük fölött nagy szárnycsapkodással. Tizenkétszer kellett felhúzni a függönyt.

Gusztáv megmarkolta az angol szótárt, és a végsőkig elszántan felállt.

- No, nyomás! - mondta komoran, és elindult. A Professzor és Emil buzgón követték.

A színpad mögött húzódó folyosón várták az ikreket.

- Halló, boys! [1] - szólt rájuk a Professzor.

Az ikrek megfordultak.

- A moment, please! [2] - kérte Gusztáv.

Mackie, a kisebbik nekilódult, és eltűnt egy hátsó szobában. Jackie ott maradt.

- You are wonderful! - jelentette ki Emil. - Very nice indeed. My compliments, Byron! [3]

Jackie Byron odalépett hozzájuk. Igen csapzott volt, és kimerültnek látszott.

Gusztáv a szótárban lapozgatott.

- Hallo, dear! - hebegte. - We have seen you. It's the greatest impression in all my life, by Jove! Do you understand? [4]

Jackie Byron elnézte egy darabig a három fiút. Aztán halkan megszólalt:

- Hagyjátok már abba ezt a lefetyelést! Nem értek én egy árva szót sem angolul. Aggyisten, uraságok!

A három barátnak leesett az álla.

Gusztáv becsapta a szótárt.

- Menten megüt a guta! Szentül azt hittem, hogy angol vagy!

- Frászt! - legyintett Jackie. - Csak művésznevet vettünk fel. Az idegen név mindig jobban vonzza a közönséget. Mit gondoltok, hogy hívnak engem igazában?

A homlokukat ráncolták, úgy gondolkodtak.

- Mondd meg inkább - javasolta a Professzor. - Különben végigtippelhetjük a telefonkönyvet.

Jackie az ajkára tette az ujját.

- De el ne köpjétek senkinek. A nevem... Nem, jobb, ha mégse mondom meg.

- Engem Tischbeinnek hívnak - közölte Emil. - Sokkal rondább a te neved se lehet.

- Hajaj! - legyintett Jackie. - Na nem bánom. Szóval Paul Pachulke vagyok Teltowból.

- Pachulke Palkó - suttogta Gusztáv. - A Rübe menti Teltowból! - És csak bámult. - Nevem Gusztáv. Közölni szeretnénk veled, hogy mélységesen el vagyunk ragadtatva. Öregem, osztályon felüliek vagytok!

Jackie örült a dicséretnek.

- Igazán köszönöm - mondta. - Holnap lejöttök a strandra?

Bólintottak.

- Akkor viszlát holnap! - kurjantotta Jackie, és beszaladt a szobába, ahol az imént a testvére eltűnt.

A három barát csak állt a folyosón tátott szájjal. Aztán elnevették magukat.

Gusztáv megvetően zsebre vágta a szótárt, és karon fogta Emilt meg a Professzort.

- Na tessék! - mondta. - Így tanuljon az ember nyelveket!



Nyolcadik fejezet
FELBUKKAN A HARMADIK IKER

Másnap úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. Mi mást tehettek: otthon maradtak, levelet meg képes levelezőlapokat írtak, sakkoztak, halmáztak, minduntalan ki-kisandítottak az ablakon, és úgy érezték magukat, mint az időjós levelibéka a befőttesüvegben. Szerencsére eljött látogatóba a kis Kedd. Kölcsönkérte apja esernyőjét, s úgy állt a kertben, mint egy gomba.

Beengedték, és lelkes szavakkal ecsetelték a három Byront és szenzációs műsorukat. Arról is beszámoltak, hogy Ponyt az este kisasszonynak titulálták.

- Bizony, bizony - bólogatott a kis Kedd. - Öregszünk...

És mivel Pony kint volt a konyhában, és főzni tanult Klotildétól, a fiúk kirohantak a folyosóra, felrántották a konyhaajtót, és kórusban üvöltöttek:

- Kisasszony, kint várja a táncosa!

És amikor Pony gyorsan kinézett az ablakon, a fiúk harsány üdvrivalgással rohantak vissza a verandára.

- Nektek is adtak fel fogalmazást a szünidei élményekről? - tudakolta a Professzor.

- Hajaj! - legyintett Gusztáv. - Ugyanaz a tészta minden áldott évben. Legszebb szünidei élményem, legizgalmasabb szünidei élményem, legérdekesebb szünidei élményem! Az embernek már attól is elmegy a gusztusa, hogy egyáltalán megéljen valamit.

- Ilyen ronda időben akár meg is írhatnánk a fogalmazást - javasolta a Professzor. - Legalább túlesnénk rajta.

Emil a javaslat mellett szavazott. Gusztáv és a kis Kedd ellene.

A Professzor megkísérelte áthidalni az ellentéteket.

- Legalább előtanulmányokat folytathatnánk - ajánlotta. Felkapta az asztalról apja egyik könyvét, és belelapozott. - Talán akad benne valami testhezálló idézet.

- A némettanárunk ki nem állhatja az idézeteket - közölte Gusztáv. - Az a véleménye, hogy szíveskedjünk megerőltetni az agyunkat, és ne könyvekből irkáljuk ki a fogalmazást. Szerinte ez éppoly elvetendő, mint ha az ember a szomszédja dolgozatát másolja le. - Elnevette magát. - Én persze szívesebben írom le a szomszédomét.

Emil megkérdezte a Professzort, mit olvas.

- Nem árulom el. Találjátok ki. - Feltelepedett az asztalra, és felolvasta a következőket: - "Nálunk a képzés első lépcsőfoka az ének, minden egyéb ahhoz kapcsolódik, minden egyebet az közvetít. Ének útján éljük át és véssük be a legelemibb élvezetet csakúgy, mint a legelemibb tudományt; még amit hit- és erkölcstanból tanítunk, azt is az ének útján közöljük." - A Professzor felpillantott. - Na, ki írta ezt?

- Egy dalárda karnagya - jelentette ki Gusztáv.

- Nagy tévedés! - nevetett a Professzor. - Öregem, te aztán szépen felsültél. Ezt ugyanis maga Goethe írta!

- Johann Wolfgang von Goethe - tette hozzá a pontosság kedvéért a kis Kedd.

- Na és aztán! - legyintett Gusztáv.

A Professzor tovább olvasott.

- "Amíg megtanítjuk a gyermekeknek, hogyan kell az általuk kibocsátott hangokat jegyekkel a táblára írni, majd a jegyek segítségével a hangokat torkukban újra képezni, később ehhez a szöveget is hozzáfűzni, egyidejűleg gyakorolják kezüket, fülüket és szemüket, és hamarább érnek el a helyes- és a szépíráshoz, semmint gondolnók. Mivel pedig mindezt végső soron tiszta mértékek, pontosan meghatározott számjegyek alapján kell gyakorolni és újra képezni, így sokkalta hamarabb fogják fel a mér- és számtantudomány nagy értékét, mint bármely egyéb módon. Épp ezért szemeltük ki az elgondolható tárgyak közül épp a zenét nevelésünk alapelemévé, mert innen vezet minden irányba az egyenletesen kikövezett út."

- Nem is tudtam Johann Wolfgang von Goethéről, hogy iskolaigazgató volt! - csodálkozott a kis Kedd. - Azt hittem, miniszter volt.

- Mindent dalban! - fakadt ki Gusztáv. - Azt képzeljétek el, amint eldaloljuk a kamatoskamat-számítást meg az egyismeretlenes egyenleteket. Isteni, mondhatom!

- Goethe bizonyára csak az első évekre gondolt - vélte Emil. - Az alsó osztályokban még sokkal jobban összefüggenek egymással a tantárgyak.

Az igazságügyi tanácsos lépett ki a verandára.

- Hát ti mit olvastok? - kérdezte. A fia megmondta.

- Aha! - bólintott a tanácsos. - Wilhelm Meister vándorévei.

- Ami engem illet, határozottan ellenzem a dalolva tanítást! - jelentette ki Gusztáv. - Rendszerint bukásra állok énekből. Mivel botfülem van. Gondoljátok csak el, amint én minden tárgyból énekelve felelek! Latinból, matekból, töriből - rémes még az ötlet is.

- Az az érzésem - kuncogott a kis Kedd -, hogy te prózában se vagy sokkal különb a latin meg a matek terén!

- Érzésed nem csal - bólintott Gusztáv. - Hát jó, kérem, felőlem kipróbálhatjuk. Konjugáljuk[5] négy szólamban a rendhagyó igéket. Rajta!

Haberland tanácsos nevetett.

- Az a pedagógiai módszer, amelyet Goethe a Vándorévekben leír, egy nagyon öreg és nagyon nagy humanista költő álma. Idősebb korotokban majd jobban megértitek.

- Nem is olyan nehéz megérteni - jelentette ki a Professzor. - Figyeljetek csak! - És tovább olvasott: - "Tisztes családból született egészséges gyermekek sokat hoznak magukkal; a Természet mindenkinek megadta mindazt, amire az idők során szüksége lesz. Kötelességünk mindezt kifejleszteni, ám gyakrabban esik meg, hogy önmagától jobban kifejlődik." - A Professzor becsapta a könyvet, és barátaira pillantott. - Ez az!

- Mi az, hogy ez az? - tudakolta Gusztáv. - Valamennyien tisztes családból született egészséges gyermekek vagyunk. És akkor mi van?

A Professzor a könyvre koppintott.

- Goethe szerint...

- Johann Wolfgang von Goethe szerint... - helyesbített a kis Kedd.

- Goethe szerint természettől fogva szinte rejtve megvan bennünk minden, amire az életben szükségünk lesz. És ugyancsak Goethe szerint mindez magától kifejlődhet. Nem muszáj minket állandóan noszogatni. Szabályokkal meg felügyelettel meg osztályzatokkal. - Apjára sandított. - Ugye tudod, öregúr, hogy nem rád célzok. De a legtöbb szülőnek és tanárnak merőben tévesek a nézetei.

- Fenemód nehéz ám a gyerekeket nem túlságosan sokat, de nem is túlságosan keveset nevelni - vélte a tanácsos. - És minden gyerek egyedi eset. Az egyik könnyedén kifejleszti vele született képességeit. A másikból harapófogóval kell kihúzni, különben sosem bukkannának felszínre. - Letelepedett. - Majd ti is megtudjátok, milyen az, ha nektek is lesz gyereketek.

- Én már előre örülök neki - mondta Emil.

- Na de néha bele is lehet őszülni ám! - mondta a tanácsos. Fiára sandított. - Ugye tudod, fiam, hogy nem rád célzok.

- Ez az önálló-fejlődés-buli marhára tetszik nekem - jelentette ki Gusztáv. - Noszogatás meg biflázás meg osztályzatok nélkül szakasztott olyan jó autóversenyző lenne belőlem. Nem igaz: jobb. Mert több időm maradna edzésre.

- Igen tisztelt uraim! - szólalt meg mosolyogva az igazságügyi tanácsos. - Volna kedvük néhány napig önállóan és zavartalanul fejlődni? Megkaphatják. Az imént ugyanis elmentem az utazási iroda előtt, és láttam egy plakátot: holnapután néhány napos társasutazás indul Koppenhágába. Márpedig én nagyon régen nem jártam Koppenhágában. Meg Klampenborgban és Marienlystben. Vágyódom Dánia után, ezért a feleségem meg én, Emil nagymamája, a mi Klotildénk és Pony holnapután Warnemündéből a komppal elhajózunk északnak!

- És mi? - kérdezte a Professzor.

- Ti magatokra maradtok Korlsbüttelben. Ebédelhettek a vendéglőben. Pénzt hagyok itt nektek, ha ugyan nem tekintitek ezt illetéktelen beavatkozásnak a fejlődésetekbe.

- Nem vagyunk kicsinyesek - jelentette ki kegyesen Gusztáv. - A pénzt hajlandók vagyunk elfogadni.

- Minden egyébről azonban magatoknak kell gondoskodnotok - mondta a tanácsos. - Így aztán bőséges alkalmatok lesz, hogy úri kedvetek szerint fejlődhessetek. Csak magatoknak tartoztok felelősséggel, és majd meglátjátok, öröm-e ez vagy teher. Beleegyeztek?

A fiúk lelkesedése az eget ostromolta.

A Professzor nagy büszkén megkérdezte:

- Van ennél rendesebb apa a világon?

- Nincs! - üvöltöttek kórusban a többiek.

A kis Kedd, mintha csak az iskolában volna, felemelte az ujját.

- Tanácsos úr, kérem, nem vinné magával az én szüleimet is?

Az eső kitartóan zuhogott délután is. Épp uzsonnáztak, amikor felbukkant Burnot kapitány. Klotilde nyomban nekiláthatott jó erős rumos puncsot készíteni. A kapitány letelepedett egy karosszékbe, megtömte tajtékpipáját, kék füstfellegeket eregetett a függöny felé, és kijelentette:

- Itt aztán kedélyes az élet! Tegnaptól, amióta együtt voltunk, úgy érzem magam a vityillómban, mint a magánzárkában!

- Megnősülhetett volna, amikor még fiatalabb volt! - vélte a nagymama.

- Á, dehogy! - ingatta fejét a kapitány. - A férj folyton-folyvást az óceánt járja, neje őnagysága meg folyton-folyvást odahaza rostokol - nem az igazi. Ma este például megint áthajókázom néhány napra Dél-Svédországba. Épületfáért. Így megy ez, kérem, évtizedek óta. És mindig egyes-egyedül vagyok. Ha legalább Hans itt telepedne le Korlsbüttelben. De mihelyt letölti a tanulóidejét, már megy is Angliába és Franciaországba. Pincérnek jó, ha világot lát, egy öreg bácsi kedvéért nem maradhat itt örökre. Az ember meg közben megvénül. Míg aztán egy szép napon nem vénül tovább. - Egészen elérzékenyült. Ezért aztán sürgősen megitattak vele még egy pohár rumos puncsot.

De hamarosan felcihelődött; várta a hajója. Felvette viharkabátját, és kiballagott az esőbe. Irány: Svédország!

Vacsora után a fiúk megint magukban üldögéltek a verandán. A kis Kedd is velük volt. Engedélyt kapott a szüleitől, hogy kilencig ott maradjon. Az eső dobolt a háztetőn. A fiúk unták az életüket.

Egyszer csak egy arc tapadt a veranda ablakához. Az üveget halkan megkoppintotta valaki.

Mind a négyen felugrottak. A Professzor az ajtóhoz futott, felrántotta és kikiáltott:

- Ki van ott?

Egy talpig bebugyolált alak lépett be sietősen.

Mint kiderült, Hans Burnot volt az, a pikoló.

- Elnézést kérek a zavarásért - kezdte. - De sürgősen szükségem van a tanácsotokra. - Levetette vizes felleghajtóját. - Képzeljétek csak el: este nyolc óra tájban Mister Byron teát rendelt. Felvittem a szobájába. Amikor ki akartam menni, azt mondta, kérdezne tőlem valamit. De egy léleknek sem szabad tudni róla. Én bólintottam. Mást nemigen tehettem, igaz? Azt mondja erre: "Te remek tornász vagy. Láttalak a strandon. Van tehetséged. Ha kiképezlek, elsőrendű artista lehet belőled. És ami a legfontosabb: csudálatosan kicsi és könnyű vagy. Hadd emellek fel!" És fél kézzel felkapott, és úgy megpörgetett a levegőben, hogy elfeketedett előttem a világ. Aztán lerakott. "Kihűl a teája, Mister Byron" - mondtam én, és iparkodtam kilógni a szobából. Hanem ő elállta az ajtót, és megkérdezte, volna-e kedvem az artistasághoz, meg vele együtt fellépni. "De hiszen ott vannak magának az ikrei" - mondtam erre én. - "Minek még egy harmadik?" "Nem harmadik kell nekem" - feleli erre. - "Hanem második." És tudjátok, mit mondott még?

A fiúk izgatottan figyeltek.

- Őrült murisan hangzott - folytatta a pikoló. - De azért ijesztő is volt! Azt mondta: "Jackie már nehéz nekem!"

- Nehéz?! - visszhangozta a kis Kedd.

- Az. Jackie növekszik. És minél jobban nő, annál többet nyom. És mert egyre többet nyom, az apja néhány mutatványt nem is tud már vele megcsinálni. A többit is egyre nehezebben sikerül. Vagy egyre veszedelmesebb lesz. Ha Jackie ilyen tempóban nő tovább, Mister Byron hamarosan egyáltalán nem tud mit kezdeni vele.

A fiúk csak bámultak.

- Épp ezért azt akarja - folytatta a pikoló -, hogy én utazzam el vele meg Mackie-vel. Méghozzá éjnek évadján, a legnagyobb titokban. Hogy Jackie ne is sejtse. Mert, mint Mister Byron mondta, nálam ideálisabb utánpótlást nem talál egyhamar.

Emil a fejéhez kapott.

- Ilyet még nem látott a világ!! Hisz a pasas mégsem felejtheti a fiát a Keleti-tenger partján, csak mert a gyerek növekszik! Megáll az ész! Mi lenne ezzel a szerencsétlen Jackie-vel?

- Szegény Palkó! - suttogta Gusztáv.

A Professzor fel-alá járkált.

- Szép kis ügy, mondhatom! Csakhogy mi ezt nem fogjuk tűrni semmiféle körülmények között. Még hogy faképnél hagyni egy ikret! És szerződtetni egy harmadikat! Szó sem lehet róla!

- Micsoda mázli, hogy az öregeink Dániába hajókáznak - vélte Gusztáv. - Legalább nem lesznek útban.

Emil az asztalra csapott.

- Ez az izompacsirta csudálkozni fog! Végre megint egy ránk szabott feladat! - A pikolóhoz fordult. - Mit gondolsz, mikor szándékozik a pasas olajra lépni?

- Mister Byron mindenben hozzám alkalmazkodik - szerénykedett Hans Burnot. - Én vagyok neki a soha vissza nem térő alkalom!

- Mindenesetre megvárjuk, míg az öregek biztos távolságban lesznek - gondolkodott el a Professzor. - Aztán nyomban haditanácsot tartunk. Addig pedig - Hans, jól figyelj! -, addig pedig sóderrel eteted Mister Byront. Érted?

A pikoló biccentett.

- Csakhogy ezúttal nem fogom ám megint a telefont őrizni! - jelentette ki eltökélten a kis Kedd. - Vegyétek tudomásul!

- Most nem is lesz telefonálgatás - közölte Gusztáv. - Most a tettek beszélnek!

Hans Burnot magára kanyarította ázott felleghajtóját.

- Hát akkor várom híreiteket. - Az ajtóhoz lépett. - Jelszó: Emil! - és eltűnt az esőben.

- Jelszó: Emil! - kiáltották utána kórusban.

De kintről már csak a süvöltő szél válaszolt.

Hirtelen kinyílt a másik ajtó. Klotilde Rappelpappensberger állt a küszöbön.

- Mi történt itt már megint?!

- Ejnye, Schnaps - pirongatta szelíden a Professzor. - Hát mégis, mi történt volna?!



Kilencedik fejezet
DETEKTÍVEK EGYMÁS KÖZÖTT

Két nap múlva a felnőttek és Pony vonatra ültek, hogy Warnemündébe utazzanak, ahonnan a hajó Dániába indul.

A hölgyek, kivált a lelke mélyéig feldúlt Klotilde még ezernyi hasznos háztartási jó tanácsot adtak volna a fiúknak. A tanácsos azonban beterelte a nőket a fülkébe, a fia markába húsz márkát nyomott, és így szólt:

- Ebédeljetek a vendéglőben. Amire még szükségetek van, vegyétek meg Warkentien fűszeresnél. Különben ha minden kötél szakad, ott a vastartalék Klotilde éléskamrájában. Este rendesen zárjátok be a kaput! Ne csináljatok ostobaságokat! És ha végképp nem tudtok segíteni magatokon, táviratozzatok Koppenhágába. A Hotel d'Angleterre-ben szállunk meg.

- Táviratra nem lesz szükség - állította a Professzor.

- Annál jobb - helyeselt apja. - Kellemes fejlődést! - És ő is beszállt a vonatba. A hölgyek kinéztek az ablakon, és integettek.

Néhány perc múlva Emil, Gusztáv meg a Professzor magukra maradtak. És önálló fejlődésüknek immár semmi a világon nem állt útjában.

Visszabaktattak a villába. Borongós idő volt, csípős szél fújt. Strandolásra gondolni sem lehetett.

A Professzor papírt és ceruzát vett el az íróasztalról, és megigazította a szemüvegét.

- Először is munkatervet kell készítenünk - állapította meg. - Mindennap más lesz az ügyeletes. Ma én, holnap Emil, holnapután Gusztáv. Az ügyeletes ébreszti a többieket, végzi a szükséges beszerzést, kávét főz, vacsorát készít, őrzi a kapukulcsot, és egyáltalán, ő végez el mindent, amire szükség van.

- A fogunkat magunk is megmoshatjuk? - vihogott Gusztáv. Aztán elkomolyodott, és bejelentette, hogy nem tud kávét főzni.

- Majd megtanulod - biztatta Emil.

Ezt követően kivonultak az éléskamrába, és részletes leltárt készítettek. Pontosan feljegyezték, hány tojás, hány konzerv, mennyi kolbász, krumpli, uborka, alma, kenyér, zsír, vaj és egyéb található Klotilde kincstárában.

- Bámulhatnak majd a felnőttek, milyen könnyen megy nekünk az önállóság! - mondta a Professzor. Azután, mivel ő volt az ügyeletes, fogott egy szatyrot, és elvonult Warkentienhez bevásárolni. Emil és Gusztáv is elkísérték.

Hosszas szemlét tartottak Warkentien boltjában, a fűszeres pedig különféle földi jókat ajánlgatott a kedves vevőknek.

A Professzor zavart pillantást vetett barátaira.

- Elnézést kérünk a zavarásért, Warkentien úr - szólalt meg aztán. - De úgy látjuk, már minden van az éléskamránkban. - És üres szatyorral távoztak.

- Ilyesfajta tapasztalatokra feltétlenül szüksége van az embernek - magyarázkodott a Professzor, amikor hazaértek.

- Aha! - bólintott Gusztáv. Hozott egy almát a kamrából, és beleharapott.

A Professzor elővette a leltárjegyzéket, és kihúzott belőle 1 db almát.

- Első a rend - jelentette ki.

- Nem mintha számítana! - morogta Gusztáv, és tovább rágott.

Délben épp felcihelődtek, hogy elmenjenek a vendéglőbe, amikor megszólalt Emil:

- Voltaképp meg is takaríthatnánk ezt a pénzt. Tudjátok mit? Főzök ebédet!

- És mit főzöl? - érdeklődött Gusztáv.

- Igazából nem is főzök, hanem sütök - felelte Emil, miközben felgyűrte az inge ujját. - Tojás van bőven. Vaj is. Kolbász is. Tükörtojást sütök kolbásszal. És hogy jóllakjunk, eszünk hozzá kenyeret. Desszertnek pedig eperkonzervet nyitunk.

Derekára csomózta Klotilde kötényét, vajat, tojást, kolbászt, kést és sót készített az asztalra, a gáztűzhelyre tette a serpenyőt, vajat dobott bele, a sercegő vajba kolbászt szeletelt, két tojást feltört a serpenyő szélén, a tojáshéjból ügyesen a kolbászra öntötte tartalmukat, és az egész mindenséget megszórta egy csipetnyi sóval.

Barátai feszült izgalommal és néma csodálattal figyelték a műveletet.

- Egyben maradt a sárgája! - jelentette büszkén Emil. - Ez a dologban a legnehezebb!

Egyszerre csak a kis Kedd kukkantott be a nyitott konyhaablakon. Ügyesen fellendült az ablakpárkányra, és otthonosan rátelepedett. Megbámulta Emil ténykedését, és elismerően kijelentette:

- Szakasztott, mint egy valódi szakács!

- Gyakorlat dolga - vont vállat Emil. - Nekünk nincs háztartási alkalmazottunk. És ha anyámnál ebédidőben épp vendég van, én készítem el a kaját.

A kis Kedd ezután bejelentette: szülei megengedték, hogy a következő napokban a Professzor házában aludjon. Barátai rettentően megörültek.

- Sajnos, Koppenhágába már semmiképpen nem hajlandók elutazni az öregeim - mesélte a kis Kedd. - Állítólag nincs hozzá kedvük! Hát ez is ok, kérdem én?!

- Fafejűek! - morgott Gusztáv.

A kis Kedd vállat vont.

- Így fejlődjön önállóan az ember!

Emil takarékra állította a gázlángot.

- Nem ehetünk mindannyian egyszerre. Azt az adagot, ami most sül, Gusztáv kapja, mert ő a legnagyobb kajás. - A fiúk nevettek. Csak Gusztáv nem.

- Fafejűek! - dünnyögte a változatosság kedvéért.

A Professzor tányért és evőeszközt vett elő a konyhaszekrényből. Emil a tányérra sikerítette a tükörtojást, és vágott két szelet kenyeret.

Gusztáv a konyhaasztalhoz telepedett, kenyeret aprított a tojásba, és nekilátott.

A Professzor hozott egy törölgetőruhát. Gusztáv nyakába kanyarították. Olyan volt, mintha a fogorvosnál ülne.

Emil feltette a következő adag kolbászt és tojást.

A Professzor lezöttyent a lócára.

- Most pedig térjünk rá a legfontosabbra - mondta. - Míg Emil meg én megebédelünk és elmosogatunk, Gusztáv meg a kis Kedd elmennek a Strand-szállóba, és felveszik a kapcsolatot Hans Burnottal. Mindenekelőtt meg kell tudnunk, változatlanul szándékában áll-e még Mister Byronnak megszöktetni Hansot. Ha igen, akkor Hans beszéljen meg mindent Mister Byronnal. Hogy mikor akarnak meglépni. És vonattal-e vagy hajóval.

- Akár a motoromat is kölcsönadhatom neki - jegyezte meg gúnyosan Gusztáv. - Egyáltalán: mért kell nekünk megvárni, míg az ipse olajra lép? Ez nekem magas! Utóvégre odaállíthatunk eléje, és közöljük vele: "Ide figyeljen, uram, tegyen le a trükkjeiről! Maradjon csak szépen itt, különben velünk gyűlik meg a baja!" Ez sokkal egyszerűbb. Vagy nem?

- Nem - vágta rá Emil. - Semmivel sem egyszerűbb. Ha így elébe állunk, néhány napig még itt marad talán, aztán mégiscsak elpárolog. Esetleg a pikoló nélkül is. De Jackie akkor is benne marad a kulimászban!

- Bizony - bólintott a Professzor. - Tegyétek csak azt, amit javasoltam.

- És mondjátok meg Hans Burnotnak - fűzte hozzá Emil -, hogy a szökés időpontját lehetőleg késő estére tegye!

- Miért? - kérdezte a kis Kedd.

- Mert akkor Jackie már alszik, és észre sem veszi, hogy az apja le akart lépni. Mire reggel fölébred, apja meg Mackie már rég visszaértek. Úgyhogy megúszhatja ezt a megrázkódtatást.

Gusztáv felállt.

- Életemben nem ettem még ilyen príma tükörtojást. Tegyetek el nekem egy tányér epret, szakács nénik! - Azzal kizuttyantotta a kis Keddet az ablakon a kertbe, és maga is utánaugrott.

Emil és a Professzor megebédeltek. Egy tányér epret eltettek Gusztávnak. Most épp a mosogatónál álltak. Emil mosogatott, és evőeszközt tisztított. A Professzor eltörölgetett, és mindent visszarakott a szekrénybe.

Legkeservesebben a serpenyőt sikerült kisikálni, végül aztán mégis hasraesett volna benne a napsugár.

Kezet mostak. Emil felakasztotta a törülközőt, és közben megszólalt:

- Úgy veszem észre, baj van az apákkal. Az egyik gyerektől meg akar szökni az apja. A másik gyerek meg új apát kap, pedig igazából semmi szüksége rá.

- Ki a másik gyerek? - érdeklődött a Professzor. És amikor Emil nem felelt, rápillantott. Egyszeriben megértette az összefüggést. - Aha!

- Még senkivel sem beszéltem erről - mondta halkan Emil. - Az anyámmal sem. Sőt vele a legkevésbé.

- Én nem mondom el senkinek - mondta a Professzor.

Emil egyik kampóról a másikra akasztgatta a serpenyőt. Aztán szorított egyet a vízcsapon. Aztán becsukta az ablakot.

- Valakivel muszáj róla beszélnem. Olyan nehéz ez, tudod. Apámra jóformán nem is emlékszem. Azóta mindig csak ketten voltunk anyámmal. És soha egy percig eszembe se jutott, hogy ez valaha másként fordulhat. Mindig azt gondoltam: csak keressek egyszer pénzt, minden szebb lesz. Akkor a nyári vakációban mindig elutazunk valahová. Ha csak a közelbe is. És nagyobb lakásba költözünk. Szép bútorunk lesz és sok jó könyvünk. És hetenként kétszer takarítónő jár majd hozzánk. És a mosást kiadjuk. Na igen, ahogy úgy elképzeli az ilyesmit az ember. Ehelyett meg egy szép napon beállít egy férfi, és feleségül akarja venni az anyámat. És ki fog akkor nagyobb lakást bérelni? Ő! És ki fog anyámmal elutazni? Ő! És ki fogad takarítónőt? Ő! Ő keresi a pénzt. És hogy én is keresek-e, az tökmindegy. Még tovább is tanulhatok, azt mondja. Ő, mindig csak ő! És az ember egyszer csak azon veszi észre magát, hogy már nem is mesél el mindent az anyjának. Mert azt gondolja, hogy az anyját már talán nem is érdekli. És aztán az ember nem tud elaludni este. És amikor az anyja bejön, az ember mélyeket lélegzik, mintha már rég aludna! Pedig legszívesebben hangosan bőgne! Mint egy elemista. - Emil nagyot nyelt. Aztán erőt vett magán, és folytatta: - Na, majd csak lesz valahogy. Ha az anyám szereti őt, persze hogy menjen hozzá. Talán nem is olyan fontos, hogy számomra ezután már nem is olyan szép az élet.

- Az meglehet - vélte a barátja. - De csakugyan szereti-e?

- Ne viccelj! Miért menne hozzá különben? Persze hogy szereti. Egyébként tényleg rendes ember. Egészen jól megértjük egymást. - A Professzorra pillantott. - Mi a véleményed a dologról?

- Szerintem - mondta a Professzor - nagyon önző vagy. Nem találod? Utóvégre anyád nemcsak az anyád. Hanem asszony is. Amióta édesapád meghalt, anyád erről megfeledkezett. Temiattad. Mert még kicsi voltál. De most már elég nagy vagy. És anyád hosszú idő után először gondol újra magára. Szíve joga.

- Ezt hajtogatom magamnak én is, naponta százszor. Mégis el vagyok kenődve, tudod? Ez olyan... ez olyan szörnyen sajnálatos dolog...

- Sok sajnálatos dolog van az életben - bölcselkedett a Professzor. - Csakhogy te meg én úgysem tudunk változtatni ezen. Viszont még mindig jobb, ha a te szempontodból sajnálatos valami, mintha anyádéból lenne.

- Világos - mondta Emil. - Csak tudod, néha úgy érzem, két ember lakik bennem. Az egyik mindent belát, és mindent helyesel. Hanem a másik eltakarja a szemét, és bőg magában. Ismered ezt az érzést?

- Olvastam már róla. De én magam nem vagyok ilyen. Amit egyszer beláttam, azon nem rágódom tovább.

- Irigylésre méltó ember vagy! - mondta elgondolkodva Emil. - Én mindenesetre borzasztóan örültem a meghívásodnak. Mert egyáltalán nem tudok színlelni. És anyám biztosan észrevett volna valamit! Gondold csak el! Nyomban kijelentette volna, hogy nem megy hozzá. Mert ezt meg is mondta neki mindjárt az elején: "Csak akkor megyek férjhez, ha a fiam beleegyezik!" Úgyhogy először engem kellett megkérdeznie.

- Fantasztikusan rendes asszony - bólintott elismerően a Professzor.

- Azt meghiszem! - mondta Emil. - Elvégre az én anyám!

Később kabátba bújtak, és barátaik elé mentek. Az égerligetben találkoztak.

- Holnap ugrik a majom a vízbe - újságolta Gusztáv. - Holnap ugyanis Hans szabadnapos. És holnap este óhajt őmisztersége a kisebbik ikergyerekével meg a mi Hansunkkal megpucolni. Burnot tőlünk kérdi, mit csináljon. Byron úr őszemétsége az utolsó gőzhajóval kíván távozni. Mert akkor Jackie már alszik. Warnemündéből pedig vonattal utazik Lengyelországba. Ott rokonai élnek, és még mielőtt új szerződést kötne, ott akar edzeni az új ikerrel.

- Van egy pofonegyszerű tervem - szólalt meg a kis Kedd. - Lecövekelünk a hajóállomáson. És ha a pofa felbukkan, szépen hazaküldjük a tollasbálba.

A Professzor a fejét rázta.

- A terv túlságosan is egyszerű. Közbejöhet valami. A pasast menet közben kell lefülelnünk. Amikor már nem hozakodhat elő kifogásokkal. Ha már mögötte van az út egy része. Különben kiröhög bennünket. Döntő, hogy megrémüljön: nyakára hozzuk a kikötői rendőrséget.

Az üdülőhelyi bizottság által adományozott padok egyikén letelepedtek, és félóra hosszat tanácskoztak. Végre megérlelődött a terv.

A lényege ez volt: a pikoló értesse meg Mister Byronnal, hogy nemigen szállhat hajóra vele meg egy fél pár ikerrel Korlsbüttelben. Éppen ezért ő, Hans Burnot majd a következő állomáson száll fel. Vagyis Heidekrugban.

- És hogyan jut el a pikoló Heidekrugba? - tudakolta Gusztáv.

- Micsoda kérdéseid vannak - méltatlankodott Emil. - Természetesen veled meg a motoroddal!

- Aha! - bólintott Gusztáv.

- A detektívek azonban - magyarázta a Professzor - nem Heidekrugban szállnak hajóra, mint Hans Burnot, nem is Korlsbüttelben, mint Mister Byron és Mackie, hanem előbb. Vagyis Graalban. Lemegyünk a fedélközbe, és kifigyeljük, hogy az öreg Byron Korlsbüttelben csakugyan hajóra száll-e. Heidekrugban beszáll a pikoló is. És valamivel Warnemünde előtt felsétálunk a fedélzetre, és megkérdezzük: "Igen tisztelt Pachulke úr, hol van a kedves fia, Paul? És hogyhogy egy pikoló utazik helyette önnel? Ha nem óhajtja, hogy Warnemündében átadjuk a rendőrségnek, mégpedig egyfelől gyermekének hűtlen elhagyása, másfelől gyermekrablás miatt, akkor szíveskedjék késlekedés nélkül visszatérni velünk Korlsbüttelbe. Vonattal vagy taxin, az ön becses számlájára. Nagy súlyt vetünk ugyanis arra, hogy Jackie ne is sejtsen semmit az egészről!" Na mit gondoltok, vonakodik majd?

- Muszáj visszajönnie Korlsbüttelbe - állapította meg elégedetten a kis Kedd. - Egyszerűen nincs más választása.

- Mindez nagyon szép - mondta Gusztáv. - De hogy jutnak el a detektívek Graalba?

Szemrehányó pillantást vetettek rá.

- Aha! - bólintott Gusztáv. - Velem meg a motorommal.

- Bizony - hagyta rá Emil. - Addig furikázol ide-oda, míg valamennyi detektívet Graalba nem szállítottad. Aztán Graalból egyedül visszarobogsz Korlsbüttelbe, onnan Heidekrugba, egészen Warnemündéig, és ott értesíted a legközelebbi kikötői rendőrőrsöt. Ha netán Mister Byron akadékoskodna. Mikor mi leszállunk a hajóról, te már ott vagy, és vársz bennünket meg a foglyunkat. Világos?

- Nekem még csak-csak - felelte Gusztáv. - De a motoromnak egyelőre nem annyira.



Tizedik fejezet
KALAND VÍZEN ÉS SZÁRAZON

Másnap kedd volt. Emil, az ügyeletes jókor reggel kinyitotta a kaput, hogy bevigye a tejet meg a zsömléket, és egyszer csak földbe gyökerezett a lába. A ház előtt a fűben Hans Burnot üldögélt, és nevetve kívánt jó reggelt.

- Elvégre szabadnapos vagyok. Ezt ki kell használni.

- Miért nem csöngettél?

- Azt már nem! Minden szállodai alkalmazott tudja, milyen utálatos dolog, ha az embert fölcsöngetik álmából. Meg aztán olyan jólesett itt békésen elüldögélni a fűben. Emelkedik a barométer.

Bementek a konyhába, és megfőzték a kávét. Közben Emil beszámolt Hansnak a tervről, amelyet a detektívek előző este sütöttek ki.

- Összefoglalom a főbb pontokat - mondta, amikor a beszámoló véget ért. - Mi, detektívek már Graalban hajóra szállunk. Byron és Mackie itt száll fel Korlsbüttelben. Te meg csak Heidekrugban. És Gusztáv ott áll a motorjával Warnemündében, a kikötőnél. Ha Byron ellenáll, Gusztáv rendőrt hoz. Mi addig fogva tartjuk a művész urat.

Hans Burnot kitűnőnek minősítette a tervet. Ezután megterítettek reggelihez, és felébresztették barátaikat. A kis Kedd Pony ágyában aludt, ezért a továbbiakban "kisasszony"-nak titulálták.

A pikoló a hóna alá csapott egy asztalkendőt, és mintaszerűen kiszolgálta a társaságot.

- Mint egy vérbeli főpincér - bólogatott elismerően Gusztáv. - Pincér, kérek még egy pohár tejet.

- Máris, uram - mondta Hans Burnot. Kiviharzott a konyhába, behozott egy pohár tejet, amelyet művésziesen egyensúlyozott egy tálcán, Gusztáv elé helyezte és megkérdezte: - Uraságod hosszabb időt szándékozik nálunk tölteni? Az időjárási kilátások kedvezőek. Szállodánk első osztályú intézmény minden tekintetben. Uraságod bizonyára jól fogja magát érezni nálunk.

- Őszintén sajnálom - mondta Gusztáv -, de haladéktalanul vissza kell utaznom Berlinbe. Hitvesemet és gyermekeimet tegnap bezártam ugyanis a ruhásszekrénybe, és véletlenül magammal hoztam a kulcsot.

- Ó, mily nagy kár! - sóhajtott Hans Burnot. - Pedig pénteken megtekinthette volna filmszínházunkban az Emil és a detektívek című filmalkotást.

- Micsoda?! - kiabálták a fiúk, és felugráltak.

A pikoló újságot vett ki a zsebéből, és ráerősítette egy képkeretre. Az utolsó oldalon öles hirdetés pompázott, a következő szöveggel:

"EMIL ÉS A DETEKTÍVEK"

• FILMALKOTÁS KÉTSZÁZ GYEREKSZEREPLŐVEL •
• FILMALKOTÁS EGY IGAZ TÖRTÉNET ALAPJÁN •
• FILMALKOTÁS AZ IZGALMAS VALÓSÁGRÓL •
• FILMALKOTÁS A MAI BERLIN ÉLETÉRŐL •
• FILMALKOTÁS GYEREKEKNEK 8 ÉS 80 ÉV KÖZÖTT •
PÉNTEKTŐL A "TENGERPART" FILMSZÍNHÁZBAN!

Számtalanszor elolvasták a hirdetést. Gusztáv kidüllesztette mellét, úgy járkált fel-alá.

- Hölgyeim és uraim, tessék besétálni! Itt láthatók korunk legzseniálisabb fiai! Tessék, tessék, csak sorjában! A filmalkotás első felében betegre röhögik magukat, a második felében meggyógyulnak a röhögéstől!

- Lámpalázam van - közölte a Professzor. - Pedig csak filmről van szó. És mi egyáltalán nem is játszunk benne.

- De hiszen egy teremtett lélek se fogja tudni, hogy ott ülünk a nézőtéren! - vigasztalta Emil. - Vagy talán eljárt a szád, Hans?

- Egy szó nem sok, annyit sem szóltam! - bizonykodott a pikoló. - Inkognitótok sértetlen.

- Szerencséd! - mondta Gusztáv. - Ugyanis semmi kedvünk hozzá, hogy úgy bámuljanak ránk, mint borjú az új kapura.

- Még csak az hiányzik! - kiáltott fel a kis Kedd. - Mi gyerekek vagyunk, nem mozimajmok!

Hans Burnot egyszer csak a homlokára csapott.

- Micsoda feledékenység! Hiszen én vitorlázni akartalak vinni benneteket! Azért keltem fel olyan korán. Tudjátok mit? Csinálunk egy igazi nagy vitorláskirándulást, magunkkal viszünk ételt-italt, ahogy járja. Délutánra hazaérünk.

- Én itt maradok - jelentette ki Emil. - Én vagyok az ügyeletes.

- Micsoda marhaság! - morgott Gusztáv. - A házat nem viszi el senki. Gyere már el, te vízfej!

- Van elég hely a hajón - biztatta a pikoló. - Még kajüt is van rajta.

Emil azonban kitartott elhatározása mellett.

- Egyébként én sem mehetek - közölte a kis Kedd. - Az öregekkel kell ebédelnem. Különben kitör a balhé. Ha nem megyek haza ebédelni, holtbiztosan megtiltják, hogy itt aludjam. És akkor nem mehetek veletek Mister Byronra vadászni. Egyszer már lemaradtam a legjaváról. Amikor a telefont őriztem. Most ott akarok lenni. Különben kiesik a világ feneke.

- Akkor tehát az urak hármasban vitorláznak - jelentette ki Gusztáv. - Én kezelem a motort szükség esetén. A vitorlázásról ugyanis halványlila segédfogalmam sincs.

- De nekem van! - mondta büszkén Hans Burnot. - Csak tegyétek, amit mondok.

Aztán kirohantak a konyhába. A Professzor kimérte az ellátmányt a hajókirándulásra. Egy öreg piaci kosárba almát, konzerveket, kolbászt, kenyeret, vajat, kést, villát, tányért és szalvétát pakoltak.

Emil, az ügyeletes mindent gondosan bevezetett a leltárjegyzékbe.

Gusztáv vette át a teli kosarat.

- Ezt a holmit én viszem. Élelmiszerrel óvatosan kell bánni.

- Nem mintha számítana - nevetett Emil.

- Ez ennivalóra nem vonatkozik - oktatta ki Gusztáv. - Komoly dolgokkal nem viccelünk.

Azzal leballagtak a kikötőbe.

- Pontosan gyertek haza! - kiáltott utánuk Emil, amikor a motor felberregett. - Még sok a dolgunk mára!

- Hahó! Tengerre fel! - kurjantotta el magát Gusztáv, és a kormányrúd mellé telepedett.

- Ez már megint almát zabál - szólt Emilhez a kis Kedd. Aztán visszakurjantott: - Hahó!

A hajó kifutott a kikötőből. Hans az árbocnál állt, és kibontotta a fővitorlát.

A Professzor fejére biggyesztette svájcisapkáját, és integetett. A hajó meglovagolta a hullámokat. Egyenesen kifelé tartott, a nyílt tengerre. Könnyű szellő lengedezett.

- Leállították a motort - észlelte a kis Kedd.

Emil biccentett, elernyőzte szemét, és a barátai után nézett.

Hans felhúzta az előtörzsvitorlát. A hajó északnyugatnak fordult.

Ugyanekkor a dániai turisták Koppenhágában üldögéltek, a Frascati kávéház teraszán. Reggeliztek, s közben a városháza tornyának csodálatos harangjátékában gyönyörködtek. És a szomszéd asztalnál ülő társaság étvágyát csodálták.

- Minél kisebb egy ország, annál nagyobb a lakosok étvágya - magyarázta Haberland tanácsos.

Emil nagymamája szemügyre vette a szomszéd asztalnál ülő dán házaspárt.

- Kész csuda - jelentette ki. - Ha végiggondolja az ember, hogy azok ott ketten mennyit fogyasztottak, amióta itt ülünk, a természet törvénye szerint már rég ki kellett volna pukkadniuk.

A dán házaspár zavartalanul táplálkozott. A pincér éppen a következő fogást tálalta eléjük.

- Itt aztán szakadásig dolgozhat a szakácsnő - morfondírozott Klotilde Rappelpappensberger kisasszony. - Nekem bizony jobb dolgom van.

Haberlandné rámosolygott az öreglányra.

- Nagyszerű, hogy kölcsönösen elégedettek vagyunk egymással.

Klotilde elpirult örömében. Tűzbe ment volna az asszonyáért.

Pony a naplója fölé görnyedt. Azért hozta magával, hogy gondosan feljegyezze dániai élményeit. Természetesen csak távirati stílusban. Ilyeneket lehetett a naplóban olvasni: "Gedser". Aztán: "Zászlóshajó. Vivel; pompás vacsora. Tivoli: óriási zűrzavar. Amalienborg. Christiansborg. Tőzsdepalota, pompás oromzat. Külföldi hadihajók, még japán is. Fasor; strand; kikötő. Thorvaldsen Múzeum."

- Mi lehet a fiúkkal? - mélázott Klotilde.

- Boldogok, hogy megszabadultak tőlünk - vélte az igazságügyi tanácsos.

Klotilde Schnaps ezt lehetetlennek tartotta.

- Én ezt jobban tudom, kedvesem - mondta a tanácsos. - Voltam egyszer magam is kamasz.

Pony tamáskodó pillantást vetett rá.

- De bizony, Pony! - nevetett a tanácsos. - Igaz, már régen. De néha úgy érzem, mintha tegnap lett volna. - Aztán a pincért hívta, fizetett, és indulást vezényelt.

A Westerbroegadén távolsági autóbuszra szálltak, és angol, dán, valamint francia turisták társaságában átruccantak Seeland szigetére. Az út északnak vitt. Ragyogóan tiszta házak, gondozott kertek maradtak el az út két oldalán. Dúsan virított a piros futórózsa. Egy különlegesen szép kis helységnek Klampenborg volt a neve. Pony gyorsan befirkantotta a naplójába.

Jobb kéz felől fel-felbukkant a tenger. Igazából nem is tenger volt, hanem tengerszoros, amelynek Sund a neve. A Sundon luxusgőzösök haladtak tova. Fedélzetükön zenekar muzsikált.

Egyszer csak Pony a Sund túlsó oldalán földet pillantott meg. Valósággal Kolumbusznak érezte magát, izgatottan megrángatta az igazságügyi tanácsos kabátujját, és megkérdezte:

- Mi az odaát?

- Svédország - mondta Haberland tanácsos.

- Aha! - bólintott Pony. Aztán előrántotta naplóját, és belekaparta: "Megpillantottam a svéd partokat. H. tanácsos irtó aranyos."

A Kunigunda IV nevű vitorlás órák óta szántotta a vizet. Még most is könnyű szellő lengedezett. Hans megmutatta a Professzornak és Gusztávnak, hogyan kell bánni a vitorlákkal. A széloldalon kuporogtak, és elégedetten hajókáztak a Keleti-tengeren. Alaposan beebédeltek. Minden a legnagyobb rendben volt. A nap nem fukarkodott sugaraival. A szél lágyan simogatta a barnára sült arcokat; látszott, kedveli az ifjúságot.

Gusztáv a kis kajüt egyik nyugágyára heveredett, és azt álmodta, hogy motorkerékpáron száguld a hullámok hátán.

A Professzor a pikoló mellett ült, aki a kormányrudat kezelte, és a tengerbe bámult. Olykor-olykor megvillant a napfény egy tarka medúzán. Olykor meg halak csillogó háta bukkant elő a vízből.

Hans Burnot hirtelen felkiáltott:

- Hát ez meg mi? - és előremutatott.

Sziget tűnt fel a látóhatáron. Egyenesen feléje tartottak.

- Meg kéne néznünk közelebbről! - jelentette ki a pikoló.

- Olyan, mint egy homokdomb. Néhány szál fűvel.

Már egészen a közelébe értek.

- Pálma! - kiáltott fel Hans Burnot. - A Keleti-tenger kellős közepén pálmafa! Ha nem a tulajdon szememmel látnám, el se hinném!

- Olyan, mintha hektikás volna - állapította meg tárgyilagosan a Professzor.

- Legyezőpálma.

És akkor irdatlan nagyot döccent a hajó!

Hans meg a Professzor leesett az ülésről.

Gusztáv épp felült, minek következtében alaposan bevágta a fejét a kajüt tetejébe. Cifrán szitkozódott. Aztán kimászott a kajütből.

- Süllyedünk, süllyedünk? - tudakolta.

- Azt éppen nem - mondta Hans. - De zátonyra futottunk.

Gusztáv szemügyre vette a tájat.

- Ti hólyagok! Nem tudtatok volna szépen ellavírozni e mellett a homokdomb mellett? Ha legalább Rügen szigete volna! - Kimászott a hajóból. - De a Keleti-tenger kellős közepén épp ezen a hétvégi kiskerten megfenekleni, az már a hülyeség teteje!

- Én csak a pálmát akartam megnézni! - siránkozott a pikoló.

- Hát csak nézd meg, de jó alaposan! - förmedt rá Gusztáv. Körüljárta a sajátos növényt. - Ez aztán a ritka palánta, természetbúvár úr! Pálma cserépben! Micsoda csemege volna ez Emilnek, a nagy botanikusnak!

A Professzor az órájára nézett.

- Mozgás! Ideje, hogy visszaforduljunk.

Egyesült erővel nekirugaszkodtak, és megpróbálták vízre tolni a hajót. Győzködtek, húzták-vonták-taszigálták, míg bele nem kékültek. A hajó azonban egy tapodtat sem mozdult. Megült a homokon, ki nem billenthette onnan semmiféle erőfeszítés, egyetlen centiméternyire sem.

Gusztáv lehúzta a cipőjét, zokniját.

- Rajta! - vezényelt. - Hó-rukk, az egész! Hó-rukk! - Hirtelen megcsúszott a vizes, moszatos talajon, és jó időre eltűnt a tenger színe alatt.

Amikor felbukkant, először is kiköpött vagy egy literre való sós vizet.

- Ezt a disznóságot! - prüszkölte dühösen. Aztán lerángatta magáról csuromvizes melegítőjét, és mérgesen felaggatta száradni a pálmafa törzsére.

- Na látod - mondta a Professzor. - Mégiscsak jó valamire az a cserepes növény.

Aztán megint nekifeküdtek a hajónak, nyomták, tolták, lökték, akár a vérbeli zongoraszállítók.

Csakhogy a vitorlás hajó nem zongora. Feküdt tovább mozdulatlanul.

- A dög! - morgott a kis Burnot. - Rajta, emberek! Hórukk! Hó-rukk!

Minden hiába! Se szép szó, se erőszak nem használt. Fáradtan ereszkedtek le a homokba, és kifújták magukat.

- Szép kis tészta - szuszogott Gusztáv. - Mi lesz, ha nem tudjuk vízre bocsátani az óceánjárónkat?

Hans hanyatt feküdt, és lehunyta a szemét.

- Bevonjuk a vitorlát, és átképezzük magunkat szigetlakóvá. Még szerencse, hogy hoztunk egypár konzervet.

Gusztáv felállt, és megnézte, szárad-e a melegítője. Kicsavarta, és közben kijelentette:

- Most aztán semmi sem áll önálló fejlődésünk útjában. Itt még telefon sincs meg levélszekrény. Kész Robinzonosdi!

A Professzor ököllel csapott a homokba.

- Vissza kell jutnunk - jelentette ki. - Muszáj! Különben Mister Byron meglóg előlünk!

Gusztáv körülkémlelt. Tenger és ég, semmi más. Komoran felkacagott:

- Akár gyalogszerrel is nekivághatunk, Professzorom!



Tizenegyedik fejezet
ÚTLEVÉLVIZSGÁLAT

Esteledett. Kis híján leszállt már a sötétség. A nap felhő mögé bújt, és bíborban fürösztötte a többi felhőt meg a tengert.

Emil meg a kis Kedd egy órája ácsorgott a korlsbütteli kikötőhídon. Türelmetlenül várták barátaikat. Emil néhány vajas zsömlét is hozott nekik. A csomagot a kis Kedd cipelte. Majd szétvetette a jókedv, úgy örült a rájuk váró kalandnak.

Kisebb-nagyobb vitorlások futottak be a kikötőbe. Csak az a hajó nem akart megérkezni, amelyre ők vártak.

- Ott jönnek! - kurjantotta el magát a kis Kedd, és a híd felé közelgő vitorlásra mutatott.

De nem ők jöttek.

- Érted te ezt? - kérdezte Emil. - Remélhetőleg nem történt semmi bajuk.

- Mi bajuk történt volna? Hisz nem volt vihar, egyáltalán semmi se volt. Biztosan nagyon messzire kicsalinkáztak. Hazafelé pedig hosszabb az út, mint gondolták.

Emil odakiáltott egy közeledő hajónak:

- Nem látták odakint a Kunigundát?

- Nem láttunk mi semmiféle fehérnépet! - kiáltotta vissza a kormányt kezelő férfi. A hajó utasai harsányan hahotáztak.

- Micsoda bunkó! - morgott a kis Kedd.

- Várunk még egy félórát - jelentette ki Emil. - Ha még akkor se jönnek, kénytelenek leszünk motorozás helyett elkutyagolni Graalba.

Vártak.

Aztán Emil előkotort a zsebéből egy cédulát, és ráfirkantotta: "Elmentünk nélkületek Graalba. Szíveskedjetek igyekezni, hogy idejében érjetek Heidekrugba, illetve Warnemündébe!"

- Egy pillanat, kicsi - mondta aztán, és lefutott a kikötőbe. A Kunigunda IV kikötőhelyén egy cölöpre erősítette a cédulát, hogy a partra szállóknak nyomban a szemébe tűnjön. Gombostűvel tűzte oda. (A Grundeis-ügy óta állandóan hordott magánál gombostűt!) Aztán visszafutott a kis Keddhez.

- Sehol semmi?

- Sehol semmi.

- Csavargó banda! - méltatlankodott Emil. - Na, nincs mit tenni. Szedjük a nyakunkba a lábunkat.

És nekivágtak Graalnak. Néha futólépésben haladtak, máskor katonásan meneteltek. A kis Kedd hősiesen cipelte a zsömlés csomagot.

Nedves homály uralkodott az erdőben. A közelben mocsaras volt a vidék. És a szúnyogok kis híján felfalták a két éji vándort. Békák ugráltak az úton. A távolban kakukk szólt.

Vagy egy óra múltán egy réten lyukadtak ki, ahol fekete foltos tehenek legelésztek. Egy tehén - bár az is lehet, hogy ökör - leszegett fejjel csörtetett egyenesen a fiúk felé. Azok futottak, ahogy a lábuk bírta. Végre kerítéshez értek, átmásztak rajta, és ott álltak a parti ösvényen. A tehén - bár az is lehet, hogy ökör - komoly tekintettel nézett utánuk, aztán sarkon fordult, és visszabaktatott a csordához.

- Ezt a marhát! - mondta a kis Kedd. - Így megszalajtani az embert! Majdnem elvesztettem a zsömléket.

- Az már Graal! - kiáltott fel Emil. - És jön Müritzből a hajó! Futólépés, in-dulj!

Ugyanebben a percben, messze kint a tenger kis szigetén a Professzor az órájára nézett.

- Mindjárt indul Graalból a hajó - mondta. - Be kell dilizni.

Hans Burnot a pálma mellett guggolt. Könnyes volt a szeme.

- Én tehetek az egészről - szipogta. - Meg tudtok nekem bocsátani?

- Hagyjuk a melodrámát - legyintett Gusztáv. - Uraim, az igaz nagyság a szenvedésben mutatkozik meg! Azonkívül Emil a mi nagyra becsült közreműködésünk nélkül is elintézi Mister Pachulkét. Utóvégre Emilt, de a kis Keddet sem ejtették a fejére.

- Nélkülünk nem tudják végigcsinálni a hajtóvadászatot - mondta a Professzor. - Emil meg a kis Kedd összesen két detektív, vagyis kevés. Azonkívül még nyilván most is ott álldogálnak Korlsbüttelben a parton, és várnak ránk. Esetleg épp most mozgósítják a kikötői rendőrséget, mert a hajónk még nem futott be.

Gusztáv azonban ellenvéleményen volt:

- Miért riasztaná Emil a rendőrséget? Mi történhet itt velünk? A kajütben alszunk. Ennivalónk van elég. Holnap majd csak elvetődik ehhez az idióta szigethez egy halászhajó vagy egy gőzös.

- Beszélsz, beszélsz bele a világba - mérgelődött a Professzor. - Honnan sejthetné Emil, hogy itt csücsülünk a szigeten? Talán megszagolta?

Gusztávnak leesett az álla.

- Az ám! Hát persze hogy nem tudja. Elnézést, uraim. Néha kicsit lassan forognak a kerekeim.

- Emil biztosan azt hiszi, hogy felborultunk - mondta Hans. - És most a nyílt tengeren hányódunk, és úgy kapaszkodunk a felborult csónakba, hogy a körmünkből kiserked a vér. És perceken belül megfulladunk. - Meghatottan beletrombitált a zsebkendőjébe. - Holnap reggel pedig megjön a bácsikám Svédországból.

- Öregem, akkor esnek aztán csárdás pofonok! - merengett Gusztáv. - Ne maradjunk inkább életünk végéig a szigeten, he? Horgászással nagy nehezen eltengethetnénk nyomorult életünket. Szerintetek talán nem? A vitorlákból sátrat verhetünk. És ezen a hülye szigeten talán akad tűzkő. Aztán kihalásszuk az uszadékfát, megszárítjuk, tüzet rakunk, és halat sütünk. Reggelire, ebédre, vacsorára. Nos, hogy vélekedtek a javaslatomról?

- Méltó ahhoz, aki kiötölte - mondta maró gúnnyal a Professzor. - Azt is hozzátehetnéd, hogy a pálma egy szép napon majd kókuszdiót terem. A kókuszhéjakban sirálytojást süthetünk. A kókusztejet pedig hozzáöntjük a reggeli kávénkhoz.

- Mért, van kávénk? - csodálkozott Gusztáv.

- Az nincs, de teneked agylázad van! - kiabált a Professzor. - Hans, meddig futja az ivóvizünk?

- Ha takarékoskodunk, körülbelül egy napig - felelte a pikoló.

- Hát akkor majd még jobban takarékoskodunk! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a Professzor. - Két napig ki kell tartania. Remélhetőleg holnap esik már végre. Akkor kirakjuk az üres konzervdobozokat, és esővizet gyűjtünk.

- Pompás! - rikkantotta Gusztáv. - Professzorom, te nagy hadvezér! Most sem tagadod meg önmagad!

- Az élelmiszerkészletet pedig zárolom - közölte a Professzor. - A fejadagokat én osztom ki.

Gusztáv befogta a fülét. - Az isten szerelmére, ne szavaljatok folyton kajáról! - rimánkodott. - Már így is korog a gyomrom.

A Professzor lement a partra, és végigtekintett a tengeren.

Gusztáv megbökte a pikolót.

- Tudod, hogy áll ott? - kérdezte halkan.

- Nem én.

- Mint Napóleon Szent Ilona szigetén - suttogta Gusztáv, és elvigyorodott.

A gőzös befutott a korlsbütteli kikötőbe. Emil és a kis Kedd izgatottan bámultak ki a kajütablakon. A kis Kedd még az orrát is az üveghez nyomta.

- És mi lesz, ha Mister Byron nem száll be? - suttogta izgatottan.

- Akkor még mielőtt behúzzák a kötelet, fölrohanunk és kiszállunk - mondta Emil. - De nézd csak! Ott jön!

Mister Byron és Mackie, a kisebbik iker hajóra szállt, számos bőrönd társaságában. Nagy nehezen sikerült mindent elhelyezni. A férfi a korláthoz lépett, Mackie leült a padra. A kikötőőr leemelte a hajókötelet a kikötőcölöpről, és odadobta egy matróznak. A hajómotor feldohogott. A hajó kifutott a vízre.

A két gyerek a partot nézte. A korlsbütteli házak világos ablakai egyre távolodtak. A víz csobogva verődött a hajó oldalának.

- Rémes olajszag van - suttogta a kis Kedd. - Mindjárt felkavarodik a gyomrom!

Emil kinyitotta az ablakot. Bezúdult a hűvös esti levegő. Sós tengervíz fröcskölt az arcukba. A kis Kedd kidugta fejét az ablakon, és mélyet lélegzett. Aztán letelepedett a padra, és Emilre mosolygott.

- Ha ezt a szüleim tudnák!

Emilnek is eszébe jutott az édesanyja Neustadtban meg a nagymama Koppenhágában. De aztán ráncba szedte magát. A kis Kedd térdére csapott.

- Ne félj, kicsi, nem lesz semmi baj! Figyelj: ha Heidekrugban felszáll a pikoló, abból tudni fogjuk, hogy mindenki a helyén van. És a többi már semmiség.

Emil azonban tévedett. Hans Burnot nem szállt fel Heidekrugban!

Ezen azonban nemcsak Emil és a kis Kedd csodálkozott. Még náluk is sokkal jobban meglepte a dolog Mister Byront. Letelepedett ő is a padra, és a fejét vakargatta. Kint a parton a messzeségbe tűnt a sötét rostocki puszta.

Emil felállt. A kis Kedd rémülten csúszott le a padról.

- Mi van? - suttogta.

- Az a helyzet - mondta Emil -, hogy a többiek nem jöttek. Nekünk kell kézbe vennünk a dolgot. Gyerünk!

Felmásztak a lépcsőn, és végigkutatták a fedélzetet.

A füstölgő hajókémény mögött ült, bőröndökkel körülbástyázva, a férfi meg a kisfiú.

Emil elébük lépett. A kis Kedd szorosan a nyomában. Még most is szorongatta a barátainak szánt vacsoracsomagot.

- Mister Byron - szólalt meg Emil -, szeretnék beszélni önnel!

A férfi meglepetten felpillantott.

- Mi van?

- Barátaim megbízásából jöttem - közölte Emil. - Tudomásunkra jutott, hogy ön Heidekrugban várta Hans Burnot pikolót, és hogy meg akart vele együtt szökni.

Mister Byron förtelmes csúnyán nézett.

- Hát ezért nem jött az a taknyos? Ti semmirekellők, ti beszéltétek le?

- Szíveskedjék megválogatni a szavait. Én sem nevezem önt úgy, ahogy szeretném.

- Nevezd csak úgy - biztatta a kis Kedd.

- Nini, még egy! - csudálkozott Mister Byron.

- Jó estét, Pachulke úr! - köszönt a kis Kedd.

A férfi dühösen felnevetett.

- Jackie miatt jöttünk - magyarázta Emil. - Nem szégyelli magát, éjnek évadján, titokban otthagyni azt a szerencsétlen gyereket?

- Nem tudom már használni!

A kis Kedd erélyesen előlépett.

- És vajon miért? Mert nehéz önnek a gyerek. Nagyon jól tudjuk, kedves uram. És ez elegendő ok?

- Hát persze hogy elegendő ok! - fortyant fel a férfi. - Nem tudok már dolgozni a kölyökkel. A műsorom látja kárát. Én művész vagyok. Nem értitek? A londoni Kolosszeumba szerződhettem volna! Bár sejtettem volna két évvel ezelőtt, hogy az a taknyos ilyen gyorsan megnő! Legszívesebben felpofoznám magam!

- Tegye meg bátran! - gurult dühbe Emil. - Mi aztán nem fogjuk megakadályozni! Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy vetkőzhet így ki valaki minden emberségéből. Mi lesz Jackie-ből, ha szabad kérdeznem?

- Menjen talán koldulni? - vette át a szót a kis Kedd. - Vagy ugorjon a tengerbe? Vagy menjen árvaházba? Vegye tudomásul: mi nem hagyjuk!

- A barátaim meg én egyhangúlag úgy döntöttünk - folytatta Emil -, hogy ön visszatér velünk Korlsbüttelbe.

- Úgy?! - Mister Byronnak vérben forgott a szeme.

- Törődjetek inkább a leckétekkel, nyápic semmirekellők!

- De hiszen most vakáció van, Pachulke úr - vágott vissza a kis Kedd.

- Semmilyen körülmények között nem tűrhetjük - jelentette ki Emil -, hogy ön az egyik ikergyermekét katasztrófába sodorja, csak azért, mert a szerencsétlen fiú nem marad kicsi, hanem megnő! Felszólítom, hogy térjen velünk vissza. Néhány perc múlva Warnemündébe érkezünk. Ott várnak a barátaink. És ha ön tovább akar utazni, átadjuk a rendőrségnek.

A rendőrség emlegetése mintha nem lett volna ínyére Mister Byronnak.

- Tehát - kérdezte kis hallgatás után Emil - teljesíti atyai kötelességét, vagy hívjuk a rendőrséget?

A férfi arcán megkönnyebbülés tükröződött.

- Atyai kötelességemet?! - kérdezte.

- Azt bizony, Pachulke úr! - kiabált felháborodva a kis Kedd. - Úgy látszik, még sose hallotta ezt a kifejezést!

Mister Byron baljósan mosolygott.

- Hát ezért "pachulkéz" engem állandóan ez a tökkelütött taknyos! Hiszen engem nem is hívnak Pachulkénak!

A két fiú elcsodálkozott.

- Hát hogy hívják?

- Másnak - hangzott a válasz.

- Igen, igen, de minek?!

- Másnak - csökönyösködött a férfi. - Másnak hívnak.

- Nyögje már ki végre az igazi nevét! - fortyant fel Emil. - Azt már elmondta egypárszor, hogy másnak hívják!

Mackie eddig hallgatott, de most már nem állhatta tovább:

- Nem másnak hívják - szólalt meg -, hanem Maschnak. Az egyik embernek Müller a neve, a másiknak Lehmann - neki Masch. Joachim Masch.

- Értem már! - kiáltott fel Emil.

- Van valami személyazonossági igazolványa? - érdeklődött a kis Kedd.

- Az útlevelem - közölte Mister Masch.

- Megengedi, hogy belepillantsak? - tudakolta udvariasan a kis Kedd. És mert az artista nem sietett átnyújtani, a kis Kedd még hozzátette: - Végtére a rendőrségnek is megmutathatja, ha ahhoz több kedve van.

A férfi kivette a zsebéből az útlevelét. A kis Kedd utána nyúlt, és nincs az a vámhivatalnok, aki a határon nagyobb figyelemmel venné szemügyre az útleveleket, mint ő Masch úrét.

- Egyezik a személyleírás? - érdeklődött Emil.

- A név egyezik - közölte a kis Kedd. - Mister Byront csakugyan Maschnak hívják. - Aztán felolvasta: - Foglalkozása: artista. Termete: feltűnően magas és izmos. Arca: szabályos. Hajszíne: fekete. Különös ismertetőjele: jobb felső karján tetoválás. - Visszaadta az útlevelet. - Minden rendben. Köszönöm.

Emil úgy érezte, hogy csúnyán becsapták.

- Ezek szerint tehát ön egyáltalán nem az apja Jackie-nek?!

- Nem én - morogta Mister Masch. - Nem vagyok se apja, se anyja. Sőt Jackie és Mackie nem is ikrek. Még csak nem is testvérek. És Mackie-nek sem vagyok az apja. Mackie neve valójában...

- ...Josef Kortejohann - fejezte be a mondatot Mackie. - A Byron név meg ez az egész családi buli tisztára csak üzleti fogás. Persze én is sajnálom Jackie-t, elhihetitek. De hát ha egyszer tényleg nem tudjuk használni! Pechje van a srácnak, hogy így megnőtt.

Már a warnemündei világítótorony fényszórója pásztázta a hullámokat meg az eget. És barátságosan hunyorogtak a szálloda világos ablakai.

Emil még most is úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna. Nagy nehezen összeszedte magát, és megszólalt:

- Akkor is igazságtalanságnak tartom, hogy cserbenhagyja azt a szegény gyereket. A magam és a barátaim nevében felelősnek érzem magam Jackie sorsáért. Ezért felkérem, szíveskedjék pénzt küldeni velem a fiúnak. Legalább az első néhány hétre.

- Eszem ágában sincs! - kiabált felháborodva Mister Masch. - Még hogy vadidegen kölyöknek pénzt adjak?!

Emil elővett a zsebéből egy darab papírt.

- Természetesen nyugtát adunk, amit mind a ketten aláírásunkkal hitelesítünk.

- És ha nem adok egy huncut piculát se? - tudakolta gúnyosan a férfi.

- Még meggondolhatja - közölte Emil. - Ha vonakodik, intézkedünk, hogy a rendőrség letartóztassa.

- De hiszen nem vagyok Jackie apja! - kiabált Mister Masch. - Mi közöm nekem a rendőrséghez?!

- Ó, azt majd a rendőrség megmagyarázza - búgta behízelgő hangon a kis Kedd. - A rendőr bácsik sokkal jobban eligazodnak az ilyen históriákon, mint a magunkfajta kisgyerek!

Emil letelepedett egy lámpa alá.

- Nyugtát írok száz márkáról.

- Tisztára begolyóztatok? - kérdezte a férfi. - Száz márkáról? Titeket a bőrötökből kéne kirázni!

- Na, azt talán mégse! - szólt közbe a kis Kedd.

Most már Mackie is beavatkozott.

- Száz márka sok. Nincs annyi fölösleges pénzünk.

- Hazudsz? - tudakolta a kis Kedd.

- Nem én! - vágta rá Mackie. - Becsszavamra!

- Hát akkor legyen ötven márka - engedett Emil. Megírta a nyugtát, aztán aláfirkantotta a nevét. - Gyere, kicsi, írd alá te is!

A kis Kedd is a nyugta alá biggyesztette a nevét. Emil odanyújtotta a papírt Mister Maschnak. Az artista azonban nem nyújtott oda semmit.

A hajó közeledett a kikötőhídhoz.

- Ahogy óhajtja - mondta komoran Emil.

A hajó kikötött.

- Rendben van, uram - mondta Emil. - Megyek a kapitányért. - Elindult a parancsnoki híd felé. Már a lépcsőn volt a lába.

- Hé! - kiabált utána Mister Byron. Dühösen kitépte a zsebéből a tárcáját, és Emil orra alá dugott egy bankót.

Emil elvette a bankjegyet. Ötven márka volt.

- Parancsoljon a nyugta - mondta udvariasan.

A férfi felemelte a bőröndjét.

- Tartsd meg azt a sajtpapírt! És vigyen el benneteket az ördög!

Azzal kiszállt. Mackie a sarkában. A gyerek még hátrafordult.

- Üdvözlöm Jackie-t! - És az óriás után kocogott. Mister Masch eltűnt a sötétben. Emil zsebre vágta a nyugtát.

Hamarosan ott álltak a kis Keddel a vasútállomásnál. A menetrendet tanulmányozták. Emil vállat vont.

- Nincs több vonat, kicsi. Hajó sincsen. De nekünk mégis muszáj nyomban visszaindulnunk Korlsbüttelbe. Meg kell tudnunk, mi lett a többiekkel. Remélem, időközben befutottak.

- Vagyis talpalunk? - kérdezte a kis Kedd.

Emil bólintott.

- Három óra alatt talán odaérünk.

- Hát akkor nyomás! - mondta fáradtan a kis Kedd. - Kezdődik a menetgyakorlat az éji sivatagban. Már úgy érzem magam, mint valami idegenlégiós.

- Én már sehogy se érzem magam - jelentette ki Emil.

Míg Gusztáv, a Professzor meg a pikoló a megfeneklett vitorlásban aludt, míg Burnot kapitány a Keleti-tengeren furikázó kereskedelmi gőzös kajütjében forralt bort iddogált, és míg Emil és a kis Kedd a sötétben Markgrafenheide felé zarándokolt, a dániai turisták koppenhágai szállodájukban üldögéltek, az Operaházzal szemközt, és elégedetten vacsoráztak. A seelandi autóbusz-kirándulás, Hamlet sírjának és Helsingör várának megtekintése után alaposan megéheztek. Ettek, beszélgettek, nevetgéltek.

Csak Haberlandné, a Professzor édesanyja volt még a szokásosnál is szótlanabb. Nem is mosolygott, mint máskor.

- Valami bajod van? - tudakolta a tanácsos. - Fáj a fejed?

- Nem tudom, mi a bajom. Félek. Az az érzésem, Korlsbüttelben nem megy úgy minden, ahogy kellene.

A tanácsos átkarolta.

- Ejnye, ejnye! Mit be nem képzelsz magadnak, kedvesem. Ahányszor csak elutazunk, mindig azt hiszed, hogy a gyereknek bármelyik percben a fejére eshet egy tégla! - A tanácsos nevetett. - A fiúk önálló fejlődésre áhítoznak. Nem szabad ebben megzavarni őket. Különben megmakacsolják magukat. Ejnye, anyuka, mosolyogj már!

Az asszony mosolygott. De csak azért, hogy a férje kedvére tegyen.

Egy óra telt el. A Heidekrugba vezető sötét úton egy tejeskocsi ért utol két fáradtan vánszorgó kisfiút.

A kocsis megállította a lovát.

- Hova igyekeztek?

- Korlsbüttelbe! - válaszolta a nagyobbik. - El tudna vinni minket egy darabig?

- Na, ugrás! - horkant rájuk a kocsis. - De el ne aludjatok ott hátul, mert leestek a kocsiról.

Emil felsegítette a kis Keddet, és felmászott mellé ő is.

A tejeskocsi ment tovább. A kis Kedd a következő percben már aludt. Emil szorosan tartotta, és amíg a barátja aludt, ő a sötét erdőre és a csillagos égre meredt. Végiggondolta az elmúlt napokat. "Elrontottam valamit? Mi lesz most Jackie-vel? És hol lehet Gusztáv meg a Professzor?"

A kis Kedd álmában átölelte Emil nyakát. De a vacsoracsomagot még akkor is szorongatta. Bagoly szállt hangtalanul a fák fölött. A ló meghőkölt. A kocsis morogva csillapította. Aztán hátrafordult: kérdezni akart valamit a két gyerektől. De amikor meglátta, hogy a kis Kedd mélyen alszik Emil karjában, hallgatott, és visszafordult a pacihoz.

Emil úgy érezte, mintha egyedül lenne az egész világon.



Tizenkettedik fejezet
HAZATÉR A KAPITÁNY

Burnot kapitány szerdán kora reggel kikötött Korlsbüttelben. A rakodómunkások már várták a kikötőben a friss rakományt. A kapitány elintézte a vámtisztviselővel a szokásos formaságokat, azután kiszállt. Fázott; felment tehát a Strand-szállóba, mert forró kávéra támadt kedve.

Alig vette fel a pincér a rendelést, sietősen megjelent a szállodatulajdonos, üdvözölte a kapitányt, és megkérdezte:

- Nem tudja, kapitány úr, hogy mit művel az öccse?

A kapitány hahotázott.

- Mindig valami huncutságon töri a fejét, mi? Küldje már ide a haszontalant. Szeretnék jóreggelt kívánni a kölyöknek.

- De ha egyszer nincs itt! Tegnap volt szabadnapos, és egyszerűen nem jött vissza! És tegnap este óta nyoma veszett Mister Byronnak meg az egyik ikergyerekének is! Az embernek folyton csak bosszúsága van!

A kapitány felugrott.

- Ne hozzák ki a kávét! - kiáltotta. Aztán ahogy csak öreg tengerészlába bírta, úgy száguldott a csónakkikötőbe. Vitorlásának hűlt helye volt. A kapitány térde megremegett. Segélykérő pillantással nézett körül. És akkor az egyik kikötőcölöpön megpillantott egy odatűzött cédulát.

A kapitány letérdelt, letépte a cédulát, és elolvasta. Emil üzenete volt az, az előző estéről.

A kapitány nehézkesen felállt, és lihegve, fulladozva beügetett a faluba. Végre ott állt a Kormorán villa előtt. Feltépte a kaput, és megpróbálkozott a ház bejáratával. A kapu zárva volt. Futva megkerülte a házat, és benézett a veranda ablakán.

Az asztalnál egy széken ült Emil Tischbein. Karját az asztalra, fejét a karjára hajtotta és aludt.

A fal melletti heverőn a kis Kedd feküdt - aludt ő is. Teveszőr takaróba volt bugyolálva, a párnák közül csak a feje búbja látszott ki.

A veranda ajtaja is zárva volt. A kapitány megkocogtatta az üveget. Előbb csak halkan. De a két fiú nem ébredt fel. Aztán hangosabban. Aztán még hangosabban.

Nagy sokára felneszelt Emil. Borzasztó álmosan pislogott. Aztán egyszerre élet szökött a tekintetébe. Csodálkozva nézett körül a verandán, aztán láthatólag eszébe jutott minden, ujjaival végigszántotta kócos haját, felugrott, és kinyitotta az ajtót.

- Hans hol van? - kiáltott rá a kapitány.

Emil gyorsan elmondott mindent, amit csak tudott.

- Az éjszaka kellős közepén értünk haza Warnemündéből - mesélte. - A kis Kedd fel sem ébredt. Leemeltem a tejeskocsiról, becipeltem ide a heverőre, és betakartam. Én meg leültem a székre, és úgy terveztem, várok, amíg megvirrad, aztán riasztom a kikötői rendőrséget. Jackie-t meg tapintatosan elő akartam készíteni a történtekre, és első vigasztalásul kezébe nyomni az ötvenest. És ha nincs meg a vitorlás, táviratozni Koppenhágába. A Hotel d'Angleterre-be. - Vállat vont. - De úgy látszik, elnyomott az álom. Nagyon kérem, kapitány úr, bocsásson meg. Mit akar most csinálni?

Az öreg Burnot kapitány az ajtóhoz lépett.

- Annyi motorcsónakot toborzok, ahányat csak tudok! Át kell fésülnünk a tengert. Ébreszd fel a barátodat! És gyertek le a kikötőbe!

És már ott sem volt.

Emil a heverőhöz lépett, és addig rázta a kis Keddet, amíg fel nem ébredt. Gyorsan fogat mostak, amúgy átabotában megmosakodtak, kibontották a vacsoracsomagot, amit a kis Kedd előző nap reggeltől éjszakáig magával hurcolt, és azonmód, zsömlét rágva futottak ki a házból.

Az útkereszteződésnél Emil megtorpant.

- Fuss le a kikötőbe, kicsi! Talán hasznodat veszi a kapitány. Én felkeltem Jackie-t, és magammal hozom. - És elvágtázott a dűnék felé.

Félóra múlva huszonkét halászbárka, öt vitorlás jacht és hét motorcsónak futott ki Korlsbüttel kikötőjéből. A hídfőnél legyező alakzatban szétszóródtak. Megállapodtak abban, hogy a szomszédos hajók nem vesztik egymást szem elől. Azt remélték, hogy így mindenképpen észrevesznek bármi feltűnőt.

Burnot kapitány az Árgus motorcsónak kormányánál állt. A hajót tulajdonosa, egy gyáros adta kölcsön a kapitánynak. Emil, a kis Kedd és Jackie a padon térdeltek, és tekintetükkel figyelmesen pásztázták a hullámokat. A hajó olykor annyira megdőlt, hogy a fiúk arcába fröcskölt a sós tengervíz.

- Azt hiszem, még meg sem köszöntem nektek, amit értem tettetek - szólalt meg Jackie. - Annyira megijedtem. Az első ijedség mindig a legnagyobb. Szóval: hálás köszönetem. A pénzért is. - És kezet fogott a két fiúval. - Na, most pedig jobb lesz, ha az öregúrral törődöm. Neki még pocsékabb a kedve, mint az enyém.

A kapitányhoz lépett, és vidáman biccentett.

- Sose aggódjék, Captain - mondta Jackie. - Nem történt kutya bajuk se. Én tudom. Nekem ugyanis megérzéseim vannak.

A kapitány mereven bámult maga elé.

Jackie körülpillantott. Balra tőlük egy fekete halászhajó szántotta a hullámokat, messze jobbra egy patyolatfehér vitorlás.

- Kérdezhetek valamit, Captain? - szólalt meg újra Jackie. - Van errefelé homokzátony? Vagy sziget vagy valami ilyesmi?

Az öreg egy pillanatra elengedte a kormányt. Részegen imbolyogtak a hullámok hátán. Aztán a kapitány megint megmarkolta a kormányt. Keményebben, mint azelőtt.

- Gyerekem! - kurjantotta el magát. - Ez aztán az ötlet! Bár igazad volna!

Ennyit mondott csak. De irányt változtatott.

Robinson három utódja igen korán ébredt. Majd megvette őket az isten hidege, vacogva másztak ki a kajütből, és addig tornásztak, amíg csak a nap magasabbra nem hágott az égen.

Reggelire konzervet ettek, és néhány korty vízzel öblítették le. A konzervdobozok most üresen tátongtak a homokon, és várták az esőt. Csakhogy az ég csatornái sehogy sem akartak megnyílni. Sőt. Napok óta ilyen ragyogó kéknek nem látták az eget.

- Sose hittem volna, hogy szép időtől ennyire begurulok - jelentette ki Gusztáv. - Hiába, jó pap is holtig tanul.

A Professzor dühöngött.

- Bezzeg ha nem volna egy szál konzervdobozunk, most zuhogna, mintha dézsából öntenék! Hja, ez már csak így van.

- De azért mindennek akad jó oldala is - bölcselkedett Gusztáv. - Képzeld csak el, ha mondjuk már megírtad volna azt a fogalmazást legérdekesebb szünidei élményedről! Most dobhatnád az egészet a fenébe!

- Kérdés, hogy írunk-e még életünkben valaha is fogalmazást... - mélázott a Professzor.

- Az hagyján! - mondta Gusztáv. - Azt még egész jól kibírnám. Hanem ha arra gondolok, hogy a motoromat nem látom soha többé, istenuccse, elbőgöm magam. - És fütyörészni kezdett.

Hans Burnot levetette fehér ingét, és felhúzta a zászlórúdra.

- Így talán hamarabb ránk akadnak - vélte.

Később megint megpróbálták jobb belátásra bírni Kunigundát. A megátalkodott jószág azonban meg se moccant.

- Éjszaka gyökeret eresztett a nyomorult - jelentette ki a pikoló. - Hiába vesződünk. - Kuksoltak a homokon. Hans újra megszólalt. - Figyeljetek! Az egész katasztrófának én vagyok az oka. Az ivóvizünk holnap reggelig elég. Ha ma délutánig nem akadnak ránk, kiszedem a hajóládából az egyik mentőmellényt, belebújok, és megpróbálok átúszni. Talán már útközben elcsípek egy halászbárkát vagy egy gőzöst.

- Azt már nem! - kiabált Gusztáv. - Ha egyáltalán nekivág valaki a tengernek, az természetesen csak én lehetek!

- Ezt a levest én főztem - magyarázta a pikoló. - Nekem is kell kikanalaznom.

- Nem erről van szó - mondta Gusztáv. - A legjobb úszó úszik és kész. Megértetted?

- Vagyis én - mondta a pikoló.

- Hogy te?! Talán én! - vágta vissza Gusztáv.

- Én úszom!

- Egy frászt! Én!

Felugrottak. Már-már egymásnak mentek.

Ekkor a Professzor mind a kettőnek egy-egy marék homokot vágott a képébe. A két fiú szörnyen köpködött, s a szemüket törülgették.

- Végképp elment az eszetek? - érdeklődött nyugodtan a Professzor. - Feküdjetek le inkább, és szenderegjetek egy-két órácskát! Akkor legalább nem gondoltok folyton a hasatokra. És a készlet tovább tart.

A másik kettő engedelmesen leheveredett a homokba, és lehunyta a szemét.

A Professzor beült a hajóba, az árbocnak támaszkodott, és a látóhatárt kémlelte.

Az Árgus motorcsónak vad iramban szántotta a hullámokat. A fiúk kapaszkodtak, ahogy csak bírtak, de még így is lebukfenceztek néha a padról, és a csónak túlsó oldalára repültek. A kis Keddnek már púp nőtt a homlokán. Burnot kapitány úgy állt a kormánynál, mint egy gránitszobor. Követték a pillantását a végtelen vizek fölött.

- Ott! - kiáltott egyszerre a kapitány, és a távolba mutatott. De a fiúk semmit se láttak.

- Fehér zászló! - ordított boldogan az öreg.

- Ők azok! - Odabiccentett Jackie-nek. - Aranyat ért az iménti kérdésed, fiam!

- Miféle kérdésem, Captain?

- Hogy van-e errefelé sziget. A taknyosok a pálmaszigeten feneklettek meg. Na, azt megemlegetik, amit tőlem kapnak!

A fiúk körülötte tolongtak.

- Mindjárt mondtam, hogy nem történt semmi bajuk! - szólalt meg Jackie.

A kapitány megkönnyebbülten nevetett.

- Az ám! Nemhiába vannak megérzéseid!

Emil felkiáltott.

- Már én is látok valami fehérséget! Meg egy árbocot!

- Én is! - kiáltotta Jackie.

Csak a kis Kedd nem látott még semmit. Amikor Emil segíteni akart neki a keresésben, észrevette, hogy a barátja sír. Barnára sült képén csorogtak a könnyek.

- Mi baj, kicsi?

- Marhára boldog vagyok - suttogta a kis Kedd. - Nem muszáj ám elmesélni Gusztávnak meg a Professzornak, hogy bőgtem miattuk! Különben még beképzelnek maguknak valamit, amilyen fafejűek! - És a könnyei közt nevetett.

Emil hallgatást fogadott.

- Három alakot látok! - kiáltott a kapitány. - És ott az én Kunigundám! Na várjatok, öcsikéim! Kerüljetek csak a kezeim közé!

Gusztáv meg a pikoló ugráltak a kis szigeten, akár a vadak. Integettek és ordítoztak.

A Professzor fel sem állt. Az ujjával mindenféle alakzatokat rajzolt a homokba. Aztán később felemelkedett, felszedegette az üres konzervdobozokat, és elgondolkozva dobálta mindet a tengerbe.

A pikoló bemászott a vitorlásba, lehúzta a rúdról az ingét, azaz a fehér zászlót, és gyorsan belebújt.

De már fel is tűnt a hullámok hátán a motorcsónak. A motor elhallgatott. A kapitány kötelet dobott át. Hans ügyesen elkapta, és erős csomót kötött a vitorlás tatjára. A két hajó egymáshoz simult.

- Hahó, fafejűek! - ordibálta Gusztáv.

Elsőnek Burnot kapitány ugrott az Árgus fedélzetéről a Kunigundára.

Unokaöccse elébe lépett, és kijelentette:

- Bácsikám, mindennek én vagyok az oka.

A kapitány lekevert neki egy csattanós nyaklevest, és elkurjantotta magát:

- Hála az égnek, hogy nincs semmi bajotok!



Tizenharmadik fejezet
A KÖVETKEZŐ LÉPÉSEK

A népes mentőhajóhad hazatérése és a hajótöröttek megérkezése kisebbfajta népünnepéllyé terebélyesedett. A kikötőhídon, a rakparton, de még a mellékutcákban is tolongtak, integettek a bennszülöttek meg a fürdővendégek. Délfelé járt. Mintegy húsz konyhában menthetetlenül odaégett az ebéd.

Burnot kapitány kerülő úton küldte a fiúkat a Strandszállóba. Ő maga pedig a mentőexpedícióban részt vevő halászokkal, hajósokkal a falusi kocsmába vonult. Ott csapra veretett két hordó sört, és hozatott két rekesz köménypálinkát. Sorra koccintott vendégeivel, és külön-külön mindegyiküknek megköszönte a közreműködést, aztán a Strandszállóba ballagott, és magának meg a fiúknak kiadós ebédet rendelt.

A különteremben foglaltak helyet, hogy ne zavarja őket senki, és tömték a fejüket, mint a szecskavágót. Közben apróra ismertették egymással élményeiket. Hans pikoló létére is ott ült az asztalnál, és közvetlen felettese, Schmidt pincér a lehető legudvariasabban szolgálta ki.

Csemegének csokoládépudingot kaptak vaníliamártással.

- Bátorkodom javasolni - szólalt meg a kapitány -, hogy a robinzonosdiról, amelyben társaságunk néhány tagja részt vett, szíveskedjetek tartani a csőrötöket. Holnap hazajönnek a felnőttek Dániából. Lehetőleg egy szót se halljanak az említett kis közjátékról. Amennyiben pedig a dolog mégis kitudódna, felkérem a tisztelt jelenlevőket, kenjék az egészet énrám. Majd én elboronálom.

Emil és a Professzor felugrott.

A kapitány leintette őket.

- Tudom, tudom! Előre hallom, mit akartok mondani. Az urak gőgösek, és a ballépéseikért maguk óhajtanak fizetni. - A kapitány megrázta a fejét. - Nem úgy, kérem. A hascsikarásból elég! Kíméljük az ősöket! Nekünk, felnőtteknek gyenge az idegrendszerünk.

Emil és Professzor leült.

- Na azért mondom - enyhült meg a kapitány. - Most pedig Burnot bácsi elmegy fát árulni! - Hátrafordult. - Főúr! Fizetek!

Ebéd után a fiúk lerohantak a kikötőbe. Csak Hans maradt a szállóban. Felvette a munkaruháját, és visszavedlett pikolóvá, mintha mi sem történt volna. A többiek elhozták a Kunigunda IV-ről a nagy piaci kosarat a maradék ennivalóval, és ünnepélyesen átszállították a villa éléskamrájába.

Gusztáv fontoskodva felkiáltott:

- Végre én vagyok az ügyeletes!

A leltárjegyzéket a konyhaasztalra tette, és legjobb képességei szerint elvégezte a könyvelést. (Legjobb képességei sem feleltek meg a célnak.)

Ezután Jackie Pachulkét átküldték a szállóba a betyárbútorért. Ők meg előkotorták közben a tábori ágyat, amelyről annak idején Klotilde regélt, és felállították a szobájukban. Jackie ugyanis a szállóban nem maradhatott tovább.

Amikor ennek a végére jártak, megszólalt a Professzor:

- Voltaképpen illenék végre egy kiadósat aludni. - Pálma ide, pálma oda, a szigeten alaposan megfázott, és szörnyű náthásan beszélt. - Az alvást azonban kénytelenek vagyunk elnapolni, és sürgősen megfontolni, mit tehetnénk Jackie érdekében. Szép, szép, hogy Masch úr kiköhögött egy ötvenest, de abból nem él meg a fiú. Szülei nincsenek. Testvére sincs. Azt meg csak az ég tudja, mikor kap új szerződést. Van valami javaslatotok?

A kis Kedd jelentkezett.

- Menjünk most ki a kertbe. Négyen vagyunk detektívek, és a kertnek is négy sarka van. Mindegyik detektív letelepszik egy sarokban, és töri a fejét, de keményen. Öt perc múlva találkozunk a kerti asztalnál. És mindenki előadja, mi jutott az eszébe.

A javaslatot elfogadták. Kirohantak a kertbe. Ki-ki egy-egy sarokba. És ott törték a fejüket. Keményen.

Az idő szinte vérlázítóan szép volt. A tücskök andalítóan mandolinoztak. A szöcskék fűszálról fűszálra szökkentek. Az égerligetben sárgarigó fütyült.

Megállapodásukhoz híven öt perc múlva a nagy kerek kerti asztalnál találkoztak, és olyan méltósággal foglaltak helyet, mint holmi esküdtszék. Emil körülnézett és kijelentette:

- Az a halvány érzésem, mintha valaki hiányozna.

- Gusztáv - állapította meg a kis Kedd.

Elfutottak Gusztáv sarkába. A motorosbajnok hanyatt feküdt a fűben, és horkolt.

A Professzor kíméletlenül megrázta.

- Halló! Fiatalember!

Gusztáv nagy nehezen kinyitotta a szemét.

- Mi van?

- Te így töröd a fejed?! - förmedt rá a kis Kedd.

Gusztáv felült.

- Hogy a fenébe törje az ember a fejét, ha folyton zavarják gondolkodás közben?

- Aha! - bólogatott Emil. - Szóval gondolkodtál. És mi jutott eszedbe?

- Semmi az égvilágon!

Nevettek. Aztán talpra rángatták Gusztávot, és visszaballagtak az asztalhoz.

- Az ülést megnyitom - jelentette ki a Professzor. - Emilnek adom meg a szót.

Emil felállt.

- Tisztelt hallgatóim! Pénteken, azaz holnapután mutatják be itt Korlsbüttelben, a Tengerpart filmszínházban az Emil és a detektívek című filmet. Elhatároztuk, hogy nem fedjük fel magunkat, és mint semleges nézők tekintjük meg a filmet. Most azonban úgy gondolom, segítenénk Jackie-nek, ha közhírré tennénk a dolgot, és közölnénk a mozitulajdonossal kilétünket. Elveinkkel ugyan ellenkezik, és undorodunk az ilyesmitől, a szükség azonban köztudomásúlag törvényt bont. A mozitulajdonos például hirdetést tehet közzé az újságban. Vagy pedig cédulát ragaszthat a hirdetőoszlopokon látható plakátra, miszerint a detektívek néhány előadáson személyesen megjelennek. Akkor talán több gyerek megy el a moziba, mint rendesen. És mivel a mi közreműködésünkkel több lesz a keresete, az első előadás bevételét Jackie-nek adhatja.

Emil leült.

A többiek elgondolkodva bólogattak.

- Van ellenvetés? - kérdezte a Professzor. - A javaslat különlegesen kiváló. Jackie érdekében kénytelenek leszünk felfedni kilétünket. - Hallgatott egy kicsit. - Emil javaslatát tehát egyhangúlag elfogadtuk. Mást nem is tehetünk. Na jó. Most pedig magamnak adom meg a szót. Azt javaslom, hogy valamelyikünk menjen el a Korlsbütteli Krónika szerkesztőségébe, és beszéljen a szerkesztővel. Hogy szíveskedjen haladéktalanul közölni egy cikket, amelyet egyikünk sürgősen megír, szemléletesen ismertetvén benne egyrészt hogy hogyan hagyta Mister Masch Jackie-t a kulimászban, másrészt hogy Korlsbüttel és a szomszédos fürdőhelyek gyerekeinek kutya kötelességük kiállni Jackie mellett, és gyűjtést rendezni a javára. Néhány nap múlva pedig közölni kell, mennyi pénzt sikerült összegyűjteniük.

A Professzor leült.

- Príma! - kurjantott Gusztáv. - Van valakinek ellenvetése? Nincs. A Professzor javaslatát elfogadtuk! Most a kis Keddé a szó.

A kis Kedd felállt.

- Azt szeretném javasolni, hogy Gusztáv meg talán még valamelyikünk ma délután motoron száguldja be valamennyi fürdőhelyet, és a strandon tudassa a gyerekekkel, mi történt, és hogy sürgősen segíteni kell Jackie-nek. Talán plakátot is lehetne vinni mindenhova, amit a strandon kirakhatnánk. Azon közzétehetjük az egész históriát. Mindenki elolvashatja, és a barátainak is elmesélheti. - mondta, majd leült.

- Remek! - kiabáltak a többiek.

- Még szerencse - mondta Gusztáv -, hogy nekem nem jutott eszembe semmi! Már nem is tudnánk mit kezdeni a sok ötlettel.

Még egy darabig tanácskoztak, aztán kifutottak a verandára, és színes ceruzával nyolc plakátot rajzoltak. Korlsbüttelnek. Graalnak. Müritznek. Heidekrugnak. Warnemündének. Heiligendammnak. Ahrenshoopnak. És Brunshauptennek.

Ezután Gusztáv kihozta motorkerékpárját a pavilonból, és kitolta az utcára. A kis Kedd a nyolc plakáttal a hóna alatt a csomagtartóra telepedett. És már el is porzottak! Emil és a Professzor még sokáig integetett utánuk.

Mihelyt Jackie megérkezett a holmijával, sürgősen rábízták a házat. Aztán felügyelői méltóságával egyetemben otthagyták, és elrohantak a faluba. Azt persze nem kötötték az orrára, hogy mi az a sietős dolog, ami elszólította őket.

Amikor Emil belépett a Tengerpart filmszínház irodájába, Bartelmann úr, a mozitulajdonos így szólt:

- Nem érek rá. Majd máskor!

Öt perc múlva felpillantott az íróasztaláról, mert a gyerek csak nem akart elmenni.

- Még most is itt vagy?! Miről van szó?

- Emil Tischbein vagyok.

Bartelmann úr hátradőlt a széken.

- Hogyhogy?

- Én vagyok az az Emil Tischbein, akinek az élményeiről a filmet forgatták, amelyet önök holnapután bemutatnak.

- Részemről a szerencse - mondta a mozitulajdonos. - Nagyon örvendek. És?

Emil ismertette a detektívek tervét.

Bartelmann úr lehunyta a szemét. Mivelhogy csak így tudott gondolkodni. Aztán csettintett. Mint a lókupec, aki elé új lovat vezetnek az udvaron. Bartelmann úr jó üzletet szimatolt a dologban.

- Megkapjátok a védencetek részére az első előadás bevételét, egy feltétellel! Kötelezitek magatokat, hogy egy hétig minden előadás után megjelentek a színpadon!

- Egy egész hétig? - kiáltott fel Emil. - Minden egyes előadás után? Elég komisz dolog már egyetlen alkalommal is fellépni! Nem vagyunk mi pojácák!

- Hja, ingyen a Krisztus koporsóját se őrizték! - ingatta fejét a mozitulaj.

A gyerek fontolóra vette a dolgot.

- Helyes - szólalt meg aztán. - Más megoldás nincs. De ha ezt elvállaljuk, akkor ragaszkodunk az egész első napi bevételhez. Vagyis az első három előadáséhoz.

Bartelmann úr behunyta a szemét.

- Agyafúrt üzletember vagy, hallod-e! - Aztán biccentett. - Rendben van!

Írógépen megírta a szerződést. Két példányban. Mind a kettőt aláírták, és ki-ki kapott egyet.

- Príma! - mondta Bartelmann úr. - Akkor viszontlátásra pénteken. De jókor!

Emil elment. Zsebében zizegett a szerződés.

A mozitulaj nyomban ráakaszkodott a telefonra, és felhívta a Korlsbütteli Krónika hirdetési rovatának vezetőjét. Új, nagy hirdetést tétetett közzé. Ezután a Plakátkészítő Részvénytársaságot hívta fel. És a Korlsbüttelben, valamint a környező fürdőhelyeken kifüggesztett plakátokra vörös keresztcsíkot rendelt. A következő - nagybetűs - szöveggel:

"Emil és a detektívek egy hétig minden előadáson személyesen megjelennek!"

Mindeközben a Professzor a Korlsbütteli Krónika szerkesztőségében ült, és a szerkesztővel való megbeszélés alapján cikket írt.

Ez volt a címe: Felhívás a fürdőhely gyerekközönségéhez. Leírta Jackie szerencsétlen sorsát és keserves helyzetét, és mindenkit felszólított, hogy az ifjú artista sorsát igyekezzék némileg egyengetni pénzadományokkal. Művét a következőképpen írta alá: "Emil és a detektívek különmegbízottja: Theodor Haberland, avagy a Professzor".

A kész cikket bevitte a szerkesztőhöz. Az gondosan elolvasta, aztán behívott egy küldöncöt.

- Vigye le ezt, kérem, a nyomdába. A cikket azonnal szedjék ki, és tegyék az első oldalra. Mindjárt lemegyek én is.

A küldönc elporzott.

Megszólalt a telefon.

A szerkesztő felvette a kagylót.

- Távolsági hívás Graalból? Ki beszél? Kedd?... Aha, értem! Igen, épp itt van.

És átadta vendégének a kagylót.

- Mi újság? - kérdezte a Professzor. - Igen? Nagyszerű! Jó, a plakátszöveg maradhat így. A felhívásunk a holnap reggeli lapban jelenik meg. Fáradt vagy? Én is. Fel a fejjel! Jelszó: Emil! - és letette a kagylót.

- Miféle plakátról beszéltél? - kérdezte a szerkesztő.

A Professzor elmondta.

- A szervezett felebaráti szeretet iskolapéldája! - kiáltott fel elismerően a szerkesztő. - A felhívásod szövege egyébként kifogástalan. Mi akarsz lenni voltaképpen?

- Még nem tudom - felelte a Professzor. - Gyerekkoromban pallér akartam lenni. De erről már lemondtam. Most inkább az elemi részecskék hasadása érdekel, az atomelmélet és a pozitív és negatív részecskék. Tökéletesen még nem értem. De azt hiszem, érdekes foglalkozás lehet. No de most vissza kell mennem a barátaimhoz.

Felállt, és megköszönte a szerkesztő segítségét.

- Nagyon szívesen - mondta amaz, és kikísérte vendégét.

Ugyanekkor Gusztáv és a kis Kedd a graali strandon állt. Hét plakátot és a motorkerékpárt a stégnek támasztották. A nyolcadik plakátot Gusztáv rajzszöggel kitűzte a hirdetőtáblára, amelyen a fürdőigazgatóság tette közzé hirdetményeit.

Néhány gyerek kíváncsian megállt. Gusztáv megnyomta a dudát. A gyerekek száma szaporodott. Most már felnőttek is köréjük csődültek. Mindenki kíváncsi volt a plakátra.

- Illenék néhány jól megválasztott szót szólnunk, nem gondolod? - kérdezte a kis Kedd Gusztávot. - Hadd mászom fel a nyakadba!

Gusztáv lehajolt. A kis Kedd a barátja vállára telepedett, aztán felemelte a kezét.

Csend támadt.

- Igen tisztelt megjelentek! - kiáltott a kis Kedd. - Azért jöttünk ide, hogy a segítségeteket kérjük. Persze nem magunknak. Hanem egy srácnak, akivel állatian kiszúrtak. A dolgot nagy vonalakban megírtuk ezen a plakáton, ami itt látható a hirdetőtáblán. Bővebb részleteket holnap reggel a Korlsbütteli Krónikában olvashattok. Aki még nem tud olvasni, kérjen meg valakit, hogy olvassa fel. Ma délután sorra járunk nyolc fürdőhelyet, és reméljük, hogy a segítségetekkel kihúzhatjuk a pácból azt a srácot. A barátaim meg én vagyunk Emil és a detektívek. Csak azért mondom ezt el, nehogy azt gondoljátok, hogy átejtés van a dologban. Talán már hallottatok rólunk. Az a fiú, akinek a nyakában ülök, a dudás Gusztáv.

Gusztáv meghajolt, úgyhogy a kis Kedd hajszál híján lepottyant a homokba.

- Akkor biztos te vagy a kis Kedd! - kiabált egy kislány. - Igaz?

- Igaz hát. De ez most nem lényeges. Az a fontos, hogy a gyűjtés rendesen menjen. Minekünk pedig most tovább kell állnunk. Gusztáv, tegyél le.

- Egy pillanat! - morgott Gusztáv. - Van egy ötletem. Szokásom ellenére. Figyeljetek! Az összegyűjtött pénzt rakjátok takarékba! - Aztán letette a földre kis Keddet. És a két detektív a hét plakáttal felült a motorra.

- Viszontlátásra pénteken! - kurjantotta el magát a kis Kedd. - A Tengerpart filmszínházban! Jelszó: Emil!

- Jelszó: Emil! - üvöltöttek a graali gyerekek.

A motorkerékpár végigdöcögött a fürdőhelyről kivezető erdei ösvényen. Gusztáv dudált. Megkezdődött a Jackie Byron, más néven Paul Pachulke érdekében indított propaganda-hadjárat!



Tizennegyedik fejezet
KOMOLY BESZÉLGETÉS

Csütörtökön hazaért Korlsbüttelbe a dán turistakülönítmény. Mégpedig egyenesen Bornholm szigetéről. Klotilde Rappelpappensberger még most is meglehetősen zöld volt. Tengeribeteg lett a hajón, de még a Kormorán villában is úgy érezte, hogy ringatódzik a lába alatt a talaj.

Az igazságügyi tanácsos hozta a házipatikából a macskagyökér-kivonatot, és tíz csöppet azonnal belediktált Klotildéba.

- Ej, csak nem hagyom, hogy az a rusnya nagy sós víz így kifogjon rajtam! - mondta vitézül Klotilde, és elvonult a konyhába. A fiúk leltár jegyzékét egyeztette az éléskamra-állománnyal, és mindent a legtökéletesebb rendben talált. Klotilde nem akart hinni a szemének. Később aztán - még akkor is kissé imbolygó léptekkel - bement a faluba, bevásárolni az ebédhez.

A többi utasnak meg se kottyant a kiruccanás. Egymás szavába vágva meséltek Koppenhágáról, Seelandról és Bornholmról, Pony pedig a naplójából tartott felolvasást. Hanem azért csak örültek mindannyian, hogy újra otthon lehetnek.

- A szállodai ágy az bizony csak szállodai ágy - jelentette ki Emil nagymamája. - Ebéd előtt mindenesetre ledőlök egy kicsit a priccsemre. - És Pony társaságában felment az emeletre.

A tanácsos megkérdezte, történt-e említésre méltó esemény a távollétükben.

A fiúk lelki szeme előtt felrémlett a pálmasziget, de még idejében eszükbe jutott a kapitány tanácsa, úgyhogy zavartan megrázták fejüket.

- Nem is számítottam másra - bólogatott a tanácsos. Aztán elmesélte, micsoda aggodalom fogta el a feleségét kedd este. A tanácsos fölényesen nevetett.

- Ilyenek a nők! Folyton aggodalmaskodnak. Anyád rémképeket látott, fiam; meg volt győződve arról, hogy szörnyű veszedelemben vagytok. Ilyenkor derül ki, mennyire helytelen, ha az ember az úgynevezett belső hangokra hallgat, amelyek az érzékeny lelkű hölgyeket gyötrik. Az egész csak a rossz hangulat, a képzelet szüleménye, semmi más!

A detektívek jelentőségteljes pillantást váltottak, de okosabbnak vélték, ha hallgatnak. A kis Kedd megragadta az alkalmat, hogy kiköltözzék a villából. Összepakolta a pizsamáját meg a fogkeféjét, megköszönte a vendéglátást, és visszatért a penzióba, ahol a szülei laktak.

A Professzor ezután nagy vonalakban elmesélte apjának a Mister Byron ellen intézett rajtaütést, és beszámolt a Jackie érdekében folytatott hadjárat első lépéseiről.

- Jackie ma itt aludt nálunk a tábori ágyon - mondta. - Most Hanshoz ment látogatóba. Ha nincs ellene kifogásotok, egyelőre itt lakhatna nálunk.

Haberland tanácsos úr beleegyezett.

- Jóra használtátok az önállóságot - mondta. - Mi, felnőttek akár megint el is utazhatnánk!

A fiúk a robinzonosdira gondoltak, de valahogy nem tette őket boldoggá az emlék.

Gusztáv persze most sem állhatta meg szellemeskedés nélkül.

- Néha azért egész jól jön a felnőtt a háznál!

A fiúkat kilelte a hideg. Emil alaposan rálépett Gusztáv lábára.

Gusztáv szörnyűséges fintort vágott.

- Mi bajod? - kérdezte Haberland tanácsos.

- Csikar a hasam - mondta kínjában Gusztáv.

A tanácsos már ment is a házipatikához, és hozta a nevezetes macskagyökér-kivonatot. Gusztávnak ugyan kutya baja sem volt, mégis nyelhette a keserű csöppeket.

Barátai kárörvendően vigyorogtak.

- Ha nem javul - mondta a tanácsos -, tíz perc múlva kapsz még egy evőkanállal.

- Csak azt ne! - kiáltott kétségbeesetten Gusztáv. - Máris makkegészséges vagyok!

- Bizony, bizony - bólogatott elégedetten a tanácsos. - A macskagyökérnek nincs párja!

Ebéd után beállított a kapitány. A többiek még az asztalnál ültek. Burnot kapitány üdvözölte a messze idegenből megtért utasokat. Aztán elővette a Korlsbütteli Krónika legújabb számát - még nedves volt rajta a nyomdafesték -, mondván:

- Na, fiaim, ti nem álltok meg félúton! Az egész tengerpartot mozgósítjátok Jackie érdekében! Különben hol lappang az a kölök?

- A pikolóhoz ment - közölte Emil. - A kapitány úr unokaöccséhez.

A kapitány odaadta az újságot a felnőtteknek. A fiúk is odaálltak, és belekukucskáltak a lapba. És valamennyien elolvasták a Professzor felhívását. Csak maga a szerző nem mozdult a helyéről. Bár persze az életét adta volna érte, ha nyomtatásban olvashatja a művét.

A kapitány ezután megmutatta a Tengerpart filmszínház öles hirdetését, amely tudtára adja mindenkinek, hogy Emil és a detektívek egy hétig jelen lesznek valamennyi előadáson, és hogy az első nap teljes bevétele Jackie-t illeti.

Pony el volt ragadtatva.

- Mit visel az ember a premierjén? - kérdezte izgatottan. - Hozassam el Berlinből az új ruhámat?

- Hogy valaki ilyesmiben élvezetet találjon! - kiáltott fel elképedve Gusztáv.

- Borzalmas! - csatlakozott a Professzor is. - Ahányszor eszembe jut, tisztára paprikajancsinak érzem magam.

- Márpedig ebből nem mászhatunk ki - mondta Emil. Különben is, a cél szentesíti az eszközt.

Pony felállt.

- Te meg hová mész? - kérdezte nagyanyja.

- Írok haza. Hogy küldjék el az új ruhámat.

- Ülsz le rögtön! - förmedt rá a nagymama. - Megvesztél te egészen? - És rosszallóan ingatta a fejét. - Hogy némelyik fehérnép milyen ütődött!

- Egyetértek - jelentette ki Gusztáv. - Ez itt már tisztára Garbónak hiszi magát.

- Hülye! - morgott Pony.

Gusztáv ezt eleresztette a füle mellett. Aztán azt mondta:

- Ha lány volnék, bánatomban kolostorba vonulnék.

- Ha pedig én fiú volnék - vágta oda Pony -, most behúznék neked egypárat!

A kapitány felszedelőzködött; Jackie-vel volt beszélnivalója. Jackie-t azonban nem találta a szállodában; a teniszpályán van, mondták. A kapitány leballagott a teniszpályára, és ott meg is pillantotta az ifjú artistát. Labdát szedett a teniszezőknek. Meglátta a kapitányt, és elkurjantotta magát:

- Hahó, Captain!

- Hahó! - kurjantott vissza az öreg tengeri fóka. - Beszélhetnék veled egy pillanatra?

Jackie odadobott az egyik teniszezőnek két labdát, hármat felszedett a kerítés mellől, és csak azután felelt:

- Pillanatnyilag sajnos lehetetlen, Captain. Amint látja, dolgozom. Ötven pfenniget kapok egy órára. Elvégre valamiből élni is kell! Különben sem kenyerem a semmittevés.

- Aha! - bólogatott a kapitány. - Meddig dolgozol?

- Még körülbelül egy órát. Ha tovább már nem lesz rám szükség.

- Akkor körülbelül egy óra múlva fáradj el hozzám. Ha tovább már nem lesz rád szükség.

- Igenis, kapitány úr! - kiáltott oda Jackie. - Hahó! - És megint odadobott két labdát egy teniszezőnek.

- Hahó, fiam! - válaszolt a kapitány, és hazabandukolt.

Nagymama eközben Emillel és Ponyval az erdőben sétált. Gyönyörű volt az erdő. A fák közt dúsan burjánzott a páfrány, az áfonya, az erdei ibolya és a vad árvácska. A lonc a legmagasabb fa tetejéig is felkúszott.

Pony messze elmaradt, és virágot szedett.

- Írsz anyádnak rendszeresen? - tudakolta nagymama Emiltől.

- Természetesen! Ő is ír jóformán mindennap.

Letelepedtek a fűbe. Egy nyírfaágon sármány hintázott. Az úton fontoskodva siettek ide-oda a barázdabillegetők.

- Egyébként én is írtam anyádnak - mondta nagymama. - Még Koppenhágából. - Egy katicabogarat figyelt, amint egy fűszál tetején kiterjeszti szárnyát, és elrepül. - Különben mi a véleményed Jeschke törzsőrmesterről, kisfiam?

Emil riadtan felnézett.

- Te tudsz erről?!

- Van talán valami kifogásod ellene, ha a lányom megkérdez, hogy férjhez menjen-e újra?

- De hiszen már eldöntött dolog, hogy összeházasodnak.

- Semmi sincs eldöntve - jelentette ki nagymama. - Az égvilágon semmi.

Pony jelent meg a színen. Az orruk alá tolta virágcsokrát, és kijelentette:

- Úgy határoztam, hogy kertész leszek!

- Semmi kifogásom ellene - mondta nagymama. - Felőlem légy nyugodtan kertész. Igaz, hogy a múlt héten még ápolónő akartál lenni. Két hete gyógyszerész. Csak így tovább, kedves kisasszony! Csak így tovább! Mindössze azt az egyet tiltom meg, hogy tűzoltó légy. Egyedül az ellen lenne komoly kifogásom.

- Nehéz dolog megfelelő hivatást találni - bölcselkedett Pony. - Ha gazdag volnék, pilótának mennék.

- És ha a nagyanyádnak kerekei volnának, autóbusznak menne - jelentette ki az idős hölgy. - Most pedig vidd szépen haza a gyönyörű csokrodat, és tedd vízbe. Szedd a lábad, szép kertészlány!

Pony azonban az erdőben óhajtott maradni.

- Nem mész innen?! - förmedt rá a nagyanyja. - Emilnek meg nekem komoly beszédünk van egymással.

- Imádom a komoly beszédet! - közölte Pony.

Nagymama néma szigorral pillantott unokájára.

Pony vállat vont.

- Johanna megy - idézte -, és vissza sem jő soha! - És elvonult.

Emil sokáig csak ült és hallgatott. Messziről hallották, amint Pony énekel.

- Hogyhogy semmi sincs eldöntve? - szólalt meg Emil nagy sokára.

- Azt én nem tudom. Na, hát hogy tetszik neked az a zsaru?

- Nem panaszkodhatok - mondta Emil. - Már pertut ittunk. Heinrich a keresztneve. És az a legfontosabb, hogy anya kedveli.

- Pontosan - bólintott nagymama. - Szerintem azonban te épp azt veszed zokon. Ne is tiltakozz! Mert ugye ha valakinek ilyen remekbe sikerült, ragaszkodó fia van, mint te, minek annak férj? Gondolod legalábbis te.

- Van benne valami - hagyta rá Emil. - Csak egy kicsit nyersen fogalmazol.

- Úgy is kell, kisfiam. Úgy is kell! Ha az egyik nem mondja meg, mi nyomja a bögyét, kénytelen a másik kitalálni.

- Anya sohasem fogja megtudni - mondta Emil. - De én egészen másképp gondoltam. Azt hittem, egész életünkben együtt maradunk. Csak mi ketten. De ha egyszer anyám szereti. Az a legfontosabb. Énrajtam aztán nem fog észrevenni semmit.

- Igazán nem? - firtatta nagymama. - Alkalmilag talán pillants a tükörbe. Aki áldozatot hoz, arra ne legyen ráírva nagybetűkkel, hogy ÁLDOZATI BÁRÁNY VAGYOK. Igaz, én rövidlátó öregasszony vagyok. De a te ábrázatodhoz nem kell pápaszem. Egy szép napon anyád egyszerűen mindent leolvas róla. Csakhogy akkor már késő lesz.

Nagymama a retiküljében kotorászott, előszedett egy levelet meg az olvasószemüvegét.

- Ezt a levelet írta nekem anyád. Felolvasok belőle egy részt. Bár igazából nem volna szabad. Csak azért teszem, hogy lásd, mennyire nem ismered anyádat. - Körülményesen orrára biggyesztette a pápaszemét, és a következőket olvasta: - "Jeschke igazán derék, megbízható, jó ember. Ha egyáltalán férjhez megyek, nem is ismerek rajta kívül mást, akihez hajlandó volnék hozzámenni. Édesanyám, csak neked árulom el, hogy szívesebben maradnék Emillel kettesben. Természetesen ő nem is sejti ezt, és nem is fogja megtudni soha. Mitévő legyek? Emberek vagyunk; velem is történhet bármikor valami. És akkor mi lesz Emillel? Vagy pedig a jövedelmem csökken. Igazság szerint máris ez a helyzet. A Piactéren megnyílt egy új fodrászüzlet. És a boltosnék kénytelenek odajárni, mert a fodrászné náluk vásárol. A fiam jövőjére kell gondolnom. Nekem az a legfontosabb. És jó felesége leszek Jeschkének. Ezt megfogadtam magamban. Megérdemli. De igazán csak az én egyetlen, jó fiamat szeretem, Emilt."

Nagymamának orrára csúszott a pápaszem. Komolyan nézett maga elé, aztán levette.

Emil átkarolta térdét. Nagyon sápadt volt. Összeszorította a fogát. Aztán egyszer csak a térdére hajtotta a fejét, és elsírta magát.

- Bizony, bizony, fiam - bólogatott az idős hölgy. - Bizony, bizony, kisfiam. - Aztán hallgatott, és várt, amíg az unokája kisírja magát. Jó sokára szólalt csak meg: - Te csak anyádat szereted, anyád meg csak téged. És csupa szeretetből kölcsönösen becsaptátok egymást, és szeretet ide, szeretet oda, mindegyik rosszul ítélte meg a másikat. Az ilyesmi megesik. Bizony, megesik.

A fák fölött szajkó repült el cserregve.

Emil megtörölte a szemét, és nagyanyjára pillantott.

- Itt megállt a tudományom, nagymama! Megengedhetem anyának, hogy férjhez menjen csak azért, mert rajtam akar segíteni? Mikor pedig mind a ketten legszívesebben magunk maradnánk? Mit csináljak?

- Két dolgot tehetsz, fiam. Vagy megkéred anyádat, amikor hazaérsz, hogy ne menjen férjhez. Akkor egymás nyakába borultok. És a dolog egyszer s mindenkorra el van intézve.

- Vagy?

- Vagy nem mondod meg! Hanem életed végéig elhallgatod. De akkor aztán jó képet vágsz a hallgatáshoz! Nem ilyen elkámpicsorodott ábrázattal járkálsz a világban! Akármit határozol, csak magad határozhatsz. Én csak annyit mondhatok neked: te is öregszel, de az anyád is. Ez egyszerűbben hangzik, mint amilyen valójában. Vajon egy-két év múlva tudsz-e már annyit keresni, hogy elég legyen kettőtöknek? És még ha tudsz is - hol keresed azt a pénzt? Neustadtban? Nem, kisfiam. Egy szép napon az ember felszedi a sátorfáját, és világgá megy. Még ha semmi sem kényszeríti rá, akkor is! És anyád ottmarad egyedül. Se fia. Se férje. Egészen egyedül marad. És még valami: mi lesz, ha te tíz-tizenkét év múlva megnősülsz? Anyós és meny nem való egy fedél alá. Én tudom. Tapasztaltam. Egyszer mint meny. És egyszer mint anyós. - Nagymama szeme mintha nem is az erdőbe bámulna, hanem a múltba. - Ha anyád férjhez megy, mind a ketten áldozatot hoztok egymásért. De anyád sohasem fogja megtudni, hogy te tőlem megtudtad, hogy ő áldozatot hoz. És azt sem fogja megtudni soha, hogy te is áldozatot hozol érte! Így aztán az a teher, amit temiattad a vállára vesz, könnyebb lesz, mint az, amit te cipelsz őérte. Értesz engem, fiam?

Emil bólintott.

- Nem könnyű hálásan fogadni az áldozatot - folytatta a nagymama -, miközben az ember titokban maga hoz még nagyobb áldozatot, és még jó képet is vág hozzá. Ezt a cselekedetet nem látja senki, és nem is dicséri senki. De egy napon boldoggá teszi vele a másikat. Ez a cselekedet egyetlen jutalma. - Az idős hölgy felcihelődött. - Tégy, amit akarsz! Vagy ezt, vagy amazt. De gondold meg alaposan! Most pedig magadra hagylak.

Emil felugrott.

- Megyek én is, nagymama! Tudom, mit csinálok. Hallgatni fogok! Életem végéig.

Nagymama a szemébe nézett.

- Tisztellek érte, fiam. Tisztellek. Ma férfi lettél! Na, most pedig szíveskedj segíteni, hogy át tudjak mászni ezen az árkon!



Tizenötödik fejezet
VÉGE AZ ELŐADÁSNAK

Péntek délelőtt Korlsbüttelben tartottak gyűlést a detektívek Jackie érdekében. A kis Kedd meg a Professzor körzete volt a nagy strand és a kikötő, Gusztávnak jutott a családi strand, Emilnek a falusi utcák, Ponyé lett a vasútállomás.

- Olyan izgalmas! - mondta a kislány. - Képzeljétek csak el, végestelen végig az egész tengerparton, ameddig a szem ellát, csupa-csupa gyerek kel útra, gyűjtőívvel és ceruzával, és mind, mind Jackie-nek gyűjt! Gyorsan ide egy gyűjtőívet meg egy ceruzát! Ezt nem nézhetem ölbe tett kézzel!

Délben ki-ki hazatért; a verandán letelepedtek, hogy megszámolják az összegyűlt pénzt. Klotilde futott ki hozzájuk lélekszakadva.

- Ki tud így főzni, kérem? - méltatlankodott. - Tudjátok, hányszor szólt ma a csengő? Huszonháromszor! És mindig gyerekek álltak a kapu előtt, titeket kerestek, és pénzt hoztak!

- De Schnaps - csóválta a fejét a Professzor -, hiszen ez nagyszerű!

- Nektek igen - morogta Klotilde. - De mi lesz az ebéddel?! Először kifut a tej. Aztán elfő a zöldség. A végén meg leég a birkasült! Én, kérem, szakácsnő vagyok, nem bankfiók!

- A szent cél érdekében - közölte Gusztáv - szívesen megeszem az odaégett sültet is, Radeberger kisasszony.

Klotilde morgott valamit, a köténye zsebéből kimarkolt egy csomó aprópénzt, és az asztalra csapta.

- Nesztek! Három márka kilencven. Kettős könyvelésre nem érek rá. - Beleszimatolt a levegőbe. - Rémes! Már megint odakozmált valami! - És akár a szélvész, kiszáguldott a konyhába. (Arról hallgatott, hogy ötven pfenniget a maga zsebéből tett hozzá az összeghez. Klotilde emelkedett jellem volt.)

A gyerekek könyékig beletúrtak valamennyi zsebükbe, kibányászták az utolsó pfenniget is, az egészet az asztalra szórták, aztán a pénzrakást vörösréz, nikkel és ezüst pénzoszlopokba rendezték, és címletek szerint osztályozták. Ezután következett a számlálás. Negyvenhárom márka gyűlt össze. Az összeg megegyezett a gyűjtőíveken szereplő számokkal. A kis Kedd somolyogva egy húszmárkást csúsztatott a többi pénzhez.

- Apám küldi - mondta. - Apám, a nagy Kedd.

A Professzor kirohant a kertbe, kiásta apját az üvegházból, a paradicsom közül, és csakhamar megjelent egy tízmárkást lobogtatva.

Ezek után ki-ki a zsebpénzmaradványait szedte össze, feltörték a perselyeket, és addig nem nyugodtak, amíg hetvenöt márka nem feküdt a ház asztalán.

Ragyogtak boldogságukban.

A kis Kedd elővett egy tiszta zsebkendőt, és belesöpörte a pénzt. Aztán gondosan csomóra kötötte a zsebkendőt.

- Mi az, bűvésztrükk? - kérdezte Emil. - Egy-kettő-három: volt-nincs a hetvenöt márka?

- Elviszem a pénzt - közölte a kis Kedd.

- Mit beszélsz?! - fortyant fel a Professzor.

- Tessék azonnal letenni! - kiabált Pony.

- Hagyjátok csak a kicsit - mondta Gusztáv. - Tervünk van a pénzzel. Az ötlet tőlem származik.

- Ajaj! - legyintett Pony. - Már neked is vannak ötleteid?! Nem vagy te beteg?

- Én nem - mondta Gusztáv, és felgyűrte az inge ujját. - Gyere csak ide egy kicsit! Holnap majd meglátogatunk a kórházban. - És vészjóslóan közeledett Ponyhoz.

A kislány kirohant Klotildéhoz a konyhába.

- Ilyen fafejűt! - morgott Gusztáv. - Egyszer van az embernek egy jó ötlete, erre ideállít egy ilyen nőszemély, és adja a bankot.

- Ó, csak a szerelmesek szokásos civódása - legyintett a kis Kedd. Aztán fogta az értékes batyut, és hazament.

Ebédre megjelent Jackie. A sült mindenkinek ízlett, bár Klotilde szívből meggyászolta. Áhítatosan fogyasztották az odaégett ebédet.

Nagymama a gyűjtésre terelte a szót, és Jackie véleményét tudakolta.

- Marhára örülök, nagymama, kérem - mondta Jackie. - Irtó rendes a fiúktól. De különben is. A pénznek mindig van helye. Ebben a kapitány is egyetért velem. Tetszik tudni, ma délelőtt három óra hosszat labdát szedtem a teniszpályán. Az is csak pénz. A borravalóval együtt összejött egy márka nyolcvan. Délután is dolgozom két órát. Az is egy márka. Tessék csak kiszámítani a havi átlagot: abból már megtudok fizetni egy bútorozott szobát teljes ellátással. Esetleg erkéllyel.

Mindenki nevetett.

- Hát nincs igazam? - folytatta Jackie. - Tegnap csak úgy kedvtelésből csináltam egy-két szaltót a teniszpályán. A teniszezők majd leültek. Az egyik ijedtében nekem ajándékozott egy ócska teniszütőt. Ha van tehetségem ehhez a sporthoz, idővel teniszoktató is lehet belőlem. Akkor kibérelek néhány pályát, tanítok, és egy szép napon megnyerem az országos bajnokságot. Aztán elutazom Párizsba meg Amerikába, és még világbajnok is lehetek. Vagy legalábbis helyezett. Úgy már könnyen szerzek nagyobb összegű kölcsönt, és gyárat alapítok: teniszütőket meg mindenféle teniszfelszerelést fogok gyártani. A nevem addigra világhírű lesz, és mindenki tolong a gyártmányaimért. Persze nem Pachulkénak fognak hívni. Ilyen névvel nem lehet az ember világbajnok. De hát hívtak már engem Byronnak is. Egy névvel több vagy kevesebb: mit számít. - A tányér fölé hajolt, és istenesen nekilátott.

- Ezt az embert nem kell félteni - jelentette ki a nagymama.

- Nem is! - helyeselt Jackie. - Nyitva áll a világ az olyan artista előtt is, aki kinőtt a szerepéből!

Délután két gőzhajó futott be a korlsbütteli kikötőbe. Az egyik a nyugatra fekvő tengeri fürdőhelyekről jött, a másik keletről. És mindkét hajó százával ontotta a gyerekeket, és Korlsbüttelt elárasztotta a zsivaj, a kacagás. Legvadabb tolongás természetesen a Tengerpart filmszínház előtt támadt. (A pénztárosnő még két nap múlva is a betege volt.)

Pontosan négy órakor kezdődött az Emil és a detektívek című film első előadása. Bartelmann úr, a mozitulajdonos bekukkantott a pukkadásig megtelt nézőtérre. Kint az utcán százával álltak a gyerekek, és a következő előadásra vártak. Bartelmann úrnak majd a szíve hasadt meg, hogy az első nap bevétele nem őt illeti. De hát mit lehet tenni, ez már csak így van! Az irodájában összegyűlt detektívekhez lépett, és pontosan elmondta, mi a teendőjük.

- Brr! - rázkódott össze Emil. - Most aztán komolyra fordul a dolog.

- Kacagj, Bajazzo! - mondta Gusztáv. - Ha megszakad is a szív!

A kísérőműsor befejeződött. A vetítővászon előtt összecsapódott a függöny. A nézőtéren kigyulladt a villany. A függönyt ismét felhúzták.

És íme: négy fiú meg egy kislány állt a színpadon! A nézőtéren a gyerekek felálltak a székekre. Nagy nehezen elcsöndesedett a zúgás, végül már egy pisszenés sem hallatszott a moziban.

Emil a színpad szélére lépett, és csengő hangon megszólalt:

- A barátaim, az unokahúgom és én magam nagyon köszönjük, hogy eljöttetek. Azt is köszönjük, hogy pénzt gyűjtöttetek Jackie-nek. Jackie marha rendes fej. Másképp nem is kértük volna, hogy segítsetek neki. Az előadás után majd személyesen megköszöni a segítségeteket. Most pedig nézzük meg együtt a filmet. Remélem, jó lesz.

Egy icipici kisfiú, aki a mamája ölében ült, csipogó hangon felkiabált a nézőtérről:

- Te vagy Emil?

- Én bizony! - válaszolt Emil. - Emil Tischbein vagyok.

Pony peckesen odalépett melléje, és pukedlizett.

- Pony Heimbold vagyok, más néven Kalapocska, Emil unokahúga.

Aztán odalépett mellé a Professzor.

- Én vagyok a Professzor.

A hangja mintha remegett volna egy kicsit.

A kis Kedd mélyen meghajolt.

- Én vagyok a kis Kedd.

Végül Gusztávon volt a sor.

- Én vagyok a dudás Gusztáv! De most már motorom is van. - Egy kicsit hallgatott. Aztán elkurjantotta magát: - Na mi van, fafejűek? Itt van mindenki?

- Itt! - ordítottak a gyerekek.

Gusztáv nevetett.

- És mi a jelszó?

Erre valamennyien elbődültek, de úgy, hogy elhallatszott még a vasútállomásig is:

- Jelszó: Emil!

A mozi előtt megbokrosodott egy ló. Mivel annyira üvöltöttek a gyerekek!

Aztán elsötétedett a nézőtér, és felberregett a vetítőgép.

A film végén percekig zúgott a tapsvihar. Aztán kivilágosodott a nézőtér. A Pony mellett ülő kislány megszólalt:

- Nagyon megváltoztál ám azóta!

- De hiszen a filmbeli kislány nem én vagyok! - válaszolta Pony. - Az csak az én szerepemet játssza.

- Tényleg? És a film-Emil sem ugyanaz, mint az igazi Emil, aki melletted ül?

- De nem ám - felelte Pony. - Az igazi Emil az unokabátyám. A filmbeli Emillel pedig soha életemben nem találkoztam. De most maradj csöndben! Még nincs vége!

Jackie jelent meg a színpadon. Előrelépett és megszólalt:

- Pénzt gyűjtöttetek egy gyereknek. Én vagyok az a gyerek. Nagyon szépen köszönöm mindnyájatoknak! Borzasztó rendes volt tőletek. Majd ha gazdag leszek, és valamelyikőtök bajba kerül, jöjjön csak el hozzám bátran. De ne felejtsétek el!

Ekkor Gusztáv lépett a színpadra. Jackie-hez fordult.

- Barátaim és a többi korlsbütteli gyerek megbízásából átadom a helybeli gyűjtés eredményét. Tessék, itt egy takarékkönyv, hetvenöt márka van benne.

Jackie kezet fogott a barátjával.

Lent a nézőtéren a Professzor a kis Keddhez fordult.

- Ez volt hát Gusztáv ötlete!

- Jó ötlet, nem? - kérdezte a kis Kedd.

- Kiváló! - jelentette ki a Professzor. - Egészen kiváló!

Gusztáv leszólt a nézőtérre:

- Most pedig kérem a többi fürdőhely képviselőit a színpadra!

Nagy sokára hét fiú mászott fel melléjük. Ahrenshoopból. Brunshauptenből. Heiligendammból. Warnemündéből. Heidekrugból. Graalból. És Müritzből. És sorra mindegyik átnyújtott egy-egy takarékkönyvet!

Jackie szemébe könny szökött, pedig egyáltalán nem volt érzékeny a lelke.

Gusztáv buzgón lapozgatta a takarékkönyveket. Mire a hét küldött lemászott a színpadról, Gusztáv büszkén bejelentette:

- A gyűjtés végösszege hatszáztizenöt márka! Ehhez jön a mozi mai bevétele. Jackie, gratulálok a vagyonodhoz. Használd egészséggel!

És Gusztáv eltűnt a színfalak mögött.

- Erre igazán nem számítottam! - mondta Jackie. - Hiszen ehhez bankár kell! - Levetette a kabátját. - Öreg barátom, Captain Burnot azt tanácsolta, mutassak be nektek egy-két tornagyakorlatot. Viszonzásképpen. Igaz, nem szoktam egyedül dolgozni. De valamit talán így is összehozok.

Kabátját a színpad mögé dobta, és kézenállást csinált. Aztán behajlította a karját, és könyöktámaszba ment. Azután ismét kinyomta a karját, és fel-alá sétált a színpadon. Természetesen kézállásban. A nézőközönség tapsolt.

Jackie talpra ugrott. Azután cigánykereket hányt. Azután lement spárgába. Azután hídba. Aztán hídból előrelendült. Még egy fordulat. Még egy. Aztán ugyanaz fél kézzel. Még egyszer. Végig az egész színpadon.

Zárószámként pedig szaltó következett. Aztán még egy. Még egy. Gyorsabban. Még gyorsabban. Egyszer a lába volt fönt, egyszer a feje. Villámgyorsan pörgött.

A gyerekek üvöltöttek, őrjöngtek, vörösre tapsolták a tenyerüket. A felnőttek hasonlóképpen. Aztán összecsapódott a függöny. És a terembe máris bezúdult a második előadás közönsége. Pokoli kavarodás támadt.

- Tetszett nekem az a szaltó - mondta Emilnek a nagymama. - Holnap egy kicsit gyakorolni fogom.

Este ott állt a két hajó a kikötőhídnál. A hét szomszéd fürdőhely gyerekei a fedélzetre özönlöttek. A szülőket meg a többi felnőttet magával ragadta az áradat.

Megszólalt a két hajókürt. Néhány későn jövő kiabálva, hadonászva rohant a kikötőhíd felé, és felbotorkált a fedélzetre. Aztán kifutott a két hajó. A hajócsavar a vizet csépelte. Dohogott a motor. Ezernyi zsebkendő lengett. (Nem volt mindegyik patyolatfehér. De már különben is sötétedett.)

- Jelszó: Emil! - üvöltötte a nyugatnak tartó hajó gyerekközönsége.

- Jelszó: Emil! - üvöltötte a gyerekhad a keletnek tartó hajón.

- Jelszó: Emil! - üvöltöttek a kikötőhídról a korlsbütteli gyerekek.

- Ez volt életem legszebb napja! - sóhajtott Klotilde Rappelpappensberger kisasszony.

Kint a tengeren tarka lampionok gyúltak ki a két hajó fedélzetén. Az egyik hajó balra tartott. A másik jobbra. Emil és a detektívek a kikötőhíd végében álltak, és némán néztek a két hajó után.

Gusztáv megköszörülte a torkát. Aztán átkarolta az előtte álló három fiút, és megszólalt:

- Mi mindig jó barátok leszünk. Ha a szakállunk a térdünket veri, akkor is.

Senki sem válaszolt. De szavak nélkül is egyetértettek.

Jackie közeledett futólépésben.

- Végre megvagytok! - mondta megnyugodva. - Tűvé tettem értetek az egész falut. - Odalépett a fiúkhoz. - Ezt a napot se felejtem el... - mélázott. - Ennyi pénz egy rakáson nincs is!

- Hova tetted a nyolc betétkönyvedet? - érdeklődött a kis Kedd.

- Megkértem Bartelmannt, hogy zárja el. A mozi irodájában áll egy tűzbiztos páncélszekrény. Hát ehhez mit szóltok? Bartelmann szerződést ajánlott! Lépjek fel a moziban mint artistaprodukció! Egyelőre egy hétig.

- Mennyit fizet? - kérdezte tárgyilagosan a Professzor.

- Napi öt márkát. Tisztán.

A detektívek örvendeztek.

- A mai bevételt pedig, amit ti eszközöltetek ki, úgy kétszázötven márkára becsüli. Nem tudja még pontosan, de nagyjából annyi. - Jackie nevetett. - Még most se tudom elhinni! Ha tovább is így megy, a végén még villát veszek melegvíz-világítással!

Messze kint a tengeren egyre távolodott a két pici, kivilágított hajó. A tenger zúgott. A hullámok a fövényt nyaldosták. A sötétségben meg-megvillant a fehér tajték.

- Uraim - szólalt meg Burnot kapitány. - A pikolónk szentül megígértette velem, hogy még az este elmegyünk a szállóba. Egész nap keményen dolgozott. A filmet se látta szegény.

Egyhangúlag elhatározták, hogy benéznek a Strand-szállóba.

- Hiszen szünidő van - mondta Haberlandné, és belekarolt a tanácsosba. A társaság végigment a kikötőhídon. Elöl menetelt a kapitány és Jackie.

- Szeretnék ajánlani neked valamit - szólalt meg Burnot kapitány.

- Mi az ábra, Captain?

- Kicsi ugyan a házam - magyarázta az öregúr -, de azért nekem magamnak egy kicsit mégiscsak nagy.

- Fogadjon albérlőt! - tanácsolta Jackie.

- Épp azt szeretném - bólintott a kapitány. - Meddig akarsz itt maradni Korlsbüttelben?

- Amíg be nem zár a teniszpálya. Addig itt maradok labdaszedőnek. És ha vége lesz a főidénynek, az oktató naponta egy órát foglalkozik velem. Egészen olcsón. Talán ingyen is.

- Ha kedved tartja, hozzám költözhetsz - mondta a kapitány.

- Meglesz, Captain! Mennyi bért kér?

Burnot kapitány oldalba bokszolta Jackie-t.

- Ne marháskodj, hallod-e! Hisz te teszel nekem szívességet!

- Pompás! - mondta a gyerek. - Nagyon köszönöm, Captain. És este a verandán feketepétert játszunk. Vagy csapd le csacsit.

A kapitánnyal madarat lehetett volna fogatni.

Aztán Jackie megkérdezte:

- Nincs véletlenül pénzszűkében? Én ugyanis vagyonos ember lettem. Ha egy-két hétig takarékoskodom, ezer márkát fektethetek az üzletébe. Minek penészedjen az a pénz a takarékban, hát nem?

- Remek! - mondta a kapitány. - Megcsinálhatjuk. Te leszel a cégben a csendestárs. De csak egy feltétellel! Minden nyáron itt leszel nálam Korlsbüttelben.

- Áll az alku! - kiáltott Jackie. - És ha nincs tehetségem a teniszhez, beállok a hajónkra hajósinasnak!

- Szavadon foglak! - mondta Burnot kapitány. - Szívből remélem, hogy töktehetségtelen leszel teniszben!

Nevetve léptek be a szállodába.

Nagymama és Emil maradt utolsónak. Megálltak a szálló előtt, és a tengert nézték. Az egyik hajóból már semmi sem látszott. A másik még ott úszott a látóhatáron. Olyan volt, mint egy kivilágított dióhéj.

- Jackie egész jól meglett volna a mi segítségünk nélkül is - vélte Emil.

- Minden jótettnek van értelme, kisfiam - mondta nagymama. Megindult felfelé a lépcsőn. - Most pedig írunk anyádnak egy képeslapot!

- Írhatnánk még egyet?

- Aztán kinek?

- Jeschke törzsőrmesternek - felelt Emil.

Mire az idős hölgytől nyomban két csattanós puszit kapott.