Olvasóim bizonyára emlékeznek rá, a király parancsára megvizsgált az ország három neves tudósa, hogy eldöntsék, mi is vagyok valójában. Hosszas vizsgálatok után sem tudtak rájönni az igazságra, végül jelentették, hogy nem vagyok más, mint a "természet furcsa játéka". A király, aki sokkal értelmesebb volt mint tudósai, eldöntötte: ember vagyok, ha sokkal kisebb is, mint ők. Elhitte, hogy hazámban minden, az állatok, a fák, a házak velem arányosak. Lelkére kötötte a királynénak, hogy bánjanak velem jól és ez így is történt: külön kis hálószobát készíttettek számomra kényelmes fekhellyel, ablakkal, még szállítani is lehetett. Ellátásomról kis dajkám gondoskodott, aki igazán mindent megtett, hogy jól érezzem magam.

Apró termetem sok bajnak lett okozója. A királyné törpéje, aki eddig a legalacsonyabb volt az egész birodalomban - lehetett vagy harminc láb magas - amikor először meglátott, nagyon meghökkent. Alig akarta elhinni, hogy már nem ő a legkisebb ember az országban. Valahányszor találkozott velem, kihúzta magát és pöf feszkedve járkált. Bosszantotta, hogy engem mennyire szeretnek és milyen kedvesek hozzám. Állandóan gúnyolt, vagy alakom miatt csúfolt, mindenre volt valami epés megjegyzése. Én sem hagytam magam, bátyámnak neveztem, csípős válaszokat adtam, amin az előkelőségek nagyokat nevettek. Mindez egyre jobban ingerelte a törpét, aki nyilván féltékeny is volt rám és egyre azon törte a fejét, hogyan állhatna bosszút.

Hamarosan ennek is eljött az ideje. Egy ebéd alkalmával valamivel nagyon feldühítettem a törpét, hirtelen felkapott és belevágott egy nagy ezüsttálba, amely színültig volt tejszínnel, majd elszaladt, amilyen gyorsan csak a lába vitte. Balszerencsémre kis dajkám a szoba végében volt, a királyné meg annyira megijedt, hogy hirtelen nem tudta, mit tegyen. Az mentett meg, hogy jól úszom és sikerült elkapnom az edény szélét. Kis dajkám odarohant és kimentett a tejszínből. Végül is nem történt semmi bajom, csak annyi, hogy egy jó nagy adag tejszínt nyeltem és tönkrement a ruhám. Ennyivel meg is úsztam a dolgot. Nem így a törpe, akit jól elfenekeltek, ráadásul meg kellett hogy igya a tejszínt, amibe beledobott.

Sajnos nem ez volt az egyetlen kalandom a törpével. Egy alkalommal, amikor a királyné velős csontot evett, tányérján hagyta a csontot. A törpe csak az alkalmat leste, hogy elbánjon velem. Amikor a királyné távozott az asztaltól, kis dajkám pedig éppen kinézett az ablakon, felugrott az asztal mellett levő zsámolyra, elkapta lábaimat és hónaljig belenyomott a velős csontba. Mozdulni sem tudtam, annyira beszorultam a csontba. Beletellett egy időbe, amíg Glumdalclitch észrevette mi történt, mert annyira megalázónak éreztem az egészet, hogy még csak nem is kiabáltam. Kis dajkám nagy keservesen kihúzott a velős csontból. A törpét megvesszőzték, de nem hiszem, hogy sokat tanult; volna belőle.

Szívesen sétáltam a palota kertjében a szebbnél szebb virágok között. Egyszer egy darab édes süteményt majszoltam, ami a reggeliből maradt, mikor hirtelen, mint derült égből a villám, darazsak csaptak le rám. Valószínűleg megérezték az édes tészta illatát, mert először a süteménynek estek, valósággal kiragadták a kezemből. Akkorák lehettek, mint egy-egy jókora fogoly, zümmögésük olyan, mintha száz duda szólt volna egyszerre. Láttam, hogy ennek a fele sem tréfa, kardot rántottam és támadtam. Villámgyors mozdulattal kettőt leszúrtam, a többi elmenekült. Később tudtam csak meg, hogy csípésük halálomat is okozhatta volna. A leszúrt darazsaknak megmértem a fullánkját, másfél hüvelyk volt mindegyik és hegyes, mint a tű.

A törpével sajnos volt még egy kellemetlen kalandom. Úgy látszik nem felejtette el, hogy már kétszer fenyítették meg miattam. Kis dajkámmal sétáltam a kertben, aki rövid időre egyedül hagyott. Éppen egy fiatal fenyő alatt sétáltam, mikor a törpe elkapta a fa törzsét és jól megrázta. Csak úgy záporoztak rám a súlyos tobozok, mindegyik akkora, mint egy-egy kisebb hordó. Az egyik eltalálta a hátamat és a földre terített. Szerencsére nem sérültem meg súlyosan, de még így is egy hétig nyomtam az ágyat. Szerettem volna véget vetni az ellenségeskedésnek, ezért kértem a királynét, bocsásson meg neki. Ez meg is történt, de a biztonság kedvéért odaajándékozták az egyik főúrnak, aki szerencsére jó távol élt az udvartól.

Boldogan élhettem volna az országban, ha kicsiny termetem miatt időnként nem kerültem volna furcsa és nevetséges helyzetekbe. Nemrégiben kis dajkám kivitt a kertbe. Kértem, hogy hagyjon egyedül. Leheverésztem a fűbe, ekkor történt a baj. A főkertész fehér kutyája valahogy beszabadult a kertbe. Megérezhette szagomat, addig szimatolt, amíg megtalált. Hirtelen a szájába kapott és rohant velem a gazdájához. Először azt sem tudtam mi történt, csak éreztem, hogy egy hatalmas fenevad tart a fogai között. Szerencsére a kutya nagyon gyengéden vitt a szájában. Képzelhetik mennyire örültem, amikor letett gazdája elé. Az ijedtségen kívül semmi bajom sem történt, boldogan siettem vissza kis dajkámhoz.

Sok más kisebb kalandom is volt, melyeket még Glumdalclitch-nek sem meséltem el, féltem, ha mindezeket megtudja, soha többé nem enged ki egyedül a kertbe. Egy alkalommal például derékig estem valami állat-ásta lyukba, alig tudtam kikecmeregni. Máskor egy csigaházba botlottam, kis híján a lábamat törtem. A legrémesebb az volt, amikor egy délután elszunyókáltam a kertben, rám alkonyodott és arra ébredtem, hogy egy óriási denevér röpült el fölöttem. Kiterjesztett sötét szárnyaival igazán félelmetes volt. Kardot rántottam és a szörnyeteg jobbnak látta, ha elmenekül. A palotában mindenütt kerestek, de arra nem is gondoltak, hogy ilyen későn még a kertben vagyok. Kalandjaimmal senkinek sem dicsekedtem el.

Sokszor gondoltam családomra, ilyenkor búnak adtam a fejem. Őfelsége nem szerette, ha szomorkodom, mindent megtett annak érdekében, hogy jól érezzem magam. Figyelemmel hallgatta, amikor tengeri utazásaimról meséltem. Egyszer megkérdezte, értek-e a vitorlákhoz, mert egy kis mozgás biztosan jót tenne az egészségemnek. Elmondtam, hogy bár seborvosként dolgoztam, a hajókhoz mégis jól értek. Hamarosan építtetett számomra egy kis hajót, vitorlákkal is felszerelték, már csak vízre volt szükség. Készíttettek az asztalossal egy hatalmas teknőt - lehetett vagy háromszáz láb hosszú és ötven láb széles - ebbe helyezték a vitorlást. A szelet az apródok szolgáltatták, akik buzgón fújták a vitorlákat.

Rövidesen az egész udvar tengerész tudományomat bámulta. Az udvarhölgyek valóságos vihart támasztottak, amikor legyezőikkel segítették az apródokat. Most aztán bemutathattam, mit csinál a tengerész, ha viharba kerül. Egyszer a szolga akinek az volt a feladata, hogy a teknőt időnként friss vízzel megtöltse - véletlenül békát hozott a vödrében. Mikor a teknőt feltöltötte, a béka is a vízbe került. Senki sem vette észre, egészen addig, amíg hajóm ismét vízre nem tették. A béka felmászott a hajóra, súlyával majdnem felbillentette, majd a fedélzet közepére ugrott. Sajnos nem fogadhattam el útitársnak, attól féltem, felborítja a vitorlást. Nagyot ütöttem a fejére az evezővel, mire sürgősen visszaugrott a vízbe.

Volt a királyi udvarban egy majom, mindenki kedvence. Egy alkalommal hallottam, hogy valami beugrik a szobába, mindent felborít. Kinéztem kis szobám ablakán, láttam, hogy a majom. Nyomban észrevett és benyúlt ablakomon. Igyekeztem elhúzódni mancsa közeléből, de hiába, csak elkapta a kabátom szárnyát. Kihúzott kis szobámból, a melléhez szorított, megsimogatta az arcom, valószínűleg azt hitte, hogy a saját fajtája vagyok. Egy hirtelen zajra kiugrott az ablakon és rohant az esőcsatornához. Villámgyorsan felmászott, három lábával kapaszkodott, a negyedikkel engem tartott. Ekkor látott meg kis dajkám, nagyot sikított. A majom megijedt, elejtett és elmenekült. Szerencsére az ereszcsatornába estem.

Ott kucorogtam az esőcsatornában, alattam ötszáz láb mélység. Közben mozgósították a királyi tűzoltóságot, hatalmas létrákat hoztak és nekitámasztották az ereszcsatornának. Parancsnokuk gyorsan felmászott és a zsebébe dugott. Amikor leértünk a palota udvarára, mindenki tapsolt és éljenzett. Kis dajkám az ijedtségtől még mindig remegett. Engem is elöntött a veríték, mikor arra gondoltam, mi történt volna - ha csak egy pillanatra is - elszédülök. A majmot később megfogták és ketrecbe zárták, tőle nem kellett már tartanom. Tele voltam kék foltokkal, mert a menekülő állat bizony keményen szorított. Ágyba dugtak, az egész udvar aggódott miattam, a királyné többször is meglátogatott. Szerencsére hamarosan felépültem.

A király nagyon szerette a zenét, az udvarban rendszeresen tartottak hangversenyeket. Néha engem is elvittek, de olyan nagy volt a zaj, hogy alig tudtam a dallamokat kivenni. Gyermekkoromban egy keveset játszottam a spinéten, képzelhetik mennyire örültem, amikor megtudtam, hogy kis dajkám is játszik ezen a hangszeren. Nekem is megengedte, hogy megpróbáljam, de a billentyűk olyan szélesek voltak és olyan távol egymástól, hogy még kiterjesztett karral is legfeljebb csak ötöt értem át. Egy kis leleménnyel aztán rájöttem a megoldásra. Két hosszú botnak bevontam bőrrel a végét és így némi gyakorlás után már jól ment a játék. A király és a királyné is nagyon örültek, amikor hazám dalait játszottam el nekik.

Az ország lakóinak műveltsége elég hiányos, de matematikai tudásuk kiváló. Ezt azonban szinte kizárólag hasznos célokra fordítják, így nem hiszem, hogy hazánkban sokra becsülték volna ismereteiket. Ábécéjük mindössze huszonkét betűből áll, emiatt törvényeik is igen rövidek, mert egyik sem lehet hosszabb, mint az ábécé betűinek száma. Így teljesen egyértelműek, ezekhez magyarázatot fűzni nagy bűnnek számít. Ősidők óta ismerik a könyvnyomtatást, de könyvtáraik nem nagyok. Megengedték számomra a könyvtár használatát, csak az olvasás volt kissé bajos a könyvek mérete miatt. A királyné asztalosa készített számomra egy különleges létrát, melynek tetejéről - ha nem is könnyen - el tudtam olvasni a könyveket.

Több mint három éve éltem már az országban, de családomat sohasem felejtettem el. Szerettem volna visszajutni hazámba, ez hamarosan be is következett, bár elég szokatlan módon. Az év elején a királyi pár hosszú útra indult. A birodalom déli részét szerették volna megtekinteni, kis dajkám és én is elkísértük őket. Útidobozomban szállítottak, melyet közben függőággyal szereltek fel úgy, hogy szinte alig éreztem a rázkódást. Útközben pihenőt tartottunk a király egyik tengerparti kastélyában. Régen láttam már az óceánt, ezért kértem, vigyenek ki a partra. Az egyik apródra bíztak. Kis dajkám lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon rám. Az apród útidobozomban vitt ki és egy szikla aljában letett a fövenyre.

Útidobozom ablakából bánatos pillantást vetettem a hullámzó óceánra. Talán a honvágytól, vagy a friss tengeri levegőtől elbágyadtam, becsuktam az ablakot és lefeküdtem pihenni. Teljesen egyedül voltam, mert az apród - ahelyett, hogy vigyázott volna rám - a sziklák között kószált. Hirtelen hatalmas rándításra ébredtem, valami megragadta a doboz tetején levő kampót. Kilestem az ablaktábla résein, de csak az égboltot és felhőket láttam. Dobozom nagy sebességgel röpült, ebből, meg a nagy szárnycsapkodásból arra következtettem, hogy egy óriási sas ragadhatott el. Ezek a madarak igen ravaszak, úgy jutnak zsákmányhoz, hogy amit kiszemelnek - például a nagy teknősbékákat - felragadják a levegőbe, majd ráejtik egy sziklára és felfalják.

Az én madaramnak is ez lehetett a szándéka. Nem tudom mi zavarta meg, de elengedte a gyűrűt és a doboz hatalmas csobbanással a tengerbe esett. Az egész alkotmány mélyen a vízbe süllyedt, de egy idő után ismét fényt láttam, ebből tudtam, hogy a víz felszínén vagyok. Most áldottam csak szerencsémet, hogy az útidobozt nagy gonddal készítették. A padlót erős vaslapokkal tették szilárddá, ez akadályozta meg, hogy ezer darabra törjön, amikor a magasból a vízbe esett. Az ablakot és az ajtót is olyan pontosan illesztették, hogy alig folyt be a víz. Tisztában voltam vele, hogy dobozomat nem tengeri utazás céljára készítették, nehezen bír majd ki egy hosszabb utat. Nem tudtam, hogy mit hoz a holnap, de bíztam jószerencsémben.

Útidobozom úgy úszott a víz színén, mint valami kis hajó. Sajnos - ha lassan is - beszivárgott a víz. Szétszakítottam egyik ingemet és egy részével betömtem minden kis repedést. Tudtam, az életem függ attól, hogy járművemet egy erre járó hajó felfedezze, különben néhány napon belül éhen és szomjan pusztulok. Észrevettem, hogy a doboz tetején van egy lyuk. Valószínű, hogy egy csomó eshetett ki a fából, ez adta az ötletet. Leszedtem a falról azt a rudat, melyhez függőágyamat erősítették. Ingem elejéből és hátából valóságos kis zászlót készítettem, rákötöttem a rúdra, majd az egészet - ha nem is könnyen - átdugtam a lyukon. Így jobban észrevehettek, mert a kis zászló szépen lobogott a szélben.

Már második napja hányódtam a tengeren, gyötört az éhség és a szomjúság. Vadul dobáltak a hullámok, elvesztettem minden reményt. Egyszerre csak olyan zajt hallottam, mintha valami ráesne a dobozom tetejére. Észrevettem, hogy járművem valahogy másképp úszik, mint eddig, mintha vontatnák. Torkom szakadtából kiabáltam minden nyelven, amit csak ismertem, de hangomat elnyomta a hullámok zaja. Hirtelen valami nekiütközött a doboz oldalának, majd lépéseket hallottam, mintha járkálnának a doboz tetején. Újult erővel kiabáltam, de most már választ is kaptam angol nyelven: van itt valaki? Visszakiáltottam, hogy egy szerencsétlen angol vagyok és könyörögtem, hogy minét előbb szabadítsanak ki.

Mint később kiderült, a hajó kapitánya mentett meg. Elmondta, rövid idővel ezelőtt észrevették furcsa járművemet és most már teljes biztonságban vagyok. Rövidesen jön majd a hajóács, kinyitják a felső nyílást és kiszabadítanak. Így is történt. Óriási volt az álmélkodás, a matrózok nem fogytak ki a kérdésekből. Először azt hittem, megbolondulok, mert annyira megszoktam az óriások méreteit, hogy a tengerészeket valósággal törpéknek néztem. Nekik sem lehetett valami jó a véleményük, mert a kérdésekre kapott válaszokból azt következtették: nem lehetek épeszű. A helyzetet végül a kapitány mentette meg, mert becipelt a fülkéjébe, ételt, italt adott, saját ágyába fektetett, aludjam csak jól ki magam.

Rémes álmaim voltak, de ébredésem után sokkal jobban éreztem magam. A kapitány is megnyugodott, mert furcsa viselkedésem elmúlt. Mikor látta, hogy ragaszkodom történetemhez, kért, hogy meséljem el, hogyan vetődtem erre a vidékre. Részletesen elmondtam mindent, de láttam az arcán, hiszi is, meg nem is. Ekkor arra kértem, hozassa ide kis szekrénykémet. Megmutattam neki különös gyűjteményemet, melyet az óriások országában szedtem össze. Volt ott néhány hosszú varrótű, szálak a királyné hajából, a darazsak fullánkjai és sok más tárgy. Legnagyobb hatása annak a köves aranygyűrűnek volt, amit a királynétól kaptam. Ez végleg meggyőzte, hogy igazat mondok. Azt tanácsolta, ha visszaérkezem Angliába, feltétlen írjam meg kalandjaimat.

Hajónk, miután kikötöttünk Tonkinban, útnak indult hazafelé. Kedvező széllel vitorláztunk a Jóreménység fokáig. utunk végig szerencsés volt. Végül kilenc hónappal azután, hogy felvettek a hajó fedélzetére, megérkeztünk Angliába, Downs kikötőjébe. 1706. június 3-át mutatott a naptár, amikor négyévi távollét után hazaérkeztem. A kapitány semmit sem fogadott el az útért, bárhogy is erősködtem. Mint jóbarátok váltunk el. Hazaérve alig ismertem meg házunkat. Feleségem és gyermekeim szaladtak elém, a boldogságtól alig tudtak megszólalni. Átöleltem őket és megfogadtam: soha többé nem szállok tengerre. Azt, hogy ígéretemet sikerült-e megtartani, majd máskor mesélem el.