Írta: Jim Kraft
Tervezte és illusztrálta: Mike Fentz
1
Garfield arca egészen elfehéredett a rémülettől. - Ubul! Nézz csak hátra!
Ubul megpördült, és dermesztő látvány fogadta. Egy hatalmas grizzly-medve tornyosult fölé, félelmetesen vicsorgó fogakkal, borotvaéles karmait egyenesen rászegezve.
Ubul kidülledt szemekkel motyogott valamit ijedtében, és reszketve huppant a kövezetre. Garfield is ott reszketett mellette… a nevetéstől.
- Mi van, pajtikám? Nem láttál még vicsorgó medvét?
Ubul zavarba jött. Csak nézte a kitömött állatot, majd Garfieldra pillantott és egy nagyot vakkantott.
Jon Arbuckle bosszankodva nézte a két gézengúzt, amint a múzeum kövezetén hemperegtek.
- Fiúk, jó lenne, ha befejeznétek az idétlenkedést - és fennhangon olvasni kezdte a medve alatti táblácskát: - “Ezt a grizzly medvét Theodore Roosevelt elnök ejtette el Montanában. 1903-ban ajándékozta a múzeumnak.”
- Hallod, Ubul? 1903-ban. Hol voltunk mi még akkor? - jegyezte meg Garfield.
- Szaporábban, fiúk! Csak egy óránk maradt, és bezár a múzeum. Pedig még rengeteg a látnivaló, ott van például a híres egyiptomi gyűjtemény.
Jon teremről teremre hajszolta Garfieldot és Ubult.
Az egyikben hatalmas termetű dinoszauruszok voltak kiállítva.
- Ez a triceratopsz-csontváz több mint 100 millió éves - magyarázta Jon.
- Nagy dolog! - vágta rá Garfield. - A krumplisalátád a hűtőben még ennél is öregebb.
A vitrinekben valóban sok látnivaló akadt. Afrikai maszkok, eszkimó faragások, vulkanikus kőzetek, rovarok, cápafogak, elefántagyarak. Végül egy hatalmas terembe értek. A falakon furcsa, sík lényekről festett képek.
- Ez az egyiptomi kiállítás - magyarázta Jon. - Van itt valami, amit látnotok kell.
- Remélem, a kijáratra gondolsz - gúnyolódott Garfield.
A kijárat helyett azonban egy félelmetes krokodilfejű szobor előtt álltak meg.
Köröskörül hieroglifákkal teleírt ókori papiruszok, vitrinekbe és ember alakú szarkofágokba zárt múmiák.
A terem sarkában egy nagyobb csoport gyülekezett. A látogatók egy bársonyzsinórral elzárt, márványtalapzaton álló vitrint vettek körül, amely apró aranytárgyat őrzött.
Garfield és Ubul érdeklődve vette szemügyre a kiállított tárgyat.
- Hiszen ez csak egy orr… ezért cipeltél ide minket? - méltatlankodott Garfield.
Jon azonban nem győzött lelkendezni. - Fiúk, hát nem csodálatos? Ez itt Ahmesz fáraó orra, az egyik leghíresebb egyiptomi lelet a világon.
- Így igaz - szólalt meg egy hang Jon háta mögött. - A leghíresebb… a legtitokzatosabb… és egyben a legveszélyesebb.
2
Jon a hang irányába fordult. Egy apró, fehér bajuszos ember állt előtte.
- Igen, Ahmeszé, pontosabban Ahmesz halotti maszkjáé, a nagy fáraóé, aki i. e. 1570-től 1546-ig ült az egyiptomi birodalom trónján.
- Hallod? 3500 éve - súgta Garfield Ubul fülébe -, amikor az őseimet istenként tisztelték. Azok voltak csak a szép idők!
- És hol van a maszk hiányzó része? - kérdezte kíváncsian Jon az idegent.
A kisöreg széttárta a karját.
- Azóta is rejtély. 1953-ban megpróbálták elrabolni a kairói nemzeti múzeumból, de a tolvaj igencsak kétbalkezes lehetett. Menekülés közben elejtette a maszkot, és annak letört az orra. Amikor a rendőrök a helyszínre érkeztek, a testrész ott hevert a padlón.
- És elfogták a tettest? - kíváncsiskodott Jon.
- Sajnos nem. A maszknak azóta nyoma veszett, de legalább az orra megvan. Nagy nehezen sikerült elérnem, hogy a kairói múzeum néhány hónapra kölcsönadja nekünk. Hamarosan vissza kell küldenünk, bár szavamra, fájó szívvel teszem.
- Ó, akkor ön minden bizonynyal…
- Bocsánat, még be sem mutatkoztam. Sir Trezőr vagyok, a múzeum igazgatója.
- Csak tudnám ki az öregebb, ő, vagy a múmiák? - súgta Garfield Ubul fülébe.
Jon nem hagyta kérdés nélkül a dolgot. - Miért veszélyes Ahmesz orra?
- Nos, a legenda szerint Ahmesz szelleme szörnyű haragra gerjedt, amiért megzavarták nyugalmát, és nem nyugszik mindaddig, amíg a maszk az orral együtt vissza nem kerül Egyiptomba. Azt tartják, a teste éjjelenként itt bolyong, hogy visszaszerezze, ami az övé. Halál fia, aki csak útjába kerül. Ki tudja? Talán most is itt rejtőzik valahol, és bosszút forral.
Garfield, Ubul és Jon idegesen pillantgattak hol a múmiákra, hol a vitrinben elhelyezett orra.
- Sajnálom, ha megrémisztettem önöket - mentegetőzött Sir Trezőr. - Ahmesz fáraó orra mindenkit lenyűgöz, hát még egy ilyen öreg műgyűjtőt, mint jómagam. De nemsokára zárunk, hát mennem kell. Érezzék továbbra is jól magukat.
- Még maradt néhány percünk, nézzük meg a múmiákat! - mondta Jon lelkesen.
- Ha múmiát akarsz látni, látogassuk meg a nagyidat! - csattant fel Garfield. - Tőle legalább sütit kapok, a múmiáktól meg csak frászt.
Garfield teljesen kimerültnek érezte magát, és irtózatosan unta már a múzeumlátogatást. Észrevette Ubult az egyik szarkofág mellett. Gonosz vigyor jelent meg arcán. Átlopakodott a szarkofág túloldalára, és úgy, hogy Ubul észre ne vegye, kissé megbillentette, s kísérteties hangon huhogta: - Ahmesz szól hozzád. Ide az orromat!
Ubul a hang irányába fordult, és amint megpillantotta az imbolygó szarkofágot, iszkolt kifelé a teremből.
- Ubul! Mi van veled? Azonnal gyere vissza! - Azzal megrémült kutyája nyomába eredt.
Garfield elégedetten nyugtázta a történteket: - Tudtam, hogy ettől inába száll a bátorsága ennek a nyálvitéznek. Csak tudnám, merre menjek tovább!
3
Ubulnak fogalma sem volt, hova rohan, de nem is nagyon törődött vele. Szinte átkorcsolyázott a márványpadlón, próbálta kikerülni a látogatókat, na és persze a felbecsülhetetlen értékű műtárgyakat.
Egyszer csak egy egyenruhás alak állta útját. - Lassan a testtel, blökikém! - szólította meg kedélyesen, és le is hajolt hozzá.
Ám a félelem nem hagyta, hogy Ubul engedelmeskedjen.
Nagyot szökellt, szinte úszott a levegőben, és miután elrugaszkodott az őr fejéről, száguldott tovább. Ekkor ért oda Jon Arbuckle, és még mielőtt az őr feltápászkodott volna, ő is szélsebesen átviharzott felette.
- Hé! Álljon meg! - kiáltott utána az őr.
- Sajnálom! - vetette hátra Jon. - El kell kapnom a kutyámat!
A biztonsági őr a nyomukba eredt, egy tigrisugrással rávetette magát Jonra, és gallérjánál fogva a kijárat felé cibálta.
- És mi lesz a barátaimmal? - tiltakozott Jon.
- Záróráig ők is kitalálnak.
- Maga nem ismeri Ubult. Ahhoz is térkép kell neki, hogy megtalálja a fülét.
Mialatt Jont a kijárathoz tessékelték, Ubul lefékezett, és elégedetten nézett körül. - Sehol egy múmia! - fújta ki magát. Arról azonban, hogy merre jár, fogalma sem volt!
Tovább bandukolt, reménykedve, hogy rábukkan valami ismerős nyomra, de minden olyan idegennek tűnt számára. Egyszer csak néhány különös lényt pillantott meg egy bársonyzsinór kordon mögött. Ubul átkúszott alatta, és barátságos vakkantással üdvözölte őket.
De azok mereven bámultak rá.
Ubul ide-oda ingatta a fejét, majd lemondóan vállat vont. Végül is ártalmatlannak látszanak... Átbújt a kordon alatt, és odaugrott egy horgas csőrű, otromba testű madár mellé.
Ekkor két fiú lépett a terembe. Megálltak a kordon mögött, és fürkészni kezdték Ubult és társait.
- Ezek az állatok már rég kihaltak - magyarázta az egyik srác, és böngészni kezdte a kis réztáblákba vésett neveket.
- Ez egy dodó - mutatott társa az Ubul mellett sorakozó kitömött madárra.
- Hát elég különös teremtés, akárcsak a neve.
A két srác ekkor Ubulhoz lépett.
- Ez meg miféle szerzet? Sehol egy felirat.
Alaposan szemügyre vették a mozdulatlan, rezzenéstelen arcú négylábút.
- Talán dingó? - találgatott egyikük.
- Amilyen bárgyú képe van, inkább dinkának nézem.
Ezen aztán jól elszórakoztak, és vihogva odébbálltak.
Miután a srácok elhagyták a termet, újra minden elcsendesedett. -Bárcsak betoppanna Jon és Garfield! - sóhajtozott Ubul. - Vagy legalább a két srác visszajönne!
Ekkor lépteket hallott.
Egy rejtélyes alak lépett a terembe. Arcát a felhajtott kabátgallér szinte teljesen eltakarta. A terem egyik ajtajához sietett, és belépett a kis helyiségbe.
Ubul azt remélte, hamarosan előjön, akkor majd vakkant egyet-kettőt, talán megérti, mit akar.
Az ajtó azonban nem nyílt ki, a rejtélyes alaknak örökre nyoma veszett.
A múzeum lassan sötétbe borult. Ubul lekuporodott a dodó mellé, állát a mancsára helyezte. Tágra nyílt szemekkel, éberen figyelt. Nem árt az óvatosság, hiszen itt az a sok múmia...
4
Garfield a kijárat után kutatva egy ismeretlen folyosóra tévedt. Annál ismerősebb volt viszont a szag, ami a levegőben terjengett.
- Pizza! - rikkantotta el magát.
A folyosó végén egy ajtót látott, rajta felirat: Biztonsági őr. A résnyi nyíláson Garfield könnyedén beosonhatott.
Az asztalon egy pizzásdoboz hevert.
- A világhíres gizai pizza! Ez ám a lelet! - ujjongott Garfield. Az asztalon termett, és éppen hozzá akart látni a falatozáshoz, amikor valaki hirtelen meghúzta a farkát. Megadóan felemelte mindkét mancsát, majd szép lassan megfordult. Egy marcona kinézetű cicalány állt a háta mögött. - Ki engedte meg, hogy belépjen ide? - rivallt rá.
- Öhöm, hát… senki - motyogta Garfield. - Csupán…
- Itt szigorúan csak a személyzet tartózkodhat.
- Tudom - mentegetőzött Garfield. - De hirtelen megéreztem ezt az isteni pizzaillatot…
- Neve?
- Pepperoni extra sajttal - vágta rá Garfield.
- Nem a pizzáét kérdeztem - fintorgott a cicuska.
- Ja! Garfield.
- Akkor hát összefoglalom a tényállást: tiltott területre lépett, emellett kimerítette a Btk. 2.11-et, azaz a pizza jogtalan használatbavételének vádját. Büntetése ezért… hát… Tudtam, hogy nem bírom ki - nevette el magát a cica.
Garfield megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Istenem, hányszor álmodtam arról, hogy végre letartóztatok valakit, ahogy a filmekben láttam! De még egyszer sem sikerült.
- Csak nem rendőrcica vagy? - kíváncsiskodott Garfield.
- Olyasféle. Joe, a járőrtársam ugyan csak egyszerű szobacicának tart, pedig ha nem tudnád, én biztonsági asszisztens vagyok. Joe éppen szabadságon van, átmenetileg Peppe helyettesíti. Nagyon zárkózott ember. Nem nagyon kedveli a macskákat. Már kétszer megfeledkezett a szokásos éjszakai tejecskémről. És örökké szimatol. Tegnap éjjel is láttam kijönni a gondnoki szobából, pedig oda csak veszélyhelyzetben léphetünk be. Joe még egyszer sem tette be oda a lábát. Valahogy nem tetszik nekem ez a Peppe. Afféle megérzés, ha érted, mire gondolok.
- Hát nem egészen - vallotta be Garfield. - Nem zavar, ha kicsit falatozok, miközben hallgatlak?
- Csak tessék! Vegyél bátran! Igaz, nem az én pizzám, és fogalmam sincs, Peppe mit fog szólni hozzá. Egyébként Kleopátra vagyok. Röviden csak Kleó. Soha jobb név egy múzeumi macskának!
Garfield beleegyezően biccentett, és felmarkolt egy újabb szeletet.
- Sajnálom, ha egy kicsit kemény voltam hozzád, de tudod, az ember nem lehet elég óvatos. Ez az egyiptomi kiállítás kész kísértetjárás. Különös dolgok történnek itt mostanában. Éjszakánként rejtélyes zajokat hallani. Egy szarkofág eltűnt. A folyosókon mindenféle múmiák kóborolnak. Nem árt résen lenni.
- Úgy érted, ez az egész handa-banda Ahmeszről igaz? - nyelt egy nagyot Garfield.
- Talán igen. Talán nem. Még senki sem látta, de legjobb, ha mindenre felkészülünk.
Garfield gyorsan felmarkolt még egy szelet pizzát. - Kösz a kaját, de most megyek.
- Hova mennél?
- Természetesen haza.
- Tévedsz - közölte Kleó. - Szépen itt maradsz!
5
A folyosóról ekkor súlyos, lomha léptek hallatszottak.
- Ki lehet az? - kérdezte Garfield izgatottan. - Csak nem a múmia? Tőlem szerezzen magának orrot, ahonnan akar, csak az enyémet hagyja békén.
Az ajtó kinyílt. Garfield remegve Kleó mögé bújt.
Egy középkorú, egyenruhás férfi lépett be. Az asztalhoz ült és jegyzetelni kezdett. Szabad kezével az utolsó szelet pizzáért nyúlt.
- Na, ezzel is megvagyunk, Kleó - mondta, anélkül, hogy felnézett volna. - Nyugis nap volt. Eltekintve egy pasastól, aki a kutyáját hajkurászta. Miután kénytelen voltam kitessékelni a múzeumból, arra kért, keressem meg a kutyáját meg a macskáját is. Mindent pontosan beírtam a jelentésbe.
- Szép munka - ismerte el Kleó.
Peppe egy újabb szelet pizzáért nyúlt, de keze csak a levegőt markolta. Tekintete az üres dobozra meredt, majd Kleóra. - Kleó! Mi történt a pizzámmal?
Kleó ekkor félreállt, és Garfieldra mutatott. - A tettes előállítva.
- Kíméletes elbánást kérek! Vegyék figyelembe: 24 órája ez az első kihágás, amit elkövettem.
- Ez annak az Arbuckle-nak a macskája lehet - morogta Peppe. - Azonnal értesíteni kell. Vajon hol az ördögben van a kutyája? Az is elképzelhető, hogy időközben hazatalált. Egy kutyától ez a legkevesebb.
- Akkor nem ismeri Ubult - vetette közbe Garfield. - Még ahhoz is térkép kell neki, hogy kitaláljon az ágyból.
Peppe feltápászkodott. - Jobb mindenesetre, ha körülnézek.
- Várj, veled megyek - ajánlkozott Kleó.
- Maradj csak! Túl veszélyes munka ez egy lánynak.
- De Joe mindig magával vitt - ellenkezett Kleó, mindhiába. Peppe kiment, és becsukta Kleó orra előtt az ajtót.
- Látod, erről beszéltem - fordult Kleó Garfieldhoz. - Van valami különös ebben a fickóban. Tegnap éjjel is hallottam telefonálni. Franciául gagyarászott. Miért telefonál egy biztonsági őr franciául?
- Talán franciasalátát rendelt - találgatott Garfield.
- Egy szót sem értettem abból, amit mondott, de azt tisztán hallottam, hogy Ahmesz nevét emlegette. Nem is egyszer.
- A fáraóét? - csodálkozott Garfield.
- Pontosan. Gyerünk, járjunk a végére ennek a titkos őrjáratnak!
6
A nemrég fényesen kivilágított és látogatóktól hemzsegő múzeumi termek most sötéten kongtak. Kísérteties volt a csend. A furcsa alakzatú szobrok és csontvázak, mint megannyi szörny, árnyat vetettek a kövezetre és a falakra.
Garfield reszketett, mint a nyárfalevél. - Talán jobb lenne, ha visszamennénk az őrszobára - súgta Kleónak. - Eszembe jutott valami.
- Micsoda?
- Iszonyatosan gyáva vagyok.
- Ne félj, amíg engem látsz! -dorombolta Kleó.
A két macska puha léptekkel osont teremről teremre. A múzeum folyosói titokzatos labirintusként ágaztak szerteszét, hogy aztán valahol újra összetalálkozzanak. Kleó azonban nem hiába töltött nyolc évet a múzeumban, úgy ismerte az utat, mint Garfield a hűtőszekrényhez.
- Nem értem! már rég össze kellett volna futnunk Peppével, feltéve, ha a megszokott úton jár. Itt valami nincs rendjén.
- Talán a múmiával együtt átugrott a pizzériába - találgatta Garfield.
Továbbosontak, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz.
- Úgy látszik, nem találtunk semmi rendkívülit - törte meg a csendet Garfield.
Ebben a pillanatban hatalmas robaj hallatszott.
- Hát ez meg micsoda?
- A páncélteremből jött - mérte fel a helyzetet Kleó. - Futás!
- Én szívesebben maradnék - könyörgött Garfield, de minthogy félt egyedül, ő is inkább Kleó után eredt.
A páncélterem alig párlépésnyire volt tőlük.
Amikor belestek, furcsa látvány tárult eléjük. A padlón csillogó páncélruhák és fegyverek hevertek szerteszét.
- Hűha! Mintha bombát hajítottak volna Artúr király udvarába. Vajon mi történhetett? - csodálkozott Garfield.
- Keress valamilyen bűnjelet! - adta ki a parancsot Kleó.
Alig kezdtek hozzá a nyomozáshoz, amikor különös zajt hallottak. Egy lovagi öltözék hevert darabokban a földön: sisak, páncélmellény, karok.
A kettészelt lovag egyszer csak feltápászkodott, körülnézett, majd Garfield és Kleó felé indult!
- Nem lenne jobb, ha elhúznánk a csíkot? - remegett Garfield.
- Még mit nem! - vágta rá Kleó. - El kell kapnom ezt a bádogembert. Díjaznám, ha nem lennél a lábam alatt.
- Ha kellek, megtalálsz a sarokban. Csak pofozz fel az ájultságból.
Kleó megpróbálta útját állni az egyre közeledő páncélvitéztöredéknek. - Állj meg, vagy ócskavasat csinálok belőled!
A bádogember megállt és szűkölni kezdett.
- Várj csak! - szólt közbe Garfield. - Ismerős nekem ez a hang! - És óvatosan felemelte a sisakrostélyt.
- Kleó! bemutatom neked az urat: Íme, Sir Lucsok, azaz Ubul.
Ubul üdvözlésképpen vakkantott egyet.
- Hallod, te aztán szép kis csete-patét rendeztél! Nem hiszem, hogy Sir Trezőr boldog lesz, ha meglátja - korholta Kleó.
Garfield segített Ubulnak kikászálódni a páncélból. - Mi az ördögöt keresel ebben a konzervdobozban?
Ubul eltakarta a szemét a mancsával.
- Elbújtál? - találgatta Garfield.
Ubul helyeslően bólintott.
- Ha szabad tudnom, ki elől? - kíváncsiskodott Kleó.
Ubul úgy tett nyelvével, mintha körbepólyázná az arcát.
- Egy múmia elől? - csodálkozott Kleó.
Igenlő vakkantás volt a válasz.
- Ubul, de hiszen a múmiák nem élnek! Csupán meg akartalak viccelni. Ez az egész múmiahistória csak mese.
Ubul izgatott ugatásba kezdett, mialatt a bejárat felé mutatott.
Garfield és Kleó odanézett, és mindketten halálra dermedtek. A mese életre kelt!
7
A múmia egyenesen a megriadt társaság felé tartott. Belebotlott egy földön heverő sisakba, és egy pillanatra megtorpant. Dühös morgással nézett végig a szétszórt páncélokon.
- Úgy látszik, bal lábbal kelt fel a szarkofágból - jegyezte meg Garfield. - Azt hiszem, jobb, ha elhúzzuk a csíkot.
- Egy vérbeli hekus nem retten meg a veszélytől - jelentette ki bátran Kleó.
A múmia leemelt a falról egy kardot, és a három remegő gyászvitéz felé sújtott.
- Egy vérbeli macsek viszont tudja, mikor kell lelépni - helyesbített Kleó. - Futás!
Garfield, Ubul és Kleó kiviharzott a teremből, a múmia a karddal hadonászva nyomukba eredt. A három kópé csak rohant, rohant, vissza sem nézett. Az eszeveszett menekülés különösen Garfieldnak jelentett komoly erőpróbát. - Eddig halálra rémültem, most meg halálra futom magam.
- Erre! Erre! - irányította a társaságot Kleó, amint egy újabb folyosóra értek. - Tudok egy rövidebb utat a zenetermen keresztül.
Balra fordultak. Kleó kissé fékezett, majd megállt és hallgatózott. Néma csend volt, az őket követő léptek zaja elült. - Azt hiszem, sikerült leráznunk - suttogta a cicalány.
- Háát… Ahhoz képest, hogy halott, elég fürge - kapkodott levegő után Garfield. - Na persze, ha én is alhatnék 3500 évet!
- Tovább kell mennünk - sürgette társait Kleó. - Ez a múmia nem járhat messze tőlünk, és még Peppét is meg kell találnunk.
Átkocogtak a zenetermen, aztán az indián kiállításon, továbbra is éberen figyelve minden neszre, majd kiléptek a főfolyosóra.
- Ez az egyiptomi kiállítás, erre nem jó - jelezte csalódottan Kleó.
Garfield éppen mondani készült valamit, amikor alig pár méterre tőlük egy alak toppant eléjük az árnyékból.
- De mennyire nem! - sikított Garfield, és megpróbált fékezni. Ám a márványkövezet annyira síkos volt, hogy a lába szinte kirepült alóla. Gurult, akár egy hordó, letarolva Ubult, aki viszont Kleót döntötte le a talpáról.
A kis csapat lavinaként gördült tovább, neki egyenesen a múmiának.
A szédelgő Garfield szemtől szemben találta magát az ellenséggel.
- Üdvözlöm, őmúmiasága! Hogy halad a piramisépítkezés?
A múmia mordult egyet, és megragadta Garfield grabancát. Ubul és Kleó menten rávetették magukat, hogy kiszabadítsák barátjukat. Garfield talpra pattant, megragadta Ubult és futásnak eredt. Ekkor hangos kiáltás hallatszott.
- Eressz már el, te csontkollekció! Ezennel letartóztatlak!
Kleó volt az, akit a múmia a bokájánál fogva fogságban tartott.
- Kleó! - kiáltott Garfield.
- Garfield! Cimbora! - üvöltött Kleó teli torokból, ám a múmia magával vonszolta.
Garfield és Ubul dermedten bámulták, amint eltűntek a folyosó sötétjében. Ott álltak megkövülten, és szóhoz sem jutottak az ijedtségtől.
Garfield végül átölelte pajtását.
- Ne félj, Ubul - vigasztalta magabiztosan. - Nem hagyjuk cserben Kleót. Meglásd, kitalálom, miként szabadíthatjuk ki, de esküszöm, azt megemlegeti ez a fóliázott emberszabású!
8
Garfield és Ubul remegve eredtek Kleó és a múmia nyomába. Minden sarokba bekukkantottak, de még a saját árnyékuktól is megijedtek. Szobortól szoborig osontak, de a legfélelmetesebb perceket akkor élték át, amikor a szarkofágokban pihenő múmiák mellett kellett elhaladniuk.
- Remélem, szólóban bóklászik ez az aszalék - sziszegte Garfield, miközben szeme a sok mozdulatlan alakot pásztázta.
A terem túlsó vége felé tartottak, amikor Garfield valami olyasmit látott, amitől elakadt a lélegzete.
- Ubul! Nézd! - mutatott Garfield a talapzaton álló vitrin felé, amely nemrég még Ahmesz orrát őrizte. Valaki időközben elmozdította az üvegfedelet.
A fáraó aranyorrának csak a hűlt helyét találták!
- Úgy látszik, a fáraó megtalálta, amit oly régóta keresett. Reméljük, megtalálja hozzá a maszkot is, és akkor nem kísért tovább. Jó lesz, ha mielőbb Kleó után nézünk, még mielőtt valami baja esnék - okoskodott Garfield. - Ubul, a prüszkölésen kívül talán végre hasznát is vesszük az orrodnak. Nyomozd ki, hol rejtőzik a múmia! Képes vagy rá? Bebizonyíthatod, hogy több vagy, mint egy vándorló bolhacirkusz. Ha jó a szimatod, eljutunk Ahmeszhez.
- Vau! - vakkantott helyeslően Ubul.
- Akkor hát rajta! - adta ki a jelszót Garfield.
Ubul padlóhoz szorított orral szaglászni kezdett a márványkövezeten. Egyszer csak megállt, képe eltorzult...
- HAPCI!!!
Garfieldot elfogta a türelmetlenség.
- Tovább! Gondold azt, hogy véreb vagy, és nem öleb - könyörgött.
Ubul összeszorított foggal ismét a padlóhoz szorította orrát, majd heves farkcsóválásba kezedett. És csak szimatolt... csak szimatolt...
- Jól van, öregfiú! Jól csinálod! - dicsérte meg Garfield. - Csípd el a múmiát!
A nyomozás nem haladt valami gyorsan. Ubul, akárhogy is, csak Ubul maradt. Orra először egy kitömött majomhoz vezette, majd egy pár ócska cipőt szimatolt ki a talált tárgyak osztályán.
Végül a Gondnok feliratú ajtó előtt megtorpant, és nem mozdult egy tapodtat sem. Valami ismerős szagot érzett...
Garfield ott toporgott mellette, és az ajtót bámulta.
- Ubul! Elég az idétlen zsákmányaidból. Csupán szeretnélek emlékeztetni, hogy egy múmiát, nem pedig egy felmosórongyot keresünk. Gyerünk tovább!
Ubul makacsul vakkantgatott az ajtó felé.
- Gondolod, van odabenn valami érdekes? - kérdezte Garfield.
Ubul bólogatással helyeselt.
- Nem bánom, kinyitom, ha annyira akarod.
Garfield elfordította a gombot, és benyomta az ajtót. A sötétben alig látott valamit, hát felkattintotta a villanyt.
- Sehol semmi, csak felmosórongyok, partvisok meg tisztítószerek. Csupán az időnket vesztegetjük!
Ubul egy ugrással benn termett, és vadul szimatolni kezdett.
- Gyere már, hagyd abba! - csalogatta Garfield.
Ekkor Ubul orrával megbökött egy kapcsolót. Egy kattanás, és a szemközti fal elfordult.
Garfield átküzdötte magát a limlomokon, és Ubul mögé került. - Egy titkos átjáró! Felderítjük?
Ubul helyeslően bólintott.
- Tisztában vagy vele, milyen veszélyes vállalkozás?
Ubul másodszor is bólintott.
- Ugye, félsz?
Ubul tagadóan rázta a fejét.
- Helyes, akkor te mész elsőnek.
9
Garfield és Ubul lassan, óvatosan haladtak előre a sötétben, egészen addig, amíg valami halvány fény jelent meg az átjáró végében. Ahogy haladtak előre, a fény egyre erősödött. Végül egy nyitott ajtóhoz értek.
Tágas szoba tárult fel előttük, telezsúfolva festményekkel, szobrokkal és egyéb műtárgyakkal.
- Akár egy múzeum - súgta Garfield.
Garfield és Ubul kezdték átvágni magukat a felhalmozott kincseken, amikor Garfield hirtelen megragadta Ubul karját.
A szoba közepén egy hatalmas szarkofág feküdt. Nem messze tőle egy széken ott ült Peppe, leragasztott szájjal, gúzsba kötve. Kleó mellette csücsült a földön, szorosan a szék lábához kötözve. Az asztal mögött pedig ott állt… a múmia!
- Ne aggódj, Peppe - fordult Kleó a társához. - Meglátod, kiszabadulunk innen. Garfield nem hagy cserben minket. Számíthatunk rá, hiszen okosnak látszik. Kár, hogy kissé formátlan.
- Ez ebben a formában nem igaz - méltatlankodott Garfield. - Tényleg okos vagyok, és totálisan formátlan.
A múmia, aki eddig az asztalnál matatott, most hátat fordított foglyainak, és egy rántással kezdte leoldani magáról a testére tekert pólyát.
- Na, ezt nem bírom nézni tovább. Milyen lehet egy 3500 éves kukacragu? Még a gyomrom is felfordul tőle - fintorgott Garfield.
A múmia azonban továbbtekergette magáról a gézt. Előbb a feje búbja bukkant elő, aztán a szeme, majd az orra. Végül az álla.
És ekkor szembefordult a két fogollyal.
- Sir Trezőr! - tátotta el a száját Kleó.
Sir Trezőr egy ezüst gyertyatartót vett a kezébe. - Sajnálom, de fejbe foglak kólintani - lépett közelebb Peppéhez. - Attól tartok, nincs más választásom. Túl jó a szimatod, és nyomára bukkantál a rejtekhelyemnek. Amit itt látsz, egy élet munkája, nem hagyhatom veszendőbe menni. Különösen nem most!
Visszatért az asztalhoz, amelyen egy nagyobb faládikó mellett egy kis vászonzacskó hevert. Kezébe vette, és bontogatni kezdte.
- Ahmesz orra! - emelte a magasba gyönyörködve. - Végre jóvátehetem, amit egyszer elpuskáztam.
Szőr Trezőr óvatosan visszafektette a fáraó orrát a vászonra, majd kinyitotta a ládikót.
Ott ragyogott benne a fáraó 3500 éves aranymaszkja. Óvatosan újra kezébe vette az orrot, és finom mozdulatokkal a maszkhoz illesztette.
- Ahmesz halotti maszkja! - gyönyörködött a látványban. - Pontosan olyan, mint a fáraó halálakor, i. e. 1546-ban. És mint amikor először pillantottam meg a kairói múzeumban.
- Hát nem csodálatos? - fordult a két fogolyhoz. - Nézzétek meg alaposan, mert ez az utolsó, amit látni fogtok életetekben.
Ezzel a szarkofághoz lépett, és felemelte a súlyos fedelet.
- Néhány perc, Peppe, és te is itt pihensz majd benne, egészen az idők végéig. Hidd el, nagy megtiszteltetés. Kevés biztonsági őr kap ilyen királyi nyugvóhelyet. És ahogy az régen szokás volt az ókorban, melléd temetem kedvenc macskádat is.
- Ezt nem úszod meg szárazon! - jegyezte meg Kleó, bár nem túl nagy meggyőződéssel.
- Holnap felfedezik, hogy az orrnak nyoma veszett, veletek együtt - folytatta Sir Trezőr. - A rendőrség majd azt gondolja, hogy te raboltad el, Peppe. Én pedig megerősítem a gyanújukat. Most pedig, ha megengeditek, megszabadítom magam ettől a jelmeztől, mert aztán fontos dolgom van. Éspedig az, hogy egyszer s mindenkorra eltakarítsalak benneteket az utamból.
- Te Ubul, ezek ketten aztán nyakig benne vannak a pácban - súgta Garfield. - Sürgősen cselekednünk kell!
Garfieldnak, mialatt figyelte a múmia átváltozását Sir Trezőrré, hirtelen eszébe jutott valami. - Van egy ötletem! Gyerünk!
10
Sir Trezőr a szarkofághoz vonszolta foglyát.
- Huh! - törölte meg verejtékező homlokát. - Úgy látszik, eljárt felettem az idő, de azért remélem, még maradt annyi erőm, hogy belegyömöszöljelek ebbe a koporsóba.
Mély lélegzetet vett, megfeszítette a hátát, majd lehajolt Peppéhez, és a hóna alatt átnyalábolta.
Ekkor az átjáró felől irtózatos üvöltés rázta meg a levegőt.
- Hát ez meg mi lehet? - tápászkodott fel Sir Trezőr.
- Akármi is, remélem, felfalja magát - vicsorgott dühösen Kleó.
Újabb üvöltés hallatszott, most még hangosabban.
GRRRRROOOÁÁÁ!
- Atyavilág! Az nem lehet… - mondta elhaló hangon Sir Trezőr.
Egy múmia tántorgott be a szobába.
- GRRRROÁÁ! - hörögte.
- De hát… ez… hihetetlen! - ámuldozott Sir Trezőr. - Ahmesz szelleme! Képtelenség! Mégsem csupán legenda?
- Ez a legenda igencsak mérges magára - gúnyolódott Kleó.
A múmia egyenesen az igazgató felé tartott.
- Ne! Ne! - könyörgött Sir Trezőr. - Nem akartam ellopni a maszkját. Tessék! A magáé!
De a múmia kitárt karokkal, kérlelhetetlenül folytatta útját.
- Könyörgök, ne! Tűnj el! - kiáltozott kétségbeesetten Sir Trezőr. - Segítség!
Egyre fenyegetőbben közeledett a múmia az igazgató felé, aki rémülten hátrált, majd belehuppant a felnyitott szarkofágba. A múmia gyorsan rácsapta a fedelet.
Peppe és Kleó elképedten bámulta a jelenetet, de csak akkor ámultak el igazán, amikor a feltámadt múmia lassan kettévált, és a pólyából két ismerős bukkant elő.
- Garfield! Ubul! - rikkantotta el magát örömében Kleó. - Megmentettétek az életünket!
- Szóra sem érdemes, kisasszony - legyintett Garfield. - Szeretünk beöltözni és krimit játszani.
Tekintete a padlón heverő papírhalomra tévedt. - Egyébként mondd meg a takarítóknak: bocs, hogy az összes vécépapírt elhasználtuk.
11
Garfield és Ubul kioldozták a két foglyot. Peppe a szarkofágból előcibálta Sir Trezőrt, bilincset kattintott a csuklójára, és az őrszoba felé kísérte. Azonnal értesítette a rendőrséget, majd Jonnak telefonált.
Jon lélekszakadva rohant a múzeumba, és boldogan ölelte magához két elveszett cimboráját.
- Hé! - tolta el magától Garfield. - Ha kérhetnélek, mellőzd ezt a nyali-falit. Nyomozókkal nem szokás így bizalmaskodni.
- LeGrand felügyelő vagyok - nyújtotta kezét Peppe Jon felé.
- Ha jól emlékszem, már találkoztunk. Ön az a biztonsági őr, aki kihajított a múzeumból. Emlékszik?
- Pontosan. Egy dologban azonban téved: nem vagyok biztonsági őr. Az Interpolnak dolgozom, ellopott műtárgyak után nyomozok.
- Hát ezért szimatolt annyit! - csapott a homlokára Kleó.
- Már régóta gyanús volt nekünk ez a Sir Trezőr, de nem volt elég bizonyítékunk, hogy leleplezzük. Köszönöm értékes közreműködésüket, hogy segítettek lefülelni a tolvajt és felderíteni az eltűnt kincseket. Garfield, Ubul! A világ valamennyi múzeumát örök hálára köteleztétek.
- Ez a legkevesebb! - húzta ki magát Garfield.
- Különösen az egyiptomi kormány hálájára számíthattok - fűzte hozzá LeGrand felügyelő.
- Igen? És vajon mivel fejezik ezt ki? - csillant fel Garfield szeme. - Már épp ideje, hogy azt a kopott szfinxet lecseréljék egy nagy, kövér macskára.
- Köszönöm, amit tettél - nyújtotta puha mancsocskáját Kleó is. - Kezdő zsaru létedre egész jól megálltad a helyed. Bármikor szívesen magam mellé veszlek társamnak.
- Köszönöm, de már van társam - kacsintott Garfield Ubulra. - Lehet, hogy nem egy fáraó, de az ő orra is aranyat ér!
