— Itt valami bűzlik — futott át Garfield agyán. — Megérzem az ilyesmit.

Egyenesen a nappaliba rohant. Jon a foteljában üldögélt, és magában motyogva olvasott. Ubul a sarokban lapult egy pókháló előtt. A szőnyegen napsugarak járták táncukat, Jon “A legrosszabb játékos" címért járó tekeserlegén pókhálók csillogtak. Minden olyan volt, mint máskor.

Hirtelen valami beléhasított.

Körbenézett, és szeme megakadt a szőnyegbe vájt négy kis mélyedésen.

— Jon — szólt hűvösen Garfield.

Jon elmélyülten tovább olvasott.

— Jön, beszélnünk kell.

Jon azonban rá sem hederített kis barátjára. Garfield ekkor megragadta gazdája bokáját, és kirángatta a fotelból.

— Garfield, mi az ördög bújt beléd?

— Innen hiányzik egy fontos berendezés — bökött Garfield a szőnyegre.

— Igen, a tévé — vágta rá Jon. — Elzártam a gardróbba.

— Miért? Talán el akart szökni?

— Éjjel-nappal azt bámultad — magyarázkodott Jon. — Nincs jó hatással rád.

— Ubul sincs — fortyant fel Garfield —, mégsem engeded, hogy bezárjam.

— Egyébként is, a legtöbb tévéműsor csapnivaló.

— Még hogy csapnivaló! — hördült fel Garfield. — “Fogd a sajtot és fuss!", “Vér a macskaköröm alatt", szerinted ez mind-mind csapnivaló?

— Nem mondom, akad egy-két jó műsor, például a “Tanuljuk meg, hogyan kell... " sorozat.

— Ez igaz — helyeselt Garfield. — Innen tudom, hogyan kell Ubult a falra kenni.

— Kár is több szót vesztegetni rá, meglátod, így lesz a legjobb mindannyiunknak — zárta le a vitát Jön, és újra elhelyezkedett foteljában.

— Szerintem így halálra fogjuk unni magunkat — duzzogott Garfield.

— Hallottad a legújabb hírt? — pattant oda Ubulhoz. — A mi kis kultúrfelelősünk beszüntette a tévézést.

Ubul tágra nyílt szemekkel meredt Garfieldra.

— Na persze — morogta Garfield a bajsza alatt. — Neked aztán édesmindegy! Hat órán át bámultad a pókhálót, hogy növekszik.

— Jut eszembe, Garfield — szólt közbe Jon —, délután állatorvoshoz viszlek benneteket.

Garfield lemondóan felsóhajtott. — Mi jöhet még?

— Szerintem a doki újabb fogyókúrára fog.

— Éppen kérni akartam.

— És biztosan a rendszeres testmozgást is javasolni fogja.

— Már csak ez hiányzott! — pöfögött Garfield. — Nekem aztán befellegzett!

— Azt hiszem, kérek Liztől egy macskakörömvágást, aztán egy randit.

— Csak csináld! — csattant fel Garfield. — Ubul! Egy percig sem maradunk ennek a tévégyűlölő, egészségmániás pasasnak a házában. Csomagolj, aztán villámgyorsan lépjünk olajra!

Ubul Garfield tekintélyes pocakjára nézett, és felhúzta szemöldökét.

— Na jól van, a villámgyorsan törölve.

Garfield és Ubul alig jutottak el a sarokig, amikor Garfield megtorpant.

— Ebédszünet — jelentette be.

Belekukkantott a bőröndjébe. — Lássuk, mit sikerült bespájzolnunk! — És már pakolt is kifelé. — Sajt, ropi, nyalóka, fánk, fagylalt, almás pite, mignon, uborka, linzerkarikák, mogyoró. És ni csak! Mici, te kis aranyos! De jó, hogy itt vagy! — és egy cuppanós puszit nyomott kedvenc macija orrára.

Garfield gondterhelten méregette az előtte tornyosuló kajahegyet. — Ebből nem sok marad éjszakára.

— Ubul, te mit pakoltál magadnak? — pislantott át izgatottan Ubul bőröndjébe, de abban nem volt, csak egy gumicsont, egy elemlámpa és egy darab kő.

Ubul vakkantva bólogatott.

— Na, gyere! — sóhajtott megadóan Garfield. — Hamarosan besötétedik, addigra jó lenne valami helyet találnunk, ahol meghúzhatjuk magunkat.

Sajnos mindkettőjüket ismerték a környéken, mint a rossz pénzt, így mindenki becsapta orruk előtt az ajtót.

— Ez nem lehet igaz — méltatlankodott Garfield. — Néha csap az ember egy kis balhét, és máris rossz szemmel néznek rá.

Csalódottan továbbporoszkáltak, és hamarosan egy lerobbant negyedbe értek. Töredezett járdákon bukdácsoltak, az úttesten papírszeméthegyeket görgetett maga előtt a szél. Mr. Villám mosodája, Carter-szabóság, A-1 vasüzlet — böngészték az elárvult üzletek kopottas cégtábláit.

Garfield leroskadt, hogy kissé megmasszírozza fáradt talpait. — Ubul, most közlöm veled, hogy nem vagyok hajlandó az utcán aludni. Csak akad valahol egy zug a számunkra! — szimatolt bele a levegőbe.

— Makaróni! — állapította meg átszellemült arccal. — Ha az orrom nem csal, onnan jön az illat.

Az elhagyatott, kétemeletes iskolára mutatott, melynek minden ablakát betörték már. Kerítését vastag rozsda fedte, udvarát felverte a gyom.

Ubul kissé megborzongott.

— Csak nem azt akarod mondani, hogy hiszel a rémtörténetekben? — csodálkozott Garfield.

Ubul hevesen bólogatott.

Garfield is hallott a mendemondáról. Sok éve már, hogy egy új, fiatal kémiatanár érkezett az iskolába. Egy különös fickó.

Folyton motyogott magában, notesszal a kezében járkált fel s alá, és szüntelenül jegyzetelt. Volt, aki zseninek tartotta, más egyszerűen csak bolondnak. Egy szép napon, tanítás után valami veszélyes szerrel kísérletezett a kémiai laborban. Hirtelen zöld színű, mérges gázfelhő csapott az arcába. Kirohant a teremből, és többé nem látta senki. Mesélik, hogy az arca olyan rémisztő lett, akár egy szörnyé, ezért el is nevezték a Suli Fantomjának, aki állítólag azóta is az iskola kihalt folyosóin kísért.

— Tőlem lehet ott akármilyen szörny — jelentette ki eltökélten Garfield. — Meghalok az éhségtől. Ahol kaja van, az már nem lehet olyan rossz hely.

A két cimbora átvágott az utcán, és átfúrták magukat a kerítés rácsai között. A kapuhoz érve szomorúan látták, hogy erős lánccal van lezárva.

Ubul nyüszítve hátrált.

— Ugyan már, ne gyáváskodj! Csak ugrattalak! Nem is létezik semmiféle rém! Az egész csak mese! Gondolod, hogy idemerészkednék, ha odabenn tényleg egy szörny lakna?

Ubul tagadóan rázta a fejét.

— Hát persze hogy nem — nyugtatta tovább Garfield. — Látod ott azt a betört ablakot? Azon át bemászhatunk. Te mész előre!

Ubul hosszasan Garfieldra meredt, majd a téglákba kapaszkodva elindult felfelé, és bemászott az ablakon. Amikor bent volt, kinyújtotta mancsát, hogy átvegye Garfield motyóját.

Garfield a sötéten tátongó, betört ablakokra nézett. — Hát, elég félelmetes — ismerte el. Majd mintegy önmagát bátorítva mondogatni kezdte: — Nincsenek rémek, nincsenek rémek. — Azzal Ubul nyomába eredt.

Egy sötét osztályteremben találták magukat, amely szinte kongott az ürességtől. A padokat, a táblát már rég elhordták. A szekrényekben is csak néhány rozsdás akasztó árválkodott. A falból meredező rozsdás rajzszögek csak sejtették, hogy egykor plakátok lehettek alattuk.

Garfield hirtelen egy óriásit tüsszentett. — Utoljára akkor láttam ennyi port, amikor Jon porszívója felrobbant.

— Hapci! — jelezte Ubul egyetértését.

— Teljesen bedugult az orrom — panaszkodott Garfield —, de ha a szimatom nem csal, úgy 1955 táján ebben a teremben valaki mogyorókrémes szendvicset evett. Nyamm.

A padló hirtelen recsegve-ropogva inogni kezdett Garfield lába alatt. — Hűha! Itt nem valami biztonságos! — A két szökevény felkapta bőröndjét, és lábujjhegyen kilépett a folyosóra.

— Kísérteties ez a csend — suttogta Garfield kissé ijedten, miközben nesztelenül osontak előre a folyosón. — Hallom, ahogy lötyög benned a nyál.

Ubul mintegy válaszképpen megrázta magát.

— Elég! — könyörgött Garfield. — Kész tengeribeteg lesz tőled az ember.

— Csak por és por, sehol egy kis makaróni — méltatlankodott Garfield.

— Hallom, ahogy ver a szíved — nézett Garfield Ubulra.

— Ugye, a te szíved ver ilyen hangosan?

Ubul csak a vállát vonogatta.

— Érdekes. A tied nem, az enyém sem. Akkor mi a csuda lehet?

Ubul vészjóslóan széttárta a karját, és ijesztő" arcot vágott.

— Mondtam, hogy nincs semmiféle Suli Fantomja — legyintett Garfield.

— Úgy látszik, most az egyszer tévedtem. Jobb, ha szép csendben futásnak eredünk, és mentjük az irhánkat!

Végigrohantak a folyosón, és egy ajtóhoz értek, de hiába rángatták, nem nyílt.

— Nyílj már, te korhadék! — cibálta Garfield teljes erővel a kilincset.

— Ubul, valami nehéz, tompa tárggyal talán kinyithatnánk. A fejedre gondoltam.

— Juj! — szisszent fel Ubul.

— Miért is hallgattam rád, maradtam volna otthon — siránkozott Garfield. — Istenem, milyen gondtalanul éltem!

— Vau! — kommentálta Ubul értetlenül a hallottakat.

Bárki is volt a hang gazdája, akármelyik pillanatban felbukkanhatott. Garfield felkapta Ubul bőröndjét, és egy rántással feltépte.

— Már tudom, mit csinálunk! — mondta határozottan. — Én elvakítom az elemlámpával, te pedig jól fejbe kólintod a gumicsonttal. Legközelebb ne felejts szörnyriasztó spray-t is becsomagolni!

Garfield hirtelen megragadta barátja mancsát. — Öreg cimbora! Történjék bármi is, egyvalamit tudnod kell!

Ubul könnyes szemmel nézett rá. — Először veled történik — azzal pajzsként maga elé rántotta Ubult, és várta, hogy megjelenjék a titokzatos rém.

Garfield izgatottan felcsavarta zseblámpáját. Még egy pillanat, és ott áll előttük egy... egy...

Egy srác. A szemébe verődő fény megzavarta, így aztán a labda, amelyet oly ügyesen pattogtatott, messzire gurult.

— Ki az? — kérdezte a fiú. Úgy tízéves forma lehetett, vállán hátizsák lógott.

A fiú közelebb lépett. — Ismerlek benneteket. Te vagy Garfield, ha nem tévedek.

— Tekintsd megtiszteltetésnek a találkozást; de mennyire hogy az vagyok!

— Akkor te fújtad meg a pizzámat, amit rendeltem.

— Rágalom! Szemenszedett rágalom! — tiltakozott Garfield. — Az a pizza egyenesen rám támadt. Önvédelemből kénytelen voltam befalni.

— És ugye te vagy Ubul? — folytatta a srác az ismerkedést. — A legkukább kutya a környéken.

— Tévedsz! — tiltakozott hevesen Garfield. — Az egész Naprendszerben!

— Az én nevem Andris. Ti mit kerestek itt? — Ekkor megpillantotta a két kis bőröndöt. — Már sejtem! Elcsavarogtatok otthonról, mi? Akárcsak én.

Andris felkapta labdáját, és mint zsonglőr, pörgetni kezdte az ujja hegyén.

— El sem tudjátok képzelni, hogy bánnak velem. Nekem kell behordani a kukásedényeket, vacsora után már nem videózhatok, és csak akkor kosarazhatok, ha megírtam a leckémet. Tisztára mint egy börtönben!

— És milyen a koszt? — kíváncsiskodott Garfield.

— Óh, te szegény!

— Úgy döntöttem hát, hogy egy-két napra hanyagolom a családot. Majd megmutatom, hogy nekem nem lehet parancsolgatni. Igazából nem volt hova mennem, gondoltam, itt meghúzom magam. Nem egy csúcs hely, meg valami fantomról is beszélnek, de ugyan ki hiszi ezt el!

— Csak az ilyen agyalágyultak — nézett Garfield Ubulra.

— Ha gondoljátok, csövezzünk együtt — ajánlotta Andris.

— Benne vagyok, ha van kajád — villanyozódott fel Garfield.

Andris mélyen hátizsákjába túrt.

— A legfontosabbakat bepakoltam: a walkmanem, néhány képregényt, a baseballkártya-gyűjteményemet és egy kis édességet.

— Megdumáltál — nyalogatta Garfield a szája szélét.

— És a világ legpimaszabb hörcsögét — húzott elő egy kétségbeesetten rúgkapáló szőrpamacsot. — Íme Oszi.

— Oszkár! — visított a hörcsög. — Oszkár, ha kérhetném!

— Eszemben sincs! — szaglászott a levegőbe. — Nem szívesen vegyülök a pórnép közé.

— Ne játszd meg magad, te patkány! — ripakodott rá Garfield.

— Hörcsög! És jobb, ha befogod a szád, te felfuvalkodott hájpacni!

— Elég! — kelt ki magából Garfield.

— És min? Hogyan lehet hörcsögből bűzbombát fabrikálni?

— Ne gúnyolódj! — kérte ki magának Oszkár. — Néhány egészen kivételes kutatásban is részt vettem. Tele volt velem a tudományos szakirodalom.

— Fű, ez aztán valami csuda érdekes — ásított Garfield.

— Bizony az! Fogadjunk, hogy még csak a közelében sem jártál soha egyetemnek.

— Nekünk, macskáknak nincs szükségünk ilyesmire. Velünk született intelligenciával rendelkezünk.

— Igazán? Akkor mondd meg, mennyi háromszázhatvanszor négyezer!

Garfield hosszasan gondolkodott, majd feladta. — Na, mennyi?

— Sok — vágta rá Oszkár magabiztosan. — Ha jártál volna egyetemre, te is tudnád.

Ubul hangosan vakkantott.

— Mi az? — kérdezte Andris.

A folyosó másik vége felől nyikorgó léptek hallatszottak.

— Van valaki az épületben? — nyugtalankodott Andris. — Gondoljátok, hogy a...?

— Azt gondolom, hogy pucoljunk innen! —javasolta Garfield.

Nem sok idejük maradt, hogy búvóhelyet keressenek. A léptek egyre közelebbről hallatszottak. Cókmókjukat felkapva végigrohantak a folyosón.

— Ide! — tépett fel egy ajtót Garfield, és már el is tűnt. A többiek sietve tódultak a nyomába.

— Hű, de meleg helyzet!

— Inkább szorító — morogta Garfield. — Legközelebb mindenki külön szekrénybe bújik.

A léptek határozottan közeledtek. Mind a négyen ott lapultak a szekrényben, meg sem mertek moccanni.

Hirtelen csend lett, az illető mintha megállt volna... épp a szekrény előtt.

Garfield úgy izzadt, akár egy jegesmedve a Riviérán.

Kintről morgás hallatszott. Az ismeretlen elindult, megtorpant, ismét elindult, majd a léptek zaja egyre távolodott. Valahol kinyílt egy ajtó, kisvártatva becsapódott, aztán csend lett.

Nem telt bele néhány perc, a szekrényajtó kivágódott, és a megszeppent társaság kizuhant a folyosóra. — Ezt nevezem halálos veszélynek — fújta ki magát Andris a földön elterülve.

— Még egy perc, és kinyúlunk a bűztől, amit Oszkár árasztott magából.

— Még hogy én büdös! — húzta ki magát sértődötten Oszkár.

— Mondhatsz, amit akarsz, te bűzpamacs!

— Hörcsög!

— Fogalmam sincs, ki vagy mi lehetett, de nem is fontos — vetett véget a szópárbajnak Andris. — Fogjuk a cókmókunkat, és iszkoljunk innen!

A két bőröndnek és a hátizsáknak azonban hűlt helyét találták.

— Ez az “izé" megfújta a csomagjainkat — döbbent meg Andris. — Még jó, hogy a labdámat nem vitte el!

— Az elemlámpámat is itthagyta! — örvendezett Garfield. — Mindössze néhány kiló ropi bánja, meg Ubul köve. Majd keres másikat. Van elég a fejében.

— Minden kincsem benne volt a zsákban — sóhajtozott Andris.

— Itt van neked Oszkár! — vigasztalta Garfield. — Talán köthetnénk a fantommal egy jó kis üzletet: Oszkáromat a zsákomért!

— Gyarlóság, macska a neved! Hogy én is Shakespeare-t idézzem.

— Shakespeare soha nem írt ilyesmit!

— Bizonyára nem volt macskája! — gúnyolódott Oszkár.

Andris végső elhatározásra jutott.

— Garfield és Ubul, jobb, ha ti hazamentek. Én maradok, mert a szüleim még többet dolgoztatnának, amiért elszöktem. Ráadásul vissza kell szereznem a cuccaimat.

— Elment az eszed? — kelt ki magából Garfield. — Lehet, hogy a rém már a következő fordulóban elkap. Soha nem jutsz ki innen élve.

— Még életemben nem láttam ilyen betoji alakot — csúfolódott Oszkár.

— Hát lapos hörcsögöt? Mert hamarosan azt csinálok belőled — vágott vissza Garfield.

— Később még találkozunk! — búcsúzott Andris. Azzal magához szorította labdáját és Oszkárt, majd hátat fordított, és elindult a folyosón.

— Betoji... betoji... — visítozta Oszkár.

Garfield tekintetével követte, amíg végleg elvesztek a folyosó sötétjében.

— Nem kockáztatom a bőrömet néhány nyamvadt fánkért — magyarázkodott Ubulnak. — Pucoljunk innen!

Garfield arcára hirtelen rémület ült ki. — Mici! — kiáltotta döbbenten. — A fantom elrabolta Micit! — fordult Ubulhoz. — Gyerünk! Keressük meg!

Beköszöntött az éjszaka. Andris és a kis csapat nesztelen léptekkel osont a sötét folyosón, csak Garfield zseblámpájának fénye világított.

— Tisztára olyan, mint amikor Jon körtét cserélt — nosztalgiázott Garfield. — Az elektromos művek három napig javította a hibát.

Egy megriadt patkány futott át előttük a folyosón.

— Netán egy kedves rokon? — cukkolta Garfield Oszkárt.

— Keressünk valami zugot, ahol álomra hajthatjuk a fejünket — indítványozta Andris. — Holnap majd folytatjuk a nyomozást.

A lámpa fénycsóvája egy ajtóra vetődött, amely egy tágas terembe nyílt.

— Azt hiszem, a tornateremben vagyunk — próbálta felmérni a helyzetet Andris. — Nézzétek csak!

A terem túlsó végében egy repedezett palánkról kosárlabdagyűrű csüngött alá.

Andris cselezve rávezette a labdát, és futtában a gyűrűbe talált vele.

— Három pont! — kiabálta diadalittasan.

És megállás nélkül dobálta a kosarakat, miközben Garfield a lámpájával világított neki.

— Szuper! — lelkendezett Andris.

— Mindig arról álmodtam, hogy egyszer saját tornatermem lesz. Nincs kedvetek dobálni egy kicsit?

— Kösz, nem — hárította el az ajánlatot Garfield. — A végén még lefogyok pár dekát.

 Ubul azonban buzgón vakkantgatott Andris kérdésére.

— Gyere! — hívta Andris. — Én majd pattogtatom a labdát, te pedig felugrasz, és az orroddal a kosárba bököd. Egyszer a moziban láttam ilyet.

— Ez könnyen végzetes lehet! — figyelmeztette Garfield.

A fiú pattogtatva vezetni kezdte a labdát, Ubul pedig magasra szökellve belebökött az orrával. A labda Andris fejéről a gyűrű peremére pattant, onnan nyílegyenesen Garfield képébe, majd azon irányt változtatva leírt egy-két hurkot, végül a gyűrűben kötött ki.

— Ez aztán a lövés! — vakarta a fejét elismerően Andris.

Garfield felkászálódott a padlóról. — Egyszer kávéba aprítom ezt a nyálpacnit — morogta magában.

Andris egyre csak cselezett és dobált önfeledten.

— Mennyi eszem volt, hogy leléptem! Tudod, most éppen mit csinálnék? A leckémet. Vagy fürödnék. De nem lenne ilyen jó dolgom, az biztos!

— Hát ilyen nekem sem — erősítette meg Garfield. — Én ennél sokkal jobb mókákat tudok kieszelni.

— Nem lehet valami rossz helyetek — szólt közbe Oszkár.

— Megjárja. Van egy jó kis ágyikóm szundikálásra, egy macim összebújásra, egy gazdim bosszantásra, egy hűtőszekrény kipakolásra, és ott van Ubul falra kenésre. Tök jó hely.

— Hogy oda ne rohanjak! — gúnyolódott Oszkár.

— Jó, hát nem a világ teteje, de legalább nincsenek szörnyek. Mint például az ott — irányította zseblámpáját egy pontra.

Oszkár ijedten felvisított. Andris és Ubul is remegett, mint a nyárfalevél.

Az elemlámpa fénycsóvájában ott állt előttük a Suli Fantomja!

Garfield kényszeredetten vigyorgott. — Hát, nem mindenki dicsekedhet ilyen külsővel, de magának állati jól áll.

A szörny elindult feléjük, a padló csak úgy recsegett nehéz léptei alatt. A megriadt társaság kővé dermedt, mozdulni sem bírt.

Garfield felkapta a rémülten visítozó Oszkárt, és a szörny elé tartotta: — Egy lépést se! Hörcsögöt tartok a kezemben, ha kell, használni fogom!

A szörny megtorpant.

— Eressz! — sivalkodott Oszkár.

— Még mit nem! Nekem több a vesztenivalóm. Holnap egyet fizet, kettőt kap akció van a pizzériában.

Ebben a pillanatban Andris labdáját a tétovázó szörny hasába vágta, mire az fájdalmasan feljajdult.

— Meneküljetek! — kiáltotta el magát a fiú.

Garfield leejtette Oszkárt, és ahányan voltak, annyifelé futottak.

Garfield a félelemtől hajtva, üstökösként száguldott át a termen, szinte lángcsóvát húzott maga után. Egy darabig ide-oda cikázott, végül bemenekült egy kis szobába, és lerogyott a földre. A szíve olyan hangosan dobogott, mintha egy elefánt ugrókötelezett volna.

Miután kifújta magát, felült és körbevilágított elemlámpájával.

— Valahol az alagsorban lehetek — lihegte. Középen egy óriás öreg kazán éktelenkedett, mindenfelé csövek nyúltak ki belőle. Olyan volt, akár egy hatalmas pók, szétterjesztett karmokkal.

— Hmm. Ismerős illatokat érzek — szimatolt a levegőbe, és elindult a kazán felé. Kinyitotta az ajtaját, és egy horpadt, ütött-kopott, tésztával megrakott lábast pillantott meg. — Ki gondolta volna, hogy a fantomok is szeretik a makarónit?

— Úristen! — kiáltott fel Garfield, amint az elemlámpa fénye a vicsorgó arcra vetődött.

— Ne falj fel! Annyi édességet ettem életemben, hogy csak kipotyognának tőlem a fogaid.

A szörnynek azonban esze ágában sem volt felfalni, csak mereven nézett maga elé, és vészjóslóan hallgatott.

Garfield közelebb lépett hozzá, hogy alaposabban szemügyre vegye.

Ekkor látta, hogy az csupán egy gumi álarc. Kezébe vette és a fény felé fordította.

— Egyre különösebb — gondolta. A fényben azonban egyebet is megpillantott.

— A csomagjaink! — kiáltott fel meglepetten. Andris hátizsákja és a két bőrönd ott hevert a sarokban.

Sietve tépte fel a sajátját. — Micikém! Épségben vagy? — ölelte szorosan magához legkedvesebb barátját. — Féltem, hogy a szörny már rég felfalt.

— Jut eszembe! Ideje, hogy én is bekapjak valamit. Nem hiszem, hogy Andris sajnálna tőlem néhány szem cukrot — azzal beletúrt a fiú hátizsákjába.

— Hogy kerülsz ide, te bűzpamacs? — vicsorgott Garfield.

— A hörcsögöknek jó a szimatuk — vágta ki magát Oszkár, mialatt cukorkát ropogtatott.

— Miért haraptál meg?

— Pánikba estem.

— Majd lesz okod pánikra, ha nem adod azonnal nekem azt a cukrot.

Oszkár nem ellenkezett, Garfield meg úgy, ahogy volt, egészben bekapta a cukrot.

— Az egyetemen — emlékezett Oszkár — végeztünk egy kísérletet, amelyben...

— Sajnálom, de vége a majálisnak — tuszkolta vissza Garfield Oszkárt a hátizsákba, és még a cipzárt is behúzta.

Garfield a hátizsákkal, a két kis bőrönddel, az elemlámpával és Micivel megrakodva, csak lassan haladt előre teremről teremre. Minden fordulóban óvatosan körülnézett, és éberen figyelt a legkisebb gyanús zajra. A folyosó kihalt volt és csendes. Végül ismét a tornateremben kötött ki.

Andris labdája még most is ott hevert, ahová a fantom hasáról pattant.

— Ubul...! Andris...! — szólongatta társait.

De nem kapott választ.

Garfield szabadon engedte foglyát. — Szerintem rég kimenekültek — állította Oszkár.

— Remélem, igazat mondasz. Mindenesetre éjszakára felfüggesztjük a keresést. Ideje szundikálnom. Itt jó is lesz, te meg oda fekszel, ahová akarsz.

Ezzel Garfield kinyitotta bőröndjét. — Nem éppen baldachinos ágy — fészkelte be magát Micit átölelve —, de megjárja. Jó éjt, Micikém! Jó, hogy újra itt vagy! — és lehunyta a szemét.

Egy perc sem telt belé, valaki megkopogtatta az orrát.

— Na mi van, bűzpamacs? — motyogta félálomban, és nagy nehezen résnyire nyitotta a fél szemét.

— Megengeded, hogy melléd bújjak? — kérlelte szívhezszólóan Oszkár.

— Sajnálom, de telt ágy van!

— Hát ha nem, akkor nem fogsz aludni, mert egész éjjel szóval tartalak.

— Nem bánom, gyere! — sóhajtott nagyot Garfield. — Egyet mondok: Micihez egy ujjal se érj!

Oszkár befúrta magát a bőröndbe Garfield és Mici mellé. Hamarosan mindhárman hangosan horkoltak.

Garfield nagyot ásított, és megdörzsölte a szemét. — Micsoda éjszaka! Azt álmodtam, hogy a szörny elragadott, és ott kalimpáltam a karmai közt.

— Próbáltalak a hasadról átfordítani, mert iszonyatosan horkoltál —jegyezte meg szemrehányóan Oszkár. — Szerintem aritmikus horkolózisban szenvedsz — fontoskodott.

— Micsoda? — csattant fel mérgesen Garfield.

— Közismert orvosi szakkifejezés.

— És te honnan hallottál erről? Ha jól tudom, nem vagy orvos.

— Az egyetemen asszisztáltam egy-két kísérlethez — dicsekedett Oszkár. — A ketrecem alja régi orvosi szaklapokkal volt kibélelve.

Társalgásuk itt félbeszakadt, mert fentről egyszer csak olyan erős dübörgés hallatszott, hogy még a vakolat is omlani kezdett. Az óriási porfelhőtől alig lehetett látni valamit.

— Eszembe jut — porolta le Oszkár bajszáról a fehérlő mészport —, amikor a Sixtusi—kápolna mennyezete...

— Elég a szövegelésből — szakította félbe Garfield. — Nem hallod a kétségbeesett ugatást? Valami nagy gáz lehet odafenn. Nyomás!

Garfield és Oszkár kettesével szedte a lépcsőket. Már messziről hallották Andris kiáltásait és Ubul mindenre elszánt ugatását.

— Tarts ki, haver! — biztatta Garfield, miközben bátran nekirontott az ajtónak.

A rém ott állt a tető közepén, karmai közt a rúgkapáló Andrissal. — Eressz, te zöldre mázolt Frankenstein!

— Vedd le a kezed arról a gyerekről! — indult rohamra Garfield, és a szörny hátára csimpaszkodott. Ubul ugyanakkor jó erősen a bokájába mélyesztette fogait.

— Adok én neked, bántam a kisebbet! — cibálta vadul Garfield a fantom fülét, mire legnagyobb meglepetésére a feje a kezében maradt.

— Hé! Te nem is vagy fantom! — hagyta abba Andris a rugdosást.

— Mi az ördögöt kerestek itt? Tudhatnátok, hogy ez az épület nem túl biztonságos!

— Maga kicsoda? — támadt rá Andris.

— És hol a Suli Fantomja? — kotnyeleskedett Garfield is.

— Később mindent megmagyarázok, de most pucoljunk innen, mielőtt beszakad alattunk a tető. Úgy látom, ez a cicus elég jó súlyban van.

— Fantomnak sokkal szimpatikusabb volt — dünnyögte Garfield.

Ahogy ezt kimondta, a tető nagy robajjal beomlott.

Négy megrettent alak csüngött alá a tornaterem mennyezetéről.

A szörnynek álcázott fickó egy széthasadt gerendába kapaszkodva himbálózott, másik kezével Andrist szorította magához, ő viszont Garfieldot ragadta meg, aki Ubult tartotta szorosan.

Oszkár továbbra is ott kuporgott a tetőn, és rémülten tekintett lefelé.

— Ccc... lássuk csak a probléma lényegét! — ráncolta a homlokát.

— Most vedd el elő a tudományod, te nagy zseni! — morogta Garfield.

— Ha helyes a kalkulációm, ami a súlyodat és a légellenállást illeti, a várható becsapódás...

— Mi van a becsapódással? — türelmetlenkedett Garfield.

— Hát, elég nagy robajjal fog járni.

— Ne okoskodj annyit, inkább segíts! — rivallt Garfield Oszkárra.

— Sajnálom, de attól tartok, erre már nemigen maradt idő.

— Nem bírom tovább! — erőlködött fogcsikorgatva az idegen.

— Hol is tartottunk? — próbálta összeszedni a gondolatait Oszkár.

— Ide figyelj, te bűzpamacs! Ha egyszer kikerülök a kórházból, hamburgert csinálok belőled! — fenyegetőzött Garfield.

Oszkár gyorsan körülnézett. — Azt hiszem, találtam egy megoldást! Csak kapaszkodjatok!

— Mostanáig mást se csináltunk! — morogta Garfield.

Andris is kétségbeesetten kiáltozott. — Csúszik a kezem!

— Kitartás, cimbora! — szólt le Garfield Ubulnak. — De mielőtt lepottyanunk, mondani szeretnék neked valamit.

Ubul arca teljesen ellágyult.

— Ha ráesel Micire, hát összetöröm a csontjaidat!

— Brr! — rázta meg a fejét Ubul.

Fentről csörömpölés és kalapálás hallatszott, mintha valamit vonszoltak volna a beroskadt tetőn.

Oszkár feje jelent meg a mennyezet hasadékában. Mancsában egy tűzoltófecskendőt tartott.

— Huh! De piszok nehéz volt! — fújta ki magát. — Szerencsére ezt a tetőn felejtették.

— Tudom. De arra gondoltam, hogy az egyik végét lelógatom a tornaterem padlójáig, a másikat pedig a kéményhez erősítem, így aztán szép lassan leereszkedhettek.

Ezzel Oszkár átdugta a csövet az egyik nyíláson.

— Auu! — szisszent fel Garfield, amikor a cső jó erősen fejbe kólintotta.

Ubul, Garfield, Andris és a fantomnak vélt fickó egymás után, szép sorjában ereszkedtek lefelé, amíg csak biztonságosan földet nem értek.

— Oszkár, megmentetted az életünket! — köszöntötte Andris Oszkárt, amikor már mindannyian újra a tornateremben voltak. — Igazi hős vagy! — nyomott egy óriási puszit az orrára.

— Igazán leköteleztél bennünket — ismerte el Garfield.

— Az sem volt semmi, amikor te próbáltad Andrist kiragadni a szörny

karmai közül.

— Kösz, büdöske! Akarom mondani, Oszkár.

— Azért ami azt illeti, leadhatnál néhány kilót — jegyezte meg kissé ünneprontóan Oszkár.

— Csak semmi személyeskedés, jó? — húzta fel az orrát Garfield.

Amikor a szerencsésen végződött kaland után magukhoz tértek, Tóbiás (így hívták az idegent) különös történetbe kezdett.

— Valamikor enyém volt a jelmezbolt, ott, az utca túloldalán. Egész jól ment az üzlet. Aztán az iskolát bezárták, a környék lerobbant. Mindent megtettem, de hiába. Az adósság elvitte a boltot és a házat is. Gondoltam, itt meghúzom magam.

— Miért akartad elhitetni, hogy te vagy a Suli Fantomja? — faggatta Andris.

— Meg a helybeli macskákat is — kotnyeleskedett Garfield.

— Jó neked, hogy itt laksz — sóhajtott Andris, és elmesélte, mennyit dirigálnak neki a szülei.

— Nekünk még rémesebb — csatlakozott a panaszáradathoz Garfield. — Egész nap szagolhatjuk Jon sajtszagú zoknijait.

— Mi lenne, ha veled maradnánk? — állt elő javaslatával Andris.

Tóbiás egy ideig gondolkozott. — Nem bánom, de néhány szabályt be kell tartanotok.

— Szabályt? — kerekedett ki Andris szeme.

— Mindenhol vannak szabályok, srácok. Az első: tilos kosarazni!

— Tilos kosarazni?!

— Megfájdul a fejem a sok labdapattogástól — magyarázkodott Tóbiás —, és kevesebb idő jut leckeírásra.

— Leckeírás?! — hördült fel Andris.

— Mi az hogy! Mindennap iskolába kell menni. Ez a második szabály.

— Van egy harmadik is?

— Tilos állatokat tartani!

— Én ezennel visszamondom a helyfoglalást — döntött Garfield.

Andris idegesen pörgette ujja begyén a labdát. — Én is hazamegyek.

— Bizony, azt jól teszed.

— Időnként majd meglátogatunk — ígérte Andris.

Tóbiás azonban a fejét rázta. — Túl veszélyes ez a hely, még nekem is.

— Akkor mihez kezdesz?

— Elköltözöm.

— Hová?

— Kaliforniába. Van ott egy barátom, aki a filmszakmában dolgozik, alkalmazna maszkmesternek.

Nem sokkal később, Garfield, Ubul és Andris már az öreg suli kerítésén túl álldogáltak. Andris, mint mindig, most is a labdáját pattogtatta, Oszkár kíváncsian kandikált ki a hátizsákból. Még egy utolsót intettek Tóbiásnak, ő visszaintett, majd alakja lassan a távolba veszett.

A négy szökevény elindult hazafelé. Garfield szorosan markolta bőröndjét, amelyben ott lapult imádott mackója, Mici.

— Igazán klassz volt veletek — köszönt el Andris Garfieldtól és Ubultól.

— Remélem, még találkozunk.

— Remélem, sohanapján — feleselt Oszkár.

— Rá se ránts! —vigasztalta Garfield Andrist. — Találsz majd magadnak egy igazi barátot, és akkor lecserélheted ezt a tudálékos szőrmókot.

Kevéssel ezután Garfield és Ubul is betoppantak megszokott otthonukba.

— Garfield! Ubul! — harsant Jon hangja. — Hol az ördögben csavarogtatok?

— Esti suliban voltunk — húzta ki magát Garfield.

— Bizonyára korog a hasatok az éhségtől. Gyertek, kapjunk be valamit!

Aztán csináljunk valami mókásat. Megvan! Rakjuk rendbe a fogpiszkáló-gyűjteményemet!

Garfield üdvözülten elmosolyodott. — Mennyire igaz: mindenhol jó, de legjobb otthon, legyen az bármily unalmas is!