— Ébresztő! — száguldott lefelé a lépcsőn Jon Arbuckle a hálószobájából, egyenesen a nappaliba. — Eljött a nagy nap!

Garfield és Ubul a szőnyegen elnyúlva heverészett. Ubul egyszeriben felpattant, és boldogan ügetett Jonhoz, csillogó nyáltócsát hagyva maga után. Garfield félárbocra eresztett szemmel, lustán vakaródzott.

— Miféle nagy nap? — kérdezte vigyorogva. — Csak nem meghozzák a tisztítóból a tizenkettedik kedvenc kockás nadrágodat?

— Elviszlek benneteket a középkori ünnepi játékokra — közölte Jon izgatottan.

— Ha jól sejtem, ez valami szabadtéri dolog, és sokat kell mászkálni — mormogta az orra alatt Garfield, és átgördült a másik oldalára, hogy tovább vakarózzon. — Rám ne számíts!

— Meglátod, úgy fogod érezni magad, mintha visszacsöppentél volna a középkorba — lelkesedett Jon —, amikor még olyan hősök éltek, mint Arthur király, Lancelot lovag és a kerekasztal lovagjai.

— Asztal? — hegyezte izgatottan fülét Garfield. - Ez már sokkal jobban hangzik. Egy asztalon általában kaja is van. A végén még egész jól fogom érezni magam.

— Láthattok majd egy igazi várat, regösöket, zsonglőröket és egy csomó, régi viseletbe öltözött embert.

— Úgy értsem, van, aki még nálad is ósdibban öltözik? — kérdezte

Garfield megrökönyödve.

— És lesz lovagi torna is, amit annyira imádok — lelkendezett Jon. — Két páncélos lovag ront egymásnak lóháton, és hosszú dárdáikkal megpróbálják kiütni egymást a nyeregből.

— Nagy dolog! — morogta Garfield. — Te a leheleteddel is képes vagy kiütni bárkit, amikor csak akarod.

— Gyertek már! — tuszkolta Jon sürgetően Ubult és Garfieldot az ajtó felé. — Nem akarom, hogy elkéssünk.

— Jaj, ne! — kapaszkodott Garfield két körömmel a szőnyegbe, mi

közben Jon teljes erőből próbálta kicibálni a házból. — Véletlenül se maradjunk le arról, ahogy két, pléhdobozba bújt fickó egymást taszigálja azokról az otromba, bűzokádó hústornyokról.

— Garfield! — rivallt rá Jon.

— Oké, oké! — engedte el a szőnyeget nyafogva Garfield. — Akár tetszik nekik, akár nem, Pancser király, Szőr Löncs-előtt és Szőr Nyálarcos ott lesznek a lovagi tornán.

Az ünnepi játékok színes, zajos forgatagában egymást követték az események. Az óriási piros és sárga sátrak csúcsán zászlókat lengetett a szél, itt-ott kürtszó harsant, jelezve, hogy egy újabb attrakció veszi kezdetét.

Sokan vették körül a regöst, és szájtátva hallgatták színes történeteit mindenféle mágusokról és csodákról. Kicsit távolabb egy lantos zengte dalát a bátor vitézről, aki két tűzokádó sárkánnyal is bátran szembeszállt, hogy kimentse fogságából a szépséges királylányt.

Jon, Garfield és Ubul ide-oda tébláboltak a népes forgatagban. Jon tágra nyílt szemekkel csodálkozott mindenen, roppantul élvezte a látványt. Ubul is jobbra-balra csóválta a fejét, és igyekezett örömét lelni a látottakban. Csupán Garfield unta halálra magát.

— Ha az egész napomat mindenáron valami huzatos, zsúfolt helyen, tarkabarka holmik közt akartam volna tölteni, elég lett volna bebújnom Jon gardróbjába — morogta. — Csak akad itt egy büfé, ahol bekaphatok egy ürühúsos lasagnát...?

Egy ifjú hercegnő tűnt fel, földig omló ruhában, fején koronával.

— Üdvözlöm, szépséges uram! — lépett oda egyenesen Jonhoz. — Gyöngyvirág hercegnő a nevem — mutatkozott be mosolyogva —, és egy pompás hírrel szolgálhatok önnek. Hamarosan kezdődik a bábelőadás ott, abban a sátorban.

— Bábjáték! — lelkesedett Jon. — Remek! Csak félek, hogy lekésem a lovagi tornát!

— Legyen nyugodt, uram, nem fogja! — nyugtatta a hercegnő. — De siessen, mert hamarosan kezdődik az előadás.

— Hallottátok, fiúk? — fordult Jon a két kis csavargóhoz. — Bábjáték! Biztos jól fogjuk érezni magunkat. Gyerünk!

— Ha emlékezetem nem csal, a bábok ehetetlenek. Hogy érezhetném jól magam? — lépkedett Garfield szüntelenül morogva Jon és Ubul nyomában.

Odabenn a sátorban már javában tartott az előadás. A kis színpadról éppen egy királylány és egy páncélos lovag jelenetét figyelte ujjongva a közönség. A vitéz, alighogy belovagolt, azon nyomban kihuppant nyergéből, a közönség harsány derültségére. A királylány dühösen ráripakodott a lovagra, a lovag visszakiabált, aztán nekiálltak püfölni egymást, olyan hevesen, hogy még a díszlet is összeomlott körülöttük. A leereszkedő függöny mögül még mindig hallani lehetett véget nem érő civakodásukat.

— Ez aztán mulatságos volt — ugrott fel helyéről Jon, és vadul csapkodta tenyerét.

— Azt akarod mondani, ezentúl azt is mulatságosnak tartod, ha én püfölöm Ubult? — nézett Jonra reménykedve Garfield.

Ekkor fellibbent a sátorlap, és egy harsonás lépett be. — Figyelem! Figyelem! A lovagi torna hamarosan megkezdődik! Hát csak tessék, tessék! Fáradjanak a küzdőtérre!

— Jaj, fiúk! — kiáltott fel Jon izgatottan. — Ez az, amit annyira vártam.

— Én meg azt várom annyira, hogy végre hazamenjünk. Egy-két órát eszegetünk, aztán jöhet a tizenkét órás szunyókálás — dünnyögte Garfield az orra alatt. — Bár már ott tartanánk!

A tömeg magával sodorta mindhármukat a lovagi torna színhelyére. A két, állig felvértezett lovag csillogó páncéljában már ott ült a termetes paripák hátán. A bajvívótér két végében, egymással szemben felálló lovak izgatott horkantása jelezte, hogy ők is készen állnak a viadalra. A küzdő felek elszántan méregették egymást, az egyik csillogó ezüstszín, a másik vörös sárkánnyal díszített mellvértben pompázott.

A szépséges hercegnő, aki nemrég a bábjátékokra invitálta őket, most ott ült a küzdőtér távolabbi végében pontosan középen felállított emelvényen. — Amikor a kendőm a földre hull, kezdődhet a viadal! — hirdette ki ünnepélyesen. Majd elejtette a kendőt, amely méltóságteljesen szállott alá.

A két vitéz, mintha csak ágyúgolyóbúi lőtték volna ki őket, ádázul egymásnak rontott.

Hosszú dárdáikat messzire előrenyújtva sarkantyúzták lovaikat. A súlyos paták óriási porfelhőt hagytak maguk után.

BUMM!

A hegyes dárdák összecsaptak. CSITT! CSATT!

A vörös lovag a homokba hemperedett, és kezével megadást jelzett. Ellenfele lovát fékezve, győztesen emelte magasba fegyverét.

— Az első viadalt az ezüst lovag nyerte — hirdette ki ünnepélyesen az eredményt a hercegnő. — Következő ellenfele a zöld lovag.

— Tele a has, jöjj, álomlovas... — dúdolta Garfield, és az unalomtól majd leragadtak a szemei. — Az egyetlen lovas, akit csípek.

 Mire a következő viadal kezdetét vette, Garfield már alig bírta elviselni a gyötrő éhséget. — Nem létezik, hogy ne akadna valahol egy kis harapnivaló — súgta Ubulnak. — Fogadjunk, ezek a lovagok sem tudnának bajvívni, sárkányt győzni, királylányt szabadítani üres gyomorral. Hol egy malomkeréknyi pizza? Hadd birkózzak meg vele!

Miközben a zöld és az ezüst lovag felsorakozott a bajvíváshoz, Garfield és Ubul szép csendben leléptek. Jont annyira lekötötték az események, hogy nem vett észre semmit.

Garfield és Ubul mindenhová beszimatoltak, hátha egy kis kajára bukkannak, amivel csillapíthatnák étvágyukat. Egy ódon, vizesárokkal körülvett várhoz értek. Mintha egy mesekönyv lapjai elevenedtek volna meg.

— Ott talán találunk valamit — bökött Garfield a vastag tölgyfa kapu felé.

Garfield átgurult a leeresztett felvonóhídon, Ubul is ott lihegett szorosan a nyomában.

A tömör várkapu kitárult, és tizenkét páncélos lovag rontott ki lóháton. Garfield és Ubul szinte kővé dermedt a félelemtől. Csupán másodperceken múlott, hogy a száguldó lovak patái nem csináltak belőlük lekvárt.

- UGRÁS! - harsant Garfield hangja. Mancson ragadta Ubult, és elrugaszkodott a hídról, magával rántva cimboráját, ezt a kutyák szégyenét.

PLATTY! PLOTTY!

A két cimbora a várárok hideg vizébe pottyant. Garfield nagy nehezen a felszínre éviekéit, és kétségbeesetten kapkodott levegő után. — Utálok úszni! — bugyogta, miközben szájából dőlt a víz. — Rosszabb, mint a fürdés!

Ubul, mint a legtöbb kutya, remek úszónak bizonyult. Kutyaúszásban (mi másban úszhat egy kutya?) partot ért, megvetette lábát, lehajolt, és szájával kihúzta Garfieldot a vízből.

— Fúj! — sápítozott Garfield, miután már biztonságban érezte magát a szárazon. — Jó alaposan összenyálaztál! — rázta ki szőréből a vizet.

Körülnézett, vajon merre találja a lovagokat, hogy jó beolvasson nekik, de már nyomuk veszett. — Ubul, nem láttad a rendszámukat?

Ubul egy behorpadt, rozsdás táblát nyújtott át, amit a vizesárok fenekéről hozott fel magával. LOVAG-1 - állt rajta.

Garfield sóhajtva hajította el az ócska fémlemezt, és felnézett az előttük magasodó várra. — Hát egy lépessel sem kerültünk közelebb a lasagnához — sopánkodott egyre.

— Végre itt a felmentő sereg! — vinnyogott egy hang valahol lent, egészen Garfield lába tövében.

Garfield a hang irányába nézett, és igencsak meglepődött azon, amit látott. Egy pici macska állt előtte, alig nagyobb egy egérnél. Garfield lehajolt, és mélyen az apró szemekbe nézett.

— Kibújhatnál ebből a macskajelmezből, pajtikám! Elmúlt már farsang.

A minimacska arcára kiült a méreg. Mellén összekulcsolt karokkal, büszkén felszegte a fejét. — És te minek öltöztél, ha szabad tudnom? — bökött Garfield hasába. — Egy lépegető narancs tekegolyónak? Jobb, ha tőlem tudod, én a király udvari macskája vagyok. A nevem: Szőrmók.

— Szabad tudnom, mi olyan mulatságos? — pattant fel mérgesen Szőrmók.

— Ó, igazán semmi — mentegetőzött Garfield. — Hacsak az nem, hogy összefutok egy morzsányi macskával, aki azt hiszi a gazdájáról, hogy egy király. Ez elég vicces, de ideje, hogy visszamenjünk az ünnepi játékokra.

— Mire? — csodálkozott Szőrmók.

— Tudod, egy nagy ünnepi mulatság, mindenféle lovagokkal, bábokkal, királylányokkal.

— Nincs itt semmiféle mulatság — magyarázta Szőrmók. — Ez itt Fantazmánia.

— Oké — nézett Garfield Ubulra, és szemeivel Szőrmók felé bökött. — Ebben a mesebeli királyságban talán még egyszarvúak, tündérek, háromfejű sárkányok is vannak — csipkelődött.

— Vannak, de csak kétfejűek — helyesbített Szőrmók. — A többi stimmel.

Garfield egyszer csak éles kunco-gást hallott a háta mögül. Megfordult, és tíz kicsi tündért pillantott meg.

Egyikük sem volt nagyobb egy hüvelyknél, és ott köröztek a feje körül, mint megannyi pillekönnyű, csillámló szárnyú pillangó. Valamilyen álomszerűen kék ragyogás övezte őket, olyan szép, hogy Garfield álla leesett a csodálkozástól. A tündérek újra kuncogni kezdtek, majd amilyen hirtelen felbukkantak, úgy el is tűntek a szeme elől.

Garfield hirtelen közeledő paták dobogására lett figyelmes. A hang irányába nézett, és azt várta, egy újabb lovas tűnik fel. Ehelyett azonban egy hófehér egyszarvú jelent meg. A csodaszép állat kecsesen lépkedett, ezüstös szarván meg-megcsillant a napfény.

Egyszer csak mennydörgő üvöltés rázta meg a levegőt. A megriadt egyszarvú rémülten keresett menedéket egy fa mögött. Garfield felnézett az égre, és egy kétfejű sárkányt pillantott meg.

Hatalmas lángcsóvákat okádott mindkét torkából. Egy darabig körözött felettük, majd elveszett a felhők tengerében. — Há-áá-t, ez té-é-nyleg egy kísérteties hely — dadogta Garfield, és szép lassan hátrálni kezdett.

— Fogalmam sincs, hogyan csöppentünk ide, de most jut eszembe, hogy még abban a másik világban, tudod, ahol nincsenek se sárkányok, se tündérek, betettem egy nagy tepsi lasagnát a sütőbe, ráadásul extra adag sajttal. Utálom, ha nagyon barnára sül. Gyere, Ubul, induljunk!

— Attól tartok, nem mentek sehová! — aggályoskodott Szőrmók. — Azt mondtatok, fogalmatok sincs, hogy kerültetek ide. Akkor a visszautat sem ismerhetitek. Egyedül tőlem tudhatjátok meg.

— Óriási! — kiáltott fel Garfield.

— Akkor te vagy a mi macskánk, még ha ilyen csenevész is! Szóval, hogy jutunk vissza?

— Oké, kis minióriás, segítünk, csak mondd meg, hogyan — sürgette kissé ingerülten Garfield. —Vegyem le a macskatápot a legfelső polcról?

— Egész másról van szó. Segítsetek kimenteni őfelségét a mérges mágus karmaiból!

Ubul csak azt látta, hogy Garfield elsápad, és hanyatt vágódva elterül a földön, akár egy liszteszsák.

Amikor magához tért, Ubullal együtt álmélkodva hallgatták Szőrmók történetét.

— Országunk, Fantazmánia királya a jóságos Vajszívű Richárd. Nemigen létezik nála igazságosabb és jóságosabb uralkodó. Boldogan éltünk udvarában, egészen addig, amíg Mágikó, a mérges mágus el nem rabolta, és magával nem hurcolta a várába. Azóta is ott tartja fogva, így akarja megszerezni magának az egész királyságot. Megpróbáltam szembeszállni vele, de ilyen apróvá varázsolt engem is. Segítenetek kell, hogy kiszabadítsuk őfelségét, és megmentsük Fantazmániát a gonosz varázslattól.

— Nem akad egy páncélos lovag, aki játszva elvégezné az efféle megbízást?

— Lassan már két napja, hogy a király legbátrabb vitézei nekivágtak az útnak, hogy bevegyék Mágikó várát. Azóta senki sem látta őket. Sajnos rosszat sejtek.

— Tudod, én nem csípem a drámákat, jobban bírom a happy enddel végződő sztorikat. Azt hiszem, jobb, ha egy másik macskát keresel erre az akcióra.

— Már nem érdekel, hogy fogtok hazajutni? — kérdezte Szőrmók.

— Hát ebben van valami! — vakarta a fejét Garfield. — Bár utálni fogom magam érte, nem bánom, gyerünk, szabadítsuk ki a királyodat!

Szőrmók felpattant Ubul hátára, és a különös hármas elindult a mérges mágus vára felé. Ahogy egyre közelebb értek, az ég egyre jobban elsötétült felettük, végül egészen elfeketedett. Mágikó varázsereje ott lebegett az egész vidék felett, mindenhol érezni lehetett a Gonosz leheletét.

Egy teljes napig gyalogoltak, míg végre elérték a várat. Az égbolt egyre komorabb lett, akárcsak Garfield hangulata. — Nincs errefelé egy étterem? — érdeklődött tízpercenként morcosan. — Még egy vacak pizzázót sem láttam. Ezt nevezitek ti királyságnak! És hol vannak motelek? Sehol egy felirat: “Szoba kiadó! Tiszta, kényelmes szállás, zavartalan szundikálás."

— Abbahagynád végre a nyafogást?! — mordult rá Szőrmók.

— Eszemben sincs! — feleselt Garfield. — És még valami. Én...

Garfield hirtelen megtorpant. Ubul olyan elbambulva gyönyörködött egy parányi kék tündérben, amely ott röpködött egy közeli fán, hogy teljes erőből Garfieldnak ütközött. Szegény Szőrmók nagy ívben a levegőbe repült.

— Hé! Figyelj a lábad elé! — sivalkodott, miközben Ubul lábába csimpaszkodva próbált visszakapaszkodni a hátára.

Garfield azonban se nem látott, se nem hallott. Csak állt és bámult, egy hang sem jött ki a torkán.

— Csa-csaa-ak azt ne mondd, hogy ez a mágus vára! — dadogott remegve.

— Bizony az! — pattogott Szőrmók.

— Kértelek, hogy ne mondd! — támadt rá Garfield, és szép lassan hátrálni kezdett. — Sajnálom, pajtás, de azt hiszem, ez a ti mágusotok nyerésre áll. Részvétem a királyotoknak meg az egész királyságnak, de mennem kell.

— És hová, ha szabad tudnom? — kérdezte gúnyosan Szőrmók .

Garfield nagyot sóhajtott. — Igazad van. Csak te ismered a hazafelé vezető utat, és ha nem akarod, nem árulod el. Úgy látszik — húzta ki magát —, már csak egyvalamit tehetek.

Ezzel térdre esett, kezével eltakarta arcát, és könyörögni kezdett.

— Kérlek, kérve kérlek, esedezem, légy olyan jóságos és áruld el, hogyan tudunk hazakeveredni innen.

— És még te tartod magad macskának! — sziszegte Szőrmók . — Hát nincs benned egy szemernyi méltóság? Kevés ilyen gusztustalan jelenetet láttam életemben.

— Akkor még nem láttál engem egy pizzázóban jóval éjfél után —tápászkodott fel Garfield. — Az aztán a gusztustalan látvány!

— Egyszerűen gyáva vagy!

— Igen, az vagyok — húzta ki magát Garfield büszkén. — A Gyávák Világszövetségének örökös tagja áll előtted. A legutóbbi közgyűlésünk azért maradt el, mert egyikünknek sem volt elég mersze ahhoz, hogy megjelenjen.

— Utánam! — adta ki a parancsot Szőrmók . Ezzel hetykén lepattant Ubul hátáról, és bátran nekivágott.

— Tartottam tőle, hogy valami ilyesmit fogsz mondani — baktatott mögötte Garfield kelletlenül.

Amint a kis csapat Mágikó várához ért, egetverő üvöltés rázta meg a levegőt.

Az égen egy háromfejű sárkány tűnt fel, hatalmas lángot okádva mindhárom torkából.

— Mintha azt mondtad volna, hogy errefelé a sárkányok kétfejűek — tekingetett rémülten jobbra-balra Garfield, vajon hová bújhatna el.

— A típussárkányok igen, de ez egyedi példány, Mágikó tervezése.

— Sikerült megnyugtatnod! — rémüldözött Garfield, mert a sárkány éppen lecsapni készült rájuk.

— Remélem, csak a gyomrom korgott —nyugtatta magát Garfield.

Az amúgy is sötét égbolt még inkább elfeketedett, és gomolygó füst takart el mindent. Újabb üvöltés hallatszott, aztán még egy.

HRRRÁÁÁ!HRRRÁÁÁ!

— Végünk van! — kiáltotta el magát Szőrmók. — Pillanatokon belül ropogós grillmacska lesz belőlem!

Ubulnak az étel említésére kicsordult a nyála, és óriási tócsában gyűlt össze a lába alatt.

— Támadt egy remek ötletem! — csapott a fejére Garfield. — Soroljunk fel kajákat, ami csak eszünkbe jut! — és megpróbálta összeszorítani Ubul száját.

— Fagylalt! — kezdte a sort Szőrmók.

— Lasagna! Pizza! Lasagna még egyszer! — folytatta Garfield.

— Parfétorta! Fagylaltos palacsinta! Rántott tonhal fagylaltöntettel! — nyelt nagyot Szórmók.

— Rántott tonhal fagylaltöntettel? — horkant fel Garfield.

— Állítsd takarékra magad! — nyugtatta Szőrmók . — Túl sok stressz ér mostanában.

Ahogy sorolták az ételeket, Ubul nyáltermelése minden rekordot megdöntött. Garfield két kézzel szorította az állat, a felgyülemlett nyáltól már olyan volt az arca, akár egy felfújt léggömb.

A sárkány egyre közelebb repült. Kitátotta száját, ahány csak volt, és nekikészült, hogy ropogósra perzselje mindhármójukat. Az utolsó pillanatban Garfield elengedte Ubul száját, és arcát a közeledő sárkány felé fordította. Akár egy tűzoltócsőből, a nyál hatalmas sugárban lövellt ki belőle, egyenesen a sárkány képébe, éppen akkor, amikor már egészen közelről érezték tüzes leheletét. A váratlan nyálzuhatag nemcsak a felcsapó lángokat fojtotta el, de a sárkányt is teljesen meglepte és harcképtelenné tette. Nyüszítve és magatehetetlenül zuhant lefelé, bele a várat övező vizesárok nyúlós, zöld latyakjába. A szájából kilövellő lángok hatalmas gőzfelhőt csapva, hangos sistergéssel kialudtak. Halvány füstcsíkok jelezték, hogy a sárkány végleg kiadta lelkét.

— Ez szép volt, Ubul! — ujjongott Szőrmók .

— Ki merte azt mondani, hogy nem venni semmi hasznodat? — simogatta barátja kobakját Garfield. — Ja, már emlékszem. Én.

— Korai még az ünneplés — intette őket Szörmók, és láthatóan elkomorodott. — Be kell jutnunk a várba, bármilyen félelmetes.

Szaporán lépkedtek a várkapuig.

— Milyen furán nyírt bokrok — álmélkodott Garfield, és egy tucatnyi, páncélos lovagra emlékeztető figurára mutatott, akik különös pózokba merevedve sorakoztak a bejárat két oldalán.

— Nem szobrok, a király lovagjai — suttogta lélegzet-visszafojtva Szörmók. — A mágus bizonyára elvarázsolta őket.

Garfieldnak rögtön szemet szúrt, egyikük egy csirkecombot szorongat.

Sorban egymás után lopakodtak a hatalmas tölgyfa kapu felé. Garfield megpróbálta elfordítani a jókora rézgombot, de az sehogyan sem akart megmozdulni.

— Úgy látszik, nincsenek otthon. Fordulhatunk vissza! — sóhajtott fel megkönnyebbülten, és hátat fordított.

— Csak ne olyan hevesen! — próbálta visszatartani Szőrmók . — Van egy ötletem. Rájöttem, miként vehetnem végre hasznát, hogy ilyen apró vagyok.

— Mit akarsz tenni? — kíváncsiskodott Garfield. — Megcsiklandozod a varázsló talpát, ha megpróbál eltaposni?

— Figyelj csak! — erősködött Szőrmók. — Azt hiszem, átférek a kulcslyukon, és belülről ki tudom nyitni a kaput.

Ezzel Szőrmók Garfield tenyerébe pattant, aki óvatosan felemelte a kulcslyukig.

A minimacska előbb bekukucskált, majd átmászott rajta.

— Bent vagyok! — súgta kifelé. — Egy pillanat, és nyitom.

— A világért se kapkodd el! — súgta vissza Garfield. — Boldogan elálldogálok itt, ameddig csak akarod, azt sem bánom, ha közben szoborrá változom, az ijedtség, a fáradtság, az éhség és a honvágy szobrává.

Szőrmók lesiklott a fogantyún, már a zárnál járt, és majdnem kinyitotta, amikor lentről cincogásfélét hallott.

— Szabad tudnom, ki az ördög motoszkál odafenn? — szólt egy vékony hang.

Szőrmók lenézett, és egy kis egeret pillantott meg.

— Nem az ördög, csak egy macska — meresztgette apró karmait. — Ha lemegyek, miszlikbe aprítalak.

— Véletlenül nem egy macskának öltözött egér vagy?

— Azt hiszem, érthetően mondtam, macska vagyok, és nem egér — sziszegte sértődötten Szőrmók .

A kis egér kuncogni kezdett, majd fékezhetetlen vinnyogásban tört ki.

— Csak tudnám, mi olyan mulatságos — sóhajtott az apróka macska.

Szőrmók újra a zárhoz fordult, és egy mozdulattal kinyitotta a kaput. Garfield és Ubul villámgyorsan átsurrantak rajta.

A vár belülről még félelmetesebbnek tűnt. A nedves kövezeten, élő szőnyegként, bogarak masíroztak végeláthatatlan sorokban.

— Már csak ez hiányzott! — morgott Garfield, és máris Ubul hátára menekült a bogarak elől. — Utoljára akkor undorodtam ennyire, amikor a doki féregtelenített.

— És hogyan tovább?

— Mindannyian a foglyaim vagytok — mennydörgött egy hang a terem mélyéről.

Mágikó, a gonosz varázsló termett előttük, a majdnem két méter magas öreg mágus. Ráncokkal barázdált arcát hosszúra nőtt hófehér szakáll szegélyezte, földig érő fényes fekete palástja, mintha nem is selyemből lett volna, szinte gomolygott, úszott a levegőben. Fején hosszúkás, hegyes süveg. Vörösen izzó szeméből titokzatos, gonosz erő sugárzott.

Szőrmók gyorsan Ubul bundájába rejtőzött, és azzal mindhárman nekiiramodtak. Kacskaringós folyosókon száguldottak keresztül, hol jobbra, hol balra fordultak. Valahányszor megálltak szusszanni egyet, egyre közelebbről hallották a mágus lépteit.

— Ez követ minket! — jajveszékelt Szőrmók.

— Frankó! Ő legalább ismeri az utat, mert látom, neked gőzöd sincs róla.

Egy tömör faajtóhoz értek.

— Befelé! — parancsolta Szőrmók.

Garfield egy ideig habozott. — Jól meggondoltad? És mi van, ha még a varázslónál is nagyobb szörnyűséggel találkozunk odabenn?

Mágikó léptei most már egész közelről hallatszottak.

— Inkább megvárod, míg ideér? — szegezte Garfieldnak a kérdést Szőrmók.

— Megdumáltál! — adta meg magát Garfield. — Gyerünk!

Ezzel nekiveselkedett a nehéz tölgyfa ajtónak, és benn is voltak a mágus varázsműhelyében!

— Sikerült megkímélnünk szegény öreget attól, hogy neki kelljen bennünket idecipelnie — jegyezte meg Garfield epésen.

Szőrmók körbetekintett, és egy könyvszekrényt pillantott meg. — Van egy ötletem! — jelentett be büszkén.

— Rosszul vagyok az ötleteidtől — dünnyögte Garfield.

— Felmászunk ennek a szekrénynek a tetejére — szervezkedett Szőrmók. — Látod ott azt a szobrot? Ha belép a mágus, lelököd, egyenesen a fejére. Az ütéstől majd alaposan elkábul, mi pedig azalatt kiszabadíthatjuk a királyt.

— Ne haragudj, megismételnéd, amit mondtál? — kérlelte Garfield kissé eltompulva. — Sajnos a “felmászunknál" leblokkoltam.

A folyosóról újra léptek visszhangzottak, közvetlenül az ajtó előtt.

— Mászás! — kiáltotta rémülten Garfield. Szuszogva kapaszkodott felfelé, Ubul közvetlenül a nyomában.

Szőrmók eközben egy régi varázskönyvre bukkant, szinte elveszett mellette. Felnyitotta a porlepte lapokat, és itt-ott beleolvasott.

— “Hogyan cseréljünk fejeket?" — betűzte fennhangon.

— Micsoda rémes gondolat! — pillantott Garfield Ubulra.

— “Hogyan kell kicsinyíteni?" — silabizálta tovább Szőrmók a betűket. — Hé! Ezt tette velem is! Sehol egy sor arról, hogyan kell visszanagyítani. Nézzük csak! Ezen az áll: “Hogyan varázsoljunk egy csésze levesből egy fazékra valót."

— Vajon ezt lasagnával is meg lehet csinálni? — dünnyögte Garfield.

— Várj csak! — szaladt végig Szőrmók a lapokon. — Ez érdekes fejezet! — “Hogyan győzhetjük le a varázserőt?"

— Ez az! Ez kell nekünk! — villanyozódott fel Garfield. — És azt nem írja, hogy a levestrükk a lasagnára is alkalmazható?

Ekkor kivágódott a varázsműhely ajtaja, és megjelent a mérges mágus.

— Készüljetek! — vezényelt Szőrmók suttogva. — Most!

Garfield megbillentette a szobrot, amely szinte átsüvített a varázslón, mintha csak kísértet lett volna. Majd hangos robajjal földet ért, a varázsló pedig eltűnt.

Vörösen izzó szemével felnézett a szekrény tetején reszkető három megszeppent alakra. — Csupán egy vetített képet láttatok. Jó trükk, ugye? Mindig bejön.

Mágikó egy széles kört írt le csontos kezével, mire egy tátongó lyuk nyílt a falon Garfieldék háta mögött. Fenyegetően feléjük nyújtotta hosszú mutatóujját, és a belőle sugárzó bíborvörös varázserő a mélybe taszította őket.

— Juuuuujjj! — visított Garfield szemét becsukva, miközben lefelé zuhant egy sötét alagútban. Aztán véget ért a zuhanás, és amikor újra kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Ubullal együtt egy köves várbörtönben csücsülnek, hátrakötözött kezekkel. A sötétben csak néhány fáklya világított a falakon.

— Épp azt gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet, és tessék, micsoda meglepetés! Mégis lehet! — filozofált Garfield. Elnézte, ahogy Ubul kétségbeesetten próbálta meglazítani kötelékét. Képtelen volt megvakarni a bal füle tövét, ahol szörnyen viszketett, és ahonnan egyszer csak Szőrmók kászálódott elő.

— Pajtikám, bocs a kellemetlenségért — vakarta meg Ubult. — Akkor kapaszkodtam beléd, amikor zuhanni kezdtünk.

— Csakhogy megvagy! — kiáltott fel Garfield. — Már aggódni kezdtem, hová tűnt a mi hős vezérünk.

— Kénytelen voltam Ubulba kapaszkodni, mert ha rám zuhansz, hát palacsintává lapulok.

Szőrmók fürgén felpattant Ubul fejére, és körbepillantott. A félhomályos tömlőében egyszer csak megpillantotta őfelségét, Vajszívű Richárdot, gúzsba kötve. — Felséges királyom! — kiáltotta Szőrmók. — Csakhogy megtaláltam!

— Szőrmók, hűséges alattvalóm! — érzékenyült el a király. — Segítőket hoztál, hogy kiszabadíts?

— Újdonsült barátaim! — mutatott Szőrmók Garfieldra és Ubulra. — Ő pedig őfelsége, Vajszívű Richárd.

— Fenség, örülök a találkozásnak — biccentette meg fejét udvariasan Garfield. — Mint látja, túszszabadításban legalább olyan eredményes vagyok, mint fogyásban.

— Ne aggódj! — nyugtatta Szőrmók. — Egy perc és kioldozlak benneteket. — Azzal munkához látott. Elsőnek Garfieldot szabadította meg kötelékétől, majd Ubult, végül a királyt. — Gyerünk! Mielőbb ki kell jutnunk innen!

Szőrmók felpattant Ubul fejére, és egy kígyózó lépcsőhöz vezette őket.

— Történjék ezután bármi, legalább kiderült, hogy Ubul feje másra is jó, nem csak arra, hogy vödörszám törölni lehessen utána a nyálat — dünnyögte Garfield, miközben felfelé mászott a lépcsőn.

A lépcsősort egy vastag tölgyfa ajtó zárta le. — Én majd átbújok a kulcslyukon, és kinyitom — állt elő az ötlettel Szőrmók. Ezzel el is tűnt a szűk nyílásban. Hamarosan kattanás hallatszott. — Sikerült! — szólt át Szőrmók a kulcslyukon.

Ekkor egy dörgő hang kiáltott az ajtó túloldalán. — Megvagy hát!

Mágikó volt az.

— Fogadjunk, hogy a királyt akartad kiszabadítani. Sajnos más tervem van veled...

— Hallottátok? — nézett Garfieldra rémülten a király. — A varázsműhelybe viszi Szőrmókot. Ki tudja, miféle gonoszságra készül? Cselekednünk kell!

— Én azt javaslom, jól tömjük meg a hasunkat, aztán szundikáljunk egy nagyot — ábrándozott Garfield.

— Csak egy megoldás van — igazította meg a király a palástját. — Szőrmók a segítségemre sietett, most nekem kell segíteni rajta.

— Úgy értsem, senki sem szavaz a kajálásra meg a szundikálásra?

— Hajlandó vagy segíteni? — fordult a király Garfieldhoz kimérten.

— Sejtettem, hogy valami ilyesmit mond — morogta Garfield Ubul fülébe.

Vajszívű Richárd, Garfield és Ubul maguk mögött hagyták a sötét börtönt, és halk léptekkel a mérges mágus varázsműhelye felé vették útjukat.

— Csak úgy besétálunk, és felszólítjuk, hogy engedje szabadon a barátunkat? — kérdezte Garfield.

Minél közelebb értek, annál inkább eluralkodott rajta a rémület.

— Vagy talán inkább mondjuk azt, “Hé, mágus! Kezdődik a kedvenc tévéműsorod a tömlőében! Ugye, nem akarod lekésni a Legyen ön is varázsló!-t, vagy a 110 könnyen és gyorsan elkészíthető sárkányvelőrecept -ét?"

— Van egy ötletem — szólt közbe a király. — Ti ketten valamivel magatokra vonjátok Mágikó figyelmét, én pedig eközben besurranok a varázsműhelybe, felkapom Szőrmókot, aztán futás.

— Már értem, hogyan kerültél egy ilyen hatalmas birodalom trónjára. Ennyi ésszel nem egy királyságot, de egy Burger Kinget is elvezethetnél. Most, hogy így kimondtam, nem is tűnik olyan rossz ötletnek. Minthogy nincs jobb javaslatom — még kezdő kommandós vagyok —, maradjunk a tiédnél.

A király behúzódott az ajtó melletti mélyedésbe, és fejével jelzett Garfieldnak.

Garfield minden erejét összeszedve nekiveselkedett a páncélnak, de nem bírta megmozdítani. — Igazán segíthetnél, Ubul — sóhajtozott. — Képzeld azt, hogy egy óriási velős csont. Nyámmm!

Ubulnak eleredt a nyála. A páncél helyett lelki szemei előtt hirtelen méteres velős csont jelent meg. Nagyot szökkent, hogy jókorát beleharapjon.

A súlyos páncél hangos csörrenéssel a földre zuhant. Garfield és Ubul nem akarták bevárni a következményeket, pucoltak, amilyen gyorsan csak a lábuk bírta.

A varázsműhely ajtaja kitárult, és előviharzott Mágikó. — Ki merészeli zavarni a nagy mágust? — mennydörögte. Amint megpillantotta a feldöntött páncélt, szeme perzselő lángokat lövellt, füle füstöt eregetett.

Éktelen haragra gerjedve száguldott végig a folyosón, hogy nyakon csípje a betolakodókat.

A király előugrott rejtekhelyéről, és beosont a mérges mágus varázsműhelyébe. Azon nyomban megpillantotta Szőrmókot, aki ott kucorgott az asztalon, egy kristálygömbbe zárva.

— Felséges királyom! — hallatszott tompa kiáltása az üvegfalon át. — Már tudom, mivel tudjuk legyőzni a mágus hatalmát. A varázskönyv segítségével jöttem rá a titokra — mutatott Szőrmók a könyvszekrény felé.

— Lám, lám — mennydörgött egy hang a király háta mögött. — Milyen örömteli találkozás! — lépett be Mágikó, egyik markában Garfield, a másikban Ubul nyakát szorongatva. — Valamennyi hős egy helyen.

— Hallod-e, királyom! — lihegte Garfield, amint ott himbálózott a mágus markában. — Ez az “aztán futás" variáció ezúttal nem jött be.

Mágikó földre ejtette a két foglyot. — Most pedig győződjetek meg magatok is a varázserőmről — vicsorgatta fogait.

— Nem lehetne elhalasztani a produkciót? — javasolta Garfield. —Várjuk meg a Mágikó gonosz birodalmában című népszerű tévéműsort. Na, milyen lenne?

Mágikó magasba emelte kezét, és éneklő hangon rákezdte:

A varázsműhelyben látni sem lehetett a gomolygó vörös és bíbor füsttől. Mire eloszlott, Garfield feje Ubul, Ubul feje pedig Garfield nyakára került. Garfield döbbenten vizsgálgatta magát.

— Úristen! Kutya vagyok! Volt szíve kutyává varázsolni! Micsoda mérhetetlen gonoszság!

— Csak azt ne hidd, te jártál rosszabbul! — háborgott Garfield. — Hiszen előléptettek macskává, de én egy.... Ki sem merem mondani, mi lettem!

Ubul ekkor megpillantotta a kristálygömbben raboskodó Szőrmókot. A közös kalandok során igencsak megkedvelte. Igaz, hogy egy hete egy penészes sajtot is képes volt megkedvelni.

Ubul fogta magát és átszáguldott, helyesebben — most, hogy Garfield alakját viselte — átbandukolt a szobán, hogy segítsen bajba jutott cimboráján.

— Egy lépést se tovább! — rivallt rá a mágus. — Vagy örökre eltüntetlek!

Ubulnak azonban esze ágában sem volt megállni. A kristálygömbnél termett, és nyálas nyelvével jól megnyalta. Mágikó ebben a pillanatban Ubul felé tartotta varázserőt sugárzó ujját. Ubul nyelvével egy kőpadkának koccintotta az üveggömböt, amely azon nyomban kettépattant. Szőrmók nem sokat habozott, fürgén kiugrott belőle, még mielőtt a mágus varázsereje porrá nem zúzta.

 A varázserő sugarai a szétpattant kristálygömb oldalának ütköztek. Végigsiklottak a tükörsima üvegen, majd visszalövelltek, egyenesen Mágikóra!

— Neee! — rikoltotta el magát, ahogy a belőle áradó gonosz erő vörös fénnyel vonta be. A mágus gomolygó füstfelhővé változott, mely végigúszott a szobán a könyvszekrény felé. Az egyre vékonyodó felhőcsíkot lassan elnyelték a nyitott varázskönyv lapjai, éppen a mágus legyőzéséről szóló fejezetnél. A könyv hangos puffanással becsapódott, örökre magába zárva Mágikót.

Ahogy a mágus eltűnt, mindenki felszabadult a varázslat alól.

HUSS!

Garfield és Ubul feje is a helyére került. Garfield gyengéden magához ölelte barátját. — Nem gondoltam, hogy egyszer örülni fogok, hogy ezt a randa fejet, egy ilyen randa testen látom — veregette hátba.

HOPP!

Szőrmók is visszanyerte eredeti alakját. — Hé, macsek! — húzta ki magát Garfield előtt. — Magasabb vagyok, mint te! De szerencsére soványabb is!

Ezzel boldogan Vajszívű Richárd karjaiba vetette magát, és dörömbölni kezdett.

— Köszönöm mindnyájatoknak, hogy kimentettetek - hálálkodott Őfelsége.

Odakinn eloszlott a sötétség. A bátor lovagok is felszabadultak a varázs alól, és újra életre keltek. Csak egyikük meredt csodálkozva üres kezére: — Hé! Ki csente el a csirkecombomat? — morogta felháborodva.

Garfield, Ubul, Szőrmök és Vajszívű Richárd visszatértek a királyi kastélyba. Hatalmas, ujjongó tömeg fogadta érkezésüket.

— Szóval mit kell tennünk ahhoz, hogy hazajussunk? — kérdezte Garfield Szőrmókot. — Énekeljünk egy varázséneket? Esetleg csapjuk össze a bokánkat? Vagy mormoljunk varázsigét?

— Nem szükséges — emlékezett korábbi ígéretére Szőrmók. — Csupán annyi a dolgotok, hogy fejest ugorjatok a vizesárokba. Mire a túlsó parton kievickéltek, már otthon is lesztek.

— Még egy fürdés? Nincs valami szárazabb út? — rémüldözött Garfield.

— Még egyszer köszönök mindent — intett búcsút a király.

Garfield és Szőrmók kezet ráztak.

— Ha legközelebb ki kell mentenem valakit, csak a pizzakihordó jöhet szóba.

Ezzel Ubullal együtt a vizesárokba vetették magukat. Néhány pillanat, és már ki is kecmeregtek a túlsó partra. Egyszeriben újra az ünnepi játékokon találták magukat. Hosszú léptekkel Jon sietett feléjük.

— Végre megvagytok! Már mindent tűvé tettem értetek. Gyertek, siessünk!

— Fogadjunk, egy újabb lovagi torna! — morgott Garfield.

— Van egy csuda érdekes mágus — lelkesedett Jön. — Mindenféle varázs-trükkökkel szórakoztatja a nézőket.

— Mágus? Varázstrükk? - hördült fel Garfield. - Na, én már itt sem vagyok!